ELTE regénykorpusz

Eltelt egy hét, Zsuzsika nem mozdult ki a házból, hozzá se jött senki, Jóskáról semmi hírt nem hallott.

Ezen a héten egy falatot nem evett, hiába erőltette, nem volt képes lenyelni, tejet hozott neki az anyja, azt sem tudta inni, inkább egy kis teát evett, cukorral.

A suszter folyton ott volt, s már annyi csokoládét hordott, hogy boltot lehetett volna nyitni belőle.

- Menjen innen - mondta Zsuzsika -, úgyse tudom én magát szeretni.

- Nem baj, kedves - mondta a suszter -, csak megtűrjön maga mellett.

Majd megszokik , kedves.

Majd meglátja, hogy milyen jó ember vagyok én.

Megóvom én magát még a fúvó széltől is.

Az igaz, hogy jó ember volt, jó embernek kellett lennie, mert valami kimondhatatlanul figyelmes volt.

És olyan szerelmes, hogy undor volt ránézni.

A szeme mindig tüzes volt, és úgy perzselt, hogy Zsuzsika még a hátában is érezte.

Nem volt fiatal ember már, negyvenéves volt, és igen jó kis műhelye volt a Piac tér közelében, két segéddel dolgozott, de inast nem tartott, mert nem volt háztartása.

Inkább csak nagy üzletesnek csinált kész munkát, és príma munkás volt, az meglátszott az ízléséről és arról a lakkcipőről, amit hozott.

Jaj, az is borzasztó volt, mikor azt a mértéket vette, Zsuzsika úgy megundorodott tőle, hogy szerette volna felrúgni vagy elfutni előle.

Pedig szegény suszter semmit se csinált, csak érezni lehetett rajta azt az utálatos nagy szerelmes érzést, hogy már majdnem meghalt, reszketett, tajtékos volt , izzadt a szerelemtől.

Jóskán ilyet sose tapasztalt.

Az egy igazi derék, jó fiú, csak olyan buta, olyan buta és olyan gazember.

Hogy egy fiatalember hogy félhet ennyire az anyjától vagy bármiféle nőtől! hát ha szeret, akkor mit törődik egyébbel!...

Azért szó sincs róla, ez is imponált benne Zsuzsikának.

Tetszett neki a nagy becsületessége.

Hogy ő még a testvéreiről is mind gondoskodni akar.

Annyira, hogy neki nem is vett semmit.

Egy kis fekete korsót vett , szép régi fekete cserépkorsót annak az emlékére, hogy kúton voltak együtt, ó, drága emlék!... meg egy cifra fedelű könyvet, amiből semmit se lehet olvasni, nem ér semmit; meg azt a rossz brosst.

Hát az semmi, persze, nincs pénze, mert mindent hazaad az utolsó krajcárig.

Nem úgy, mint a suszter, aki hamar tönkremegy, ha ez a dolog soká tart.

De hát menjen tönkre, fene egye meg, még pénzt se költsön? azér , hogy itt megtűri? hogy ide beteheti egyáltalán a lábát?

Míg Zsuzsika így vergődött, azalatt Jóska sem volt boldogabb.

Boldogabb?... állandó kétségbeesésében tehetetlenül, álomban élt.

Kimondhatatlan türelmetlenség volt benne a családjával szemben, csak ha rágondolt az anyjára, már őrjöngött a veszett dühtől: ez akadályozza meg az ő boldogságát azért a nyomorult pénzért.

És az apja: vad ellenségeskedéssel hallgatott, s csak egy szót kellett volna neki dobni, hogy fejszét emeljen rá.

De azért mégis, puha s tunya természetével sohase vitte dűlőre a dolgot: mindig s minden percben a lányt tette felelőssé mindenért, ami történt, s ami történik.

Ő megtette volna! ha a lány akarja!

Ő nem félt volna az istentől sem, ha a lány mellette van.

Akkor este, mikor kimuzsikálták, a lány hagyta cserben!

A mozi után a lány dobta el!

Vesszen hát meg az is!

Dögöljön meg, ha fáj a szíve, s ha nem fáj , akkor dögöljön meg az egész világ!

Különös egy férfi volt, mintha őrajta nem is lett volna semmi felelősség: ő csak a másiknak volt a tartozéka.

Ez a Maróti lány jobban tudott vele bánni, mert ez mindig csendes volt, mindig ragaszkodó, kitartó, néző szemű, szinte ráolvadó.

Ha utálta is , de jó volt mellette.

S a nagy gazdaság úgy vette körül, hogy megszelídített mindent : ha a szülei oly fösvények s kuporiak nem lettek volna, már kész lett volna beleragadni ebbe a meleg s puha sárba, amelybe oly tehetetlenül és erőtlenül hullott bele.

Kimondhatatlan mély bánattal volt tele a szíve s minden érzése; vonszolta magát: de nem látott semmi segítséget, semmi jövőt.

Lefagyott arcáról a nevetés; amilyen boldog s fickándozó kölyök volt a Hitves Zsuzsika levegőjében, oly merev és csöndes , hallgatag, szórakozott s komoly volt mindenütt másutt.

Feje leesett s bágyadtan lógott, mintha nem is az övé volna, ha kelt, ha feküdt, ha utcán ment, vagy ló után ballagott a mezőn.

És ez így megy ezentúl örökké: ez az egész élet semmit sem ért...

Majd csak meghalunk: ez volt minden reménye.

Ha a Maróti lánynak vagyona nem lett volna, ha szenvedni, kínlódni s éhségtől űzve kellett volna mellette dolgozni, akkor nem bírta volna ki: de így, hogy annyira biztos, az egész életre biztos a kenyér... a hús, a boldog élet... így elengedhette magát a bánatnak.

Csak a szíve ne vergődött volna oly elbírhatatlan.

De akár kélt, akár feküdt, mintha egy beteg madárkát őrizne kebelében, amely folyton sír és jajgat, s apró karmaival csipegeti, tépi a belsejét.

Sokszor a száját ki kellett nyitni, s nagy lélegzetet venni, mintha odabent megfúlna másképp az a kicsi lény: a szerelem.

S meddig tart ez?

Ki mondja meg?

Örökké ?...

Gondolkozott: különös, hogy ezt nem tanítják az iskolában.

Könyvekből ugyan sokat olvas az ember a szerelemről, de semmi értelmeset.

Halálos baj?

Alig.

Senkit se látott még, hírül sem hallott, hogy ebbe belepusztult volna.

Nem szokás orvoshoz menni vele.

Ha nincs orvosa, akkor nem is betegség.

Valami gyermekbaj, majd elmúlik...

Lehet, hogy ráfizeti egész életére a jókedvet, a boldog érzést: fene bánja.

Mit ér, ha a lány úgysem gondolkozik együtt ővele.

De csak mindig s minden pillanatban látta azt a kedves kis arcocskát; s ahogy lépett furcsa, hegyes lépteivel, néha oly suta volt, néha oly lomposka: de minden mozdulata elbűvölő kedves.

Mindegy hogy s mint tett és szólt és volt: Hitves Zsuzsika volt, s benne elfolyt a forró könny, egész testén végig, ha egy újabb s újabb villanás lobbant eszébe.

Egy éjjel azt álmodta, hogy a gépnél volt együtt vele.

Úgy összebújva, mint annyiszor, de még sokkal, sokkal melegebben s zavartalanabban...

Nem is.

Valami volt a kezében - úgy kellett törni a fejét, mikor felébredt, majd agyongyötörte a homlokát miatta...

- Nem bírt visszaemlékezni mi is volt...

Alma vagy efféle; s ott ült egy kévén, hallgatva s oly szépen...

De oly sötét volt a ruhája, s arca bánat.

- Mi az? - mondta, s felpillantott őrá... mert kipattant öléből az alma, amit odadobott neki...

- Semmi - mondta ő, és az ölébe hajlott.

Az arca elé dugta a fejét, ott tartotta , odaejtette, s teleitta magát a lány testének illatával, és jó volt ájultan, olyan jó és olyan boldog, mint régen, régen, mikor együtt nézték a rózsalugasban a tájat...

És azt mondta a lány:

- Ide jött egy levele.

- Hová?

- Hozzám, a mi címünkre.

- Kinek a levele?

- A Maróti lányé.

S ő rettenve megrázkódott.

Érezte, hogy a Maróti lány nézi, az egész teste megrázkódott tőle, de nem bánta, nézze, pedig tudta, hogy ennek iszonyú következményei lesznek...

Nem baj, csakhogy ha legalább így is, még egyszer érezhette a Zsuzsika édes, drága jóságát...

Ezt mind újra élte félálomban, még tovább is, mint maga az álom volt, s úgy odaszorította az arcát, mintha valósággal a Zsuzsika ölében volna a feje, pedig csak az ócska ködmönön feküdt, amely juh és istállószagokkal volt tele...

De ő el tudta hessenteni ezeket a bűzöket, s az orrát kinyitotta, s messze küldte az érzékét, és kereste és megtalálta s újra felszippantotta a Zsuzsika szagát...

- Micsoda szag ez ?...

" Testem illattya "...

- És ő szívta és itta és szívta, és álmodni akart tovább, s fel nem ébredni többet, minek felébredni az eleven életre, mikor az ember édeset álmod ...

Minek emberekkel még valaha találkozni, mikor boldog volt valaha ezzel a leánnyal , ezzel a komoly leánnyal, a legelső minden világon.

Behunyta, szorította a szemét, hátha még elalszik, s újra eljő a jelenség, s újra megérzi a boldogságnak azt a finom, finom, csiklandó örömét.

Milyen bizalmasok voltak még az imént, mikor mondta:

- Ide jött egy levele... énhozzám, énhozzám, énhozzám...

Igyekezett a hangját visszaidézni, a fülébe varázsolni, és azt az édes, bizalmas együttérzést, ahogy összebújva oly soká, soká szerették egymást, s egyek voltak , egymásé, azt hitte, örökké, egymásért dobogó szívek.

Úgy érezte, mintha a szíve most szárnyakkal repülne, mint a griffmadár, s vinné őt, suhogósan a lány felé...

Jaj, csak fel ne ébrednének, csak meg ne virradna, csak így maradjon örökre, halva és a Zsuzsika testének illatjával az örökös-örök boldogságban...

- Hóha! - kiáltotta kint egy nyers hang, és ő felugrott.

Az öreg Maróti már fent van, s a lovakat itatja.

Oly gyorsan öltözött, hogy a vénember így megszégyenítette, s ment ki, segíteni neki.

Kezdte húzni a vizet a hosszú váluba.

De egyszer csak megszédült, megállt a kezében a kútostor: szinte belezuhant a mély sötétbe.

Mert eszébe villant, nem is az eszébe: a szívébe fajult: mikor Zsuzsikának húzta a vizet a csordakúton!

- Ki jánya vagy?

- Minek azt magának tudni!

- Nem a Hitves Pálé?

- Ha tudja, mér kérdi?

Akkor meleg nyári alkonyat, ma csontfagyasztó téli hajnal.

Akkor boldogság fuvolázott a virágos pusztán, és most jégre ragad a tenyere s szíve.

Akkor semmije se volt, egy kalárist nem tudott volna képzelni se, nem venni, a lánynak, és boldog, boldog volt: most ez már szinte mind az övé itt körös-körül, a ház, a magas tetejével, az ól, tanya, kazlak, a kút a vederrel, és a rászálló madár is az övére száll, és ez, íme, mind olyan, mint súlyos, nagy teher, amit cipelni kell.

Csak még egyszer érezhetné azt az illatot...

Akkor munka közben újra megállt: milyen komoly volt álmában a lány...

Talán ő is búsul...

Talán szenved érte...

Jaj, milyen sovány volt.

Már akkor is, ott álomban, gyötörte, de most úgy szerette volna ölbe venni, cirógatni: megérinteni szerette volna sovány, vékony arcocskáját , puhán megcsókolni a bőrét...

De ez mind csak egy pillanat alatt történt, ez a sok gondolat, s a vén Maróti már felszólt, barátságosan, de morogva, hogy:

- Mija?

Nem felelt, leeresztette a kútba a vödröt, aztán húzta, húzta, húzta.

A lovak rihegve szürcsölték a vizet; az ő lovai: az öreg motozott, szuszogott körültök a híves reggelen; az ő apósa.

Bent a házban is hangokat hallott, az ő házában, mer itt mind megöli magát a munkával:

Dögöljetek meg, dógozzatok! - mondta Jóska, s már úgy érzi, ő dolgoztatja őket magamagának...

Kihúzta magát, az istállókra nézett, s a hóval fedett boglyákra, a távoli fehér földekre:

Majd én megmozdítalak, hogy nyelveteket is kilógatjátok!

És a hatalom vágya, a földnek, a pénznek, a gyűlölködésnek fene indulatja rohanta meg.

S mikor készen volt a vízhúzással, megtámaszkodott egy kicsit a kútsoron, s elnézett arra keletre, keletre, ahol az égen csudálatos vörös fények voltak, mint egy csudálatos kivirított, csupa vörös rózsás, tündéri kert; ott a város felett...

De mit hatalom, gazdagság, vagyon, ha még tízszer ennyi is, csak Zsuzsika nyújtaná ki a kisujját.

Ej, tudna ővele, neki dolgozni.

Most, hogy látta, tudja, mi a birtok : majd lesz neki még, csak Zsuzsika segítsen...

Nem lesz ő világ koldusa! nem bizony ! ha garasonként rakja össze, ha a hasán spórolja is meg, vagyon lesz!...

Kincse! ha Zsuzsika is vállalja.

Felibe vesz földet.

Munkáért! és törni fogják.

Nem marad debreceni napszámos.

Nem fogja az embervásárba árulni a két karját!

De nem ám !

Együtt fognak dolgozni az édes, szent lánnyal.

Csak megértse, hogy mi az, amit ő ígér.

Hogy lehet, hogy az nem tudja, ki ő, mi ő, hogy nagy tervek, célok égnek benne : hát nem ragad ez a csodálatos tűz!

Zsuzsika! alszol -e még ?... - nyögött -, kis kedves... kutyabüdös... büdös kutya ... megdöglök utánad...

S Zsuzsika nem aludt.

Ha elaludt, minden percben felébredt.

Vergődött, kínlódott, céltalan szenvedett.

Fogalma sem volt a Jóska lelkéről, s neki semmi, semmi más nem lehetett, csak szenvedni, vergődni, oktalan, céltalan.

Nagyon szomorú hét volt, folyton várt valami csodát, hogy Jóska beállít vagy izen , vagy éppen az anyját küldi...

Ha az ajtó nyílt, mindig reszketett érte.

Nem jött senki, semmi.

Vasárnap délután itt volt a suszter, mikor jött Andris bátyja Piroskával, a feleségével.

Nagy volt a csodálkozás, mert azt hitték, Andrisékat nem fogják látni egész télen, de bizony jött a medve Árkhangel, mert már a vasútnál csak így hívták, hogy mindig Árkhangellel hozakodott elő, különben roppant szerették, mert morózusságában is igen kedves volt.

Az asszonyka is igen kedves volt, olyan eleven, mint a kéneső, folyton nevetett és beszélt.

Igazán olyan volt, mint a neve: Piroska.

- Olyan boldogok vagyunk, de olyan boldogok, édesanyám, maga azt nem is képzeli el.

- Dehogynem képzelem - mondta gőgösen Hitves Pálné -, az én fiammal akármilyen kisasszony boldog lehetett volna.

Az volt a jó, hogy Piroska egyáltalán nem tudott megsértődni.

Talán azért, mert boldogságában nem tudott felvenni semmit.

- Hogy ismerkedtek meg? - kérdezte a suszter.

- Jaj, az egész regény! - kiáltott Piroska -, egész regény!

Én szolgáltam a Fancsikay úréknál, és elment a dada, és mondták, vegyem át a gyereket.

Hogy vegyem át, nem tudom én szoptatni - és soká s édesen kacagott -, hát hogy legalább levegőztessem ...

Jó, felöltöztem szépen, és mindennap kivittem szép csipkés kocsiba a kicsit ide, az erdei útra, itt sétáltam vele a fák alatt.

Az én uram meg parádés kocsis volt Gyarmatinál, és trágyát vitt a szőlőbe, így ismerkedtünk meg.

Egész regény volt ! egész regény!

- Hát boldog, Hitves úr? - kérdezte a suszter, és cigarettával kínálta Andrást.

Ez kivett egyet, rágyújtott, s azt mondta:

- Hát még ha fiam is itt vóna Oroszországbul.

Piroska odasandalított.

- Ó, még mit, csak nem hoznád ide!

Még megcsókolni se tudnám.

- Az én fiamat?

- Hát egy orosz asszony fiát!

Hogy csókolnám én azt, meg mosdatni...

- Nem orosz asszony fia: enyém.

Erre elhallgattak.

A suszter azt mondta:

- Aki szeret, megbocsát.

Én Zsuzsikát elvenném, ha három gyereke volna is.

Én szeretném a gyerekeit.

Az asszony hirtelen másra vitte a szót.

- Jaj, igaz, ma kihirdették Darabos Jóskát Maróti Máriával.

Erre mély csend lett.

A légy régen elhullott, de még a nyári légy zümmögése is meghallatszott, ma háromhónapos tél után...

Zsuzsika mozdult meg legelőször.

- Igen? - lehelte.

- Igen, a kistemplomba.

Jaj, olyan szépen prédikált a pap, egy idegen pap volt, pesti pap, olyan lassan beszélt, és mindig csak azt kommendálta, hogy adakozzanak a szegényeknek, mégse adott nekünk senki semmit.

Muszáj volt egy kicsit nevetni rajta.

Hitves Pálné lett boldog csak; nagyon nagy kő esett le a szívéről.

Talán a suszter volt még ilyen boldog, rögtön szivarral kínálta Andrást, pedig még a cigarettája se égett el.

Móricz Zsigmond

Pillangó

22

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Móricz Zsigmond

Pillangó

22