Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gineverné Győry Ilona
Angolok
Keletkezés ideje
1915
Fejezet
24
Bekezdés
873
Mondat
2236
Szó
56607
Szerző neme
nő
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Ír népszínművek
A drámát sok más tulajdonság mellett az is érdekessé tette a műfajok közt, hogy a kor érzésvilágával szemben a dráma amolyan érzékeny lemez volt, amelyen föl lehetett lelni az érzésvilág minden vonását.
S az angol drámát talán az ország elszigeteltsége, talán a színpadi műveltségnek évszázadokon át megszakadás nélkül folyó élete, kivételesen nagy mértékben tette a történeti és társadalmi irányok tükörképévé.
Az az idő, mely Angliában is megteremtette a vallási aspirációk korában a gót székesegyházakat égretörő vonalaikkal és színes ablakaik misztikus homályával, a drámában is csak oly tisztát, magasat , rejtelmeset alkothatott, mint az Everyman .
Azután jött a reneszánsz, a maga szabadba kitörő, erőtől, életkedvtől duzzadó, a való életben ezer szépet látó fölfogásával, minden kornak, minden nemzetnek megértésével.
Ez megteremtette az óriási szemhatárúvá tágult erzsébetkori drámát, amely Shakespeare egyéniségében tetőzik.
De a reneszánsz fölfogás itt-ott csaknem pogány szabadságokba csap át s ekkor az inga elkerülhetetlen visszalendülése megteremti a puritán kort, amelyben a drámának két hótiszta hegyorma a Samson Agonistes és a Comus.
De a Milton és Cromwell kemény, fönséges erkölcsi korára eljön a királyság visszaállítása s ekkor az új irány meg a maga erkölcseinek tüntető lazaságával is jelzi az ellentét legyőzését.
Nyers, alacsony, sokszor trágár hangját belevitte a drámába is.
De az évek forogtak és Anglia érezni kezdte, hogy az erkölcsi hanyatlás , minden politikai párttekintet nélkül csakis korhadást hozhat mindenkire; fölállt tehát a nemzet a maga Istentől eredt egészséges erejében és kiszórta, kisöpörte a szennyet a társadalomból és az irodalomból is.
És íme, Sheridan és Goldsmith darabjaiban a középosztály nyelve, modora finomultabb, tisztább, mint volt az előbbi korban az udvaré.
Azóta évtizedeken szakadatlanul folyik Angliában a városi élet óriásivá növekedése a városok s a városi társadalom mindent fölszívó hatalma, az ősfoglalkozások nagy megcsökkenésével.
A falu létereje átszivárog csaknem mind a városokba, úgy hogy időszerűvé lesz a kiáltás: Back to the land!
S lám ez évtizedek folytán az angol dráma (talán a skót Borriere és az ír Shaw kivételével) mind szoba-dráma, legyen bár az a szoba bármilyen jellegű, az arisztokrata fogadóteremtől a kispolgári nappaliig.
De a fővonás az, hogy a szántóföldek, erdő, vízpart, tenger levegője nem igen hatol be a színpadra.
És íme ekkor egyszerre mi történik?
Mintha a zárt ablakokat hirtelen föltépné valaki, áradni, tódulni kezd be valami új zamatú levegő, tengerjáró széltől mozgalmas, sós párát hordozó vagy réti virágnak és gabonának aranyporát vivő: az ír népszínművek levegője.
Az ír népszínműveké, amelyek ime, itt vannak közöttünk, itt-ott nagyon kezdetlegesen, szabályokat félretevőn, irodalmi szokást, törvényt megtaposván , úgy hogy lehet rajtuk néha mosolyogni, lehet velük egyet nem érteni, lehet őket keményen bírálni, csak éppen semmibe nem lehet őket venni ma már.
Kezdődött az egész mozgalom a dublini Abbey Theatreben; ott játszották a sokszor primitív fölépítésű darabot épp oly primitív kiállításban, de fényes, nagy színészi művészettel.
Azután néhány év múlva Anglia maga a darabok elfogadásának a képzelhető legteljesebb bizonyságát azzal adta meg, hogy Stratfordban, az angol drámának ezen a megszentelt földjén adatta elő a Shakespeare-ünnepségek idején.
Hogy az egyesült királyság négy országa közül Irország volt az, amely a népszínművek szabadlevegőjű, földszagú világába tért vissza, az érthető, mert a népet foglalkozása is, hajlandósága is éppen Irországban csatolja legszorosabban a termőföld hantjához.
Hogy azután az a levegő, melyet az ír népszínművek hoznak magukkal, sokszor vegyül valami oly keserűvel, amilyen a moha födte ír fenyérek illata, oly fanyarral, mint a baglang, a lápvilág paraja, sőt oly maróval is , mint amilyen a kezdetleges tűzhelyű kunyhóban a tőzeg füstje, az az irodalmi igazmondás szempontjából csak megnöveszti a darabok értékét.
Mint ahogy az minden irodalmi föllendülésnél történni szokott, a nevek szinte észrevétlen gyorsasággal sokasodnak meg közöttünk, mint este az előbukkanó csillagok; de bizonyára minden vizsgálódó szem ezt a három nevet tartja a legerősebb fényűnek: Jeats, Lady Gregory, Synge.
És ez a három így együtt érdekes már azért is, mert mindegyikben megvan az ír nemzeti lélek egy-egy vonása, erős kifejezésre jutottan.
Jeatsben a miszticizmusra való erős hajlam van meg; az, amely még ma is annyira úr az ír lelkeken, hogy százezrek hisznek ma is tündérek, jó szellemek, segítő törpék, jelenések körülöttünk élésében.
Lady Gregoryban három sajátos ír vonás van meg erősen: a mély humor, a gyöngédség és a beszédnek az a fordulatos , színes, ötletes, metaforás gazdagsága, ami az ír vándorlólegényt éppen úgy századokkal ezelőtt középpontjává tudta tenni az ír vásárok, korcsmák közönségének, mint ahogy ma is urává teszi a szónoki emelvénynek az ír előadót az egyesült királyság bármely részében.
A nyelvükről helyesen mondták, hogy angolul beszélnek ugyan, de azért gondolkozni az írek még ma is őskelta módra gondolkoznak.
A harmadik író végre Synge, az ír nemzetnek, a nemzetek Niobejának azt a vonását testesíti meg, amely véralkatukból is, történetükből is ered, a mélységes elbúsulni tudást, a keserű, fájó humort, melynek nevetése szinte mardosóbb a könnynél.
Külön kellene foglalkozni mind a hárommal.
Jeats maga egész tanulmányt követel a maga mély szimbolizmusával, amely a Homokórában is megszólal, noha ez csak egyik fajtája az ő darabjainak, afféle moralitás inkább, mint népszínmű.
A tudós (afféle Faust, ír falusi környezetben) sok fáradságos tanítás révén sikeresen megfosztott már mindenkit minden hittől; családja, tanítványai , bámulói mind nem hisznek már semmiben; csak a falu futóbolondja bosszantja meg néha azzal, mikor elmondja, mit lát ő a harmatcseppekben, az alkonyi árnyakban , mit hall ki a folyócsobogásból, erdőzúgásból.
A falu bolondja az angyalokat is látja néha; éppen most is látott egyet erre közeledni, mondja a tudósnak.
És az angyal jön is, a tudósért jön; hívja utolsó útjára s ez az út nem a mennybe fogja vinni.
Semmi sem szerezhet neki bejutást oda, hacsak az nem, hogy legalább egyet tudjon olyant, akin nem fogott a hitrontó tanítás.
De az a tanítás jól el volt hintve, mélyre hullott s meghozta a gyümölcsöt.
A tudós kétségbeesve fordul tanítványaihoz, gyermekeihez, de ezek mind a kevesebb tudású, a hitben már nem élő ember módjára most magánál a tudósnál is merevebben, gőgösebben tagadnak mindent.
Ekkor feleségéhez, az egyszerű asszonyhoz fordul; ez könyökig lisztes karral jön be; egyszerű lelkében a tanítás nagy eszményeket nem ébresztett, de azt, amit a maga módja szerint nagynak érzett, kiölte.
Az elhamarkodott tanítás örök vétke az egyszerű lelkekkel szemben, amelyeket csak a veszteségig juttat el, cserébe nem adva nekik semmit.
Tudós: Behívom az asszonyt, az hinni fog.
Az asszonyok mindig hisznek.
Bridget !
Bridget!
Gyere csak és szólj igazat.
Mondd, imádkozol te néha?
Bridget: Nem én!
Hisz régen rávettél, hogy letegyek róla.
Eleinte bizony nem mondom, hogy nem esett nehezemre, de most már örülök neki, mert úgy estére kelve úgyis majd leragad a szemem.
Tudós: De néha, mikor egyedül vagy este; én a tanítványaim közt, a gyermekek ágyban, nem gondolkozol néha arról, amiben régen hittél?
Miről gondolkozol olyankor?
Bridget: Semmiről.
Néha eszembe jut, hogy ugyan fehéredik -e már a gyolcs a szérűn, meg hogy a varjak nem csipkedték -e föl az ocsut mind az aprójószág elől.
És ekkor áll elő az, akinek a szegény együgyű lelkében nem fogant meg a konkoly .
A falu bolondja.
Ez menti meg a tudóst...
A szimbolikus értelem tisztán nemzeti vonatkozású lesz Jeastnél a Cathleen Ni Houlihanben.
Jeats maga mondta el, hogy a darab főeszméjét álmában látta egyszer.
Jómódú gazda házatájára titokzatos külsejű öregasszony vetődött be, a nemzeti viselet bő kerekköpenyében.
Ez az öregasszony maga Irország volt.
" Gondolkoztam, mondja Jeats, meg tudnám -e írni ezt a darabot úgy, hogy a jelentését másokkal is meg tudjam láttatni ?"
Meg tudta láttatni.
Takaros parasztházban lakodalma előestéjén van Mihály gazda.
Ide lép be egy megrokkant öregasszony.
Öregasszony: Hej nagy ideje annak, hogy először kezdtem az ország útját róni .
Sokszor eltikkadok, a kezem lelankadtan nyugszik az ölemben, de a lelkem, az nem nyughatik.
Ha a szembejövők látnak olyan álélt nyugalomban, azt vélik: ennek is beföllegzett már végképp; nincs már jártányi ereje sem szegénynek.
Mihály: Azután csak ilyen egymagában rója az ország útját, nénémasszony?
Öregasszony: Ahogy vesszük.
Velem jönnek a gondolatok, remények.
Mihály: Ugyan miben tud reménykedni!
Öregasszony: Nem egyébben, mint hogy valaha mind visszaszerzem az én szép selyem rétjeim, meg abban, hogy üt még az óra, amikor ajtót mutathatok a házamban megfészkelt idegennek.
Szava egyre titokzatosabb, éneke egyre szilajabb lesz; szava, dala úgy betölti a Mihály szívét, hogy abból kezd kivonulni a magára, meg a holnapra, a lakodalmas napra való minden gondolat; nincs már abban a szívben más, mint készség arra , hogy szolgálatába szegődjék az öregasszonynak.
Pedig nem vakon indul.
Öregasszony: Akik engem szolgálnak, nehéz sorsot vállalnak magukra.
Sok rózsapiros arc fakóra sápad az én szolgálatomban; azok, akik most szabadon , könnyű szívvel járják a kerek erdőt, a zsombékokat, a nádast, elkerülnek innen az én parancsomra, hogy idegen országok kemény köveit tapossák; hány, de hány terv megy itt majd füstbe; hány készület lesz majd semmivé, akik meg itt élire rakták a pénzt, nem maradnak itt, hogy elköltsék; hány gyermek jön majd világra , úgy, hogy az apja nem állhat mellette a kereszteléskor...
Ugyám...
És azért mégis aki énhozzám szegődik, mind azt érzi, hogy dúsan jár ki a bére...
És a vendég egyre erősödik, ifjul, hangban, tartásban; Mihály pedig olyan arccal hallgatja, "mint akit már megfosztott a varázslat ".
Feledve van minden, az ifjú megy, mint a holdkóros Cathleen Ni Houlihan után, aki elvezeti, hogy beálljon az ő szövetségesei, a franciák közé, akik akkor szálltak partra Kilala mellett .
( 1789.)
Azután halljuk a szomszédok szavát.
Péter: Hallod -e, nem láttál egy öregasszonyt lefelé ballagni arra az alvégnek?
Patrik: Azt nem, hanem láttam egy tündérszép hajadon leányt, a járása, mozdulása akár valami királynőé...
Erin ez, Cathleen Ni Houlihan, akiknek ereje, ifjúsága, varázsa attól tér vissza , ha megtalálja még otthon a készséges lelkeket...
Jeats több más darabjában, újabbkori alakban tárja föl az ír életet, annak problémáit és forrongásait.
Lady Gregory nagy önismerő humorral tekint bele az ír lélekbe, mikor megírja a Dologházban című darabot.
Két vén cimbora, Mike és Miskell a dologházban egyre civakodnak.
Nincs szó, ami szót ne adna köztük.
Oh csak már ütne az óra, hogy legalább az egyiket kivinnék.
Azután akkor lássák egymást, mikor a hátuk közepét.
Hát egyszer csak jön ám egyiknek a huga, Honor, azzal, hogy viszi magával haza.
Mike-nek el lehet tehát válnia attól, aki úgyis csak "tüske az oldalában ".
El lehet?
El kell.
És ez a baj.
Megszólal hát: "Izé, te Honor , mondanék én valamit.
Látod én bizony ványadt erejű ember vagyok ám már; ha terhet emelek, az oldalam bizony itt ni, megsínyli.
A cimborámat nemkülönben megviselte az élet.
Az meg a térdével vesződik...
Hanem úgy együtt ketten , tudod...
Mert hát nyilván nem egyazon órán nyilalna bele a fájás mindkettőnkbe...
Hadd menjünk veled mindketten."
De hát persze.
Honor nagylelkűsége sem érhet messzebbre, mint amennyire a nagyon szűk erszény engedi.
Válni kellene.
És ezért a vén cimbora lemond a magához hasonlók legnagyobb ambíciójáról, a dologházból való szabadulásról; megmarad pecsétes koldusnak a pajtása kedvéért.
És a függöny arra gördül le, hogy együtt maradva, már megint összeakasztották a tengelyt.
Röpítik a kemény szavakat, a szecskavánkost, a bádogbögrét egymás fejéhez - mert hogy együtt vannak.
Lady Gregory maga mondja: "Néha azt hiszem, hogy az a koldus mi magunk vagyunk írek valamennyien.
Még veszekedni is jobb, mint külön-külön elhagyatva élni. "
Ugyanennek a szerzőnek másik vonása, gyöngédséggel telt poétikus egyénisége a Vándorban tűnik ki, amelyet a saját környékének, a ma már teljesen irodalmi fogalommá vált Kiltartannak egyik helyi mondájára alapított.
Mindkettőnél erőteljesebb, támadóbb, vakmerőbb Synge, ha sokszor ugyancsak nem behízelgő vagy kellemes is.
Nem csoda, ha a Times kritikusa azt írta róla , hogy: "A körülöttünk fölbukkanó sok ezer könyv között a Synge könyvei ama néhány közt vannak, amelyekről bizonyosan tudjuk, hogy élni fognak, mert Synge megcselekedett néhány oly dolgot, amit évszázadokon át nem cselekedtek meg előtte."
S a félelmes Athenaeum ezt azzal toldja meg: "Synge munkáiban el van söpörve mindaz, ami fölületes, kicsinyes, mondvacsinált, cicomás.
Ott az Ember és a Világegyetem állnak szemben egymással, úgy hogy a mesterkéltségnek egyetlen korlátléce sincs köztük...
Ott az ember méltósága és a természet félelmes volta néznek egymással farkasszemet.
Ha Synge mindig is érintkezik a földdel, de mindig a szárnyával érinti azt s akkor is a hegyek tetejét."
Aki a Tengerjárókat, a Deirdret meg tudta írni és a Napnyugati vándorlólegényben meg tudta mutatni a kivándorlás átkának a nemzet lelkére való korhasztó hatását , arról nem e más íróval is foglalkozó cikk végén kellene szólanunk.
Mind a három írónak legnagyobb vonása a színes népnyelv, mely mintha újonnan megnyílt, gazdagon áradó folyó szakadt volna bele az angol irodalmi nyelvbe , annyira nemzeti, hogy aki nem hallgatta a Wicklow földes kunyhóiban, Connemara gyászbarna tőzeghegyei közt, vagy a kék Shannon partján, a smaragd sziget selymes rétjein és aki nem látta a kelta lelket bizalommal, barátságos szóval fordulni maga felé, az ezt az irodalmi nyelvet egész szépségében alig értheti meg valaha.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE