Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Köd
A január meghozta a téli ködöt.
A sürű hamvas fátylat, amely az utcák közé borul, a házakra ölelkezik, rejtegeti, fátylazza őket.
S ahogy nézek a nedves, lomha ködbe , lassan-lassan szomorú melankólia ül a szivemre s a köd, aminek a mélyét, titkát kutatom , nem is köd már, hanem a mult.
...És régi ködökre emlékszem...
Nem tudom, mikor volt.
Régen...
Husz évnél is régebben...
Reggel, mikor felébredtem, égett a lámpa.
Vöröses, homályos fénnyel.
Meleg volt a szobában, pattogva, duruzsolva lobogott a tüz a kályhában.
De én fáztam.
Nem a testemmel, - a lel-kemmel.
Nem tudtam, mi történt?
Miért ég a lámpa?
Miért olyan homályos, szomoru a szoba és miért nincs még reggel?
És csak néztem a lámpát, amint fulladozott a fénye; szomoru volt, beteg volt.
...Szeretem a lámpafényt.
Téli meleg kandalós szobákban, amint ott függ az asztal felett s békét, nyugalmat, világosságot áraszt.
Olyan jó volt olyankor, hogy az apánk ott ül a karos-székben és ujságot olvas, hogy az édes anyánk harisnyát stoppol a kandaló mellett , hogy test-véreim vannak s eljönnek melegedni a nagybácsik, nagynénik, cukrot hoznak meg marcipánt s a hajdu behozza a teát és a cukrot leöntik rummal, meggyujtják s kékes foszladozó lángok táncolnak a csészékben.
Olyan jó volt olyankor végigheverni a puha pamlagon és olvasni Huckleberry Finnt.
S mindnyájunk felett ott égett barátságos meleg fénnyel a nagy függő-lámpa.
...S akkor reggel semmi sem volt a fényében a meghitt, barátságos melegségből.
Titkosan , erőtlenül, sápadtan égett.
S az ablakok sem voltak lefüggönyözve és sárgás, homályos szürke-ség áradt be rajtuk, betöltve az egész szobát, elnyomva a lámpafényt s az apám , az anyám és a testvéreim rosszkedvü árnyakként jöttek-mentek a szobában.
S megtudtam , hogy reggel van, köd van.
Akkor láttam életemben először barátságtalannak a mi meghitt , kedves szobáinkat.
Mintha titkos ellenség költözött volna közénk, ismeretlen, alattomos fenyegetésekkel.
Órák-hosszat küzködött a lámpánk a nyirkos, sürü köddel.
Végre dél felé ritkulni kezdett künn a homály, fehérebb lett a hamva s délre áttörte a nap.
Akkor eloltottuk a lámpánkat s szürke, szomoru nappali világosság töltötte be a szobánkat.
A köd eltünt, de a szivemben megmaradt örökre.
Ez volt életemben a legszomorubb köd.
A legsürübbet a Keleti Tengeren láttam.
Délben érkeztem a Keleti Tengerhez, a warnemündeni révhez.
Csendes őszi eső esett s a tenger alig pár száz méternyire beleveszett az esőpárázásba.
A vasuti kocsikat rátolatták a gőz-kompra s az lassan, óvatosan indult a tengernek.
Én a komp farán állottam, nekidültem a korlátnak, néztem, hogy vész el a párázásba egy-kettőre a német part, azután csak a komp felszántotta hullámok fehér habzását néztem.
Az eső lassan-lassan elállott s a párázás kezdett gomolyogni, felhőzni.
Fáztam s a gépházhoz mentem és nekitámaszkodtam a meleg, hatalmas kéménynek.
S egyszerre csak megbugott a hajó szirénája.
Panaszos, vészes rémülettel.
Be¬töl-tötte a bugás a tengert, a lelkemet .
Akkorra már köd lett a párázásból.
Sürü, nedves, áthatlan köd.
Két lépésnyire se láttam magam elé.
A fedélzet szélére botorkáltam, a korláthoz, hogy belebámuljak a hullámokba .
De nem láthattam a ködben a hullámokat sem.
Csak a zuho-gásukat halottam, amint nehezen , erőtlenül visszahullottak a komp lapátjairól.
S megint fölbugott a sziréna.
És ujra meg ujra megbugott s minden bugással több rémületet keltett a lelkemben.
Nem gyávaság volt az a rémület.
A köd misztériumának a megérzése.
Alattam, felettem, köröttem mindenütt csak köd, meg köd.
S ami titok, érthetetlen van a ködben, az mind ott lappangott, ott rejtőzött körülöttem.
Élt az a köd, fenyegetett, rémített s a sziréna mintha az én lelkem rémületét riogatta volna belé.
És egyszerre a hajónk közelében egy másik sziréna is megbugott.
A szembejövő komp volt .
De nem láthattuk, csak a szirénája árulta el a miénknek felelgető rémült bugással .
Lassan-lassan egyre távolabb bugott az idegen sziréna s végre megint viszhang nélkül maradt a miénk siró, hördülő panaszkodása.
...Mintha lassította volna a kompunk a futását.
S egyszerre harangozást hallottam .
Csudál-koztam.
Harang a tengeren?
Vagy már partot értünk volna ?...
S a harang egyre kongott, Olyan volt a hangja, mint kis falusi harangé s áhitatot keltett bennem.
Az egyik tiszt megmagyarázta, hogy a gedreri rév előtt járunk s a harangot a hullámok ringatják egy kivasmacskázott fa-haranglábbal s a szólása után ködben is a hajózható vizen ér a révbe a komp.
A sziréna most már egyre sürübben bugott.
Egészen a rév alatt jártunk.
S a harang csak kongott és mintha csak imádkozásra intett volna bennünket a sürü, nehéz ködben.
Láttam a ködöt vándorolni is.
Jyllandban, Viborg határában.
Ez egy kora nyári délután volt.
Jyllandba azért mentem, hogy lássam a rőtveres, mélabus mezőket, a Hedét, ami sehol sem rőtveresebb, sehol sem mélabusabb, mint Viborg alatt .
Kedvem volt ott naponta kimenni a hepe-hupás lankásokra, barangolni cél nélkül s köröttem mindenütt csak egyhangu rőtveres mezőt látni s rajtuk tul ismeretlen messzeségeket sejteni, amik vonzóak, huzzák az embert s a távolbavágyás édes-bus érzését nevelik belé.
Ez a távolbavágyás jellemzi a Hede lakosait.
Ez a távolbavágyás vitte el régen innen az embereket, ez a távolbavágyás teszi utódaikat szótlanokká, meren¬gőkké , borongósakká.
S egy délután - meleg, alkonyodó nyári délután volt - egyszer csak ködöket, párákat kezdett virágzani a mező.
Úgy ült a sok ködfelhő a "Hede" felett , mintha vonatfüst csapódott volna rá.
S lassan-lassan összeölelközött, körülvett a sok ködfelhő, egyetlen alacsony felhővé alakult.
Sajátságos, szárnytalan, földre lomházkodó köd volt.
Sós lett tőle a szám ize.
S csak ült, csak borongott a mezők felett, mintha várt volna valamit.
A naplementét, az éjszakát.
És én tudtam, hogy ez a Hede hires köde , a Havguse.
Csendesen, biborosan áldozott le a nap.
Lassan elhalványodtak bucsusugarai is.
És akkor egyszerre, mintha csak szárnya nőtt volna a ködnek, meglebbent s egyre könnyebb szállással huzni kezdett nyugatnak, a tenger felé.
S éreztem, hogy a Hede álma volt az a köd.
S ami elvitte, az a vágy, ami ott borong, ott méláz az egész Hede felett s ismeretlen, véghetetlen messzeségekről álmodozik.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE