Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Rákosi Viktor
Korhadt fakeresztek : képek a magyar szabadságról
Keletkezés ideje
1899
Fejezet
29
Bekezdés
1872
Mondat
3558
Szó
33531
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
Dobpergés
Vidám kelepeléssel, nagy csoporto kban repültek a gólyák délfelé, az örökké zöld mezőkre, a mindig fényes és meleg napsugár honába .
Kis szívükben megfér két haza iránt való hűség, két haza iránt való szeretet .
Dél felé masiroz a sáros országúton egy zászlóaljra való honvédfiú s föl-fölteki ntve a szürke őszi égre, bánatos sóhaj röppen ki kebléből, amikor a gólyatábort meglátja .
Mert az a szabad madár tavasszal újra visszatér ebbe az országba, a kis faluba s elfoglalja fészkét a kéményen, de ők talán sohse látják szülőföldjük kedves határát .
Be vannak sorozva osztrák katonának s vonulnak Itália felé .
Elől egy század svalizsér, hátul egy század svalizsér, oldalt , föltűzött szuronnyal cserepárok haladnak .
A fiúk nem igen társalognak egymással.
Valaki az imént a dél felé kékellő hegyekre mutatott s azt mondta: Az a hegylánc már Ausztria.
Egy vizen megyünk át, az a határ .
Erre a hírre, amely gyorsan végigfut a sorokon, elhalt a beszélgetés .
A pipát is kivették a szájukból.
Mintha imádkozni készülnének .
- Halt !
Az előlhaladó svalizsérszázad kapitány a adta ki ezt a parancsot.
A lovasok leszálltak, hogy átvezessék lovukat a hídon .
A határon voltak.
Az őszi esőzésektől megdagadt folyó hömpölygött előttük.
Jánossy, az első sorban haladó főhadnagy, hátrafordult, végignézett a honvédeken és levette a sipkáját.
Magastermetű ember volt, a fiúk mind látták , hogy mit csinál.
Egy perc alatt valamennyi födetlen fővel állt ott .
- Mit csinálnak ezek a legények? - kérdé a kapitány .
A főhadnagy vállat vont .
- Talán melegük van .
- Mars! - vezényelt a kapitány s ráügetett a hídra .
Jánossy föltette a sipkáját és követte, utána a többiek.
Egy pillanat és idegen földet tapostak.
A kapitány elvonultatta őket maga előtt s kíváncsian vizsgálta mindegyiknek az arcát.
Ő eddig Olaszországban szolgált, a magyar háborúban nem vet t részt s inkább kíváncsi részvéttel, mint ellenszenvvel nézte a császár új katonáit .
- Kemény fickók, harcedzett, viharvert legények, - szólt a főhadnagynak s újra a front elé lovagolt .
- Milyen rangja volt önnek a lázadóknál? - szólítá meg Jánossyt, aki ütött-kopott tiszti uniformisát viselte .
- Főhadnagy voltam .
- Mondja meg a legényeknek, hogy énekelhetnek, ha kedvük tartja .
Jánossy hátrafordult .
- Fiúk, egy búcsúdalt .
A következő percben végigharsant a síkon :
Hej, de szívem csak azt mondja jobb otthon .
A kapitány figyelmesen hallgatta .
- Ez nagyon szomorú.
Valami vígabbat .
Jánossy merően nézett a kapitány szemébe s felelt :
- A vígabbat elfelejtettük .
A főhadnagy közbeszól :
- Herr Rittmeister, ne biztassa őket, mert majd valami rebellis nótára gyujtanak .
...Estefelé szakadó esőben valami jól rendezett, szépen világított , kitünően kövezett, kisebb osztrák városba érkeztek.
A platzkommandó előtt glédá ba álltak és várták a beszállásolást.
A lakosság nagy tömegekben gyült össze és bámulta a kopott vitézeket, akik másfél esztendeig dacoltak a császárral, megfutamították a nagyhírű hadvezéreket , Windischgrätzet és Jellasichot s még a fehér cár írtó hadai ellen is hónapokig védték magukat.
Az asszonyok sajnálkoztak azon , hagy milyen fiatalok, milyen rongyosak és hogy fázhatnak!
Végre jött a platzkommandant, végignézte őket s elrendelte, hogy vigyék a legényeket a mondursmagazinba s azonnal bujtassák a császá r kabátjába.
Kert euch!
Mars !
Keserü, komoly jelenet volt ez .
Megválni a dicsőséges rongyoktól, melyet viseltek; az egyik Isaszegnél, a másik Nagy-Sallónál, a harmadik Branyiszkónál.
Megválni a dicsőséges honvédgúnyától, s fölvenni a haza leigázóinak unifo rmisát, ez nagy szenvedés volt nekik .
- Eh, a bőrünket lehúzhatják, de az ő bőrükben is magyarok maradunk , - kiáltott Pongrácz, a volt vörössapkás hadnagy .
- Igazad van, - felelt Jánossy, - a szívünket nem téphetik ki s ez a fő .
Borbás, egy tejfelesszájú d iákgyerek, aki az arcán egy kozák kardvágását viselte (emlékül a debreceni csatából ), teljes osztrák uniformisában fölemelkedett és keserűen szólt :
- Lesz még a kutyára dér !
Hej, de nagyon optimista mondás volt ez akkor, 1849 őszén !
Aztán elvitték őket val ami ronda barakkokba meghálni .
Hajnalban pedig masiroztak tovább.
Most már dobpergéssel haladtak és lépést kellett tartaniok.
Igy vonultak be estenden a szép Laibach városába.
Kivont kardok, szuronyok közt érkeztek, hát nagy tömeg gyült össze a csodájukra .
De csak éppen keresztülmentek a városon, föl a Schlossberg várába .
Itt egy nagy udvarra néző elsőemeleti teremben elhelyezték őket.
Innen kimozdulni nem volt szabad.
A folyosók, udvarok tele voltak fegyveres őrökkel .
Délután megszólította Szabó, egy gyönge, vézna parasztfiú Borbást :
- Káplár úr, írnék az édesanyámnak, ha szíveskedne ...
- Mit, fiam ?
- Megírni a levelet .
- De hogy küldöd el ?
- Van két forintom, egy cserepár megígérte, hogy azért fölteszi a póstára .
- Jó, akkor megírom .
- Nagy öröme lesz a szegénynek.
Öreg is, beteg is, szegény is, én vagyok az egyetlen fia, aztán azt se tudja, élek -e, vagy meghaltam ...
- No, majd megvigasztaljuk.
Csak gondolkozzál a levélen, aztán majd én megírom szépen .
Este lett, a nagy teremben meggyujtottak két szál gyertyát, aztán kiosztották a prófuntot.
Aztán köpenyébe takarózva mindenki végighevert a priccsen .
Hajnalban Jánossy fölugrott.
Tompa dobpergés hallatszott az udvarról .
Sokan fölemelkedtek a zajra .
- Ez kivégzés, - szólt félhangosan Jánossy .
- Talán magyart végeznek ki! - szólt Pongrácz .
Az ablakhoz rohantak.
A születő hajnal fénye derengett az udvaron .
Tompa dobpergéssel, feltűzött szuronnyal egy karré haladt, közepén egy honvédatillás láncravert alak, mellette a pap.
Jánossy föltépte az ablakot .
- Isten veled, bajtárs!
Imádkozni fogunk érted, mi rab magyarok !
A lánc megcsörrent, az elítélt feléjük tárta karjait .
- Isten veletek!
Éjen a haza! - felelt vissza.
- Éljen a haza! - kiáltott vissza az ablakból száz torok .
- Stark trommeln! - vezényelt az őrnagy .
Negyven dob perdült meg egyszerre, irtóztató dübörgéssel, de Jánossy hangja túlkiáltotta :
- Térdelj!
Imához !
Az exekució elhaladt.
A honvédek még akkor is térdeltek, amikor az őrség berohant.
Jánossyt megvasalva azonnal elvitték, a többit az udvarra parancsolták .
- Mi vár ránk? - suttogá Borbás .
- Tizedelés, - felelt hidegen Pongrácz .
Dacos némasággal állt ott a magyar, amikor kiolvasták és oldalt állították a tizedikeket.
S akkor jött a parancs, hogy vesszőt fognak futni .
Barbár büntetés volt ez !
Az áldozatokat elvitték, s délfelé kerülte k vissza, egymást támogatva, vérevesztetten, sápadtan.
Legalább ezer vesszőcsapást kapott mindegyikük.
Legjobban odavolt a kis Szabó.
De Borbás és Pongrácz megmosták sebeit, bekenték valami zsírral, melyet egy jószívű cserepártól kaptak s hozattak neki t i tokban a kantinból jó ebédet.
Ebéd után az ép bajtársak durva katonaköpenyegekből puha ágyat terítettek a pricsre s így, jól betakarva elaludt .
De csakhamar láza támadt, fölébredt és vizet kért .
- Káplár úr, - szólt halkan Borbáshoz, - nem felejtette el a levelet ?
- Nem .
- Most tán megírhatná .
- Ugyan mit írjak mostani szomorú állapotodban ?
- Majd én mondom, csak tessék írni .
Borbás tollat fogott s írta, amint következik :
Kedves anyám !
Bocsássa meg, hogy régóta nem értesítettem sorsomról, mert annyi dolgom volt, hogy nem értem rá, egy napot se töltöttem soha egy helyen, mindig ide-oda járkáltunk az országban.
Azt már tán hallotta, hogy mi letettük a fegyvert, így hát vége van a háborúnak, mert elárultak bennünket.
De a német aszongya, hogy mink olyan jó katonák vagyunk, hogy nem ereszt el, neki is szolgáljunk.
Így hát most jó dolgunk van, eszünk, iszunk, söprünk, súrolunk s olyan országba megyünk, ahol örökké nyár van és a kenyér a fán terem ...
( A fiú nyöszörgött és kérte, hogy fordítsák oldalt.
Nagyon sajogtak a sebei.
Fölhajtott egy pohár vizet és diktált tovább. )
...Ne féltsen hát engem édes szülőanyám, mert én olyan egészséges vagyok, mint a makk, most már túl vagyok minden veszedelmen, a német se bánik velem rosszul... esztendőre látjuk egymást... tán hamarább is ...
( A fiú halálsápadt lett s el kellett hallgatnia .
A vérvesztés elgyöngítette.
Intett Borbásnak, hogy majd később .
Adtak neki egy kis pálinkát, mire elszunnyadt.
Borbás odahajolt hozzá , megsímogatta forró homlokát.
Aztán elfordult s a szemében egy könny csillogott. )
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE