ELTE regénykorpusz

Az én szememben nagy előnye volt lakásunknak az a körülmény is, hogy a Dunaparton voltunk, tehát közelebb a mi hegyünkhöz, hamarabb följuthattunk reá.

Az emberek ugyan, úgy vettem észre, magát a Dunapartot, s éppen a mi házunk előtt elterülő részét tartották valami nagyon jó sétahelynek, mert szép időben úgy hemzsegtek ott, hogy alig lehetett közöttük elhaladni, majdnem úgy, mint az erdő egynémely helyén a hangyák.

Ezúttal megint egyforma volt az ízlésünk asszonykámmal, aki szintén sokkal szívesebben sétált vagy kint a szabadban valahol, vagy legalább is a mi hegyünkön , mint ebben az emberáradatban.

Én még attól is féltem volna, hogy amúgy is vékony , gyönge kis lábaimat letaposná az a töménytelen ember.

Pedig, úgy látszik, asszonykám elég fura és érdekes tapasztalatokat tehetett, ha néhanapján, egyszer-másszor végigmentünk a Dunasoron.

Nohát, az valóságos kiállítása volt az embereknek, a női divatnak és még sok minden egyébnek.

Éppen a minap hallottam, mikor gazdámnak elmondott egyet-mást asszonykám az itt tett megfigyeléseiből.

Például azt, hogy szinte nem hinné az ember, aháborúban mennyire fejtetőre van állítva a normális , logikus emberi gondolkozás és az ennek nyomábanjáró cselekvés minden tekintetben!

Elhinné -e azt valaki, rendes, háború előtti ésszel, hogy mikor a háború második esztendejében a bőr ára kimondhatatlanul magasra emelkedett, a nők, ahelyett, hogy bőrbeli szükségleteiket a minimumra redukálták volna, eddigi piczi kis kivágott czipőcskéjük helyett, amelyet a legnagyobb hidegben, még télen is hordtak, most , nyári hőségben is, majd térdig érő magas czipőket viseltek.

Vagy hogy tavaly, amikor Oroszországból a prémbehozatal már harmadik esztendeje szünetelt, s ennek a körülménynek kihasználásával a szent konjunktura segítségével a prémek ára az egeket verdeste, minden nő, aki a dunaparti kirakatban fölvonult és mutatkozott, úgy be volt prémekbe burkolva, hogy alig látszott ki belőle.

Azelőtt legfeljebb télen, nagy hidegben hordtak egy-egy kis szőrme-gallért, vagy boát a nyakukon – amióta megfizethetetlen az ára mindennek, ami csak hasonlít is a prémhez, lehet olyan meleg, hogy az emberekről a verejték patakzik, hogy egy hideg Dunafürdő gondolata a legkellemesebben csiklandozza képzeletünket – a prémek mégsem vonulnak nyugalomba, sem valami "megóvó" hűs, molymentes kamráiba, de czipelik őket a hölgyek mindig és mindenütt.

A dicsőségért meg kell szenvedni.

No már nem elég nagy dicsőség, nem boldogság -e a mai fogalmak szerint, ha valakinek csak annyi pénze is van, hogy egy tenyérnyi prémnek a mostani árát meg tudja fizetni?

Az én asszonykámnak van egy prémes kabátja , amelyet még persze a háború előtt kapott ; olcsóáron jutott hozzá.

Én nagyon kedvelem azt a kabátot , kellemes, puha ülés esik azon, ha asszonykámföl-fölkap a karjára holmi nagy kutya, vagy valamitöffögő-pöffögő , illatos, csúf – autónak nevezett alkotmányközeledtére.

És föl se vette a háború egész tartama alatt.

Mikor megkérdezték hozzátartozói, hogy miért nem veszi már egyszer föl a szép prémes kabátját, hát azt felelte, hogy resteli, mert még azt találná hinni valaki, hogy most vette, a mostani áron.

Már pedig ezt az árat most igazán csak holmi hadiuzsorás tudná megfizetni.

Ő pedig nem az, s Isten mentse attól is, hogy annak lássék.

Lám, ilyen különböző az emberi ízlés, hogyan tudnék én kis buta kutyus abban eligazodni?

Hát még a szövetkérdés.

Mikor a szövetnek az ára úgy kezdett emelkedni, asszonykám szerint, mint forró napsütésben a higany a hőmérőben – hát minden józan ember azt gondolta volna, hogy asszonyaink nem fognak ruhát csináltatni, csak a legnagyobb szükség esetén, s akkor is csak a legszűkebb méretekre fognak szorítkozni.

S mi történt?

A háborús nagy jövedelmek, óriási vagyonok bezsebelői nemcsak hogy csináltattak a rémesen drága szövetből ruhákat fölös számban, de olyan szövetpazarlással, oly rettentő bő alakban, amilyent talán csak nagyanyáink hordtak valamikor, amikor is egy mai ruha csináltatásának az árából egy kis birtokot lehetett venni.

Most aztán azt gondolhatná valaki, hogy ezeket a háború alatti hallatlan árú ruhacsináltatásokat a komolyan gondolkozó, háborús vagyonnal nem rendelkező tisztes úri elemek átengedték egészen az expresszmilliomosok hitveseinek és lányainak.

Igen ám, de annak talán nincsen fogalma arról, amiről most éppen a háború alatt győződtek meg az emberek, hogy a divat oly rettenetes és erős zsarnok, akit még a háború, tehát ily szörnyű nagy és kegyetlen dolog sem tud leteperni!

Korántsem akarja asszonykám ezzel azt mondani, hogy most a jóízlésű, de kevésbbé duzzadt erszényű úrinők, meg az olyanok is, akiknek a háborús megélhetés mérhetetlen drágasága amúgy is nagy és súlyos gondokat okozott, – holmi divatversengésbe kezdtek a konjunkturát élvező hölgyekkel.

Szó sincs róla.

Sőt ezek szegények úgy határozták volt el, hogy nem csináltatnak ruhát a háborúban, amíg a meglevők szövetének épsége, szépsége kibírja.

Azonban, ha kimentek az utczára, az ő háború előtti finom és jó szövetű, de szabásban, méretekben a mostani rémesen bő divattól teljesen elütő ruháikban, hát akkor nem amazok voltak a föltünők, akik az új és divatos és nagyterjedelmű ruhákat hordták – hanem ők, a finom szövetből készült, de elavult formájú öltönyeikben.

Már pedig van -e kínosabb valami egy jó érzésű úrinő számára, mint az utczán – föltünést kelteni?

Akár túldivatos, akár éppen a divattól elmaradt ruházata révén.

S így kényszerítette a nagyhatalmú csúnya divat főhajtásra, magamegadásra azokat is , akik boldogok lettek volna, ha a háború egész tartama alatt lehetőleg át nem lépik a ruhakészítő szalonok küszöbét, szegény férjek erszénye tartalmának fölemésztőjét, a női erények kísértőjét s néha – talán nem is oly ritkán – azoknak temetőjét is.

De nemcsak az anyagiakban való tobzódástfigyelhette meg asszonykám, nem annyira a dunaparti , igaz, ritka séták alkalmával, mint inkább otthonablakunkból, ha néha le-lepillantott az utczára.

Igy legalább csak látta őket, de nem kellett közöttük lennie.

Úgy mondta asszonykám , hogy a luxus, a pénz orgiái mellett már a ruházkodás is elárulta az erkölcsi sülyedést.

Mert ki hallott valaha olyat ezelőtt, hogy fiatal lányok (hacsak nem gyermekek) térdig érő ruhában járjanak az utcán!

– A pókhálóval versenyre kelő harisnya nem födi, de inkább teljes valóságában láttatja lábukat, – s a kivágás a nyaknál sem hagy igazán semmi kívánni valót hátra.

Úgy, hogy egy jobb érzésű nő valósággal pirul helyettük, ha őket meglátja.

Avagy talán téved ezúttal asszonykám?

Talán éppen becsületes őszinteségük kifolyása ez a "leplezetlen" öltözködés?

Talán éppen jövendőbelijüket, a majdan föllépő pretendenst nem akarják semmiféle meglepetésnek avagy csalódásnak kitenni, – s eléje nyujtanak jóeleve mindent, ami csak nyujtható, és mutatnak mindent, ami eddig még sohsem volt megmutatható.

Legalább is az utczán nem.

Sőt csakis az anyakönyvi hivatal és a templom után.

Míg így ő, az eljövendő, teljesen tisztában lehet a helyzettel – hogy mást ne mondjunk – már egy dunaparti séta után.

Ezen a téren legalább, igazán nem vesz zsákban macskát.

S hogy azért az illúzió rejtegető selymes fátyla se hiányozzék egészen, ezt képviseli, ezt helyettesíti – a szájukból elmaradhatatlan czigaretta füstfelhője.

Ebbe burkolódznak be, – ez a Monna Vanna-köpönyegük.

Az esős, lucskos őszi idő véget vetett egyidőre a dunaparti kirakatnak, a hiúságok vásárának – már mint a szabad ég alatt.

Most már azután csak csukott helyiségekben , czukrászdákban, szinházakban és hangversenytermekben, szállodák fényes éttermeiben folytathatták a kölcsönös divatversengést és a kérkedést vagyoni helyzetükkel.

Asszonykám úgy vélte, hogy ma már egy jobb ízlésű úriember vagy asszony csak a saját otthonában tartózkodhatik, avagy barátait keresi föl az övékben, mert az azelőtt előkelőknek mondott és tartott nyilvános helyek, mint például a czukrászdák, meg a szállodák uzsonnázó halljai stb., szintén el vannak árasztva olyan fajta közönséggel , amely – minden külső nagy luxus kifejtése mellett is – igazán nem kívánatos társaság.

Így tehát, mondja asszonykám, mint minden rossznak, úgy az új közönség e hangos és föltűnő előretörtetésének, az élet örömei e mohó kiélvezésének is megvolt a maga jó oldala és haszna is.

Újból fölkeltette a jobb társaságbéli emberekben az otthon kultuszát és szeretetét.

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

A korzó

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

A korzó