Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Amire születtünk : Regény
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
25
Bekezdés
1181
Mondat
2465
Szó
33732
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXV.
Hajnalodott, a zivatar elmult odakünn s a hó nyugodtan, titokzatos némasággal hullt .
A szobában még érzett a puskapor szaga s az orvos most terítette rá a halottra egész nyakig a takarót.
Az ágy ki volt huzva a szoba közepére, a villanylángok égtek s Zoltán ott állt az ágy fejénél és értelmetlenül nézte a két ismeretlen orvost, kiket a cselédség vert fel álmukból, itt valahol a közelben.
Egyik alacsony, nagyorru, kövér öreg zsidó volt, a másik egy halálfejü, magas, szőke fiatalember.
Az öreg egykedvüen rakosgatta be müszereit egy kis hosszukás táskába s a fiatal orvos azon tünődött, mig a villanylángok körtéit nézegette, hogy mi illik most tulajdonképpen?
Szó nélkül elmenni ebből a nagyúri palotából, vagy itt maradni és várni?
Végre abban állapodott meg, hogy nem marad itt, csak a cimét hagyja itt az inasnál, a honorárium végett.
És ő is bepakolta a műszereit egy ugyanolyan kis fekete bőrtáskába, mint az öreg orvos.
Zoltán most ezeket a bőrtáskákat nézegette s ezekről eszébe jutott az az éjszaka , mikor az édesanyja meghalt.
Akkor is ilyen zivataros novemberi éjszaka volt s a fakóhaju, fakóbajuszu öreg falusi orvos, ugyanilyen bőrtáskát lóbált kezében, mikor bejött a szobába.
És mikor az anyja meghalt, a szótalan, különös fakó ember rátette kezét az ő vállára és ennyit mondott:
- A halál nem tragédia, csak a célnak bevégzése...
S a páter ott állt mellette.
Az ágy lábánál a nőcselédek zokogtak s az öreg kertész egy kosár üvegházi virágot tett be az ajtón, a könyektől nem látott tovább menni.
A páter ráhintette a virágokat az anyja takarójára s a gyönyörü szőkehajas fej sápadtan, örökre lecsukott szemmel feküdt a párnákon.
A szobában vastag viaszgyertyák égtek, a fahajszinű agár ott feküdt az ágy előtt, a levegőben a virágok őszi illata érzett és ő azt hitte, bele fog halni fájdalmába.
De a páter ott volt mellette.
S most soha többé nem lesz itt mellette...
Önkéntelenül előre jött s ránézett az orvosokra, mintha kérdezte volna:
- Mi lesz?
Fel fog még ébredni?
- Ajánlom méltóságodnak, - szólt az öregebbik orvos, - hogy menjen át innen egy jól szellőztetett szobába.
Nagyon sápadt.
Zoltán nem értette, hogy mit mond az orvos.
Az inas ijedten, vörösre sirt szemmel tett-vett, kivitt egy veder jeget, mosdótálakat hordott ki s be, s Zoltán hallotta , hogy az öreg orvos valamit magyaráz az inasnak.
Róla beszélt, meg a rendőrségről , ahol be kell jelenteni az esetet s valami rokonok után kérdezősködött.
S azután azt látta, hogy az orvosok meghajtják előtte magukat s elmennek.
Zoltán egyedül marad a páterrel.
Széket huzott az ágy mellé, leült s úgy nézegette a halott arcát.
A sovány, barnásan sárga arc mozdulatlan nyugalommal feküdt a párnákon , szeme le volt csukva, de Zoltán minden pillanatban várta, hogy fel fogja nyitni, hogy reá néz kedves szürke szemével és azt fogja neki mondani: Bocsásson meg, hogy ugy megijesztettem...
Azután felkél, vidáman, mosolyogva, ugy, amint máskor is felkelt, s bemennek az ebédlőbe, megreggeliznek, egy kicsit játszanak az agárral, azután beszélgetnek és ujságot olvasnak.
Azután... mi is lesz azután?
Itt elveszitette gondolata fonalát s most egyszerre azt a vágyat érezte, hogy meg akarja szoritani a páter kezét.
Leemelte róla a takarót s a véres ing láttára, hirtelen ismét ráteritette.
- Meghalt! - mondta hangosan s felállt.
Végigment a szobán, egyszer, kétszer, tizszer, huszszor s már azt se tudta , hol van, mit csinál, mi történt vele s a szoba közepén egyszerre összeesett.
Mikor felébredt, a szobájában feküdt s mellette Méda és Kund álltak.
Senki sem mert hozzá szólni, nem mertek tőle semmit kérdezni.
Méda szó nélkül levette homlokáról a nedves törülközőt, másikat tett reá s Kund elhajtatott Borbélyhoz.
Délelőtt kilenc óra volt s Borbély még mélyen aludt.
Kund bement hozzá a hálószobájába s megállt az alvó férfi ágya előtt.
A szép, nemes vonásu, barna arc nyugodtsága meghatotta Kundot.
Férfias, szép piros szája nyitva volt s az izmos , barna mellkas emelkedése megremegtette a finom hálóing szövetét.
Kund leült az ágy mellé és kétségbeesetten nézte az alvó embert.
Az éjjeliasztalon egy morfiumos üveg állt, abból itta ki a mély álmot az alvó.
- Micsoda nap ez? - kérdezte Kund félhangosan s ujjait rányomta halántékára, mely irtózatosan fájt.
- Felköltsem, ne költsem? - kérdezte magában, de nem volt hozzá szive, hogy felköltse.
- Egyéb jó ugy sincs az életben, mint ez a kis álom! - gondolta sóhajtva s elment, beült a kocsijába és csak dél felé jött vissza.
Borbély ekkor már benn ült a szalonban és elkészült reggelijével.
A sonka és tojás érintetlenül állt az asztalon, csak a teáját itta ki s az ablak mellett szivarozott .
A szürke eget nézte és a sürün, apró pelyhekben hulló havat és egyszerre az őrületnek bizonyos szimptomáját érezte magában...
T. i.: már nehány perc óta nem volt vele tisztában és nem volt képes rájönni, hogy ki ő?
Egy tükör állt szemközt vele s amint véletlenül belepillantott, akkora és különös lökést érzett tagjaiban, hogy felállt és a félelemtől irtózva, menekült saját maga elől.
Végig ment a szobákon, ismét visszajött és megállt a tükör előtt.
A szivarját elhajitotta s kidülledt szemmel, idegenül, irtózva nézte saját magát.
- Ki vagyok én? - kérdezte önmagától hangosan és ugy érezte, mintha valaki állt volna a háta mögött s a két hosszu, fekete kezét körbe fonva körülötte, csak ebben a körben mozoghatott volna.
A hátát hideg borzongatta meg s szeme előtt apró, tüzes csillagok forogtak, egy csodálatos, gömbszerü mélyedésben és távol, nagyon nagy távolságban hozzá.
Borbély azt az irtózatos fizikai fájdalmat érezte egy pillanatra, amit az érezhet, ki egy vonatnak ütközői közé kerül.
A hidek verejték kiütött rajta s felkapta az asztalról a cognacos üveget és majdnem felét egy hajtásra kiitta.
Azután végigfeküdt a kanapén s Kund igy találta.
Kund fáradt, sápadt, elcsigázott volt és sóhajtva ült le.
- Ma már voltam itt egyszer, - szólt - de olyan jóizűen aludtál, hogy sajnáltalak felkölteni.
Én nem aludtam semmit.
Négy óra után feküdtem le s alig aludtam el, hét órakor felköltöttek.
Irtózatos dolog történt.
A páter az éjszaka agyonlőtte magát...
Borbély felugrott s az arca felismerhetetlenül eltorzult.
Kund nem látta, a fáradságtól és fájdalomtól lehunyt szemmel ült s Borbély a fekete kezet ismét ott érezte maga körül s az apró csillagok még őrületesebben forogtak előtte, a félgömb mélyedése és távolsága nőtt és érezte, amint száll lefelé, szédül le a rettenetes mélységbe...
Kund arra nyitotta fel szemét, hogy Borbély nincs a szalonban s hogy a hálószoba ajtaját egy pillanat alatt magára csukta.
Kund fel akart állni, de képtelen volt megmozdulni.
Tisztán érezte, hogy két rettenetes sulyu kéz a vállát nyomja lefelé, két másik kéz a karját, azután egy dördülést és egy zuhanást hallott...
S utána csönd lett.
Mire az ő idegei is fölmondták a szolgálatot.
(Vége.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE