ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Rákosi Viktor

Korhadt fakeresztek : képek a magyar szabadságról

Keletkezés ideje
1899
Fejezet
29
Bekezdés
1872
Mondat
3558
Szó
33531
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
  • 20
  • 21
  • 22
  • 23
  • 24
  • 25
  • 26
  • 27
  • 28
  • 29

Dobpergés

Vidám kelepeléssel, nagy csoporto kban repültek a gólyák délfelé, az örökké zöld mezőkre, a mindig fényes és meleg napsugár honába .

Kis szívükben megfér két haza iránt való hűség, két haza iránt való szeretet .

Dél felé masiroz a sáros országúton egy zászlóaljra való honvédfiú s föl-fölteki ntve a szürke őszi égre, bánatos sóhaj röppen ki kebléből, amikor a gólyatábort meglátja .

Mert az a szabad madár tavasszal újra visszatér ebbe az országba, a kis faluba s elfoglalja fészkét a kéményen, de ők talán sohse látják szülőföldjük kedves határát .

Be vannak sorozva osztrák katonának s vonulnak Itália felé .

Elől egy század svalizsér, hátul egy század svalizsér, oldalt , föltűzött szuronnyal cserepárok haladnak .

A fiúk nem igen társalognak egymással.
Valaki az imént a dél felé kékellő hegyekre mutatott s azt mondta: Az a hegylánc már Ausztria.
Egy vizen megyünk át, az a határ .

Erre a hírre, amely gyorsan végigfut a sorokon, elhalt a beszélgetés .
A pipát is kivették a szájukból.
Mintha imádkozni készülnének .

- Halt !

Az előlhaladó svalizsérszázad kapitány a adta ki ezt a parancsot.
A lovasok leszálltak, hogy átvezessék lovukat a hídon .

A határon voltak.
Az őszi esőzésektől megdagadt folyó hömpölygött előttük.
Jánossy, az első sorban haladó főhadnagy, hátrafordult, végignézett a honvédeken és levette a sipkáját.
Magastermetű ember volt, a fiúk mind látták , hogy mit csinál.
Egy perc alatt valamennyi födetlen fővel állt ott .

- Mit csinálnak ezek a legények? - kérdé a kapitány .

A főhadnagy vállat vont .

- Talán melegük van .

- Mars! - vezényelt a kapitány s ráügetett a hídra .

Jánossy föltette a sipkáját és követte, utána a többiek.
Egy pillanat és idegen földet tapostak.
A kapitány elvonultatta őket maga előtt s kíváncsian vizsgálta mindegyiknek az arcát.
Ő eddig Olaszországban szolgált, a magyar háborúban nem vet t részt s inkább kíváncsi részvéttel, mint ellenszenvvel nézte a császár új katonáit .

- Kemény fickók, harcedzett, viharvert legények, - szólt a főhadnagynak s újra a front elé lovagolt .

- Milyen rangja volt önnek a lázadóknál? - szólítá meg Jánossyt, aki ütött-kopott tiszti uniformisát viselte .

- Főhadnagy voltam .

- Mondja meg a legényeknek, hogy énekelhetnek, ha kedvük tartja .

Jánossy hátrafordult .

- Fiúk, egy búcsúdalt .

A következő percben végigharsant a síkon :

Hej, de szívem csak azt mondja jobb otthon .

A kapitány figyelmesen hallgatta .

- Ez nagyon szomorú.
Valami vígabbat .

Jánossy merően nézett a kapitány szemébe s felelt :

- A vígabbat elfelejtettük .

A főhadnagy közbeszól :

- Herr Rittmeister, ne biztassa őket, mert majd valami rebellis nótára gyujtanak .

...Estefelé szakadó esőben valami jól rendezett, szépen világított , kitünően kövezett, kisebb osztrák városba érkeztek.
A platzkommandó előtt glédá ba álltak és várták a beszállásolást.
A lakosság nagy tömegekben gyült össze és bámulta a kopott vitézeket, akik másfél esztendeig dacoltak a császárral, megfutamították a nagyhírű hadvezéreket , Windischgrätzet és Jellasichot s még a fehér cár írtó hadai ellen is hónapokig védték magukat.
Az asszonyok sajnálkoztak azon , hagy milyen fiatalok, milyen rongyosak és hogy fázhatnak!
Végre jött a platzkommandant, végignézte őket s elrendelte, hogy vigyék a legényeket a mondursmagazinba s azonnal bujtassák a császá r kabátjába.
Kert euch!
Mars !

Keserü, komoly jelenet volt ez .

Megválni a dicsőséges rongyoktól, melyet viseltek; az egyik Isaszegnél, a másik Nagy-Sallónál, a harmadik Branyiszkónál.
Megválni a dicsőséges honvédgúnyától, s fölvenni a haza leigázóinak unifo rmisát, ez nagy szenvedés volt nekik .

- Eh, a bőrünket lehúzhatják, de az ő bőrükben is magyarok maradunk , - kiáltott Pongrácz, a volt vörössapkás hadnagy .

- Igazad van, - felelt Jánossy, - a szívünket nem téphetik ki s ez a fő .

Borbás, egy tejfelesszájú d iákgyerek, aki az arcán egy kozák kardvágását viselte (emlékül a debreceni csatából ), teljes osztrák uniformisában fölemelkedett és keserűen szólt :

- Lesz még a kutyára dér !

Hej, de nagyon optimista mondás volt ez akkor, 1849 őszén !

Aztán elvitték őket val ami ronda barakkokba meghálni .

Hajnalban pedig masiroztak tovább.
Most már dobpergéssel haladtak és lépést kellett tartaniok.
Igy vonultak be estenden a szép Laibach városába.
Kivont kardok, szuronyok közt érkeztek, hát nagy tömeg gyült össze a csodájukra .

De csak éppen keresztülmentek a városon, föl a Schlossberg várába .
Itt egy nagy udvarra néző elsőemeleti teremben elhelyezték őket.
Innen kimozdulni nem volt szabad.
A folyosók, udvarok tele voltak fegyveres őrökkel .

Délután megszólította Szabó, egy gyönge, vézna parasztfiú Borbást :

- Káplár úr, írnék az édesanyámnak, ha szíveskedne ...

- Mit, fiam ?

- Megírni a levelet .

- De hogy küldöd el ?

- Van két forintom, egy cserepár megígérte, hogy azért fölteszi a póstára .

- Jó, akkor megírom .

- Nagy öröme lesz a szegénynek.
Öreg is, beteg is, szegény is, én vagyok az egyetlen fia, aztán azt se tudja, élek -e, vagy meghaltam ...

- No, majd megvigasztaljuk.
Csak gondolkozzál a levélen, aztán majd én megírom szépen .

Este lett, a nagy teremben meggyujtottak két szál gyertyát, aztán kiosztották a prófuntot.
Aztán köpenyébe takarózva mindenki végighevert a priccsen .

Hajnalban Jánossy fölugrott.
Tompa dobpergés hallatszott az udvarról .
Sokan fölemelkedtek a zajra .

- Ez kivégzés, - szólt félhangosan Jánossy .

- Talán magyart végeznek ki! - szólt Pongrácz .

Az ablakhoz rohantak.
A születő hajnal fénye derengett az udvaron .
Tompa dobpergéssel, feltűzött szuronnyal egy karré haladt, közepén egy honvédatillás láncravert alak, mellette a pap.
Jánossy föltépte az ablakot .

- Isten veled, bajtárs!
Imádkozni fogunk érted, mi rab magyarok !

A lánc megcsörrent, az elítélt feléjük tárta karjait .

- Isten veletek!
Éjen a haza! - felelt vissza.
- Éljen a haza! - kiáltott vissza az ablakból száz torok .

- Stark trommeln! - vezényelt az őrnagy .

Negyven dob perdült meg egyszerre, irtóztató dübörgéssel, de Jánossy hangja túlkiáltotta :

- Térdelj!
Imához !

Az exekució elhaladt.
A honvédek még akkor is térdeltek, amikor az őrség berohant.
Jánossyt megvasalva azonnal elvitték, a többit az udvarra parancsolták .

- Mi vár ránk? - suttogá Borbás .

- Tizedelés, - felelt hidegen Pongrácz .

Dacos némasággal állt ott a magyar, amikor kiolvasták és oldalt állították a tizedikeket.
S akkor jött a parancs, hogy vesszőt fognak futni .

Barbár büntetés volt ez !

Az áldozatokat elvitték, s délfelé kerülte k vissza, egymást támogatva, vérevesztetten, sápadtan.
Legalább ezer vesszőcsapást kapott mindegyikük.
Legjobban odavolt a kis Szabó.
De Borbás és Pongrácz megmosták sebeit, bekenték valami zsírral, melyet egy jószívű cserepártól kaptak s hozattak neki t i tokban a kantinból jó ebédet.
Ebéd után az ép bajtársak durva katonaköpenyegekből puha ágyat terítettek a pricsre s így, jól betakarva elaludt .
De csakhamar láza támadt, fölébredt és vizet kért .

- Káplár úr, - szólt halkan Borbáshoz, - nem felejtette el a levelet ?

- Nem .

- Most tán megírhatná .

- Ugyan mit írjak mostani szomorú állapotodban ?

- Majd én mondom, csak tessék írni .

Borbás tollat fogott s írta, amint következik :

Kedves anyám !

Bocsássa meg, hogy régóta nem értesítettem sorsomról, mert annyi dolgom volt, hogy nem értem rá, egy napot se töltöttem soha egy helyen, mindig ide-oda járkáltunk az országban.
Azt már tán hallotta, hogy mi letettük a fegyvert, így hát vége van a háborúnak, mert elárultak bennünket.
De a német aszongya, hogy mink olyan jó katonák vagyunk, hogy nem ereszt el, neki is szolgáljunk.
Így hát most jó dolgunk van, eszünk, iszunk, söprünk, súrolunk s olyan országba megyünk, ahol örökké nyár van és a kenyér a fán terem ...

( A fiú nyöszörgött és kérte, hogy fordítsák oldalt.
Nagyon sajogtak a sebei.
Fölhajtott egy pohár vizet és diktált tovább. )

...Ne féltsen hát engem édes szülőanyám, mert én olyan egészséges vagyok, mint a makk, most már túl vagyok minden veszedelmen, a német se bánik velem rosszul... esztendőre látjuk egymást... tán hamarább is ...

( A fiú halálsápadt lett s el kellett hallgatnia .
A vérvesztés elgyöngítette.
Intett Borbásnak, hogy majd később .
Adtak neki egy kis pálinkát, mire elszunnyadt.
Borbás odahajolt hozzá , megsímogatta forró homlokát.
Aztán elfordult s a szemében egy könny csillogott. )

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
  • 20
  • 21
  • 22
  • 23
  • 24
  • 25
  • 26
  • 27
  • 28
  • 29
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE