XXIII. FEJEZET.
UTOLSÓ KÍSÉRLET.
Sághvári Ottónak alapos lecke volt az égő házból való szörnyű menekülés.
Napokig nem tudott aludni.
Ha egyszer-egyszer kissé elszundikált is, pillanatok mulva felriadt , rémképeket látott, valóságos lidércnyomása volt.
Mikor fülébe jutott, hogy a királynőhöz csempészett aljas szándékú panaszirata célt tévesztett és Mária Teréziát nemhogy Elemér ellen hangolta, hanem ellenkezőleg, a megvádolt pártjára állt, a kamarás úrnak végképpen elment a kedve a végrendelet utáni hajszától.
Talán lelkiismerete nyugtalankodott, talán tartott a királynő haragjától, talán belefáradt a sok aljas cselszövésbe - de legszívesebben visszavonult volna.
Hanem a szabadjára engedett démonokat most már nem lehetett visszaparancsolni!
Egy alkalommal azt tanácsolta titkárának, hogy hagyjanak fel a céltalan hajszával, de Eckhardt Ulrik bőszen támadt cinkostársára.
- Hogyan?
Most, amikor már csak egy lépés választ el terveink megvalósításától, most vonuljunk vissza?
Hohó, barátocskám, azt már nem!
Te már előre kiélvezted a hatalmas örökség, a pompás kastély minden örömét, bizonyára biztos rejtekhelyen őrzöl is néhány láda aranyat.
Te már nagylelküen félreállhatsz.
De én!
Mi lesz énvelem?
Eddig csak vak eszköz voltam kezedben, de most kigyógyultam a vakságomból!
- De Ulrik! az istenért... - csillapította a kamarás.
- Hagyj csak, most kiöntök mindent, ami a szívemen fekszik! - kiáltott rá szilaj dühvel Ulrik.
Szemei vérben forogtak, sötét arcából baljóslatú tekintet-lövellt.
- Ulrik, talán jobb lenne, ha nem húznánk ujjat a királynővel.
Tudod, hogy most már ő is óráról-órára figyelemmel kíséri a fejleményeket.
Én azt tanácsolnám, hogy meneküljünk, amíg nem késő!
- Gyáva, hitvány fajzat vagy!
Vagy ki tudja, talán addig merészkedsz vakmerő játékodban, hogy engem is rá akarsz szedni, hogy egyedül a magad részére kaparints meg mindent.
Hát ezt nem engedem!
Vagy együtt vonulunk be fényes palotádba, vagy együtt rothadunk a tömlöc fenekén!
A kamarást kiverte a hideg veríték, úgy tünt neki, hogy egy tébolyodott áll szemben , aki minden pillanatban rátörhet és fojtogatni kezdi.
- Ulrik, térj eszedre, ne csinálj ostobaságot - igyekezett csitítani.
De mintha csak olajat öntött volna a tűzre: cinkostársa szikrázó szemekkel, vadul rázta ökleit és magából kikelve üvöltötte:
- Nem fogsz kijátszani!
A tábornok úr sem fog menekülni bosszúm elől.
Most már nemcsak a végrendeletről van szó - most Eckhardt Ulrik bosszúja a cél.
- Hát a történtek után mégis milyen terveket forgatsz agyadban? - kockáztatta meg a kamarás.
- Szörnyű tervem van.
Elmondom, de tudnod kell, hogy «velem vagy ellenem» - itt harmadik út nincs!
- Hagyj ki engem a játékból, Ulrik...
- Oh, hát amikor emberek életéről van szó, azt te játéknak nevezed!
Sághvári Ottó kétségbeesetten ragadta meg Ulrik karját.
- Az Istenért, csak nem akarsz vért ontani?
- Ejnye, de finnyás lettél az utóbbi időben!
Próbáljam visszafelé csavarni az emlékezetedet?
Mintha vér tapadna a te kezedhez is!
A kamarás borzadva takarta el arcát.
Ulrik gőgös gúnnyal tette fel a kérdést:
- Veled... veled...
Mit tehetek egyebet? - hangzott a rekedt válasz, mintha a sírból jött volna.
Sághvári Ottót most már sodorta magával tovább a bűn!
A szörnyű terv megvalósításához haladéktalanul hozzáláttak.
Ulrik intézett mindent, a kamarás szinte bénultan, csak szemlélője volt az eseményeknek...
Egy hűvös reggelen szélesvállú, díszes egyenruhájú testőrtiszt kopogtatott be Ghillányi-Erzburgék ajtaján.
- Ghillány-Erzburg Hedvig kisasszonyt keresem.
Az ismeretlen hangra Hedvig kidugta bájos arcocskáját a szoba ajtórésén.
A testőregyenruha láttára szétfoszlott minden bizalmatlansága és betessékelte az ismeretlen katonát.
- Fáradjon beljebb, testőr uram.
- Köszönöm a szíves fogadtatást, de nincs sok időm.
Ugyebár Hedvig kisasszonyhoz van szerencsém?
- Aggházy Tihamér kapitány vagyok, Mária Terézia királynő testőrségéből.
A felséges királyasszony küldött egy fontos üzenettel...
Hedvig füle tövéig elpirult a nagy megtiszteltetéstől és zavarában ruhája fodrát kezdte gyürögetni.
- Oh, micsoda meglepetés... - dadogta, de folytatni már nem tudta.
- A felséges királynő Hedvig kisasszonyt be akarja sorozni legszűkebb udvarhölgyi koszorújába és ezért kéreti, hogy tüstént szíveskedjék jelentkezni a főudvarmester úrnál.
- De hiszen nem is vagyok rendesen felöltözve.
- Nem tesz semmit.
A főudvarmester úr csak az ünnepélyes alkalmakkor szereti a hölgyeken a díszes ruhát.
A hét köznapjain felséges asszonyunk is nemes egyszerüséggel van öltözve.
- Kisasszony, siessünk, lenn vár a batár.
A hol elsápadó, hol elpiruló leányka izgatottan kapkodott holmijai után és csak nagynehezen találta meg csipkés főkötőjét és fodros köpenyét.
Sietve tipegett le a lépcsőkön, a testőrtiszt illedelmesen két lépéssel mögötte.
A szobaleány az ablakból hosszan nézett a macskaköves utcán dülöngélő nehéz batár után.
Délben Ákos és édesanyja meglepődve vették a hírt, hogy Hedvig a főudvarmesternél van.
Büszke öröm töltötte el mindkettőjüket, de ez az öröm az órák multával ideges türelmetlenségbe csapott át.
Már bealkonyodott és Hedvig még mindig nem tért haza .
Megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor a csengő éles hangja megtörte a szoba nyomasztó csöndjét.
- Végre !... - ugrottak fel mind a ketten.
De megdöbbenésükre Hedvig helyett Elemér állt a küszöbön, csapzott hajjal , halottfehéren, remegő ajakkal.
Úgy reszketett, mintha a hideg lelte volna ki.
Szólni nem tudott, tagolatlan hangok törtek elő szájából.
Szótlanul nyujtott át egy összegyűrt papirlapot.
A levél szövege rövid volt:
Hedvig, a menyasszonya, biztos helyen el van rejtve.
Szabadulásának ára Sághvári Balázs végrendelete.
Pont éjfélkor a Pozsony felé vezető országúton a «Tüzes csárda » nevű viskótól ötszáz lépésnyire észak felé álljon meg és füttyentsen hármat .
Fegyvertelenül és kiséret nélkül jöjjön, különben menyasszonya életét teszi kockára.
Ha a végrendeletet nem hozza el, vagy meggondolatlanul rámtámadna, Hedvig életébe kerülhet.
Az utolsó mondatot Ákos már nem tudta elolvasni, összefolytak szeme előtt a betűk.
- Hedvig... drága testvérkém... óh Istenem... életemet adnám, hogy kiválthassam a gonosztevők kezéből.
Hirtelen térdrebukott Elemér előtt.
- Örök életemre rabszolgád leszek, csak vidd el a végrendeletet - könyörgött remegő hangon.
Elemér hirtelen dermedt nyugalmat érzett.
Tudta, hogy nincs más választása.
El fog menni és a végrendeletet is elviszi.
Ákos ideges ujjakkal kapkodta ki szekrényéből az iratokat és egy szalaggal átkötött papirlapot nyujtott bizonytalan mozdulattal barátja felé.
Elemér hangtalanul vette el a végrendeletet.
Aztán halkan megszólalt:
- Ne hidd, hogy egy szempillantásig is haboztam.
Mit ér nekem pénz, vagyon, kastély Hedvig nélkül?
Hanem férfi vagyok és katona és úgy érzem, hogy egy világ omlik össze bennem, ha megtorlatlanul hagyom ezt az égbekiáltó bűnt.
A hosszú évek gyötrelmeit, a felderítetlen titok kínszenvedéseit már el is felejtettem.
Rudolf kedvéért már kiöltem magamból Sághvári Ottó elleni bosszúvágyamat.
De most csak egy érzésem van : fegyvert a kezembe és megölni mindenkit, akinek legkisebb része is van Hedvig elrablásában.
És most... éppen most vagyok tehetetlenségre kárhoztatva!... ezt nem bírom... én ma éjjel, mint egy veszett kutyát, megölöm a gazfickót.
Ghillányiné, aki a szörnyűség hallatára szinte teljesen megnémult, csak fásult egyhangúsággal bólogatott reszkető fejével, most végre megszólalt.
De ez a hang inkább kétségbeesett sikoltás volt:
- Fiam... tekintsen rám... én ezen a délutánon öreg asszony lettem, úgy érzem , féllábbal már a sírban állok...
Könyörüljön rajtam!
Igérje meg, hogy nem nyul egy ujjal sem Hedvig elrablójához.
Van Isten az égben, majd Ő megtorolja az égbekiáltó bűnt!
Elemér, mintha álomból riadna fel, zavartan nézett körül, azután kemény elhatározással esküre emelt kézzel jelentette ki:
- A végrendeletet átadom, Hedvig elrablóját nem fogom bántani.
Isten engem úgy segéljen!
Ákos és édesanyja sírva borultak Elemér nyakába, aki maga is könnyező szemmel viszonozta a szeretetnek és hálának ezt a viharos megnyilvánulását.
Lassan-lassan magukhoz tértek.
Ákos összeráncolt homlokkal törte a fejét, ki lehet a levél írója.
- Sághvári Ottó? - kérdezte tétován.
- Különben várjunk csak.
Előbb tudjuk meg, ki volt a testőrtiszt.
Mert hogy nem igazi testőrtiszt volt, arra mérget veszek!
Behívták a szobaleányt, aki csak nagyon általános vonásokban tudta leírni az ismeretlent.
- Milyen volt a külseje? - kérdezte Ákos türelmét vesztve.
- Hát... daliás ember volt, meg hős is - vonogatta vállát a szobaleány.
- Aztán miről tudod, hogy hős volt? - faggatta tovább.
- Mert hogy a jobbkezén... itt az öklén, tetszik tudni... egészen friss sebhely volt... biztosan egy kontyos törököt sujtott halálra!
Még Elemér is elmosolyodott erre, pedig most már tudta, hogy a «testőrkapitány» csak Ulrik lehetett.
Az égő házbeli emlékezetes esemény csak rövid ideje történt: Ulrik öklével az ajtót találta és a seb még bizonyára nem hegedt be.
- Jól van, elmehet, - bocsátotta el a szobaleányt Ghillányiné és bocsánatkérőleg nézett Elemérre.
- Nagyon ostoba szegényke.
- Nem is olyan ostoba, mert a helyes nyomra vezetett.
Hedvig elrablója Eckhardt Ulrik!
Tőle nem kell tartanunk: gyáva és csak orvul támad.
Most nyiltan lépett fel , tehát nagyon biztos a dolgában.
És valóban jól is számított.
Anya és fiú arcán egy halvány reménysugár csillant meg.
Elemér bátorította őket.
- Most már nincsen ok aggodalomra!
Éjfél után Hedvig otthonában lesz, ha addig élek is!
És hogy még jobban megnyugtassa őket, kényszeredetten el is mosolyodott.
Csak a mindentlátó Jóisten előtt nem maradhatott titok, hogy minő szörnyű viharok dúltak Elemér keblében.
Ákos félve megkockáztatta:
- Nincs sok vesztegetni való időd, Elemér!
A jelzett helyre, ha lovon mégy is, jó óra az út, most pedig már tizenegyre jár!
- Igaz... igaz... - szólt tétován Elemér.
Aztán kardját fájdalmas lassúsággal lecsatolta és pisztolyát is az asztalra tette.
- Elkísérlek! - ajánlkozott a hű barát.
- Nem... ezt nem teheted!
Ha észrevesz, a gonosztevőnek csak ürügy lenne, hogy valami újabb dologgal megzsaroljon és Hedvig fogságát meghosszabbítsa.
Ákos fájdalommal bár, de kénytelen volt belenyugodni, hogy Elemért egyedül engedje útnak...
Nehéz fellegek ülték meg az égboltozatot.
Erős szél is kerekedett, minden jótét lélek a békés nyugalmat és biztonságot nyujtó házakba vonult.
Egy magános lovas vágtatott paripája nyakára hajtott fejjel az éjszakában.
Türelmetlenül hajszolta a nemes mént , amely ütemes patkócsattogással igyekezett urát mielőbb céljához repíteni.
Elemér, akit máskor az ilyen vágtában forróság öntött el, most vacogó foggal fázósan húzta össze magán katonaköpenyét.
A megjelölt helyen nem kellett sokáig várakoznia.
Egy közeli templom harangja komoran éjfélt ütött és alig hangzott el az utolsó kongás, Elemér három éleset füttyentett .
Aki hallja, azt hihette volna, hogy egy vadász füttyenti vissza elcsatangoló vizsláját - semmi feltünő nem volt ebben.
Összehúzott szemöldökkel, kimeresztett szemekkel figyelt az éjszakába.
Egyszerre, mintha csak a földből nőtt volna ki, egy szálas álarcos alak bukkant fel előtte és szótlanul kinyujtotta a kezét.
Elemér megértette a mozdulatot.
- Nem adom addig, amíg Hedviget nem láthatom!
Az álarcos vállat vont és elindult az út baloldala felé.
Elemér leugrott lováról és az idegen nyomába szegődött.
Negyedóra-járásnyira egy magas homokdomb előtt megállt az álarcos és intett, hogy kövesse.
Magas bokrok ágait hajtotta szét és egy rejtett ajtó körvonalai tárultak Elemér szemei elé.
Egy alacsony folyosóba értek, melynek mélyéből gyér világosság szűrődött ki.
Az egyre táguló folyosó egy egyszerűen berendezett szobába torkolt.
Elemér szíve a torkában dobogott, lehunyta a szemét , amint a küszöböt átlépte.
- Elemér! - hangzott egy éles sikoltás és ez a hang, Hedvig hangja, úgy csengett a fiatal tábornok fülébe, mintha angyalok zenéjét hallaná.
Az álarcos köpenye alól két pisztolyt szegzett feléjük, de mikor Elemér hanyag előkelőséggel átnyujtotta a végrendeletet, mohón kapott utána és a két pisztolyt a gyors mozdulattól kiejtette kezéből.
Elemér agyán hirtelen átfutott, hogy most van egy pillanat, amikor az álarcos ki van neki szolgáltatva, de aztán meggondolta magát és a pisztolyokat csizmájával megvetően félrerúgta.
Az álarcos riadtan kapott a fegyverek után, de Elemér éles hangjára meghökkenve hagyta abba a mozdulatot:
- Ne féljen Eckhardt Ulrik, én betartom a megállapodást!
Azzal megragadta Hedvig kezét és nyugodt léptekkel sietett végig a folyosón.
A pihent paripa türelmetlenül felnyihogott, mikor gazdáját meglátta.
A széles nyeregben ketten is jól elfértek, Hedvig Elemér derekát szorosan átkarolta és a kibukkanó öreg hold két boldogságtól sugárzó arcot pillanthatott meg!
Emberi szó nem tudja elmondani a boldog viszontlátás kitörő örömét.
Amikor már kissé megnyugodtak, Hedvig elmesélte elrablásának történetét.
A batárban a testőrkapitány, azaz Eckhardt Ulrik, megfenyegette, ha moccanni mer , lelövi.
De úgylátszik nem bízott eléggé a fenyegetésben, mert egy széles kendővel a száját is bekötötte.
A homokdombba vájt titkos ajtónál az őszeshajú álarcos alak várta már őket, (- Sághvári Ottó - jegyezte meg Elemér keserű mosollyal).
Enni-inni adtak neki, egészen elviselhető lett volna a fogság, ha a két ember nem veszekedett volna egész nap.
Nem titkoltak előtte semmit, úgylátszik nagyon is biztonságban érezhették magukat.
Az őszhajú folyvást azt hangoztatta, hogy most már a királynő haragjától kell tartani és legjobb lett volna a birtokra elvonulni, a másik meg dühösen ismételte, hogy nem engedi kisemmizni magát.
- Hallottam, hogy egy végrendeletről beszélnek és biztos voltam abban, hogy hamarosan int a szabadulás órája.
És nem is csalódtam!
Hedvig hálás pillantást vetett Elemérre, aki hasonló érzelemmel telt tekintettel viszonozta.
- Vagyonomat most már végleg elveszítettem, de nyertem helyette egy olyan kincset , amely... azaz, aki... többet ér nekem minden vagyonnál.
Áhitatos csend támadt, senki sem szólt, bár a Ghillányi- Erzburg- család tagjai tudták , mire értette Elemér a szavait.
Ákos törte meg a csöndet.
- Drága barátom, úgy látom most nagyon boldog vagy.
Elbírnál-e egy kellemetlen hírt ? - szólt hamiskás mosollyal.
Elemér gyanakodva nézett feléje.
- Hát a hír eléggé ijesztő.
Tudd meg, hogy a végrendelet, amit átadtál annak a haramiának, nem volt az igazi!
Elemér értetlenül bámészkodott rá.
- Ho... ho... hogyan?
Nem értem!
- Egyszerűen úgy, hogy én minden eshetőséggel számolva, a fontos okiratokat állandóan lemásolom.
Nos, érthető izgalmamban nem az eredetit, hanem a másolatot adtam át neked!
Elemér megdöbbenve nézett rá.
Hedvig csengő hangjára engedett fel a feszültség.
- Ákoskám, kár volt szólni.
Amilyen ostobán becsületes a te Elemér barátod, képes és visszarohan az eredeti végrendelettel, hogy kicserélje.
Mert ő még a haramiákkal szemben is lovag akar maradni!
Elemér megszégyenülten hajtotta le a fejét, mert titokban igazat adott Hedvignek.
Ghillányiné, aki leánya hazatérte óta szólni sem tudott: hol könnyezett, hol nevetett a boldogságtól, most ünnepélyes hangon jelentette ki:
- Isten ujját látom ebben a dologban és az Ő akarata ellen ki merészelne fellázadni!...