Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Az anya
Tanácstalanul, határozatlanul állott meg a nagy üzletvezetőségi irodában.
Nyolc iróasztalnál dolgoztak a hivatalnokok s nem tudta, melyikhez forduljon az ügyével?
A hivatalnokok egy pillanatra fölpillantottak az irásuk felül az öregasszony félénk köszönésére, azután egy¬kedvüen dolgoztak tovább.
Az öregasszony pedig csak álldogált darab ideig gyámoltalanul, végre rászánta magát s oda bátorkodott az egyik iróasztalhoz.
- Kérem szépen, - kezdte félénken.
- Mi baj, nénike? - kérdezte a hivatalnok minden érdeklődés nélkül.
S igy tovább.
- A fiam ügyében jöttem...
- Hogy hivják a fiát?
- Kovács Mihálynak, instálom, - s kezdte magyarázni a fia ügyét.
- A hivatalnok kis ideig hallgatta, azután rámutatott az iróasztalával szembeni ajtóra.
- Oda tartozik a maga ügye, nénike, - küldte az öregasszonyt - abba a szobába ott szemben.
Egy perc mulva már a titkár szobájában volt az öregasszony s részletesen magyarázta a fia ügyét.
Kalauz volt a fia a vasutnál s öt nappal ezelőtt délben a kocsik alá esett a lépcsőről s mind a két lábát levágták a kerekek s még aznap este meghalt a kórházban .
Most azért jött, hogy megbüntessék, aki hibás a fia halálában.
A titkár megnyugtatta, hogy megvizsgálják a fia ügyét s aki hibás a szerencsétlenségében, megbüntetik, a vasut pedig még kártérítés is fizet.
- Úgy, úgy, nagyságos úr, - hálálkodott az asszony - hadd bünhődjön, aki vétkes.
- Ne féljen semmit, nénike, megkapja a magáét, aki a szerencsétlenséget okozta, - ismételte a titkár.
- Instálom, oszt mikor tudhatnám én azt meg?
- Jöjjön két hét mulva, akkorra talán mondhatok valamit.
Az öregasszony elgondolkozott.
Sokalta a két hetet.
Alkudozni kezdett.
- Esedezem, nem lehetne hamarább?
- Sok a dolgunk, nénike.
Hiszen a fia ügyét így is soron kivül intézzük el.
Még próbált az öregasszony valamit lealkudni, de a titkár elunta s kituszkolta az ajtón avval, hogy jöjjön csak két hét mulva.
De az öregasszony már másnap ott volt.
- Mondtam, hogy két hét mulva jöjjön, nénike, - békétlenkedett a titkár, mikor meglátta , - hiszen még lajstromozni se volt időnk a fia ügyét.
- Nem tesz semmit, nagyságos úr, - mentegetőzött az öregasszony - csak éppen nyughatatlan voltam, hogy hátha már történt valami benne.
- Dehogy, dehogy, nénike.
Sok bibije van annak.
Két hét előtt nem lesz abból semmi.
De az öregasszony nem várta a két hetet.
Másnap megint ott volt, harmadik nap is, azután is mindennap.
Tiz nap mulva végre a titkár elmondta neki, hogy beérkeztek az iratok és senki se hibás a fia szerencsétlenségében, az ő saját gondatlansága okozta a katasztrófát s így a vasut se fizet kár-térítést.
- Hogy senki se volna hibás? - fakadt ki az öregasszony.
- A vizsgálat szerint nem, - felelte a titkár.
- Hát akkor miért halt volna meg?
- Vigyázatlan volt, maga volt az oka.
Az öregasszony ellenségesen nézte a titkárt.
- Hogy az én fiam vigyázatlan?
Hiszen olyan ügyes fiu volt, hogy jobban mászott, talán még mint a macska is, - mondta indulatosan.
- Egyszer esik a baj, jó asszony, - csititotta a titkár.
- De az öregasszony nem engedett s hangosan perelt:
- Elpusztítják a fiamat, vérét ontják s még csak ne is bünhődjék senki se az életéért?
- Ha senki se bünös a halálában, - csendesítette a titkár.
- Hogy senki se bünös? - kiabált az öregasszony.
- Már pedig nékem senki se mondja, hogy nem bünös!
Hát a gépész, aki hamarább indította el a gőzöst, mintsem a jelzést kapta , nem bünös?
Még a többi kalauz, akik hamar sipoltak, egyik se bünös?
Bünös bizony még az is, aki megvizsgálta a dolgukat.
Mert összejátszanak s még magát is levették a lábáról.
- Nana, jó asszony, én értem, hogy fáj magának az eset, - intette a titkár - hanem azért ilyet ne mondjon.
- Dehogy is nem mondom, mikor mondom! - indulatoskodott az öregasszony, - megmondom én a szemébe is, akármilyen nagy úr is az úr.
Meg én, mert az igazság igazság!
Mert ha tudták megölni a fiamat, hát bünhődjék is meg a halálát!
Mert én felebbezem!
Még a királyhoz is!
De a fiamat nem hagyom!
- Hát hiszen az a maga dolga, - mondta a titkár, mikor szóhoz jutott - van még ügyvéd.
- Megyek is ügyvédhez, még se hagyom!
Ha az egész kis vagyonkám rámegy is! - kiabált az öregasszony s a titkártól egyenesen ügyvédhez ment.
Az első itéletig kissé megnyugodott s egyre azt hajtogatta, hogy majd megbizonyitják a birák az igazat s aki hibás, megbünhődik.
De mikor elhangzott a felmentő itélet , kifakadt, kiabálni kezdett s megvádolta az ügyvédet is, a biróságot is, hogy összejátszottak a vasuttal, meg-fizettették magukat s felmentő itéletet hoztak, csakhogy ne kelljen bünhődni a vasutnak.
Csak nagynehezen lehetett lecsendesíteni azzal, hogy még felebbezhet s keresheti az igazát tovább.
Megbüntetni nem akarták, mert sajnálták.
Az öregasszony pedig másik ügyvédhez ment, hogy az vigye tovább a perét s egyuttal arra is kérte, hogy jelentse fel az elsőfoku biróságot, meg volt ügyvédét, amért összejátszottak a vasuttal.
Ezt a részt azonban az ügyvéd nem vállalta s az öregasszony személyesen tette meg a feljelentést.
A dolog vége az lett, hogy rágalmazási pert inditottak ellene s csak könyörületből mentették fel elmevizsgálat alapján.
Elvesztette a vasut elleni pörét is.
Ujra megfelebbezte, ujra elvesztette.
Egészen betegje lett a pervesztésnek.
A szemét kisirta, lesoványkodott s mindenkinek , akit csak szemközt talált, magyarázta, hogy milyen gazul itélt a biróság s kérte a tanácsot, mit tegyen?
Egyik nap az jutott eszébe, hogy ha a mentők hamarább jöttek volna, talán meg lehetett volna menteni a fiát.
Igaz, hogy nyomorék maradt volna, de mégis életben maradt volna .
Ettől fogva egyre csak ez járt az eszében s feljelentette a mentőket.
Amely tanu kedvezőtlenül vallott, azt szidta, gyanusította, hogy összejátszik a mentőkkel s hamisan esküsznek.
Mikor elvesztette ezt a pert is, megfelebbezte s az uj tárgyalásig mindenkinek csak azt magyarázta, hogy a mentők okozták a fia halálát, de a biróság, úgy látszik, most meg a mentőkkel játszik össze.
A mentők végleges felmentése után a kórházi orvosokat vádolta meg, hogy ők mérgezték meg a fiát, csak azért, hogy hamarabb meghaljon s kevesebb bajuk legyen vele.
Megindította a pert az orvosok ellen, de a biróság még az exhumálás elrendelését se tartotta szükségesnek.
Erre az a gyanuja támadt az öregasszonynak, hogy bizonyosan azért nem rendeli el a biróság az exhumálást, mert félve temették el a fiát s félnek a büntetéstől.
Ez a gondolat egészen megzavarta.
Egyik ügyvédtől a másikhoz ment s egész csapat pert akart indítani.
A vasut ellen, a mozdonyvezető és a kalauzok ellen, a mentők ellen, az orvosok ellen, az ügyvédek és a biróság ellen.
Persze senki se vállalta az ügyet.
Hogy az ügyvédek nem vállalták a dolgát, maga kezdte a biróságot zaklatni.
Mindennap benyitott hol az egyiknek - hol a másiknak a hivatalába.
Vitte magával az előbbi perek iratait, idéző leveleit s kezdett magyarázni a biráknak s a birák pedig szánalomból úgy tettek, mintha csakugyan folyna a nagy per, amit az öregasszony egyelőre elképzelt s egyre biztatták, hogy majd "a nagy tárgyaláson ", majd megmondják akkor ők, hogy lehet -e elpusztítani büntetlenül egy szegény öregasszony egyetlen fiát!
Az öregasszony pedig ilyenkor csillogó szemekkel ment ki a biróság épületéből s ragyogva magyarázta az utcán mindenkinek, aki csak meghallgatta, hogy majd "a nagy tárgyaláson " , majd kiderül akkor az igazság!
És diadalmasan forgatta gyürött, piszkos aktáit.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE