Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Életem legszomorúbb napjai
No, én bennem nem kellett az otthon szeretetét újból fölkelteni.
Bennem megvolt mindig.
Már tudniillik, ahol az én asszonykám volt, ott volt az otthonom, s ott szerettem én lenni – kimondhatatlanul.
S ebből az én boldogságomból hirtelenül és kegyetlenül kizavartak!
Már közeledett a karácsony szent ünnepe.
Szaladgáltam asszonykámmal a bevásárlásaikor, amelyekkel hozzátartozóit, barátait akarta megörvendeztetni, mikor egész váratlanul beütött a baj, a legnagyobb, mely engem érhetett!
Elszakítottak asszonykámtól!
Semmi rosszra sem gondoltam még, élveztem életemet, asszonykám közelségét, mikor egyszerre egy napon a rendesnél nagyobb jövést-menést tapasztalok szállodai lakásunkban.
Már délelőtt föltünt nekem, hogy asszonykám tesz-vesz, csomagol, – mint mikor elutazni szokott.
De nem láttam ezúttal bőröndöket, hanem amit szépen összecsomagolt, arra ráírt valamit, és visszarakta a szekrénybe.
Éppen ezzel volt elfoglalva akkor is, mikor egy kedves barátnője véletlenül betoppan hozzá.
Nagy meglepetéssel kérdezi, hogy talán elutazik -e?
Én persze hegyezem a füleimet, hogy meghalljam, mit válaszol.
Azt feleli engem megdöbbentő szomorú hangon:
– Lehet, hogy igen messzire!
Nem értettem mindjárt a dolgot, mert úgy hallottam mindig, hogy háborúban nem lehet igen messzire utazni.
Hogy ezután még mit mondtak, nem hallottam, mert mind a ketten igen halkan beszéltek , mintha csak szándékosan tették volna, hogy én ne halljam beszédjüket.
Nos, ezt el is érték.
Mikor asszonykám barátnője elbúcsúzott, észrevettem, hogy könny volt a szemében .
Istenem, gondoltam magamban, hát csakugyan olyan messzire utazunk el asszonykámmal , hogy még a barátnője is így meg van hatva?
Később a nap folyamán mind többen és egyre jöttek – késő estig.
Ezúttal azonban nem volt oly hangos és vidám a beszélgetésük, mint ahogy megszoktam már, ha társaságot látott asszonykám magánál.
Rövid ideig maradtak, keveset és halkan beszéltek asszonykámmal – és olyan különösen búcsúztak tőle.
Mindegyikük valamiféle vidám dolgot mondott neki az ajakával, a szemük azonban egészen másképpen beszélt.
Nemcsak, hogy valami eddig nem látott szomorúságot véltem bennük fölfedezhetni, hanem még egészen különös dolgot is tapasztaltam.
Kiváltképen asszonykám édesanyja és az uracskám szeme körül a szemhéjon valami különös pirosságot láttam, olyant, mint még eddig sohasem.
Kezdett nekem a dolog nagyon nem tetszeni.
Itt valami készül, azt éreztem.
Hogy mi, azt nem tudtam, de féltem, sejtettem, hogy nem valami jó dolog lesz.
Az éjjel megfigyeltem asszonykámat, nem mertemlehunyni szemeimet.
Bizony láttam, hogy ő semalszik.
Csak sóhajtozott, úgy látszik, fájdalma voltszegénynek és csöndesen, a párnájába, hogy gazdáma másik szobában meg ne hallja – néha még sírt is.
Mi lesz ebből, én Istenem, – tépelődtem az éj sötétjében?
Odafutottam asszonykám ágyához, leültem a takarójára, hozzája simultam és nagyon szerettem volna megvígasztalni, segítségére lenni, csak tudtam volna, hogy és miként?
Csak jönne már a reggel, gondoltam, akkorra talán majd minden jóra fordul?
Bezzeg, ha tudtam volna, mi vár rám, akkor sohsem kívántam volna a reggel fölvirradását.
Asszonykám fölkelt igen fáradtan, igen sápadtan.
Persze, hogy én most még kevésbbé akartam mellőle elmozdulni, mint máskor.
Mikor meg öltözködni kezdett, s azt a ruháját vette föl, melyet az utczán szokott hordani, éppenséggel nem tágítottam közvetlen közeléből.
De mi történik?
Még ma is végigfut a hátamon a hideg, ha visszagondolok a történtekre.
A gazdám fölemel és azt mondja:
– Búcsúzz el asszonykádtól, Bébike!
No még csak az kellene, hogy én itt hagyjam asszonykámat, vagy ő engem, mikor attól tartok, hogy neki valami baja van, – nohát az lehetetlen.
És fölkúszok asszonykámra, úgy ahogy szoktam, ha nagyon akarom mutatni, hogy mennyire szeretem és belekapaszkodom a vállába.
És asszonykám megfogja a fejecskémet és megcsókolja és azt mondja:
– Isten áldjon meg, kis kutyám!
És magához szorít és sír és hozzáteszi :
– Neked, kis kutyám, nagy baj lenne, ha én nem jönnék többet vissza.
Mert téged senki sem szeretne többet úgy, mint ahogy én szerettelek.
Igaz, hogy talán én hozzám sem ragaszkodik senkisem annyi hüséges szeretettel, mint te.
És megint megcsókolt.
Amire gazdám egyszerre csak megfogott és elvett asszonykám simogató kezei közül.
Végtelenül megharagudtam ezért reá.
A szívem meg fájt a megszakadásig.
Már majdnem megtámadtam gazdámat azért, hogy kitépett asszonykám szerető karjai közül és még hozzá olyankor, mikor neki talán, úgy érzem, valami baja van és talán szüksége is lenne reám, de ő a karján tartott s máris szaladt ki velem – el hazulról.
S mialatt visz, úgy érzem, hogy valami cseppen a fejemre.
Olyan volt, mint az eső – csak meleg .
Fölnézek és akkor látom, hogy a gazdám szeméből hullott reám az a meleg vízcsepp.
Ezt látva, elmúlt a haragom iránta.
Hiszen úgy látszik, neki szegénynek is fáj valami – hát olyankor csak nem haragudhatok még én is reá?
A szívemet meg egyre jobban hasogatta a fájdalom.
Szaladt velem szegény gazdám az utczákon át, amíg csak meg nem érkeztünk asszonykám szüleihez.
Sokszor voltam én már ott, szívesen is mentem oda, de persze csak asszonykámmal együtt.
Mit keressek én ott most nélküle?
Akkor döbbentem csak meg igazán, mikor gazdám pár percznyi ott tartózkodása után – átadott asszonykám szüleinek.
Azt mondta nekik, hogy vigyázzanak nagyon reám, mert a lányuk nagyon szeret engem, hogy mire ő visszatér, épségben láthassa viszont kis kedvenczét.
Hát hová megy az én asszonykám, miért megy el nélkülem, miért nem maradhatok én is vele, mellette, úgy, mint máskor?
Sok-sok ilyen kérdés járta át kis agyamat.
Már egészen kábult voltam, már azt se tudtam, hogy mi történik velem, csak annyit tudtam, hogy végtelenül szerencsétlen vagyok.
Kimondhatatlanul.
Most már gazdám is elbúcsúzott tőlem és mikor elment, rettentő módon vonítani kezdtem.
Addig sírtam, üvöltöztem, míg egészen kimerültem.
Mikor kissé magamhoz tértem s új erőre kaptam, újból kezdtem kétségbeesésem hangos kifejezését.
Pedig hát asszonykám szülei igazán mindent megtettek, hogy megvígasztaljanak .
Kínáltak étellel, itallal, minden lehető jóval, beszéltek hozzám, szeretettel beczézgettek, de ez mind nem használt.
Hát lehet valakit megvígasztalni bármivel is , bárhogyan is, akit olyan csapás ért, hogy elválasztották attól, akit az életben a legjobban szeret?
Napok teltek el, sőt hetek is, – s én még mindig nem láttam asszonykámat, nem tudtam , mi történik vele.
Az égő, nagy fájdalmam valami elkeseredésfélének adott helyet .
Asszonykám szülei úgy mondották, hogy egészen vad vagyok.
Hát nem lehet -e megvadulni akkor, ha valakit olyan végtelen nagy bánat sujt, mint engem?
Én mindig tudtam, hogy szeretem asszonykámat, de csak most, amikor erőszakkal távolítottak el tőle, jöttem rá, hogy milyen nagyon, milyen mélyen szeretem.
A gazdámat láttam néha, nagy ritkán, örültem is neki, – de azután megint visszazökkentem elkeseredett hangulatomba.
Egy szép napon jön megint a gazdám.
Most már sokkal derültebb volt az arcza.
De ki írja le az én örömömet, a végtelen boldogságomat, mikor azt mondja nekem:
– Bébike, menjünk haza asszonykához.
A bőrömből szerettem volna kiugrani.
Repülni szerettem volna, hogy csak mentől előbb ott és nála legyek.
Még arra sem gondoltam nagy izgalmamban, hogy asszonykám jó szüleinek megköszönjem irántam tanúsított jóságukat, vagy csak el is búcsúzzak tőlük .
Semmire sem gondoltam, csak arra az egy, végtelen nagy boldogságra, hogy látni fogom ujból asszonykámat.
S mikor végre elérkezünk a szállodába, fölmegyünk a lakásba, benyitunk asszonykám szobájába – hát én csak futok, repülök föl a diványra, ahol, azt hiszem, asszonykám fekszik vagy Isten mentsen, talán csak az árnyéka!
Be van takarva egészen – ő az – a szeme az övé – de Istenem, mi lett belőle?
Talán csak nem történt meg az a borzasztó dolog, amitől gazdám félt, mielőtt a gyönyörű házunkat eladta, – hogy asszonykám egészsége egészen elfogyott?
Mert most úgy láttam, hasogató fájdalommal a szívemben, hogy asszonykám maga is majdnem egészen elfogyott.
Csak csont volt és bőr.
Istenem, mi történhetett vele , mit csináltak vele?
Hát azért kellett nekem elmennem, hogy így lássam őt viszont?
Azért nem engedtek a közelében maradnom, mert a jó Isten a megmondhatója, hogy mit követtek el ellene ?
Talán olyasmit, amit én semmi szín alatt sem tűrtem volna el, ha mellette vagyok, ha közelében vagyok – és azért távolítottak el mellőle?
Egyelőre egy kérdésemre sem kaptam választ.
Mint az őrült, úgy szaladgáltam le és föl, majd az asszonykámhoz a diványra, majd a rég nem látott szobát szimatoltam végig.
Ujból és mindig csak visszatértem, fölugrottam asszonykámhoz, hogy majd talán ő végül mégis csak megmagyarázza nekem: mi történt vele voltaképen, hogy ilyen borzasztó szomorú állapotban kell viszontlátnom.
No és főképen, hogy megnyugtasson , hogy tovább fogyni már nem fog, mert hiszen akkor, Isten mentsen, igazán nem marad belőle semmi sem.
Láttam nagyon jól, hogy szavakban néma, de szemeimben, viselkedésemben annál hangosabban, érthetőbben kifejezett kérdéseimet asszonykám igen jól meg is értette .
Nem tudom, hogy szegény gyöngesége miatt -e, avagy a viszontlátás fölötti meghatottságtól, még sem válaszolt kérdéseimre.
Vagy talán csak azért nem beszélt mindjárt úgy hozzám, mint ahogy szokott, mert nem voltunk egyedül!
Az én számomra igen szomorú volt, hogy, sajnos, még igen sokáig nem voltunk sohasem egyedül , négyszemközt, ahogy én legjobban szerettem mindig lenni asszonykámmal.
Olyankor értettük meg mindig legjobban egymást.
Mert nemcsak, hogy egész nap, mondhatnám majdnem szünet nélkül jöttek-mentek a látogatók, de még valami ápolónő is volt állandóan asszonykám mellett.
A vendégekre nem haragudtam, mert láttam, hogy asszonykám iránt való érdeklődésből, hozzá való ragaszkodásból jönnek.
No és azért sem, mert úgy észleltem, hogy asszonykámnak jólesett barátai hozzá való szeretetének ilyetén megnyilatkozása.
De az ápolónőt nem szíveltem.
Elsősorban azért nem, mert a viszontlátás pillanatának első kitörő, lázas örömét is meg akarta zavarni.
Mikor ugyanis mint a szélvész rohantam be és föl asszonykámhoz, azt mondta:
– Az Istenért, a kutya ne ugorjon föl, mert még bajt csinálhat a nagyságos asszonynak!
S ezt nekem mondta!
Én fogok az én asszonykámnak "bajt csinálni !"
Én, aki szét tudnék tépni mindenkit, aki csak a legcsekélyebb rossz szándékkal is közelednék feléje!
Ezzel a mondásával már eleve eljátszotta iránta való jóindulatomat.
Növelte ellenszenvemet az a körülmény is, hogy mikor még egy vendég sem volt nálunk, ő már itt volt, s hogy mikor már az utolsó vendég is eltávozott, ő még mindig maradt.
Ő volt tehát megakadályozója annak, hogy, bár csak rövid időre is, egyedül lehessek asszonykámmal.
S ennek borzasztóan éreztem a híját.
Alig vártam a perczet, hogy végre eltávozzék tőlünk.
Lassan, lassacskán, a sok vendég látogatása, beszélgetése folyamán, megtudtam mindent, amit tudni akartam, asszonykámra vonatkozólag.
Nohát mondhatom, nem sok örvendeteset hallottam.
Nagyon nagy beteg volt szegény, szanatóriumba vitték, ott gyógyították.
Ott több az orvos, az ápolónő, – úgy mondták, ott jobban el van látva mindennel, ami egy nagybetegnek kell.
Istenem, hát ha annyi orvos volt ott, miért engedték, hogy oly borzasztóan szenvedjen?
Hallottam, mikor a vendégeinek mesélte ezt az én szeretett asszonykám, láttam és sajnos látom még ma is az arczán a kiállott nagy és rettenetes szenvedésnek a nyomait.
Miért engedte az a sok doktor és ápoló, hogy olyan borzasztóan elgyöngüljön, hogy mikor először láttam fölkelni és járni, hát azt hittem, hogy a szívem szakad meg .
Néztem, néztem, ez lenne az én asszonykám, ez az ő járása?
Hiszen olyan gyorsan járt mindig, hogy rajtam kívül soha, senki sem tudott lépést tartani vele.
A gazdám, az asszonykám szülei egyre panaszkodtak, hogy vele nem lehet járni, mert ő fut, nem sétál.
Most, mikor járni kezdett, hát úgy ment, mint azok az üvöltöző kis gyerekek abban a nyári szanatóriumban, amikor járni tanították őket.
Megfogódzkodott mindenbe – vagy rátámaszkodott valakire, és végtelenül lassan ment.
Én mellette lépegettem .
Nemcsak azért, mert most már éppenséggel soha egy perczre sem mozdultam el mellőle , de azért is, hogy ő maga szegény ne vegye észre, milyen borzasztóan lassan jár.
Én rólam tudja, hogy mindig milyen gyorsan szedem a lábaimat, azt fogja hinni, hogy ő is a rendes tempójában halad, ha én lépést tartok vele.
Még szomorúbb és levert lenne , mint amilyen, ha rájönne, hogy gyöngeségében még járni sem képes, s hogy én csak az ő lépéseihez alkalmazkodom.
Nagy vigasztalására volt asszonykámnak hozzátartozói, barátai megható figyelme , szeretete.
Tél volt, drága háborús tél, – már a negyedik.
A csúf háború még a virágokat is lekaszálta.
Az ellenséges földről, az áruló, de oly szép és virágban gazdag Itáliából nem jöhetett be semmi hozzánk – így mondta asszonykám.
Annak a kevés virágnak az árát, melyet nálunk melegházakban termeltek, úgy fölverték az ehhez az áremeléshez a virágtermelésnél is jobban értő, külföldi konkurrencziától mentes kereskedőink, hogy egy szép cserép virág árából akár egy darab prémet is lehetett volna vásárolni.
Pedig, mint már említettem, ennek a matériának az ára is meghaladott minden elképzelhető magasságot.
És mégis, a jó barátok szívének szerető megnyilatkozása virágos kertté varázsolta – zimankós tél idején – lakásunkat.
Volt ott remek nagyságú ciklámen, illatozó, pompás fehér orgona, bájos, finom gyöngyvirág, büszke fehér szekfű – nagy mennyiségben.
A jó Istennek ezek a gyönyörűséges, poétikus teremtményei megörvendeztették szemét, szívét asszonykámnak.
Nem kevésbbé hálás volt barátainak a szeretetért, mellyel körülvették , a figyelmükért, jóságukért, amellyel a jelent kellemessé, széppé óhajtották tenni számára – a mult borzalmait, szenvedéseit meg felejtetni vele.
S én is örültem nagyon, mikor láttam, hogy mások is mennyire szeretik.
Mert bizony én elképzelni is alig tudnám, sem a szívem meg nem értené, sem a kis agyam föl nem fogná, hogy valaki ő iránta ne legyen jóindulattal.
Hiszen, aki még egy olyan igénytelen kis teremtményt is, mint amilyen én vagyok, úgy tud szeretni, mint ő engem – az valóban csak jó ember lehet!
Örült minden látogatójának, még akkor is, – ami, sajnos, elég gyakran előfordult, – ha nem érezte jól magát, ha fájdalmai voltak.
Inkább legyűrte azokat, hogy ne vegyék észre vendégei, mert azt találnák hinni, hogy terhére vannak.
Nem kisebb örömet szerzett neki annak a doktor bácsinak a megjelenése is, akit én még nem ismertem, aki a szanatóriumban kezelte őt.
Bizony bevallom, én eleinte bizalmatlansággal voltam eltelve iránta.
Miért nem gondozta jobban asszonykámat , miért hagyta ennyire elgyöngülni?
De asszonykám megmagyarázta nekem, hogy éppen ellenkezőleg, ennek a doktorbácsinak, az ő ügyességének, tudományának köszönhette , hogy visszatérhetett az életbe, meg hozzám, az ő szerető kis Bébikéjéhez is.
Ettől fogva respektáltam én is, sőt annyira mentem idővel elismerésemben és hálámban iránta, hogy még az ölébe is ültem, ha vizitelt nálunk.
A másik doktorbácsit is, ki már régen járt hozzánk, nagyon szeretheti az asszonykám .
Mert még azt is megbocsátja neki, amit nem igen szokott tenni, hogy ő engemet nem kedvel.
Nem szenvedheti az én temperamentumos, hangos mivoltomat, s ezért, ha ő jön , ki kell mennem a szobából.
De azért nyugodt lehettem, mert tudtam, hogy asszonykám mindkettőjüknél jó kezekben van.
Hallottam mindig emlegetni, hogy amint csak egy kis erőre kap az asszonykám , elutazunk.
Valami olyan helyre megyünk, ahol nem lesz kénytelen a szobában feküdni , meg a karosszékben üldögélni, hanem a friss levegőn a szabadban, Isten szabad ege alatt.
S hogy azután majd a jó napocska sugarai fogják az orvosbácsik gyógyítását befejezni, egészségét teljesen helyreállítani.
De szép is lesz az!
Örültem már előre úgy a nap jótékony sugarainak – mert én is nagyon szeretem, ha kis testemre tűznek – mint asszonykám teljes fölgyógyulásának.
Boldogan tapasztaltam egy szép téli napon, hogy megkezdődött a csomagolás.
Ezúttal már hál' Istennek megint bőröndökbe rakodtak, s nem úgy, mint hónapokkal azelőtt , azon a számomra oly szomorú napon, vissza a szekrénybe.
Elbúcsúztunk az utolsó perczig vizitelő jó barátoktól, el asszonykám jó szüleitől – és beültünk a kocsiba.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE