Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A Fuji-no-Yama
Hamburgban valóra vált egyik régi ábrándom: láttam a Fuji - no - Yamát.
Láttam ugyan már azelőtt is.
Japán csomagolópapirosokon, lakdobozokon, ellenzőkön.
De addig csak a fantáziá-mat foglalkoztatta s idegen maradt a lelkemnek a maga egyszerü stilizáltságában.
Hozzá képzeltem a lampionos utcákat, az egyszerü faházakat, a furcsán tipegő pillangós, virágos, hulló ruháju, apró termetü táncosnőket, a titokzatos irásjeleket, papiros napernyőket, a két-három vonalból rajzolt madarakat, gazdag virágu cseresznyeágakat s titokban azt hittem, az egész egy mesevilág s a Fuji - no - Yama egy mesebeli hegy.
- Nem, mig nem látom, nem hiszem... - gondoltam.
S Mitzu Nakának, egy előkelő, gazdag japáni nemesnek köszönhetem, hogy Hamburgban láttam Japánt is és láttam a Fuji - no - Yamát is.
Mitzu Nakával még Helgolandból tartottam a jóbarátságot.
Vitorlázó társam volt s együtt kalandoztuk be az Oberland száz méteres sziklabástyája alatt a sziklakapukat és barlangokat.
Ezrével vertük föl a tenger madarait s olyanok voltunk magunk is, mint a tenger madarai: szabadok, bátrak, erősek.
De néha el-ellágyultunk.
Olyankor Mitzu Naka elkomolyodva nézte a tengeren uszó bárkák vitorláit, azt mondta róluk, olyanok, mint a pillangók és Japánra gondolt.
Barátságunk inkább udvariasság volt, mint barátság.
Én érdeklődtem iránta, egy misztikum volt a szememben, ő észrevette s udvariassága mögé rejtette a lelkét.
Igyekeztem a szemén keresztül ellesni titkos gondolatait, érzéseit, de a nézése tele volt valami előttem ismeretlen, idegen dologgal.
Egy világgal, amit én nem láttam s nem érthettem .
Most már tudom, hogy ez a világ a Fuji - no - Yama.
Mitzu Naka Hamburg kereskedelmi politikáját tanulmányozta s legfőbb kedvtelése volt vitor-lázni vagy csónakázni az Alsteren.
Sokszor találkoztam vele az Alster Pavillonban s olyankor együtt mentünk csónakázni.
Sohase engedte, hogy én ugorjak be utána a csónakba, a jobbik evezőt nekem adta, egyáltalában lehetetlen volt csak megközelítenem udvariasságban.
Csak a hazájáról nem igen beszélt.
Ha kérdezősködtem, udvariasan másra fordította a szót.
- De szeretném egyszer meglátni az önök szent hegyét, a Fuji - no - Yamát! - sóhajtottam egyszer.
Egy pillanatra elgondolkozott, az arca nyájasra lágyult s barátságosan mondta:
- Jöjjön el hozzám egy csésze teára s közelebb lesz a Fuji - no - Yamához.
- Mért leszek közelébb? - kérdeztem.
- Csak jöjjön el, akkor meglátja.
- Mikor menjek el?
- Most, megyünk együtt.
A Leinpfadon lakom.
Szó nélkül eveztünk, befordultunk a Fernsicht hidja alatt a kertek közé, a Rondeel-Teich csatornájába s nemsokára a Maria Luisen-uton tul egy kis kiugró kerti révhez kötöttük a csónakot.
- Meg fogja ismerni a feleségemet is, - mondta Mitzu Naka.
- Egy kicsit még ügyetlen az európai szokásokban, de remélem, nem fog rá megharagudni érte.
- Nagyon örülök, hogy japán urinőt megismerhetek, - feleltem.
Hamarosan a kertben voltunk.
Sokkal több virág nyilott benne, mint akármelyik kertben , amit eddig láttam.
Virágliget volt az egész kert s a kis földszintes villa alig látszott a lombtól.
A hátulsó verandán mentünk föl.
- Ezért a verandáért vettem ki ezt a villát, - magyarázta Mitzu Naka.
- Olyan nagy , olyan széles, hogy a ház mintegy a kertnek a folytatása s a kert mintha a ház virágos , lombos szobája volna.
Nálunk Japánban fából építik a házakat s a kerti szoba falát szép időben egy¬szerüen félrehuzzuk, úgy nagyobbitjuk meg a szobát, vagy ha tetszik, a kertet.
Még nem is felelhettem, kiabálni kezdett: - Umehu, Umehu!
Vendéget hoztam!
Siess, kis Umehu!
Kis Szilvafalevél!
A verandára nyiló szobában voltunk.
Butor jóformán az egész szobában nem volt.
A falon egy pár kakemono, alattuk virággal tele bronz- és porcellán-vázák; egy falbavágott tolósajtaju szekrény; a földön egy pár prém s néhány könyöklő párna; egy szenes edény , fölötte teafőző: ez volt minden.
Mikor bementünk, észrevettem, hogy Mitzu Naka elpirult.
Sejtettem az okát.
Valamit hallottam már japán szokásokról.
- Oh, miattam levetheti a cipőjét, - biztattam - sőt, ha megengedi, magam is levethetem.
- Nem, nem, - tiltakozott - önöknél ez nem szokás és különben is csak ez az egy szobám japán, a többi európai.
S csakugyan a következő szoba rendes európai pipázó volt.
Pár pillanatig beszélgettünk csak s nyilott az ajtó s zavarodottan, félénken, de utánozhatatlanul kedves mozgással belebegett rajta Umehu.
Mintha csak a szelid májusi szellő futta volna be.
Egy pillanatig nem tudta, mit csináljon, ösztönszerüen a japáni ceremónia szerint akart köszönni, de azután megelégedett egyszerü mély bókolással s olyan kedvesen mosolyogva nézett rám, mintha rég látott testvére lennék.
Virággal, nyitott legyezővel mintázott kék szövet kimonó volt rajta, a hajában pár szál szegfü, de csudálatosan dus, fekete haja volt s a frizurája műremek.
A szemöldöke, az ajka festve, arca puderes.
Olyan volt, mint egy kis frissen szakított, hamvas szilvafavirág s apró termete, vidám mosoly-gása csak még kedvesebbé varázsolták.
- Umehu, kis Umehu, - kérte az ura - vendéget hoztam, aki szerelmes a mi Fuji - no - Yamánkba és szeretném, ha eltáncolnád neki Az öreg bucsujárót.
Umehu kedvesen bólint, eltünik az ajtón, Mitzu Naka pedig átvezetett a japáni szobába , az egyik prémet ülésre kinálta, a könyöklő párnámat elhelyezte, cigarettával kinált , amit ő maga gyujtott meg a széntartó parazsán, azután maga is rágyujtott és elhelyezkedett.
Elmondta, hogy a felesége gésa volt a yokohamai Yoshivaraban s annyi jenért váltotta meg a gazdájától, amennyi a mi pénzünkre számítva huszezer koronát tesz.
Nem volt időm kérdezősködni.
Megint belebegett Umehu.
Tipegve; nem is látszott, hogy mozog a lába, csak jött, jött, szeliden, ártatlanul, mosolyogva, mint a tavasz.
Csakhogy most zöldleveles mintáju, sárga selyemkimonót viselt, a kimonó ujja a karján mint két pillangószárny, a derekáról is mint egy virággirlandó, úgy hullott alá a selyemszalag.
Hajában a szegfü közt aranyozott fésü, alsó ajka még pirosabbra festve , arca még puderesebb.
Teával és süteménnyel kinált bennünket s az ő ritmikus, finom mozdulatai mellett szinte medvének éreztem magamat.
Azután tánchoz készült.
Letérdelt előttünk, két tenyerét a földre tette s ráhajtotta a homlokát.
Akkor láttam igazán , milyen csudaszép sürü haja van, milyen remek frizurája s kincset érő fésüje.
A szokatlan üdvözlésre zavarba jöttem, fülig pirultam és szinte én is a földig hajoltam .
De a kis Umehu barátságosan mosolygott rám s tapsolni kezdett.
Egy Umehunál is kisebb nő jött be.
Egy gyereklány, kék kimonóban.
Kissé pufók volt , csunya volt, de nevetett ő is, a mozdulataiban báj, üdeség volt s lehetetlen volt kedvesnek nem találnom.
Térdepeléssel és homlokhajtással köszönt, egy dobfélét vett ki a fali szekrényből s térdelve, a sarkán ülve verte a tánchoz.
Nem volt kellemes zene, de uj volt, ekzotikus volt, lágy volt s a kis Yoneryo olyan kedvesen tudott hozzá mosolyogni!
Később elmondta nékem Mitzu Naka Az öreg bucsujáró meséjét: - Sakata Raiko igen vallásos ember volt s minden évben juliusban, mikor elolvadt a Fuji - no - Yama tetején a hó , fölzarán-dokolt a szent hegyre imádkozni.
Száz esztendőt ért meg így, akkor olyan beteg lett, hogy mozdulni se tudott.
- Száz esztendős lettem, - gondolkozott az ágyában szomoruan - s még sohse mulasztottam el a zarándokutat, de most megmozdulni se tudok.
Istenem, mi lesz velem?
Egyre jobban közeledett a julius s egyre rosszabbul lett Sakata Raiko.
Végre eljött a zarán-doklás ideje.
Akkor már jóformán a világát se tudta.
Még ha az ujját megmozdította is, kicsordult a szeméből a könny fájdalmában.
Azért összeszedte minden erejét s elindult a zarándokutra.
Máskor nyolc-kilenc óra alatt megtette az utat, most fél óra alatt tett egy lépést, azt is a legnagyobb kinok közt.
Mikor a hegy aljához ért , fetrengve találta egyik legnagyobb ellenségét, aki rimánkodva kérte, hogy vegye hátára , mert imádkozni akar a hegy tetején, de megmozdulni se bir, olyan beteg.
Megesett a szive rajta Sakata Raikonak s hátára vette.
Nagynehezen fölkinlódott vele ezer méternyire s úgy próbálta felejteni a kinját, hogy egyre a virágokat nézte s gyönyörködött bennük .
Ezer méter magasban a második, még nagyobb ellenségét találta tehetetlenül fetrengve .
Fölvette a hátára azt is s fölvergődött kétezer méterig.
Utközben az erdők lombjában gyönyörködött.
Kétezer méter magasságban harmadik, leges-leg¬nagyobb ellenségét is fölvette s mind a három ellenségét fölviszi imádkozni a hegy csucsá-ra.
( 3745 méter magas.)
Utközben is minden templomba, kolostorba betért velük imádkozni.
A hegy csucsán az istenek fogadják s három ellensége is csak az ég, a hegy és a hegy lábánál terülő hét tó istenének álarca, akik a zarándokutban elfáradt öreget egyenesen az égbe vezetik.
Előszörre is megkapott a tánc, hasonlíthatatlan művészetet éreztem benne, de később , mikor már ismertem a meséjét s ujra eltáncolta Umehu, a legnagyobb élmény lett számomra.
A legegyszerübb, legnyugodtabb mozdulatokkal táncolt Umehu.
Lefeküdt a földre kecsesen , jobbra fordult, balra fordult, jelezte az öreg betegségét.
Mindent csak egy-két mozdulattal.
Azután előre jött, tipegve s mégis huzta maga után a lábát.
Sohse fogom megérteni, hogy tudta egyszerre olyan frissen és fáradtan csinálni.
A legyezőt fölemelte, de mintha alig birta volna.
Azután a vállára tette s megroskadt egy pillanatra alatta.
Jelezte az első ellenség föl-szedését.
Azután letérdelt a földre , szétterítette a legyezőt s naiv örömmel csudálkozott a legyezőre festett virágon.
A legcsudásabb volt a táncában az, hogy látszott, hogy fölfelé megy a hegyen s egyre nehezebben, fáradtabban, de egyre áhitatosabban.
Mintha magam is mentem volna föl a hegyre s közeledtem volna az Istenek felé.
A tánc végén ujra bókolt Umehu s mosolyogva, kedvesen mellém ült s örült elragadtatá¬som-nak.
És én éreztem, hogy a kis Umehu nagy művésznő.
Hogy a tánc, amit láttam, épp olyan műremek, akár egy finom japáni faragvány, vagy Utamaronak, Mókusainak , Haronubunak akármelyik festménye.
A különbség csak az, hogy Umehu művészete közvetetlenebbül hatott rám, mert előttem alakult ki.
De éppúgy századok, meg századok munkájának eredménye volt.
Ezt a táncot századok óta lépésről lépésre , mozdulatról-mozdulatra ugyanúgy táncolja minden gésa.
S Umehu ezekbe a meghatározott formákba belé tudta önteni az egész lelkét.
Mig táncolt, nem volt más élő számára, csak a Fuji - no - Yama - hegy.
Én a hegyet ábrázoló képek¬re gondoltam s csak akkor értettem meg , hogy annak a hegynek művészi ábrázolása vallásos kultusz.
Nem tehetek róla, bevallom , akkor még nem értettem meg a festészetet úgy, mint ma.
Akkor még csak a képet láttam, a mögötte rejtőző érző, gondolkozó művészt nem.
De a kis Umehu tánca nyomán egész fenségében láttam a Fuji - no - Yamát.
S úgy éreztem, hogy az egész nagy Nippon-sziget csak azért van, hogy méltó ágya legyen a lábának.
Az aljában terülő tavakat is azért öntötték tele az Istenek kristálytiszta vizzel, hogy nézhesse magát bennük a Fuji - no - Yama.
Ami virág nyilik Nippon-szigetén, azért nyilik, hogy illat¬árjában fürdesse a Fuji - no - Yamát .
A legfenségesebb és mégis a legkarcsubb hegy.
Az alja teás- és virágoskert, közepe erdő s a teteje tiz hónapon keresztül hó és jég.
Éreztem, hogy én is, mint a tánclegenda öreg zarándoka, félholtan is fölmásznék a tetejére, csakhogy odajuthas¬sak meghalni.
Gyönyörü szimbólum: betegen, fáradtan, öregen is egyre följebb, még följebb törni.
Mert a Fuji - no - Yama csucsa az élet csucsa.
A Fuji - no - Yamáért egész szigetrészek merültek a tenger-be, csakhogy kiemelkedhessék helyettük a Fuji - no - Yama.
A legenda szerint az Istenek rakták ásott földből, hogy a tetejéről gyönyörködjenek a világban s a legszebb tavat formálta a viz istene a kiásott föld helyén, a Biván-tavat, hogy a Fuji - no - Yama képe és ők maguk is füröd-hessenek benne.
S olyan szép a Fuji - no - Yama, ahogy a képek nyomán a kis Umehu táncára kialakult előttem egész fenségességében, karcsuságában, hogy nekem a földrengés, a mitosz és a legenda a valóság.
Sok más táncát láttam még Szilvafalevélnek, kedvesek, bájosak voltak egytől-egyig s azt mondta, hogy a japán gésák legalább ötszáz tánclegendát, táncmesét táncolnak s akárhány táncuk több száz esztendős.
De egyik táncáért se érzek iránta akkora hálát, tartozást , mint a zarándok táncáért; mert megértettem egy nagy, fenséges szimbólumot, egy világot , ami régen annyira köztem és japán barátom közt állott s ami később annyira összehozott bennünket.
Egy nagy, mérhetetlen ajándékot adott nékem a kis Umehu: a Fuji - no - Yamát.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE