Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Libavirág
Ennek már négy esztendeje.
Akkor néha kedvem jött menekülni a városból.
Félreeső ismeret-len kis falukba, tanyákba, révészházakba.
Így vetődtem el Sukoróra is, a Velencei tó partjára.
Egy dombon fekszik Sukoró, kissé befelé a lapos dombháton, úgy, hogy a tó felől jóformán csak a tornya látszik.
A domb alján, Sukoró alatt van egy országutszéli csárda.
Ott szállottam meg s déltől másnap reggelig nem szólottam senkihez egy szót se.
Csak ha rendeltem valamit.
Másnap reggel felgyalogoltam a dombhátra s elől, keresztbe vágtam át a jóformán egyetlen utcáju kis halászfalut.
Láttam, hogy a dombhát hosszan terjed s kisebb-nagyobb hajlásokkal fensikszerüen talán mérföldekre is elhuzódik.
A falu szélén legelő volt a dombhát s dicsnó-csürhe legelt rajta.
Egyenesen a disznópásztorhoz mentem.
- Mi van arra? - kérdeztem s a tóval ellenkező irányba mutattam.
- Nadap, - felelte a pásztor.
- Ha mindig egyenesen megyek, oda találok?
- Oda.
Többet sem én nem szóltam, se a pásztor.
Nekivágtam a mezőnek arra, amerre Nadapot fogom találni.
Sohase hallottam a hirét se Nadapnak s valami gyerekes örömöm telt benne, hogy azt se tudom, tanya -e, falu -e, vagy valami állami telep, csak egyszer majd elérem.
És csak mentem.
Tele volt a domb hajlással, süppedővel, úgy hogy egy hajtásnyinál sohase láttam előbbre.
S csak nőtt, egyre nőtt előttem a mező.
- Csupa mezőből áll az egész világ, - gondoltam, - Budapest, Debrecen, Hamburg s a többi is mind-mind, ahol megfordultam, csak álom, nincs más, csak ez a mező és a mező végén Nadap.
S egyszerre csak egy serpentin ut fordult fel az egyik hajlásnál a gyepmezőre, hirtelen völgyszerüen huppadt be a domb s a völgyben gyönyörü kertek diszlettek tavaszi pompá-jukban.
A szőlővesszők még árvák voltak, de az alma- és körtefák, a cseresnye- , meggy- és szilvafák tele voltak fehér, meg rózsaszinü virágpillangókkal.
A kertek végén egy kis fás, kertes falut láttam.
Olyan barátságos, békességes, derült volt.
Hivott, csalogatott...
A serpentin ut befordult a kertek közé és nemsokára csak virágos fákat láttam magam körül és szőlőtőkéket.
Alig mentem tiz percig a kertek közt, hirtelen fordult a kert s pár lépésnyire előttem ott volt a falu.
Egy kis szép mező volt a kertek meg a falu közt s a mezőn gyerekek játszottak.
Vagy tizenkét kis lány és fiu.
A legnagyobbik kilenc éves ha volt köztük .
Szines, tiszta ünneplőben voltak.
- Olyan tiszták, olyan kedvesek, - gondoltam - bizonyosan ők is az almafák virágai.
De azután eszembe jutott, hogy vasárnap van.
Odamentem a gyerekekhez.
Bátran, bizalmasan, kiváncsian mosolyogtak rám.
Az egyik kis lánynak megsimogattam az állát.
- Hogy hivnak? - kérdeztem tőle.
- Lischen, - felelte a kis lány s kerekre nyitotta tiszta kék szemeit.
- Nem tudod magyarul? - dorgálta egy nagyobbik kis pajtása.
- Erzsike, - mondta most már szégyenkezve a kis lány.
- Hát te németül is tudsz? - kérdeztem.
Erzsike hallgatott.
Hallgatott a többi is s ragyogott a szemükben a mosolygás.
Egy kis lány bátrabb volt.
Átölelte a derekamat, belém csimpaszkodott s úgy mondta:
- Jobban tudunk németül, mint magyarul.
- Hát hol tanultatok németül?
- Sehol.
- S mégis tudtok?
- Persze!
Hiszen a felnőttek mind németül beszélnek.
- De csak beszélnek magyarul is?
- Nem igen, mert nem tudnak.
- Hát titeket ki tanított meg?
- A tanító bácsi.
- Hát szeretitek a tanító bácsit?
- Szeretjük.
Megsimogattam a kis lányt s úgy kérdeztem:
- Hát a te apád, az se tud magyarul?
- Az tud, csak a nagyapám nem tud.
- Miért nem tud?
- A nagyapám mindig itt volt, de az apám elment.
- Hová?
- Messzire, Fejérvárra, - mondta s a nagy távolság felé legyintett a kezével.
- Hát ő ott tanult meg magyarul?
- Ott.
A többi gyerek meg csak állott körülöttem s rám bámultak.
- Kedves, aranyos gyerekek! - gondoltam, - köszönöm, hogy úgy szóba álltok velem s a szivembe melegítitek a tavaszt.
Hogy egészen megjött a gyerekek bátorsága, maguktól is kezdtek beszélgetni.
- A tanító bácsi mindig azt mondja, hogy magyarul beszélgessünk.
- És szeretsz magyarul beszélni? - kérdeztem tőle s karon fogtam.
- Szeretek.
- Hát tudod -e, hogy hivják ezt a virágot, - mutattam.
- Bársonyvirágnak.
- Hát ez mi?
- Kankalin.
- Hát ez?
A kislány nézte a virágot s gondolkozott.
- Na, nem tudod?
- Gänseblümchen, - mondta végre a kislány.
- Magyarul mondd, - biztattam.
A kislány nem felelt.
Nem tudta.
- Ki tudja? - kérdeztem.
Csak bámult rám valamennyi gyerek.
Egyik se tudta.
- Sose mondta még a tanító ur, - mondta végre az egyik.
- Hát ide hallgassatok, - mondtam.
- Hogy mondják magyarul ezt, hogy: Gans.
- Liba!
Liba! - kiabálta mind nagy örömmel.
- Hát az, hogy: Blume?
- Virág.
- Hát akkor mi a Gänseblümchen?
A gyerekek hallgattak, csak az egyik kisfiu kiáltotta nagysokára a kitalálás hangos örömével: Libavirág!
- Libavirág!
Libavirág! - kiáltozta most már valamennyi s ragyogott az arcukon a jókedv , az ártatlanság, az öröm és a tavasz.
- Nem megyek be Nadapra, - gondoltam hirtelen, ahogy a gyerekeket néztem.
Nem is kérde-zem soha senkitől, mikor épült, kik lakják.
Maradjon mindig egy szép tavaszi emléknek.
Mezők ölében, kertek alatt barátságoskodó apró házakból álló kis falunak.
S ha rágondolok, almafavirág jusson eszembe , körtefavirág, cseresznye- és meggyvirág, ünneplőbe öltözött magyar szavu német kislányok és fiuk és nagy-nagy hajlásos zöld mező tele - libavirággal.
Még egyszer megsimogattam a gyerekek arcát s lassan indultam vissza, amerről jöttem , Sukorónak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE