Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXII. (MEGJÖTT A BIZONYITVÁNY!)
Már két héttel a vizsgák előtt kezdődött a dolog.
Izgatott voltam, nem tagadom: ezt különben sokan megállapitották rólam, akikkel találkoztam ama forró napjaimban.
Ágnes leányom felől nyugodt voltam, hogy briliáns eredménnyel fogja letenni a vizsgát a gimnáziumi első osztály összes tantárgyaiból.
Mindig komoly gyerek volt s ha másért nem, hát becsületből igyekezett, hogy az elsők között maradhasson.
Soha semmi kifogásom nem volt ellene, aki legfeljebb olyankor fakadt ki, ha a János öccse próbált bizalmaskodni vele.
Ilyen esetekben energikus hangon volt szokása tiltakozni:
- Kérlek, kérlek...
Légy szives, ne tolakodj!
Kislányom felől nyugodt lehettem tehát.
Ám annál nagyobb izgatottság vett elő , valahányszor arra gondoltam, mi lesz Jánossal az évvégi vizsgálaton?
Mély meggyőződéssel hittem, hogy egyetlen betüt nem fog tudni vakkantani.
De nem is csoda!
Nem mondok vele ujságot, ha elárulom, hogy egész esztendőn át alig árult el hajlandóságot az ABC-s könyv tartalma meg a huszig való számolás labirintusai iránt.
Ha csak szerét ejthette, oldalbarugott minden tudományt, ahelyett csatákat rendezett a gyerekszobában, avagy egyéb olyan excesszusokra ragadtatta magát, amelyek messze tulhaladják a legtürelmetlenebb militarizmus fogalmát is.
Két héttel a vizsga napja előtt búsan néztem rá:
- Mi lesz majd a vizsgával, te ember?
- Semmi az nekem, - mondta félvállról.
- Inkább aztat szeretném tudni, hogy kivel tartanak a kinaiak: velünk -e vagy a csehekkel?
Azonnal tisztában voltam vele, hogy a becsusztatott kérdéssel mellékvágányra igyekszik terelni a vizsgaügy egész komplexumát.
Nem is válaszoltam volna neki , mint rendetlen fickónak, de akkor másodszor is rámemelte tekintetét:
- Apukám, csak eccer mondjad meg nekem aztat, hogy kivel tartanak a kinaiak : velünk -e vagy a csehekkel?
Hogy elhallgattassam, annyit vetettem oda neki:
- Ugy gondolom, inkább a csehekkel éreznek együtt.
Dehogy is hallgatott el!
Most került csak sor a dolgok érdemi részére:
- Hát a japánok?
- Azok inkább a mi pártunkon vannak.
Kissé maga elé nézett, majd igy faggatott tovább:
- Hát a portugálok?
- A portugálok, - feleltem látható idegességgel, - egyelőre saját forradalmaikkal vannak elfoglalva.
Akarsz tudni még valamit?
Rábólintott, hogy nagyon is:
- Csak aztat az egyet szeretném tudni még, hogy kivel vannak a dánok?
- A dánok semlegesek, - mondtam abban a reményben, hogy most már végérvényesen abbahagyja a zaklatást.
Nem hagyta abba!
Ellenkezően, most következtek csak a fogóskérdések:
- Mongyad meg nekem, apukám, hogy hány szövetségesük van a cseheknek?
- Husz! - vágtam rá minden utángondolás nélkül, csak menne már ez a rabiátus kölyök.
Nem ment!
Ahelyett megállt előttem olyan homlokkal, mint akit nemzetmentő tervek gyötörnek:
- És hány szövetségesük van a magyaroknak?
- Tizenkilenc!
A földre nézett, mintha számolt volna magában s akkor egy meglepő kérdést tett föl:
- Hogy hivják a magyarok miniszterelnökét?
- Bethlen István gróf, - adtam meg neki a fölvilágositást most már kiváncsian.
János a következőket ajánlotta nekem ekkor:
- Hát menjél el Bethlen István gróf bácsihoz s mongyad meg neki aztat, hogy vegyen nekünk valahol még két szövetségest, akkor lesz nekünk huszonegy szövetségesünk s mingyárt legyőzzük a cseheket, mert nekik csak husz lesz .
Megmondod?
- Megmondom.
Erre faképnél is hagyott, miután sikerült eloszlatnom legkinzóbb aggályait.
Nem tudtam menekülni azonban a gyanutól, hogy az egészet csak azért találta ki, mert ilyen fondorlatos eszközök igénybevétele révén akart elháritani minden érdeklődést, amely őrá s küszöbönálló vizsgájára vonatkozott volna.
Hisz a tankönyvek körül annyi, de annyi baj volt egész esztendőn át!
Mihelyt hazakerült az iskolából naponta, rendszerint az volt hozzá legelső kérdésem:
- Mi a holnapi lecke, hékás?
Egyhuzamban volt szokása elfujni olyankor:
- Irásból három sor nagy Cé betű, olvasásból a »Volt eccer egy ember - Szakálla volt kender ...«
Ez vers, de nem kell megtanulni könyv nélkül, csak olvasni és számtanból tizenhétig összeadni meg kivonni, de nem muszáj megcsinálni holnapra , lehet holnaputánra is, mert holnap nem lesz számolás...
Ilyen esetekben búsan néztem rá:
- Hát egyelőre legalább a verset olvasd el...
Háromszor egymásután!
- Arra még ráérek, apukám, - igyekezett meggyőzni kézzel-lábbal.
- Meg aztán most fáj a hasam.
Nem biztos, csak hiszem aztat.
Temérdek kifogása volt minden alkalommal, valahányszor irni, olvasni avagy számolni kellett volna.
Ehelyett tudniillik sokkal érdekfeszítőbbnek találta egy-egy ütközet lefolyását, melyben a csehek vagy az oroszok ellen saját katonáit vitte tüzbe.
Mennyire más tanuló az Ágneske lányom!
Ő, mihelyt hazaér az iskolából, nyomban a könyvet veszi elő...
Mennyi dolga van pedig!
Növendéke a Zeneakadémiának, ami teméntelen idejét veszi igénybe ; németül is tanul, amit azért szükséges kiemelnünk, mivel a gimnáziumi elsőosztály legtöbb kisasszonya kifogástalanul beszél a germánok nyelvén s ő - szegényke - lépést igyekszik tartani ezekkel is.
Mennyit kell törnie magát azonfelül idehaza is, mialatt szabadkézirajzát késziti el avagy térképvázlataival bajlódik...
Az én kedves kislányom ő, akit az a kitüntetés ért legutóbb, hogy helvét hitvallású nyolcadikos kartársait, tehát az érettségizett kisasszonyokat ő bucsuztatta el az intézet nevében.
Magakészitette beszédben persze.
Akik ott voltak a bucsuünnepen, állitják, hogy a bucsuóráció - eleganciájával s egész beltartalmával - mély hatást gyakorolt mindenkire.
Ágnes lányom dolgában tehát biztos voltam meglehetősen.
De mi lesz Jánossal?
Ahogy közeledett volna a vizsga határnapja, egyre nagyobb nyughatatlanságba estem...
De hogy is ne, Istenem!
Éreztem, hogy aligha ussza meg egy-két szekunda nélkül.
Mennyit korholtam pedig egész esztendőben!
Nem volt nap, hogy ebéd után elő ne vettem volna s ne intéztem volna hozzá egy-két intelmet.
Ilyenformán körülbelül:
- Tudd meg, hogy apád már kisdiákkorában is kétkézzel törte magát előre e részvétlen világban...
Tizenegyéves voltam, mikor a kollégiumi városkában visszahagyott az édesanyám s attólfogva lélekszakadva igyekeztem...
Mert szegény, nagyon szegény gyerek voltam!
De annyit mondhatok, hogy nem is vallottam szégyent évvégi bizonyitványaimmal!
János pillanatig mintha meghökkent volna, de nyomban utána annyit mondott hidegvérrel:
- Hadd látom azt a bizonyitványt!
Nem feleltem.
Mert igaz ugyan, hogy az egykori bizonyitványok iróasztalom fiókjában vannak elraktározva, de melyik fiókban?
Nem olyan könnyü dolog előkaparni őket.
Azért hagytam a dolgot.
Aközben megjött a hittanvizsgának napja.
A többi csak azután következett.
E nap reggelén már hat órakor kihuzták Jánost az ágyból, hogy kellőkép kicsinositsák.
De olyan is lett háromnegyednyolcra, mintha skatulyából huzták volna elő.
Édesanyjuk az izgalomtól csillogó szemmel állt elém:
- Hát maga nem jön?
- Nem! - válaszoltam elkeseredve.
- Nem akarok szem- és fültanuja lenni a világ leggyászosabb kudarcának!
Akkor odajött hozzám János is, hogy iskolábamenet - szokása szerint - elbúcsuzzon tőlem.
Megcsókolt s annyit tett hozzá, de olyan hangon, mint akit legtávolabbról sem érdekel a dolog:
- Megyek vizsgázni hittanból.
Elképesztett ez a fölényességgel párosult cinizmus.
Jó másfél óráig ültem tükön.
Akkor megérkeztek a vizsgáról, amelyet - mint meglepetéssel értesültem - briliáns eredménnyel állt ki János.
Nem is lehet azt elmondani!
A többi között Saulról, Dávidról és Jonathánról kellett volna felelnie...
Rég volt, igen rég, mikor az ószövetségi történeteket tanulgattam magam is és ez okból, noha gyakran forgatok a Bibliában, alig-alig rémlik föl csak mindabból , ami Saul, Dávid meg Jonathán közt mehetett végbe egykor.
Ugylátszik azonban , valami acsarkodásról lehetett szó, mert e kényes pontnál János ilyenformán adta meg a preciz feleletet, amint hallomásból tudom:
» ...az egyik aztat hitte, hogy a másik le akarja őtet rugni a trónról, pedig ez nem ugy volt, mert nem akarta lerugni.
Eszébe se nem jutott neki egyszer se ...«
Mondják, hogy a felelet, melyet a föltett kérdésre adott János, általános derültséget s még nagyobb tetszést aratott.
Édesanyja ennélfogva ama reményének adott kifejezést, hogy valószinüen »egyes« lesz hittanból.
Őmaga semmit sem mondott.
Ugy tett, mint akit hidegen hagy a dolog.
Egyszerüen : nem érdekelte.
Aközben pedig vizsgák következtek vizsgára, amelyek minden érdeklődésemet és szorongásomat lekötötték.
Jánosról egyelőre alig eshetik szó, mivel Ágneske vizsgái kerültek sorra előbb.
Mennyi mindent álltam ki érte, amin csak mosolygott a kislány:
- Apukám, ne drukkolj, mert ugy tudok mindent, mint a vizfolyás!
Egyetlen vizsgájára nem mentem el: nem birtam volna el az idegizgalmat.
Őmaga csak mosolygott rajtam s mosolyogva felelgetett a vizsgai kérdésekre.
Édesanyja biztositott diszkréten, hogy valamennyi felelete frappáns volt.
Igy jött el az utolsó nap, amelynek déli tizenkét órája előtt kellett kikapnia bizonyitványát a gimnazista-kisasszonynak.
Jánosnak viszont ugyane nap délutáni egy órájáig kellett vizsgáznia valamennyi tantárgyból.
Ágneskével tehát a cselédlány ment az iskolába, Jánost viszont az édesanyja fogta kézen, hogy elvigye az inkvizicióra.
Ám a lehetetlen ifjuval még az utolsó negyedórában is konfliktusaim támadtak .
Mert még abban a szempillantásban is, amikor indulnia kellett volna, a szobájába huzódott vissza s ott fujta a havasi-kürtöt.
Ő nevezte el igy azt a csonttrombitát, amelyet arra a fogadkozására vettem neki vagy két héttel előbb , hogy minden erejét összeszedve, alaposan fog előkészülni a vizsgákra.
A mai napig azonban árva-betüt nem tanult.
A kürtzengésből én riasztottam föl.
Mert fel voltam bőszülve ekkora közömbösségen:
- Még most sem tudod elővenni az ABC-s könyvet?
Mi lesz veled, szerencsétlen ember?
Hidegen mondta rá:
- Én mindent tudok.
E konok állitásából egyetlen betüt sem hittem el.
S ugy is maradtam vissza, tépő aggodalmaimmal.
Mert akkor már elköszöntek mind a ketten.
Ágneske a leánnyal ment el s előzően megcsókolt.
Jánost az anyja vitte, ő azonban ezuttal sem érzékenykedett , mindössze kezet adott:
- Szervusz és ne féjjél!
Pedig féltem s elsősorban éppen miatta...
Egész délelőtt nyugtalankodva jártam fel és alá a szobák hosszában...
Szörnyű volt!...
Szörnyű volt!...
Tizenkét óra elmult már, amikor hallottam, hogy ketten is belépnek az előszobába .
Ágneske volt a lánnyal.
Kedves kislányom kipirultan lobbant be, örömtől kerekrenyilt szemmel s alig tudta kimondani, mialatt átölelt:
- Apukám, mindenből egyes vagyok, csak németből van kettesem!
De abból is hajszálon mult, hogy nem egyesre vizsgáztam!
Megsimogattam a haját: az én okos kislányom ő, akiben soha nem csalódtam.
Hogy németből kettesre klasszifikálták, természetesnek találtam: az osztály kisasszonyainak fele ugyanis kifogástalanul beszél németül.
Azokkal igazán nem tarthat lépést szegényke.
- Jól van, fiacskám, - s ujból megsimogattam.
Ugyanakkor keserüség kezdett fojtogatni, mert Jánosra gondoltam.
Hát az ugyan micsoda eredménnyel fog hazatérni?
Nem kellett várnom tulsokat, mert valamivel félegy után ő is rámnyitott.
Éppen egy nagy könyvben olvasgattam s csak akkor figyeltem föl reá, mikor már föl és alá sétált a szobámban.
Zsebremélyesztett kézzel, hóna alatt a bizonyitvánnyal , egész föllépésében némi pökhendiséggel...
Elszorult a szivem:
- No?
Ugy mondta, mint akit untat már a dolog:
- Mindenből egyes!
Azt hittem, le kell fordulnom a székről.
Hitetlenkedve kérdeztem másodszor is:
- Hogy mondtad?
- Mindenből egyes, - válaszolt fölényesen, miközben ásitott egyet.
Őrület ez!
Alig tudtam kidadogni:
- Hittan?
- Egyes, - és vállat vont.
- Olvasás?
- Egyes, - mondta ugyanazzal a kihivó önérzettel.
Nem birtam tovább:
- Mindenből?
- Mindenből, - s megállt előttem szétvetett lábbal, mialatt szemrehányón bólogatott maga elé.
- De te mindig Ágit dicsérted, hogy meg fogok bukni...
Most beszéjjél!
Elállt bennem a lélegzet s megsemmisülten néztem magam elé.
Amire föl tudtam volna pillantani, kényelmesen terpeszkedve dült el a fotelben, lábát átvetve egymáson, szétvetett két karral.
Aközben gunyosan ismételgette:
- Nekem nincs kettesem semmiből...
S gőgbe fult a hangja.
Ült a fotelben elviselhetetlen fölénnyel.
Olyan fölénnyel , aminőt felnőtteknél sem tapasztaltam.
Csak ép a szivar hiányzott a szájából.
( 1930.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE