Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Békederengés
A kocsi kivitt bennünket a vasúthoz, a vasút pedig elvitt egy nagy és szép tóhoz .
Tavat én még sohasem láttam, mert eddig, ha utaztam gazdáimmal, mindig csak hegyek közé mentünk.
Kiváncsi voltam reá nagyon, hogy milyen lehet.
Hát mondhatom, hogy igen furcsa viselkedésű volt.
Itthon úgy hallottam, hogy a tó valami nagy víz.
Mikor megérkeztünk, késő este volt, lefeküdtünk és csak másnap reggel sétáltunk ki ahhoz a tóhoz.
– Hát csak nézem, nézem, de a víznek semmi nyomát sem fedezem föl se rajta, se benne.
Valami szürkés-fehér, kőkemény kéreg fedte.
Nini, hát mi ez?
– gondolom magamban.
– Rosszul hallottam én, vagy visszaéltek az emberek egy buta kis kutyus tudatlanságával, tapasztalatlanságával és becsapták őt .
Hát ez igazán nem lenne szép tőlük!
De mi történik?
Pár nap múlva megeredt az eső és egész éjjel verdeste ablakainkat .
Reggelre elállt és mi kisétáltunk megint a tóhoz, amely csak pár lépésnyire volt lakásunktól.
Mit látnak szemeim?
A kemény, fehér réteg eltűnt és csakugyan, valóságos víz van a tóban.
Még pedig sötétszürke színű, csúnya haragos víz, amely csak úgy ugrált , csapdosott maga körül, hogy még a medréből is kiugrott.
Ha mi idejekorán el nem ugrunk, – hát még minket is leönt.
Milyen csoda történt itt, kérdem magamban?
Úgy látszik, még sem csaptak be engem, mikor azt mesélték, hogy a tóban víz van.
De mi volt vele, mikor először láttam?
Nem tudtam másképen elgondolni és magamnak megmagyarázni a dolgot, mint hogy akkor még hideg tél volt, fázott és aludt a tó.
S mikor jött a tavaszi langyos eső, beléje potyogott és fölébresztette őt.
S talán valami csúnyát vagy rosszat álmodhatott, azért volt olyan rosszkedvű, azért csapdosott úgy maga körül.
Mert mikor azután nemcsak az eső állt el, de még a jó napocska is kisütött, szépen, melegen – hát megint valami új csodát láttam!
Most a leggyönyörűbb kék színben ragyogott, s olyan síma volt, mint a tükör.
Szinte azt hittem, hogy talán igazán tükör, – és csak a buzavirágkék égboltozat nézegeti magát benne, s azt tükrözi vissza, attól olyan csodás szép a színe!
Mulatságos egy tó ez, amely annyiféle meglepetést produkál!
– gondoltam magamban.
Már kezdtem szinte megszeretni ezt a furcsa, szeszélyes tavat, aki ébredése első napján, mikor olyan csúf haragosan csapdosott maga körül, ugyancsak megijesztett engem.
Igen szívesen sétáltam a partján gazdáimmal, sőt az ellen sem volt semmi kifogásom sem, hogyha a tóba nyúló, a hajókikötőhöz vezető hídon sétáltunk.
Mert ott is új mulatság kínálkozott számomra.
Nagy, fehér szárnyú madarak röpködtek mindig a fejünk fölött, néha nem is túlságos magasan.
Ilyenkor azt mondta asszonykám:
– Itt vannak megint a sirályok.
Elég szép madarak voltak, csak a hangjuk volt borzasztó csúnya.
S ha alacsonyan repültek, s elkezdtek rettenetesen vijjogni a fejünk fölött, én bizony szaladtam utánuk, amennyire csak kis lábaim bírták, az egész híd hosszában.
Szaladni én nagyon jól tudok.
Akárhányszor hallottam, hogy azt mondták: – nini, ez a kis kutya úgy szalad, hogy szinte "röpül ".
– De úgy látszik, hogy azért, sajnos, igazán röpülni még sem tudok.
Mert úgy jártam a sirályokkal, mint az erdőben a mókusokkal, sohasem sikerült megfognom egyet sem, hiába üldöztem őket.
Most veszem csak észre, hogy micsoda önző kis jószág vagyok.
Magamról írok mindig , pedig nem én miattam jöttünk ide, ennek az olyan sok mindenfélét tudó, annyi színt játszó, szép tónak a partjára.
Hát bizony az asszonykám egészsége csak igen lassan kezdett helyreállni.
Nagyon gyönge volt és emiatt levert, szomorú.
Odahaza a sok látogatás, a sok barát diskurzusa, szeretett szülei közelléte még csak elterelte kissé gondolatait a saját bajáról, az átélt keservekről, míg itten a nagy téli csendben, nyugalomban több ideje volt a gondolkodásra – és bizony ezek a gondolatok nem voltak túlságos vidámak.
Azt mondogatta, hogy úgy érzi, most minden szürke és szomorú körülötte.
Ő maga szörnyen gyenge, s így talán már meg sem fogja érni, amit szíve egész melegével , lelke egész odaadásával kíván úgy magának, mint az egész küzdő, vérző , végelgyöngüléshez közeledő emberiségnek – az öldöklés végét, a háború befejezését, a béke elkövetkeztét.
Gazdám vígasztalta, el akarta űzni sötét gondolatait.
S itt egy perczre meg kell állnom, mielőtt folytatnám elbeszélésem fonalát, hogy igazságot szolgáltassak – a gazdámnak.
Igenis neki.
Mert hisz én már többször említettem, hogy ez igénytelen kis följegyzéseimnél legfontosabb, legelemibb kötelességemnek tartom a legnagyobb őszinteséget az írásomban.
Azt hiszem, e szerény soroknak egyetlen létjogosultsága a tiszta, teljes , hamisítatlan őszinteség és igazság, mert ha még ez sem lenne benne, hát akkor ugyan kit érdekelne egy ilyen igénytelen kis négylábú teremtésnek minden érdekesség híján levő élethistóriája?
Tehát vallomást teszek.
Talán túlságos sokszor is hangoztattam már, hogy mennyire szeretem asszonykámat, s talán túlságos keveset beszéltem érzelmeimről gazdám irányában.
Hát kérem, ez is csak a túlságos szókimondásomnak, jobban mondva, igazmondásomnak a következménye volt.
Már tudniillik, hogy én csak azt a szót mondtam ki, ami színtiszta igazság volt, csak azt írtam le, amit valósággal éreztem is.
Asszonykámat a meglátás első perczétől fogva megszerettem; sokkal tovább tartott, míg a gazdámat megkedveltem.
Tudtam, hogy jó ember, de nem tudott olyan gyöngéd lenni hozzám, mint asszonykám, meg talán nincs is meg annyira ez a tulajdonság a férfiakban.
Mikor azután asszonykám súlyosan megbetegedett, mikor gazdám szemében ennél az alkalomnál az első könnycseppet megpillantottam, mikor láttam, milyen szeretettel , önfeláldozással, mennyi jósággal ápolta asszonykámat, akkor egyszerre megnyílt , kitárult az én piczi, de erősen szeretni tudó szívem az ő számára is.
Egyek voltunk a szeretetben asszonykám irántaz én jó gazdámmal, az ő érzelmei megnyilatkozásánakészlelése meghódította az én szívemet is – az ő számára.
Azóta egészen más szemmel néztem és most már igazán szívembe zártam őt is.
Ilyen nagy bajnak kellett bekövetkeznie, hogy egy jó embernek lelke mélyén levő szép és nemes tulajdonságait felismerje egy kis kutya és helyrehozza azt, amit, bár öntudatlanul is, bár csak gondolatban is, ellene vétkezett.
Tehát gazdám biztatta asszonykámat, hogy ne búsuljon: az ő állapota is napról-napra javulni fog, valaminthogy minden nap elmultával jobban és jobban közeledünk az egész érző emberiség által annyira, oly hőn óhajtott békéhez.
S mintha a jó Isten is segítségére akart volna jönni gazdámnak, hogy lássa asszonykám, mikép az ő beszéde nemcsak üres, asszonykám számára kitalált vigasztalás , egyszerre csak hozzák az újságok a sok mindenféle békekísérlet és eredménytelen vajúdás után – az első igazi békehírt.
– Megkötöttük a békét Ukrániával.
Hála legyen érte a jó Istennek!
– mondotta asszonykám.
Ez a béke ugyan csak egy kis fiókbéke volt, még igen messze van az általánostól – de úgy remélték gazdáim, hogy hatalmas következményei lesznek.
S ezért talán nem is volt baj, talán megérte, így vélekedtek gazdáim, hogy olyan föltételekkel kötöttük meg ezt a békét, mintha talán nem is mi lettünk volna a győzők.
Azt a sokat emlegetett hadikárpótlást, melyet a szoczialisták szerint a világért sem szabad a legyőzöttől követelni – ezúttal majdnem azt állíthatnók, hogy a győzők fizették le.
Én, kis kutya, csodálkoztam ezen nagyon, pedig már igazán annyi tapasztalat után leszokhattam volna arról, hogy csodálkozzam az emberek cselekedetein.
Rövid idő múlva rájöttem, hogy talán mégis igaza volt uracskámnak, mikor azt mondta , hogy ez az első – fiókbéke megéri nekünk azt az elég nagy árt amibe került.
Mert csakugyan azt eredményezte, hogy rövid idő múlva kénytelen volt a mi legnagyobb , leghatalmasabb ellenségünk, az orosz is békét kérni.
Meg is kötötték végre-valahára, ezúttal – úgy tudom, úgy remélem, – nem a mi rovásunkra.
Itt már, ha jól hallottam, mi diktáltunk.
Én úgy vélem, rá is szolgáltak arra, hogy megnyomjuk a tollat a békeszerződésnél.
Miért nem hagyták abba előbb a rettentő embermészárlást, miért vártak addig, amíg a levert hadsereg, a belső forradalom, a teljes anarchia kényszerítette őket annak a lépésnek a megtevésére , amelytől oly sokáig, oly kitartóan vonakodtak.
Rövid pár nap – és újabb békegalambok röpködnek – újabb békekötési tárgyalásokról szóló hírek örvendeztetik meg a szíveket.
Ezúttal a mi legcsúfabb, a becsülésünkben legutolsó ellenségünk került, úgy vélem , abba a kényszerítő helyzetbe, hogy békét kérjen.
Persze Romániáról van szó.
Nem jó szívvel tette, az bizonyos.
De mi egyebet tehetett volna, mikor az orosz béke révén magára maradt, elzárva szövetségeseitől.
Amilyen alattomos volt a háborúban – becstelenül, orozva, titkon támadó, – olyan volt a viselkedése még a zöld asztalnál folytatott tárgyalásnál is.
Azt mondja asszonykám , hogy szinte elképzelhetetlen dolog, hogy valamely ellenséget úgy elverjenek, mint mi hál' Istennek a románokat, elfoglalják az országát, mint a mi hős katonáink a románok földjét – s ezek mégis olyan nagy hangon merjenek beszélni, mint ők a béketárgyalásoknál, úgy, mintha – Isten mentsen!
– ők ülnének bent minálunk az ország szívében, hazánk fővárosában.
De van ennél még érthetetlenebb dolog is, úgy véli asszonykám, a mi embereink, a mi kiküldötteink viselkedése.
Mert hogy a románok védik a bőrüket s azt hiszik és reménylik, hogy pökhendi, arrogáns föllépéssel többet fognak elérni, maguknak megmenthetni, mint szerény tisztességtudással, velünk szemben elkövetett hibájuk némi beismerésével – hát ezt még valahogyan meg tudja magyarázni magának az emberi elme.
De hogy akadjon közöttünk ember, aki a románokat kiméli – és nem a saját hazáját ; őket óvja annektálástól, hadikárpótlás fizetésétől – s nem a saját honfitársait a mérhetetlen nagyságú adók alatti összeroppanástól, – hát ez meghaladja, így mondta asszonykám, az emberi ész fölfogóképességét.
Mert nem mondja asszonykám, hogy tartsuk meg magunknak Romániának meghódított részeit.
Ebből nem sok hasznunk vagy örömünk lenne.
Beérjük mi nagyon a mi saját külön hazánkbeli románjainkkal is.
De a határunkat alaposan ki nem igazítani, úgy hogy magunkat alattomos betörésektől lehetőleg biztosítsuk; petroleum-forrásaikat el nem venni, hogy azok értékesítéséből legalább is az általuk véghezvitt pusztításokat helyrehozzuk – vétek lenne önmagunkkal szemben, s megjutalmazása azoknak a bűnöknek, melyeket ők ellenünk elkövettek.
Már pedig itthon is voltak olyan lehetetlen gondolkozásúemberek, akik ilyen értelemben írtak ésbeszéltek.
" Egy akáczfa sem kell nekünk Romániából" – ez volt a jelszava azoknak az embereknek, akik holmi Oroszországból átszármaztatott baczillusokkal voltak megfertőzve.
Nem is lehet azon csodálkozni, ha gusztust kaptak az orosz forradalom népboldogító eszméinek követésére.
Hiszen valóban gyönyörű eredményeket tudtak ott fölmutatni és elérni.
Mert ha az emberek nem voltak hajlandók úgy boldogulni, mint ahogy ezek a népszabadító, minden czári zsarnokságon sokszorosan túltevő, eszméiket tűzzel-vassal propagáló próféták jónak látták, akkor olyan vérfürdőket rendeztek, olyan pusztításokat vittek véghez falvakban és városokban, hogy ott igazán – túlvilági boldogságot teremtettek.
Mert ebben a földi siralomvölgyben már csakugyan nem fájt nekik semmisem, nem maradt belőlük még hírmondónak sem, – élvezhették a teljes boldogságot – a túlvilágon.
Azzal vigasztalódtak a még ép és józan eszüket megőrzött emberek, hogy talán majd a román tárgyalásokon országunkat hivatalosan képviselők meg fogják tudni védeni hazánknak érdekét és a kellő, a megérdemelt elbánásban fogják részesíteni a hűtelen szövetségest.
Annál inkább volt okunk így reménykedni, mondja asszonykám, mert éppen ugyanaz a diplomata volt most hazánk kiküldöttje, aki a háború kitörése előtt a monarchia követe volt ott, s akit ők oly szemérmetlenűl törekedtek félrevezetni.
Neki adta e díszes nemzetnek méltó királya a szavát, hogy országa semleges marad , ugyanazon a napon, amikor a "semleges" ország pusztító, rabló "hadserege" már hátba támadott bennünket és megkezdte hazánknak vandál pusztítását.
Mindenki azt hihette , hogy ha valaki, úgy ez a férfiú lesz az, aki hazája megcsúfoltatásáért, nemzete becsapásáért, s az ennek következtében itthon őt magát ért sok és súlyos támadásért méltó és megfelelő elégtételt fog szerezni.
Nem kevéssé ámult-bámult azonban asszonykám, mikor az újságoknak a tárgyalásokról közzétett híreiből, a többé-kevésbbé beavatottaknak egy-egy elejtett megjegyzéséből tudomására jutott, hogy az a béke, amelyet ott most meg akarnak kötni, éppenséggel nem olyan, aminőt országunk érdeke megkívánna, s nem olyan, aminőt a románok velünk szemben tanúsított viselkedésük folytán megérdemeltek volna.
De hát miért, – kérdi asszonykám, – kinek mi oka lehet őket kímélni, eljárásukat meg nem bélyegezni, magunknak jogos és méltányos kárpótlást nem szerezni?
A józanabb gondolkozású, az elfogulatlan emberek, a világfölforgató "bolseviki" ideáktól nem szaturáltak – így mondja az én asszonykám – keresik az indító okát ennek az érthetetlen, megmagyarázhatatlan gyöngédségnek a románokkal szemben, e megbocsáthatatlan könnyelműség, talán századokra kiható és helyrehozhatatlan bűn elkövetésének hazánk irányában.
A jó Isten mentsen meg azonban még a gondolatától is annak, hogy mi lett volna, ha ők lettek volna a győzők, a diadalmaskodók, az országfoglalók!
Hiszen még hozzá se kezdtek a háborúhoz, amely részükről valóságos rablóhadjárat volt, máris osztozkodtak a zsákmányon, egész Magyarországon!
Ha, amitől a Gondviselés kegyelme szerencsésen megmentett bennünket, az ő előzetes osztozkodásuk a térképen – a valóságban is megtörtént volna, akkor csak a jó Isten kegyelmezhetett volna meg nekünk.
Mert hogy ők nem kegyelmeztek volna, az az egy tökéletesen bizonyos.
S ezért megáll az ember esze az előtt a rejtély előtt, hogy miért ez a rosszul alkalmazott nagylelkűség velük szemben, mi a nyitja, mi az értelme?
Vannak olyan naiv gondolkozók is, akik úgy vélik, hogy a mi lovagias, gavalléros – asszonykám szerint lehetetlenül oktalan – eljárásunkkal a bennünket gyűlölő , irántunk vad haraggal eltelt, irigy és kapzsi románokból kedves, jóakaró szomszédokat, barátokat fogunk magunknak teremteni.
Mily gyerekes naivság!
Hogyan képzelhetik azt, hogy mi meg tudjuk változtatni , bármily kiméletes eljárásunkkal is, az ő meggyökeresedett faji tulajdonságaikat, az irántunk való, századok óta táplált ellenséges érzelmeiket.
Legfeljebb kinevetnének bennünket.
Azt gondolnák magukban, hogy ime, hiába kedvezett nekünk a szerencse, hiába vertük meg hadseregüket, hiába foglaltuk el országuk nagy részét, nincs hozzá elég bátorságunk, hogy győzelmünket saját javunkra ki is aknázzuk.
A győző fél a legyőzöttől, ezt gondolnák szerető szomszédaink.
Támadt azonban asszonykámban egy másik idea is.
Talán ezzel jobban megközelíti az igazságot, talán közelebb jut a rejtély megfejtéséhez.
Úgy véli, hogy talán éppen az volt a baj, hogy ugyanaz a korrekt úriember, ugyanaz az elismert képességű diplomata vezette ezeket a béketárgyalásokat, aki a monarchia érdekeit a háború előtt is képviselte ott.
Hiszen, úgy mondja asszonykám, ő távolról isszolgálhatta volna a monarchia ügyét , közvetve istámogathatta volna érdekeinket.
Módjában lett volnaellensúlyozni azokat a furcsa és zavaros eszmeáramlatokat , melyeket külföldről hurczoltak be , amelyekinficziálták az elméket, megzavarták a józan gondolkodásáta mi békeköveteinknek is.
Mert nemcsak azalsó, de úgy látszik, még a legfelsőbb régiók sem voltakmentesek az infekcziótól.
Nem tudtak védekezni aszuggesztiótól s befogadták ezeket az ellenség által , a mi ártalmunkra kigondolt eszméket.
Csak így tudná az ember megmagyarázni magának, – úgy véli asszonykám – hogy hogyan lehetett ilyen békeföltételeket fogalmazni, ilyen, ránk nézve minden inkább mint előnyös békét kötni akarni.
Asszonykám ugyancsak nem tudta megérteni, hogy az országot vezető férfiak, kiknek hazafiasságában, bölcseségében nincs okunk kételkedni, hogyan járulhattak ahhoz , hogy Románia még jutalmat is kapjon hitszegéseért!
Miért adunk mi még kárpótlást is ennek a velünk szemben oly hitványul viselkedő nemzetnek?
Miért juttatnánk mi neki még orosz területeket is?
Hiszen az ennyire megnagyobbodott Románia nemcsak számunkra válhatnék veszélyessé, de bűnt követnénk el ezzel az érthetetlen nagylelküségünkkel még az erkölcsi világrend ellen is.
Asszonykám, úgy, ahogy az ilyen érthetetlen dolgokkal szemben mindig szokott , töprenkedni kezdett.
Mert hiszen ő, a rettenetes háború kitörése óta, egyre csak azt hajtogatta, hogy hihetetlen borzalomnak tartja, hogy a huszadik században az emberek még ilyen, minden kulturát megszégyenítő öldöklésbe keveredtek.
Nem tudta megérteni , hogy kiváló elmék, nagy szónokok, elismerten elsőrangú írók – kivált e világőrjöngés első idejében – hogyan dicsőíthették a háborút?
Most pedig a román béke kötésénél előforduló dolgok még jobban megzavarják, még sokkal kevésbbé érti meg a háború okát , czélját.
Mi a különbség győző és legyőzött között?
Miért kellett oly rettenetes sok drága embervérnek elfolynia, ha a legyőzöttnek – s még hozzá a bennünket is orvul támadónak mi biztosítunk gondtalan jövőt, talán gondtalanabbat, mint amilyenben nekünk, a győzőknek lesz részünk?
Nem lehet ezt emberi ésszel fölfogni, – úgy véli asszonykám.
Hogyan mernék hát én oly szerénytelen lenni, – azt hinni, hogy még csak távolról is meg tudnám érteni azt, amire még az én asszonykám sem képes!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE