TORNYA MÁTÉ
Ekkor a sorompók megnyíltak, s egy majd ölnyi magas, vállas férfiú, kijelelt vonásokkal, lépett elő csendesen a küzdhely fövenyén.
Hófehér ing födte derekát , szárait egyszerű, vörös nadrág, s lábaihoz sárga topánka volt sűrű szíjsorokkal szorítva.
Veres, majdnem lángoló haja tömött csigákban hullt le vállaira, s egész tekintetének oroszláni alakot adott.
Széles szemöldei, világoskék, kisded szemei s borzas hosszú bajusza megjelenésének vad méltóságát még növelték, s a könyökén felül tűrt ing szabadon láttatá ideges, erőteljes karjait.
E roppant ember, kinek egész alakján összehangzó kifejezése az erőnek s önbizodalomnak nem kis érdekű volt, megérkezvén a tér közepébe körültekintett , vonásaiban azon neme a megvető kihívásnak volt kifejezve, mely a gyávát egyszerre visszarettenti, de az erősnek kétszeres ingert ad egy önhitt kérkedőnek megszégyenítésére.
A polgári ember, kiben az elébb ismerőst találánk, szomszédjához, egy kövér méhserkészítőhöz fordult.
- Ez - mond - Máté, kinek régen hallottuk már hírét; azt mondják, tizenöt mázsát fel tud emelni, s néggyel birkózik.
- Ez Tornya - szólt a fejedelem Cristiernához hajolva -, becsületes katonai emberünk , kinek bátyánk, István király, sok hasznát vette hadaiban; amint kinézése mutatja , aligha csökkent ereje, most még erőteljesbnek látszik, mint őt gyermekkoromban bátyánk udvaránál láttam.
Egy kis remegés volt a szelíd fejedelmi nő ajkai körül látható.
- Nem lesz -e életveszélyes a viadal e Góliáttal? - kérdé.
- Ó, nem - felelt Báthori nevetve -, ő hamar szokott bánni, s ellensége mindenesetre rövidebbet esik, mint német lovag, ha leemelik a nyeregből.
A kövér méhserkészítő, kit az elébb szólíta meg tisztes polgár ismerősünk, Mátéra bámult.
- Úgy - mond - aligha vívótársra akad!
- Ki tudja! - felel a másik.
- A jutalom nagy, s alkalmasint lesz, kit kecsegtet.
Igaza is volt a becsületes polgári embernek, mert amíg folytaták beszédöket, azalatt egy vaskos ifjú, kiben azonnal Timár Miskára ismerünk, állott ki a síkra; feltűrvén ingét, dacos merészséggel tekintett az óriás szemébe, ki megvetőleg mosolygott bajusza alatt.
- Jer - mond Miska -, én sem ijedek meg árnyékomtól, s megyémben választva vívok hárommal; lássuk, melyikünké lesz a díj!
Máté végigjártatá a szilaj falusi bajnokon szemeit.
- Készülj - felelt mély, szinte dörgő hangon -, mert nem tudod, melyik pillanatban méred meg a fövenyt magad előtt.
Ekkor képzelhetlen hirtelenséggel ölelé derékon a meglepett, kézzel-lábbal kapálódzó Miskát, s azt egész csendességgel körülcsóválván feje fölött, a földre teríté maga elébe.
A nézők összes hahotája követé ezt, és Miska nehezen vánszorogva fel, az embertömegbe vegyült.
- Ezzel röviden bántak - jegyzé meg Gúti Mózes Orsolyához hajolva -, nem hiszem, hogy második akadjon.
- Magam sem - felelt a nő, jót taszítva könyökével Tóbiáson.
- Ej, Tóbiás, ne fészkelődjél annyit, mind lekoptatod a szőrt szép rásaszoknyámról, s aztán ne rágódjál itt minden ember előtt azon a kalácson, pszt, hallgass!
Tóbiás a kalácsot zekéje alá rejté, s nyitott szájjal bámult maga elébe.
- Ni, ni - kiált fel Orsolya -, hát az a csenevész legényke mit akar?
Csak nem vív meg Mátéval!
- De úgy készül! - mond Gúti Mózes, nagy figyelemmel tekintve a küzdhelyre, hol egy sugár ifjú érdekes vonásokkal s bátor tekintettel közeledett Mátéhoz, ki nyugton állt, mint az oroszlán az őtet körülcsaholó ebek előtt.
A trombiták jelt adván, mindenek figyelme meleg részvéttel volt az ifjú bajnokra fordítva, de a merész vállalkozat eredményén senki sem látszék kétkedni.
- Tudd meg - mond a fejedelem Kornis Gáspárhoz fordulva -, ki ez az ifjú!
Szeretnők őt testőreink közt látni.
Kornis helybenhagyólag intett fejével.
A Mikola-páholyban, ki Gizellát figyelemmel vizsgálta, láthatá, hogy reá e játékoknak inkább terhelő, mint kellemes hatása van; minden új jelenetre láng borítá arcát, s keble föl s le emelkedett; egy szót sem tudott volna kiejteni, míg a vívás tartott .
Margit, ki ily küzdéseknek többször volt tanúja, nem érzé azon rettegést, mely a nőnemet nyugva s szenvedőleg osztoztatja a férfiú-veszélyben.
Az öreg Mikolának pedig nagy tréfája volt e szemlében, s már a Miska esete hangos hahotára fakasztá.
- Ezzel aligha még rövidebben nem bánik Máté - mond Margithoz és Bánfihoz fordulva -, ez összetörik keze közt.
Azonban a viadal kezdődött, s a fiatal bajnok Máténak váratlan megtámadását, melyben legtöbbet látszék az bízni, hirtelen ügyes fordulattal kerülte ki.
Tornya, ami nagyon természetes volt, az egyensúlyt kissé elveszté.
Ezen ingadozó helyzetét hasznára fordítván az ifjú, nyílsebességgel ugrott oldala mellé, s szintoly hirtelen ragadván meg egyik kezével mellét, másikkal nadrágszíját hátul, egyet fordított vagy inkább taszított rajta, s Máté hosszára zuhant a fövenyre, egyenesen magas, kiálló orrára, melyből sűrűn patakzott a vér.
Harsogó, hosszas "éljen" kiáltás harsogott.
Máténak a harc szabályai szerint hátra kellett lépni, s mivel a fiatal bajnokot senki sem idézte többé vívásra, ő kiáltatott győztesnek.
- Ki volt ez? - kérdé az öreg Mikola Bánfitól, alig térhetve magához bámultából.
- Most közeledik, ismeri -e öcsémuram?
Bánfi kihajlott.
Ekkor lépett a győztes bajnok a hercegi páholy felé, s mélyen meghajtva magát, fogadta el a fejedelemasszony kezeiből azon gazdagon hímzett fehér , széles szalagot, mely a birkózásban győztes számára volt szánva mint díszjel , minekelőtte a gazdag jutalmat a játékok végén kezéhez venné.
- Ez - mond Bánfi - Bethlen Farkas.
Alig ismerek reá az egyszerű, barna mellényben s feltűrt ingben.
- Szép, hosszú fürtjeit süvege alá rejtette - mond Mikola -, másként ráismertem volna.
No - folytatá -, ez nagy vakmerőség, s igen balul üthete ki.
Csak azt bánom , hogy ily hamar vége szakadt az e nemű vívásnak, mely engemet leginkább mulattat.
A fejedelem, mint látszott, néhány nyájas szót intézett Bethlenhez, ki nemsokára kilépett a csatatérről.