ELTE regénykorpusz

Végéhez közeledett már Ausztriában való tartózkodásunk.

Búcsúsétáinkat végeztük .

Fölkerestük még egyszer a remek erdei utakat, gyönyörködtünk a szebbnél-szebb kilátásban, a vidéknek változatos panorámájában.

Asszonykám a Teremtő igen bölcs intézkedésének mondta, hogy megakadályozta azt, hogy a hegy és a völgy, a nap és a hold, az erdő és a mező, az égboltozaton ragyogó csillagok, a mezőn illatozó virágok, a fák ágai között csicsergő madárkák, az égen úszkáló kis bárányfelhők nem beszélhetnek más-más nyelvet, mint az emberek, a szerint, hogy míly országhoz tartoznak, milyen égöv napja tűz le reájok.

Egységes-egy a nyelvük, akármilyen elnevezésű, szokású, nyelvű vidékhez tartozzanak is.

Míg az érzékenyebb szegény földi halandó csömört kaphat, így mondja asszonykám, az emberi csúnya indulatoktól, az egymás ellen folytatott agyarkodástól, irígységtől.

Fájhat neki, hogy mennyi minden képes az embereket szétválasztani, elidegeníteni egymástól – egymás ellenségévé tenni!

Hogy a személyes ellentétekhez járulnak még a nemzetiségi, a vallási különbségek, s hogy emberek, mint például most a borzalmas háborúban is, kénytelenek legyilkolni egymást azért, mert más-más országban születtek, más-más nyelven beszélnek – pedig talán egyéni hajlamuknál fogva a legjobb barátsággal lennének eltelve egymás iránt.

S ha az ember, midőn szive tele van keserüséggel, kimenekül a természethez, az nem érdeklődik nemzetisége, nyelve iránt, nem faggatja, nem kutatja, hogy melyik templomba jár imádkozni Istenéhez?

Tárt karokkal fogad mindenkit, aki szeretettel közeledik hozzá.

Egy nyelve van csak, bármely világrészben, akár a déli égöv napsugara perzseli, akár a hideg éjszak honában keressük is föl, a megértésé, a szereteté.

Aki így közeledik hozzája, aki ezen a nyelven szólítja meg őt, azt szeretettel öleli keblére.

S ezért esik mindig annyira nehezére asszonykámnak a búcsú a természettől, a visszatérés a nagyvárosba.

Amíg megvolt a szép házunk, a gyönyörű kertünk, hát az utóbbi egy darab természetet képviselt és sok mindenféle kellemetlenségért, bajért kárpótlást, vigasztalást nyujtott neki.

Most, hogy az, sajnos, már nincs meg, csak igen kis részben és nem úgy, hogy ott is lakhatnánk, nagyon nehezen szánja rá magát asszonykám, hogy visszatérjen a városba – ahol csak emberek vannak.

Mert azoknak, akik nálunk a város rendezésével foglalkoznak, úgy látszik, nemcsak érzékük nincs a természet iránt, de határozottan ellenszenvvel viseltetnek iránta .

Minden talpalatnyi helyet beépítenek, virágra, bokorra, fára még álmukban sem gondolnak.

A mi fővárosunknak a fekvése remek, környéke csodaszép, szóval minden megvan ahhoz , hogy ha a kultúra vívmányait egyesítenék a természet bőséges és pazar adományaival , hát valami még sohsem látott szépségű várost teremthetnének itt, olyant, melynek csodájára járhatna a világ.

Pedig éppen az ellenkezőt teszik, mondja asszonykám.

Annyira nem szeretik a természetet, annyira nem szívelik semmi produktumát, hogy pusztítják ott és úgy, ahol és ahogy csak tudják.

Van a városunk kellő közepén egy gyönyörű hegy.

Én tudom legjobban, hogy milyen szép , elég sokáig laktam ott, – elég sajnos, hogy most már nem ott van a tanyám!

Hát ez a hegy, kérem, megvolt azóta, mióta az Úristen teremtette.

Ez pedig már nagyon régen lehetett.

Ellenben nem valami hosszú idővel ezelőtt az emberek még egy hidat akartak építeni a Dunán keresztül – ennek a szép hegynek környékén.

S ahelyett, hogy a hidat úgy vezették volna, ahogy a hegy fekvése megkívánta, a hegyet kezdték lebontani.

Mert az emberi bölcsesség éppen egyenesen nekivezette a hidat.

Asszonykám, ahányszor csak arra megyünk, említi, hogy szívfájdalom nélkül nem tudja nézni ezt a vandál pusztítást.

Vagy például ennek a gyönyörű hegynek az aljában építenek egy fürdőt.

Mert ez a hegy , kérem, nemcsak szép, de jóságos is.

Gondoskodni akar a beteg emberiségről és meleg forrásokat fakaszt a testéből.

Úgy helyezik el ezt a fürdőépületet, olyan magasra csinálják, úgy ellátják a kupolák tömegével, hogy mint egy óriási spanyolfallal elleplezik, eldugják magát a hegyet.

Aki a fürdő mellett, a hegy tövében elsétál , annak fogalma sem lehet arról, hogy milyen gyönyörű hegy alatt jár.

Ennek fejében azonban csináltak ott egy, – a maga nemében igazán egyetlen látványosságot.

A hegy lejtőjén, a szebbnél-szebb nyaralók, kertek közepette építettek egy csodamagas gyári kéményt.

Büszkén, gőgösen nyujtogatja téglanyakát a szép villák teteje, a gyönyörű lombos fák koronája fölé, s mintegy azt látszik mondani, hirdetni: Van -e még a világon gyári kémény ilyen helyzetben ?

Eldicsekedhetik -e még csak egy is azzal, hogy egy nagy városnak legeslegszebb villanegyedében épült?

S hogy majd ha egyszer megnyílik a fürdő, – amit unokáink talán majd mégis csak megérnek – akkor a legszebb vidékre, a legpompásabb házakra, a leggondosabban ápolt kertekre fogja leokádni a füstöt.

Valóban, ez a látvány nem mindennapi – ritka és meglepő.

Nem hiába mondogatták a hegy lakói, a villák tulajdonosai asszonykámnak, hogy bizony még a háborús nagy fogyasztás daczára sem kellene valami kis dinamitfélét sajnálni, sem a kéménytől, sem a tervezőjétől, sem attól, aki ennek a felséges ideának a keresztülviteléhez az engedélyt megadta.

De hát egy kis kutya ne avatkozzék ilyen dolgokba.

Az nem is dukál neki, meg azután napokig írhatna, éjjel és nappal – és még sem készülne el vele, ha minden hasonló esetet, bár csak igen röviden is, föl akarna említeni.

Fájó szívvel hagytuk tehát ott a szabad természetet, szép vidéket, én kiváltképen , mert tudtam, hogy most megint hosszú időre vége a szabadságnak.

Most visszakerülök megint a vígasztalan kőtengerbe.

Ezúttal nem penzióba mentünk lakni, hanem barátaink ajánlatára megpróbáltuk az életet egy Duna-parti szállodában.

Asszonykámnak nem volt az idea ellen kifogása, mert úgy vélte, ha már egyelőre nem lakhatik a hegyen s nem nézhet le onnan a városra , legalább is a városból legyen módjában a hegyre látnia.

S éppen egészen oda látunk.

A szálloda maga régi, jóhírű intézmény, s a szobáink is elég tágasak és szépek .

Persze a mi volt házunkkal, az én első otthonommal sohsem szabad összehasonlítást tennünk.

Hiszen azt én, mint némi tapasztalattal bíró kis kutya, magam is fölérem ésszel, hogy egy szálloda vagy bármely közhasználatra készült épület, amelyet abból a czélból építettek, hogy jövedelmezzen – sohsem lehet oly szép, mint egy művészi alkotás , melyet tulajdonosai egész szívükkel, minden idevágó ismeretük és tudásuk fölhasználásával, csak maguknak, saját használatukra építettek.

Persze baj volt , hogy ennek a szép háznak oly fogyatkozásai is voltak, – de ezek már nem gazdáim hibájából, – hogy egy olyan rendszerető, alapos gazdasszonynak, mint amilyen az én asszonykám, nem igen lehetett velük megbirkóznia.

– S ezért fájó szívvel meg kellett tőle válnia, – s fáj még ma is mindig a szíve, ha ablakunkból a mi hegyünket nézi , vagy visszagondol reá, ami bizony elég gyakran megtörténik.

Csodálatos módon, amit legkevésbbé mert volna reményleni egy népes szállodában – mégis ott találta meg leginkább azt a csendet és nyugodalmat, amelyre vágyott; ebben itt több része van az asszonykámnak, mint a penzióban volt.

Egy elég tágas külön előszoba választja el lakásunkat a folyosótól és nyeli el az elkerülhetetlen zajt.

És még valami érdekes tapasztalatot is tehettünk itt.

Ha már a penzióknak is jól megy a dolguk, hát a szállodák azt a sokat emlegetett, csúnya szót, a "konjunkturát" még sokkal nagyobb mértékben élvezhetik.

Minden szobát háromszor is kiadhatnának mindennap, mert hisz állandóan minden fürdőszoba is – ha csak nem tartozik valamelyik lakáshoz, úgy mint a mienk – úriembereknek van kiadva hálószobáúl.

És ennek daczára nem száll sem a tulajdonosnak, sem alkalmazottjainak fejébe a dicsőség.

Úgy látszik, ők, igen bölcsen, gondolnak a multra, amikor is házuk jóhírnevét megállapították, s a jövőre is, amikor talán egyszer végre mégsem lesz háború és előállhat a régi, most szinte elképzelhetetlen helyzet, hogy több lesz a szoba, mint a vendég.

S akkor vissza fognak emlékezni, vissza fognak gondolni az emberek arra, hogy ki volt az és hol volt az, ahol mégsem aknázták ki túlságosan a helyzetet, ahol, ha már meg is fizettették a most elmaradhatatlan háborús árakat a vendéggel, de legalább háború előtti tisztességtudással bántak vele.

Mondhatom, hogy ezirányban nincs okunk itt panaszra, – sem nekem, sem gazdáimnak .

Engem is szeretnek, gazdáimhoz is figyelmesek, majdnem annyira, mint amennyire a külföldi nagy hotelokban tapasztaltuk.

Ott persze még csak föl se tűnt gazdáimnak , úgy megszokták, – nálunk, sajnos, már egészen külön említésre méltó erényszámba megy ez.

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

Ujra otthon

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

Ujra otthon