Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Rákosi Viktor
Korhadt fakeresztek : képek a magyar szabadságról
Keletkezés ideje
1899
Fejezet
29
Bekezdés
1872
Mondat
3558
Szó
33531
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
Az őszi ködben
Hány hajad szála hullott ki a gondtól az idén, kedves magyar népem ?
Hány ránccal van több az arcodon most, mint tavasszal?
Mennyi reményed maradt beteljesületlen?
Miféle vágyakat rejtegetsz szíved mélyén?
Miért imádkozol az éjszaka csöndességében ?
Erről gondolkozom én ma, szeptember elején, amikor odakint már puszta a határ, a fecske nagy csoportokban röpköd és búcsúzni készül, ökörnyál úszkál a levegőben s a nap tüzes ragyogása kezd beteges en sárga fénybe átmenni .
Vége a nyárnak .
A tél végefelé mindig úgy érzem, mintha fojtogatná valami a torkomat .
Ki kell mennem a fővárosból az országba, friss levegőt szívni.
S amikor az első ibolya kidugja a fejét a hó alól, akkor elmegyek valahová, csönde s, nyugodt emberek közé, s várom a tavasz ébredését .
Milyen szép az, mikor a dermedt föld fölenged és újra zöld lesz az erdő, mező.
Maga az élő remény fakad ki ilyenkor a síkon, ezer meg ezer lengő szálával.
S a gazdaember megáll a barázda végén és csillogó szemmel tekint végig az üde vetésen.
És áhítattal hallgatja a pacsirtát, amely dalolva repül az ég kék végtelensége felé, mintha egyenesen az ő imádságát vinné az Isten trónzsámolya elé .
Tavaly ősszel a nyár haldoklását Erdélyben néztem meg, nagy hegyeken jártam és őserdőkben bujdostam.
Az idén tavasszal a kanyargó Tisza mentén jártam , nyáron a balatonmelléki néppel álltam sorba aratni, most, a minap pedig újra lementem a Tisza mellé, elbúcsúzni a nyártól, amely lassu léptekkel távozik tőlünk .
Ragyogó nyári napon elkocsiztam Kunszentmártonból Cibakházára.
Amint a kocsink lassan tova robogott, jobbra-balra is árnyékos, fehér tanyák mosolyogtak felénk.
Mindenütt gépeltek vagy nyomtattak.
A barna arcokon a munka verejtéke folyt végig.
Megálltunk beszélgetni, s félóra alatt a kis családnak egész életével, bajaival, óhajaival tisztában voltunk.
Én is elmondtam, hogy Buda pestről jövök, abból a nagy városból, hol az utcákon a földet kővel lefojtják, eltemetik, beterítik, nehogy meg kelljen hallaniok, hogy mit beszél .
Mert a föld tud ám beszélni, csak meg kell érteni a szavát.
De ide kell jönni a szabad pusztára, hogy megé r tse az ember.
Azért csak beszéljetek ti földből lett barna emberek , majd elmondom barátaimnak odafent, amit tőletek hallottam...
És beszéltek, sokat beszéltek .
És nekem eszembe jutott egy történet, amelyet gyermekkoromban az apámtól hallottam .
október közepe táján az apám faluról bement a szomszéd kis városba , valamit bevásárolni.
Egy birtokos úrral mentek be, s halkan beszélgettek arról , hogy vajjon mi ujság a nagy világban, - ami alatt azt a kis világot értették , amely mindennél drágább volt nekik a v ilágon, a hazájukat.
Az utolsó hírek, amelyek hozzájuk jutottak, a világosi fegyverletételről, Kossuth és Bem Törökországba meneküléséről szóltak .
Azóta nem mozdultak ki kis falujokból, mert a hazai események iránt még érdeklődni is gyanus volt a hatalom e lőtt.
S otthon a négy fal közé zárva, a magyar ember legalább annak az illuziónak élhetett, hogy ez az ő kis házikója talán szabad haza földjén áll .
Kocsijuk beállt a fogadóba, s ők dolgukat végezni indultak.
Délben apám a fogadó ebédlőtermében várta bará tját.
Egyszerre csak megjelenik, halálsápadtan és tántorogva.
Apám eléje siet :
- Mi bajod ?
- Semmi.
De fogass rögtön és induljunk haza .
Pár perc mulva sebes ügetésben indultak kifelé a városból.
Amint a vámsorompót, ahol katonaság vizsgálta meg az útleveleket, elhagyták, apám barátja két tenyerébe temette az arcát és sírni kezdett .
- Az istenért, mi bajod?
Beszélj !
A jóbarát nem tudott szólni, de elővett a zsebéből egy bécsi lapot és átadta apámnak.
És apám olvasta benne Komárom kapitulációját és az aradi tábornokok kivégzését.
Aztán a két ember (mindenik túl volt már a negyvenen ) átölelte egymást és sírt .
Egy félóra mulva mondott az apám annyit :
- Hátha nem igaz ?
- De igaz.
Beszéltem komáromi kapituláns honvédekkel .
- De a kivégzések ?
- Azt hivatalosan publikálták a városban .
Erre mély csönd támadt.
Többet nem beszéltek.
Átkeltek egy vizen, át az erdőn és hegyen és beértek a falu határába.
A hegyi szőlőkben szüretelés folyt s a leányok dalolva hordták a puttonyt.
A mezőn a kukoricát törték és a kései szántást végezték.
Az erdőben hallatszott a kalapácsolás: fákat döntöttek le.
A jóbarát megragadta apám karját .
- Nézd , nézd! - kiáltott és szemében láng lobbant föl, amely egyszerre fölszárította a könnyeket, - a hegy, az erdő, a víz elzár minket a világtól.
S ilyen zug van az országban ezer, tízezer, ahol a nép tovább dolgozik, tovább danol, tovább él.
Akaszthatnak, lő h etnek, bebörtönözhetnek bennünket, de ki nem irthatnak.
A nép megőrzi szívében a hazaszeretetet és tűzhelye körül a nemzet nyelvét.
Utódai elsokasodnak és talpra állítják a hazát.
Magyarország ujjá fog születni a nép által .
Prófétai ihlettel beszélt s arca sugárzott.
Apám pedig levette a kalapját, keresztet vetett magára, csöndesen imádkozott s azt mondta rá : Amen .
...Ez jutott eszembe, mikor a tiszamenti mosolygó tanyákon nehéz munkában láttam a népet.
Száz tanyán, ezer, tízezer tanyán, ezer meg ezer faluban folyik a szorgos munka, mely megadja a mindennapi kenyeret a hazának ...
S mikor Kürtnél felhajtottunk a hatalmas Tisza-töltésre s belen éztem a legmagyarabb folyam fölött lebegő, a nap sugaraitól bearanyozott könnyü párába: úgy tetszett, mintha elmosódó hős alakokat látnék tovasuhanni benne.
Igen, úgy van: e folyam csillogó szalagja mögül, e fényes párázatból tört elő 1849 tavaszán a magy ar honvédsereg, hogy megkezdje diadalmas hadjáratát.
Ezen a földön minden talpalatnyi helyet vér öntözött, azért termett meg rajta a legszebb virág : a szabadság.
De rövid ideig virágzott nekünk akkor, édes Istenem!
Eltaposták a kozákok lovai.
Elnyelték az o sztrák börtönök.
Megfojtották a bakók.
S a dicsőségtől koszorúzott hősöket ezrével hajtották Olaszországba.
S akik kartácstűzben Budavár fokára léptek a magyar zászlóval, azok Majlandban a kaszárnyák udvarát söpörték .
Hej, de régen volt már ez, nagyon rége n.
Ki beszél ma ilyesmiről, mikor az emberek egész dühvel kutatnak , hajszolnak föl mindent, ami a nemzetet szétdarabolja, tagokra elválasztja?
Nagyon kevesedmagammal álmodozom a daliás időkről, melyeknek hőseiről gyönge hangon énekeket próbáltam zengedezn i ...
De ne feledd őket jó magyar népem, s mikor tavasszal elolvad a hó és csontokat találsz a mezőn, vagy mikor ekéd a barázdából fegyverdarabokat vet föl, jusson eszedbe, hogy ezekből a névtelen csontokból, ezekből a gazdátlan fegyverekből emelkedtek a ma g yar dicsőség diadalívei .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE