Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A nap, mikor szembe süt
Ősz közepén történt, Galiciában...
Délelőtt volt; a dombok és völgyek mezői, földjei frissé, üdévé párázták a levegőt, a nap lassan-lassan erőre kapott s sugarazta az erőt, az életet.
Az egyik domb szelid hajlásu pihenőjén a tábori kórház sátortábora sütkérezett az egyre melegebb verőfényben.
A tábor alján egy hordágyon egy tüzértiszt hevert.
Bepólyázott jobb-lábát jó magasan aláágyazta s hanyattfekve szivarozott.
Szemét behunyva, jó ideig sütötte arcát a nappal; néha-néha meglegyintette a fel-feltámadó hüs őszi szél.
A mezők , a füvek, a suttogó lombok üzenete volt az s végtelen megnyugvást, bizalmat öntött a szivébe.
Egy gondolata volt csak: mindig így feküdni napsütésben, hüs szellőjárásban.
Hirtelen kedve jött ujra látni a domb alján huzódó völgy szines, mozgalmas képét .
Felkönyö-költ s lenézett.
Lent csoportokban, rajokban táboroztak a tartalékcsapatok.
Szekereket, ágyukat vontattak, egy-egy zászlóalj menetelt, lovas hirvivők vágtattak, a tábori konyhák füstölögtek s a szem-közti domb árnyékos alját kivéve, az egész szines, mozgalmas képet besugarazta aranyos verőjével a nap.
Sokáig gyönyörködött az üde tábori képben, azután ujra hanyattdőlt s behunyt szemmel álmodozott.
Örült a katonaságának, örült, hogy láthatta mindezt a sok erőt, életet, szépséget, örült neki, hogy olyan pompás srapnelltüzbe tudta fogni az ellenséges gyalogságot s megállította a roha-mukat.
Örült neki, hogy megsebesült maga is.
Örült a sebesült lábát átjáró gyógyító, jóleső melegségnek.
Az enyhe, sugaras, szellőfuvásos őszi napnak.
Váratlan lépések dobbanása riasztotta fel álmodozásából, felkönyökölt, figyelt.
Alig husz lépésnyire tőle oldalt magas bokorsövény huzódott, nem sokkal ereszkedve lejebb fekvőhelyének magasságánál.
- A sövény mögött jön valaki, - gondolta.
Csakugyan pár pillanat mulva a sövény végénél egy hatalmas, marcona alak bukkant elő.
Tüzértiszt volt, de annyira lerongyolódva, hogy rangját nem lehetett kivenni.
Hatalmas , termetes ember volt.
Mintha csak valami őserdőből kelt volna utra valami őskorbeli roppant fatörzs.
Lépései szinte rengették a földet.
S külsejének elhanyagoltsága még hatalmasabb, még fenségesebb erőt adott neki.
Szakállát, bajuszát hetek óta nem borotválhatta s hajával együtt egyetlen összefolyó, kusza bozótba ágyazták a fejét.
De a két, különben apró szeme tüzesen, melegen villogott elő a bozót aljából.
Ruhája tépett , sáros.
Csizmáján is egész sár¬telepek ültek.
A sövény szélén egy pillanatra megállott, szétnézett s mikor meglátta a tüzérhadnagyot , habozás nélkül indult feléje.
Nyugodt, erős lépésekkel közeledett, olyan bizalommal, olyan tartással, mintha már régen a tüzérhadnagyot kereste volna.
Minden hatalmassága és torzonborz külseje mellett is a szelid, jó ember hatását tette.
A tüzérhadnagy csodálkozva várta s mikor odaért, látta, hogy főhadnagy.
Az pedig csak jött, kigombolt dolmányban, bluzban s derüsen mosolyogva nyujtotta a kezét:
- Szervusz pajtás, van -e valami inni valód?
- Vajjon honnan ismerem? - tépelődött a tüzérhadnagy, mert a másik olyan hangon köszönt , mint ahogy csak régi gyerekkori barátnak szokott az ember.
S még nem is felelhetett a fő-hadnagy kérdésére, mert az észrevette, hogy a hordágy alatt egy butella sör van.
- Ejha, sör, na, ez szerencse! - kiáltott örvendezve, felkapta az üveget s a szájához emelte.
Lehetett benne egy liter.
Mohón itta ki, egyetlen hajtásra.
A hadnagy csodálkozva nézte, a főhadnagy elnevette magát, az ágya szélére ült , könnyedén, hogy minél kevesebb sullyal terhelje az ágyat s mentegetőzve magyarázta:
- Nagyon szomjas vagyok, pajtás.
Ne tarts iszákosnak, de még sohasem voltam ilyen szomjas.
- Biztosan fáradt vagy, azért - felelte a hadnagy s szinte szégyelte, hogy nem jut eszébe, hogy honnan ismeri a főhadnagyot.
- Ne haragudj, pajtás, - kezdte az megint, - de nem is hiszed, milyen szomjas vagyok.
Az ég is megáld, adj még valahonnan egy kis italt.
- Hozatok, - mondta a hadnagy s elkiáltotta magát:
- Pista, héj!
A kiáltásra nyargalt elő a legénye az egyik sátor mögül.
- Hallod -e, - kérdezte tőle, - van -e még sörünk?
- Már nincsen, hadnagy ur.
- Akkor szaladj, kérjél!
- Bort nem lehetne? - vágott bele a főhadnagy.
- Lehet bort is, - válaszolta a legény.
- Akkor hozzál bort, legalább egy litert, de nyargalj, - küldte a főhadnagy.
A legény elszaladt.
- Pajtás, - kérdezte derüsen a főhadnagy, - megsebesültél?
- A lábamon, - felelte a hadnagy.
- Srapnell?
Golyó?
Vagy micsoda?
- Srapnell.
De már gyógyul.
- Nem kell levágni?
- Fene! - nevetett a hadnagy.
- Akkor nincs baj, - legyintett a főhadnagy s elgondolkozott.
- Tudod -e pajtás, - kezdte végre, - sohase hittem, hogy ilyen szomjas lehessek.
- Háboruban megesik, - felelte a hadnagy.
A főhadnagy szelid szemében derü és felhőfutás váltakoztak.
- Hiába, ez már így van, - mondta végre nagyot sóhajtva.
- Mi van így? - kérdezte a hadnagy.
- A háboru.
A hadnagy elgondolkozott s megkérdezte:
- Hogy gondolod?
- Úgy gondolom, hogy háboruban egyszerre ellenségemmé lesz ezer meg ezer ember, akit addig nem is ismertem.
- Persze, hogy ellenség lesz, - nevetett a hadnagy.
- Látod, például mi most háboruban vagyunk a muszkával s egyszerre ellenségemmé lett egy csapat Szergej, meg Iván, meg Alexander, meg Pjotr, meg mit tudom én, még kifélék , akikkel pedig ha teszem Meránban, vagy Lomnicon, vagy Monacóban találkoztam volna, a legjobb barátok lettünk volna.
- Biz egy így van, - mondta a hadnagy s elborulva gondolkozott.
A legény közben visszajött s szaladva hozta a bort.
A főhadnagy mohón kikapta a kezéből, a szájához kapta az üveget s egyetlen hajtásra huzta ki az egész liter bort.
- De jó volt!
Elepedtem volna, ha nem ihattam volna, - mondta áradozva s nagyokat lélekzett.
- Meg kell adni, pajtás, még senkit se láttam idáig ilyen mohón inni.
Nagyon szomjas lehettél, - mondta a hadnagy.
- Borzasztó szomjas voltam, pajtás, pedig hidd el, nem vagyok iszákos.
De fene tudja, mi van velem, a világ borát meg tudnám inni.
A legényhez fordult:
- Tudnál még hozni egy literrel? - kérdezte tőle.
- Tudnék, - felelte a legény.
- Akkor szaladj, hozzál, - mondta a főhadnagy.
A legény elszaladt s megint ketten maradtak.
A főhadnagynak egy hirtelen mozdulatnál meglebbent a dolmánya és a kabátja s véres ing látszott ki alóla.
- Pajtás, - mondta a hadnagy hirtelen megriadással, - hiszen te sebesült vagy.
- Semmi, - legyintett a főhadnagy, - egy golyó csak, már be is tapasztottam.
- Csak nem ért nemesebb részt?
- Alighanem a tüdőmön szalad el.
De hány meggyógyult már tüdősebbel?
Hisz ki is jött a golyó a hátamon.
- De hiszen ez nem tréfa, én segítségért kiáltok! - riadozott a hadnagy.
- Fenét kiáltasz.
Hiszen mondom, hogy betapasztottam.
Oszt már semmi bajom.
Éppen csak szomjas, meg fáradt vagyok.
A hadnagy csak csóválta a fejét, nem tudta, mit csináljon?
A főhadnagy pedig szelid komolysággal mondta:
- Ebből is láthatod, hogy milyen a háboru.
Mert ládd -e, hinnéd -e, hogy nem is láttam , hogy ki lőtt meg?
Még a nevét se tudom.
Nem én.
De fogadom, hogy ő sem tudja, hogy meglőtt.
De hidd el pajtás, nem is tudok rá haragudni.
Vagy azt hiszed, haragudtam azokra, akikre az ágyuimból lövettem?
Fenét!
Hiszen nem is ismerem őket, hát mért haragudtam volna.
De azért csak lövettem s hiszed -e, minden vágyam az volt, hogy találjak.
Most is az volna.
Pedig Isten bizony nem haragszom rájuk.
Nem én, pajtás, egy fikarcnyit se.
De hát ha már ilyen a háboru...
Végtelen szelidség, jóság ült az arcán s szinte valami sugaras büvkör lengett a hatalmas, roppant ember körül.
A hadnagy szeretettel nézte.
Testvérének érezte.
A főhadnagy ránézett s mintha csak eltalálta volna a gondolatát, szeliden kérdezte:
- Ugy -e, azon gondolkozol, honnan ismersz?
- Ne haragudj, pajtás, - felelte a hadnagy elpirulva, - de igazán nem jut eszembe.
- Semmi az, pajtás.
Hiszen először látjuk egymást.
De azért testvérek vagyunk mink.
Hidd el, pajtás, hogy azok vagyunk.
Minden ember testvér.
Az is testvérem, aki meglőtt .
Persze, hogy a testvérem.
Mért ne lenne?
Azért, mert háboru van?
Hát tesz az valamit?
Elgondolkoztak, hallgattak.
- De jó ez a meleg napsütés, - kezdte ujra a főhadnagy.
- Erőd ad, bizalmat, - felelte a hadnagy.
- Hanem hallod -e, pajtás, ne haragudj, de én nagyon fáradt vagyok, leheverek egy cseppet a gyepre, - mondta a főhadnagy.
- Hozatok egy ágyat neked is, jobb lesz az, - ajánlkozott a hadnagy.
- Sose hozass, pajtás, a gyepre vágyom lefeküdni.
- Csak aztán meg ne hülj!
- Én?! - mondta a főhadnagy büszkén.
Lehevert a gyepre, hanyatt.
- Hidd el, pajtás, - magyarázta, - nincs a világon szebb, jobb dolog a napnál.
Az ember csak kifekszik a verőfényre s melegen, sugarazva süti.
Életet ad, erőt, kedvet.
Úgy érzem, elbirnék most tiz emberrel is.
A hadnagy hallgatott.
Megint a főhadnagy kezdte:
- Pajtás, bele tudsz te nézni a napba?
- Vakít, - felelte a hadnagy.
- Hunyorit az ember, - magyarázta a főhadnagy s akkor könnyen belenézhet.
Rövid csend után ujra folytatta:
- De az nem ér semmit.
A nap a fény, az örökkévalóság forrása.
Én csak azt szeretném , hogy egyszer tele szemmel, hunyorítás nélkül nézhessek bele.
A hadnagy nem felelt s a főhadnagy is elhallgatott.
Mozdulatlanul, álmodozva sütkéreztek.
Megjött a legény a borral.
Vitte a főhadnagynak.
- Főhadnagy ur, alázatosan jelentem, itt a bor.
A főhadnagy nem felelt, nem mozdult.
A legény közelebb ment.
- Hej, főhadnagy ur, - kiáltotta rémülten, - mi az?
Mi lelte?
Rázni kezdte, költögette, hiába.
A hadnagy megriadva könyökölt fel.
- Mi az, mi történt?
- Meghalt, - felelte a legény.
- Ilyen csendesen, ilyen mozdulatlanul! - csodálkozott a hadnagy s ellágyulva nézte a főhad-nagyot.
Az mozdulatlanul feküdt, hanyatt.
Csodálatos szelidség és béke lengett körülötte.
A szeme kerekre volt nyitva s a nap tele sugarazta szelidséggel, jósággal , békével és meg¬értéssel.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE