Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A jyllandi
Most, hogy a világok szembe állanak egymással s el-elgondolkozom, mi okozza az emberi lelkekben a nyugtalanságokat, a vivódást, amely egymás ellen viszi, hajtja őket, egy derüs nyári dél jut eszembe, amit a Keleti-tengeren töltöttem a hajón Warnemünde és Gjedser közt.
Egy dánnal, egy jyllandival ismerkedtem meg akkor; sokat gondolkoztam azóta is csudálatos beszélgetésünkre, de most, a háboru világításában szavaiból az emberi lélek legnagyobb titkait, legvégzetesebb nyugtalanságait értem meg.
Az ismeretségem és a beszélgetésünk pedig így történt:
*
Egy pár sirály a hajónk után szegődött; lesték a hulladékot.
Gyönyörü ivekben szálltak a hullámok felett, néztem őket s lassan-lassan megtelt a lelkem a repülésük és a tenger hullá¬mai-nak nyugodt, végtelen ritmusával.
- A tenger!
A tenger! - ujjongott bennem a végtelenség öröme s titkos sejtés vágya támadt bennem:
- Bár soha véget ne érne a tenger s uszhatna a hajónk az idők és a tér örökkévalóságába...
Közelemben egy előkelő, arisztokratikus kinézésü férfi állott.
Nézte ő is a sirályokat és a hullámokat, mozdulatlanul, álmodozva.
Acélszürke szemei szinte belevesztek a messzeségbe.
Látszott az állásán, a nyugalmán, hogy egész lelkét betölti a tenger varázsa.
Cigarettatárcáját is szinte rágondolás nélkül, csak szokásból vette elő s egy cigarettát vett a szájába, de eszébe se jutott, hogy rágyujtson.
Megkináltam égő gyufával, rágyujtott s megköszönte franciául: Merci, merci.
Jó pár percig mozdulatlanul álltunk mind a ketten, nekikönyököltünk a hajó korlátjának s néztük a tengert.
- Ön is szereti nézni a tengert? - kérdezte végre nagysokára hallgatag szomszédom.
- Azt szeretném, - feleltem - ha csak tenger volna, tenger és tenger, mindenütt csak tenger és semmi más.
Megint hallgattunk pár percig, akkor uj ismerősöm mélyen a szemembe nézett, mintha csak a lelkemet vizsgálná s komolyan mondta:
- Fogadni mernék, hogy ön is irigyli a sirályokat.
- Szabad madarak, büszke madarak, tengeri madarak - feleltem s arra gondoltam, hogy úgy kelnek szárnyra a tenger hullámairól ezek a könnyü madarak, mintha csak a tenger ébredése volnának s éjjel úgy ringatják őket a hullámok, mintha csak a tenger álmait ringatnák.
A repü-lé¬sük a hullámok ritmusa, a kiáltásuk a tenger titkos hangjai s a tolluk fehérje a hasukon a tenger hullámverésének csipkéje.
Szerettem volna mindezt elmondani uj ismerőseimnek, de mégis hallgattam s csak nagysokára kérdeztem meg:
- Ha nem veszi tolakodásnak, engedje meg, uram, hogy megkérdezzem, francia -e ön?
- Nem, dehogy - rázta a fejét, - talán azért gondolta, mert jól beszélek franciául?
Dán vagyok, jyllandi.
- Beszéljen nekem valamit Jyllandról, ha nem terhes önnek, - kértem pár pillanat mulva .
- Bizonyosan nagyon szereti a hazáját?
Rám nézett, elkomorodott, azután kiengesztelődött az arca, mintha csak valami szelid felhő huzott volna rajta végig s lassan, nagyon komolyan mondta:
- Uram, mi jyllandiak mind imádjuk a hazánkat s mind vágyunk el onnan ismeretlen messze-ségbe.
- Magyarázza meg, - kértem.
- Emlékszik ön a népvándorlás cymberjeire? - kérdezte felelet helyett.
- Hogyne, - feleltem.
- Vitéz, harcos nép voltak.
Talán legvitézebbek minden gótok közt .
Kár, hogy mind elvéreztek.
- Téved, - felelte - mi, jyllandiak vagyunk az utódaik.
A szemembe nézett, büszkén, mélyen, komolyan.
- Igen, - ismételte - mi, jyllandiak cymberek vagyunk.
Elgondolkoztam.
- Ön az imént azt mondta, - kérdeztem kis idő mulva, miután összeszedtem gondolataimat , - hogy önök jyllandiak imádják a hazájukat s mégis vágynak a földjéről távoli, messze országokba s mikor ennek az okát kérdeztem, felelet helyett elmondta, hogy önök a cymberek utódai.
Mi ennek az értelme?
- Nem felelet helyett mondtam én azt el, - felelte mosolyogva és azután megint elkomolyodva - benne van abban a felelet is.
- Hogyan?
- Mert nem volt a világon még egy olyan vándornép, mint a cymber.
Csupa nyugtalanság , sóvárgás volt a vérük.
Az ismeretlenbe, az idegenbe való vágyás!
Csak menni, menni és menni...
Véres harcaikról ismeri őket a történelem.
De ne higyje uram, hogy a harcra, a vérre vágytak legjobban...
Vándorolni akartak...
Nekik egy országut volt a világ, tanya nélkül, pihenő nélkül.
Akkor voltak boldogok, mikor uton voltak.
A szemük acélszürkés kék szem volt.
A végtelenség szine ez uram s a végtelenség élt az ő szemükben és a lelkükben is.
Soha hátra nem néztek, mindig csak maguk elé...
Az ismeretlent, a végtelent vágyták...
Ha egy cymber visszanézett, vagy megállott, meghalt...
- És ez a vágy él önökben ma is?
- Ez uram.
Ez a mi életünk.
Ez a szomoruságunk, ez az örömünk.
Pár pillanatig eltünődött, azután ujra beszélni kezdett.
- Látja uram, nékem otthonom van, feleségem, gyerekeim.
Imádom őket.
S mégis évszámra uton vagyok.
Küzködöm, viaskodom magammal, hogy ne hagyjam el őket.
Viborg alatt lakom , a Hede (hangafüves, rőtveres mezőség) közepén s mikor rám jött a távolba vágyás , vivódva, tusakodva járom a mezőket.
Olyankor lassan-lassan a lelkemre száll a mezők boron-gása.
Egy felhő száll felettem...
Lassan, álmodozva... utána nézek...
- Szelid, fehér habos felhő, ha veled szállhatnék, ha én is a messzeségbe tünhetnék... - gondolom...
- Egy nyul ugrik elő valami bokor alól s hangtalanul végig fut a mezőn s utána nézek a messze-ségbe, ahol eltünik s a titkos vágy kél a szivembe...
- A déli órákban föltámad a mezők szinére a jyllandi köd, a Havguse, borong, terjeng felette s egyszerre csak megindul s csendesen, szeliden száll a tenger felé.
S szinte huzza utána az embert valami titkos erő, mondhatlan vágy...
- Távol kis fehér ház látszik...
Tul rajta messzebbre egy másik...
S az ember szeretne nekivágni a mezőknek s menni a kis fehér házig, azután a másikig s onnan is menni, csak menni...
Elgondolkozott, elborult.
Nem zavartam s kérdezés nélkül kezdte megint:
- Hetekig tart ez így, uram.
S megtelik a lelkem a távolságok, a végtelenségek, az ismeret¬lenek vágyával, nem birom tovább és utnak indulok és csak megyek terv és cél nélkül.
- Sokfelé járt már így?
- Az egész világot bejártam már, uram.
Amerikát, Ausztráliát, Afrikát, mindent , mindent.
- Én ezt nagyon érthetőnek találom - mondtam rövid hallgatás után - megvan ez az érzés bennem is s azt hiszem, minden emberben.
- Csakhogy másokban csak érzés, - felelte - de bennünk, jyllandiakban betegség.
A cymber-vér betegsége.
Ön most Dániába jön, de ne álljon meg Kopenhágában, ne elégedjék meg azzal sem, hogy Kronborgban Hamlet királyfira gondoljon, hogy Odenseeben Andersen-emlékeket keressen.
Jöjjön el hozzánk is, Viborg környékére, a Hedére.
Ott meg fogja találni a régi ván-dor gótokat, a cymbereket.
Minden jyllandi paraszt szemében látni fogja a végtelen messze-ségek, a kifürkészhetetlen titkok, az elérhetetlen sóvárgások, az örökké tartó vándorlások borongását...
Nem feleltem, csak néztem a tengert komolyan, elgondolkozva.
Hallgatott, merengett az én jyllandi ismerősöm is.
A hajónk pedig csak uszott a tengeren...
Estére Kjöbenhavnba értem.
Egyre csak az én jyllandi ismerősömre gondoltam.
...S egy hét mulva jegyet váltottam Viborgig.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE