Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Búcsú az olvasótól
Az én nagy bánatomra úgy tapasztaltam, hogy asszonykám nem gyarapszik annyira erőben , egészségben, mint ahogy kellett volna, mint ahogy én szívemből kívántam neki, s ahogy jó gazdám is szerette volna.
Úgy gondoltam, hogy talán azért oly gyönge, azért nem kap testi erőre, mert nagyon levert.
A tavasz kezdett bevonulni.
A fű sarjadzott, a fák rügyezni kezdtek.
Az erdőben felütötte fejecskéjét az ibolya, örült szegény asszonykám, ha talált egyet-egyet .
Egy szép napon, mintegy varázsszóra, a házak körüli kertek gyümölcsfái virágba borultak.
A mandula és baraczkfák magukra öltötték gyönyörű, rózsaszín-habos köntösüket.
A szív repesett az örömtől, olyan szépek voltak.
És csodálatos módon asszonykám szemében nem az öröm sugarát láttam megcsillanni, de a bánat könnyeit.
Eleinte meg se értettem, hogyan lehet valaki bánatos ilyen gyönyörűségek láttára .
Később hallottam, mikor mondta szegény asszonykám egy úriembernek:
– Nem tudom látni ezeket a fákat, mikor virágzanak.
Hasogatja a szívemet, mert az én szegény, elhagyott fáimra gondolok.
Én ültettem, neveltem, ápoltam őket, s íme, meg kellett tőlük válnom, nem élhetek velük, közöttük, csak néha-néha látogatóba mehetek föl hozzájuk.
Istenem, gondoltam magamban, itt tenni kellene valamit.
Ha az én asszonykám már olyan borzasztó hangulatban van, hogy nemcsak a háború borzalmai, a nyomában járó mindenféle fajta rettentő nyomorúság sajtol könnyet a szemeiből, de még a tavasz bőkezű, meseszép adományai is szomorúságra hangolják, – ez már nem jó jel!
Mit tehet itt egy kis kutya?
Miféle gondolatot szülhet az ő csöppnyi agya?
De ha kicsi vagyok is és az agyam sem túlságos nagy terjedelmű, az bizonyos, – de a szívem érző, a szeretetem nagy.
S az eszem is, a szívem is azt mondta: segíteni kellene valahogyan asszonykámon, gyógyítani, javítani kellene a kedélyállapotát.
S egyszerre csak támadt egy egészen fura ideám.
De talán éppen azért, mert fura, – talán szórakoztatná egy kissé asszonykámat?
Talán valamivel vidámabbra hangolná a gondolatait?
Megpróbálom.
Elmentem asszonykámhoz – s közöltem vele ötletemet.
Csak a szándékomat mondtam el, az idea keletkezésének okáról hallgattam.
Elmondtam asszonykámnak, hogy én mindig és mindenütt hallom, hogy kicsiny termetem daczára, én már felnőtt kutya vagyok.
S mert ilyen vérzivataros, csúf háborús világban születtem, sok mindenféle, amint hallom, békeidőben elő nem forduló dolgot tapasztaltam, mire harmadik életévemet betöltöttem.
Szeretném tehát életem tapasztalatait, élményeimet, megfigyeléseimet följegyezni, talán ezáltal szórakoztatnám egy kissé asszonykámat is.
És talán lenne olyan jó az asszonykám, ott , ahol az emlékezetem kissé cserben hagy, kisegíteni, talán az események egymásutánjára emlékeztetni.
Az asszonykám elmosolyodott s azt válaszolta:
– Jól van, Bébikém.
Ird meg, amit a te aránylag rövid, de kutyánál már elég szép kornak beillő életedben láttál, hallottál, megfigyeltél és tapasztaltál.
De írd meg , amennyire csak tudod, jól, szépen és főleg őszintén.
Mert, ha leplezetlen őszinteséggel fogsz magadról szólni, – életed kis eseményeit, megfigyeléseit előadni , akkor még talán az a csoda is megtörténhetik, hogy asszonykádon kívül más is kezébe veszi följegyzéseidet, lapozni fog bennük és talán még el is szórakozik rajtuk.
No, gondoltam magamban, bárcsak asszonykám szórakozna el rajtuk, akkor is, mikor engem írni lát, – s akkor is, mikor majd elolvassa, amit följegyeztem.
– De – folytatta asszonykám – ha már ilyen komoly dologra szántad rá magad, kis kutyám, amit – hiába, ez tagadhatatlan, – az emberek igen fura, sőt talán kómikus vállalkozásnak fognak minősíteni: kösd össze e feladatot egy nagy mulasztásod helyrehozásával.
Nagy és kérdő szemeket meresztettem asszonykámra.
Ő észrevette, és így folytatta:
– Hát az én kis kutyámnak nem hiába olyan csöpp a feje, kicsi az agya, – de ilyen rövid az emlékezete is?
Az én kis Bébim nem tud valami olyan hibájáról, melyet, ha emberek követik is el, hát elég csúnya dolog, kutya részéről meg éppenséggel bűn számba megy?
Már egészen izgatottan lestem, hogy mi fog következni.
Mert hiába erőltettem meg agyamat, nem emlékeztem rá, hogy valami nagy bűnt követtem volna el.
Asszonykám folytatta:
– Vajjon az én kis kutyám megköszönte -e már valamikor azt a nagy jóságot, amellyel asszonykájának szülei viseltettek iránta az ő asszonykája nagy betegsége alatt ?
Hálás volt -e érte, hogy ápolták, gondozták, minden jóval ellátták?
Búcsúzott -e tőlük tisztességtudóan, mikor elhagyta őket?
Úgy -e, hogy az én becsületes kis kutyám minderre csak "nem " -mel felelhet?
Már pedig ez bizony nagy hálátlanság számba megy .
Tudom, kis kutyám, hogy vannak számodra enyhítő körülmények is.
A betegségem alatt a nagy izgalom, hogy nem látsz, hogy nem tudod, mi van velem, végtelen izgatottá , elkeseredetté, vaddá tett.
Mikor pedig búcsúzásra került volna a sor, mikor a jó gazdád érted jött, asszonykád szüleihez és közölte veled, hogy hazamégy asszonykádhoz, akkor meg a nagy öröm vette el a kis eszedet.
Búcsúzás, köszönet még csak eszedbe sem jutott.
Hát ez bizony hiba volt, kis kutyám.
S egy olyan alapjában véve jólelkű és jóindulatú állatkának, mint amilyen te vagy, helyre kell ezt hoznia okvetetlenül.
Látta asszonykám az ábrázatomon, hogy elevenemre talált szemrehányásaival, hogy végtelenül resteltem a dolgot, s beláttam, hogy igaza van.
De kérdést is látott újból szemeimben.
Ezúttal arra vonatkozott, hogy miként tehetném jóvá hibámat?
Az én mindent megértő asszonykám már meg is felelt a kérdésre, melyet szemeim alig , hogy kifejeztek.
Mert így folytatta:
– Tehát, kis kutyám, ha most ilyen komoly dologba fogsz, hogy megírod életrajzodat , azon légy, úgy igyekezz, hogy ha valaki a kezébe veszi, azt lássa belőle, hogy te egy hűséges, jóságos és talán nem is egészen ostoba kis kutya vagy.
Úgy írd meg, hogy talán még örömet is szerezhetsz vele.
No lásd, most már megérkeztünk ahhoz, amit tulajdonképpen mondani akarok neked.
Elég bajt okoztunk mindaketten, te is, meg én is, asszonykád szegény szüleinek.
Te meg, ha öntudatlanúl is, még hálátlansággal is tetézted ezt.
Tedd jóvá és igyekezz egyszerű, igénytelen, de becsületesen megírt följegyzéseiddel – egy kis örömet is szerezni nekik.
Valóban megérdemlik tőled.
Jó tanácsáért megpusziztam asszonykám kezeit.
És elgondolkoztam, hogy íme, én akartam asszonykámat szórakoztatni, az írásommal borús gondolatait talán ideig-óráig elterelni, őt felvidítani.
S most ő benne támad ugyanaz az idea – az ő jó szüleivel szemben.
Az én igénytelen firkámmal akarja irántuk való hálátlanságomat levezekeltetni és nekik – amint asszonykám mondja és reméli – egy kis örömet szerezni.
Büszke voltam nagyon, hogy ezúttal hasonló gondolatom volt, mint asszonykámnak.
És föltettem magamban, hogy tőlem telhetőleg azon leszek, hogy teljesítsem óhaját és megfeleljek a reám bízott feladatnak.
Vajjon sikerült -e, azt csak a jó Ég tudja.
De hogy megvolt bennem minden igyekezet , ezt merem állítani.
Legyenek, kérem, egy kis elnézéssel irányomban, úgy azok, akik részére e följegyzések készültek, valamint mindazok a jó emberek is, akiknek ez igénytelen sorok kezeibe kerülnek!
Gondolják meg, kérem, hogy milyen picziny kis kutya vagyok én, s milyen rettenetes nagy időket élünk!
Nem csoda, ha sokszor megzavarodom bennük, ha nem tudok az események forgatagában eligazodni.
Ne illessék, kérem, túlszigorú bírálattal megjegyzéseimet, melyekkel a világ folyását kísérem.
Hogyan tudná mindig a helyeset, a megfelelőt eltalálni egy tanulatlan kis kutya, mikor a mai vérfergeteges idő még az iskolázott, művelt embereket is képes megtéveszteni józan ítéletükben.
Adná az Úristen, hogy ha valamikor megint eszembe jutna tollat fogni, addigra nagy és üdvös változáson menjen át a világ.
Kis szívemnek egész hevével kívánnám, hogy megszűnjék mentől előbb az öldöklés, a gyilkolás, a pusztítás – és az emberek kölcsönös szeretete, nemzetek virulása , országok fölvirágzása lépjen helyébe.
Kívánnám, hogy a kultura vívmányait, a technika csodáit ne egymás ellen és országok pusztítására használják fel az emberek, hanem inkább életük megkönnyítésére , szépítésére, boldogabbá tételére.
Hogy ne elpusztított műremekek fölött keseregjenek , hanem mentől több és mentől szebb örökbecsű alkotást teremtsenek.
Szeressék egymást és éljenek békében egymással!
A jövő idők feljegyzései pedig csak szép és jó dolgokról szóljanak, vidámak és mulatságosak legyenek.
És végül kívánnám mindenekfelett, hogy az én jó asszonykám is elérje szíve vágyát , fölépíthesse szép új otthonát a hegyen, amelyet úgy szeret.
Megelégedettségben , boldogságban éljen ott jó gazdámmal, szeretett szüleivel, s megnyithassa újra házának kapuját szerettei, barátai előtt.
S ami számomra a legfontosabb, hogy engemtartsanak meg jó gazdáim továbbra is jóindulatukban, szeretetükben.
Én viszont azon leszek, hogy jó, engedelmes és hűséges kis kutyus legyek mindig, s így háláljam meg nekik az ő jóságukat, érdemeljem ki továbbra is szeretetüket.
Adja az Úristen, hogy így legyen!
1918. márczius havában.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE