Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Az alezredes ur
Ennek már két éve.
Betévedtem az egyik köruti kávéházba s teát ittam.
Egy ismerősnek látszó ur erősen nézett.
Szedtem össze az emlékeimet, mikor, hol láttam, de nem tudott eszembe jutni.
Láttam, ő is habozik.
Végre odajött hozzám s kisült, hogy egy régi iskolatársam.
Egy félóráig közös emlékeinket ujítottuk fel, akkor iskolatársam megnézte óráját s megkérte a pincért, nézze meg, itt van -e már a kártya-társasága?
A pincér megnézte s egy perc mulva jelentette, hogy itt vannak s az alezredes ur is türelmet-lenkedik.
- Gyere, nézz végig néhány pártit, - hivott az iskolatársam.
- Legalább az alezredes urat is meg-ismered.
- Ki az az alezredes ur? - kérdeztem.
- Pompás alak, az én állandó gibicem.
Kár lenne elszalasztanod a megismerkedést, - felelte iskolatársam s jókedvüen mosolygott s hozzátette: - Katonáéktól kikopott ugyan , de pompás alak, mondhatom.
- Egy órát rászánhatok, - gondoltam.
- Bementünk a kártyaszobába s bemutatkoztam a társa-ságnak.
Az alezredesen kivül még hárman voltak, mind elegánsan öltözött fiatal minisztériumi hivatalnok.
Az alezredes is polgári ruhában volt s tipikus képe volt a civillé vedlett katonának , aki a katonai tartás előkelőségét, mozdulatainak frissességét, harmóniáját akaratlanul is megőrizte, annyira természetévé vált.
Deres haju, kifent, deres bajuszu, ötven esztendő körüli ember volt s egész testéről tiszta frisseség áradt.
Ékszere, órája nem volt, csak egy keretnélküli monokli¬ja, amit állandóan a bal szemén viselt s ami amellett, hogy lehetetlenné tette a szemében való olvasást, bizonyos külön előkelőséget kölcsönzött néki.
Mindenki alezredes urnak szólította, hozzátéve, hogy méltóztassék, vagy parancsoljon s ezzel az udvarias, megtisztelő tónussal szemben szinte groteszkül hatott az a bizalmaskodás, amelylyel kedélyeskedtek vele.
- Alezredes ur, parancsolj ide mellém! - kérte az egyik játékos.
- Tegnap is Ferinek hoztad a szerencsét, ma engem tisztelj meg.
Méltóztassál! - huzott maga mellé egy széket egy másik játékos is.
Mind magának akarta az alezredest, aki végre is iskolatársam mellé ült le.
- Akkor mink akár ne is játszunk, hanem adjuk oda minden pénzünket Pistának, legalább hamarább tulesünk rajta.
- Ja, olyan gibiccel!
- Akinek az alezredes ur gibicel!
- Az alezredes ur! - mondta a másik három játékos is s közben pompásan mulattak a dolgon.
- Na, na, - mosolygott az alezredes jókedvüen, élvezve népszerüségét, - ma nem olyan vesze-delmes.
Ma nem érzem magamat, csak fél svungban.
Magam is az alezredes mellé ültem s ketten gibiceltünk iskolatársamnak.
Ramslit játszottak.
- Mutyi? - kérdezte az alezredes a második osztásnál.
- Ahogy méltóztatol, alezredes ur, - válaszolta iskolatársam s megkérdezte: - Parancsolod negyedrészben?
- Rendben van, öt forinttal.
Te benne vagy tizenöttel.
Az ötöt hozom, - mondta az alezredes elegáns hanyagsággal.
Jól ment a kártyája az iskolatársamnak, egyre nyert s a többiek azzal kárpótolták magukat, hogy folyton mondogatták:
- Persze, olyan gibiccel!
- Akinek az alezredes ur gibicel!
Az alezredes pedig elégedetten mosolygott s teát és sonkát rendelt ozsonnára, a nagyobb kasszák behuzása után egy-egy konyakot rendelt s egyiptomi cigarettát szitt.
Vacsoráig játszottak s akkor azzal keltek fel a játékosok, hogy ha tovább folytatnák, az ingüket is elvesztenék olyan gibiccel szemben, mint az alezredes ur.
Az alezredes urra tizenkét forint jutott a nyereségből s abból fizette ki a kávéházi számláját is.
- A mait? - kérdezte diszkréten a fizetőpincér.
- Csak a mait.
A többi marad.
Egy-egy korona borravaló, - vetette oda hanyagul az alezredes.
- Ezek otthon vacsoráznak, - fordult hozzám a barátom s partnereire mutatott, - de téged meghivlak vacsorára a Vadászkürtbe.
Az alezredes ur is a vendégem lesz.
- Hogyne, hogyne.
Nagyon kedves! - bólintott az alezredes s a többihez fordult s hanyagul intett nekik a kezével:
- Szervusztok, urak, a viszontlátásra.
Olyan követelően hivott vacsorára az iskolatársam, hogy nem lehetett nem mennem.
Az alezredes láthatóan jól érezte magát a diszkrét környezetben, elegáns ételeket rendelt s finom borokat és sokat beszélt régi huszár életéről és bajtársairól.
- Persze, persze, - borult el az arca beszéd közben egy pillanatra, - sok pénzbe került .
A kártya, az asszonyok, a ló, meg a jóbarátok...
Nem is birtam, - legyintett... - ott kellett hagynom... katonáéknál nem szeretik az adósságot... azért van néha jó napom most is... ez a mai este is... az ember egészen megfiatalodik köztetek... hiába, a jó társaság...
Egy egész pohár bort kiivott s elgondolkozott.
- Hanem tudjátok -e, - kezdte megint váratlan élénkséggel, - mi szebb dolog még az asszony¬nál is?
A ló!
Nincsen is annál pompásabb teremtés.
Hej, ha én még egyszer a Pirosra ülhetnék...
Pár pillanatig hallgatott s azután szinte szánakozva nézett ránk.
- Ti persze nem tudjátok, milyen ló volt az a Piros ?...
Régen volt, de azóta se ültem olyan lovon.
S hogy ugrott!
Tele volt a szeme emlékkel, melegséggel.
- Pedig hej, de nehezen ment neki először az ároknak.
Alig lehetett betörni.
Én akkor még csak önkéntes voltam s a Piros uj ló.
Kötőféken kellett nekiszalasztanom az ároknak .
De az árok előtt megtorpant s akárhogy verte is a suhogóval a főhadnagyom, nem lehetett átvinni az árkon.
- Ne engedd!
Majd átverem én!
Mindjárt elesel már, te gyáva disznó! - kiabált a főhad-nagyom, persze, csak huszártempóból, mert tudta, hogy nem vagyok gyáva.
A Piros pedig ágaskodott, reszketett.
Még a lábán is alig állott már.
De a főhadnagyom nem engedett s végre is áthajtotta az árkon.
- Na! - kiáltotta elégedetten a főhadnagyom.
- Szaladj, veregesd meg a nyakát .
Kináljátok meg zabbal.
Oszt jövőre ez lesz a te lovad.
Értetted?
- Igenis, főhadnagy ur! - kiáltottam s attól fogva a Piros lett a szolgálati lovam s a tiszti vadászversenyben elnyertem vele a szarvasos ezüstserleget.
Egészen átszellemült az alezredes arca a régi emlékektől s csak éjfélkor gondolt a haza¬mene-telre.
Félig részeg volt s kocsin vittük haza.
A kocsin egyre a lányáról motyogott, érthetetlen, megbánó szavakat, amik egyre sirásba csuklottak.
Mi ketten még bementünk egy feketére a Fiuméba s ott iskolatársam elmondta, hogy az alezredes aktiv tiszt korában szegény ember létére is nagylábon élt s rengeteg adósságot csinált.
Egy izben már adósságai miatt katonáék meneszteni akarták, de a leánya, aki csoda-szép lány volt, hogy megmentse apját, férjhez ment egy társadalmilag is emelkedni akaró meggazdagodott, félig már kopaszodó nagybérlőhöz és szeszgyároshoz, aki kifizette az al-ezredes adósságait.
A leány házassága a kiélt, kéjenc férj mellett nagyon boldogtalan volt s azonkivül az alezredes-após is ujabb, meg ujabb adósságokat fizettetett ki a vejével s örökösen kölcsönökért zaklatta.
Két évi házasság után az asszony elhalt s az özvegyen maradt férj megtagadta apósa adósságainak további kifizetését s egyszersmindenkorra kiadta az utját.
Ezzel az alezredes sorsa eldőlt, le kellett tennie az egyenruhát s a botrányt is csak feljebb-valóinak jóakarata segítségével kerülte el.
Pestre költözött s itt nyugdijának le nem foglalt részéből tengődik, de ha hónap elején hozzájut a járandóságához, rendesen egy-két nap alatt a nyakára hág s egész hónapon a megszokott kávéházában tengődik, ahol, hogy éhen ne haljon, kénytelen a hónap elsejéig hitelbe kávézni s gibic-pénzért gibicelni.
A teljes elzülléstől csak az arra való emlékezés óvja meg, hogy huszártiszt volt.
Egyetlen passziója, ami a multból megmaradt, a külső elegáncia.
*
Két évig nem találkoztam se az alezredessel, se iskolatársammal.
Három héttel ezelőtt végre összeakadtam iskolatársammal.
Hadnagyi ruha volt rajta.
- Te tartalékos hadnagy vagy?
Nem is tudtam, - mondtam néki.
- Bizony, barátom, - felelte, - katona vagyok most én is, nemcsak te, - felelte.
- Hanem tudod -e, kicsoda még katona rajtunk kivül?
- Kicsoda? - kérdeztem.
- Az alezredes ur.
- Igazán? - csodálkoztam.
- Reaktiválták?
- Már négy hete, - felelte, - már ott is van a harctéren.
- Na, ez derék, - mondtam elgondolkozva.
- Valami pompás dolog volt, - mesélte a barátom.
- Csak bejött egy délután a kávéházunkba vadonatuj huszáralezredesi uniformisban.
Mint egy fejedelem, olyan délcegen.
Csak elállott a szemünk, olyan hatalmas, szép ember volt az uniformisban .
Ismerte az egész kávéház s hogy olyan váratlanul jött az uniformisban, szinte szájtátva nézte mindenki.
A tartása, a mozdulatai, a járása, mint valami főuré.
- Fiuk, - mondta, mikor közibénk ült - csak pár percem van a számotokra, mert egy óra mulva utazom a harctérre.
Fizetni jöttem.
Egy szép nagy, vadonatuj krokodilbőrtárcát vett elő s kihuzott belőle hat darab százkoronást.
- Négyszáz korona a tiétek, gondolom, annyival tartozom négyötöknek...
- Szó sincs róla! - tiltakoztunk.
- Mi az, mi az?
Meg akartok bántani? - nézett ránk az alezredes keményen.
El kellett fogad-nunk a négy darab bankót.
Odajött a fizetőpincér is gratulálni az alezredesnek.
- Károly, - adta oda neki a két maradék bankót az alezredes, - ez a maguké.
Harminc koronát adjon a szivaros fiunak, hetvenet az esteli fizetőnek, száz a magáé.
A fizetőpincér hajlongott, de az alezredes röviden intett:
- Azt hiszem, kvittek vagyunk?
Köszönöm.
Ki akartuk kisérni az alezredest a pályaudvarra mindnyájan.
De tiltakozott.
- Szó sincs róla, - mondta, megrázva a kezüket, - szóra sem érdemes az egész.
Egy kis utazás a halálba...
Azzal már indult is és mi csak néztük, milyen büszkén, délcegen, előkelően ment ki a kávé-házból.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE