Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XXIV. FEJEZET.
LESZÁMOLÁS.
A sághvári palota udvarára négylovas postakocsi robogott be.
Vencel sietett a hintó ajtajához és nagyon megbántott képet vágott, midőn a kiszálló három idegen úr közül az első, parancsoló hangon a kastély ura után kérdezősködött.
Midőn megtudta, hogy szobájában van, intett, hogy mutassa nekik az utat.
A könyvtár melletti kis fogadóteremben Vencel az urak nevei után kérdezősködött, hogy bejelenthesse őket.
- Majd megmondjuk magunk! - felelt hidegen az ismeretlen, mire Vencel magasra húzott orral tűnt el a bársonyfüggöny mögött.
Sághvári Ottó sötét arccal hallgatta komornyikjának jelentését.
Gondtelt, töprengő arcát idegesen megrándította, mikor Vencel annak a gyanujának adott nagy óvatossággal kifejezést, hogy kettő az idegenek közül amolyan titkos rendőrfélének látszik.
- Nem jön még Ulrik? - kérdezte a titkos tanácsos úr, idegesen tépdesve kézelőinek drága csipkéit.
- Excellenciád csak alkony felé várhatja vissza!
E pillanatban a futár trombitálása hangzott fel a kastély előtt.
A kamarás úr, mint akit villanyütés ér, úgy ugrott fel.
Sápadt, titkolt gyötrelmekről tanuskodó arca megélénkült s beesett szemei fényleni kezdtek.
- Ezt feleségem küldi!
Talán jó hírrel!
Vencel, kérd meg az urakat, várjanak pár percig!
A futárt pedig vezesd ide a titkos lépcsőn!
Vencel rövid idő mulva egy kis titkos szőnyegajtón a vörösfrakkos futárral tért vissza.
Őméltósága remegő kezekkel vette át a levelet és hevesen felszakította.
«Jó lesz, ha sürgősen felkészülsz a menekülésre és pénzzé teszel mindent.
Őfelsége szerfelett haragos és zárkózott, esdeklő könnyeimre csak hideg közönnyel válaszolt , azt felelte, hogy mindenben szabad kezet fog engedni a törvénynek...
Mindent megkíséreltem, de hiába!
Mégse aggódj, én őrködöm és menekülésed útját nyitva tartom .
Gondold végig jól a dolgot.
Nem tudnád a dolgot valahogyan Ulrikra hárítani?
Ha ezt tehetnéd, mentve volnál!...
Levelemet égesd el azonnal!»
Sághvári Ottó, mialatt a levelet olvasta, kétszer is megtörölte illatos csipkezsebkendőjével verítékező homlokát.
Azután jó ideig a semmibe bámulva, fakó arccal tartotta a gyertya lángja fölé és hamvait a kandallóba szórta...
- Az urak! - figyelmeztette Vencel, a szomszéd terem felé mutatva.
- Vezesd be őket! - intett néma fejbólintással.
A feltárt ajtón azonban egyedül csak a parancsoló szavú, feketeruhás idegen lépett be...
- Ghillányi Erzburg Ákos, Tornyallyai Elemér tábornok hites ügyvédje vagyok! - szólott hidegen.
Sághvári Ottó tetőtől talpig, minden ízében megremegett e név hallatára!
Egyik áldozatának fia védi másik áldozata fiának az ügyét.
A megtorló végzet hideg szárnycsapását érezte feje fölött suhogni és úgy érezte, hogy tikkadt, kiszáradt torka nem bír hangot adni.
Némán hellyel kínálta meg.
Ákos azonban hidegen, tagadólag intett.
- Megbizatásom e házban nagyon rövidre terjed, mert a további szükséges felvilágosításokat másutt szerzem be.
Excellenciádnak mindössze azt kell tudtára adnom, hogy Tornyallyai tábornok néhai Sághvári Balázs megkerült végrendeletének minden jogaiba törvényesen beléhelyeztetett, aszerint tessék intézkedni.
A végrendeletet, úgy tudom, excellenciád is ismeri...
Sághvári Ottónak minden erejét össze kellett szednie, hogy legalább külső nyugalmát megőrizhesse.
Csak fejével intett, hogy folytassa.
- Egyéb mondanivalóm nincs!
Meghatalmazásom csak eddig terjed.
A végső leszámolást Tornyallyai Elemér maga fogja excellenciáddal megtartani! - szólt Ákos fagyosan és rövid köszöntéssel kísérőivel együtt elhagyta a kastélyt.
Kevéssel utóbb Vencel benyitott a szobába.
Nagyon sietett s hegyes ábrázatáról messziről le lehetett olvasni, hogy valami vésztjósló hírrel jő.
- Az ügyvéd és a titkos rendőrforma egyenesen Cseresznyés uram házához ment és nála szálltak meg - suttogta olyan óvatosan, mintha a falaknak se szabadna meghallani.
A kamarás úr összeborzongott.
- Vencel, te ravasz ember vagy!
Valahogy kileshetnéd, mi történik Cseresznyés házában.
Én most kissé a parkba megyek... szabad levegőre.
Ez jót fog tenni főfájásomnak.
- Valóban excellenciád sápadtnak és szenvedőnek látszik.
- Hagyd ezt!
Hol van Ottmár, a mostoha-fiam?
- Ottmár gróf szarvasra vadászik a szakadék táján fekvő erdőségben.
- És leányom?
- Elza grófnő a parkban sétál!
Ép az elébb kérdezte, hogy kegyelmességed ebédelőtti sétáját elvégezte-e már?
- Jó, jó! - mondta a kamarás türelmetlenül és komoran járkált az árnyas platánfa-sorokban, míg csak meg nem szólalt az ebédre hívó csengetyű hangja.
A kamarás-titkostanácsos úr, midőn sághvári vagy felvidéki uradalmain tartózkodott , régi jó magyar szokás szerint, vagy mint ő szokta mondani, «parasztosan», mindig tizenkét órakor ebédelt.
Most is pont délben szólalt meg hát a csengetyű, de ez alkalommal nem Vencel szolgálta fel az ebédet, mert ő most Cseresznyés uram portáját kerülgette, hogy valamit kileshessen.
De bárhogy bújkált, sündörgött is az ablak alatti rózsabokrok között, mindössze annyit bírt kitudni, hogy a volt tiszttartó vendégeivel délután elsétál a szakadékhoz, ahol a szerencsétlenség történt.
Pedig a kamarás úr tetőtől talpig aranyba foglaltatta volna, ha hírt vihetne arról , amit odabenn beszélnek, mert egyszerre megszabadulna a gyötrelmek egész poklától, a félelem és rettegés kínzó lidércnyomásától.
Midőn Ákos elvégezte barátja küzdelmes és dicsőségben gazdag életpályájának összefoglalását - rátért a csodás módon előkerült végrendeletre.
- A végrendelet tartalmát én is ismerem! - szólt közbe Cseresznyés uram.
- A megboldogult Szegedy uradalmi ügyvéd uram szerkesztette meg az egyes pontokat , amelyekben egyenként fel vannak sorolva mindazon jószágok, melyek Elemérünket illetik, miután az ő pénzéből vásárolták, ezenkívül meg van említve az az összeg is , amely szintén őt illeti.
A sághvári jószágok és a kastély ellenben, Balázs úr elhalálozása után, Sághvári Ottót vagy utódait illetik, ezek elhaltával nevelt fiát teszi összes javainak örökösévé.
Midőn azonban Ottó úrnak viselt dolgai megboldogult drága jó urunknak tudomására jutottak, egy pótlást szerkesztetett a végrendelet mellé, melyben öccsének vagy utódainak csupán az ősi javakat hagyományozza, minden egyéb pénzt, értéket és a sághvári ősi kastélyt pedig minden berendezésével együtt, valamint szerzett jószágait szeretett gyámfiának, megjegyezvén, ha netalán öccse vagy utódai perrel támadnák meg végrendeletét, a nekik hagyományozott rész szálljon a nagyszombati káptalanra.
- Úgy van! - biccentett Ákos.
- A kamarás úr az utolsó Sághvári!
Egyetlen fia meghalt, mostohagyermekei csak kakukfiak a Sághváriak ősi sasfészkében.
- Én csak annak örülök, hogy a magasságbéli jó Isten megérni engedte, hogy meglássam , mint bűnhődik urunk gyilkosa...
Mint hurcolják börtönbe, onnan pedig a vérpadra vagy akasztófára ezt a végrendelet-rabló, hamisító testvérgyilkost cinkostársával együtt !
Mert ugyebár, nagyságos ügyvéd uram, a mi urunk így torolja meg gonoszságaikat s bosszulóként jő Sághvárra? - kérdezte szikrázó szemekkel az öreg Mátyás.
Ákos tagadóan ingatta komoly, férfias fejét:
- Megérdemelné, hogy így tegyenek vele!
Ámde elmondtam kegyelmeteknek, mit fogadott Elemér a haldokló Rudolfnak, aki atyja bűneit saját életével váltotta meg a harcmezőn.
- Hát csak így, büntetlenül szabaduljon ez a gyilkos gonosztévő? - lázadozott Mátyás.
- Bízzuk a büntetést egy magasabb hatalomra!
Bizonyára be fog ez is következni!
Az úr malmai lassan, de biztosan őrölnek.
Ezt mondta Vitál atya is.
Mátyás szótlanul hajtotta le galambősz fejét, Cseresznyés uram pedig megindultan integetett.
- Én értem a mi nagy és nemesszívű Elemérünket! - szólalt meg szokott csendes hangján.
- A Sághvári név eddig tisztán és fényesen ragyogott hazánk történetében , azt nem szabad meggyalázni és beszennyezni.
- Legalább a cinkost kellene akasztófára juttatni.
Azt a vöröshajú titkárt! - erősködött makacsul az öreg Mátyás.
- Nem lehet!
Urát is magával rántaná! - szólt közbe Ákos röviden.
- Inkább rántsa magával, semhogy a mi jó urunk halála bosszulatlanul maradjon... - kiáltott szilaj kitöréssel.
- Az én atyámat is ez az ember kergette halálba és én is bosszuért, megtorlásért sóvárogtam!
Ma azonban lemondtam róla, mert láttam, hogy bosszum végre van hajtva.
A büntetéstől való félelem elgyötört arcára van írva s éjjel álmait, nappal nyugalmát rabolja el...
Az, amiért testét, lelkét az ördögnek adta, a pénz és birtok már elveszett, méltóságáról, rangjáról pedig le kell köszönnie, mert a végrendelet-sikkasztás a királynő őfelsége tudomására jutott.
Ennél nagyobb büntetést már nem lehet Sághvári Ottóra mérni, mert ezekért halmozott bűnt és gonosztetteket egymásra egész életén keresztül.
- És most bűnnel terhelt lelkiismerete mindenben veszélyt és kelepcét sejt!
Amint a kastélybeli cselédség sugdossa, a kamarás úr és titkára álruhákat próbálgatnak , mintha szökni készülnének!
Annyit bizonyosan tudok, hogy a titkár egy idő óta mindent pénzzé tesz, amit csak lehet...
Ma várják haza őkelmét! - szólt Cseresznyés.
- Akkor jó lenne, ha Elemér sietne az idejövetellel!
- Mégis, mikor várhatjuk egész bizonyossággal?
- Mindennap!
A napot ő se tudta biztosan megmondani.
Hadik megígérte, hogy hadtestét ide helyezteti.
Ezt akarja bevárni.
Hadteste élén akar bevonulni ősi örökébe.
- Ó, hozza Isten közibénk mielőbb! - kiáltott Cseresznyés hévvel és becsületes , őszinte tekintetű szemeiben az örömteljes megindulás könnyei csillogtak.
E hírre Mátyás is közelebb jött.
- Az elébb azt mondotta, ügyvéd uram, hogy Elemér urunk siessen a jövetelével.
Ha nem akar büntetni, miért keresi hát ellenségével a találkozást?
Ákos arca kipirult, szemei villogni kezdtek.
- Hogy szemére lobbantsa gaztetteit!
Hogy maga előtt lássa és remegjen az előtt, akit mint gyermeket koldusként a világba űzött, a bűn és gonosz tettek posványába akart süllyeszteni s midőn ez nem sikerült neki, cinkostársaival minden módon vesztére , életére tört.
Ezt akarja szeme közé vágni s bűnhődésül elmondani egyetlen fiának hosszú szenvedését, aki atyja bűneiért a szenvedések egész vértanuságát viselte lelkében!
Cseresznyés nagykomolyan ingatta fejét.
- Azt hiszem, hogy retteg és rémüldözik a büntetéstől való félelmében, de lelkiismeretfurdalások nem fogják bántani.
- Mindegy! - kiáltott Ákos indulatosan.
- Ez a félelem és rettegés legyen addig is büntetése.
A többit bízzuk a gondviselésre.
De azt az egyet tudom, hogy ez lesz Elemér leszámolása!
- Úgy lesz jó, ahogy fiatal urunk akarja! - felelte rá Cseresznyés, azután kiment a szobából.
De pár perc mulva e szavakkal visszatért:
- Most már, ha úgy tetszik, mehetünk!
A keresztfa törzsöke és az átfürészelt hídgerendák csonkjai, melyeket annyi éven át bizonyítékokként őriztünk, amint parancsolni tetszett, elégtek.
- Elemér akarta, hogy annak a gyászos bűntettnek semmi bizonyítéka se maradjon .
Legyenek eltemetve a véres tett emlékével együtt!
- Én azonban szeretném azt a helyet látni...
- Menjünk hát, - biccentett Cseresznyés apó, botja és széles karimájú, ósdi kalapja után nyúlva, mire Mátyás is hozzájuk csatlakozott.
- Egy kissé megváltozott ugyan a vízmosás környéke, mert a letörött régi híd helyett új, erős fahidat állíttatott az uraság, a kereszt helyén pedig márvány fogadalmi emlék emelkedik, - törte meg a csendet Cseresznyés, midőn az országutat elhagyva, egy rövidebb mellékösvényre tértek.
- A gyalázatos képmutató!
Először életére tör, azután emléket állít! - mormogta Ákos haragos megvetéssel.
Mátyás fürkészve nézett a bokrok közé, mert olyanforma zajt hallott, mintha utánuk lopózna valaki, de azt hitte, csalódott, mert időnként elnyujtott kürtharsogás rivalgott a távoli erdőségekben.
- A fiatal gróf szarvasra vadászik! - magyarázta Mátyás.
- Nemsokára vége lesz ennek az uraskodásnak! - felelte szárazon Ákos.
- Hála Istennek! - biccentette Cseresznyés.
- Hanem, ha nem csalódom, a hajsza a szakadék felé húzódik.
Mit gondolsz, Mátyás?
- Én is úgy tartom! - felelt az öreg mogorván.
Jó ideig szótlanul ballagtak tovább.
A tájék egyre vadabb, elhagyatottabb színt öltött, a fák és vízmosások között kanyargó kocsiút azért jókarban volt tartva.
A kürtszó hol közelebb, hol távolabb harsogott a rengetegben.
Délután öt óra felé járhatott az idő, midőn elérték az erdei utat kétfelé hasító mély, vízmosta szakadékot, melynek partján, nem messze a hídtól és a fekete márványkereszttől , letelepedtek a bokrok közé, hogy a hosszú utat egy kissé kipihenjék.
Mátyás egyszerre csak figyelve nyujtotta előre a nyakát.
- Mintha hintó-dübörgést hallanék!
A domb-forma magaslatról, ahol ültek, jól be lehetett látni az alantabb fekvő utat és a szakadék omladozó partjait.
Kisvártatva ezen az úton nehéz, négylovas hintó közelgett sebes vágtatásban, ugyanekkor pedig a kürtszó közvetlen közelükben harsant meg s a másik pillanatban egy hatalmas hímszarvas tört ki az erdőből.
A fejedelmi vad messze megelőzte a nyomában csaholó kopófalkát és hátravetett nyakkal, madárként repülte át az útját szegő szakadékokat.
Midőn azonban a száguldó kopófalka is kitört utána az erdőből, áttörve az útját akadályozó bozótfalon , villámgyors ugrásokkal a kocsiúton szemközt vágtató hintó előtt termett, melynek amúgy is erősen meghajszolt lovai, a nagy állattól ijedten megvadulva, oldalt szöktek és bősz vágtatással rohantak az ásító szakadék felé...
Az ijedtében megdermedt Cseresznyés még egy Isten segíts-t se tudott kiáltani, midőn a hintó és a lovak a bennülőkkel együtt rémséges robajjal alázuhant a vízmosás sötétlő fenekére.
Elhaló hörgés és a halálrazúzódott mének rémes nyerítése hangzott fölfelé...
Ugyanebben a pillanatban bukkantak ki a vadászok is az erdőből s ugyanebben a pillanatban rohant égnek meredő hajjal Vencel is a híd felé, hogy alátekintsen a vízmosás fenekére.
Azonban se Mátyásnak, se Cseresznyés uramnak nem jutott most eszébe, hogy azt kérdezzék, honnan és miként kerül elő Vencel egyszerre az ő hátuk mögül, hanem ők is visszafojtott lélegzettel lesték, hogy reszkető kiáltására felel-e valaki a mélyből?
Végre nagysokára a kocsis felelt, akinek csodálatos módon, néhány könnyű ütést és zúzódást leszámítva, komoly baja nem történt.
A szakadék kevésbé meredek oldalán , nagykeservesen ugyan, de mégis a maga lábán kapaszkodott felfelé...
- Hát a titkár úr él-e még? - rohanta meg a sántikáló és jajgató kocsist.
- Egy szikra élet sincsen benne!
Annyira össze-vissza van zúzva, hogy alig lehet ráismerni! - nyögte a kocsis, miközben csurgó vérét törülgette.
- A titkár!...
- Mind a hárman mereven, megdöbbenve néztek egymásra, a másik percben aztán Mátyás sebesen lekapta süvegét fehér hajáról, áhítattal nézett fel az alkonyodó ég magasára.
- Bocsáss meg nekem, Istenem, hogy kételkedtem megtorló kezedben!
E helyen ölték meg urunkat, e helyen bűnhődött gyilkosa is ugyanolyan halállal!
Hála néked erős , igazságos Istenem! - mondta ünnepélyesen rezgő hangon, kezeit mintegy imára kulcsolva...
- Ámen!
Isten büntetése ez! - visszhangozta ugyanolyan ünnepélyesen Cseresznyés uram is, miközben az odavágtató Ottmár gróf parancsot adott a sopánkodó, szörnyülködő hajtóknak a halott felhozatalára.
Eckhardt Ulriknak nem volt emberi képe.
Csak egy mozdulatlan, véres tömegnek látszott.
Mindannyian borzadva fordultak félre, aztán ők hárman sietve távoztak a büntető igazság véres megtorló helyéről...
Az egész úton mindegyikük csak saját gondolataival volt elfoglalva és midőn hazaértek, már akkor a szerencsétlenség híre az egész falut bejárta.
A kastélybeli cselédség pedig azt beszélte, hogy az excellenciás úr a rémhírre valósággal eszét vesztette és hogy csak az inasok támogatásával tudott szobájába vánszorogni.
...Harmadnap reggel, váratlanul, mint a villám, katonái élén megérkezett Elemér .
Egyik hadnagyát a huszárokkal a kastély előtt hagyta, ő maga pedig a boldogságtól könnyező öreg Mátyással Cseresznyés háza felé sietett, aki már messziről felismerte a közeledőket.
Ákossal együtt tárt karokkal sietett eléjük és jó ideig egyikük se tudott szólni az örömtől és meghatottságtól...
- Most pedig menjünk és tartsuk meg a leszámolást! - eszmélt fel az első boldog percek múltán mély borúval homlokán Elemér.
Midőn azonban Eckhardt Ulriknak szörnyű végét meghallotta, kezeit önkénytelenül összekulcsolta és hosszú, hálaadó tekintettel nézett az ég felé.
- Menjünk! - mondta aztán ünnepélyesen.
A kastélyba érve, a cselédség, mintha csak megsejtette volna, hogy valami szokatlan , rendkívüli dolog készülődik, a csarnokban és folyosókon ődöngött.
Cseresznyés uram előhivatta Vencelt...
A vén róka nagyon meghökkent, midőn meglátta őket.
Deres fejét vállai közé húzva , nagy alázatosan kérte az urakat, hogy lépjenek be, míg ő excellenciájának bejelenti.
E pillanatban ült odalenn a kocsiba Sághvári Ottó menekülő családja!
A grófkisasszony kendőjével búcsút intett fölfelé, mire zajos hintódübörgés hallatszott fel az udvarról és a bőröndökkel, málhákkal megrakott nagy üvegablakos batár szélsebesen vágtatott lefelé a kanyargós úton.
Elemér egy pillanatig tépelődve nézett maga elé.
- Ne eméssze tovább a félelem és rettegés ezt a szerencsétlent!
Megviszem neki a megbocsátás és feledés szavát... s ezzel leszámolok vele az egész életre!
A dolog anyagi oldalát majd elvégzed vele te, Ákos.
Sághvári Balázs javai, a kastélyon kívül , legyenek övéi! - szólott nemesen sugárzó arccal és megindult a szomszéd terem felé...
De ugyanebben a pillanatban tompa csattanás visszhangja rázta meg az épület minden szobáját.
Balsejtelemtől űzve a kamarás úr lakosztálya felé rohantak.
Sághvári Ottó szétroncsolt aggyal, formátlan tömegként hevert a padlón és jobbjával még akkor is görcsösen szorongatta pisztolyát.
- A szerencsétlen! - szólott Ákos.
Elemér halványan, elkomorodva nézett maga elé.
- Én okoztam a szerencsétlenséget!
Egyetlen szóval megmenthettem volna! - vádolta magát fájdalmasan.
- Nem, jó uram, ne vádold magadat! - kiáltott Cseresznyés.
És mintha egy próféta lelke nyilatkozna meg szavaiból, olyan lélekrázó ünnepélyesség és ihlet csendült meg ennek az egyszerű öregembernek a hangjában, amint folytatta:
- A te szavad nem menthette meg azt, akire az Örök Bíró ítélete már ki volt mondva .
Isten keze jár e falak között...
Ő akarta, hogy az utolsó Sághvári bűneit levezekelve térjen meg őseihez!
Három hónappal később nagy ünnepélyre készülődtek Sághváron.
Tornyallyai Elemér tábornok feleségét, a szépséges Ghillányi Hedviget, hozta haza sághvári otthonába.
A vendégek és jóbarátok beláthatatlan sora követte őket.
A legelső hintóban atyai barátai és pártfogói: Hadik és Nádasdy tábornagyok ültek , ragyogó díszruhában, Ghillányi tábornok mellett a boldogságtól megifjodott nagyasszony ült Ákossal, egy másik kocsiból pedig Vitál atya jóságos arca mosolygott elő, akinek az a legforróbb vágya is teljesült, hogy egykori tanítványát ő eskette össze szíve választottjával.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE