ELTE regénykorpusz

...Madár János, még tisztelt és korlátlan úr, alázatos felek és felugráló szolgák között sietett ezalatt a városháza folyosóin át, vissza, Kerbolt szobájába.

Nem bántotta a büszkeségét, visszamenni... könyörögni menni?

Nem , Kerbolttal szemben nem bántotta!

Különben nem könyörögni ment: szívességet tenni ment: kegyet adni.

Hallotta már az éjszaka történeteit (a járásbírótól ), hallotta, és részben megsejtette.

Ami Kerbolttal történt , megsejtette.

Ment most - fölhasználni.

- Gyula, zavarlak?

Szinte en garde nyitott be az ajtón, mint egy nagy küzdelemre.

De legnagyobb meglepetésére, Kerbolt maga sietett eléje, s egészen másképp fogadta, mint előbb.

Azonnal, hirtelen végzett Szulimánnal , mintha örülne, hogy ürügye van szabadulni tőle.

Vannak napok, amikor minden új esemény új zavar.

Ez a Szulimán is mintha csak azért jött volna éppen ma Kerbolthoz, hogy jobban megzavarja.

Pedig az imént még szinte föllélegzett a tanácsos a munkásvezér elé: egy tiszta perc, túl az egyén fájó bonyodalmain , az önző élet sárlabirintusán!

Szulimánt az apostol híre előzte meg; s nem voltak -e a nép barátai mind a ketten?

Nem akartak -e voltaképpen egyet?

De az apostol követelő hangja különösen érintette.

Valami népsegélyező ügyben jött, s kérése messze túlterjedt a városi jótékonyság rendes határain .

Kerbolt patriarkális megoldást ajánlott, a jog és méltányosság szellemében ; hosszan beszélt, izgatott lendülettel, s csak a végén nézett föl a munkás vezérre, aki mogorván állott, s nem reagált.

- Megfelel ez önnek? - kérdezte Kerbolt, már kissé veszítve fölényét.

- Nem felel meg - válaszolta Szulimán s rögtön kijelentette, hogy ők méltányosságot nem várnak, nem is fogadnak el, s nem a jogra és igazságra támaszkodnak.

Kerbolt úgy nézett rá, mintha kínai szókat hallott volna.

Ő az apostolt csak mint jog és igazság apostolát tudta elképzelni.

- Hát mire támaszkodnak?

- Az erőre - felelt Szulimán.

- A munkásság erejére, mely kívánságainak teljesítését előbb-utóbb ki fogja kényszeríteni.

Kerbolt úgy érezte, mintha egy idegen világ falkerítésébe ütődött volna .

Eszébe jutott a fáklyásmenet, amely ma este a polgármester megbuktatására fog fölvonulni Újváros mélyeiből, mint egy hadsereg.

S épp ebben a pillanatban nyitott be maga Madár János, nyájasan és melegen, mint mindig, s mintegy visszanyert nyugalommal, mert valóban, szívességet felajánlani jött most, és szerepében érezte magát.

Szulimán zavart gőggel vonult vissza , mintegy ignorálva a polgármestert, s Madár János Kerbolt felé fordult, új fölénnyel, mert érezte, hogy egészen más emberrel áll szemben, mint előbb .

Ha előbb könyörgött: most vigasztal.

- Gyula - kezdte -, azért jöttem, mert látom rajtad, hogy bánt, amit beszélnek.

Nem tudom, mi történt az éjszaka, nem is akarom; de jól láttam , hogy minden szó bántott...

Kerbolt összevonta szemeit, és homlokához nyúlt a kezével.

Különösen védetlen pillanatban érték őt barátja szavai.

Idegen és ellenséges világot érzett maga körül.

A világ nyelvén volt, s szinte szégyennel gondolt a gőgös hangra, mellyel az imént még Madárhoz beszélt.

- Mit gondolsz rólam, János?

Látod, arra gondoltam az imént is: mit gondolsz te rólam?

Ömlött ki belőle a keserűség, életében először.

- A többiekkel nem törődöm.

Az egész világgal nem törődöm.

Beszéljenek, amit akarnak.

De hogy a világ cégére leszek én is, teelőtted restellem.

Ömlött ki belőle a keserűség, mint egy törött üvegből.

Madár szánakozva nézte.

Mily kemény volt ez, és milyen átlátszó!

Maga az erő és az őszinteség.

A tiszta keménység.

- Nem, nem üvegből kell lenni... hanem vasból - gondolta Madár.

- Vagy aranyból.

- Pajtás - mondta hangosan.

- Nincsen mit restellni.

Világ cégére?

Majd segítünk rajta.

Kerbolt kifakadt.

- Segíteni?

Hogyan lehetne segíteni?

Tudod te, hogy áll a dolog?

Tudod te , hogy Briliant...

Hogy a rendőrség már értesült, hogy én...

Feljelentést kellett volna tennem a rendőrségen.

Hogyan mulaszthattam ezt el?

Szeretném a falba verni a fejemet.

Nem, ezt nem lehet kimagyarázni.

Kötelességem lett volna.

Holnap az összes lapok...

Ez a zsurnaliszta...

- A fejét a kezére bocsátotta.

- Le vagyok verve.

Nincs már nekem semmi, amire még büszke lehetnék...

Legyőzött fél vagyok.

Kudarcot vallott az életem.

- A zárkózott ember hirtelen idegessége tört ki belőle, a hosszú, dacos és hallgatag éveken át fölgyűlt panaszok.

Sohasem panaszkodott ő senkinek.

Milyen sokáig hallgatott a lelke a testében, hidegen rejtezett, mint egy halott.

Most fölolvadt ez a lélek, egyszerre, borzalmasan, mint a konzervált hulla , amelyhez levegő fért.

- Én nem vétettem senkinek... mindenkivel igazságos voltam...

Mégis rám tiportok... megaláztok...

- Mint életének borzasztó titka, szakadt ki belőle végre a szó: - Engem nem szeret senki.

Hangjában elvetélt zokogás kísértett.

" Engem mindenki megvet.

Ilona is megvet."

Hökkenve nézte Madár az emberi roncsot, akit Újváros összetört...

...Partos bíró ezalatt, új úr és háziúr, kit Újváros egy nap alatt önmaga előtt eddig nem sejtett magaslatra emelt, a boldogságig fölhangolva ült a Mexikóban.

Szivarozott, pedig nem szokta ebéd előtt, szabad, fölényes embernek érezte magát.

Mosolyogva nézett Adamecra (aki imént még mentora volt): nevetett a lépésmérőn, a papucshősökön, mint vidám, független szalmaözvegy.

A téma mindig visszakerült erre, tárgyalták a nőuralmat e jámbor bürokratacsaládokban, férjeket, kik maguk mángolják meg otthon a ruhát, pedáns asszonyokat, akik még a padláson is söpörnek.

Partos az arany sör és ezüst szivarfüst, a napos délelőttben kavargó füstfelhők mámorában egészen új ember lett, úr és modern!

Valaki Kerboltot említette - az éjszakai eseményeket -, és Partos a legnagyobb gyönyörrel bocsátkozott a szóba, mesélt újra meg újra, fontosságának tudatában, részben mint szemtanú .

Kerboltot egyáltalában nem "vetették meg ", és hiába iparkodott Svarc Jenő , át-átszólva a másik asztaltól, éjszakai szereplését különös és gyanús színekbe keverni: a legenda már formálódott, s egy második Cseri - csárda - eset bontakozott ki a fantáziákban, egy sötét és igazságos bíró alakja, aki inkognitó lepi meg a bűnösöket.

- Ideális jellem - mondták.

- Valódi Baross Gábor.

- És ha úgy volna is!

Ha valami nőügy vitte is oda: hát aztán?

Mi van abban ?

Nem is említve, hogy éppen ő, a házasságával...

- És ekkor új témakör merült föl, a legérdekesebb, politika és szerelem egyszerre: a polgármester nőügyei!

Ó, az nagy gazember, s hogy szeretik a nők! két szeretője is volt egyszerre, fiatalabb korában egy pesti színésznő is.

S Ilona történetét sugdosták Partosnak, az itáliai hármas nászutat "a város történetének megírására ", egy újvárosi panamaszerelmet, melyben Kerbolt a derék , szánandó, megcsalt férjek típusa lett, míg Madár János alakja természetellenes arányokat öltött.

Minden beszédek mögött, még a sikamlós célzásokon át is, az ő helyzetének izgalma viszkedett, nőügyek és városi ügyek és politika, minden ő, minden Madár János!

Titkos irigységgel, de osztatlan hódolattal beszéltek hatalmáról, gőgjéről , mind többé-kevésbé tőle függtek, mindenkinek volt valami speciális ügye , valami félni- vagy remélnivalója az ő dolgaiból: a polgármester érdekei behálózták az egész városházát, mind ezt a sok apró egzisztenciát.

De mind bíztak e hatalom szilárdságában, mind reménytelennek tartották a támadásokat.

Csak Svarc Jenő, az újságíró példálózott forradalmian:

- No, no.

Volt egyszer egy béka, aki egy mesében fölfúvódott!

- Semmi: főispán lesz - kiáltott Kovács tanító, aki közben szintén megérkezett.

- Minden támadás visszapattan róla: ebben a városban nem lehet semmit sem csinálni!

Itt minden panama.

Itt minden becsületes ellenzék úgy jár, mint az egyszerű béka: én is tudok ám mesét a békáról.

- És körülnézett bölcs arccal, mint Menenius Agrippa: még a tegnapi bortól bölcs arccal , hesterno mero.

- Egy béka harmincegyszer próbált egy lépcsőre fölugorni: s mikor harminckettedszer is visszaesett , megfogadta, hogy többet sohasem hirtelenkedik...

De idősebb urak erősebb anekdotákra gyújtottak, és Kovács meséje nem aratott kellő sikert.

Obszcén fantázia vegyült az olcsó füst és alacsony érdekek közé.

A nap, a nyári nap, a fürge vasárnap szállt, szállt odakünn , karikázott a gyerekekkel, meg-megcsapkodta az ablakokat aranyos szárnyával , be-bevillogott, észrevétlen.

A templom előtt gyűltek az ifjak, és várták a miséről kijövő hölgyeket.

A városháza előtt polgárok gyűltek, mesteremberek , ős szokás szerint, fekete ruhában, ácsorogva, méhzsongásszerű zümmögéssel a napban, tárgyalták az esti fáklyásmenetet, a holnapra két rendkívüli közgyűlést.

Fönn, a zöld szobában, egy erős férfiú, ideális jellem, valódi Baross Gábor, zokogott és idegeskedett, mint valaki, akiből kiszakadt minden hiúság: a zárkózott ember föltárta egész lelkét, mint az őrült, ki lehányja ruháit:

- Engem mindenki megvet.

A tulajdon feleségem megvet.

Az egyetlen, aki hozzám tartozik, megvet engem - tördelte szinte hisztérikusan.

Madár szánakozva és zavarban nézte.

Semmi sem hozta annyira zavarba ezt a társasághoz szokott és emberek igazgatására teremtett lelket, mint azok a pillanatok, amikor az indulat széttöri az emberi érintkezés formáit, s a lelkek meztelen kerülnek egymással szembe.

Az ő élete a legerősebb társadalmi és politikai formák között folyt le, s edzve volt e formákkal s e formák között a legelkeserültebb küzdelemre is: de ha e formák valakiről egyszer leszakadtak, zavarba jött, mint az állig fölfegyverzett harcos, aki váratlan meztelen ellenféllel találja magát szemben.

Ebben a pillanatban önzően megbánta, minek kellett magát Kerbolttal terhelnie.

Hisz alapjában mindig sejtette, hogy ebben az emberben nincs valami rendben, hogy ez a nagy zárkózottság, ez a ridegség, ez az imponáló szigor és nyugalom valami nagy , belső diszharmónián alapul.

Tudta, hogy nem normális.

De föl akarta használni, mint mindent.

Talán rálépett: de nem megvetésből, hanem éppen azért, mert sziklának nézte, amelyen meg lehet vetni a lábát.

És most megdöbbenve, hökkenve érezte, hogy a szikla sárrá omlik össze - a lábának érintésétől.

- Rám tiportok.

Mindenki megvet... az egész világ nyelvére jutok.

- Ugyan, Gyula, hiszen mindnyájan tisztelünk - mondta Madár, örülve, hogy legalább Ilona neve nincs többé a levegőben, mint egy zúzott virág nyomasztó illata.

- Mindnyájan tisztelünk!

Itt vagyok én, a jó barátod, nincs okod azt hinni, hogy én megvetnélek...

- Te... éppen te vetsz meg legjobban.

Megvetsz, mert legyőztél, legyőztél mindenben.

Te élsz, helyeden vagy, én csak tengek itt...

Megvetsz, mert rád szorulok, én, aki sohasem akartam szorulni senkire...

- Ugyan már, Gyula...

Hisz mind a ketten egymásra szorulunk...

Nem azért hoztalak -e vissza Újvárosba, nem azért hívtalak -e ide magam mellé, mert rád szorulok, a szakértelmedre, jellemedre, ebben a nehéz hivatalban ?...

- Megvetsz, mert embered vagyok, mert teremtményed vagyok... mert barátod vagyok, mert mindennek dacára barátod voltam...

De látod, oly egyedül voltam... olyan egyedül...

Kapaszkodtam beléd... mert idegenben voltam itt...

Senkim, senkim sem volt a világon...

És most megvethetsz, mert embered voltam, mert barátod tudtam lenni...

- Nem szabad így elveszítened az önérzetedet...

Hát miért ne lennél te a barátom ?...

Hisz mi együtt vagyunk valakik... kiegészítjük egymást...

Te vagy az akarat, a lélek ereje: én vagyok a végrehajtó ügyesség.

Te vagy a kéz, én vagyok a kesztyű... mint ahogy az a Svarc Jenő meg is írta egyszer...

Kerbolt megrázkódott; Madár sietett folytatni:

- És hogy emberem volnál... hogy rám szorulsz, hogy kapaszkodnál belém , látod, arról szó sincs...

E pillanatban én vagyok az összetört, engem üldöznek, én szorulok terád...

Nem én jöttem -e előbb is ide, kérni téged valamire ?...

Valósággal kérni, hogy ments meg...

És te még meg is tagadtad... hát hogy mondhatod, hogy rám szorulsz?

Mi szorulunk rád , mindannyian tisztelünk, és...

- Tiszteltek? - kiáltott Kerbolt.

- Ó, istenem, hogy tudjak én azok elé állni még, akik tisztelnek ?...

Ó, János, hogyha te tudnád... éreznéd...

Én magam vetem meg magamat!

Igazad van, elvesztettem önérzetemet, megvetem magamat , és az emberek szemében ennek a megvetésnek a visszáját látom, akár egy tükörben...

Mindenkinek... annak a Svarcnak a szemében... a te szemedben is... meg kell vetned engem...

Hallgass ide, János, elmondok neked mindent... elmondok neked...

Madár Kerbolt felé nyújtotta tenyerét:

- Ne mondj el semmit...

Csak gyötröd magad vele...

- De... mit gondolsz rólam?

Mit gondolhatsz ?...

Látod, ma éjjel...

Látod, ez a bíró... az új járásbíró...

Mit gondolhatsz, hogy előbb azt mondtam neked , hogy ma éjjel...

A polgármester kiegyenesedett, higgadtan, férfiasan, korrekt és baráti hangon felelt, mint úriember az úriembernek.

Formát talált ismét, hangot, modort .

Fölragadta elejtett fegyvereit.

Zavara megszűnt, elemében volt:

- Kedves barátom, egyáltalán nem gondolok erről a dologról semmit.

Senkinek semmi köze, hogy te hogyan töltöd az éjszakádat.

Én a magam részéről nem is kívánom, hogy azt nekem elmondjad; félek, hogy az neked kellemetlen érzéseket okoz.

Légy meggyőződve, hogy semmit nem tételezek föl rólad, csak a legkorrektebb...

- De... - kezdte Kerbolt: ez az erős ember megtanult szégyenkezni is , megtanult dadogni.

- Holnap már az egész város beszélni fog róla...

Isten tudja, mit fognak beszélni...

A rendőrségre kerül... a világ elé...

Gondolj az újságírókra, a tárgyalásokra...

Meg leszek bélyegezve.

- Nem, kedves barátom, légy egészen nyugodt, nem kerül ez a világ elé.

Majd teszünk róla, hogy ne kerüljön semmi formában a világ elé.

Annyi hatalmunk csak még van Újvároson.

Majd én meg Borcsay teszünk róla.

Borcsay úgyis le van nekem kötelezve.

Légy nyugodt, nem fog erről senki megtudni semmit; aki meg már tud, az azt fogja gondolni, amit mi akarunk, hogy gondoljon; a tekintélyed csak nőni fog...

Kerboltnak kelletlen érzés szorította össze lelkét.

A tekintélye?

Hát az ő egész férfibüszkeségét ily közönséges hiúságnak gondolja Madár?

De nem erre felelt, keserűen fakadt ki, csak a szó kedvéért, csak a keserűség kedvéért.

- Az embered vagyok, a teremtményed vagyok, védeni akarsz, le akarsz kötelezni, hogy én viszont védjelek...

Növelni a tekintélyemet, hogy én fedezzem... fedezzem a tekintélyemmel... a... a te dolgaidat...

Cinkosok vagyunk!

Szolgálatot kínálsz nekem, és viszontszolgálatot vársz.

Madár egy pillanatra sem vesztette el nyugalmát; mindig a legnagyobb hidegvért tudta megőrizni, mikor arról volt szó, hogy valakit megnyerjen magának.

Érezte, hogy itt mindent föl kell tenni egy kockára.

- Kedves barátom - mondta -, semmiféle viszontszolgálatot nem várok tőled, és egyáltalában kérlek, hogy minden kérdésben cselekedjél teljesen a lelkiismereted szerint, amit különben a kérelmem nélkül is bizonyára úgy cselekednél.

Bízz engem sorsomra, és ne törődj velem.

Kérlek, ne hozzuk ezt többet elő.

Kerbolt hallgatott.

Mereven nézett íróasztalára, ahol a zöld posztón, az írások fölött, barnán, simán nyújtózott egy ércagár.

Egy dongó dongott , vergődött az ablaknál.

A beáradó sugárkéve, mint egy napóra, lassan kerülte meg a zöld szobát.

Künn delet harangoztak.

Vasárnap, vasárnapi csöndben, még a harangszó is meghallott Újvároson.

A sörözők a Mexikóban órájukra néztek , és még egy vágást rendeltek.

A vita egyre hangosabb lett, a két asztaltársaság átbeszélt egymáshoz, nagy hangon kiáltotta Balázsy az ellenzék felé:

- Janicsárdobot állítotok a piac közepére!

- Ószeres kompánia! - üvöltöttek vissza Kovácsék.

- Egyik félnek sincs igaza.

Mi nem követjük, de meg se kövezzük Madárt - mondta Szabolcs ügyvéd, laptulajdonos, aki mindeddig feltétlen híve volt a polgármesternek, s csak a tegnapi hirtelen fejleményektől ijedt meg.

- Irigység, aljas irigység - mondták a városi asztalnál.

- Mert nem tűrik az emberek, hogy valaki több legyen őnáluk.

Strómant szeretnének polgármesterüknek.

Pedig vigyázzatok!

Sokan elszámítják magukat.

Az oszlop kidől, és utána a falak következnek.

- Elborul a nap, eltűnnek a porszemek - mondta gúnyosan Svarc Jenő.

- Eggen - szólt másvalaki.

- Mit törődnek ők a várossal, az igazsággal? mit bánják ők a panamákat?

Csak ők meglegyenek, csak ők ott üljenek a húsosfazék mellett!

- Panama?

Ki beszél itt panamáról? - dörmögte a javadalmi hivatal főnöke.

- Nyomtató lónak nem kötik be a száját.

Haj, régebben micsoda élet volt!

Jött a bíróhoz a panaszos fél, kacsa sápított a hóna alatt.

" Ej, a ruhám piszkítja, itt hagyom."

Rátóti gróf jószágigazgatója két tehénengedélyért húszat tartott.

Igaz, akkor még könnyen elbántak a panamákkal; a gróf parancsára huszonnégy óra alatt a béresek szekérre rakták minden holmiját , és kitették az országútra.

- Annyi bizonyos - volt az általános vélemény -, Madár rosszul tette, hogy a kormány szája íze szerint szavazott.

Ezt az egyet rosszul tette.

Lehet, hogy most megvédi még a Hirschfeld-klikk, de meg kellett volna gondolnia, mielőtt az újvárosi polgárság támogatását eljátszaná.

Kétszer is meg kellett volna gondolnia...

- A Hirschfeld-gyár munkásai ki vannak rendelve az esti fáklyásmenethez.

- A Hersei-kabaréhoz.

Olvasták az urak a Közlöny-t: "Hersei, városunk képviselője, a függetlenségi körben kabarét rendezett.

Fényesen sikerült .

Nagy Endre kiskutya hozzá képest."

Kacagtak.

Hanem a hír a Hirschfeld-munkásokról szöget ütött a fejekbe.

- Ki mondta?

- Szulimán.

Lehetetlen.

Hirschfeld, a józan, kormánypárti ember nem mehet bele ilyen politikai üldözésekbe, még ha ezerszer a saját fia csinálná is.

- Eh!

Személyi okai vannak annak.

Az öreg még mindig nem tudja megbocsátani Kerboltot.

Így anekdotáztak, politizáltak, találgattak összevissza, s mind több aggodalom vegyült a derűs vasárnap déli hangulatba.

Nagyokat hallgatott egyik-egyik közbe, nagyot szítt a szivarból, nagyot nyelt a sörből.

Valami veszedelmes hétfő rémlett már e vasárnap mögött.

Ha az oszlop kidől, utána a falak következnek.

A város tisztviselői sötéten tűnődtek, mennyiben vannak ők is belekeverve a polgármester szabálytalanságaiba, mennyiben tehetők ők is felelőssé?

Bizony nagyon is reáhagytak mindent, eszük ágába sem jutott a dolgokba nekik is belenézni vagy éppen beleavatkozni, őt korlátozni , ellenőrizni.

Ki-ki annyi hasznot mert közben a zavarosból, amennyit tudott , s Madár bölcsen szemet hunyt ez apróságokra.

A többi jelenlevők, a zsurnaliszta, az ügyvéd, magukban mérlegelték érdekeiket a polgármester mellett és ellene.

Mások, mint Kovács tanító, néma dühvel és irigységgel várták, remélték az eseményeket.

Kovács szinte irigyelte ezeket az embereket, akik beletartoznak e nagy érdekhálózatba.

Őneki még érdekei sincsenek, ő igazán senki... mi az, egy tanító?

Minden hangossága mellett is érezte nagy senkiségét: s ez az érzés csak feszítette még lelke gyűlöletét a hatalmas Madár János ellen, aki egykor ott üldögélt vele minden este a spriccerpártban, a Vnuknál...

- Még egy vágást! - kiáltott Adamec.

Fél egy felé járt.

A nap kissé elborult : a levegőben táncoló porszemek eltűntek.

Az oszlop ezalatt, a nagy polgármester, Madár János, feszülten nézett Kerbolt barátjára.

" Gyula hasznomra lehet - gondolta -, segíthet rajtam: de ha nem ..."

Akkor összeomlik mindaz az építmény, melyet ezer apró lélekből, a " független polgárság" hangulatából emelt támasztéknak lábai elé, mely annyi éven át fönntartotta őt.

Mit bánja!

Ha lefelé nem támaszkodhatik többé: hát kapaszkodni fog - fölfelé!

Mindig messzebb és messzebb az ellenzéktől.

Egy pillanatra Hirschfeld tűnt eszébe; s vizsgálta a Kerbolt szakállas arcát .

" Ideológ - gondolta -, nem többet tett -e az öreg Hirschfeld a városért, mint mindezek a becsületes szónoklók ?"

- És ebben a pillanatban a Mexikóban is Hirschfeldről beszéltek, Kerbolt is Hirschfeldre gondolt.

Sajátságos áram a gondolat, megy a levegőn át, árad a szóból, a hangból, az arcból, a némaságból, minden mozdulatból.

Képek áradnak vele, mint kísértetek a levegőben: mindenki látja őket, és mindenki azt hiszi, hogy csak maga látja .

- Kerbolt is Hirschfeldre gondolt.

Eszébe jutott, amit Szulimán mondott: a fáklyásmenetre kirendelt munkások.

" Ennek is én vagyok az oka - gondolta keserűen.

- Madár mindent megtett, hogy megnyerje Hirschfeldet: mégis ellensége, énmiattam.

Mert Madár az én hagyományaim letéteményese Újvároson : és itt vagyok én mellette, ennek élő jele gyanánt."

És eszébe rémlett Hirschfeld nagy hatalma, a klikk nagy hatalma, amely egykor összetörte őt : vajon Madárt is így fogja -e összetörni - őmiatta?

Őmiatta?

Ő, az ideológ, a rajongó függetlenségi, jól tudta ebben a pillanatban, hogy a függetlenségi eszmék milyen üres jelszók, hogy az egész derék független polgárság micsoda vak eszköz az ilyen felsőbb hatalom kezében, amely minden, csak nem függetlenségi.

És földig alázva érezte egész szánalmas szegénységét nagy nevetséges becsületességének, gyerekes elvhűségének, amelyet most Madár János oly kíméletesen került megsérteni.

( Mi fűződik az ő nevéhez?

Kossuth díszpolgársága ...)

- Kedves barátom - ismételte a polgármester -, ne aggódj semmit, teljesen szabad vagy, és elveid szerint fogsz cselekedni.

Én nem kívánok tőled semmi viszontszolgálatot.

Én gondoskodom róla, hogy az, amit nem kívánsz, ne kerüljön a nyilvánosság elé; gondoskodom erről minden önző érdek nélkül , egyszerűen, mert barátod vagyok, és ami téged kellemetlenül érint, az nekem sem lehet kellemes.

Kedvesen csengett a hangja, udvariasan, a világfi, a korrekt, jó barát modorában, olyan ember fölényével, aki mindig tud uralkodni magán.

Bizalom és nyugalom szólt a szavaiból kiapadhatatlan: és Kerbolt kábulva hallgatta , mintha idegen nyelven beszélne.

Oly idegennek érezte magától ezt a nyájas erőt, úgy gyűlölte!

Igen, ezek az igazi jók, ezek az erősek és nyugodtak: a skrupulustalanok!

Ezek tudnak élni és keresztülsiklanak mindenen, mint a hal.

A magafajta nehezek pedig, éppen mert nagyon is kínos igyekezettel tiszták akarnak maradni, előbb-utóbb bebonyolódnak a mocsokba - és megfulladnak benne.

Micsoda dilemma ez!

Becsületes dolog volna elhagyni barátját, akinek állását köszöni s munkája befejezését, álmai megvalósulását; s aki exponálta magát miatta, akit a hatalmas Hirschfeld miatta ejtett el?

Elhagyni elvekért, amik csak szavak?

De egész megalázott élete, mely e szavaknak kemény szolgája volt, tiltakozott belül; és valahol mélyen, forrón, Ilona képe égett...

Madár már elhagyta, a küzdés embere - mint a sáncot, mely gyöngének bizonyult; hallatszott a négyesfogat zaja , amint előállt, hogy a Mexikóig vigye!

Agamemnón utolsó tragikus pompáját élvezi...

Megjelenik mindjárt, nyájas grandezzában, lázongó népe közt , barátok és elnémuló ellenségek között, mindennek központja...

Kába, sörös fejek, pletykától részeg nyelv, a sörkorcsolya sós ízével, szálas szivarfelhők a vasárnap déli napfény sugárködében gomolyogva, friss sürgés a konyhában és előrevetett események izgatott képe a lelkekben, félős vagy ígérő, hazárd csábításokkal; s mindezek között a mosolygó férfi, akitől minden függ, nyugodtan, annyi gyűlölet és bizalom árjában Kerbolt szinte látta, amint végigment az utcán, hogy inganak már a házak, a nagy Kártyaváros ijesztő házai, mint cifra skatulyák egy csiricsáré üzlet polcain, amiket hirtelen rakott egymás tetejére egy gyors kezű segéd.

Még most, vasárnap délben is ott úszott a napban a finom por és szén, zsivajgott a lárma, nagy csata dúlt a Pestre induló villamosok körül.

Darazsak a kasból, rendetlenül, viszik lármájukat, fullánkjukat, szívó szerveiket...

Babits Mihály

Kártyavár

24. §. MELYBEN AZ ÍRÓ SZIMULTÁNISTA HAJLAMOKAT ÁRUL EL

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Babits Mihály

Kártyavár

24. §. MELYBEN AZ ÍRÓ SZIMULTÁNISTA HAJLAMOKAT ÁRUL EL