Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Amire születtünk : Regény
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
25
Bekezdés
1181
Mondat
2465
Szó
33732
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXII.
A kis palota cselédsége föl lett oszlatva Zoltán elutazása után.
Csak a kapus és egy inas lett megtartva a páter szolgálatára, ki semmi szin alatt sem akarta, hogy saját magáért a konyhaszemélyzet megmaradjon s a kapus felesége főzött neki.
Zoltán kiszállt a kocsiból s csöngetett a palota kapuján.
A lámpák már régóta égtek az utcákon s a hó keményre fagyva ropogott.
A korai tél készületlenül találta az embereket, sietve, kékre fagyott arccal mentek s egy arra haladó, vékony kabátos proletár, gyülölködő pillantással mérte végig a kocsiból kiszálló fiatal ember prémes bundás alakját.
Zoltán idegenkedő érzéssel állt meg a saját háza előtt s legjobb szeretett volna , valahol az egész világtól távol lenni, valami olyan ponton és olyan viszonyok között , mikor az ember nem várja a holnapot.
Kedvetlenül, lehangoltan állt a kapuban s másodszor nyomta meg a csengő gombját, mire ajtónyilást hallott s a nagy egérszinű agara ugatását, aki neki rohanva a kapu rácsának, felágaskodott rá s megismerve gazdáját, őrült örömmel ugatott a rács mögött.
- Ki lehet ez? - gondolta a kapus, egy kövér, jó magyar arcu öreg, aki nem régóta volt Zoltán szolgálatában.
- Jó estét! - köszöntötte Zoltán barátságosan az öreget, - nem gondolta, hogy én jövök, ugy-e?
- Szent Isten!
A méltóságos ur? - kiáltott föl ijedt örömmel az öreg.
- Nem kaptunk semmi tudósitást, a tanár ur sem várta méltóságodat.
Nincs is idehaza, valami ülésen van.
- Nem tesz semmit, - mosolygott Zoltán bágyadtan, - csöngessen, kérem az inasnak , hozzák fel a paktáskámat és füttessen be a szobákban.
Máskülönben nincs semmi baj?
A tanár ur egészséges?
- Szolgálatára, méltóságos uram, - felelt az öreg, tiszteletteljesen tartva kezében sapkáját.
Zoltán fölment a lépcsőkön s a hozzásimuló kutya fejét simogatva megállt a tágas előszobában, melyet a gondos páter távolléte alatt nem engedett kivilágitani s várta, mig az inas feljött utána a bőrönddel.
Ez világot gyujtott s kinyitotta Zoltán előtt dolgozószobáját.
Hét hónap óta nem volt itt, régi kedves szobájában, hol annyi nyugalmas órát és gondtalan perceket töltött s álmodozott a merész és nemes vágyak gyönyörü képein.
Ott volt kedves karosszéke s a nagy, kényelmes bőr-zsöllye, melyben a páter vacsora után feketéjét itta és beszélgettek.
Szinte beleképzelte a páter szikár alakját és látta okos, jóságos szürke szemének eleven csillogását s azt a szinte nem is apai, de anyai szeretetet szemében, amint néha megfeledkezve magáról, nézegette őt.
Zoltán sóhajtva ült le s iróasztalára könyökölve nézett maga elé.
Érezte, hogy uj élete küszöbénél régi barátai elmaradnak mellőle.
Még az is, aki legjobban szereti : a páter.
S megborzongott a vallomás gondolatától, melyet nemsokára tennie kell s attól a fájdalomtól, melyet ez a vallomás a szegény páternek okozni fog.
Az inas tüzet rakott, teát készitett s Zoltán cigarettára gyujtott.
- Mikorra várja a tanár urat? - kérdezte az inast.
- Hét órára, - felelt ez.
Zoltán megnézte az óráját, fél hét volt.
Fázott s a szobákban sétálgatva várta a pátert.
Nem volt izgatott, ha egyszer tisztában volt szándékával, a halálba épp oly nyugodtan tudott volna átsétálni, mint egyik szobából a másikba, de sajnálta öreg barátját.
Tudta, hogy nagyobb szomorúságot nem okozhatna neki, mint ezzel a házassággal.
Azt is tudta, dacára a páter felvilágosult gondolkodásának, a családalapitás tekintetében nem volt hajlandó, nem különösen az ő számára, semmiféle koncesszióit az emancipált gondolkodásnak elfogadni.
E tekintetben a tradiciók hive volt, annál is inkább, mert bizonyos erkölcsi és nehéz kötelezettség hatása alatt érezte saját magát állni.
S az, hogy ebből a kötelezettségből való eltávolitásra kellett Zoltánnak vállalkoznia, nagyon fájt szivének.
Öntudatlanul gyujtott egyik cigarettről a másikra s észre sem vette, amint az ajtó kinyilt s a páter sietve, öröm és aggodalommal arcán jött eléje.
- Mi történt? - kérdezte izgatottan s megölelte a fiatal embert.
- Semmi értesitést nem kaptam.
Zoltán!?
Kézen fogva, egyik lámpa alá vitte és fürkészve nézett arcába.
- Itt valami van, - mutatott ujjával a fiatal ember homlokára - és bizonyos vagyok benne, hogy ön ok nélkül nem okozott nekem ilyen aggodalmat.
Zoltán részvéttel nézegette s cigarettáját beledobva egy tálkába, oda vezette a pátert régi helyére és maga az iróasztala elé ült.
Kezével egy önkéntelen mozdulatot tett, mint régen, mikor még itt állt az a drága ereklyéje, mely most párizsi szobájának iróasztalán állt.
Az a rendkivül érdekes óra, amit tizennyolcadik születése napján kapott az anyjától.
Egy arany-fa, rajta tizenkét levél, az emberi élet ifjúságának, hanyatlásának, örömeinek és szenvedéseinek szinével.
Egytől-hatig , a rózsaszinnek minden árnyalata benne volt a gyöngéd hajlású levelekben s az utána következő levelek kezdték szinüket veszteni s a legnagyobb művészettel mentek át a kopott, fakó szinekbe, mig a tizenkettedik levél a fakó szürke, rozsdabarna és feketének vegyüléke volt.
Beszéd közben a Zoltán ujjai mindig ezeken a leveleken pihentek s a páter észrevette az öntudatlan ijedtséget arcán, amint egy pillanatig nem tudta elképzelni, hova lett szokott helyéről az óra?
A páter sápadtan az izgatottságtól nézte Zoltánt.
Rossz sejtelmei voltak.
Zoltán látta ezt és alig tudta magát rászánni, hogy megszólaljon.
Szótlanul ültek, egymást nézegetve s a páter agyán mindenféle gondolatnak árnyai keresztülfutottak.
- Ne kinozzon tovább, - kérte s felállt és végigment a szobán.
Azután ismét leült.
- Tudom, hogy nagy, rendkivüli ok lehet, amiért ilyen váratlanul haza jött.
Mi ez?
- Meg akarok nősülni, - felelte Zoltán s nyugodtan, határozottan nézett a páter szemébe.
A páter megkönnyebbülten sóhajtott fel s szinte felkacagott az örömtől.
- No lám, alig van távol hét hónapig tőlem és már szerelmi bilincseket kovácsol magának!
- Ezek a bilincsek már itthon készültek, - felelte csöndesen Zoltán.
- Hogy érti ezt? - kérdezte a páter elsápadva és szédülni kezdett.
Zoltán lehajtotta fejét és szomorúan sóhajtott.
- Tudom, hogy megszomoritom önt vallomásommal, bocsásson meg érte!
Akit el akarok venni, Dobó Valérnak a húga: Laura.
A páter, mint egy holdkóros, felállt és végigment a szobákon s visszajött.
- Kedves Zoltán, - mondta aránylag nyugodtan, - ha az édesanyja ülne itt helyettem , azt se szomorithatná meg jobban, mint engemet.
Nekem nincs semmi jogom ön fölött, ön régen nagykoru és a tiltakozásnak se ereje, se jogosultsága nem lenne.
De annyit engedjen meg, hogy felvilágosithassam épp oly szeretettel, mint kötelességérzéssel , hogy ez a házasság nem történhet meg.
Megmondom, hogy miért nem.
Az ég a földdel hamarabb találkozhatna, mint ön a házasság szentségében egy bukott leánynyal.
Akit nem is ön buktatott el.
- S ha én buktattam volna el? - kérdezte Zoltán összevont szemöldökkel, feszült pillantással.
- Egyenes választ akar? - kérdezte a páter hidegen.
- Azt!
- Akkor azt kell mondanom: a körülményektől függ.
- Például?
- A leány társadalmi állásától, jellemétől, vagyoni viszonyaitól...
Zoltán lehunyta a szemét s elmosolyodott.
Fájó, hideg mosolylyal, mint mikor az ember megismeri legkedvesebb barátját, - de későn.
- Minden emberről hajlandó lettem volna elhinni, hogy a gondolkozása és cselekedete két egymástól független ember benne, de önről nem - felelte keserü nyugalommal.
- Ön nem erre tanitott engem.
- Amire én önt tanitottam, - felelte a páter szenvedélyes keserűséggel, - az minden hazugság volt!
Zoltán sápadtan ugrott fel.
- Tanár úr! - kiáltotta.
A páter arcát szederjés pirosság öntötte el.
Nem lehetett ráismerni.
Öklével az asztalt verve, szenvedélyesen kiáltotta háromszor egymás után:
- Hazugság!
Hazugság!
Hazugság!
Meg kell önnek mondanom, hogy hazudtam sok évekig és megcsaltam önt sok évekig!
Elrontottam az ifjuságát, az életét, a jövőjét , karrierjét, mindent, mindent!
Az életről és önmaga iránt tartozó kötelességeiről olyan hamis fogalmat adtam önnek, hogy ime, az első utvesztőnél már elveszitette maga elől a saját utját.
Én hazudtam, mert tévedtem, Zoltán!
Nincsenek meghatározott utak , erkölcsök, törvények, nincsen mindent átfogó, egyetemes erejük ezeknek, mert az egyének szerint változnak az utak, társadalmi és vagyoni állások szerint az erkölcsök és törvények.
Én rettenetesen tévedtem, hogy nem a maga anatómiai meztelenségében mutattam meg önnek az embert.
Hogy nem szedtem ki az agyvelejét, ezt a gonosz , tekervényes utait az alávalóságoknak, nem szakitottam ki a szivét, hogy látta volna a vadállat bestiális vágyát benne s nem mutattam meg a gyomrát, hogy látta volna benne a bélcsatornák levezető piszkait.
Amit én megmutattam önnek az ember agyából: csak a poéták és nagy gondolkozók tiszta álma volt, amit megmutattam a szivéből: az csak a könyörület, a krisztusi szeretet és bocsánat volt s az, amit megmutattam a gyomrából , az a proletárok éhsége, az igazságos szociális eszmék kiinduló pontja volt.
Nem igaz !
Az ember nem ilyen, hazugság volt minden, tévedtünk mind a ketten, én, aki tanitottam, s ön, aki tanult.
S ennek a tévedésnek ön az áldozata, én a hóhéra vagyok s ezt én nem élem túl.
Nekem úgy kellett volna kiengednem önt, a tiszta, súlyos agyvelejű embert az életbe, mint egy Napoleont, dicsőség után lihegve, hideg szivvel és evésre mindig kész gyomorral.
Késő!
Tévedtem!
Nem a gondolatokkal és szivvel kell kiválni az emberek közül, hanem az erővel!
Akinek csak szive és gondolata van, az gyönge és egyedül bolyong, idegen utakon.
S tudja, hogy hivják ezt az utat?
A boldogtalanság utjának.
A boldogság utja az, mely az emberek között vezet.
Boldoggá csak az erős teheti saját magát és másokat, az erőtlenség: a halál.
S erre az utra én vezettem önt, Zoltán.
Bocsásson meg!
Magára marad, senki sem követi , senki sem érti meg, megalázzák, lenézik, kigunyolják.
S még ha mindez később , mondjuk, husz évvel később történik meg!
Akkor már az ellentálló képesség nagyobb az emberben, az embereknek és helyzeteknek elbirálása határozottabb, az ideálizmus megkopik s az elme közelebb jön mindenek becsértékének megértéséhez.
Huszonnégy évvel csak azt látjuk, ami előttünk van: a mai napot.
A boldogságból a boldogságot, a bánatból a bánatot s az árnyat és fényt nem látjuk meg alattuk.
Tehát ha ragaszkodik szándékához, ön elveszett.
Én ismerem önt és tudom mi vár reá...
Az öngyilkosság...
Összetörve, husz évet öregedve, lecsüggesztett fejjel keresztül ment a szobán s bezárkózott a maga szobájába.
Zoltán egyedül maradt s mintha földrengés rázta volna meg a házat lába alatt, ugy érezte magát.
Mintha a föld megindult volna vele, az ég megnyilt volna felette s mindazt a tiszta világosságot, mit gyerekálmaiból megőrizve, a tudomány fosztogató erején keresztül is ott lebegett mindig előtte, mintha a várt világosság helyett most feneketlen sötétség meredt volna reá a megnyilt falak közül.
Tehát tévedés, hazugság volt az a levegő, melyet gyerekkorától idáig együtt szivott be lelkének legkedvesebb barátjával?
Hát az ő egész gondolkodásának alapja, szivének álma, mind csak hazugság, tévedés volt, a valóságnak fantasztikus és lehetetlen árnyai?
Az oltárt, melyen lelkének nemes álmaival áldozott, nem az igazság ereje tartja fenn , csak a kába álmodozók hite?
Hát az ő utja, mely fölött a napot látta ragyogni, a boldogtalanság éjszakájába vezet?
Hát nincs semmi reménység, hogy az igazság lelke győzedelmeskedjen az anyag durva erején?
Zoltán szemére szoritotta két kezét s mintha a levegőből kifogyott volna az oxigén , közel érezte magát a megfulladáshoz.
Becsöngette az inast s kinyittatta az ablakot.
A levegő hideg, szürke köd alakjában huzódott be a szobába s megborzongatta a fiatal ember csontjait.
Ez a fizikai érzékenység a maga kellemetlenségével bántotta, de egyuttal jól is esett neki.
Mikor aztán a hideg keresztül járta egész testét, felállt és betette az ablakot.
Az a pár lépés, mit iróasztalától az ablakig tett, szinte fáradságába került.
Mintha rákötött kövek huzták volna lefelé, olyan nehezen lépkedett.
Karjaiban zsibbadást érzett s szemhéjai megnehezültek.
Lefeküdt a kanapéra, szemét lehunyta és meg akarta magának magyarázni a saját igazát és a páter tévedését, de nem volt rá képes.
A páter kétségbeesett vallomása után ugy járt, mint a megijesztett csiga, nem mert kibujni a maga házából.
És ugy érezte, a saját szavainak sem ereje, sem fontossága nem lehet a páter rettenetes szavai után.
Ha hazugság volt ez az ő egész huszonnégy esztendős rajongó élete, egy vizre épitett uszó-kert, hol keresse álmainak gyökerét?
Összekuszált gondolatai, mint az eltévedt hajó az éj sötétjében, kétségbeesetten keresték az utat.
És minél tovább gondolkodott, annál jobban nőtt a sötétség körülötte és ragadta az ár magával.
Ugy látszott, hogy kibontakozás nincs ebből az utvesztőből, pedig ő világosságot akart, hogy láthassa a helyes utat.
Az ő utját.
A hitet, amelyben felnő az olyan ember, mint ő volt, nem lehet tőle elvenni.
Mikor idáig jutott gondolataival, kissé megnyugodott.
A fejében erős, szuró fájdalmat érzett s elvágyott hazulról.
Gondolatait szerette volna megosztani egy baráttal, a szivét megmutatni neki s a különös, blazirt, de jóindulatu Kundra gondolt, és minden további gondolkodás nélkül becsöngette az inasát, befogatott, ezalatt ruhát cserélt és elhajtatott Kundhoz.
Kund nem volt odahaza, az inas az operába utasitotta Zoltánt s oda hajtatott.
A páholynyitogatónőtől megtudakolta, kik vannak a prosceneum páholyban s benyitott .
Csak ketten, Kund és egy fiatal ember ültek a páholyban s Carmennek a második felvonását játszották, egy szép fiatal francia énekesnővel.
A ház zsufolásig tele volt s a zenekedvelő Kund, akit életében talán századszor ejtett ma lázba a Bizet operája, mindenről elfeledkezve engedte át magát a zene élvezetének.
Székében hátradőlve, lehunyt szemmel ült s nem vette észre, hogy kinyilt a páholy-ajtó és Zoltán halkan leült a háta mögé.
A Zoltán feldult idegeire is jó hatással volt a zene.
Némileg megnyugodva, álmodozva hallgatta Carmen szenvedélyes dalait s a szép francia leány alakja és sötét haja Laurát juttatta eszébe.
Végre jónak látta életjelt adni magáról s hátulról rátette kezét a Kund vállára.
Ez megfordult s egy pillanatig csodálkozva nézett, aztán elkacagta magát.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy hajlok a hallucinációra!
De azért még sem merném a hitemet rátenni, hogy nem a párizsi operában hallgatom ezt a francia Carment?
Zoltán mosolyogva szoritott vele kezet.
- Ma érkeztem, - mondta, - és látni akartalak.
- Egész Budapestből csak engem akartál látni? - kérdezte fejcsóválva és fürkészőleg Kund.
- A pátereddel tegnap beszéltem és nem is emlitette, hogy haza jösz.
- Nem tudott róla, - felelte Zoltán, nyugodtan állva ki a Kund fürkésző pillantását .
- Hol akarsz vacsorázni?
Veled tartanék.
- Nekem mindegy, ahol jónak látod.
A kaszinóban, vagy menjünk az Angol királynőbe?
- A kaszinóba, - felelte Zoltán.
A második felvonásnak vége lett, a függönyt leengedték s a páholyokból ismerős arcokat látott Zoltán.
Hátrahuzódott, hogy ne vegyék észre s innen nézegette ismerőseit.
Vis- à- vis Méda és Margit ültek s hátrább a Borbély szép, komor, arca látszott Margit mellől.
Mind a két nő fekete ruhában volt s a Margit gyönyörü válla fehéren csillogott ki a fekete csipkék közül és szeme imádással függött a beszélő Borbély arcán.
Zoltán sóhajtva forditotta el szemét a szerelmes női arcról s szivében olyan fájdalmat érzett, mint mikor egy friss sebet megnyomnak.
Kund megnézte az óráját s halkan odaszólt Zoltánnak.
- Meglehet, hogy Petrányi bejön a harmadik felvonáshoz.
Ha akarod, menjünk át Médához, vagy hagyjuk itt az előadást.
Zoltán elvörösödött és sietve felállt.
Elfeledkezett róla, hogy Petrányi a prosceniumpáholyba jár és egyáltalán elfeledkezett erről az emberről.
Az utolsó napok izgalmai és különös eseményei hatása alatt, ez az ember kiesett emlékezetéből, de ebben a percben jobban, mint valaha, ott állt előtte erősen , ijesztőn és gyilkos bizonyossággal.
Az első szerető...
Az első férfi, aki sohasem lehet idegen a szenvedések minden tenger könnyen keresztül sem a nő lelkének, akit nem lehet elfeledni, mert nem lehet eltagadni, aki volt, van és lesz, mig csak a nő szive utolsót nem dobban.
Zoltánnak lángba borult a feje és ugy szaladt le a lépcsőkön, hogy Kund alig tudta követni.
De a foyer ajtója előtt, amint hevesen felszakitotta az ajtót, a lába egy pillanatra gyökeret vert.
Épp ekkor nyitotta kivülről az ajtót Petrányi s a két férfi szemközt került egymással.
Csak egy pillanatig találkozott tekintetük s ha az önmérséklet nevelése nincsen meg Zoltánban, ebben a percben ráveti magát a gyülölt ellenfélre és puszta kézzel megfojtja.
Igy csak elmentek egymás mellett, látszólag hidegen, közönyösen s Petrányi nyugodtan tartott a lépcsőnek, Zoltán pedig beült Kunddal a kocsijába.
Itt nem birta tovább fékezni keserüségét.
- Ezt az embert én meg fogom ölni! - mondta ökölbe szoritott kézzel.
Kund csodálkozva nézte.
- S mikor előtted állt, - felelte gunyosan, - akkor meg kimélted!
Máskülönben nem értem ezt a tulságos ellenszenvet iránta.
Sokkal jelentéktelenebb az egész ember , mintsem valaki, s pláne te, hosszabb ideig kitüntessed gyülöleteddel.
- Nekem ez az ember egész életemen keresztül utamban fog állani.
Nincs más mód a tőle való szabadulásra, minthogy agyonlőjjem.
- Utadban? - csodálkozott Kund.
- Mi közöd neked hozzá?
- Nézd, Kund, - felelte Zoltán ideges nyughatatlansággal, - azért kerestelek föl téged, illetőleg azért éreztem szükségét, hogy véled beszéljek, hogy megmondjam, én el akarom venni Dobó Laurát.
Anélkül, hogy valami fontosságot tulajdonitott volna Kund ennek a vallomásnak , elmosolyogta magát s kezét rátette a Zoltán térdére.
- Barátom, - mondta jókedvüen, - vannak dolgok, a melyhez még huszonnégy esztendőnek az ostobasága sem elég, hogy az ember elkövethesse őket.
- És azt hiszed, - kérdezte Zoltán keserüen, - hogy az én cselekedeteimet is az éveim szerint kell elbirálni?
- Mondok neked egy hasonlatot, de ne haragudj meg érte.
Az oroszlán más állat, mint a szamár és kölyök-korában mégis csak olyan kölyök, mint a szamárkölyök.
- Szándékom már bevégzett tény, - felelte Zoltán, oda sem hallgatva a Kund hasonlatára.
- Ma délután megkértem a leány kezét.
Kund megdöbbenve, jó ideig hallgatott.
Kivett a tárcájából egy cigarettet, a kocsi ablakát leengedte és rágyujtott.
- Ezért jöttél haza? - kérdezte.
Zoltán intett.
- S mit szól hozzá a pátered?
- Kétségbe van esve.
- S a nagybátyád?
- Nem tud róla és különben is nincs beleszólása.
A magam ura vagyok.
- És mi a szándékod ezzel a házassággal? - kérdezte Kund, mindinkább elkedvetlenedve .
- Az a lány betegebb, mint valaha.
A bátyja temetésén láttam.
Olyan nagyon szereted?
- Erre a kérdésre nehéz válaszolni, - felelte Zoltán s szemére szoritotta kezét.
- Ahogy te és bárki is föltenné ezt a kérdést, abból a szempontból, ahogy a szerelmet általánosságban értelmezik, azt kellene felelnem: nem szeretem.
A véremnek semmi köze ehhez a szerelemhez, de annál több a szivemnek és azoknak az álmoknak, melyek a szerelem fogalmát képezik nálam.
Érts meg engemet, Kund.
Az anyám ideálja volt a női szépségnek, a nemes léleknek s a szerelem hűségének.
Egy büszke martir, aki megsértett szerelmével fiatalon, huszonnégy esztendős korában elszakadt a világtól s egyedül nekem s értem élt.
Ez a nő volt az anyám s tanitóm a páter.
Csak husz éves koromban mentem ki a világba s minden nőt olyannak láttam, mint az anyámat: szépnek , nemesnek, tisztának és ilyennek láttam Dobó Laurát is.
Azt mondják: elbukott.
Te tudod, milyen körülmények között bukott el.
Mi az ő büne?
Fiatal és ragaszkodott az életéhez, mint ahogy most is ragaszkodik, amikor elfogadta a kezemet.
Mert azt hiszem, csak azért fogadta el.
Nem hiszem, hogy nagyravágyó volna, hisz olyan igénytelen, egyszerü és nemes.
De annyi halált látott maga körül.
Az apja, a nagyapja, a bátyja, mind ott haltak meg előtte.
Te ismered régebben őt és valószinüleg jobban mint én, felelj, helyes-e a véleményem?
- Tökéletesen, - felelte Kund meghatottan.
- És én értelek téged, de mégis azt mondom, ha el tudod felejteni, felejtsd el.
- S ha nem tudom? - kérdezte Zoltán.
- Akkor is felejtsd el, - tette hozzá Kund leverten.
- Mindnyájan egyformán beszéltek! - sóhajtott Zoltán.
- Repülni tanitjátok az embert s mikor repülni akar, akkor megmagyarázzátok neki, hogy ostobaság, hazugság az egész cél, mert az ember nem tudhat repülni s ha mégis megpróbálja, leesik és összezuzza magát.
Mire való ez?
Gyönyörködtök a szép theoriákban és megátkozzátok keresztülvitelét.
Istennek nevelitek az embert és a farizeusok utjára taszitjátok.
S az ember nem tudja többé, mit higyjen!
A kocsi megállt a kaszinó előtt s a két férfi felhaladt a lépcsőkön.
Lehangoltak , kedvetlenek voltak s nem mentek be a közös ebédlőbe, egy kis szobába hozattak maguknak vacsorát.
Kund valami folyékony, légies menüt rendelt magának, mint mindig, Zoltán valami angol hust s a csemegéhez pezsgőt bontattak.
Szótalanul ettek s a pezsgőnél Kund szinte beleveszve szivarjának füstjébe , kedvetlenül megszólalt.
- Tegyük föl, hogy a leány meggyógyul.
Egyiptomba mégy vele s egy-két évig ott maradtok.
Azután haza jöttök.
Mihez kezdesz, hogy tehetségedhez, kedvedhez , vagyonodhoz és születésed jogához illő helyet foglalhass el?
A házasságod elzár előled minden utat.
Te előtted.
Ezt hangsulyozom.
Hideg fejü , elszánt emberek elől nem.
Legfeljebb számol a helyzettel s visszahuzódik a világtól .
Te képtelen vagy az ilyen számitásokra.
Te nem akarod megérteni, mint a pille, hogy miért van elzárva a világossághoz vezető ablak és összezuzod magadat az ablakon.
Te igazságod érzetében követeled a magad jogait, anélkül, hogy megadtad volna a világnak az ő jogait.
Vagy mondjuk, visszahuzódsz minden politikai és társadalmi szerepléstől és gazdálkodni fogsz.
Amint én ismerlek, ez a foglalkozás nem elégiti ki a te lelkedet.
Elbolyongsz majd idegen, mellékutakra a magad vágyaid mellől, apró kérdésekkel foglalkozol, melyek annál jobban szitják lelkedben a nagy, igazi tüzet és a rejtett keserüség annál jobban kinozni fog.
Ha az én bohém, cigány természetemet adhatnám neked, nem féltenélek.
Akkor a szerelem, müvészetek, a zene, a világban való kóborlás kielégitne, de te más massza vagy, mint én vagyok.
Te vagy a nagyobb ideálista, én vagyok a kisebbik, te vetni és aratni akarsz, én megelégszem a vetésnek virágjával is.
Téged a szerelem és házi tűzhely csak fele részben képes boldogitani abban a célban, amire az élet az igazi férfiakat fel akarja használni.
És beszéljünk nyiltan...
Ebben a jövőben még az sincs benne, amiért egy férfi mindent eldob magától: a szerelem.
Meglehet, hogy benne van, de most még nem látjuk.
Minden emberi számitás szerint, kell, hogy meghóditsad egykor magadnak a szivét, de most még, amint én ismerem ezt a leányt, erősen hiszem, hogy szereti Petrányit.
Hogy büszke és jellemes, azt tudom; s hogy fanatikusan állhatatos és hü, azt is hiszem.
Hogy megszakitott Petrányival minden közlekedést, azt tudom.
Jelen voltam, mikor nem fogadta el a levelét, visszaküldte a havi járulékát és minden tőle kapott ékszerét .
Azt is tudom, hogy a halál gondolatával foglalkozott.
Nagyon sajnáltam s akkortájban többször fölkerestem.
Nem tagadom, a szépsége is rendkivüli hatással volt reám s a keleti éjszakákra emlékeztető, csodálatos szemét, óraszámra el tudtam volna nézni .
A te különös, vérnélküli szerelmedet iránta, én csöppet se csodálom.
Minden finomabb érzésü férfi, ki az álmok világából szövi meg magának a nő alakját, hasonló érzéssel beleszerethet Laurába.
A szinpadon is a tökéletes illuziót volt képes felkölteni.
Az ismeretlen uton jött s az ismeretlen uton távozó, a legfinomabb fluidomból szőtt leány-alak, kinek folyton keressük a szárnyait, amelyen elrepül mellőlünk.
Egyszer egy téli alkonyatkor fölmentem hozzá.
A szobaleánya azzal fogadott, hogy a kisasszony nem fogad, mert elutazik.
Csak három-négy nappal előbb voltam nála és nem szólt, hogy utazna.
Nyugtalan lettem s beküldtem a névjegyemet azzal az üzenettel , hogy okvetlenül beszélnem kell vele.
A kályha mellett ült, egyszerü kimenőruha volt rajta s az ölében biblia feküdt .
Ismered a fejét, ezt a tökéletes formáju, klasszikus fejet s a magasra felfésült egyszerü görög kontyát.
Akkor láttam rajta az utolsó nyakatlan ruhát és soha többé olyan nyakat nem fogok látni.
Kissé sovány, de a legbámulatosabb hajlásu, csak a régi szobrokon látható vonalakkal s a márványnak élettelen, hideg, ragyogó fehér szinében.
Csak két kis szobája volt, nagyon egyszerü, olcsó kis holmikkal, - nem engedte, hogy Petrányi sokat költsön a berendezésre, - de már pusztán ebből a kis lakásból is következtetni lehetett az izlésére.
Ha valaki, én értek az ilyesmihez, de az Isten tudja, honnét szedte ez a leány össze azokat a szineket, melyek a szomoru kis fészkében domináltak.
Lilába játszó halvány rózsaszin s egy nagyon finom, pókhálósan fakó, szürke árnyalat.
Régi templomok üvegfestésén látni ezeket a szineket.
Kopott , szürke ablaküvegen, hervadó rózsaszinü, lilás őszirózsát...
A szirmok teteje bágyadt rózsaszin s lejebb fehéres, szomoru lila...
Meleg őszi estéken, eső előtt, az égen is látni ezeket a szineket...
Ilyen volt a butora puha szövete, a függönyei, néhány kitünő rézmetszetének a rámája.
Az embert elönti az epe, ha elgondolja, hogy ilyen leányt úri ember komiszul , brutálisan el tud hagyni, mint valami piros nyakkendős borbélylegény a szobaleányát.
Amint bemegyek, kérdezem tőle, hogy hová utazik?
- Egyszer mindenki elutazik, - felelte csöndesen s becsukta a bibliáját.
- Az egész csak attól függ, hogy az ember elkészült-e az utra?
Ha igen, akkor elmegy előbb, mint kellene.
Én nehezen tudok elkészülni, mert tudom, hogy nem könnyü a távozás.
Nem is hinné, hogy én már négy embert láttam meghalni.
Az apámat, nagyapámat, anyámnak az öcscsét és egy kis leány barátnémat.
Sokszor gondoltam már reá, hogy minek kellett nekem annyi halottat látni s az ember minden titokzatos okoknak, melyek az életben történnek, lassan rájön a nyitjára...
Már nem emlékszem mit mondott még, csak arra emlékszem, hogy ugy éreztem magamat , mintha valami kriptába lettem volna bezárva egy halottal, aki a koporsója födelét nyitogatja.
S nem mertem magára hagyni.
Ő is érezte, hogy nem maradhat egyedül s akkor este ment vissza az anyjához.
Én kisértem el a kapuig s másnap az anyja haza vitette a ruháit s a lakás kulcsát elküdték Petrányinak...
Kund hátrasimitotta a haját s tele töltötte a poharakat.
Zoltán sápadtan hallgatott.
- És tegyük fel, - folytatta Kund, - hogy soha sem fog megszeretni Laura.
Ennek a hallgatag, titokzatos lelkü leánynak nem lehet belátni a lelkébe.
Tudod-e, hogy egy házasságot nem lehet csupán kérdésekre felépiteni?
És itt egyetlen egy pozitiv felelet sem áll előttünk.
Csupa ha, bizonytalanság, kinos titok.
És a te szerelmed sem egészséges, reális szerelem.
Hidd el nekem, az érzékeknek több hatalmuk van fölöttünk, mint a lelkünknek.
Az egyetlen megoldás mindkettőtök számára, ami közelebb is jár a valósághoz, - bocsáss meg, nekem sem esik jól kimondani, - ha nem lehet megmenteni Laurát.
Zoltán felemelte kezét s Kund elhallgatott.
Ránézett Zoltánra s megsajnálta.
A pincér elszedte előlük a teritéket, csak a gyümölcsöt hagyta ott s Kund egy-egy körte-szeletet belemártott a pezsgőbe és megette.
A szomszéd játékszoba már kezdett megtelni, az ajtón keresztül hallatszott egy-egy ismerős hang s Kund hirtelen felugrott.
Közelebb ment az ajtóhoz és idegesen ült vissza helyére.
- Borbély ismét itt van, - szólt komoran.
- Képzeld, ez az ember a koldusbot előtt áll.
A versenyistállója leégett s százezer forint értékű papirjait a héten adta el , azzal a szándékkal, hogy megvesz egy erdélyi birtokot és gazdálkodni fog.
Már Margit is megnézte, ki volt alkudva, minden rendben volt, karácsony utánra tüzték ki az esküvőt és ez a boldogtalan, két nap előtt, itt egy ülőhelyében elveszitett ötvenezer forintot.
Akik jelen voltunk, titokban tartjuk, Margit nem tud róla, s ez az őrült ember csak mosolyog és biztosra veszi, hogy duplán visszanyeri a pénzét.
- S mit gondolsz, - kérdezte Zoltán összeborzongva, - mi lesz vele, ha a meglevő pénzét is elvesziti?
Kund komoran taszitotta el maga elől a pezsgős poharat.
- Nyugodtan és hidegen főbelövi magát.
- S Margit?
Kund vállat vont.
- Egy szerencsétlen teremtéssel több lesz a világon.
- Meg kell akadályozni, hogy játszszék, - szólt Zoltán idegesen.
- Meg kell neki magyarázni, mi áll előtte.
- Lehetetlenség! - intett Kund.
- Meg kell próbálni.
Menj át és mondd meg neki, hogy a legnagyobb örömmel szolgálatára állok, ha zavarban van, csak ne játszszék.
Menjen haza és holnap megkapja a hiányzó pénzt.
Akkor fizet, amikor tud.
Kund gúnyosan elmosolyodott.
- Mondd meg a vallás őrültjének, hogy nincs Isten és még jobban megbolondul s egy kártyásnak, hogy ne játszszék, és eljátszsza a lelke üdvösségét.
Az egyetlen, ami hatással lehetne reá, az volna, ha az ember ide hivatná Margitot, aki azt mondaná neki: "Vagy én, vagy a kártya!
Válaszszon!"
- De ki vállalkozik ilyen szinpadi scénák rendezésére?
Ha közönséges mesteremberek, vagy más ilyesmik volnánk, megtehetnénk .
Mert urak vagyunk, nem tehetjük.
Közönyösen végig kell néznünk, hogy ássa meg saját magának sirját a legkedvesebb barátunk, hogy illeszti homlokára a pisztoly csövét , mert nem vagyunk illetékesek beleavatkozni a mások személyi ügyeibe.
- Mennyi nyomorult alakoskodás és bűn az egész élet! - sóhajtott Zoltán.
- Hogy rontjuk el a magunk és mások életét egy csomó olyan rendszerrel, melynek felét az ősemberi természet tenyészti s felét a civilizáció!
Kund vállat vont.
- Ez igy van!
- És ha Borbély elkártyázza az utolsó krajcárját is, nem kezdheti elülről az életet?
- Ha nem volna lekötve Margitnál, kezdhetné egy gazdag parthieval.
- Nem igy értem, - felelte Zoltán - Dolgozhatna.
Kund elkacagta magát.
- Minek dolgozzon az olyan ember, akinek nincsen semmije?
A dolog annak való, akinek van mit megbecsülni!
- Az életet mindenkinek meg kell becsülni.
- Tévedsz! - mosolygott Kund.
- A nyers hust tüz és viz nélkül, mi nem tudjuk elfogyasztani, ha az éhhalál környékez is.
Aki nem született úrnak, az elél a nyers huson is.
Még egy ideig beszélgettek, azután Zoltán hazament.
Kund egyedül maradt s gondolatokba merülve szivarozott és a két legkedvesebb emberére gondolt: Zoltánra és Borbélyra.
Aztán szomoru sóhajjal állt fel s bement a játékszobába.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE