Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Katonák, vadlibák
Vadlibák jöttek, sebes repüléssel.
- Liba!
Liba! - kiabálták riadtan és mintha csak az éjszaka kiabált volna.
- Liba!
Liba! - hallott a kiáltás s mintha csak a sötétség panaszkodó, rémült hangja sirt volna.
A libák pedig visszacsapódtak reptükben s nagy félkört kanyarítva szálltak le a nádliget szélére.
...Hét katona feküdt ott.
Úgy, ahogy egyetlen srapnell leterítette őket.
Csak közvetlen közelből tetszettek meg a sötétségben.
Alaktalan nagy köveknek lehetett őket vélni.
A libák a hét katona mellé csaptak le, de nem ültek meg, hanem uj rémülettel kaptak a magasba, mert az egyik katona megmozdult.
- Liba!
Liba! - kiabálták még rémültebben, mint előbb s nyugtalan csapongással hatalmas köröket repültek a katonák felett fönt a magasban.
Az egyik katonában még volt élet.
Ájultan hallotta a vadmadár szavát.
Mintha száz mérföld-ről, ismeretlen messzeségből hallotta volna.
Nem tudta, hogy micsoda .
Erőlködött, hogy eszméletre ébredjen.
Lassan-lassan engedett az ájulása.
Megrebbent a szeme.
Köröskörül nagy sötétség.
Csak egy pár halvány fénypontot látott hanyattfektében , néhány szomoruan révedező, erőtlen őszi csillagot.
Eszébe jutott, hogy a sötétség az éjszaka s erőlködött, hogy eszébe jusson, mikor látott már máskor is éjszakát s mi az , ami rémlik a lelkében, de ami nem éjszaka?
- Liba!
Liba! - hallott a magasból s a félájult katonának úgy rémlett, hogy máskor is hallotta már ezt a kiáltást, de nem tudta kitalálni a titkát.
Csak feküdt ott tehetetlenül az éjszakában.
- Ki vagyok én? - villant meg lelkében a hirtelen rémület.
Tudta, mint valami sejtelmet , hogy neve volt, hogy voltak ismerősei, de semmi közelebbi nem jutott az eszébe .
Erőlködött, hogy megmozduljon.
Nem tudott.
Kiáltani akart.
Nem birt.
Csodálatosképpen egy kis kétablakos fehér pusztai ház jutott először az eszébe.
- Hol láttam?
Mikor láttam? - tépelődött kétségbeesetten.
Végre eszébe jutott, hogy még délelőtt látta.
S a házikóról eszébe jutottak a tarlók, az ugarföldek, a jegenyefák és nyirfák, amelyeket a házikó körül látott.
Villámszerüen ötlött az emlékezetébe az is, hogy másokkal együtt látta a házakat.
Az egyik bajtársának még az arcvonásai is megrémlettek előtte.
- Kik voltak?
Honnan ismerem őket? - küzködött az öntudata.
- Voltam -e abban a házban , vagy csak láttam?
Hirtelen eszébe jutott, hogy katonák voltak, akikkel jött.
- Persze, hogy katonák voltak!
Persze, hogy katonák voltak! - örvendezett a lelke az ébredő emléknek.
Fent megint arra csapódtak körözésükben a vadlibák s kiáltásuk hirtelen eszébe juttatott egy otthoni morotvát, amelynek a nádasában egyszer libalesen volt.
Azon kezdett tépelődni, hol volt az a morotva?
Lassan eszébe jutott a morotva mellett elterülő birtokuk.
A kastély előtti ecetfák, a kut a cselédudvar közepén, a dohánypajták, a béresház s egy sereg ismerős arc, s addig erőlködött, mig végre eszébe jutott az egész tanya, az édes anyja, a hugai, a hátas lova, a kutyák, a gazda, a cselédek, a gyerekkori emlékek.
S hirtelen még nagyobb rémülettel töltötte el a vadliba kiáltás, az éjszaka csendje, a csillagok és az egyedülvalóság.
- Ott voltam, köztük voltam.
Miért fekszem most itt?
Mi fog le, hogy nem tudok mozdulni ? - vivódott.
- Tudom már, tudom már.
Elmaradt a szakaszunk a seregtől s siettünk, hogy utolérjük őket.
A kis fehér ház mellett jöttünk el.
Közkatonák voltak.
Én meg káplár vagyok.
Rajzottak, tolultak az emlékei.
Eszébe jutott a neve, az előtte való napi szemle, az oroszok.
- Az oroszok...
Mi történt az oroszokkal ?...
Mi közöm nekem az oroszokhoz ?...
A vadlibák pedig csak köröztek a magasban, kiabáltak s hangos tárogató szavuk egyre több erőre kapatták az elesett katona eszméletét.
- Hohó, hiszen háboruskodásban vagyunk az oroszokkal s biztosan megsebesültem és azért fekszem most itt tehetetlenül.
Fel akart könyökölni, hogy körülnézzen s lássa, elesett -e a többi katona is?
Nem tudott mozdulni.
Erőlködött, hogy kiáltson.
Nem jött hang az ajkára.
- Meg kell halnom... itt kell elpusztulnom... - gondolta s kétségbeesett rémület fogta el.
A vadlibák ujra kiáltottak.
- Miért kiáltoznak a vadlibák s miért kell hallanom a kiáltásukat - tépelődött a sebesült katona -, ha meg kell halnom?
Nézte a csillagokat.
- Miért ragyognak a csillagok, ha majd már nem láthatom a ragyogásukat?
Szorongatta a szivét a keserüség.
- Ha én meghalok, mindennek meg kell halni - gondolta küzködve.
- A katonáknak, az éjsza-kának, a vadlibáknak, a csillagoknak, a házaknak, a fáknak...
Úgy érezte, hogy minden, minden ő érte van s az az érzése támadt, hogy az egész csak egy rossz álom.
Álmában hallja a vadlibákat, álmában fekszik az éjszakában.
A csillagok, a katonák, az emlékek, ...minden, minden csak álom s ő nem halhat meg.
De egy pillanat mulva megint csak elborította a kétségbeesés és rémülten gondolt rá , hogy egyedül fekszik, hogy senki se tud róla, a csillagok, az éjszaka, a vadlibakiáltás mind nem törődnek vele s minden és mindenki élni és örülni fog s egyedül csak ő fog meghalni...
- Ha kiáltanék, talán meghallaná valaki, inni adna... elvinne... megmenekülhetnék ... élhetnék... oh, csak egy korty vizet ha kaphatnék...
Addig küzködött, erőlködött, mig nagynehezen megmozdította a karját s egy tagozatlan , gyenge kiáltás szakadt ki a szájából...
A következő pillanatban nyilaló fájdalmat érzett s verejtékes lett a homloka.
- Isten, bocsáss meg, ha vétkeztem - suttogta, de csak hang nélkül mozgott az ajka.
Az imádkozás szelidséget malasztolt a lelkébe s szeretettel nézte a pislákoló halvány csillagokat.
- Isten csillagai... - merengett s kezdte őket olvasni.
Lassan, ujra meg ujra elől kezdve olvasta a csillagokat.
Hatig olvasott, akkor jóleső kábultság vett rajta erőt és nem tudott semmiről semmit.
És csak feküdt ott az éjszakában a másik hat katona mellett , arccal a csillagoknak fordulva...
...A vadlibák pedig sürü kiáltozással ujra oda akartak csapni pihenőre a hét katona mellé, de közvetlen közelből ujra megriadtak a mozdulatlan testektől s vad kiabálással kaptak a magas¬ba s most már csak egyszer repültek körbe, azután egyenes repüléssel nekivágtak az éjszaká¬nak...
Az éjszaka, amerre a libák repültek, kihalt volt.
Csak az ő kiabálásuk verte fel a csendjét...
Az emberek aludtak.
Néhány pásztorember hallotta csak a riadt vadmadárszót.
Néztek fölfelé, amerről a kiáltozás hallott, de csak sötétséget láttak.
- Libák... - gondolták -, vadlibák.
Még ugyan ijedten kiabálnak...
Alighanem háborut láttak...
S elgondolkozva bámultak a sötétségbe, a csillagok felé, arra, amerre lassan-lassan elhalt a vadliba kiáltás...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE