Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
A „Cullebrilla d’oro”.
Felkelt a nap.
A rengeteg sürü homálya lassan átlátszó zöldes félhomálylyá derült, a világosabb helyeken azonban a maga egész aranyos fényében ragyogott be a reggeli napsugár.
Rikácsoló zajgás, ugrálás s repkedés hangzott mindenfelé, mert a sok majom , madár ezerféle hangon lármázott, csevetelt.
Az őserdő e része itt-ott apró tavaktól, pocsolyáktól fénylett; hatalmas ceibafák, törzseiken liánok és fafojtogató folyondároktól befutva - emelkedtek a magasba...
Egyik százados ceibafán a totopo, ez a pompás, karcsu macska fujt, kurrogott és mérges nyávogással fenyegette az ingerkedő csuklyás majmokat.
Egyszerre a topo nagy szökkenéssel tünt a sürübe, mert két megszökött néger rabszolga bukkant elő a fák közül.
A két beesett, fakó arczu ember, az éhség mindent feledtető mohóságával esett a kinálkozó bogyóknak és gyümölcsöknek, miközben a fiatalabbik madárfészek után keresgélve, eltávozott társától.
Egyszerre az öreg Tóbiás rövid iszonyodó kiáltását hallotta, olyanformán , mintha valami torkába fojtotta volna a hangot.
Rövid volt e hang, mégis jéggé dermesztette minden csepp vérét, mert a legvadabb halálfélelem volt benne kifejezve.
Pár ugrással a tisztás szélén állott - és az öreghez akart rohanni, ki egy piros virágu ompa-bokor mellett állva, mindkét kezével ennek ágaiba fogódzott.
Arcza szürkés fakó volt s minden tagja remegett a félelemtől, csak ugy rezegtek bele a bokor levelei, tekintete pedig mondhatlan iszonynyal a kis tisztás közepére volt szegezve...
A mint oda pillantott, neki is lassu reszketés állta el minden tagját és szive összeszorult...
- A Culebrilla d'oro!
Az arany-kigyó! - rebegék ajkai hangtalanul.
A tisztás közepére egészen odatüzött a reggeli napsugár s a bársonyzöld mohon egy középnagyságú kigyócska, alig méternyi hosszu, karikázott ide-oda...
Majd hullámvonalakban tekergőzött, majd rétes-alakba kunkorodva, ágaskodott , nyullott jobbra-balra, felkuszva az aláhajló vékony ághegyekre és törékeny virágkocsányokra, hogy a reggeli nap meleg sugarai csillogó testének minden részét átjárják.
Mert teste ugy csillogott, fénylett, mint az olvasztott arany.
Valahányat mozdult, annyit villant az aranysárga szin minden zománczában, a legsetétebb narancsszintől kezdve, egészen a régiek fehér aranyszinéig, szemei pedig a legbársonyabb buzavirágkék szinben égtek, mint két pompás zafirkő vagy naftaláng.
Egyetlen vesszőütéssel meg lehetett volna ölni, de Phőbus, még sem mert mozdulni, hanem hálát adott magában a szent szűznek, hogy léptei zaját elfojtotta a lágy mohu talaj, alakját pedig elfödik az ágakról aláhajló folyondárszálak.
Különben már halott ember volna, a minthogy halott lesz pár perczek mulva az öreg Tóbiás.
Mert e kis kigyó a guyanai erdők halálangyala!
Előle nem lehet menekülni , ellene nem lehet védekezni.
A ki rá bukkan, az a halálfia.
Nemcsak azért , mert minden élőt, minden mozgót megtámad, megmar olyan gyorsasággal, mint a kilőtt nyil, hanem azért is, mert közelében - mint valami testőr - mindig egy Szukuruku-kigyó tartózkodik rejtekben és nem is gyanithatni, honnan , merről veti magát az emberre ez a hat-nyolcz láb hosszu, emberkarvastagságu hüllő, melynek mérge a legerősebb emberből is másodperczek mulva hullát csinál menthetetlenül.
Phőbus sem mert mozdulni.
Még lélegzetét is visszatartotta, mert nem tudta , hogy hol lappang a Culebrilla d'oro testőre, a Szukuruku?
Gyanitotta ugyan , hogy valahol az öreg Tóbiás közelében rejtőzködik, hogy legelső mozdulatánál nyilként reávesse magát.
Szemei villogva siklottak egyik bokorról a másikra és egy terebélyes , fehérvirágu upie cserjén állapodtak meg.
Ennek levelei között, mintha egy lapos, szivalaku fej körvonalait látná és a szürkébe játszó vastag testet lomha gyürükben az ágak köré tekerődve.
A lapos nagy fej most megmozdult és zöldes lángolásu fény czikkázott a levelek homályában: a Szukuruku alattomos, vad pillantása...
A leskelődő kigyóról tekintete most az öreg Tóbiásra tévedt, ki tán már rég összeroskadt volna a félelemtől és borzadálytól, ha kezeivel görcsösen az ompa virágos ágaiba nem kapaszkodik.
Igy is görcsös remegés rázta meg időnként hatalmas testét és szemei üres, téveteg tekintettel meredtek az , arany-kigyó csillogó gyürüire, mely fürge ficzánkolással egyre közelebb-közelebb csuszott hozzá... és midőn mezitelen lábaihoz ért , felágaskodott és czombjára tekerődzött.
A jéghideg gyürük érintésére - az irtózat és kétségbeesés nem emberi kiáltása hördült fel melléből és az öreg teste megtántorodott.
Ebben a pillanatban az upie bokor levelei megzördültek s dühös sziszegés között, kilőtt nyilként vágódott elő a Szukuruku... s karjai és derekára tekerődzött.
Egy pillanatig undok fejét messzire hátraszegezve, szikrázó szemeivel, sátáni dühvel reámeredt, azután horgas méregfogaival egymásután kétszer a nyakába harapott...
Többet Phőbus nem látott.
Mintha sürü felhő ereszkedett volna szemei elé , egyet fordult vele minden és végig esett a puha, vastag mohon.
A nap már magasan járt az égen - midőn magához tért s nagy nehezen feltápászkodott...
Szemeit forró könyek nedvesiték, midőn öreg barátja felpuffadt, szederjesen szürke hulláját a virágos bokrok között mozdulatlanul heverni látta .
Körülötte a fü és moh vértől ázva vöröslött, mert az arany-cokra és a Szukuruku marása következtében a vér nemcsak a szájon, orron, füleken és szemeken indul meg rohamosan, hanem a test valamennyi pórusán át kiszivárog a legutolsó cseppig, sőt oly iszonyu még e méreg ereje, hogy a test a halál beállta után rögtön bomlani és oszladozni kezd.
Egyes-egyedül maradt tehát a vészes rengetegben!
Az arany-kigyó még ott játszott, ott sütkérezett, de testőrét a Szukurukut nem látta, hiába kémlelte át éles szemeivel egyenként a körüllévő bokrokat...
Egyszerre összerezzent!
Olyan tisztán, olyan élesen hangzott alá sebes egymásutánban a magasból eme emberhang forma kiáltás: "Guaco! guaco , huapo !"
Feltekintve, a magas ceibafa kiálló ágán egy ölyv formán tarkázott kékesszürke madarat látott ülni, hosszu, villásan osztott farkkal...
" Guaco, guaco ", hasitá élesen másodszor is a madár hangja a levegőt, azután a magasba hibbanva, nagy körökben kezdett keringeni a tisztás felett.
Phőbus ujjongani szeretett volna örömében, mert megismerte a kigyóölő-madarat, a mérges-kigyók eme engesztelhetetlen üldözőjét és pusztitóját.
- Öreg Tóbiás, mindjárt meg lész boszulva! - mormogá és szikrázó szemekkel kisérte a madár körded szállongását.
Mikor a kigyóölő első sivitása felhangzott, a Culebrilla d'oro nyilként pattant fel fektéből és rétesformán összekunkorodva, magasba szegzett fejjel vigyázta minden mozdulatát, lassan maga körül forogva.
A madár ezalatt lassu köröket irva, keringett a tisztás felett.
Jó hadvezérként először is a terepet, ellensége nagyságát és erejét kémlelte , csak azután huzott nyilegyenesen fölfelé s egy szempillantásig mozdulatlan pontként lebegett a magasba, azután szárnyait összekapva, mint a leeső kő , úgy vágódott le a kigyóra.
Aczélrugóként pattant ennek feje előre meresztett lábai és melle felé, de már akkorra egyik szárnya védő pajzsként fedte el ruganyos tollaival, mik alól gyors csapásokat hullatott éles csőrével ellenfele ragyogó testére...
Ebben a formában folyt a harcz jó ideig.
Az Elanus fel-fel röppent , le-lecsapott, a kigyó pedig, mint valamely ördögorsó, pergett sokszor egészen a farkahegyére ágaskodva, sőt ölnél magasabban fel-felvágta magát a szállongó madár után a levegőbe, néha pedig egész hosszában lelapulva a fü közé, próbált a védő-szárnyak alá vágni, tűhegyes méregfogaival, melyek , mintha rugók mozgatnák, pattogtak, előre-hátra.
Hanem a kigyóölő már jól ismerte ezeket és a következő cselvetéseket és csak ugy csattogott, ugy paskolta félre szárnyaival, vagy rugta fel a levegőbe.
Hiába tekerődzött egy-egy magányos csemetére, hogy testét, mint valami ostort suhogtassa, el lett verve, mikor pedig az ágak védő sürüje közé akart menekülni, utját állta, visszaszoritotta.
A sikertelen támadások folytán, a kigyó dühe nőttön-nőtt.
Szinezete ijesztő rohamosan változott világos-sárgából setétrézvörösre és viszont, szemei pedig kék lángocskák gyanánt sziporkáztak és hangja nem is sziszegés, hanem éles sipoló fütyüléssé változott.
Már tépett tollak szállongtak szerteszét a levegőben s a kigyó teste több sebből vérzett, a küzdelemnek még sem akart vége szakadni - legalább a madár részéről nem!
A culebrilla valahányszor sebet kapott, mindig megkisérlé a menekülést s hol valami lyukba, hol a tüskés sürüség közé akart surranni, de a guaco mindannyiszor utját állta.
E miatt - végsőkig ingerült dühében - a védelemre többé nem is gondolva, testének egész sulyával vetette magát rá és szárnya alatt körülgyürüzve, többször a mellébe harapott, azután ereje vesztetten esett vissza a földre.
A guaco, testében érezve a halálos méregfogakat, vad vijjongást hallatott s letépve magáról fáradt ellenfelét, nyilsebesen a közeli ceibafára szállt és szaporán tépni, szaggatni kezdte a törzsre és fákra kuszott élősdi-növény leveleit és miután vagy tizenkettőt nagy mohón elnyelt belőlük, neki esett a kéregnek s csőrével babszemnagyságu darabkákat hasogatva le, ezeket is sebesen elnyeldeste, azután harczi kiáltását hallatva, ujra nekitámadt a culebrillának s rövid küzdelem után, végleg megölte...
Szétroncsolt fejjel, görcsös rángások között a kigyó utolsókat vonaglott, de a bátor madár is csunyán össze-vissza volt tépve.
Kuszált tollazattal , leeresztett szárnyaira támaszkodva, lihegett egy kevés ideig, azután lankadt, szédelgő szárnyalással a ceibafára szállt és megint néhány levelet és kéregdarabkát evett meg a kuszó-növény leveleiből.
Phőbus nem akart hinni a saját szemeinek.
A kigyó megdöglött, de az általa megsebzett madár még él!
Résztvevőleg nézte a kinosan pihegő madarat, melynek fényes szemei megtörten elhomályosodtak.
S bár alig birta magát fentartani az ágon, mégis kimondhatlan mohósággal nyelte, ette a kuszónövény kérgét és leveleit.
Minden szempillantásban várta, hogy döglötten fog lehullani, de e helyett , kimondhatlan bámulatára, perczről-perczre vidorabb, élénkebb lett.
Szemei csakhamar visszanyerték előbbi tüzes ragyogásukat s szárnyait párszor erőteljesen megsuhogtatva, messzehangzón éles kiáltását hallatta és mintha mi sem történt volna, kuszált tollazatát kezdte rendezgetni horgas csőrével .
- Mikor ezzel készen lett, méltóságos szárnyalással a magasba emelkedve , győzelmet hirdetőn hallatá éles csatakiáltásait - azután sebes szárnyalással eltünt a messzeség kéklő homályában.
Egy napon Caracas város lakói a legnagyobb izgatottsággal tódultak a piacz felé, mely - miután a bikaviadalok is itt tartattak - egész arénaszerüleg volt épitve.
Mikor a kormányzó aranyhimes, tenyérnyi vállrózsákkal ékitett egyenruhája megcsillant az esztrádán, a porondon egy néger jelent meg.
Ez volt Phőbus .
Vállán durva szövetü zsákot tartott, baljával pedig hordóformán font szorosan lekötözött vesszőkast hengergetett.
A néger késével elvagdosva a kas fedelét lezáró szivós kuszó indákat, válláig meztelen karjaival a kasba nyult és egy vérvörösen csillogó korallkigyót rántott elő, melynek marása, ha nem is okoz minden esetben halált, olyan tébolyitó kinokat idéz elő, hogy meg kell az illetőt kötözni, különben szétzuzza fejét a falakon, megöli magát, csakhogy megszabaduljon a leirhatlan fájdalmaktól.
A nézősereg hátán hideg borzongott végig s a nők eltakarták arczukat, mert a néger meztelen karjaiból csak ugy csurgott a vér, ugy összemaratta magát a dühében ide-oda vágódó kigyótól.
Aztán a földhöz vágva, meztelen sarkával összeroppantotta a mérges hüllő fejét.
Most kinyitotta zsákját és egy marék zöld levelet s barnás kérget evett meg, mihez a banda néhány akkordot recsegtetett kiséretül.
A nézősereg még lélegzetét is visszafojtotta.
Mi fog ezután következni?
A néger ujra belenyult a kasba.
Az ijedtség, az elszörnyedés kiáltása zugott el mindenfelől, mert kezei között egy hét láb hosszu Szukuruku sziszegett , rángott, hogy alig birta megtartani.
Ez maga az eleven halál, a bibliabeli halálangyal!
Marása menthetetlenül öl , alig öt-hat percz mulva, a nagyobbaké pedig még hamarább.
A néger meg-megingott a bőszült hüllő erős rángásai alatt, melynek szemei zöld lángban sziporkáztak s hasadásig tátott torkából fehéren villantak ki sarlóformán hátragörbülő, majd két czentiméternyi tűhegyes méregfogai...
A néger jobb markát egy kissé alácsusztatta a kigyó nyakáról, mire ez vad dühvel, kilőtt nyilként vágott a meztelen karhoz kétszer egymásután...
Mindenki irtózva nézte a vérző sebhelyeket, a néger pedig kirántva kését, egy kanyarintással leszellte a kigyó fejét és megnyugtató mosolygással rázta le derekáról vonagló testét, azután ujra egy nagy marék levelet evett meg az előbbi ismeretlen növényből...
A kormányzó csodálkozó arczczal intett a négernek, ez azonban bocsánatkérő hajlongással rázta fejét és érthető mimikával jelezte, hogy legfőbb mutatványa még hátra van.
Egy csomó falevéllel letörülve a vért karjairól, óvatos lassusággal tolta félre a kas fedelét és a vigyázva kiszedett lomb és fü között, egyszerre , mintha az aranyos napsugarak ragyogó játéka czikázott, villant volna meg.
És mikor fekete karjait a magasba kapta, ezekben fénylő napsugárként ragyogott a ficzkándozó culebrilla...
A rémület és iszony elszörnyedő zugása hallatszott mindenfelől; az arczok elhalványultak s mindenki félve hátradöbbent, midőn a halálos mérgü hüllőt a néger körülhordozta, hogy mindenki láthassa, miszerint tűhegyes méregfogai sértetlenül ott csillognak felső állkapcsában...
- A Culebrilla!
A Culebrilla!
Öld meg, öld meg! - zugák minden oldalról feléje...
Ennek marásától semmi sem ment meg az ég alatt!
Phőbus győzelmesen nevetett, azután elereszté a kigyó összeszoritott nyakát , mire ez leirhatatlan dühvel mélyeszté mellébe és karjaiba fogait.
Azután párszor megpörgetve feje fölött, szétlocscsantá fejét az aréna gránit falain, maga pedig nyugodtan leült a vesszőkasra.
A zenészek trombitáiba befagyott a hang és egy légy dongását meg lehetett volna hallani abban az izgalmas lélegzetfojtó várakozásban, a mivel az egész közönség a kormányzóval együtt a méreg hatását várta.
Még a röpke másodperczek is óráknak tetszettek és egy, kettő, három... öt , hat másodpercz, egy... öt... tiz egész percz, egy negyed óra mult el.
A négeren, bár nagy bágyadtság látszott s bőre fakó lett, szemei megtörtek , reszketett minden tagjában, de nyugodtan ült helyén és folyton ette zsákjából ama bizonyos zöld leveleket.
Rövid félóra elteltével - Phőbus ujra visszanyerte előbbi erejét .
Bágyadtsága, fakó szine eltünt, szemei élénken, bőre pedig ismét fényesebben, fekete szinben ragyogott.
Ekkor élénken felpattanva, ruganyos léptekkel tartott a kormányzó esztrádája felé.
Phőbus egy kevés ideig beszélt a kormányzóval, mire ez barátságosan a vállára veregetett - azután csendet intett jobbjával, mire a néger az esztráda szélére lépett és elbeszélte a kigyómarást gyógyitó növény felfedezésének történetét.
Mikor e felfedezés hire villámgyorsan bejárta egész Braziliát és Észak-Amerikát, a guaco növényt nemcsak ezen országokban, hanem még Indiában, Martinique szigetén stbi meghonositották.
Hanem, csudálatos dolog, az átültetett és mesterségesen kultivált növény elvesztette csudás erejét, valamint száritott állapotban sem hatékony.
Csakis eredeti helyén , az Orinoko erdős vidékein van meg leirt, hatékony ereje.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE