Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Kis lányok, csillagok
Ez az irás pár oldal meg nem irt naplómból.
Mezőre vágytam.
Fára, rétekre, felhőkre, csillagokra.
Felültem a vonatra s másfél óra mulva a velencei tónál voltam.
Gyalog vágtam neki a velencei állomástól Velencéig vivő utnak.
Szellő-járásos, napos májusi délután volt.
A tó felől áradt a párás levegő, a szellő zsombékos, nádas illattal csapta arcomba.
Én meg csak mentem az utmenti pázsiton s botommal rakoncátlan, áradó kedvemben csap¬dos-tam a tüskerózsák fejét.
Peregve, nyakaszegetten hullottak le.
Jobbra az ut mentén rácsos kerítésü uri kastély aludt.
Zöldzsalugáteres ablakokkal .
Szerettem volna bekiáltani a kastélyba, felszakítani a zsalugátereket, hogy ne aludjanak a zsaluk mögött, hogy éljenek és élvezzék a tavaszt.
De csak mentem tovább.
Beértem Velencében.
A templomnak vitt az országutat folytató utca.
A templomig két oldalt apró ablakszemü, fehérre meszelt házacskák.
Az utcán, a házak kapu-já¬ban, sehol senki.
Az emberek biztosan a földeken dolgozhattak.
Mikor a templom közelébe értem, a templom mögül iskolás-lányok áradtak elém.
A leg-kisebbik hatéves lehetett, a legnagyobbik tizéves.
Lehettek vagy negyvenen .
Mezitlábas, fonatoshaju paraszt lányok.
Zajosak voltak vidámak, csak mikor megláttak , hallgattak el s kedvesen, kiváncsian rám bámultak.
Egyiküknek megsimogattam a haját:
- Add nékem ezt a szép szalagot, - kértem.
- Adok érte cukrot, - alkudoztam.
- Nem, - mondta a kis lány s eltolta a kezemet a fejéről.
- Miért nem adod?
- Megverne az anyám.
- Ha nem verne meg, ide adnád?
- Nem kell az magának, - felelte a kislány, s riadtan bujt két másik kis lány háta mögé.
- Ki adja ide a szalagját? - kérdeztem tréfás komolysággal.
Valamennyi kis lány ijedten bujt, huzakodott.
Riadtan, értetlenül néztek rám.
- Bácsi hol lakik? - kérdezte egy kis barna cseppség.
- Messzire, nagyon messzire.
- Merre?
- Arra... - mutattam.
- Oszt mért jött ide?
- Hogy szalagot kérjek a hajatokból, - feleltem.
- Ajjé, nem is igaz, - nevetett a kis lány s valamennyi együtt nevetett, kiáltozott vele.
- Mire való volna bácsinak az a szalag? - kérdezte bizalmatlanul az egyik kis lány.
- Eltenném egy könyvbe, - feleltem komolyan - és akkor imádságos könyv lenne.
- Bácsi, nékem van ám imádságos könyvem.
Még csatija is van! - dicsekedett egy babos¬ruháju kis lány.
- Nékem is van, - magyarázta hangosan egy másik - vasárnap mindig még a templomba is elviszem.
- Néktek mindig vasárnap van, tik mindig imádkoztok, - mondtam komolyan, lassan.
De a kis lányok nevettek s hangosan kiabálták:
- Nem is igaz, mert ma is szerda van, oszt elébb csütörtök, péntek, szombat és csak azután lesz vasárnap.
Nem tudtam mit felelni, nem akartam megmagyarázni a gondolatomat.
A kis lányok pedig szedelőzködtek hazafelé.
- Kis lányok, - kérdeztem, - merre van itt valamiféle korcsma, vagy csárda, ahol alhatnék ma éjjel?
Csak bámultak rám.
- Hát bácsi nem otthon alszik? - csudálkoztak.
- Nékem messze van otthon.
Ma csárdában alszom - feleltem.
- Tudtok -e valami csárdafélét?
Az egyik kis lány habozkodott, félősködött, de végre mégis előállott:
- Mifelénk van egy csárda.
- Elvezetnél oda?
- Elvezetem a bácsit.
Arra van hazafelé is.
Kacagva, nevetőzve széledtek a kis lányok hazafelé, én pedig kézen fogtam kis vezetőmet s elindultunk.
Utközben a kis lány nekibátorodott s ártatlanul, kedvesen csacsogott mindenféle aranyos gyerekdolgokról.
A lelkem pedig ujjongott, repesett megtisztultságában.
- Az ott a csárda, - mutatta a kis lány, - én meg erre megyek.
- Köszönöm, kicsikém, - mondtam néki, - de hát bucsuzóra csak kap a bácsi egy csókot?
A kis lány pirul, maga se tudta mért s hallgatott.
Elővettem egy ezüstforintot.
- Nézd, ezt a forintot pántlikára adom, de csak egy csókért.
A kis lány szeme odaragyogott, odatapadt a pénzre.
- Igazán nékem adná akkor a bácsi?
- Igazán hát.
- Csak tréfál.
- Nem tréfálok.
Csókért adom.
Lehajoltam, a kis leány pedig lábujjra ágaskodott, körülfonta két karjával a nyakamat s meg-csókolt.
Odaadtam néki a forintot.
A kis lány pedig örömében ugrálva szaladt hazafelé az ezüst¬forint-tal.
A csárdában az ivóba nyitottam be.
Cigányok voltak az ivóban csak s kártyáztak.
Piszkos , jegyes kártyával.
Az asztalon üres palackok és poharak.
Mikor benyitottam, zajosan vesze¬ked-tek, de amint megláttak, abbahagyták a civakodást, összepislogtak, egyik leült a cimba¬lom¬hoz, kezdte hangolni, másik a hegedüjét próbálta, készülődött valamennyi s mire észrevettem, mit akarnak, rákezdték a Rákóczit.
Leintettem őket.
Bejött a gazda.
- Meg lehet itt hálni? - kérdeztem.
- A vendégszobában, - felelte.
- Nézzük meg, - mondtam.
- Ezeknek pedig adjanak pár liter bort, - intettem a cigányok felé.
Országutra nyilott a szobám, az országut tulsó oldalán pedig lombos sövényü, nagy uradalmi kert.
Megtetszett.
Szalámit kértem a gazdától, vajat, kenyeret meg bort, s a szobában marad-tam.
Falatozás után ruhástól az ágyra heveredtem s ábrándoztam.
A tavaszban megtett ut, az alvó, zsalugáteres kastély, a kis lányok a templom körül, a forintért kapott csók, a verekedő, nótarendelésre váró cigányok, az almaillatu , ódonbutoru vendégszoba olyan hangulatba ringattak, mikor az ember jóra, rosszra egyformán képes.
Estefelé, hegedüvel a hóna alatt, félénken, benyitott az ajtón a primás, s mögötte még másik két cigányt láttam sunyítani.
- Nagyságos úr, csinálunk nótát? - instált a primás.
- Legokosabb lesz, ha duhajkodom egy kicsit - gondoltam.
Egyedüli vendég voltam az egész csárdában s hogy legyen mulató cimborám, asztalomhoz ültettem a korcsmárost.
Kövér, pufók ember volt s rettentő nagyokat tudott nevetni.
A felesége oda volt Székes¬fejér-várt s a korcsmáros egyre csak azt hajtogatta:
- Én mondom, uram ne házasodjon meg soha.
Nem érdemes asszony bolondjának lenni - s nagyokat kacagott ehhez a bölcs mondáshoz.
Egyre rendeltem a bort, meg a régi magyar nótákat s mind hangosabbak, izgatottabbak lettünk.
A korcsmáros a Dunántult dicsérte, én pedig a Tisza mentét.
- Ugyan!
A Dunántul! - kicsinyeltem a Dunántult.
- Hiszen itt kutya sincs.
- De hiszen, uram, van itt! - erősködött a korcsmáros.
- Fene! - mondtam.
- Mifelénk megy az ember az országuton, oszt egyik tanyából is, a másikból is csak rohannak rá az öles juhászkutyák, meg a községekben is minden háznál van egy-két komondor, még több is, itt pedig az egész uton egy kutyát se láttam.
Még mutatóba se!
- Csuda vóna az! - csóválta a fejét a korcsmáros.
- Van itt kutyából elég, nagyságos úr! - szólott közbe félénken a kisbőgős.
- Komondor is?
- Komondor is.
- Hozzatok hát ide vagy egyet.
Három esztendeje nem jártam tanyákon.
Három esztendeje nem láttam komondort.
- Bödinek van egy, csaljátok el azt - fordult a korcsmáros a cigányokhoz.
- Eredj na!
- Eredj te!
- Hallod, mért nem mégysz hát! - biztatták egymást a cigányok .
Végre kipécézték a kisbőgőst, hogy menjen.
- Hát ha nem engedi a gazdája? - huzakodott a cigány.
- Mért ne engedné? - támadt rá a korcsmáros.
- Mondd, hogy úr akarja látni a kutyáját! - kiáltottam én is boros büszkeséggel.
A cigány most már nem mert velünk ellenkezni, hanem a pajtásaival alkudott:
- Ószt nem harap a, te?
A korcsmáros meghallotta.
Dühös lett.
- Mit félsz, more?! - kiáltotta.
- Ha harap is, a lábikrádba harap!
- Könyörgöm, nem igen kivánja a lábikrám, - mondta a cigány.
- Maradj hát!
Magam megyek! - állott fel a gazda s lassan indult a kutyáért.
- Igyuk ki a borát mind, mig odalesz, - adtam ki a parancsot, mikor kifordult a korcsmáros az ajtón.
S versenyt ittam a cigányokkal.
Nemsokára jött vissza a korcsmáros s egy elfajult kuvaszt hajtott, maga előtt.
- Tust! - ordítottam a cigányokra, mikor megláttam a korcsmárost, meg a kutyát.
A kutya megriadt a hangos muzsikától s nem akart bejönni az ivóba.
- Nem mécc be, te! - terelte a korcsmáros s rugdalta a lábával.
De a kutya csak sunyított félénken és sehogyse akart bejönni.
A korcsmáros dühös lett s egypár hatalmas rugással mégis csak berugdosta a szobába a kutyát.
Az pedig maga alá csapta a farkát s a kályha tövébe menekült.
Kuporodott, szükölt, sunyitott.
- Miféle dög ez, hogy ez se nem harap, se nem ugat, hanem akárki idegen rugdoshatja? - kiáltottam megvető ingerültséggel.
- Komondor, nagyságos úr, komondor, - magyarázta meggyőződéssel a cimbalmos.
Dühös lettem.
- Ez komondor?
Ez a dög?
Ha komondor lenne, százszor széttépett volna azóta valamennyiő-töket.
Odamentem a kutyához.
Rugtam rajta egyet s a kutya csak sunyított riadtan, én pedig egyre dühösebb lettem:
- Dögnek se jó ez!
Dög ez, nem komondor!
Én komondort akartam látni, aki harap, meg ugat, ti pedig hoztok egy dögöt!
Dolgozott bennem a bor s egyre jobban ingereltem magamat.
Rugdostam a kutyát:
- Harapj hát, ha rugnak, bitang!
Ugass, ha kutya vagy!
Nem ugatsz, he?!
A szegény riadt kutya pedig egyre kisebb gomolyagra kuporodott a sarokba.
Megint rugtam egyet a kutyán:
- Harapj hát, mi?
A kutya kushadt, lapult.
Ujabb rugás.
- Ugatsz, he?
A kutya moccanni se mert.
Elővettem a revolveremet.
Ráfogtam a kutyára.
- Ha dög vagy, legyél dög! - ordítottam.
Egy lövés, egy rövid vonítás s a kuvasz elterült.
Nagy csend lett.
Se a korcsmáros nem mert szólni, se a cigányok.
- Kié volt ez a dög? - kérdeztem.
- A Bödi Péteré, - felelte a korcsmáros.
Odaadtam néki egy ötvenkoronást.
- Add majd oda néki a kutyájáért.
Ti pedig huzzátok! - kiáltottam a cigányokra.
A cigányok huzták.
Az egyiknek hirtelen elkaptam a vonóját.
- Megálljátok, - kiáltottam.
- Mik vagytok tik?
- Cigányok, nagyságos úr, cigányok.
- Fenét vagytok cigányok! - ordítottam.
- Kutyák vagytok!
Ha nem tudtok kutyát hozni , most már ugassatok!
A cigányok összenéztek.
Én pedig felemeltem a revolveremet s a fejük felé tartottam.
- Mi lesz?
Négykézláb és ugatni!
Négykézlábra állottak.
Csak az egyik huzakodott.
- Nem értünk mink az ugatáshoz, - mondta.
A bor már egészen a fejembe szállott.
Pofon ütöttem.
- Négykézlábra, kutya! - ordítottam.
A cigány négykézlábra ereszkedett.
- Ne muzsikáljunk néki! - próbálta biztatni a többit négykézláb.
A primás dühösen rátámadt.
- Fogd be a szád, bibas!
Mert én is pofonnyallak.
Ez úr!
Ennek muzsikálhatsz!
- Ugassatok! - rendeltem.
A cigányok ugattak.
- Morogjatok! - rendeltem ujra.
A cigányok morogtak.
A korcsmárosnak nagyon tetszett a dolog.
- Cimbora! - áradazott - kedves ember!
Hiába, csak meglátszik ki az úr!
Átölelt, megcsókolt.
- Disznó! - dühösködtem.
- Te meg mertél csókolni?
Tudod, hogy ki csókolt meg máma éppen ott!
Egy angyal.
Egy fehér lelkü égi kis angyal.
Megtisztított a csókja!
A korcsmáros próbált mentegetődzni, de én nem hagytam, hanem ordítottam:
- Fizetek!
Egy percre se maradok tovább ilyen korcsmában.
Disznók közt!
Pénzt dobtam a cigányoknak:
- Elég lesz, mi? - kiáltottam.
A korcsmárosnak is pénzt vetettem az asztalra s indultam kifelé.
Elém állott , marasztott.
De én félrelöktem s kiléptem az ajtón.
A cigányok tust huztak.
- Csend! - ordítottam.
Csend lett.
És megindultam az éjszakában.
Az országuton, a fű és lombszáru harmatos levegőben.
Sötét éjszaka volt.
Csak homályos feketeségeknek, alaktalan sötétségeknek láttam a házakat és a fákat.
Minden csillagjával ragyogott, tündöklött az égbolt.
Mindenütt csillag és csillag.
Fejem fölött, előttem, utánam.
A korcsmára alig gondoltam.
Csak a kis leány csókja járt az eszemben és csak a csillagokat néztem.
Vivódott, tisztálkodott a lelkem.
És csak mentem az országuton a sötétségben, a ragyogó, csillagos ég alatt s eszembe se jutott, miért és merre?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE