Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
Egy öröklét hosszuságu óra.
- Na, most csakugyan nem tudsz semmiféle kibuvó és kitéréssel meghátrálni e szeretetreméltó támadás elől - kiáltá vigan a házigazda - s el kell mondanod, hogy jutottál fiatal, üde arczod és harmincz éved mellett, ezen bibliai patriarchai ősz hajadhoz?
E felszólitás egy karcsu, elegáns termetü férfiuhoz volt intézve, ki csakugyan, daczára kétségbe nem vonható fiatalságának, tiszta galambősz hajjal birt s kit már jó ideje, egy csinos hölgy szeretetreméltó duzzogással, de égő kiváncsisággal unszolt arra, hogy mondaná el, mikép jutott ősz hajához.
A társaság valamennyi tagjának, mintha csak villamszikra futott volna rajtok végig, figyelme egészen fel lett keltve s ezzel együtt kiváncsisága is és a sok kérésnek az illető ellent nem állhatva, megadni látszott magát.
- Tehát, ha kivánják, hölgyeim és uraim, - szólalt meg lekötelező mosolylyal , - ám legyen, elmondom, de azután engem ne okoljanak, - tevé hozzá kissé elkomolyodva, - ha kiváncsiságuk nem leend annyira kielégitve, mint a mennyire felgerjesztve van.
A pompás teremben egyszerre csend lett, mindenki óvatosan bánt kanalával és teás-csészéjével, nehogy a zörgéssel egy hangocskát is elveszitsen a történetből s csak a legyező halk, lombrezzenéshez hasonló suhogása hallatszott, midőn az elbeszélés következőleg kezdődött el:
" Városunkban egy nagyszerü állatsereglet érkezett.
A leggazdagabb állatkertekben sem lehetett olyan pompás, válogatott szépségü és ritkaságu állatokat látni, minők ebben valának s a rengeteg nagyságu főteret egészen elfoglalták a kocsik és kalitok hosszu sorai, melyek egy óriási kört képeztek, mikor pedig az óriási vászontetőt fölötte kifeszitették, az egész egy óriási hyppodromhoz hasonlitott, melyből zavaros, tompa bőgés, orditozás zaja hallatszott ki.
Ez éjjel a város lakói a tropikus zónák lakatlan erdői és vad tájaira képzelhették magukat, mert az éj csendjében rezzentőleg, izgatólag hatott a kedélyre az oroszlán mennydörgő orditása, a tigris komor bőgése, a párduczok rekedt nyávogása, melybe bele-bele dörrent a medvék mély bömbölése, a viziló süket orditása, az orrszarvu és elefántok dörgőn röfögő trombitálása és a máskor oly nyugalomra hivó, egymásnak felelgető kutyaugatás teljesen elhallgatott, csak olykor-olykor hangzott fel egy-egy panaszos, félő , elnyujtott vonitás ez idegenszerüen orditó, vad hangchaos hallatára.
Természetesen mindennapos voltam az állatseregletben, melyet tömegesen látogattak, de, hogy csendben és békében szemlélődhessem, rendesen a kora reggeli órákban mentem.
Többször megtörtént, hogy egyes-egyedül voltam az egész helyiségben, mert az ápolók, szolgák reggelijüket végezték egy mellékutcza korcsmájában.
Ebből olyan hallgatag bizalmasság fejlődött ki , hogy kelleténél tovább is elmaradtak, tudva, hogy én ugyis ott vagyok reggelenkint, igy az állatsereglet nincs ember nélkül.
Ennek én örültem a legjobban, mert sokszor zavart az ápolók járás-kelése és veszekedése; a tulajdonosnak - egy igen derék és tudományosan müvelt embernek előre lefizettem a mindennapi belépőt egyszerre, igy semmi sem feszélyezett.
Gyakori látogatásaim a csendes reggeli órákban szinte ismerőssé tettek az állatoknál is, s nekem ugy tetszett, mintha még az oroszlánok, párduczok , hyénák, jaguárok is barátságosan, ismerősen pillantgatnának reám, s nem huzódtak morogva vissza, nem toporzékoltak, fujtak, ha kalitjaikhoz közeledtem.
A két óriási elefánt pedig kedves ismerősként, orrmányaikat nyujtogatva, csavargatva, üdvözölt, ugyszintén a medvék és majmok is, várták a zsemlyéket, gyümölcsöt, miket bőven osztogattam közöttük látogatásaimkor , szóval minden állat örülni látszott jövetelemkor, s még egy vén, him oroszlán is, csendesen, fekve maradva, hunyorgatva pillogatott reám, pedig ez örökké olyan morozus kedvében volt, hogy hörögve orditozott naphosszat , akár sok volt a látogató, akár nem, s dühösen tappogott ide-oda kalitjában .
Csak egy tett kivételt, egy hatalmas bengáliai királytigris!
Ez semmiképp sem akart egy nap sem megismerni, hanem, a mint már a bejárat függönyét felemeltem, felugrott fektéből, s nagy, ördögi tüzü, zöld villogásu szemeit reám szegezve, dühösen, hörgő mormogással szaladgált fel alá kalitkájában és ha kalitkája előtt megálltam, meg-megtoppant, s a vasrácsozatot rázva talpaival, farkával oldalait csapdosva, morgott, fujt reám, vérvörös torkát kitátva, melyből hófehéren csillogtak elő rettenetes fogai.
Ilyenkor szemei szinte tüzet szikráztak reám, s valami oly vad, oly iszonyun ördögi düh világolt azok zöld ragyogásában, hogy szinte félni kezdtem, daczára, hogy erős vaspálczák választottak el tőle.
Vérszomjas tekintetével folyton és mindenhová követett; akármelyik kalit előtt álltam is, szemei mindig rám voltak szegezve, s ha ilyenkor kalitjához léptem, gyorsan hátrált, azután vad dühhel szökött a rácsozatnak; ha pedig még közelebb léptem, talpait nyujtogatta ki a pálczák közül, iszonyu körmeit ki-kieresztve, hogy megragadhasson, s ilyenkor olyan rettenetesen bőgött, hogy minden idegszálam reszketett e hang rémletes erejétől - szóval láttam, éreztem , mint szeretne megragadni és szétmarczangolni.
És ez igy ment napról-napra !
Ez ellenségeskedés engem nem hogy elkedvetlenitett volna, de annyira vonzott, valami olyan megnevezhetetlen ingerrel töltött el, hogy valahányszor beléptem, mindig csak az ő kalitját kerestem fel szemeimmel, s ő nála viziteltem legelőször, sőt reggelenként már alig vártam, hogy félelmes vad szépségében gyönyörködhessem.
Különben nemcsak engem, de az egész közönséget ez érdekelte a legjobban.
Mindenki irtózattal, vegyes bámulattal gyönyörködött benne.
A legóriásibb tigrisek egyike volt, melyet valaha Bengália csak produkált, mert rendes állásában is egyenesen az embernek szeme közé nézhetett; lábai czombvastagságuak voltak, feje rengeteg nagy, testhossza pedig másfélölnél jóval hosszabb volt.
Vén korában lett fogva, s mint a tulajdonos beszélte, minden szeliditési kisérlet kudarczot vallott nála és ápolói iránt ma is csak oly vad, s megközelithetlen, mint az első nap volt.
Hogy személyem különösen ingerelte őt, erről határozottan meggyőződtem, mert nemcsak magános reggeli látogatásaimnál, de a közönség tömött sorai között is, csak engem követett folyton, vad pofáját egészen a rácsozathoz szoritva, szemeivel.
A szokott módon, egyetlenegy lélek sem volt e reggelen sem az állatsereglet helyiségeiben, midőn rendes reggeli látogatásomat tettem.
Belépve, szokás szerint, tekintetem először is ellenségem, a királytigris kalitjára esett, csodálkozva, hogy nem hallom megszokott tompa, dühös mormogását.
A kalit üres volt.
A meglepetés első pillanatában szinte megkönnyebbülten, jólesőleg lélekzettem fel, hogy nem látom vad, haragos pofáját; de a másik pillanatban mégis hiányát éreztem s ugy tetszett, mintha az egész állatsereglet elveszitette volna minden vonzóerejét reám nézve.
De hová is lehetett? - gondolkoztam, lassan tovahaladva.
Megdöglött; vagy vadsága miatt talán egy szelidebbért lett becserélve; vagy tán más kalitkába tették át?
E gondolatokkal tépelődve, tekintettem körül a nagy helyiségben és kimondhatatlan borzalmamra, egyik sötétes szögletben pillantottam meg az árnyékban meglapulva!
Égető hőség, halálos hideg villámlott át minden tagomon, azt hittem, össze kell roskadnom s kiszökken ereimből a vér, oly rohamosan lüktetett minden porczikámban... füleim csengtek, szemeim előtt minden zöldben tánczolt, karikázott ugy, mintha egy forgó szél kapott volna sodra közepébe s forgatna őrületes gyorsasággal köröskörül...
A rémület zsibbadását leküzdve, láttam, a mint e ravasz, vérengző bestia - mely szokott mormogását elfojtva, elrejtőzött, hogy becsaljon - lassan , villogó szemeit rám függesztette, a fal hosszában, a kijárás felé csuszik , hogy menekülési utamat elvágja...
Még erőm és ruganyosságom teljes birtokában sem lettem volna képes előbb az ajtóhoz érni, most pedig épen képtelen valék még mozdulni is, mert a rémület odaszegezte, ólomsulyuvá tette minden tagomat - csak álltam némán , mozdulatlanul.
A vér jéggé fagyott ereimben s máris érzém a nehéz tigristalpakat vállamra nehezedni, rettentő fogait torkomba mélyedni ; kiáltani akartam, de nyelvem megbénult s szemeimet nem birtam elvonni róla...
A tigris e közben az ajtóhoz ért s ott macskaszerüen lehevert s nagy fejét előlábaira fektetve, rám függesztette topázvillogásu szemeit...
E pillantás szinte villamos ütésként rázott meg, s most éreztem csak igazán borzasztó félelmet, irtózatot, most, midőn öntudatom visszatért s vele a menekülési vágy s az élethezi ragaszkodás!
Merev, kidiózott szemekkel követtem minden mozdulatát... most lassan, olyan árnyszerüen emelkedett fel, hogy mozogni alig látszott s helyezkedett el éppen velem szemközti irányban... láttam, mint lapul le, egészen le, mint szoritja össze lábait s huzza össze óriási testét, mint nyujtja ki gyürüzött farkát egészen egyenesre, mint görbiti be kördedre s csapkodja vele gyengén oldalait, hogy aztán, ugrásra készülve, mint a kipattanó rugó, egyetlen szökéssel rám vesse magát s én elvesztem volna ha e pillanatban - magam sem tudom megmondani, hogyan, mikép - az üres, nyitott ajtaju tigriskalitra esett tekintetem s a másik pillanatban már egy kétségbeesett szökéssel benn voltam, becsapva az ajtót, rátoltam a nagy reteszt, aztán minden tagomban remegve, huzódtam a szögletbe.
Az ugrásra kész szörnyet ugy meglepte e mozdulat, hogy pár pillanatig tétovázott s szinte meghőkölt, de azután féktelen dühbe jőve, mennydörgő orditásban tört ki.
Egy ugrással a kalit előtt termett s hátsó lábaira támaszkodva, egész óriási hosszában felágaskodott, talpaival a rácsot megragadva, rettentő pofáját szorosan a pálczák közé nyomva, mereszté reám tüzes, izzó szénként villogó szemeit.
Lehetetlen azt az ördögi, szikrát , tüzet okádó dühöt leirni, mely szemeiből felém villogott; ijesztő gyorsasággal változott azok szine a zöld minden árnyalatából a sárga és vörös szin minden árnyalatába.
Csak az ily rettenetes pillanatokban érzi az ember, minő drága és kedves az élet, minő rettenetes a halál; mint nyulnak oly végtelenül hosszuvá, mint a legfinomabb aranyszál, még a röpke gyorsaságu másodperczek is!!
Mint irjam le, mihez hasonlitsam ezeket a rettenetes hosszu pillanatokat s ezek gyötrelmeit?
Az a rövid idő, a mit a tigriskalitban átéltem, az örökkévalóság végtelen idejének bár egy paránya volt csak, mégis rettentő előiskolája volt a végnélküli örökkévalóságnak!!!
Reszketve vontam meg magamat a kalit legszélső szögletébe, hogy a be-benyuló , aczélkemény, horgokhoz hasonló körmöktől meneküljek.
Szédelegve lihegtem , mert a tátott torokból reám ömlő bűzös, forró pára undoritott; káprázó szemeim vérszomjas phantomként látták a tigris alakját, mely hallatlan erőfeszitéseket tett, hogy hozzám bejuthasson.
Valahányszor segélyért kiáltottam, olyan dörrenő, bőszült orditozásokban tört ki, hogy hangom elveszett, elenyészett, mint a légydongás az elemek harczában!
E bestia dühe pedig folyton fokozódott, pofája egyre ördögibb kifejezésü dühhel meredt reám, szemeinek szikrái szinte szurtak, égettek, lélekzete mind forróbb lett s fogait csattogtatva, bömbölve, orditozva verte talpaival a rácsozatot s nyujtogatta felém körmeit; majd meg a pálczákba akaszkodva, oly bőszült erővel rázta a kalitot, hogy az inogni, recsegni kezdett.
Minden lélekéberségemre és erőmre volt szükségem, hogy ezen ingásban a szögletben maradhassak, mert ha körmeivel felöltőm egy darabját megragadhatja , menthetetlenül veszve vagyok.
A harsány, dörgő orditások annyira tulfeszitették minden idegszálamat, hogy dörrenésüket minden porczikámban érezém, a kalit és a pálczáknak minden recscsenésére felsikoltottam, hogy a kalit engedni fog.
Most ragaszkodtam csak igazán az élethez, mert a halált csak egy rácsozat választá el tőlem.
Állitják, hogy a vizbefuló lelki szemei előtt az utolsó perczben élete minden boldog pillanata villámgyorsan elvonul.
Ezt én is éreztem - e napon épen születésnapom volt és e napok összes boldogsága végigvillant emlékezetemben azon szivfacsaró tudattal, hogy tán e napon kell meghalnom és minő halállal!...
A kalit ingott, recsegett a fenevad iszonyu talpcsapásai alatt s két vaspálcza már elhajlott, engedni kezdett, a srófok kipattantak a fából ; kezeim a sima oldalakon nem találtak támpontot... s engem már az őrültség környékezett s szinte üzött, hajtott valami, hogy toljam félre a reteszt s rohanjak ki, ám hadd tépjen, marczangoljon össze... legalább vége lesz ezen végnélküli hosszu halálfélelemnek... és épp ebben a perczben a kalit felemelkedett s kábitó recsegés-ropogás közt hullott le talapzatáról, egyik oldalán egészen szétnyilva... ellenségem pedig a nagy zuhanástól megijedve , rémült hördüléssel, egyetlen egy ugrással szökött a helyiség másik végébe , de meg azért is, mert a tartós, dühös orditozás az ápolók figyelmét is felkeltette és ezek pányvák, kötelek s nagy pokróczokkal siettek őt ujra befogni.
Az első emberi hangra - mint egy eszeveszett - ugrottam ki a kalitból s onnan ki az utczára!
Épp e pillanatban ütött a toronyóra kilenczet!
Ezen hangok rezgései mélyen visszhangzottak lelkemben!
Nekem egy hosszu századnak, egy örökkévalóságnak tetszett az az idő, a mit a tigris kalitjában töltöttem, pedig alig állott hatvan perczből, mert ép nyolcz órakor léptem az állatseregletbe!
Nem tudnám megmondani, hogyan értem haza lakásomra, s csak azt éreztem, hogy még minden tagom, belsőmnek minden porczikája remeg az izgalomtól.
De még nem volt vége minden megpróbáltatásnak; még egyszer átszenvedtem az ijedtség minden kinjait, t. i. akkor, midőn tükörbe pillantva, elébbi dus , hollófekete hajam helyett, fejemen tiszta, galambősz fürtöket láttam.
Sokáig nem birtam ezzel kibékülni s ezerféle szert és festéket próbáltam, hogy hajam elébbi fekete szinét visszanyerje - de hiába.
Végre, mint mindenhez , ugy ahhoz is hozzászokik az ember, hogy harmincz évvel öreg embernek nézzék."
Bengáliában vermek, csapdák és ehhez hasonló módon vadászszák a benszülöttek a tigriseket - csakhogy az aczélszivü vadász önként zárja magát az erős bambusz-ketreczbe - és lándzsájával kezében várja a vadak legrettenetesebbikét.
Mennél több sebet kap a tigris, annál bőszebb dühvel rázza és iparkodik a ketreczet szétbontani - mig végre egy lándzsaszurás szivét találva - kivégzi.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE