Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kende Júlia
Márta, aki Máriának született
Keletkezés ideje
1934
Fejezet
4
Bekezdés
3130
Mondat
8244
Szó
71321
Szerző neme
nő
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
HARMADIK RÉSZ.
I. FEJEZET.
Kietlen, szürke, esős reggel volt az, amelyen végre a nagyon lefogyott , sápadt, gyenge lábon álló Márta beülhetett kocsijába édesanyjával, aki a végleges szakorvosi tanács meghallgatása miatt Budapestig kísérte.
Onnan , testben összetörten, lélekben leküzdhetlen depresszióktól gyötörve, szállt fel most már teljesen egyedül a Franzensbadba induló vonatra.
Franzensbadba érkeztének első pár napja csomagolással, rendezgetéssel és a gyógykezelésbe való beleéléssel járó fáradságokkal telt el.
De később , ki-kiült a térzenéhez.
Minden érdekelte.
Annyi esztendei falusi magány után minden színesnek, újszerűnek, európainak, a világ közepének tetszett neki és nagyon szórakoztatta.
És ő, aki eddig soha életében nem volt kíváncsi, most órákig el tudott tünődni azon, hogy vajjon mi hozhatta ide ezt vagy azt az érdekes, vagy furcsa szép, vagy csúnya fürdőzőt.
Néhány hét után az orvos már hosszabb sétákat, sőt kocsikázásokat is engedélyezett néha.
Egy ilyen alkalmat megragadva rándult át Karlsbadba .
Tömve volt a fürdőhely.
Ahogy a főüzletek kirakatait vizsgálgatta , minduntalan magyar szó ütötte meg a fülét.
Fel sem nézett.
Kit ismerhetne ő , aki hajdani külföldi utait leszámítva, úgyszólván mindig csak falun élt .
Ahogy erre eszmélt, fájó érzések kezdték gyötörni:
- Egyedül... egyedül - lüktetett halántékában, mint már annyiszor.
Nemsokára úgy találta, hogy fárasztja az álldogálás, ezért Pupp felé irányította lépteit.
De amint belépett, azt látta, hogy egyetlen üres hely sincs.
Tétován nézelődött, mert éhes is volt, szomjas is, nehezére esett volna a továbbvándorlás.
Egy pincér észrevette határozatlanságát:
- Ott a fa alatti asztalkánál volna egy hely, ha nem lenne kellemetlen másokkal ülni.
Márta idegenkedve nézett arra.
Egy öreg úrinőt látott ott és egy urat háttal a kijáratnak.
A pincér máris sietve somfordált melléjük s most arra kezdett mutogatni, ahol Márta várakozott.
Erre az öreg hölgy feléje nézett és barátságos kézmozdulattal kínálta fel az üres széket.
Márta köszönő fejbólintással foglalt helyet s csak azután nézett fel, hogy szemtől-szembe találja magát: - Szentendrey Ádámmal.
A meglepetés első pillanatában mind a ketten némán s mégis árulkodó örömmel, egymásbavesző nézéssel áldották a véletlent.
Az öreg hölgy kérdően jártatta pillantását egyikről a másikra .
Szentendrey volt az, aki nevetve beszélni kezdett:
- Micsoda, de micsoda véletlen!
Megismer még?
- Majd az öreg dámához fordulva: - Kedves néném, engedje meg, hogy Rombay Pálné őnagyságát bemutassam: Nagynéném, Zergesdy Johanna grófnő.
Most pedig mondja, hogy kerül ide?
- Nem vagyok itt - ügyetlenkedett Márta, akinek csak arra volt most gondja , hogy megrendülését eltitkolja.
Szentendrey újabb nevetése hallatszott:
- Ne mondja!
Nem itt?
Hát akkor hol?
- Franzensbadban - felelte Márta és mélyen elpirult, mert úgy érezte, hogy szörnyű indiszkréció rejlik már csak e névben is.
De a nagynéni legott szapora szóval faggatni kezdte:
- Franzensbadban?
Igazán?
Sokat voltam ott hajdanában.
És hol lakik?
Márta megmondta az utcát és számot.
Az öreg hölgy még tovább kérdezte .
Látszott, hogy minden érdekli, ők ketten hálásak voltak e szóáradatért, mert időt engedett álarcok és vértek magukra erőszakolására.
E naptól kezdve sokat voltak együtt.
Úgy történt ez, hogy Zergesdy grófnő egyszer azt találta mondani, hogy Karlsbad unalmas, mire öccse hamarosan meggyőzte arról, hogy Franzensbadban kitűnőek az orvosok.
Igy történt, hogy alig két nappal a találkozás után máris átköltözködtek abba a penzióba , amelyben - ahogy később kiderült - Johanna grófnő első szerelmi idillje lejátszódott.
Igaz, hogy a tizenegyediknek egy kis karlsbadi erdei pad volt a színtere, de tizenegy olyan közel van már a tucathoz, míg az első mindig csak az első marad!
Az pedig Franzensbadban volt.
Tudni kell, hogy az öreg grófnőnek, legalább hatvanéves koráig az volt a főfoglalkozása, hogy ilyen érzelmi kegyhelyekkel csillagozza tele Európa térképét.
Most pedig, hogy ezen a koron is jóval túl volt, meg kellett elégednie azzal, hogy sorra látogathatta azokat.
Sőt, akadály esetén már azzal is, hogy gramofonlemezek segítségével idézgesse mindazt a sok halott keringőt és elnémult nótát, amelyek valamiképen összefüggtek szívének egy-egy kedves emlékével.
Ezeket hallgatva kedvére kiszipoghatta , kisóhajtozhatta magát.
Szentendrey nagyon jól ismerte ezt a gyengéjét, azért még mielőtt Franzensbadba értek volna, máris sietett egy új lemezszállítmányt rendelni , amely a «Bruder lustig » -től az «O du lieber Augustin » -on át úgyszintén a « Kerek ez a zsemlyétől» a «Vékony deszka kerítésig» minden megvolt, amiről feltételezte, hogy hivatva lehet egy elnémult szívet ideig-óráig tetszéletre galvanizálni.
Igy aztán zavartalanul összejöhetett Mártával.
Délelőtt nem is kísérelte meg a találkozást, mert a fiatalasszony ezt az időszakot egészen kúrájának szentelte.
Az ebédet rendesen hármasban fogyasztották, de még előttük gőzölgött a feketekávé, amikor az öreg grófnő máris nyugtalankodni kezdett és délutáni pihenőt emlegetve, otthagyta őket az asztalnál, hogy gramofónjához és szerelmesleveleihez siessen vissza.
Ezekből is jókora ládányit hurcolt magával Európaszerte.
Értékes, gyönyörű gyüjtemény volt az , de ő már alig nézte, hogy nagy író, vagy nagy zeneszerző, vagy nagy politikus van -e alájuk írva.
Ma már óriás és vaskos okuláréján át böngészve , olyan mindegy volt, hogy a régies, kusza betűk Musset, vagy Liszt Ferenc , vagy Türr István, vagy Cavour nevét cikornyázták.
Csak két szó érdekelte bármily nyelven bárkitől.
Csak azt a két szót kereste és találta mindenikben: «szeretlek» és «imádlak ».
Szentendrey, aki tudott ezekről a relikviákról is, beszélni kezdett róluk Mártának.
Nem tudta megérteni, firtatni nem merte, mi okozza a fiatalasszony hirtelen támadt elszomorodását.
Márta hálás volt, hogy nem kérdezett semmit, mert csak egyetlenegy válasz égette a nyelvét és az így hangzott volna: Irígylem a nagynénjét.
Nem azért , hogy annyian szerették, de amiért ő annyira tudta szeretni: a szerelmet.
De éppen ezt nem volt szabad kimondania.
Soha ilyenféléről nem akadt szó kettejük között.
Mégis, mennyi mondandójuk volt minden együttlétnél.
A néni távozása után Ádám mindennap megkérdezte:
- Hová megyünk most?
Hangja mindenkor derűs és tárgyilagos volt.
Tudatalatti vágyai úgy érezték meg a reménykedést - melyek ezt a kérdést a szájába adták -, mint szeizmográf a távoli földrengést.
De Mártának sikerült éppen olyan tárgyilagos derűvel felelni:
- Ha nem bánja, üljünk ki a parkba.
Sohasem hívta saját lakásába.
Miért?
Mert félt?
És szégyelte, hogy fél?
Mert betegnek tudta magát és nem akart emiatt sírva fakadni előtte?
Mert hű akart maradni férjéhez?
Tulajdonképpen ez mind együtt lázadozott benne és hol a veleszületett és belenevelt elvek kerültek felül, hol újra fellángolt szerelme követelőzött örök jogokra hivatkozva.
Nagyon szenvedett és mégis nagyon boldog volt.
Azok az együtt töltött órák, a park valamelyik messziről is látható, mégis eldugott padján, mennyi olyan ablakot, ajtót tártak fel újra, amelyen a végtelenség derűje, megértése, harmóniája a lelkébe özönlött.
Milyen gyönyörűség volt hangosan gondolkozni.
Milyen messze érezte magát az otthoni, kicsinyes mindennapiságtól, férje féltékenységétől.
Humor nélküli élcelődésétől.
Tejpénztől.
Szolgáló megesésétől.
Csorbult bögréktől .
Mindentől, ami földszagú.
De egynek mindig örült.
Ha Ádám a gyerekeiről kérdezősködött.
Csupa szeretet és ragyogás volt a szeme ilyenkor; a hangja meg csupa derű, amikor róluk beszélt.
Mennyi mindent tudott mondani kisleánya apró, rizskása-fogáról, a kisfia göndör szőke hajáról .
Legbátrabban ő is a Szentendrey fiáról szeretett kérdezősködni.
Ennél a témánál úgy vélte, nem érheti veszedelem egyikőjüket sem.
- Mondja, a kis Péter, mert úgy hívják, nemde, tulajdonképen már hány esztendős?
- Bizony már csaknem tíz.
Hány éves is a maga kisleánya?
Márta megértően nevetett vissza:
- Csaknem kettő.
- Majd megmondom a fiamnak.
Éppen egymáshoz illők.
- Gondolja?
- A legkomolyabban.
Ezt a kérdést gyakran megtárgyalták ugyan, de mindig jókedvűen, nevetve , könnyedén, mint ahogy két ügyes játékos törékeny virágok felett színes léglabdákat dobál át és újra át egymásnak.
Márta nagytitokban mégis , szivének legédesebb álmodozásával gondolt e lehetőségre.
Minden héten egyszer levél érkezett férjétől.
Kissé túlcikornyás, jól olvasható, tiszttartóbetűvetéssel voltak azok írva.
Mindig gyöngéd megszólítással kezdődtek: «Asszonykám », vagy «Mamuska ».
Igy.
A végén is hosszú sorokra terjedt a szerelmes figyelmeztetés és búcsúzkodás.
De a közepükön a pontos beszámolásnak volt helye.
Háztartásról, gazdaságról és azoknak sok ügyéről, bajáról.
Rombay híven felsorolta, hány tehén borjadzott, hány disznó hullott el, hány üveg uborka savanyodik télire.
Hány juhbőrt vett meg a zsidó «impertinens olcsón ».
Legutóbbi levelének végefelé Márta még a következőket is olvasta:
« Igaz ni! majd elfeledtem a zekerei nagy újságot megírni.
Emlékszik, úgy -e a kis Verusra, a jegyzőné szolgálójára?
Szép kis fruska volt.
Maga egyszer süteményt adott neki, amikor még csak libát őrzött a falu végén.
Emlékszik ?
Nos, ma temették.
A dolog úgy történt, hogy a jegyzőné valami herbateához való fűért leküldte a kertek aljára, tudja, ott messze, túl a kúton .
Hogyan-hogyan nem, egy arra ténfergő részeg vándorlegény megleste s ahogy ott tépegette a virágokat, hirtelen elkapta, mint fecske a legyet.
Sokan hallották a kétségbeesett segélykiáltozását.
A kondás oda is szaladt időre , de mikor meglátta, hogy miről van szó, persze hogy röhögve eresztette vissza a galagonyaágat.
Ez úgy alkonyatkor történt.
Verus sokáig bujdosott a bokrok között.
Valószínűleg szégyelt hazamenni.
A jegyzőné végre is maga indult keresésére és mikor meglelte, természetesen pár jó, egészséges pofont mért le neki - ahogy illett is.
A kisleány látszólag belenyugodott még ebbe is s mint megijedt kutya kullogott a jegyzőné után.
De reggelre hiába keresték.
Csak harmadnap vetette ki hulláját a libató vize.
Nagy a gyanúm, - mondta a levél tovább - attól félt a kis butus, hogy nem akad egy másik vándorlegény az útjába?
Nem gondolja?
Pedig dehogy nem akadt volna olyan szép leánynak!
Na, nincs igazam ?«
Mártán végigfutott a hideg.
Lehetséges, hogy ebben a rút beállításban a Pál felfogása tükröződik vissza?
Mily visszataszító annál inkább, mert tréfálkozva írta.
És önkénytelenül a sajátmaga kelepcébe csalása jutott újra eszébe.
Milyen undorítóan komikus jelenet volt az is!
Ez a visszaemlékezés annyira felháborította még most is, hogy e pillanatban semmi különbséget nem talált férje és a részeg vándorlegény tette között.
Irtózott mind a kettőtől.
Egyáltalán mentől több időt töltött Szentendreyvel, annál sivárabbnak látta férjének nevelési hibáit és lelki fogyatékosságait.
Otthon valahogyan a megszokás, a nap-nap melletti együttlét, Rombaynak gyakori okos mondásai, páratlanul gyöngéd figyelmességei, nemkülönben az apró-cseprő kérdések körüli megértő mosolyok, a gyermekszobában támadt jóízű felkacagások mind-mind letompították, elhalkították azt, amit Márta úgy jellemzett titokban: «más diapazon ».
De így, a távolból, csak a hibákat látta az ő ijesztően józan emlékezete.
Mindezt Szentendrey előtt gondosan rejtegette.
De azon a napon, amelyen férjének hosszú levelét megkapta, tréfásan mégis mondott ennyit:
- Tudja, én vagyok a legkifosztottabb ember a világon.
Mert a mult mindig úgy rögződik emlékembe, amilyen adott percében tényleg volt.
Ha nagyon szép volt, nagyon szép maradt, de ha csúnya, most is az, sőt talán még csúnyább .
Higyje el, irígylem azokat, akik meg tudják maguknak szépíteni a multat.
Ádám erre csak azt felelte, két kezét nyujtva Márta felé:
- Én pedig csak azt az egyet irígylem, aki a maga jelenét tehetné széppé, de nem teszi...
- Honnan tudja? - támadt ellene a fiatalasszony fölényesen.
- Hát nem elég magára nézni?
Nem elég a maga szavát hallani?
Nem árulta el titkát éppen ebben a pillanatban is? - kiáltott Ádám szenvedélyesen.
- Mi volt maga Portofinoban?!
Csak gondoljon vissza, mi volt és mi most ?...
Márta néma megadással vont egyet vállán.
Szentendrey pedig - félig öntudatlanul - tovább kínozta:
- Nem tudja?
Hát megmondom én.
Ma egy csenevész, fészekből kiesett , töröttszárnyú madár.
Ó, szó sincs róla, valószínűleg egy nagyon dícséretreméltó szorgoskodó kis cinege.
De, hol van a maga igazi énje , Márta?
A szárnyaló?
Az egyéni?
A mindenkinél különb énje ?...
- Maga úgy beszél - próbált mosolyogni Márta -, mintha...
- Igen úgy - vágott szavába Ádám -, mintha azt keresném, azt siratnám, azt szeretném visszavarázsolni, ami az enyém volt.
Azt...
Azt!
Semmi mást, mert nekem az a - Minden...
Ne álljon fel, Márta!
Ne menjen el!
Ne hagyjon itt !
Hallgasson meg!
Kérem!...
Könyörgök!...
Márta! váljék el!...
- Én?
Megőrült ?...
- Lehet.
De őrültséget mindig az követ el, aki az életét tudatosan dobja áldozatul egy érdemtelennek.
- Hogy meri ezt nekem mondani?
- Értse meg!...
Szeretem...
Ma még ezerszerte jobban, mint hajdan!...
Kell más magyarázat ?...
Márta nem felelt, összeroskadtan ült és úgy nézett maga elé néma vívódással .
Jó sokára azt mondta - halk hangon:
- Pál ezt túl nem élné...
Aztán újabb gyötrődő mérlegelés után csaknem sikoltva, megértésért könyörgőn:
- Gyermekem van!...
Kettő.
Bár Ádámnak nem lehetett többé kétsége afelől, hogy a Rombay Pál felesége csakis őt szereti, mégse bírt tőle egy biztató szót kapni és mikor a fiatalasszony némán köszöntve felállt, nem volt bátorsága őt visszatartani.
Márta pedig csaknem futva ért lakására.
Odaérve, rögtön rendelkezett , sürgönyt írt, az orvost kérette, csomagolt és másnap, mire azokat a gyönyörű rózsákat átadhatták volna, melyeket Szentendrey minden reggelen üdvözletül küldött, ő már régen vonaton ült, hogy mentül hamarább, mentül gyorsabban meneküljön, sajátmagától, akiben ezidőszerint egy cseppet sem mert már bízni.
II. FEJEZET.
Egyelőre nem Zekerére ment, de Hódrétre, gyermekeihez.
Most azokra volt legnagyobb szüksége.
Nagy lett öröme, amikor Mária hozzá totyogott, kisfia pedig feléje mosolygott.
- Hadd lássam, jót tett Franzensbad?
Állj ide a világosságba! - rendelkezett Hódréthyné tréfás szigorral, de mingyárt nagyon komolyan csóválni kezdte a fejét:
- Még mindig nem vagyok megelégedve veled.
Mit mondott az orvos?
- Hogy még legalább két hónapig nagyon nagy nyugalomra van szükségem.
Anyja gyöngéden megcirógatta a halvány arcocskát.
- Maradj itt addig - kérlelte.
- Itt nem lesz semmi dolgod, gondod , bosszúságod, mint Zekerén, ahol - úgy hallom - még ma is munkások piszmognak a házon.
- Itt maradni ?...
Lehetetlen - védekezett Márta.
- Ezt már Pál miatt sem tehetném.
- Ugyan kérlek! - kottyantott beszélgetésükbe Szokványi Szidónia.
Tekla bárónő gyanakvón figyelt fel, sőt titkos kis integetéseket telegrafálgatott feléje.
De mióta Picike néni tolószékbe került a köszvényes lábával, nem volt nála kíméletlenebb zsarnok Magyarországon.
Most is cinikus vállvonogatással mellőzte unokanővére izgalmát és nevetgélve mondta ki azt , ami belőle régóta kikívánkozott:
- Ugyan kérlek, Pál, Pál...
Attól ugyan maradhatsz nálunk.
Miért is ne maradnál?
Itt vannak a gyermekeid s mindnyájan boldogok vagyunk, ha látunk...
- Jól tudom és köszönöm - felelte Márta nem egészen jókedvvel, de gyanútlanul.
- De lássa be, Picike néni, hogyha már maguk is örülnek ittlétemen, hát még Pál mennyire örülni fog, ha hazamegyek!
- Na... na...
- Mit na... na... nénikém, talán vannak kételyei?
- Ezt a fiatalasszony olyan önhitt biztonsággal mosolyogta feléje, mintha a Mont-Everest szilárdságáról beszélne.
Szidónia valósággal kihívásnak vette:
- Na...
Na.
Csak azt mondom, hogy na... na! - ismételte csúfondárosan.
- Ha olyan nagyon örülne, itt lehetne.
De nincs.
Pedig ráért volna idejönni, míg te Franzensbadból idáig utaztál.
- Biztosan nem hagyhatta ott a munkásokat - mondta Tekla bárónő, de olyan nyomatékkal ejtve a szót, hogy Márta gyanút fogott, annál inkább, mert Picike ingerülten támadt Hódréthynére.
- Mit integetsz?
Mintha nem állapodtunk volna meg abban, hogy Mártának is csak hasznára lesz, ha kinyílik a szeme.
- A szemem?
Mit akar ezzel mondani?
- Azt, hogy minden férfi egyforma.
Igen.
Ezt mondom.
Kujón, ahány csak van .
Igen.
Az.
A te férjed sem különb, sőt, komiszabb, mert ő még magyarázni sem szégyenli, hogy beteg vagy és ezért...
- Hallom, folytassa kérem!
- És Márta már ott állt előtte toronymagasságban .
Egy megszeppent kis hájcsomó pislákolt az alacsony székből feléje .
Bűntudatos lélek a haragvó arkangyal felé.
Mégis összeszedte minden bátorságát, hogy kimondja, ami a bögyét nyomta:
- Hát igen, «ezért» kénytelen a te kis szobalányodnál, a Zsuzsikánál kárpótlást szerezni magának.
Kimerülve rogyott össze, de egyszerre nyílegyenesre nyúlt a háta, Márta elképzelhetetlen válaszát hallva:
- Ha teszi, jól teszi...
A két öreg hölgy nagy egyetértéssel nézett össze e felháborító - «minden asszonyi méltóságot lábbal tipró» - kinyilatkoztatásra.
Márta még ennél is többet tett, mert, mintha most vágyakoznék igazán a férje után, azt mondta keményen, ellenvetést nem tűrő hangon:
- Még ma indulok.
- Még ma?
De hisz ez lehetetlen! - jött a szörnyűködés két oldalról egyszerre.
- Nincs lehetetlen.
Indulok.
Anyja érvelni kezdett:
- És mégy egész éjjel, pihenés nélkül, betegen?
Legyen eszed, kisleányom , kérlek, legyen eszed!
- Mamikám, ne tartóztass.
Ismered csökönyösségemet - kérlelte Márta, nem haraggal, de nem is engedve.
Egy lépést tett az ajtóhoz, de ekkor újra felcsattant Picikének csúfolódó nevetgélése.
- Hagyd őt, Tekla.
Nem látod, hogy azt a csélcsap férjét a bolondulásig szereti?
Márta adós maradt a felelettel.
Erélyes kézzel nyomta le a kilincset és kisietett.
A folyosóra érve, némi tétovázás után, mégsem a kijárat felé tartott, hanem amerre lakosztályának nagy csendessége várta.
Fájón rezgő idegekkel vetette magát az ágyra.
A saját hangja zsongott még mindig a fülében, ahogyan azt mondta:
- Ha teszi, jól teszi!
Úgy is érezte, ahogy mondta?
Hát nem, mert lázongott.
Minden egyes kis porcikája lázongott, pedig a gondolatok, amelyek mint gyors viharfelhők hömpölyögtek, kergették egymást erre-arra az agyában, a rendetlenül lüktető ereiben, tulajdonképpen nem is egyéni gondolatok voltak, hanem a monogám nő évezredes elemi feljajdulása, tiltakozása a poligám férfi évezredes árulása ellen.
De Márta ezt nem mindgyárt vette észre.
Annyira fel volt indulva , hogy egyéni sértésnek és szenvedésnek érezte azokat az atavisztikus felgerjedéseket.
Csak akkor kezdett magábaszállni, amikor a Picike csúfolódó kiáltása vetődött fel kéretlen-hivatlan a nagy káoszból.
- Hagyd őt, Tekla , nem látod, hogy azt a csélcsap férjét a bolondulásig szereti?
- Én?
A bolondulásig szeretem ?...
Pált ?...
Ezt mondta?
És most, talán éppen most, azt forgatják, rázzák, vizsgálják ők ketten.
És azt is, hogy féltékeny vagyok.
Hogy azért akarok hazasietni, mert holmi rikácsoló jelenetet kívánok rendezni Pálnak, «akit a bolondulásig szeretek ».
- Bár úgy lenne - sóhajtott szomorún.
- De, tulajdonképpen a látszat nekik az igazat.
- Tulajdonképpen, mit is akarok? - tört rá a kérdés élesen, kíméletlenül.
- Összemérni az erőmet egy szobalánnyal, szerelemféltésből?
Nem!...
Hát akkor ?
Mert bosszúra vágyom, amiért azalatt csalt meg a férjem, talán épp abban az órában, amikor letagadtam egyetlen, igaz szerelmemet, eldobtam életem nagy boldogságát, mindent, mindent... a neki fogadott hűségem nevében?
Most már még mélyebben, mélyebben igyekezett saját lelkébe látni.
- Mi van hát velem?
Miért érzem magam megrablottnak, szerencsétlennek?
Miért zokogok ilyen eszeveszetten egy óra óta?
Soká töprengett így, magát nem értve, magát megvetve, de egyszerre csak nagy hirtelen felült ágyában.
- Megvan!
Rájöttem! - mormolta homlokát tenyerével ütögetve.
- Pál hűség nélkül, reám nézve: közönbös.
Mert az volt a vérte, önmagával szemben.
Az volt benne a szép, az emberi, a viszonzásra késztő, a megvesztegető.
De, ha még ez sincs ?...
Akkor...
Akkor...
Én uram, Istenem, de hisz akkor egészen hiába adtam neki az életemet!
Mert hiszen akkor nincs reám szüksége !...
Irtózatos, őrjítő gondolat!...
Késő éjszaka lett, mire elszenderült.
Másnap nem szólt az elmenetelről, anyja pedig minden igyekezetével azon volt , hogy ottlétét nagyon kedvessé tegye.
Még ékszerdobozát is elővette évtizedes rejtekéből és egy nagy művészi arany és erdélyi zománcból készült régi nyakékkel ajándékozta meg.
Estére még egy meglepetésben volt része , amennyiben férje - minden előzetes híradást mellőzve - megérkezett.
Nagy örömöt mutatott, nagy hangon beszélt, túlzott fesztelenséggel mozgott.
Márta ebből is kiérezte, hogy valami oknál fogva kényelmetlenül érzi magát.
- Magáért jöttem - mondta, feleségét ismét és ismét magához ölelve.
Aztán Picikéhez fordult:
- Miért néz rám, mint egy kísértetre, öreg szülém?
- Harsogó nevetéssel mondta ezt, Szidónia pedig közel volt az ájuláshoz.
- Ilyet mondani egy szűz leánynak - lázadozott minden csepp vére, de néma maradt, mert mindennél jobban érdekelte, hogyan fog Márta a «bűnössel » szemben viselkedni.
Alaposan csalódhatott szegény, mert ők ketten a legjobb barátságban karoltak egymásba és mentek a kertbe, ahonnan a gyermekek víg visongatása hallatszott.
Két nap mulva, minden marasztalás ellenére, a Rombay-család Zekerére indult.
A hosszú kocsizás alatt Mártának sikerült magát «megszervezni », ahogy ő nevezte.
Belátni, hogyha együtt akar maradni férjével, nem ellenségként kell vele szemben állni, de még megértőbbnek lenni, még elnézőbbnek.
Még a híres Zsuzsikát sem küldte el rögtön, csak miután egy kitűnő helyet biztosított neki.
Márta csak egyetlen egyszer tett szóvá egy hasonló esetet.
- Pál, miért teszi?
Mire az nevetve ölelte magához és joviális őszinteséggel ő is kérdéssel felelt:
- Jobb szeretné, ha minden héten eret vágatnék magamon?
És talán, mert visszaemlékezett gyermekkorának vergődéseire, rémületeire , melyeket mind-mind a szülők közötti hangos szóváltások zúdítottak ártatlan fejére, mindent igyekezett megérteni.
Az ő kiegyenlítettség utáni örök sóvárgása gyakran segítségére jött.
Hisz annak köszönhette, hogy néma tudott maradni, amikor minden porcikája remegett a vágytól: jól odamondani, igazát bizonyítani, éles szavak viharbaharangozását kiélvezni.
Rombay viszont hónapokig vigyázott, hogy ne ingerelje.
De elég volt két-három pohár bor, vagy Márta előtt eltitkolt kártyaparti, vagy eltitkolt ügyek , hogy rosszkedvűen, eltompultan, vagy egyenesen hibát kereső rosszhiszeműséggel támadjon feleségére.
Egy ilyen rossz percében annyira ment, hogy Mártának - minden bevezetés nélkül, egyszerűen - szemére vetette a már hónapok óta távollevő Zsuzsika elküldését.
De felesége tréfásan , kerekre nyitott nagy szemekkel, lassú fejrázogatással, csodálkozást kifejező szájcsucsorítással, mint egy előre is elnéző anya nézett vele farkasszemet .
Aztán mindkét kezét a már kissé szégyenkező ember vállára tette, könnyed nevetéssel és mégis kérőn adta tudtára megmásíthatatlan akaratát:
- Az ilyesmiről mi ketten soha, de soha ne beszéljünk együtt.
Jó?
Rombay újra felfortyant.
- Ha akarok, beszélek.
Igenis, beszélek.
Márta egyszerre komoly lett nagyon.
- Nézze, Pál!
Annyi közös érdekünk van és annyit bevehetünk még az életünkbe és be is fogunk venni rendre, rendre, ahogy a gyermekek nőnek, hogy igazán kihagyhatunk egy kérdést, egyetlen egyet.
Hangos nevetéssel kiáltott fel a férj:
- De ha engem csak ez az egyetlen egy érdekel.
Márta nem talált szavakat.
Még a lélekzete is kimaradt a nagy meglepetéstől , de a humor iránti érzéke segítségére sietett és ő elnevette magát, amikor azt felelte:
- Tudja, hogy ez nem is igaz?
Van sok-sok más, ami magát érdekli.
- Téved!
De, például?
- Hegedűje.
- Cincogás.
- Mondjuk.
Kérdem, mert nem tudom: szeret lovagolni?
- Na, ezt már jól eltalálta!
Nagyon.
De az nem számít, mert nincs lovam.
- Miért?
- Mert koldus vagyok ahhoz, hogy igazán jót vegyek, gebékre meg nem ülök.
- Én sem.
Valamit majd csak kigondolunk.
Pál lóbolond volt egész életében és egyszerre, előérzete azt súgta, hogy Márta nem hiába mondta, amit mondott.
Pár nap mulva csakugyan megérkezett két nagyon szép paripa a geszti ménesből .
Mikor először lovagoltak ki, Mártának örömkönny buggyant szeméből, mert aki a falu pompás legelőjén mellette vágtatott, arra kevés lett volna az a dicséret, hogy tökéletesen üli a lovat, mert annál sokkal több illette .
Hiszen Pál egyszerűen lóra született.
Eggyé vált azzal, amint nyerget érzett maga alatt.
- Mikor ült nyeregben utoljára? - kérdezte e csodás rátermettség láttára.
- Már régen, nagyon régen.
- Sajnálhatja.
- Teszem is.
- Hol tanulta?
Boldog nevetéssel adta meg férje a választ:
- Azt hiszem, valahol a Don tövénél vagy legalább is arrafelé.
- Igazán?
- Na persze, úgy körülbelül ezer évvel ezelőtt.
Összenevettek és szokatlanul jó hangulatban, jóízűen elbeszélgetve kalandozták be a határt.
Ismét van valami, amire Pálnál büszke lehet.
Olyan jólesett ezt tudni Mártának.
Sajnos, férjének sem életfelfogása, sem életmódja, sem elvei, sem szokásai nem voltak olyan kifogástalanok, mint zenei hallása és lovastudománya.
Márta például sosem látta kellemetlen érzés nélkül a posta kezelését, amelyhez még mindig csökönyösen kötötte magát.
- Miért teszi? - faggatta mindjárt esküvőjük után.
- Csodálom, hogy nem únta még meg nap-nap mellett végigolvasni azt a sok levélcímzést, amihez semmi köze.
- Ahogy vesszük.
Szeretek embertársaim veséjébe látni.
Ez pedig annak egyik módja.
- A levelezőlapokat is elolvassa?
Csak nem?
- Miért ne?
Mulattatnak!
- Mondja, az én leveleimet is ilyen alaposan át fogja vizsgálni?
- Az csak ezután válik el, szerelmem.
Nevetve mondta ezt, kézcsókkal enyhítette és a fiatalasszonynak mégis rossz napot csinált vele.
Mindez több esztendővel ezelőtt történt, de Márta még ma sem békélt meg férjének e szokásával, mert tudta, hogy gyanakvó természete készteti e kémkedésre.
Most pedig, mióta Franzensbadból hazatért, az is bántotta, hogy kénytelen a Szentendrey leveleit kerülő úton, a dadus kezén át küldetni.
Sokszor elpirult, ha eszébe jutott ez és azt kérdezgette magától:
- Mit gondolhat rólam Ádám?
Azt, hogy rabszolgasorban élek, vagy azt, hogy műkedvelő intrikus vagyok, aki élvezi a titkolódzást?
Mindkét feltevés súlyosan nehezedett reá, de mégsem bírta magát rávenni arra , hogy válaszában magyarázgasson.
Valóságos naplók voltak azok mindkét részről, amelyekben sok szó esett mindennapi életük kisebb-nagyobb adottságairól, olvasmányaikról , kedvtelésükről.
Márta egészen őszintén leírta kellemes meglepetését, amikor először látta, férje milyen csodásan üli meg a lovat.
Szentendrey viszont kertjének szépségeiről számolt be nagy szaktudással.
Érzelmeikről nem sokat beszéltek.
Ott csillant az úgyis mindenik sorukban.
Annál több szó jutott a gyermekekre.
Kivált Márta tudott sok minden kedveset, mulatságost a «maga menyéről» feljegyezni.
« Hát még a fiam!
Ha látná!
Máris övé a világ.
Beszél, beszél.
És kérdez.
És akaratos.
És hízelgő.
De ha valami igazán kell neki, úgy akárhogy tiltjuk azt tőle, vagy rejtjük előle, az előbb-utóbb az övé lesz, az bizonyos.
Nem képzeli, milyen mulatságos, amikor sunyin körültekint s ha azt hiszi, hogy nem látjuk, négykézláb, gyorsan-gyorsan indul a megkívánt tárgy keresésére .
Ha aztán megleli, pirinkó kis kezével hamar-hamar maga alá gyömöszöli, akár fényes gyufatartó, akár mézzel kent kenyér az.
Remélem, nem szemfényvesztőnek készül.»
Egy későbbi, sokkal későbbi levelében pedig ez állt:
« Köszönöm, hogy fiam negyedik születésnapja eszébe jutott.
Dadus idejében továbbította a gyönyörű gőzhajót.
Tudja, hogy igazán befűthető?
Forognak a kerekei, sőt tagadhatatlanul halad is a vizen.
Megsúgom, hogy magam is sokszor eljátszom vele.
A fürdőkád azóta, persze, örökös áradásban van , úgyhogy a kövezeten remek úszóversenyt rendeznek a szivacsok és szappanok , Pál nagy bosszúságára.
Tegnap még ennél is meglepőbb dolog történt.
A hajó tudniillik, eddig ki nem derített okból, a kád legfenekére süllyedt , mégpedig akkor, amikor a két gyermeket egyedül hagytuk a fürdőszobában .
Úgylátszik, Zolinak jutott eszébe, hogy még több víz újra felszínre hozza a hajót.
Megvallom, tegnap ekként kísérleteztünk előtte egy összelapult gumilabdával.
Elég az hozzá, hogy a kis zsarnok valósággal kényszerítette Máriát, hogy az összes vízvezetéki csapot segítsen neki kinyitni.
Zuhanyt , melegvizet és mindent.
Mi - akik a kertben voltunk elfoglalva - a nagy zuhogásra lettünk figyelmesek.
De már ekkorára a megszeppent kis Máriám ijedten kiabált ki az ablakon:
- Mama, mama, baj van!
Aztán azt is, hogy: - Jaj, jaj, Zoli!...
Megértheti, milyen rémüldözéssel rohantam a fürdőszobába.
Ám elképzelt iszonyatok helyett tudja mire léptünk be?
Arra, hogy Zoli úrfi ott ugrált , tapsikolt és tapiskolt a szörnyű áradatban és - izgatott örömmel, vad diadalüvöltések közben - ujságolta mindnyájunknak külön-külön, hogy : « Özönvíz!
Zúg, zúg !»
Végre, mint utolsó nagy tromfot vágta ki: «Özőnvíz zúg , zúg, Zolinak zúg ».
Én pedig most itt ülök a szobámban és az anyák módján elgondolkozom azon , vajjon mennyit árult el fiam majdani jelleméről, az a megdöbbentő.
« Zolinak zúg ».
Jótékony önbizalmat vagy kártékony önzést?
Jaj, ha én azt tudhatnám !
Vagy jobb, ha nem tudom ?...
« Egyelőre csak gyönyörködöm abban az őserőben, mely ezt az alig négyéves kis emberkét verekedésre és ha nem vigyáznánk, máris a fák tetejére való mászásokra készteti.»
Egy más alkalommal megemlítette azt, hogy férje feltűnően szótalan:
« Mintha nagy gondokkal viaskodnék.
Pedig, tudtommal, gazdaságában a legnagyobb rend van.
De hiába faggatom, mindig azzal utasít el, hogy nem szeret komoly kérdésekről asszonnyal fecsegni.
Csodálatos, hogy ő, aki mindig azt kívánja, hogy minden istállót, pajtát, srófot, kereket, a vetést , az aratást, új nyakkendőt, ócska hordót együtt nézzünk meg, mindent tárgyaljunk meg, még eddig sohasem engedte azt, hogy igazán fontos ügyeibe betekintést nyerjek.
Én tehát csak azt látom, hogy néha mindenre telik, néha a legszükségesebb sincs.
Ilyenkor természetesen a magaméból pótolom, de lehetőleg úgy, hogy észre ne vegye, mert tudom, hogy megneheztelne érte.«
Mennyire megdöbbent volna, ha tudomására jut, hogy mekkora veszedelem fenyegeti nyugodalmát.
Szerencséjére elmúlt az, mielőtt bárki is gyaníthatta volna létezését.
A dolog úgy történt, hogy Rombay az évek előtti Rosenwasser-Rákóczi panamából ép bőrrel kerülvén ki, nagybölcsen levonta annak az odiózus ügynek összes tanulságát és szép csendesen éldegélve kis birtokán, minden tehetségét arra fordította, hogy társadalmi szintjét emelje.
Vagyona újabb gyarapítására mindaddig nem gondolt, ameddig az öreg Rosenwasser duzzadt pénztárcája a hála-bankókat, kellő és kikövetelt mennyiségben rendre-rendre izzadta ki magából.
De mikor arról értesült, hogy az öreget halva találták éppen a zsongóréti hídfő melletti rekettyésben , egyszerre feleszmélt és gondolatai rohanvást kezdtek kapkodni egy nyugvópont után.
Csakhogy nem lelte azt sehol.
Tudta, hogy Márta az édesanyja élte fogytáig csak azokkal az összegekkel rendelkezik szabadon, amelyeket örökölt.
- Ehhez csak legutolsó esetben, legeslegutolsó esetben fogok fordulni! - mondogatta magában.
- De hol van még ez a «legutolsó eset ?» - biztatta magát, a kártyás optimizmusával.
- Egyelőre más kibúvót kell, hogy találjak, mert Zekere már megint ki sem látszik az adósságból.
Egy heti meddő keresgélés után, a feltűnően tele postatáska nyomra vezette.
- Hát persze...
De természetesen csak kölcsönképpen és sohasem szegénytől! - érvelt magamagával.
- Itt van például az a haszontalan Illye Péter, akinek a testvére nagy vagyont szerzett «odaát ».
Most aztán, mindig küldözgeti a nagy bankókat Petinek, aki viszont alig várja, hogy korhelykedésre váltsa valamennyit.
Ezt, ideig-óráig, megfosztani attól a lehetőségtől, hogy reggeltől estig és estétől reggelig tántorogjon, szinte életmentés lenne .
Végre is, miért ne ?...
Csak úgy, sportból.
Heccből...
Hiszen megadom ...
Valamilyen formában egész biztosan megadom.
A kísértő postatáskát ismét elővette, ismét benne turkált..
- Miért ne? - mondogatta, egy vaskos levelet kihalászva mélyéből.
- Ha legalább ezer forintot tartalmaz, máris nagy segítség!
Mindenesetre megnézem, jó spurim van -e?
Még mindig visszatehetem, ha akarom...
És valószinűleg ezt fogom akarni.
Keze mégis megremegett kissé, amikor gömbölyű rajzónát az Illye Péternek címzett boríték felső hajlásába dugta.
Éppen, amikor a forgatásához kezdett , rettenetes ijedtség markolt a szívébe, mert a kis Mária olyan nesztelenül lépett a szobába, hogy már ott is állt atyja mellett, mikor az jelenlétét észrevette.
Első rémületében a levelet ideges sietéssel dobta vissza a postatáskába, de a kisleánya meglepetését látva, újra érette nyúlt és most halkan fütyörészve, arcán mosollyal, a világosság ellen tartotta, mintha csak vizsgálná.
Mária érdeklődve nézte ezt a műveletet.
- Apó - kérdezte fontoskodva -, segíthetek?
Rombay homlokán kiütött a verejték s keze, mint egy fadarab esett a nyitott táska öblébe.
Máriácska mindezt jól játszott tréfás komolykodásnak vette és fejét hátravetve jóízűen, tele torokból nevetett.
Aztán megkísérelte, hogy apja ölébe másszon, de mivel ez nem sikerült, a legközelebbi székre állt és onnan karolta át a nyakát:
- De igazán apó - csicsergett -, igazán segítek.
De ha mondom!
Hisz én már tudok olvasni.
Ott jön Mamszi, nézd.
Kérdezd meg tőle...
Kérdezd csak meg , hogy milyen jól tudok!
Rombay úgy érezte, hogy az égnek reá kell szakadnia vagy a földnek alatta megnyílni, de rögtön.
A végítélet trombitájának hangjaira se szállhatott volna jobban magába, mint mikor az ő ártatlan gyermekének ajkáról hallotta : « Apó, segíthetek ?»
Sírni szeretett volna szégyenében és az oltár lépcsőjéhez verdesni a fejét .
Mégsem jutott más megoldás eszébe, mint kocsira ülni és valamelyes ürüggyel a kaszinóhoz hajtatni.
A vármegye - egyszínűszőrű - előkelőségei éppen ott voltak egy, még a déli órákban lezajlott esküvő folytán és most még mindig rendületlenül ferbliznek.
Rombaynak reggelre több volt a nyeresége, mint a szükséges összeg.
És egyszerre olyan messze maradt el tőle a tegnap vergődése, olyan messze minden kísértés és olyan nevetségesen összezsugorodott mindkettőnek a fontossága...
Meg sem értette, hogy mi jutott eszébe, amikor azokhoz a piszkos levelekhez akart nyúlni.
Ma is, mint tegnap, a mindenes besántított a postatáskával.
Rombay úgy nézett rá mégis, mint egy kísértetre, ezért odaszólt Mártához:
- Nyissa ki, angyalom.
Én nem érek reá.
Különben is, fenemód megúntam már a vele való babrát.
Vállalja?
- Szívesen.
De ha nem bánja, megkérem a postakisasszonyt, hogy csak a minket illető küldeményeket juttassa hozzánk ezután.
- Igen.
Legjobb lesz.
Hol van Zoli?
- Álomba sírta magát szegény, mert megvertem.
Először életemben és remélem , hogy utoljára!
De nem tehettem másképpen - zokogott Márta.
- Hiszen azon kaptam, hogy az almafa legtetejéről dobálta le a sárgarigók, értse meg, a sárgarigók - apró fiókáit.
Pedig, hogy megtiltottam neki a fáramászást !
Hiszen ő még olyan pici!...
És én úgy féltem... és azok a szegény, szegény kis madarak!...
Rombay szeretettel kezdte arcáról az újra előtörő könnyeket lecsókolni.
De a kert felől rémült sikoltozás és segítségkiáltások verték fel a ház csendjét .
Férj és feleség egymás kezét megragadva igyekezett a hangok irányában és amint kiértek, iszonyú látvány remegtette térdeiket.
Mert íme, ott feküdt a nagy almafa törzsénél látszólag élettelenül mindkettőjük szemefénye , gyönyörűsége - Zoli.
Mária pedig a rémülettől elferdült szájjal, egy pillanatig se hagyta abba eszelős sikoltozását:
- Orvosért! hamar, hamar orvosért! - rendelkezett Márta.
- Hogyan történt? - faggatta Márta Máriát, mikor már Zoli ágyában feküdt és gipszkötések zsibbasztották forgóban eltört, fájó kis lábát.
Márta ölébe vette a kissé megnyugodott Máriát és csóközönnel biztatta , bátorította:
- Drágaságom?
Mondjad!...
Hogyan történt?
A kisleány pedig - anyja keblén nyugvó, lekonyított fejjel -, kezében egy darab vékony rongydarabbal, melyet gépiesen, görcsösen csavargatott ujjai között, nagyon halkan, bűntudatosan vallani kezdett:
- Zoli aludt.
Én kint ültem a tornácon és nagyon búsultam azon, hogy Zolit megverted.
Hát törtem a fejemet, mivel okozhatnék neki örömet?
Egyszerre csak azt láttam, hogy az almafára visszatértek az öreg rigók.
Ugráltak .
Fel-felrepültek.
Visszajöttek.
Én bementem Zolihoz és a fülébe súgtam : « Nincs baj!
Visszajöttek.»
Ő rögtön megértett.
- Megnézem - felelte és már kint is volt az ágyból.
Mikor kiértünk, a rigók éppen az ágak között kergetőztek.
Zoli azt mondta: keresik a fészkük helyét.
Én tudom hol volt , várj, megmutatom nekik.
Azt hittem, tréfál, de nem.
Máris mászni kezdett.
Én kértem, mondtam, hogy megint verést fog kapni.
Meg is fogtam az ingét, de ő kirántotta magát és csúfondárosan nevetett rám vissza és azt mondta: bánom is én, csak azért is, is, is, is.
- Igy mondta? - kérdezte Márta megdöbbenve.
Máriácska öreges szomorkodással bólogatta, hogy igen, így.
Aztán izgatottan adta elő, szinte megjátszotta , hogyan kúszott Zoli az első kiálló ágig, ahol megcsúszott és lezuhant.
- És hátha most már sánta marad egész életére? - nyujtogatta polipkarjait az ellenséggé vált képzelet.
A gyógyulás csak nehezen haladt.
Talán mert a vidéki orvos nem elég szakértelemmel kezelte a bajt, talán, mert Zoli nem volt hajlandó a csendes , nyugodalmas fekvésre.
Még a harmadik héten is lázas volt s a gipszkötést már kétszer meg kelletett újítani.
Mindig újabb kínok és könnyhullatások kíséretében.
Márta egész idejét kis betegének szentelte.
Rombay is ott ült órákhosszat a csendessé vált gyermekszobában.
Könyveket hozatott és míg feleségét szelíd, türelmes szóval pihenésre kényszerítgette, ő maga , fáradhatatlanul mesét olvasott, papírvárakat ragasztgatott és árnyképeket táncoltatott a falon.
Márta mindezt meghatva szemlélte és eddig soha nem érzett melegséggel vette tudomásul.
A kisfiúnak egy különösen nyugtalan éjszakája után érkezett a sürgöny, mely Szokványi Szidónia szívszélhüdéstől okozott halálát adta hírül.
- Isten neki, elmegyek a temetésére - határozta el Rombay.
Igy is történt.
Mikor pedig visszatért Hódrétről, magával hozta Tekla bárónőt, aki egy év óta nem volt Zekerén.
Most már eggyel több kényeztető szeretet vetélkedett abban, hogy az úgyis önző hajlamokkal született gyereket még önzőbbé tegyék.
Minden hibáját elnézték, takarták, jóra magyarázták.
Minden szeszélyét úgy állították be, mint egy csodaszámba menő , nagy zsenialitásnak az önkénytelen megnyilatkozását.
Minden neveletlenségét mint mulatságos originalitást tárgyalták meg előtte és nem vették észre , hogy ezalatt a gyermek máris mekkora zsarnokká fejlődött ott, abban a rácsos kis ágyban.
Hódréthyné közben mind többször sorolgatta elő Mártának a zekerei ház fogyatékosságait.
- Lásd be, hogy már a nagykert miatt is okosabb, ha Hódrétre költözködtök.
- De mamikóm, gondold meg, kiszorítanánk a házból - védekezett Márta.
- Mindig is ilyen voltál, Márta!
Soha-soha nem érezted jól magad az anyád közelében.
- De az Istenért...
- Ne is folytasd.
Tudom, mit akarsz mondani, de én azt mondom: szívtelenség , szív - te - len - ség, tőlem, egy elárvult, öreg asszonytól megvonni az egyetlent , ami még örömet adhatna neki: unokáit.
Márta rossz lelkiismerettel sietett mellé térdelni és kezet csókolni, este pedig suttogva tárgyalta meg a kérdést Rombayval.
Remélte, hogy nagy ellenkezést talál nála, de nagy csodálkozásra Pál látható örömmel fogadta anyósa indítványát.
« Azóta folyton búcsúzom - írta Márta Szentendreynek, akit fia állapotáról is gyakran értesített.
- Járom ezeket az alacsony, gerendás szobákat , amelyekben majdnem hét esztendőm morzsolódott le lassan.
És amilyen nehezen tudtam ideszokni, most olyan rosszul esik az a gondolat, hogy pár hónapon belül semmi közöm sem lesz hozzájuk...
Milyen varázslatosan kényelmes és meleg és testhezformálódó mégis a megszokásnak szürke köpenyege.
Milyen szerencse, hogy a földöntúli hatalmak úgyszólván hivatalból ajándékozzák meg vele a földi halandót.»
Egy szép, őszi napon, amikor az első vadlúdcsapat kínai betűket rajzolva húzott délfelé, végre a kis Rombay Zoltán is kikerült az ágyból.
Egy meglepően megnyúlt, sápadt, szótlan, még mindig erősen sántító gyerek lett belőle, akinek arcába egy egészen új és ezért idegen kifejezés került.
- Ideig-óráig a sok szenvedéstől - biztatta magát a bálványimádó nagymama.
- Élettánc, életránc - nevetett Rombay, aki fiát máris felnőttnek és az élet harcában elszánt, céltudatos katonának látta.
- Az én fajtám.
Csak az édesanyja kérdezte magában ijedezve, örvendezve, hogy vajjon minő hiba vagy jótulajdonság mondatta fiával olyan diadalmasan, hogy: «Zolinak zúg !»
III. FEJEZET.
Tél beállta előtt készen álltak a becsomagolt ládák, elárvultan, céltalanul , porlepetten gubbasztottak a helyükből kimozdított bútorok.
Künn az udvaron társzekerek nyikorogtak egész nap, körülöttük sok szóval okoskodó , nehézjárású, izzadt emberek, akik szekrényeket emeltek, kanapékat fogdostak ügyetlen, piszkos kézzel.
Csak a Márta szobája állt még érintetlenül.
Ő akarta így, mert időt kívánt nyerni legsajátosabb holmijainak gondos elcsomagolásához.
Ennek előljárójában most ott járt-kelt a sok nyitott ajtó és fiók között, hogy mindent előhuzkodjon, mindent osztályozzon, mindent átvizsgáljon.
Örült , hogy senki sem zavarhatja.
A cselédség még mindig csomagolt.
A gyermekek napokkal ezelőtt Hódrétre mentek nagyanyjukkal.
Rombay Pál kora reggel a főispánhoz indult valami fontos ügyben.
Legalább is így mondta.
Márta teljesen belemerült izgató, mindig érdekes foglalkozásába.
Előtte egy nyitott kicsi bőrönd állt.
Ebben helyezte el rendre-rendre mindazt, amit továbbra is megőrizni kívánt.
Másnak lim-lom és semmi más , neki mérföldkövek, életének, egyéni fejlődésének magasratörő útján.
A Szentendrey levelei után nyúlt.
- Csaknem öt évnek aratása - mosolygott rájuk hálás örömmel.
Nem állta meg, hogy itt is, ott is ne böngésszen bennük.
- Mily tökéletes összecsendülése a kettőnk gondolkozásának! - csodálkozott egy-egy mondatnál újra és újra.
- És mennyi szeretet! - suttogta.
Fejét a levelekre hajtotta, hogy arcával érintse, hogy közelségük lelket melegítő érzésekkel telítse.
- Nem zavarom? - repült férjének ingerült hangja, mint parittyából a kő , álmodozásaiba.
Kellemetlenül érintve kelt fel, de félelemnélküli kérdéssel viszonozta Pál kémkedő tekintetét.
- Miféle leveleket olvas maga olyan odaadással - emelte fel hangját szigorúan -, hogy megérkezésemet sem hallotta?
Márta vállat vont és szótlanul kezdte a szétszórt leveleket összeszedni.
De férje durván nyúlt közéjük és néhányat összenyalábolva gyűrte markába.
Márta haragtól reszketve ugrott fel helyéből.
Valamivel mindig magasabb volt Rombaynál.
Most, hogy nyílegyenesen kihúzta magát, még nagyobbnak tetszett .
Szavai metszően hidegek voltak, amikor nyomatékkal mondta:
- Adja vissza a leveleimet!
Pál csak annyiban mozdult, hogy egyik levelet kinyitva, az aláírást kereste benne.
Egyszer csak ököllel csapott az írásba.
- Szentendrey? - süvöltött.
- Ki az a Szentendrey?
Mert hiszen az ő írását látom itt mindenfelé!
Hát százával őrzi maga az ő leveleit?!
Tudni akarom , hogy mit jelent ez ?...
Márta kínpadon érezte magát.
- Mit jelenthet?
Nagyon jól tudja, hogy öt év óta el sem mozdultam maga mellől.
- Ez csak olyan beszéd.
Hányszor volt Hódréten azóta, azonkívül én is többször voltam távol napokig.
- Sosem kérdeztem, hogy miért! - vágta oda Márta gúnyosan.
- Akár meg is mondom.
De az más.
Az egészen más.
Ha én vagy maga lép félre , az egészen más!
Mert ne feledje, maga az asszony, a feleség, az anya .
Érti?
- Tökéletesen.
És megnyugtathatom, hogy mindezeknek az eszményi feltételeknek még a maga beállításában is mindmáig méltóan megfeleltem.
De most elég volt a balga szószaporítás.
Adja vissza leveleimet.
- Nem!
A maga izgatottsága árulkodik, édesem...
Ezek szerelmeslevelek.
- Nem igaz!
- Lám-lám, milyen hevesen védi őket!
- És Rombay tüntetőn helyezkedett el az egyik karszékben.
- Tudni akarom, ki az a szorgalmasan irkáló Szentendrey.
Márta addig szorított kezében egy papírvágó ollót, amíg vére kiserkent alatta.
De sikerült fékeznie magát.
- Megmondom - felelte őszintén.
- Régi-régi jóbarátom.
- Sosem beszélt róla.
Sosem hívta ide.
Na már megbocsásson!...
- Jobbnak találtam így cselekedni és a maga mostani viselkedése nekem ad igazat.
- Várjon csak...
« Ikerlelkünk.»
Már mint az övé meg a magáé.
Mi?
Magyarázza meg nekem, szegény analfabétának, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent?
Azt , hogy: «csak szorosan », mi?
- És felkacagva, egy félreérthetetlen mozdulattal egészítette ki mondatát.
De Márta eltorzult arca rögtön megérttette vele, hogy máris túlment azon a határon, amelyet még műdurvaság örve alatt sem szabad lett volna átlépnie , Ezért, mikor a fiatalasszony keze indulatos eréllyel támadt az övé ellen , hogy a leveleket kitépje belőle, már nem is nagyon ellenkezett.
Fel is állt , hogy elhagyja a szobát, de amikor szeme Márta reszkető kezei után nézett és meglátta, hogy azok mennyi gonddal kezdik a visszahódított írások gyűrődéseit kisimogatni, ismét elöntötte a méreg.
Feleségéhez lépve , tenyerét ólomsúllyal nehezítette vállára, miközben rikácsolva kiabálta:
- Követelem, hogy égesse el valamennyit.
Megértett?
Követelem!
- Lihegő dühe mintha kioltotta volna Márta felindulását.
Amikor a fájdalmat okozó vaskapocs kéz felett átnézett hozzá, már nem harag lobogott a tekintetében , de mindent megértő nagy-nagy szomorúság.
A hangja is szelíd volt, amikor azt kérdezte:
- Miért bánik így velem, Pál?
Pedig tudja, egész biztosan tudja, hogy sohasem szolgáltam rá ilyen eljárásra a maga részéről.
A hirtelenharagú ember gyors átnyergelésével Rombay elérzékenyülve, lehet , kissé szégyenkezve is, panaszosan, szemlesütve mormolta:
- Miért ingerelt?
Ismerheti az én kutyarossz természetemet.
Amikor azt gondolom, hogy maga mást szerethet, ölni tudnék...
Megőrülök!...
- Pál, ne kínozzuk egymást.
Rombay, míg válaszképpen a Márta kezét ajkához vonta, csaknem alázattal könyörgött:
- Ha maga igazán vágyik erre, Márta!...
Szerelmem!...
Úgy kérem, térdenállva kérem, tegyen róla.
- Tegyek róla?
- Igen.
Égesse el ezeket a leveleket.
- És ha odaadnám elolvasni? - kérdezte Márta mohón.
- Mert hátha ezen a nagy áron megmenthetném őket? - reménykedett titkon.
Pál mégis kiérezte hangjából, hogy mennyire nem szívesen tenné.
Annál jobban vágyott ő arra, hogy tartalmukat szóról-szóra megismerje, ám ugyanekkor ösztönszerűen irtózott a velükjáró sok olvasástól.
- Nem, nem - határozta el magát bosszúállóan, kényelemszeretettel.
A legegyszerűbb, ha megsemmisülnek.
Ezért némi fölénnyel válaszolt:
- Elolvasni?
Minek?
Magának fájna, igen, jól látom: fájna.
Én meg talán újra vörösnek látnék valami hófehéret.
Vagy az is kérdés: nem -e venném szamárságnak azt, ami magának Szent!
Lássa, máris haragszik.
Kis angyalom , hozza meg hát azt a...
Beismerem, de éppen mert beismerem, kívánom, kérem !
Hozza meg hát azt a nagy áldozatot: égesse el...
Mit mond?
Hogy ez gyermekes csökönyösség tőlem?
Lehet.
De amíg ezek a levelek megvannak, mindig olyan érzésem lenne, mintha tudnám, hogy rabló leselkedik be az ablakomon.
Maga , aki annyit megért, értse meg ezt is.
Aztán, mikor arra lett figyelmes, hogy a Márta arca hogyan változik a belső tusától halotthalaványra, rábeszélőn suttogta fülébe:
- Nézze, kis angyalom, mondok én magának valamit: ha nem teszi meg az én kedvemért, ajánlja fel fogadalomból a Zoli javára.
Márta ideges felnevetéssel nézett reá:
- Pál, maga félrebeszél?
- Nem.
Csak egy csoda után áhítozom, édes, arra, amelyik kigyógyítaná sántaságából a mi szegény, szegény kis fiunkat.
Felesége rémülten nézett rá, pedig már abban az első pillanatban is biztosan tudta, hogy mindebből egy szó sem igaz.
Jól ismerte férjét, aki telve volt ugyan babonákkal, de hívőnek, a szó fenkölt értelmében igazán nem lehetett volna nevezni.
Mégis, hogy féltékenységét egy ilyen indítvánnyal támasztotta alá, mutatta, hogy milyen hiábavaló lenne rögeszméi ellen harcolni, ezért , átgondolt, reménytelen igent bólintott.
Megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor végre Pál egyedül hagyta vergődéseivel, a kierőszakolt halálos ítélet szörnyű vigasztalanságával.
- Nem tehet róla - gondolta Márta máris elnézéssel.
- Nem tehet róla.
Az ő rosszul egyensúlyozott lelkében sok torz rém botorkál gondolatainak kanyargós csavarjai között, de sok szép is!...
Sok...
Nagyon sok szép is...
Márta órájára nézett.
Még csak tizenegy.
Sietett visszaülni kedves leveleihez.
Minden betűt szeretett volna könyv nélkül megtanulni .
Mindenikben vigasztalást talált.
Mindegyik visszavezette igazi énjének derűs magaslataihoz.
De mégis ott élt tudata alatt az a szörnyű érzés, hogy talán hónapoknak, talán éveknek kell majd eltelnie, amíg ő maga annyira felépül a mai rettenetes lelki depressziókból, hogy életét ismét a megalkuvás elviselhető mindennapjába állíthatja.
- Megígértem, tehát végre kell hajtanom a gyilkosságot - sóhajtott fel.
És amikorra az órákkal megkésett ebédet végre egy asztalkára valaki - akárki - odacsörömpölte, Márta útibőröndjében már ott pihent egy ékkövekkel kirakott aranyszelence - Hódréthy tengernagy egykori büszkesége - és benne sok fekete pernye és sok szürke hamu.
Pál csak egy hét mulva érkezett meg az anyósához.
- Isten hozott, édes fiam - köszöntötte az öreg bárónő szívélyesen.
- Remélem, jól fogjátok itt magatokat érezni addig is, míg én adok ki a kamrából.
Mert amíg bírom - már csak megmondom őszintén gyerekek -, amíg bírom, nem adom ki a spájzkulcsot a kezemből.
Nem én!
Márta nevetve ölelte őt magához:
- Jól teszed, mamikám.
Ennek én örülök a legjobban.
- Meg én - erősítette Rombay hangos nevetéssel.
De éppen ennek az üres kongásából vehette ki Márta azonnal, hogy valami nyomja a lelkét.
Ezért, mikor maguk maradtak a szobában, rögtön megkérdezte tőle:
- Volt valami kellemetlensége a napokban?
Meglepetésre a válasz így hangzott:
- Sőt, ellenkezőleg...
Majd pedig mintha nagy terhet dobna el magától, gyors, talán betanult szóáradattal jött a magyarázat:
- Mit szól hozzá?
Sikerült végre az, amit már egy év óta próbálgatok, ami mindnyájunknak nagy hasznára van, ami nekem végtelen megnyugvást okoz...
- Ne kerteljen, kérem - szólt közbe Márta bátorító mosollyal.
- Nem is - kerepelt Rombay -, csak azt akarom tudtára adni, kis angyalom , hogy eladtam Zekerét.
- Eladta Zekerét?
- El.
Mit Putz und Stingel!
El.
- De hát kinek?
Anélkül, hogy szólt volna?
Kinek, az Istenért?
- Egy régi jó emberemnek, akit maga nem ismer.
Úgy hívják, hogy Rákóczi Elemér.
- De hiszen, mintha olvastam volna a nevét valahol?
Vagy hallottam volna ?
Igen... igen... már emlékszem!...
El is ítélték.
- Le is ülte szegény feje a büntetést.
Pedig nem is ő volt a hibás.
Hanem , igen, mért ne mondanám meg?
Maga úgysem adja tovább: magára vette annak a vén gazember apjának a bűnét.
- Úgy?
És mennyiért adta el az ősi birtokot, ha szabad tudnom?
Rombay, mintha kissé kereste volna a szavakat, de csak rövid ideig, hogy aztán annál kimerítőbb magyarázgatásokban kezdjen.
Beszélt arról, hogy mennyi álmatlan éjszakája volt a súlyos adósságok miatt, amiket nem akart megmondani.
De most már az erdő felől áll, még pedig hegytetőn!
Annál is inkább, mert a vételár egy részét rögtön belefekteti egy nagy sertéshízlalási üzletbe, amit Rákóczi Zekerén fog megindítani.
- De...
- Semmi de, kis angyalom.
Ne féltse maga az én zsidómat!
Nincs annál életrevalóbb az egész országban!
- Becsületes?
- Láthatja önfeláldozásából is.
Különben kezeskedem róla.
Úgy ismerem, mint tenmagamat.
- De amíg az az üzlet megindul? - okoskodott Márta.
- Ó, az ne aggassza, drágám!
Gondoskodtam magamról.
- És rólunk? - szerette volna a fiatalasszony megkérdezni.
Nem is sokat értett pénzügyekhez és mióta visszatért a régi otthonba, látta meg igazán a hódréti és a zekerei háztartások óriás különbségét.
Ezért, mikor arról értesült, hogy férje eladta birtokát, az első kínos meglepetés után arra eszmélt, hogy tulajdonképpen jobban van ez így.
Csak nőjjenek fel a gyermekek a Hódréthyek földjén, Hódréthy vagyonból, Hódréthy befolyás alatt .
És - állapította meg nagy megkönnyebbüléssel - mennyivel kellemesebb érzés Pált vendégünknek tudni, mint magamat folyton arra kényszeríteni, hogy az ő életviszonyaihoz, az ő életfelfogásához alkalmazkodjam.
A «rabkirályné » romantikus, könnyekig megindító szerepéhez igazán semmi hajlamom sincs .
Ahhoz póz kellene és önsajnálás és talán bajadérhajlamok is.
Sajnos, ez mind-mind kimaradt az én lényem összetételéből.
Gondolatait abban az időben még e főbenjáró ügyeitől is elvonta gyakran ideges félelme, amellyel Szentendrey válaszát várta.
Mert Hódrétre való érkezése napján első kötelességének vélte megkérni őt arra, hogy ne írjon többé.
Kálváriás volt ennek a levélnek minden sora.
Mert mit adjon ürügyül ?
Kell -e egyáltalán ürügy?
Irja meg az igazi okot?
Szégyelte.
Kicsinyes izgágaságnak látta férje részéről máris.
Hogyan értesse meg egy távollevő , hogy kellő mennyiségben a szúnyogcsípések is éppen olyan kínzók lehetnek és éppen annyira nem nevetségesek, mint egy óriáskígyó halálos szorítása.
És hogyan írja meg szomorúságát, amiért le kell mondani várva-várt , számtalanszor elolvasott, valósággal életelixirként ható leveleiről...
A drágaköves aranyszelence ott állt mellette.
Tekintete sokszor tévedt reá a halványlila levélpapírosról.
Érezte, hogy percről-percre fogy bátorsága .
Hogy nem tudná most még leírni mindazt, ami dérverte lelkiállapotának hű képét adhatná.
Azért csak ez a pár sor érkezett Ádámhoz:
« Nagyon kérem, szüntesse be levelezését.
Ne kérdje, miért.
Elégedjék meg egy önvallomással, melyet senki a világon ki nem sajtolhatna belőlem, de amit magának, Ádám, teljes őszinteséggel, ime leírok.
Azt, hogy az én igazi énem csendes, tiszta tónak született, azzal a hivatással, hogy napsugarak , csillagok, kék ég derűje, nyíló virág tükröződjék benne.
De az Isten mellém rendelt valakit, aki vásott gyermek módjára, folyton-folyvást, éles kavicsokat dobál a tóba...
Igy van.
Legyen ezer, de ezerszerte boldogabb , mint az, aki valaki szerint Máriának született, de a sors Mártának zsugorítgatja össze napról-napra egyre jobban ».
Hetek múltak anélkül, hogy erre a levélre válasz érkezett volna.
Márta már azt hitte, hogy Szentendrey még ennek elküldésétől is tartózkodik, nehogy Rombay Pál feleségét újabb szenvedések érjék általa.
De egyszer ott fehérlett az mégis a Rombay Pál kezében.
Márta nem azt látta meg előbb, de férje haragos arcát.
Csodálatosképpen Pál nem szemrehányással kezdte.
Lehet , nem ismerte fel az írást.
Ingerülten, hangosan és éppen nem megválogatott kifejezésekkel döntötte magából a tajtékzó felháborodást:
- Hallott már valaha ilyet?
Éppen a hódréti gáthoz vezető dűlőn, tudja, ahol az árendásnak a dohánya van, szemben jön reám egy parasztszekér.
Aki rajta ül csak hajtja a lovát tovább, egyenesen szembe a kocsimmal.
Rákiáltok, hogy térjen ki.
Az a gazember szembenéz velem és megáll az út kellős közepén .
Mégegyszer rákiáltok.
Meg sem moccan.
- Nem tudja, hogy hívták azt az embert?
- Jóska azt mondta, hogy Pöndör vagy ilyesmi.
Márta ijedve nézett reá.
- Pöndör?
Egy barna, villogószemű, harminc-harmincötéves ember?
- Ha jól emlékszem, igen.
Mi van vele?
- Én kérdem, mert tudom róla, hogy valahonnan a Badallón túli vidékből való és már többször volt baja a csendőrséggel, mert «szocialista ».
Ha ugyan érti, hogy ez mit jelent.
Megvallom, nekem fogalmam sincs róla.
- Dehogy nem.
Minduntalan olvashat arról az ostobaságról a lapokban.
Most már kezdek örülni, hogy a torkára forrasztottam a gorombaságait.
- Torkára forrasztotta?
Hogyan értsem ezt?
- Úgy, hogy jól az arcába vágtam az ostorral.
- Pál!
Maga megverte Pöndört ?...
Csak nem ?...
De hisz ez egy nagyon veszedelmes ember!
- Pár hétig nem tudom, lesz -e ?...
- Hogyan történt?
- Mondtam már.
Kiáltozott, szavalni kezdett zsarnokságról, megtorlásról.
Mit tudom én miről?
Mikor pedig gúnyosan rámvigyorogva azt mondta...
Ejh, nem is emlékszem mit mondott...
Elég az, hogy elfutott a méreg és én úgy találtam ostorral szembevágni az ipsét, hogy üvöltve kapott az arcához s míg hirtelen összekókadt a bakon, közéjük vágott a lovainak és usgyé...
Mintha a szemét vették volna!
- Szent Isten!
Pál...
Hátha csakugyan a szemét ütötte ki?
- Ugyan, ugyan, minek mingyárt drámát csinálni!
- Pál, maga nem is tudhatja, milyen nagy baj lehet ebből, Pöndör József híresen haragtartó, rossz ember.
- Azt még meglátjuk- Ő is tudhatja, hogy nincs az a bíróság, amely ne úgy döntene, hogy az úr...
De kár a szót tovább prédálni.
De igaz ni, mikor betelefonáltam a főszolgabírónak, egyúttal elhoztam ezt a levelet.
Egyéb nem volt a postán.
Látszólag tárgyilagosan mondta ezt.
Bár nem ismerte fel az írást, mégis ott égett fürkésző tekintete a Márta arcán és amikor azt látta, hogy szájszélei megremegnek egy ki nem mondott szótól és keze el nem titkolható mohósággal kap a levél után, rögtön feltámadt benne a soha el nem csituló gyanú:
- Szabad tudnom, hogy ki írta?
- És marka máris a borítékra zárult.
- Hogy tudjam mielőtt láttam? - füllentette Márta, hogy felindulását leplezze.
Férje azonban, míg a levelet tartó kezét háta mögé tette , kellemetlen hangon tréfálkozott:
- Úgy hiszem, nagyon is jól tudja, hogy gyüjteménye egy ikerlélek-levéllel fog gazdagodni.
A fiatalasszony őszinte meglepetéssel nézett szemébe.
- Gyüjteményem?
De hiszen a maga kívánságára elégettem...
- Elégette ?...
Igazán elégette ?...
Márta szobájába rohant és az aranyszelencét kihozva onnan, kinyitva férje elé tartotta:
- Láthatja.
Rombay, talán mert még mindig rosszkedvű volt a Pöndör-eset miatt, talán mert féltékenysége kínozni vágyta, most vállat vonva nevetett fel és azt mondta tudatos kegyetlenséggel:
- Ki biztosít engem arról, hogy ez a pernye azoknak a leveleknek a maradványa?
Márta önkénytelenül visszahátrált.
Mintha valami rémnek az érintésétől undorodnék.
Ugy érezte, hogy valami kettétörött benne.
Valami, amit soha az életben nem lesz hatalmában újra eggyéforrasztani.
Rombay, szokása szerint , máris megbánta kíméletlenségét és míg azt forgatta eszében, hogy egy új ruhával vagy öt kiló Gerbeaud-val engesztelje -e ki feleségét, bűnbánó kedveskedéssel kérlelte:
- No!
Már megint komolyan vette a tréfámat!
Ne nézzen már rám olyan irtózattal...
Drága kis angyalom...
Sosem teszem többé.
Ha mondom...
Bizony Isten, nem!
És most fogja, babuskám, itt a levele ni!
Márta annyira szenvedett, hogy nem volt képes kényeztető szavakra mosollyal felelni.
Ennyit mondott csak színtelen, halk hangon:
- Ha Szentendreytől van, nyissa fel maga.
- Én?
- Igen.
S mivel látta, hogy Pál szégyenkezve mégis csak feléje nyujtja az írást , szólalt meg újból:
- Nem, nem!
Csak nyissa fel s olvassa el hangosan.
Rombay kényelmetlenül feszengve nyitogatta a borítékot, miután felszaggatta , mégegyszer feleségéhez kínálta.
Mivel az oda se nézett, kénytelen-kelletlen olvasni kezdte.
Nem sok szóból állott a levél.
Bizonyosan sokkal többet tépett foszlányra az , aki ezt végre is a postára bízta.
Csak annyi volt benne:
« Ma váltottam jegyet unokanővéremmel: Széplaky Terézzel ».
Márta megimbolygott, mintha ütés érte volna.
Alig két hét multával a lapok már az esküvőről is beszámoltak.
- Mennyire sietett.
Mintha ő is menekülni akart volna önmagától vagy pedig , mintha az én életemből akarna kiszakadni mentől hamarább - sírta Márta titokban, sok-sok álmatlan éjszakáján.
IV. FEJEZET.
Évek multával megint a véletlen hozta őket össze.
Kora október volt.
Kitárult óriási gyöngyházkagyló az ég, amelyben a budai oldal lehalkított zöldje , puha szürkéje, aranyló hervadása, mind, mind egy elképzelhetetlen szépségű zománcékszerré olvadt egybe.
Márta az egyik dunaparti szálló ablakából gyönyörködött a természet örök csodájában.
Mellette Mária könyökölt hátán lelógó hajfonattal, melyet széles, fekete selyemből kötött nagy pillangócsokor tartott össze.
Eleven , nyakigláb süvölvény leányka lett.
Ha kihúzta magát, már csaknem olyan magas , mit édesanyja.
De különben, még egészen fejletlen.
- Most még nem az, de szép lesz - szokta mondani anyja meggyőződéssel, ha valaki feltűnő nagy szemeit, hamvas barackszínét, finom kis arcocskáját és ívalakú frissgyümölcsszáját dícsérgette.
Egyelőre mindez még csak egymás mellett, de nem együtt fejlődött arcában.
Az összhangolás varázslatát négy-öt év előtt nem is várta senki.
Ő legkevésbbé, aki a legjobban akkor érezte magát, ha szederevéstől kéklő fogakkal, a sok hajlongástól kipirult arccal és lehetőleg össze-vissza karcolt kézzel, karral, melyeket dicsekedve mutogatott kétségbeesett nevelőjének, kószálhatott erdők és bozótok sűrűjében vagy pedig nyargalhatott biciklijén a hódréti kert kacskaringós útjain.
« Copfja» ilyenkor vízszintesen úszott utána.
Ruhácskája angyalredőkben lobogott erre-arra és ő, azzal az érzéssel, hogy övé a világ, tökéletesen boldog volt.
Különben, anyjától örökölt szenvedéllyel bújta a könyveket.
Ösztönből értette meg minden felvetett kérdésnek a lényegét.
Sokkal fejlettebb volt észbelileg, mint testileg.
Zolinak ő is rabszolgája volt.
Ő talán mindenkinél inkább, mert bűntudatként rögződött idegzetébe az az érzés, hogy azon a szerencsétlen napon ő csalta vissza fivérét a nagy almafához, tehát a lábtörésének ő volt tulajdonképpen az okozója.
Most ugyanazon a gyönyörű őszi délutánon, mikor a szép kilátást és a Dunán füttyöngető hajókat nézte és azon örvendezett, hogy a fogorvos semmi javítanivalót nem talált szájában, egészen a percnek élt s nem gondolt gyermekkorának e rettenetes epizódjára.
Annál kevésbbé Zoli, mert hiszen a kis áldozat boldog elmélyedéssel ül a hátuk mögött és azzal a remek játékmozdonnyal babrált , amit ma kapott ajándékba.
Természetesen, nem valami olcsó semmiség volt az , de tökéletes utánzata egy igazi mozdonynak.
Minden egyes részlete pontosan kidolgozva, helyére téve, hivatásának átadva.
Gőzkazánja fűthető, fütyülő szelepjei, finom emeltyűi kifogástalanok.
Szóval, amilyen egy mérnöknek készülő kis elsős gimnázista valóra vált álma.
Már kisdiák lett a Hódréthy Márta fiából.
Igaz, hogy csak magántanuló, mert szülei nem bírták magukat rávenni, hogy nyilvános iskolába adják, ahol valószínűleg társainak kegyetlen gúnyolódásainak a sortüzében állna folytonosan.
Hiszen mindezideig hiába volt minden költség, minden igyekezet, minden biztatás.
A rosszulforrasztott csont megmerevítette ballábát, úgyhogy a különben pompásan fejlett gyerek sajátszerű, betegbogárjárással tolta magát előre.
Ő maga alig vette ezt észre, mert mozgásában nem akadályozta.
Futott, úszott , tornászott, csak lóra ülni járt némi nehézséggel.
De ennek titokban még örült is, mert minden állattól idegenkedett, legkivált a lótól.
A kutyát , macskát, madarat ma is szerette kínozni, ha észrevétlenül tehette .
Szüleinek, nővérének és az egész háznépnek zsarnoka volt.
De azt is csak ő tudta.
Pált és Mártát vakká és süketté tette az a soha nem enyhülő fájdalom , hogy fiúk nyomorék maradt.
Minden rosszaságát érzelgősen annak a szerencsétlenségnek rovására írták.
Zoli régen tisztában volt mindezzel és úgy játszott környezete szívén, mint egy klaviatúrán.
Ám jellemző volt reá nézve, hogy most már nagyon ritkán játszott azon viharos durban.
Persze azért nem, mert az mégis csak veszedelmesen közel sodorhatta őt magát a büntetéshez, sőt, ha apját rosszkedvében érte, még a veréshez is.
Sokkal célszerűbbnek bizonyult tehát a moll hangok pengetése, mert annak a hangja mindig könnyekbe fullasztotta a szülői szigort.
Önzésből volt gyöngéd .
Önzésből hízelgő.
Önzésből a legjobb tanuló.
Húga első nevelőnőjének azért kellett Hódrétről eltávozni, azzal bőszítette magára az elfogult nagymamát , hogy bálványozott kis «mártírjáról» azt merte mondani hazájának kifejező nyelvén: in all my life I newer saw such an egocentric boy as Zoli!
Ami magyarul körülbelül azt jelenti, hogy «soha életemben nem láttam Zolinál önösebb kis fiút ».
Márta is tudott e kijelentésről és tudatalatti érzéseibe elűzhetetlenül befészkelődött az.
De most, rövid budapesti léte alatt, ezer más foglalkoztatta.
Kivált a lakáskeresés, ami szerencsésen megoldódott, éppen ma reggel.
Ezelőtt egy pár órával ismét a professzornál voltak, mint minden évben kétszer és ismét új reményt merített, egy Németországban kitalált bőrfűző létezéséből.
A kisfiúról természetesen mindjárt pontos mértéket is vettek.
Most pedig a nap további programját beszélte meg Zolival, Máriát nem is jutott eszébe a vitába vonni, úgyis tudta, hogy bármint határoznak is , leánya mindennek nagyon fog örülni.
- Válassz - mondta tehát Zolinak, szép szőke fejét keze közé fogva.
- Válassz.
Állatkert vagy Gerbaud?
A kisfiú hamar készen volt a felelettel:
- Gerbeaud és utána cirkusz.
- Lehet mind három, ha nagyon szépen kérsz, - nevetett anyja, mialatt csókokkal zárta le a felcsillanó szemeket.
Zoli, bár nagyon únta ezt, mégis tűrte egy darabig, de aztán kiszabadítva magát, a következőket jelentette ki:
- Az a sok ostoba állat igazán nem érdekel.
- A cirkuszban is állatok vannak, - figyelmeztette Mária csodálkozva.
Örömtől rikácsoló, éles gyermekhangon ütődött az anyja szívébe a még megdöbbentőbb magyarázat.
- De ott vannak ám bohócok is, akiket pofoznak!
- Zolti?! - szólt fiára Márta, szelíd korholással.
- Zolti?!
- De nem volt elég ereje ahhoz, hogy a mai nap jó hangulatát további szigorral rontsa.
Pár perccel az előadás előtt érkeztek a cirkuszba.
Rombay még nem volt ott és ők egy félig világított nézőtér keskeny lépcsőjén botorkáltak páholyukhoz.
A mellettük lévőben három sötét árnyék mozgott.
Márta a tétlenség érdeklődésével igyekezett az arcukat kivenni, de nem sikerült.
Újabb szomszédok érkezése feledtette az elsőket.
Csak akkor szakadt reá megrendülése, amikor a hirtelen fellobbant gáz világítása Szentendreyre esett.
Abban a pillanatban látta meg Mártát ő is és fejét meghajtva köszönt .
Márta konvencionális biccenéssel fogadta, mire Szentendreyt fia és felesége , Mártát pedig gyermekei kezdték ostromolni kiváncsi suttogással.
Ki az?
Kinek köszöntél?
Ki az...
A bemutatkozás nem volt elkerülhető.
Előbb Ádám jött át a páholy nyílásáig és onnan örvendezett a nem remélt viszontlátásnak.
Majd kezével az ő páholya felé mutatva hangosabban mondta:
- Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy feleségemet bemutassam.
Teréz kérlek, Rombay Pálné őnagysága...
Ez pedig a fiam.
Márta ismét köszönt és gyermekeire mutatott:
- Fiam Zoltán és leányom, Mária.
Szentendrey egy nyurga fiút fordított vállánál fogva a kisleány felé:
- Ez pedig a fiam.
A gyerekek kissé megilletődve pislogtak át egymásra.
Szentendrey Péter tizennyolc évének toronymagasságából kegyeskedett egy gyámolító pillantással tudomásul venni azt a hosszú, vékony, süvölvény leánykát, nemkülönben némi undorral a szőke kisfiút.
Ezalatt Márta Szentendreynével váltott pár barátságos szót.
De a bebukfencező bohócok hangos rikácsolása lehetetlenné tette a további társalgást.
Az első szám végefelé megérkezett Rombay.
Ő ült legközelebb Szentendreyhez s bár nem gyanította kilétét, érdeklődéssel sandított át a szomszédba.
Megtetszettek neki, kivált az asszony, akinek korán őszült haja volt és nagy barna szemei, melyekkel még most is kérdően nézett a világba, mint a gyereklányok szoktak.
Most már Pál érintette könyökkel a feleségét.
- Nem tudod, kik ezek?
Márta fejével intett, hogy tudja.
Amint kiürült a porond, rögtön átsúgta a változhatatlan formulát:
- Kedves Teréz, engedd meg, hogy férjemet bemutassam.
Pál, kérlek , Szentendrey Ádám.
Rombay meglepetve, talán titkos gyanakvással is nézett egyikről a másikra, de valahogy, rögtön felengedett merevsége és ő is melegen szorította a feléje tartott kezet.
Az a fiatalasszony ott a szomszéd ülésen olyan nyugodt volt és olyan nagyon rokonszenves.
- Nem, nem.
Ettől a mai Szentendreytől nincs már mit félnie.
Ez a meghatározás olyan jókedvre derítette, hogy a legközelebbi szünet alatt ő indítványozta:
- Jöjjön át a fiad ide, a mi gyermekeinkhez, mi pedig átülünk hozzátok, ha a méltóságos asszonynak nincs ellene kifogása.
- Nincs.
Már hogy is volna?!
Persze, hogy a gyermekek jobban fognak mulatni .
Csak ismerkedjenek meg.
Majd a nagy szünet alatt megmutatom nekik az istállókat.
- Mit, Zoltánkám - kérdezte Rombay - te nem akarsz a lovakhoz menni?
Nem baj .
Veszek neked helyette valamit.
Kucséber, vagy cukrász?
Jó, hát legyen cukrász.
Ide, ide.
A három gyerek úgy ült ott a három páholyszéken, mint a vádlottak padján .
Szégyenlősen, némán, meghatva, megijedve, de kíváncsian.
Péter lelkéből lenézte a két éretlent, Mária irígykedve sandított arra az ezüst kacsafejre , mely a fiatal Szentendrey sétabotjának a tetején pompázott.
Addig-addig nézte, míg a keze önkénytelen utánanyúlt.
Péter rögtön egy Lajos korabeli márki előkelőségével kínálta azt feléje és íme, csoda történt, mert amikor Mária ujjai összecsukódtak felette, az ezüst kacsafej hangosan hápogni kezdett...
Egy pillanatnyi ijedtség, aztán jóízű nevetés támadt nemcsak a három gyermek ajkáról, de visszhangképpen az egész környéken.
Ez a hápogás alaposan megtörte a jeget.
Mária feje a Péter fejével csaknem összeért, mert a lány nagy érdeklődéssel tanulta a módját, hogyan kell azt az állatot megszólaltatni, bár - kényszerűségből - most már elővigyázóbb lett , úgyhogy a kacsa nagyokat tátogott ugyan, de nem hápogott.
Péter megkérdezte:
- Először van cirkuszban?
Mire Mária elgondolkozva, titkos számítással billentett ujjával az ajkán végig és nyugodtan felelte:
- Nem először.
Ötödször...
- Ilyen sokszor és mégis emlékszik?
- Hogyne..
Ahány foghúzás, annyi cirkusz.
Csak nem tudtam rögtön, hogy mennyi is, mert már mind kinőtt újra.
Zoli sem akart kimaradni a sok nevetésből, ezért szőke fejét a két barnához hajtva, fesztelen társalgási hangon alkalmatlankodott.
- Én mérnök leszek.
Hát te?
Sohasem jutott még csak eszébe se, hogy ne magáról beszéljen.
Előadás után a gyermekeket ki-ki hazakísérte szállodájába, aztán a szülők újra összejöttek egy vacsorázóhelyen.
Márta beszélt, mosolygott, zenét hallgatott, dicsérte, evett, figyelt a Szentendreyné jótanácsára, aki arra oktatta, hogy «tudod, édesem, nem is lehet jó a bécsiszelet, ha a tojás fehérje helyett nem tejet kevernek a sárgához és na igen, a prézlit selyemszitán kell átereszteni, különben darabos marad.
Olyan, mint ez .
Ehetetlen.»
De mindezalatt is Márta csak Szentendreyt látta, akinek viszont Pál búzaárakról suttog és a Rákóczi hízott sertéseiről tart előadást.
Álomban jár most?
Varázslat alatt van?
Miért ilyen az élet?
Ilyen aprópénzreváltó?
Ilyen hamvatletörlője mindennek, amit az ember szépnek , nagynak, emberfelettinek látott képzeletében, hosszú éveken át?
Ő és Szentendrey!
Mennyi küzdés.
Mennyi szenvedés.
Mennyi lemondás és mind ennek mennyi szárnyakat adó kristálytiszta elgondolása.
És most, itt ülnek egymás mellett, de nem kettesben, hanem négyen és illedelmes semmiségekkel untatják egymást.
Mennyivel szebb lett volna nem találkozni újra.
Hiszen így ismét diadalt aratott a hétköznap a vasárnapon, így útkövezetté kockázódik sziklák magasa .
Szentendrey és ő alig váltottak pár szót a vacsoránál.
Márta többet foglalkozott annak feleségével.
Hétköznap az is.
Csacsogó, jelentéktelen .
Otthona ragyogó tiszta lehet s mégis, szürkén unalmas.
Könyvespolcán legfeljebb pár német és francia regény.
Nevelőintézeti emlékek, amelyeket azóta sem nyitott ki senki.
- Miért vette el? - csodálkozott magában Márta .
Pedig nagyon jól tudta, hogy miért.
Reggel Mária kopogtatott be hozzá hosszú hálóingben, jobbról is balról is egy-egy nem nagyon vastag, de annál mulatságosabb hajfonattal, melyek felkunkorodó gácsérfarkban végződtek.
Ezt viszont egész vékony, kegyetlenül megszorított kis selyemmadzagok védték a kibomlástól.
- Miért rózsaszín az egyik, míg a másik kék? - nevetett Márta rájuk mutatva.
- Nini, igaz! - sandított végig rajtuk Mária.
- Nem is vettem észre.
Milyen remek volt az a cirkusz - lelkesedett és sietett anyja mellé bújni a paplan alá, hogy hirtelen elpirulását elrejthesse.
Anyja úgy tett, mintha tényleg nem vette volna azt észre és nem volt Szentendrey Péterről szó sem közöttük , bár mind a ketten tudták egymásról, hogy őrája gondolnak.
Mennyivel tovább haladt az életóra mutatója tegnap este óta!
*
Márta öltözködés alatt hosszabban nézte magát a tükörben mint szokta.
- Különös!
Idestova negyvenéves leszek és sem egy szál ősz haj, sem egyetlen ránc - állapította meg minden különösebb öröm nélkül.
Azon a napon fürkésző tekintete nem csupán saját arcát tanulmányozta, hanem férjéét is és megdöbbenve látta meg, hogy mi mindent véstek abba a hajdan csinos arcba az elmúlt esztendők.
S mi mindent letöröltek.
Mindenekelőtt hajának hollófeketeségét.
Ezt most a vasderes jelző illette csupán.
De még mindig sűrűn meredt annak minden ég felé meredő szála, mert az oldalt választását régesrég abbahagyta.
Minek fésűt is használni, mikor a kefe is megteszi ?
Bajuszát angolosan rövidre nyírva hordta, ennek drótsörtéi alatt a duzzadt , érzéki száj sötétvöröse önkénytelenül az akvárium kövein megpillantott valamelyes lassúmozgású tengeralatti állatot juttatta az ember eszébe.
Szeme körül tett legnagyobb pusztítást az idő.
A régi villogó, hetyke nézést ma nehéz szemhéjjak alól gyanakvó, oldalvást vizslantó, örökké fürkészni látszó tekintet váltotta fel s a szem alatt a vizenyősen puffadt táskák idősebbnek tüntették fel őt koránál.
A szemek sarkán pókhálósodó vékony vonalak , ráncok, mélyedések összevisszasága sokat árultak el igazi lényéből .
Külsőségekben is sokban változott.
A régi parlagias mokányberciségek, melyeket hajdan még Berlinben is fennen fitogtatott - tetszelgésből? magyar gőgből? - lassan-lassan lekoptak róla .
Most már nagyon sokat adott arra, hogy öltözékében is előkelőnek lássék .
Csak kiszólásai maradtak még mindig «mulatságosan originálisak », ahogy a klubokban mondták.
De újabban leginkább honfibúval telt örök gáncsolások jellemezték beszédét.
Mindent megszólt, amit a kormány tett, vagy nem tett .
- Mert én rebellisnek születtem - bizonykodott erélyesen, amikor csak tehette.
Különösen a közmorál laza mivolta ragadta minduntalan éles bírálatra és szörnyűködésre.
Mert ezen a téren szigorú volt a kegyetlenségig.
- Hová jutnánk, ha az a sok huncut tolvaj meg nem kapná , amit kiérdemel? - szónokolt a kaszinóban, még ha a legizgatóbb ferbli járta is.
Olyan sokszor és olyan hevesen nyilatkozott így, míg elérte amire vágyott, sokszor kikérték véleményét a legkomolyabb politikusok is.
Az utolsó képviselőválasztásnál aztán úgyszólván ölébe esett a mandátum .
Természetesen - kormánypárti.
Bikaegészségét híven megőrizte.
Talán azért is, mert évek óta nem nyúlt italhoz.
- Az én esetem ásványvíz - dicsekedett.
A kártya sem vonzotta , ahogy régen, bár ha nekikezdett, némelykor kétszer huszonnégy óra sem volt sok neki.
De mindig csak komoly, nagy partikban vett részt.
Legendaszerű volt úri nyugalma, előzékenysége és hűvös önfegyelme.
Attól kezdve, hogy bekerült a parlamentbe, még jobban ügyelt beszédére , modorára, mert azt ambicionálta, hogy első tekintetre úrnak lássék.
- És ha jól vesszük, tulajdonképpen úr volt az ükapám is - terjesztette tréfa örve alatt és nagyokat nevetett hozzá.
Tényleg sikerült is a kamarási próbát összeállíttatnia és teljes joggal várhatta a kinevezési okmány megérkezését .
- Mert hisz azért, hogy a nagyapámnak még brassói kék posztóból volt a pitykés «mándlija» és a - szorosan testhez álló - nadrágja, ami viszont a terebélyes hasán a szétrobbanásig feszült dinnyeidények délutánjain és hogy azoknak a dinnyéknek leves, ragacsos cikkeit a bicskája hegyére szúrva vitte a szájához, azért éppen úgy vigyázott arra, hogy gyermekeinek leendő anyját kutyabőrármális tulajdonosától kérje feleségül, mint ahogy ő előtte az ő apja, a nagyapja és ükapja vigyázott.
- Még egy jó szokást is tanult Rombay Pál, egy tüneményes szerencsével mindig felfelébukó volt főispántól, akit egy újabb kinevezése napján őszintéskedő jókedvében talált.
- Csak azzal a nővel légy goromba, sőt brutális, komám, akire vágyol.
A többit, mindazokat, ha fiatal, ha vén, akikhez egy idegszállal sem vonzódsz , tartsd magadtól távol: a legnagyobb, kézcsókoló, hízelgő, lelkesedő örök hódolattal.
Bevált recept.
Igaz ni, még egyet: bókot csak a legvégső esetben vágj a fejükhöz, mert az ma már olyan rossz hírben áll náluk, mint nálunk a záptojás.
Rombay megköszönte a jótanácsot és azóta ő a miniszterek és a legfelső hivatalokat betöltő méltóságosok feleségeinek, nagynénjeinek és anyósainak a kedvence.
- Nem csoda, ha itt is, másutt is mindig szerencséje van, hiszen olyannak képzelem az agyát, mint egy számológépet, - mondta róla egyszer az országos kaszinóban Kosztka Emil, pedig ő értett hozzá.
- Az már igaz, hogy tanulhatunk tőle! - hagyta rá Cséry Lajos, pedig ő is értett hozzá.
Ügyei jól mentek.
Voltak ugyan némi zökkenések, mint mikor Rákóczi Elemér túlsok szerb disznót csempészett át a határon, Rombay szószerint a börtön kapujából húzkodta őt vissza.
Éppen nagy befolyása következtében.
De a nyereség olyan óriási volt , hogy megérte azt a párheti vértizzadást.
Nagyon megérte.
Márta mit szólt mindehhez?
Mit tudott?
Mit látott?
Férjének sötétben csúszó-mászó ügyeiről semmit.
Ha ugyan azt az örökös bizonytalanságot, rossz előérzeteket, melyeket vele szemben sohasem tudott legtitkosabb énjéből kiküszöbölni, semminek lehet nevezni.
Mert bár sok mindennek lekoptatták az együtt átélt évek az élét, Márta még mindig valamelyes bizalmatlan érzéssel ébredt a legnyugodalmasabbnak látszó reggelen s azzal feküdt le a legvidámabban eltöltött nap után is.
Pedig ma már sok mindent nézett közömbösen, ami hajdan gyötörte.
Különösen Szentendrey házassága óta, hisz azóta fogadta el az életet lázadás nélkül , mint ahogy a vak elfogadja vakságát, az első idők vergődése után.
Mert addig, akárhogy tagadta maga előtt, mégis élt benne a remény, hogy hátha változhat a sorsa.
Nem is ment el odáig, ahol a mikéntre valamelyes feleletet lelhetett volna.
De abban az időben megesett az vele néha, amikor férje kényszerítő ölelésében vonaglott, hogy átengedte magát lehet beteges , de lehet, hogy önvédelmet kereső elképzelésével annak a kéjes érzésnek, hogy nem Rombay Pálnak, hanem annak a másiknak a karjai között van, akit szeret .
Ilyenkor lehullott egyéniségéről későbbi korok etikája, hogy az ősi , ösztönszerű, kiválasztási gerjedelmek uralkodjanak rajta elemi erővel.
Csak amikor egy-egy ilyen lázparoxizmusa után a férje meglepett, hálálkodó suttogását hallotta, tért magához irtózatos önmegvetéssel, ám Szentendrey után még jobban sóvárogva, mint azelőtt.
De már ennek is vége.
Az a gondolat, hogy Ádám kényszer nélkül megelégszik mással, még ezekből a reggelre már csalásnak, bűnnek minősített boldogító önfeledtségeiből is kigyógyította.
Rombay, aki sehogy sem értette viselkedését, sértődötten zsémbelődött és hogy visszavezesse «a helyes útra », egy egész könyvtárra való, eddig soha el sem képzelt rajzú, szövegű könyvvel rakta tele Márta hálószobájának asztalát.
De amikor belátta, hogy ez sem használ, újra kárpótlást keresett és talált.
Ebben képviselői mivolta nagy segítségére volt, mert mindig megvolt a kitűnő alibi pártkonferenciák , gyűlések, tárgyalások és egyebek címén.
Rombay képviselősége, de talán még inkább a gyermekek neveltetésének problémája végre is meggyőzték Mártát, hogy célszerű lesz Budapestre költözni néhány évre és csak annyi időt Hódréten tölteni, amennyit az iskolák megengednek.
Röviddel azután tehát, hogy azon az emlékezetes estén Szentendreyékkel összetalálkoztak, nagy bútorkocsik érkeztek egy szép dunaparti ház elé, ahol Márta már várt reájuk, hogy szokott erélyével , ügyességével és ízlésével egy rosszul tervezett budapesti bérlakásban szép , kényelmes otthont varázsoljon.
Nagy unszolására anyja is velük jött.
- Csak pár hétre, gyermekek.
Az első madárcsibbenés már otthon fog találni és annak az is a rendje.
Fiatalok a fiatalokkal, öregek az öregekkel.
- De kik azok az öregek a te esetedben, mamikóm? - nevetett Márta, mire nem várt elmélázással jött a felelet:
- Kik?
Hát az emlékeim.
Aztán a Márta kérdő tekintetére fáradt, fogatlan szájból gyermekes selypítéssel válaszolt:
- Azok a szép, szép emlékeim!...
Amikor fiatal voltam...
Amikor apád meg én úgy szerettük egymást, ahogyan ti mai fiatalok soha, de soha nem tudtok szeretni!...
Amikor te pici voltál...
Apád haza-hazajött és én rögtön megbocsátottam neki, amiért olyan soká távolmaradt tőlünk.
De rögtön.
Mert tudod, kisleányom, nem volt a mi házasságunk rossz.
Sőt nagyon is jó volt !
Most, hogy visszaemlékezem, jólesik az a tudat, hogy alig volt valaha egy-két rossz szó közöttünk!...
Alig!...
Márta gyengéden cirógatta anyja fejét, mialatt irígykedve elgondolta, hogy : De boldog is!
De irígylendő boldog az, akinek emlékezete megszépíti a multat!
Az első madárcsibbenésre Hódréthy Lénárdné csakugyan visszatért Hódrétre, de nem ahogy vélték.
A szokatlan vízparti tél, gyakori ködével, északról sivító, csontig metsző szelével torkonragadta a görnyedt járású, sok ujjnyival kisebbre töpörödött, idős úriasszonyt és könyörtelenül kiszólította az árnyékvilágból.
Márta árvábbnak érezte magát most, mintha kora ifjúságában érte volna e csapás, akkor, amikor a magát kereső egyéniség telve van lázadással, követelődzéssel, önsajnálattal, türelmetlenséggel, dacos megnemértéssel.
Ma már azt érezte, hogy eggyel kevesebben vannak körülötte, akiknek szüksége lehet az ő gondoskodására, becézésére, önfeláldozására és ez nagyban hozzájárult őszinte mély gyászához.
Ott ült férjével a ravatalos szoba mellett, ahol a szomorú jelentések címzésével foglalkoztak.
Márta tollbamondta a neveket.
Pál gyors kézzel írta azokat.
Már egy nagy halom feketekeretes nyomtatvány halmozódott előttük , amikor Rombay írásáról átnézve, megkérdezte:
- Szentendreyéknek küldesz?
- Ha akarod - felelte Márta.
- Miért ne?
Megszerettem őket.
Egészen rendes emberek.
Mi?
Tehát? - és felemelt tollal várta a diktálást.
Márta lassan ejtett ki minden szót : Méltóságos Szentendrey Ádám úrnak Boglárkő.
Tolna megye.
- Igazán?
Tolna megye, nem is tudtam! - mormolta Rombay, de érezni lehetett hangján, hogy oda sem gondolt.
A végnélküli temetési szertartás után a gyászoló család Hódrétről visszatért Budapestre.
Márta órákat barangolt a budai hegyekben.
Egyetlen fekete vonal , a sok tarkaság között, mely felett javában nyargalászott már a tavasz .
Szélostorral hajtván, napsugárgyeplőkkel vezetvén virágos kvadrigájának örökké fiatal szárnyaslovait, melyeknek neve, ki nem tudja régen, világ kezdete óta? az, hogy Hang, Szín, Illat, Forma.
Jó volt a közelben tudni valamennyit.
V. FEJEZET.
A sok részvétírás között, mely asztalán várta, ott volt a Szentendrey Ádám és Teréz aláírása is.
Vállatvonva olvasta.
Odatette azt is, ahol a többi sárgulni fog ezután.
De még meg sem írta a köszönetét érte, mikor megszólalt a telefon:
- Feljöttünk pár napra - hallotta a Szentendreyné hangját.
- Ha megengednéd , elmennénk hozzátok, hogy szóval is kifejezzük őszinte részvétünket.
- Hogyne, nagyon hálásan köszönöm, édes Teréz.
Ma délután itthon leszek .
Várlak.
És most ott ült szép kis könyvtárszobájában és igyekezett magával elhitetni , hogy cseppet sem izgatott.
Teréz egyedül jött.
- Ádám csak később lehet itt - magyarázta.
Márta rögtön beismerte magában , hogy Teréz sokkal vonzóbb most, mint első találkozásuk alkalmával.
Sokat engedett tartózkodásából, közvetlensége meleg volt és szívhez símuló.
- Sokat tudok rólad és nagyon-nagyon vágytalak megismerni, - csevegett a fiatal asszony.
- Kitől hallottál létezésemről?
- Hát nagynénémtől, Zergesdy Liviától.
Úgy gondolom, egyszer férjem is beszélt rólad előttem, éppen a nénivel.
- Úgy?
De mondd csak - sietett Márta elterelni a társalgást.
- Gyakran látod az öreg Livia grófnőt?
- Most már nem, de férjhezmenetelem előtt nála laktam.
Igen.
Tudod, szüleim halála után kényszerítve voltam...
- Értem.
Engem úgy érdekel ő.
Mondd csak, hány éves az öreg?
- Nyolcvannyolc.
- Még mindig festi magát?
- Dehogy.
Ma egészen viaszsárga, arca, keze, mindene.
A feje reszket, a keze átlátszó és az is reszket.
Az alakja pici, járása botratámaszkodó tipegés csupán.
Szája egy halvány csík és semmi más.
Mint az éjjeli viola nappal vagy ilyesmi.
De keskeny, finom metszésű sasorra és gyönyörű, nedves fénnyel belülről világító két nagy szürkészöld szeme még ma is mutatja, hogy milyen szép lehetett.
- És észbelileg? - érdeklődött Márta, akinek gondolata akaratán kívül Franzensbadon járt, sok-sok elcsitult emléket keltegetve.
- Észbelileg?
Hisz ez az éppen.
Semmi sem érdekli, csak a szerelem.
- Ó, az nem új dolog nála.
- Csakhogy régen kizáróan a saját szerelmi ügyei érdekelték, ma pedig a másoké.
- De hiszen ez szép és kedves.
- Várj csak.
Szegény kis öregemnek ma már az a rögeszméje, hogy ki kell pusztítani a szerelmet a világból.
Igen, igen!
Kipusztítani!
- Hihetetlen!
A gramofon?
- Néma.
- Levelei?
- Elégette valamennyit.
Mondom neked...
Ám amióta - hogy úgymondjam - a saját szerelmi emlékeivel szemben megsüketült, értsd meg, nem tűri a másokét sem .
Megy utána, kiszaglássza, kifürkészi és aztán: hajrá!
Szóval.
Pénzzel .
Fenyegetéssel.
Ellene!
Ellene!
Mindannak, ami szerelem.
- És sikerül?
- Nagynéha.
Ilyenkor boldog.
Magába száll.
Csillog a szeme.
- Szörnyű!
Olyan lehet, mint, mint valami ismeretlen vallás főpapnője, aki emberszíveket éget el rettenetes istene oltárán...
Igaz ?...
- Körülbelül.
Csakhogy szerencsére, igazi szíveket alig-alig kap kézhez.
Mert becsapják az öreget lépten-nyomon.
Csak az a baj, hogy Livia néni a maga otthonában, maga végzi a detektívkedést.
- Igazán?
De mulatságos! - nevetett Márta.
Teréz szintén vele nevetett, de aztán, elkomolyodva folytatta:
- Ha az én helyemben lettél volna, cseppet sem neveznéd ezt mulatságosnak.
- Te szegény kis törékeny virág!
Miért tűrted?
- És meleg ölelő kar fonódott a hévvel beszélőnek derekára.
Teréz halkan nevetett, de nem felelt.
- Bocsáss meg...
Értem...
Mondd csak tovább csodabogár Livia grófnő furcsaságait.
Hiszen most már te is nevethetsz rajtuk.
- Sőt, hálás vagyok irántuk.
Nélkülük ma is ott ülnék Zergesden és rakosgatnám el télire a néném paradicsomalmáit, Ádámra pedig csak gondolhatnék, mint a többi unokafivéremre, akik mind kedves, jó fiúk és akiket nagyon is szeretek, de természetesen csak testvéri szeretettel.
De úgy történt, hogy egy délután Ádám átlovagolt hozzánk.
Rosszkedvű volt .
Levert.
Látszott, hogy valami nagyon-nagyon bántja.
Mivel a néni a nagy melegtől kimerülve bóbiskolt, mi ketten, mint két megátalkodott cinkostárs , egymásra pillantva jelt adtunk és hangtalanul, mint az árnyék, kisurrantunk a szobából.
Ádám azonban még künn a kertben is hangtalan maradt.
Én cseppet sem bántam, hogy nem foglalkozik velem.
De mivel megszoktam már azt, hogy az egész rokonság az én fülembe öntse panaszait, feltűnt, hogy némán lépked mellettem.
Végre is - bár sosem jó kérdezősködni, de most mégis rámosolyogtam és résztvevően, csak úgy találomra, odasúgtam: «elhagyott ?»
De ő lassan a fejét rázta és egy olyan mosollyal, ami végeredményben minden kedvessége mellett is azt fejezte ki, hogy: hagyj nekem békét, azt a furcsát felelte:
« Rosszabb annál, nekem kell őt megmenteni saját magamtól.»
Hiszed azt, hogy mind a mai napig sem tudtam ennek az érthetetlen válasznak az értelmét megtalálni?
Megzendült az ég: - Vihar jön, menjünk vissza a nénihez.
- Ahol vihar vár? - kérdezte Ádám ismerve életem gombostűszúrással teletűzdelt nyomorúságát.
- Csodára, a néni ez egyszer úgy tett, mintha észre se vette volna, hogy három óra hosszat távol voltam, mégpedig nem egyedül.
Mivel az eső még mindig ömlött, a vacsoránál átszóltam Ádámnak:
- Nem lesz kellemes hazalovagolnod.
- Mire a néni parancsolóan intézte el a kérdést:
- Nem is fog.
Itt alszik.
Már meg is rendeltem, hogy a zöld szobát készítsék el számára.
- A zöld szobát? - csodálkoztam magamban, mert az az egyetlen vendégszoba a házban, amelyik az én folyosómra nyílt.
Oda a legritkább esetben került valaki, akkor is mindig csak nő.
Persze egy szót sem szólhattam.
Ádám is szó nélkül csókolt nagynénjének kezet.
Reggel azonban korábban ébredtem, mint a háznép és elhatároztam, hogy kiosonok a kertbe, ahol száz, meg száz madár dicsérte az Urat.
Vigyázva kinyitottam az ajtót, de amint a küszöbre akartam lépni, valami szokatlan állított meg.
Lehajoltam: Hamu ?...
Jobban odanéztem, hát íme, egész küszöböm és előtte a márványmozaik szélesen és egészen a szemközti falig hamuréteggel bevonva!
- Hamu ?...
Mit jelentsen ez?
Sokáig tünődtem, aztán minden kétséget kizáróan bizonyosnak véltem, hogy ezen a finoman szürke, bársonnyá simított hamuszőnyegen még csak egy pillangó sem szállhatna keresztül anélkül, hogy nyomot ne hagyjon.
De mi célból van itt?
Éppen itt az én küszöböm előtt ?
Végre is, mivel a talány talány maradt, erélyesen léptem rá és fordultam a kijárat felé, vagyis éppen ellenkező irányba, mint a zöld szoba.
Nem tettem három lépést, amikor Livia néni kis lidércalakját láttam meg, a hallon túli ajtó felől tipegni.
Gyorsan egy függöny mellé húzódtam és mozdulatlanul leselkedtem.
Nem sokáig vártam.
Máris ott jött nesztelen nemeztalpú papucsban, a botja végén hangot tompító gumival.
Orrán a legvastagabb nagy pápaszeme csillogott.
- Ha most meglát - cikázott át az agyamon - és nem is mertem végiggondolni ezt a szörnyűséget.
De nem látott meg.
Jött-jöddögélt, mint egy mesekönyvből kiszabadult valamelyes, lassan járó, mert dolgában biztos vészalak.
Jött-jöddögélt és megállt ott, ahol a hamuréteg kezdődött, tehát: az ajtóm előtt.
Egész kicsire kuporodott.
Talán le is térdepelt és pápaszemét megtoldva egy magával hozott nagyítóüveggel , aprólékosan végigböngészte az egész hamuállományt.
Nagyon meglephette, hogy lábnyomaim a kijárat felé mutattak, az is, hogy szobám ajtaja tárva nyitva volt.
Egy darabig még ide-oda tipegett, nézett, tétovázott, aztán, mialatt én végre rájöttem, hogy mindez miért történik - és közel voltam az ájuláshoz -, neki bizonyára eszébe jutott az, hogyha én kimentem, nincs kizárva, hogy Ádám is kiment.
Esetleg az ablakon.
Ez a gondolat mintha szárnyakat adott volna neki.
Még karjaival is segített magán, úgyhogy szinte fellegzett utána a széles csipkeujjak kísértetszárnya, a fehéren kígyózó uszály és a felkavart hamunak szürkéje.
Soha nem képzelt gyorsasággal állt máris unokaöccse ajtajánál és előbb botja végével, de legott annak zajütésre alkalmasabb fejével, kezdte döngetni az ajtót.
Szegény Ádám álmából csak félig ébrendezve nyitotta fel azt.
- Livia néni?
Maga itt?
Mit jelent ez?
Nekem felesleges lett volna kérdezni, mert én már tudtam, hogy néném fertelmes gyanusítása hintette azt a piszok hamut a küszöbömre.
Reggelizés idejére valahogy annyira összeszedtem magam, hogy a teraszra mehettem.
Persze, vörösre sírt szemmel és vörösen ragyogó dagadt orral .
Örültem, hogy senki sem volt az erkélyen, mert így tovább szipoghattam.
A széles kőkorlátra könyökölve néztem a kertre és egy megoldhatatlan problémát forgattam agyamban: - Biztos, hogy elmegyek, de hová, hová mehetnék ?...
Nem vettem észre Ádámot, aki egyszerre csak a rózsák közül nézett fel reám.
- Baj van, Terike?
Mi baj?
Vállat vontam és a három zsebkendő közül a még használatlan tisztát keresgéltem elő.
- Gyere le - hallatszott egy La France mellől.
- Lehetetlen.
- Gyere, no.
Tegnap én panaszkodtam neked, most meg várom, hogy te panaszkodj nekem.
Elmosolyodtam.
Mentem.
De alighogy két kezem az övébe tettem, megindult a nehezen visszafojtott zokogás újra.
- Terikém, látod?! - babusgatott, mint ahogy az eltörött bábuim idején már oly sokszor tette.
- Minek így tönkretenni a két szép szemedet?
Használsz vele magadnak ?
Használsz?
Inkább gyere, szökjünk meg a néni detektívlámpaszeme elől!
Igy ni.
A becsületes jázminbokrok elrejtenek.
Most pedig mondd el, mi bánt ?.. .
Mint testvér a testvérnek.
- És én, tényleg annak vettem - vallotta Teréz.
Márta rábólintott.
- Amiért is, közbe-közbe nagyokat sírva, elmeséltem neki a hajnali fájó , sértő és hajléktalanságba kergető tapasztalataimat.
- Elmégy?
Elhagyod?
Ez mind szép - dünnyögte Ádám.
- De hová?
- Budapestre.
Egy szállodába.
- És azután?
- Helyszerzőhöz.
- És aztán?
- Külföldre.
Felolvasónőnek, társalkodónőnek vagy útitársnak...
Ádám, mintha nem is hallott volna, soká-soká némán gondolkodott.
Aztán felém fordult és a szemembe nézve azt kérdezte:
- De ha már mindenáron menni akarsz valakihez, mért nem jönnél hozzám ?...
- Hozzád?
- Igen...
Hozzám.
Igaz, hogy ez nem a legegyszerűbb.
Tudod, hogy mindig szívesen látlak.
- Igen.
De hozzád menni nem lehet csak úgy, mint egy helyszerzőhöz...
- Ezt belátom, de azért mégis tőled függ, akarsz -e hozzám jönni - feleségül ?...
Kimondta.
És én két kezem közé fogtam a fejét és csókoltam az arcát, a szemét, a homlokát...
- ...És a száját - fejezte be Márta a mondatot, hogy legalább ne attól hallja ezt, aki boldog lett ettől a csóktól.
Örült, hogy a teát hozták, mert a háziasszonyi teendők elintézése közben ráért kissé megnyugodni.
- Boldog? - kérdezte magától a rokonszenves arcú, nagyon is sovány, izgatott beszédű, fiatal asszonyt titkon figyelve.
És különösen szemkifejezését vélte megváltozottnak.
A nehány év előtt még kérdő őztekintet most csaknem betegesen mohó, örökké éhes lobogással nézett a világba.
Mintha tudatára eszmélt volna, hogy látják, sietett a régi, leányos kíváncsiskodás kedves mosolygásával körülnézni.
De Mártát nem vezette ezzel félre.
Inkább részvétet keltegetett.
Mert lám, nem érzett most már iránta semmi ellenszenvet.
Miért is érezne?
Ami történt, annak így kellett történni.
Most már tudta, hogy így.
De ha már úgy van minden, ahogy van , miért szenvedjen az is, aki semmiről sem tehet.
- Mikor az imént beléptél, meglepett, hogy mennyivel karcsúbb vagy, mint amikor először láttalak - kezdte Márta a teáscsészével vendégéhez lépve.
Teréz vállat vont:
- Keveset alszom, talán azért.
- Miért alszol keveset?
Nem jó a szobád?
- Dehogy nem, kitűnő, mint Boglárkőn minden.
- És mégis?
Szentendreyné nem felelt.
Márta most a süteményt kínálta.
- Említetted férjednek?
A halvány, leginkább a hóka meghatározásnak megfelelő keskeny asszonyarcot egyszerre pír borította:
- Igen...
Azaz nem... - hebegett Teréz és sietett mélyen lehajolni, hogy a földre csúszott kis teakendőcske után keresgéljen.
Márta nem faggatta.
Minek is?
Hisz egy különös megérzés, mintha csak betűvel írta volna ki számára a magyarázatot.
- Láthatod, hogy ezt a kis finom, cingár asszonykát olyan szenvedélyek emésztik, amilyenek a te testedet sohasem gyötörték.
Azért -e, mert ilyennek vagy megalkotva?
Vagy csak azért, mert Rombay Pálnak lettél a felesége és nem a Szentendrey Ádámé?
Nem tudhatod.
De ha Teréz szerelemmel szereti Ádámot - tünődött tovább - és mégsem lel kielégülést a karjai között , akkor...
De hiszen akkor Ádám...
Márta később nagyon szégyelte magát.
De abban a percben csak a látszaton tudott uralkodni, ellenben ugyanakkor a derűs nyugalom álarca alatt mindent hatalmába kerítő öröme zengte, mint a harsona: de hiszen akkor Ádám nem is szereti őt úgy, ahogy engem szeretett volna!
Szentendrey és Rombay együtt léptek a szobába és mindnégyen éppen olyan nyugodtan itták a teát, szívták cigarettáikat, mint ugyanekkor néhány ezer más fogadószobában tíz- vagy húszezer ember szerte Budapesten.
Igen.
Éppen úgy.
Mindjárt az uzsonna végeztével Rombay magyar szokás szerint rögtön magának foglalta le Szentendrey társaságát.
Tréfás fesztelenséggel még vissza is szólt a teázó asztalhoz:
- Tudom, hogy jobban szeretnek maguk között elbeszélgetni, hölgyeim.
Mi csak zavarnánk őket, úgy -e, Ádám?
- Mert ahogy említettem neked, barátom - folytatta a lépcsőn megkezdett magyarázatait - már egy év óta van Bécsben a kamarási próbám és minden hozzávaló okmányom.
De úgy látszik, alaposan megfeneklett.
Ezért gondoltam , hogy te, mint régi kamarás talán meg tudnád nekem mondani, hogy ki által ... - és most a hangját suttogásra tompította.
Márta addig se nagyon hallgatott arra, mert más érdekelte.
Cigarettája füstfelhőjén át inkább vendégét tanulmányozta újra.
A nagy karszék és annak magas támlája, terjedelmes öle, süppedő hátpárnái nem a mai ember arányaira, hanem Baváriak és Herkulesek méreteire látszottak szabva lenni.
Ezért csaknem gyermeknek tüntették fel azt a - nem is annyira kicsi, mint szokatlanul vézna, ám feltűnően elegáns - asszonyt, aki most párizsi szalonbaba módjára omlatagon, csont nélkül bízta magát a tarka selymek és plüsök gyámolító puhaságaira.
Arca csaknem beleveszett a háttér kávé-, mogyoró- és sárgásrózsaszín árnyalataiban tartott hímzéseibe.
Csak a két sötétbarna szeme lobogott, lángolt, amint férjének minden mozdulatát követte azzal az éhes, sóvárgó, alamizsnáért könyörgő tekintetével:
- Megeszi a szemével!
Szegényke... - kommentálta Márta és olyan gyámoltalannak, harcképtelennek látta, hogy még irígy sem tudott reá lenni.
Egyszerre erős köhögési roham lepte meg a fiatal asszonyt.
Férje aggódva sietett hozzá.
- Látja, Terikém!...
Miért cigarettázik? - korholta gyengéden.
- Hányszor kértem, hogy ne tegye!... - majd Mártához fordult:
- Legyen segítségemre, kérem!...
Talán önre jobban fog hallgatni, mint reám .
De előre mondom, nem lesz könnyű a dolga, mert ez egy nagyon makacs kis nő ám!
- És újra Terézre mosolygott.
VI. FEJEZET.
Ettől a naptól kezdve sokat látták egymást.
Teri beteg lett.
- Bronchytis - állapították meg az orvosok.
Márta, aki órákig ült az ágya mellett, már akkor gyanút fogott, hogy hátha valami ennél is komolyabb lappang a háttérben.
Hideg idő volt.
Késői fagyok lehetőségét sírták a magyar gazdák .
Veszedelmesnek látszott egy nagybetegnél arra várni, hogy majd csak rásüt a nap és akkor jó lesz minden.
- Vigye a Rivierára - tanácsolta Márta, egyedül a Teri javára gondolva, de Ádám olyan ijedt vagy sértett mozdulattal hárította el ennek a tervnek még a gondolatát is, mintha Rombayné legalább is azt indítványozta volna, hogy változtassa sivataggá a boglárkői kertet.
Lehet, ez volt az oka, hogy Márta előbb egy nagy virágcsokornak az átrendezését találta fontosabbnak és csak aztán szólalt meg újra:
- Talán még nem késő St. Moritz ?...
- Március vége ott sem az, ami Terinek kellene.
De van más baj is.
Ha bevárjuk a nyarat, az összeesik Péter szünidejével.
- Miért baj az?
Magukkal vihetik...
Szentendrey nézése a betegszoba felé tévedt nagy szomorúsággal.
- Tehát ő is sejti - sóhajtott Márta.
Ezért gyötri még a gondolat is, hogy mit tegyen a fiával, nehogy az egy tüdővészre hajló valakinek a közelében töltse a nagy vakációt.
Tetszetős ötlete támadt:
- Nézze, Ádám.
- Már olyan nagy barátság fejlődött a két család között, hogy mind a négyen csak a keresztnéven szólították egymást.
- Nézze, miért ne adná hozzánk Pétert?
Szentendrey elmélázva mosolygott:
- Hódrétre?
Pétert ?...
Hányszor gondoltam erre...
Egészen, de egészen más formában...
- Én is! - szaladt ki Márta száján.
- Márta!
Ezt maga mondja?!... - örvendett Ádám és önkénytelen mozdulattal mindkét kezét nyujtotta a két finom kéz után.
Azok is már-már emelkedtek , mint két szárnyra kelő madár, de ebben a pillanatban halk köhécselés hallatszott a betegszobából és a kezek szárnyaszegetten hanyatlottak vissza anélkül, hogy érintették volna egymást.
Mint négy sebzett madár.
De mégis azon a zimankós késő márciusi délutánon dőlt el a Péter és Mária sorsa, mert akkor érlelődött meg Szentendrey Ádám fejében az a régesrégen belevetegetett gondolat, amit Hódréthy Márta vetett, vetegetett belé már évek óta szerető szívvel, asszonyi furfanggal, hogy az a két szép gyermek - legyen csak mentől többet együtt, mert így fogják legbiztosabban lehetetlennek tartani az életet egymás szerelme nélkül.
- Legalább ennyit, mindenért.
A sok, rettentő sok elpazarolt évért!... - fohászkodott Márta.
Amikor aztán minden részletében megtárgyalta Ádámmal , hogy mikor érkezik majd Péter Hódrétre, meddig maradhat ott, Terivel pedig azt, hogy mit juttasson a fiú eszébe:
- Tenniszcipőt hozni.
Meg lovaglócsizmát...
Úszóholmit is!
Az élet egyebet sem tesz, mint mindig nivellál...
Pedig amit nivellált, az már talán halott is?!...
Ezt mondta magában Márta azon a délutánon, mert olyan nivelláltnak érezte a szívét, a korát, a helyzetét Szentendreyvel, Terézzel, férjével , gyermekeivel és az egész világgal szemben, olyan nivelláltnak, hogy már nem is az élők között érezte magát, hanem valamerre künn...
Messze.
Messze, künn a Hangtalanságban, ahol nagyon hideg van.
Ahol Süketség ő Kegyetlen Felsége az úr...
Olyan magától értetődően ment most már minden.
Leánya nemcsak nőtt és fejlődött, de részt is kezdett kérni abból, ami eddig egyedül az anyját illette.
Ott, ahol a bókokat osztogatják, ott, ahol behódolnak, ott, ahol szavára felfigyelnek.
Hiszen jó volt ez így és így is kellett ennek lenni...
De mégis...
Olyan új volt mindez és olyan meglepő...
Egy nap Máriával a ház előtt találkozott Márta és egymásba karolva, derűs hangulatban léptek be a kapun.
Ott a házmesterné és a vice álldogáltak éppen.
A hosszú folyosó, mely a lépcsőkig vezetett, úgy hozta feléjük a hangot, mint egy megafón.
Akarva, nem akarva meghallották a két ember beszélgetését.
A házmesterné lelkesedve mondta:
- Hogy milyen frissen tud járni az a nagysága, az egészen csoda!
Mire a másik rosszkedvűen dünnyögte:
- Na hallja!
Ha még az se tudna...
Az ő korában!...
A házmesterné sietett a harsogó helyreigazítással:
- Nem a kisleányról beszélek, jóember, hanem az öreg nagyságáról!...
Márta az első pillanatban megszédült, megtorpant, mintha fejbeütötték volna .
De aztán leánya karját még szorosabban magához vonta:
- Hallottad?
- Mit? - kérdezte Mária, valahonnan a Holdból érkezve vissza és még azt se látta meg, hogy anyja milyen halálosan sápadt.
- Bocsáss meg, mamszikám - mentegetődzött - de éppen azon gondolkozom , hogy...
Jaj, mamszi!
Ha tudnád, milyen nagyon, de nagyon izgató!...
Ma arról beszéltünk az osztályban, hogy jó volna egy vitaestét rendezni fiúkkal , leányokkal együtt...
A vita tárgya ez lenne: «Remélhet -e az emberiség valamit a repüléstől, illetve: a nagy tömegek - mert hisz ez a fontos -, a nagy tömegek szempontjából lesz -e valaha hasznos jármű a léghajó ?»
Úgy -e ?
Borzasztóan érdekes?
- Mária éppen most fordult abba a korba, amikor a leányoknak négy jelző - eggyel se több - tökéletesen elegendő összes kellemetlen és kellemes benyomásaik tolmácsolására: borzasztó szép, irtó csúnya, rémes nagy, őrült finom, vagy őrült helyes.
Borzasztó hálás, irtó okos, rémes szolíd.
Vagy...
- Milyen más világ - tünődött Márta, aki még mindig a házmesterné szavainak romboló hatása alatt állt.
De örült mégis, hogy leánya nem figyelt azokra a leleplezésekre, melyek sajátmaga előtt is ismeretlenek voltak.
- És Zoli?... - kérdezte leányától.
- Őt is meghívjátok arra a vitaestére?
- Ó, dehogy - nevetett Mária.
- Ővele nem lehet vitatkozni...
- Miért?
- Mit tudom én!
Csak nem lehet.
- Ugyan, ugyan.
- Ne haragudj, mamszikám.
Tudod, hogy mennyire szeretem őt...
De a többiek ...
A multkor is, a Parádyék délutánján...
Hát csak mondom neked, mamszi, nem lehet, mert Zoli nem tűr ellentmondást.
- Hanem?
- Hanem goromba.
Úgy néz, még rám is, mintha a legnagyobb ellensége volnék.
- Nem gondolod, hogy érzi, hogy ő tud legtöbbet köztetek?
- Miért többet?
Csak mást.
Igen, igen.
Én is kitűnően vizsgáztam, ő is.
Én a gimnáziumból, ő a reálból.
Na hát?
Úgy -e?
Idősebb is vagyok...
- Leány vagy.
- Ma már ez privát ügy.
A tanulás és tudás esetében semmit, de semmit sem számít.
De nem ám!
Ő mérnök lesz, én tanár...
- Tanár?
- Igenis, drága mamszikám - bakteriológus.
- Uram bocsáss?!
Gyere csak, cicuskám, ülj hamar, de hamar az ölembe, így .
Igy ni...
És most magyarázd meg a te tudatlan vén anyádnak, hogy mit is értesz te a bakteriológia szó alatt...
Mi ?...
- Nem én.
Te drága, te édes, te legjobb, legaranyosabb a világ összes « mater » -ei között!
Nem én!
Úgy sem ért... úgy sem érdekelne az téged.
És éppen az olyan borzasztó szép benned, mamszikám, hogy a te irtó tudásod még egészen, de egészen abból a másik, abból a régi-régi világból való ...
Haragszol?
Ó, be kedves, édes, cukros vagy ilyenkor!
Csókolj meg és...
De jó!
Van még tíz percem és mesélj, mesélj.
Tudod, arról az időről, amikor még a tengernagy bácsi élt és valaki, akit Bárdffy Sándornak hívtak...
- Mit tudsz te róla?!
- Na, na mamszikám.
Na lám!
Még mindig mekkora ereje van valakinek!
Egy kézmozdulat és hopp, a két lábamra állít...
Engem, a tornaterem bokszbajnokát!
De mamszim!
Egyetlen mamszim?!...
Nem akartalak...
Bizony Isten, nem akartalak megríkatni...
- Nem is, te csacsi kisleány.
Ne hidd, hogy...
Csak egy kis szemgyulladást kaptam ma reggel, abban az «irtó» forgószélben.
Elég modernül fejeztem ki magam?
De mi van Péterrel?
Rég nem láttuk...
Kínos kis kapirgálások az asztalterítőn, aztán lehorkadt fej szomorú, halk súgása:
- Megbukott a római jogból...
Hogy miért is kellett annak a sok vén római ügyvédnek vagy minek, valaha is megszületni!
És most már Mártán volt a vigasztalás sora.
Ezen a napon Márta ismét a tükörhöz állt, mint a mesebeli királykisasszony.
« Tükröm, tükröm, mondd meg: igaz -e, hogy vén, vén asszony lett már belőlem ? »
- Hanem a tükör nem akart ilyesmiről tudni...
« Tükröm, tükröm, mondd meg ...» - folytatta tovább.
Ha egy asszony arcán nem látszik a kora, ha teste-lelke szintén soha azt még tudomásul se vehette , muszáj neki mégis mímelni a vénet?
Érthetetlen volt előtte ez a szentesített kényszer.
Éppen olyan érthetetlen , mint az lett volna, amely arra kényszerítené, hogy a fiatalságot affektálja .
« De ettől a kényszertől ugyan nincs mit félni », nevetett, mert ezt a többi asszony irígysége biztosan soha nem fogja szentesíteni.
Maradt ezután is, amilyen volt, mesterkéltség nélkül: szép, elegáns , tevékeny, erélyes, a lehetőségig derült.
Mások szolgálatára mindig kapható .
Ez a külsejére értődött mind.
Ezeknél mélyebben gondolatok, érzelmek és eszmények örök lángolása világolt, melegített lelkében, mint a nap.
Még ennél is mélyebben, sokkal mélyebben, még azon a határon is túl: ahol az emberi lélek, már csak ősi ösztönöktől irányítva, félhomályok és derengések között tapogatódzik az értelem világossága felé - tűz.
Tűz, amely nem lánggal, még csak nem is izzással égett, de halk parázslással senyvedt...
Ez a tűz sokezeresztendős.
Lényege azonos a sokezeréves asszony vátesz-szövétnekével.
Ez a tűz ma már csak nagyritkán lobban, ám akkor sosem a ködön innen.
Szemmel nem látható.
Tudat be nem fogadja.
Sejtés letagadja és mégis, egy-egy asszonyban éppen olyan kiolthatatlan, mint anyai érzése .
Ennek a rejtélyes, csökevénytűznek a nyugtalanító fel-fellobbanása riasztotta ki Mártát nem egyszer, de százszor, gőgös nyugalmából, ez töltötte meg szívét, mikor legkevésbbé várta, fojtogató nagy ijedezéssel.
Zoltán rendkívül fejlődött.
Sánta volt, az igaz, de ebbe már lassan-lassan mindenki belenyugodott.
« Legalább nem viszik el katonának », nevetett az apja.
Tanárai zsenit láttak benne.
Márta bálványozva nézte el hibáit.
Kedvét is örömmel kereste volna, de Zoltán régen értésére adta, hogy ez terhére van.
- Nem vagyok én sem doromboló macska, sem öleb - mondta egyszer durván, ám haragjának okozóját, a szerető gonddal kötögetett finom ütér-melegítőt , mégis zsebre dugta...
A megköszönésre természetesen még csak nem is gondolt.
- Kamaszkor, ez az! - sietett Márta a mentséggel!
- Komisz jazz - dörmögte magában Mária, aki kezdett kigyógyulni a Zoltán-imádásból.
Annál inkább, mert - tudod, mamszi - egészen más az ő politikai plattformja, mint az enyém - magyarázta fontoskodva.
Anyja elmosolyodott.
- Igazán?
Megmagyaráznád ?...
- Szívesen.
Mi hetedisták elhatároztuk, hogy akárhogy rábeszélnek is a nagy fiúk, mi nem fogjuk a királyságot megszüntetni.
- Mit?... mit?... mit?!
- Na, de mamszi ez csak nagyon szép tőlünk, nem?
Amikor pedig tudjuk, hogy feleslegesek!
De azért kár lenne értük, mert olyan gyönyörű lehet mégis egy udvari bál.
Mi ?...
Az meg lehetetlen király nélkül, nem?
- Na persze!
Tehát míg egyen, kettőn jól ki nem táncoltad magad , megkegyelmezel, legalább is egynek, akit úgy hívnak, hogy Ferenc József .
Nemde?
- Na!
Ne nevess ki drágaságom!
De... igazán...
Na!
Mondom már, hogy én nem vágyom arra, hogy a trónok megdőljenek, csak arra, hogy a nép önrendelkezési jogával szabadabban élhessen!
- A nép önrendelkezési joga?!...
Mi az, aranyom?
- Ó, az egy nagyon hosszú és komplikált história!
De nem erről akartam beszélni, hanem a Zoltán úrfi...
Itt jön ni, éppen.
Mondja el ő maga!
- Már megint árulkodtál rólam?
Zoltánnak kétszer is átcsuklott a hangja vékonyból vastagba és vissza , ameddig ezt mondta, de se szopránban, se baritonban nem hangzott az valami túlságos barátságosnak.
Mária vállat vont.
De hogy farkasszemet is nézett fivérével, egyszerre az orrára mutatott:
- Dagadt?!
Zoli dühösen szorította kezeit ökölre, de nem felelt.
Most már anyja is kérdően cirógatta:
- Hogyan történt?
- Elestem.
- Nem igaz.
Megvertek - mondta Mária megvetően.
Márta magához akarta vonni a fiát, de az erélyesen kibontakozott a karjai közül és nővéréhez fordult támadóan:
- Máris visszafizettem érte...
Ha tudni akarod...
- Kinek és mivel?
- Joklynak, aki azért támadt ellenem, mert azt mondtam, hogy a haza - kóficság.
- Zoltán!
Ezt mondtad?
Csak nem komolyan?
- Naná.
Tréfából...
Persze, hogy tréfából.
Arra az a nagy melák előbb a saját mellét döngetve ordítozott, hogy a haza, az szent...
A hazáért meghalni gyönyörű s több efféle hülyeséget.
De mivel bosszankodott, hogy nincs tanár a közelben, aki hallaná - nekem támadt.
- Jól tette - szólt közbe Mária.
- De én is jól tettem, amit tettem!
- Ti rossz fiúk!
Vajjon mit? - kérdezte Márta, még mindig reménykedve.
- Hogy mit?
Hát azt, hogy megmondtam a vén szipákoló Zórándynak, hogy a Jakly cigarettájának a szagát érzi...
- Zoltán?!
Te árulkodtál?
- Márta felugrott és olyan elemi erővel robbant ki hirtelen támadt nagy haragja, hogy amit egyik gyermeke sem látott még soha , most teljesen elvesztette önuralmát.
Karja magától lendült, keze akaratán kívül emelkedett, Zoltán gyerek pedig a meglepetéstől dermedten tűrte, hogy az a kar és az a kéz őt rázza, verje, üsse...
Csak akkor vetette magát Márta hangos felsírással a fia mellé, amikor annak rosszul egyensúlyozott teste , az ütés súlyától megtántorodva, vágódott végig a szőnyegen.
Márta napokig betege volt e szörnyű jelenetnek és mikor már régen éppen úgy járt-kelt az emberek között és éppen úgy mosolygott, mint azelőtt, még akkor is mondta, csavarta egy rémületes hang, minden gondolatában azt az őrjítő vádat: Áruló a fiad!
A fiad áruló!
Őrültség.
Beteges túlzás.
Hogy lehet egy tizenötéves gyermekről ilyen ítéletet mondani?
Mennyi ostobaságot fog az még tenni és mondani, amíg végre egész értékű emberré növi ki magát.
Mert az lehetetlen, hogy az én fiam , Hódréthy Zoltán unokaöccse más lehessen, mint a világ legkorrektebb gavallérja.
Szentendrey is ilyesmikkel vigasztalta, mert ahogy beteg feleségétől visszaérkezett Svájcból, Mártának első dolga volt elpanaszolni keserves vergődéseit.
- Ugyan, kérem! - füllentett Ádám - én is tettem ilyeneket az ő korában.
- Tett?
Igazán tett? - örvendezett a szegény, meggyötört asszony.
- Visszaadja a bizalmamat...
Pedig most igazán nem lehet panaszom, mert Zoli olyan, mint a kezesbárány.
Az is szerencse, hogy egynéhány fiút kicsaptak az iskolából.
Képzelje, anarchistáknak vallották magukat.
Az egyik éppen Zoli mellett ült a padban.
Biztosan tőle tanult sok mindent...
Sosem bocsátom meg magamnak, hogy fájdalmat okoztam neki.
Szentendrey kezébe vette Márta jobbkezét és tréfálkozva kérdezte:
- Ezzel tette ?...
Fogadom, hogy ennek jobban fájt...
- És választ sem várva , ajkához vonta azt a fehér kezet.
Márta úgy érezte, most megy ki abból minden fájdalom.
- De beszéljen nekem Teriről - kérte, hogy ezeket az érzéseket elhesegesse.
- Még mindig nincs jól.
Sőt - felelte Ádám szomorúan.
- Pedig, íme, több , mint négy éve járjuk a gyógyhelyeket Egyiptomtól Tátrafüredig, Palermótól Davosig...
- Legalább ő...
- Hiszi, hogy meggyógyul.
- Ez a fő...
És Péter?
- Csak akkor boldog, ha maguknál lehet.
- Mondja úgy, hogy Mária közelében.
- Hála Istennek!
- Amen.
Összenevettek.
Tökéletesen megértették egymást.
Kezük ismét önkénytelenül összetalálkozott, meleg baráti üdvözletben.
Ma már kevésbbé lázongtak, hogy csak ennyit juttat a sors nekik, azt is csak nagyritkán.
Ma már kezdtek nagy hálát érezni és jóleső örömet, hogy ennyit is juttat.
- Pál hol van? - érdeklődött most Szentendrey.
- Ő miatta is aggódom.
- Beteg?
Csak nem?!
- Egészsége kitűnő, de...
Valamit érzek, valamit...
Nem is tudom kifejezni , de mintha...
Megmondom.
Úgy hallom, a Rákóczi sertéshizlaldája most kibővült egy nagy sertésfeldolgozó részvénytársasággá.
Nekem sehogy sem tetszik, hogy ebben Pál igazgatóságot vállalt.
- Miért nem?
- Hisz ez az!
Nem tudom, hogy miért nem - csak nem.
Minden idegszálam azt tanácsolja, hogy nem.
De persze semmi adatom sincs ellenük, így nem szólhatok, csak aggódom.
- Ha megnyugtatja - szívesen közébük állok én is bizonyos tőkével.
- Nem.
Nem.
Semmibe, amiben...
- Amiben?
- Nos, megmondom, amiben Pál pénzügyileg érdekelve van.
- Ahogy parancsolja.
Szétmentek.
Nem is találkoztak Péter és Mária lakodalmáig.
VII. FEJEZET.
Mert az is elkövetkezett.
Ekkor látta Szentendrey Hódrétet először.
Teri nem lehetett jelen az esküvőn.
A fiatal pár azzal ült vonatra, hogy majd útközben meglátogatják őt abban a külföldi szanatóriumban, ahol a nemrég óta ismert kék fénnyel igyekeztek rajta segíteni.
Zoltán rosszkedvű volt.
Nem szerette Máriát, akinek őszinte szókimondása sokszor sértette legérzékenyebb oldalán, hiúságában.
De még kevésbbé állhatta új sógorát, mert érezte, tudta, hogy Péter éles szeme keresztül lát rajta és ez mindig kellemetlenül hatott reá.
- Tanár, szülő - magyarázta egyszer Máriának -, öreg néni, öreg bácsi, de meg te is és az iskolatársak is, mind csak arra utaztok, hogy az ember terveit megakasszátok.
Legegyszerűbb tehát azokról a tervekről egy szót sem elárulni.
- Előre!...
Rajtaütés!
Az már beszéd!
Ha azután jajgattok, - « waigeschrien !» - az már a ti bajotok és nem az enyém.
Rajtaütéssel kezdte adósságügyeit is elintézni, a legkisebb lelkifurdalást sem érezve anyja feljajdulásainál, vagy apja fenyegetőzéseivel szemben.
Sőt , dicsekedett velük.
Mert amilyen elzárkózó volt előzetesen, olyan dicsekvő, a cinizmusig dicsekvő volt utólag.
A vadászati módok közül viszont csak a csapda és madárlép érdekelte.
Sajnos ! - sóhajtott az anyja, akinek nagyon fájt a szíve az így megkínzott kis állatokért, de rögtön kész volt a magyarázattal:
- Ha nem volna sánta, biztosan nem tenné, de ez jár a legkevesebb fáradsággal.
Hogy ugyanezeket az eszközöket veszi igénybe kis szolgálók és napszámos leánykák esetében is, erről Mártának, szerencsére még halvány sejtelme sem volt és ezért elmélázva gondolkozott néha azon, hogy vajjon megszületett -e már az a mindnél különb, szép, okos, jó, hótiszta csodalény, aki egyedül lehet méltó párja az ő lángész fiának ?...
Azon a gyönyörű szeptembervégi délutánon, amikor az utolsó kocsi is kigördült az udvarról, Márta megkérdezte Zoltántól:
- Mit fogsz most csinálni?
- Természetesen készülök vissza az iskolába.
Hajnalban indulok.
A bácsi is jön?
- Kelletlen oldalpillantással kérdezte ezt, amiben talán gyűlölet is volt, nemcsak gyanakvás.
Szentendrey helyett Márta sietett felelni.
- Szó sincs róla.
Ádám bácsi még néhány napra a vendégünk marad.
- És az éppen belépő Rombayhoz fordult Márta: - Jön velünk?
Szeretném kedves vendégünknek a kertet és a Zoltán-házat megmutatni.
- Csak menjetek előre.
Én majd kocsin utólérlek valahol.
- Helyes.
Azután elviszesz minket a gáthoz, jó?
- Kitűnő.
Félóra mulva találkozunk.
Meglátszott rajta, hogy valami nagy kérdéssel van tele a feje.
Szentendrey nem is állta meg, hogy hozzá ne lépjen:
- Ha bármiben a segítségére lehetek...
- Elsősorban itt vagyok én - sietett Márta a közbeszólással.
Rombay vállat vonva nevetgélt.
- Mit láttok rajtam, hogy így...
Mindenesetre nagyon köszönöm, de egyelőre majd csak szegeletre jutok egyedül is.
- Csak...
Nos, hát igen, csak az bosszant, hogy valami kis ugrifüles firkász kiírta a «Deres» című szennylapba, hogy a zekerei sertésfeldolgozóban «rendszeresen !» kutyahúst kevernek a kolbászba.
Jóízű nevetés fogadta ezt a búskomor feljajdulást.
- Mulatságosnak mulatságos, de mégis csak nagy hülyeség - kacagott Ádám.
- Az.
Annál könnyebben el fogják hinni.
- Hogyan védekeztek?
- Könnyen.
De mennyi költség, mennyi herce-hurca árán.
Vizsgálat.
Tanuk .
Kiszállások.
Beidézések.
Persze, mindig azt a szerencsétlen Rákóczit fogják előrángatni.
Engem véd a képviselői immunitás, ha...
De ez ne zavarja sétátokat.
Éppen azon vagyok, hogy az Állatgyógyászatból kérjek egy szakértőt Zekerére, aki górcsövi vizsgálat alapján vessen véget ez ostoba meséknek.
Márta és Szentendrey beszélgetve, lassan indultak le a lépcsőn, Rombay máshol járó gondolattal nézett utánuk.
Jobban bántotta a dolog, mint mutatta .
Hiszen tagadhatatlanul történtek meggondolatlan lomposságok Zekerén.
- Mert sohase tudom - fűzte kellemetlen gondolatait tovább - sose tudom megérteni azzal a csökönyös jebivel, hogy a látszat minden.
Arra úgy kell vigyázni, mint az oltáriszentségre!
Már pedig milyen kitűnően megúsztuk a dolgot!
Amióta Pókfalván öljük a sertést, és fagyasztva hozzuk - jól megkent tengelyeken!
- Zekerére, Pókfalván azt hiszik, hogy a szállítmány szappangyárba kerül, Zekerén meg azt, hogy ugyanazok érkeztek, amelyeket az állatorvos szeme előtt valamelyik nagy vásárban vettünk...
De Rákóczi nem állja meg.
És nem állja meg, hogy egyszer-másszor egy kis extrát a kondérokba ne keverjen...
Ma sem tudom, hogy került az anyósa pincsikutyája kés alá?
De hiszen nem is az a baj.
Hanem, hogy éppen abból a darab kolbászból kínáltak «kóstolót» annak a nyomorult irkásznak, amibe a kis kutya lábizülete tévedt...
Zoltán mindeddig csendesen ült az ablaknál és egy nagy könyvben lapozgatott , amely - különböző vizierőt hasznosító - telepekről szólt, persze, bőven illusztrálva.
Szentendreytől kapta tegnap délután:
- Úgy hallom, vízimérnök akarsz lenni, azért úgy gondoltam, hogy ...
Legújabb...
Most jelent meg!...
Még a fülébe csengtek az átadáskor elhangzott szívélyes szavak és bár örült a könyvnek, mégsem érzett hálát miatta.
Senkit a világon nem gyűlölt úgy, mint éppen Szentendreyt, mert senkire se volt olyan irígyen féltékeny, mint az édesanyjára.
Már pedig, ama sok év előtti cirkuszest óta úgy beleragadt fejletlen elgondolásába a gyanú, mint az őszitarlón barangolók ruhájába a «farkasfog» vagy a «koldustetű ».
- Mi van kettejük között? - lappangott nála a kérdés már akkor, amikor még meg sem értette volna még a legelemibb feleletet sem.
- Hát apa semmit sem lát? - kérdezte most, amikor még a szerelemnek csak a legprimitívebb megnyilatkozását kezdte koránérő nemisége megismerni.
Azt, amit ismert, azt máris olyan lenyűgöző hatalomnak tudta, hogy eszébe se jutott feltételezni bárkiről is, hogy leküzdésére, még ha akar is, vállalkozhatnék.
Azokon a fogalmakon, melyeket erénynek, becsületnek neveznek - kivált a nőknél -, még sohasem gondolkozott.
Igen.
Azt tudta és gőgös is volt reá, hogy anyja mennyire általános tisztelet tárgya.
De nem részletezte.
Neki nem az kellett, hogy anyja felsőbb etikai okoknál fogva legyen tiszta.
Neki az kellett, hogy ne legyen Szentendreyné.
De bárkié másé sem, még apjáé sem !
Mert az anyának, a fiatal zsarnok szerint, bűn egyéni életet élni!
Ocsmány önzés!
Az anya azért van, az a létjogosultsága, hogy gyermekeiért minden pillanatban kész legyen az önfeláldozásra.
És éppen úgy lenézte volna , meggyűlölte volna anyját, ha arról értesül, hogy áldott állapotban van az édesapjától, mint ahogy várt, lesett az alkalomra, hogy egyszersmindenkorra kiolthassa anyja szeméből azt az örömteli felragyogást, valahányszor Szentendreyt váratlanul megpillantja.
Mivel apja még mindig ott ült az elhagyott uzsonnaasztalnál, ahol feketekávét töltögetett magának, Zoltán melléje húzódott és ő is szemicskélt gyümölcsből, süteményből.
Apja szivarra gyujtott, de még mindig úgy el volt merülve gondolataiba, hogy a fiú nem merte megszólítani.
Mit is mondjon?
Az imént pedig olyan jól előkészített minden szót.
De most...
Most mintha szétolvadtak volna a szájában.
Puhák, formátlanok lettek.
Semmire sem valók .
Aztán meg, tulajdonképpen nem is azt szerette volna, hogy az anyja és apja között egy nagy, fájdalmas jelenetet rögtönöz.
Nem, nem azt.
Csak arra vágyott, hogy lassan-lassan kivonjon mindent az anyja életéből, ami Szentendrey.
- Megvan.
Csak arról fogok beszélni - s máris, két barack szopogatása között , sunyi, egyetértésre számító mosolygással odaszólt apjához:
- Apa?
Szereted te Ádám bácsit?
- Szeretem? szeretem?
Igen is, nem is.
A barátom.
Most már rokon is .
Megszoktam.
- Én nem szeretem.
- Nem?
Na, abba még nem fog belehalni.
- Miattam élhet...
Csak...
Szeretném tudni...
- Ki vele...
- Szeretném tudni, igaz -e, hogy valaha-valaha Ádám bácsi a mamszi vőlegénye volt?
Rombay ajkának balsarka idegesen rándult meg.
Zoltán tudta, hogy ez közelben levő emberre, állatra, egyaránt rossz jel.
Jónak látta tehát egy óriás szilvával betömni a saját száját.
- Mi közöd hozzá?
Miért kérded? - dörmögte apja mélyen, halkan, mintha vakkantott volna.
Zoltán szeretett volna valamivel messzebb lenni, mint amennyire volt.
De éppen, mert megijedt a saját vakmerőségétől, hangosan felnevetett s mintha jó élcet mesélne, mondta:
- Csak azt szeretném tudni, hogy ilyenkor, amikor így kettesben sétálgatnak : arról az időről beszélgetnek -e a kedves öregek?
Rombay keze ökölbe szorult.
Zoltánhoz ugrott, lehajolt, hirtelen marokra nyalábolta az ingét, mellényét és annál fogva rántotta fel székéről a holtra vált fiút.
És mialatt rázta, mint egy pákoszkodáson ért kis kutyát, üvöltve kérdezte, szeme a fiú szemét, foga csaknem a fiú fogát érintve:
- Mi akar ez lenni?
Gyanusítás?
Mi?
Besúgás?
Mi?
Rágalom?
Mi?
Fiúnak az anyja ellen?
Te... te...
Hát tudd meg, te gazkölyök, hogy a te anyád egy szent .
Mindig is az volt.
Az is marad.
Tudd meg azt is, hogyha szűk lesz valaha ez a ház kettőtöknek - jegyezd meg magadnak, te Júdás -, hogy neked lesz szűk , mert kirúglak.
Megértetted? - és Zoltánt ellökve magától, úgy csapta be az ajtót maga után, hogy néhány porcellántányér csörömpölve hullott le a falról.
Zoltán szintén igyekezett mielőbb szobájába vánszorogni, ahol különben, amint felkavarodott gyomra egy kissé megnyugodott, ekként összegezte az iménti jelenet benyomását:
- Úgy látszik, vannak kérdések, melyeket sem apák, sem anyák előtt nem előnyös felhozni.
Ezt jó lesz magamnak a fülem mellé írni.
Ennek a bölcs belátásnak olyan kitűnő eredménye volt, hogy a szülők sokszor örvendezve súgtak össze a következő években.
- Hála Istennek, Zoli egészen, de egészen megváltozott.
- Úgy -e, mondtam - diadalmaskodott ilyenkor Márta - úgy -e, mondtam?
Látnivaló volt, hogy csak a kamaszévek ferdeségei késztetik arra a sok zagyva beszédre és aggasztó viselkedésre.
Úgy -e, megmondtam?
A következő évek egyéb változást is hoztak.
Zoltán most már a műegyetem parádés tanulója lett.
Vízimérnöknek készült .
Mikor ezt bejelentette szüleinek, Márta magához ölelte, s míg büszke gyönyörűséggel csókolgatta fia szép, okos fejét, nevetve említett fel egy régi-régi gyermekkori emléket, azt, amikor a kis Zoli a fürdőszoba összes csapjait megeresztve, boldogan tapickolt a lármás áradatban, azt kiabálva diadalmasan: Zolinak zúg!
Zolinak zúg!
- Most már újra elmondhatod, kisfiam, hogy Zolinak zúg...
Úgyebár?
- Majd csak, ha a diplomám a kezembe lesz - válaszolta a magas szőke fiatalember, aki, ha nem maradt volna bicegő járása, valóban tökéletes külsejűnek lett volna mondható.
A következő évek egymásutánjában Szentendrey Ádámné, ez a finom, vékony , kérdőszemű asszonyka, akiben annyi sóvárgás tombolt az élettel szemben és aki mellett az élet mégis olyan könyörtelen gőggel ment el, mint kegyetlen királyné az éhes koldus előtt, a szegény kis, örökké köhécselő Teri, olyan lassan, csendesen, olyan panasz nélkül csúszott át a fekvőszékből a betegágyba, a betegágyból a koporsóba, hogy jóformán észre sem vette senki , hogy ez már mind annak a nagy hullámnak a hátán történik, amely viszi tovább, tovább, kijebb, kijebb az élők sorából...
S most ott pihen a bolgárkői sírboltban.
Az elkövetkezett évek meghozták Márta unokáit is, mégpedig mindjárt egyszerre kettőt.
És Márta, amint ott üldögélt mellettük s gyönyörködött órákig a kis Mártában és a kis Ádámban, bármint örült is nekik, valahogy mégis azt találta, hogy immár az ő életének nyara is elmúlt, az ő életének nyara , amelynek mindig csak ablakon át nézte a ragyogását.
Az elkövetkezett évek csak Rombaynál nem hoztak lényeges változást, ő még mindig járt-kelt, szónokolt, anekdótázott, hajhászta a népszerűségét .
Nélkülözhetetlen volt a magas politikai körökben.
Mindenütt szívesen látták, bár azt tartották róla, hogy sokkal kényelmesebb vele egy klubasztalnál ülni, mint lett volna ötszáz évvel ezelőtt valami elhagyott erdei úton találkozni.
De azért általános rosszalással utasították vissza egy ellenzéki képviselőnek azt a tapintatlanságát, hogy egy akkor divatos viccet Rombayra vonatkoztatva, azt mondta róla:
- 605, vagyis: nicht ganz erlich.
Pedig ugyanakkor mindenki szükségét érezte magyarázgatni, hogy miért van vele jóban.
Nagy segítségére volt, bár ezt ő se, más se vette figyelembe, hogy Pucinak maradt egész életében.
Ez ellen még a Márta nagy energiája is elégtelennek bizonyult.
Eleinte, éppen a felesége kedvéért, ő maga is igyekezett, ahogy ő mondta: ponderáltabb szintre kerülni, de aztán feladta a harcot és maradt a mindenkitől hátba veregetett joviális Puci.
Pali! - soha.
Vagy ha igen, úgy mindig tudatosan, valamelyes, csak általa ismert cél szolgálatában.
Pál? - legfeljebb egy-egy nagy temetésen, vagy szobor megkoszorúzásánál, ha ő volt a díszszónok.
Ilyenkor jó színésznek bizonyult.
Puci mivoltáról már rég kitapasztalta, hogy mentőövnek is beválik, ő tehát nagy ügyességgel és még több ügyeskedéssel folytatta többé-kevésbbé bevallott üzelmeit.
Igen nagy vállalkozásoknak állt az élén, vagy a hátterében, ami végeredményben az ő esetében egyre ment.
Miért tette?
Mert sok pénzre volt szüksége?
Mert sok kellett a szeretőnek?
Lehet.
De az igazi ok más volt.
Az igazi ok a játékszenvedélye, melyet azoknak a nagy esélyeknek a folytonos ingadozása sokkal jobban kielégített ma már, mint a legnagyobb tétű baccarat vagy poker.
Izgatta, hogy közben-közben kerültek keserves, késhegyen akrobatáskodó napjai, hetei vagy talán hónapjai is.
Voltak idők, mikor csőd , sőt talán még annál is rosszabb közeljövő fenyegette, ha kisül.
De valahogyan sohasem sült ki és ez újabb kísérletezésre bátorította.
Egyszer igazán hajszálon függött minden.
Ez akkor volt, amikor egész szokatlanul egy nyári hónapban Magyarország valamennyi folyója kiáradt medréből és az általuk tönkretett országrészt új életre kellett ébreszteni .
Erre a nagy munkára mint legalkalmasabbat Rombay Pál cs. és kir. kamarást, a zekerei járás képviselőjét küldte ki a kormány, mint teljhatalmú kormánybiztost.
Kitűnő szervezőnek bizonyult, óriási apparátussal dolgozott , az elért fényes eredményekért legfelsőbb helyről is megérkezett az elismerés, egy igen nagy érdemrend alakjában.
Rombay boldog volt.
Barátai ünnepelték.
Márta szívből örvendett vele.
Titkon azonban jobban korholta önmagát, mint valaha, amiért még mindig volt vele szemben valami megmagyarázhatatlan bizonytalansági érzés, valami, amit az angol úgy fejez ki, hogy «what next ?» s amit magyarul talán úgy fordíthatnánk le, hogy «jaj, mire fogunk legközelebb ébredni ?»
Magyar asszony ajkán a jaj szón lenne a hangsúly, annyi bizonyos.
Az általános öröm közepében egyszer csak ott feketéllett egy ürömcsepp.
A « jaj » -csepp.
Mert Rombay Pál egy nagyon is nehéz felhőktől sötét reggelre ébredt.
De elsímult az is.
Hamarább, mint remélhetni merte.
Elsímult, mert lehet -e megharagudni egy olyan pompás emberre, akinek kormánybiztosi elszámolásában ilyen tételek állanak, hogy «radirgummi 60 ezer korona ?»
És aki, mikor ezért felelősségre vonták, hahotázva csodálkozott?
- Radirgummi?
Dehogy?
Megtévedt a számkukac és radirgummit írt gummikerék , már mint autókerék helyett.
Az ilyen igazán csak vicc.
Mégpedig jó vicc.
Éppen csak, hogy a számfejtőhivatalt kellett erről meggyőzni.
Annál inkább, mert a még mindig szép Rombay Pálné, született Hódréthy Márta őméltósága országos ünnepélye , melyet a Margitszigeten rendezett a magyar társadalom legelőkelőbb hölgyeinek segédletével, több mint kettőszázezer koronát juttatott a vízkárosultak felsegélyezésére.
Nahát!
Igy történt, hogy az a bizonyos hajszál, amin Rombay becsülete függött , kötélerősnek bizonyult.
Csak éppen az őseitől örökölt neve helyett egy másikat vettek használatba az emberek, persze suttogva és csakis a háta megett azt, hogy «majdnem Puci ».
S mintha megsejtette volna ezt, jó darabig nagyon csendes maradt ezután a kis gumidefekt után, ahogy azok mondták, akik azt a gúnynevet adták neki.
Mikor pedig Márta, aki legutolsónak hallott valamit egy kétes számadásról , vagy miről, megkérdezte tőle, hogy mi igaz abból a radirgummi legendából , akkor Rombay gavalléros kézcsókolás után azt felelte a feleségének:
- Tudja, édesem, mi a «hivatalos Schimli ? »...
Nahát...
Ez az!
Azt asszony meg sem értheti...
De kár is lenne a szép fejét törni egy ilyen semmiségért.
Márta nem faggatta tovább.
IX. FEJEZET.
1914. Háború.
A poklok ajtaja tárva-nyitva s azon özönlött-özönlött minden, ami rossz , minden ami aljas, minden, ami hazug, őrültek háza és fegyház lakói tízmillió számra zúdultak az emberiség otthona ellen, hazája ellen s minél förtelmesebb hóhérmunkát végeztek, annál nagyobb dicsőítés és jutalom járt ki nekik világszerte.
Belzebub maga is kibújt a poklok legfenekéről: Körülnézett, megundorodott és teletalálattal belerúgott a föld kellős közepébe.
Azóta az sokkal gyorsabban forog, de - olyan is az.
Sem Márta, sem más nem ért reá egyébbel foglalkozni, mint egyes sebeket kötözgetni akkor, amikor az egész világ egy vérző, gennyedő, elfenésedő , tátongó seb volt.
De feltehető, hogy vannak olyan baktériumok, amelyek éppen az ilyen sebben érzik magukat a legjobban.
Azért szurkálják, azért mérgesítik, amikor csak tehetik.
Márta azonban nem politizált, hanem szó nélkül nekiállt és Hódrét asszonyait rendre szoktatta, ügyeiket kezébe vette, kivédte.
Mindenekelőtt kis kórházát, amelyet a hódréti nagyházban rendezett be, kizárólag lábamputáltak részére látta el minden belső kényelemmel.
- Miért éppen csak lábamputáltakat kérsz ide mindig? - kérdezte Mária, aki pár napra meglátogatta.
- Nem találod ki?
Zoltán nevében cselekszem.
Leánya nem felelt.
Miért mondaná, hogy fivére a legutolsó, aki az efféle bájos anyagi érzelgőséget megérti.
- Apád is helyesli ezt a berendezést - folytatta Márta.
- Egészen megszégyenít bőkezűségével.
Képzeld!
Rokkantjaimnak nemcsak, hogy műlábakat vesz, de lehetőségig biztosítja a megélhetésüket.
Tenger, mondom neked , tenger pénzt ad nekem e célra.
Honnan veszi?
Nem tudom.
Ha kérdem, nevet és azt feleli:
- Ennél ma nincsen könnyebb, szó szerint azon taposunk.
Mária visszasietett gyermekeihez és folytonos levélvárásához, mert természetesen férje is a harctéren volt, tehát folytonos veszélyben, talán már holtan is.
Az itthonmaradtak élete is kínszenvedés volt.
Milyen lehetett hát a harcterekre kárhozottaké?
Szentendrey Budapesten egy nagy kórháznál teljesített szolgálatot.
Rombay pedig...
Rombay?
Igen furcsán viselkedett.
A háború kitörése őt személyében tulajdonképpen nem érintette.
Hiszen ő magát rögtön felmentette.
Fia pedig, hála sántaságának, egyáltalán még szóba sem jöhetett.
A háború kitörése mégis szószerint megőrjítette.
Először is rögtön megérezte a fantasztikus nyerészkedések óriás lehetőségét.
Erre pedig nála is épúgy kitört az aranyláz, mint bármely, Klondykeba igyekvő kalandorban .
Ezenfelül...
Az ő fejében a háború fogalma, egész sajátszerűen, úgy alakult ki, mint valami rettenetes összekeveredése a világ összes bűneinek és összes játékbarlangjainak.
Ő, állandó lázálmában úgy látta, hogy míg az egyik szobában krupierek a hadvezérek s a tét: millió és millió ártatlan emberélet, a másikban alkusznak, szaladgálnak, ordítoznak és kínálják a « leglehetetlenebb is lehetséges » -nevű részvényeket.
Va banque!
Hajrá!
Most , vagy soha!
Rombay hat hét alatt milliomos akart lenni.
Egy kis szerencse, amit, hála Istennek, mostanság lehet egy kicsit így vagy úgy billenteni is! - és kiköszörüli az utóbbi évek jövedelmi és egyéb csorbáját.
- Rákóczi, megértett?
- Hogyne, méltóságos uram.
A sertésfeldolgozó mellé konzervgyárat állítunk.
- Úgyvan.
A szállítás máris biztosítva.
Vevő a Kriegsministerium.
Fogyasztó a katona künn a fronton és ezért, jól értsen meg, Rákóczi, azt akarom, sőt követelem, érti? kö - ve - te - lem! hogy a legjobbat adjuk.
Megértett?
- Meg.
De minek?
Aki éhes, az nem válogat...
- Ne okoskodjék: Akarom, hogy a katona, aki minden percben szemben áll a halállal, örömet találjon az ételében.
Akarom.
- Hallom, méltóságos uram, hallom.
Úgylesz, ahogy kívánja.
Aztán, minő ételekre tetszik gondolni?
Gulyásra?
- Arra.
Meg...
Ej, de jó!
Meg töltöttkáposztára.
Igen, igen.
Mit néz rám olyan csodálkozással?
Valóságos, jó, sőt kitűnő jó töltöttkáposztára , amilyen még konzervben sosem volt.
Gondolja el, milyen öröm lesz künn a fronton a szegény fiúk között!
- Meg tetszett gondolni, hogy az ilyen extrajó előállítása sokkal többe fog kerülni?
- Még akkor is meg kell hoznunk az áldozatot.
Sem maga, sem én, sem a fiam nincsenek kinn abban a céltalan, őrjöngő pokolban.
Nahát?
Érti?
- Nekem két fiam van kinn, méltóságos uram.
Kettő.
- Na, lássa!
Milyen jól fog nekik esni, ha zekerei konzerv kerül majd a kezükbe.
Tehát a gulyás és a töltöttkáposzta is a lehető legjobb legyen!
- Úgy lesz.
- És most már Rákóczi úr is éppen olyan lelkesen állott a munkához, mint maga Rombay Pál.
A pénz pedig, még e költségesebb előállítás mellett is, rohamosan szaporodott a zekerei nehéz vasládában, mely egy faliszekrénynek látszó régi-régi fafaragású tölgyfabútorba van behelyezve.
Ennek hátfala hajdan szintén ajtó volt, de most már be van falazva régen.
Maga Rombay is már majdnem, hogy elfeledte.
Pedig volt idő, mikor csak azt a percet várta, azt a percet leste, amikor este végre, kopogtatást mellőzve, nyithatta fel azt a titkos zárat...
Csaknem huszonnégy éve...
De rég is volt.
Talán igaz se volt?!
Ma már csak egyet tud, hogy itt a háború, az a véres salak, amelyből vederszámra lehet a pénzt meríteni, még annak is, aki egyszerre nagyon finnyás lett a keze tisztaságára.
*
- Te, Puci! - kiáltotta feléje egy reggel a képviselőház folyosóján Márgácsy Antal delegátus.
- Te, Puci!...
Tegnap bent jártam a Kriegsministeriumban .
Úgy félfüllel hallottam valamit.
Ha neked volnék, utána néznék ott a dolgaidnak.
- S már futott is tovább, hogy egy minisztert elcsíphessen.
Rombaynak szeget ütöttek a fejébe ezek a sebtében elejtett szavak.
Egy órával később már a bécsi vonaton ült.
Nem mintha konzervjeinek minősége aggasztotta volna.
Hiszen meg volt győződve arról, hogy a háború kezdete óta csakis a legjobbat készítteti.
A kérdésnek ez a része tehát - tudomása szerint - a lehető legjobb mederben haladt.
De - a másik?
Az a legutóbb leszállított tíz vagón töltöttkáposzta konzerv , aminek árával a Kriegsministerium mindezideig tartozik?
S most előáll, mintha földből vagy a pokol fenekéről kinőtt mérges gomba volna: a hadsereg élelmezését ellenőrző bizottság és kisüti, hogy a frontra legújabban érkezett zekerei konzervszállítmány csalás.
Hogy a dobozokban káposzta helyett közönséges repceocsu van, tölteléke helyett pedig homok.
Ilyen abszurdum!
De valaki, akinek szavára adhatott, nagyon komolyan intette, hogy semmi nevetnivaló nincs ebben a vádban.
- Nagy baj lehet a kérdésből, tekintve, hogy csehek vezetik a vizsgálatot .
Tehát azt tanácsolom, járjon a dolognak a végére az úr haladéktalanul és ne feledje, hogyha mostanság sikerül ellenségeinknek valamiből - és bármi legyen is az - politikai előnyöket kisajtolni, akkor azok azt feltétlenül meg fogják cselekedni.
Bécsből Rombay 24 órán belül máris Zekerén volt.
De későn.
Mire odaért, nemcsak, hogy az egész telepen állt az üzem, de annak minden sarkán szuronyos baka posztolt.
- Mi történt?
Mi is történhetett? - kérdezgette magától, növekvő izgalommal.
Ám katonán kívül nem volt élőlény sehol.
A nyomasztó csendet egy bezárt ajtót szimatoló, kapargató, vinnyogó kiskutya zavarta, Rombay megismerte.
A Rákóczi kedvenc foxija volt.
Nem volt, akit megkérdezzen.
A falu két kilométernyire, az úton sehol senki.
Valószínűleg most már azt is lezárták , mind a két irányban.
Ahogy már századszor mérte az udvar hosszát, kaputól a kútig, kúttól a kapuig és rémkép rémkép után rajzott az agyában, egyszerre nyikorgott a kis ajtó és egy öregedő, félig munkás, félig paraszt kinézésű ember lépett be rajta.
Feltűnően csunya halálfeje volt.
Ezt még felfokozta az, hogy egyik szeme helyén vérrel aláfutott szörnyű űr tátongott.
Ahogy kihívón vigyorgott, csupa apró ránc képződött a pergamentbőrén s ezeknek mindenikéből csak úgy izzott a káröröm.
Feltett kalappal jött.
Mikor Rombay előtt megállt, meg sem billentette.
- Pöndör József vónék - nevetgélt.
Rombay értelmetlenül nézett reá.
- Úgylátszik, az úrnak rossz az emlékező tehetsége.
Rosszabb, mint az enyém...
- Na, kifelé, kifelé - parancsolta Pál türelmetlenül, gőgösen és az ajtóra mutatott.
- Lassan a testtel - hékás!
Rombay, aki keresve keresett valamit vagy valakit, akibe köthessen, akin vagy amin idegességét kirobbanthassa, kezének egy vízszintes legyintésével máris letörölte az alkalmatlankodó fejéről a kalapot.
De mielőtt még földre érhetett az, egy másik kéz máris elkapta a Rombayét és erőszakkal görbítette azt vissza, rettentő fájdalmat okozva.
Az így megkínzott ember önkénytelenül felhördült.
A katona két lépésnyire volt tőlük.
Oda se nézett.
- Mi bajod velem?
Te paraszt?!... - ordította Pál, akinél a meglepetés éktelen dühvé változott.
Annál inkább, mert karja a hajdani törés folytán sohase volt egész épnek nevezhető, most éppen hogy erőtlenül lógott , teljesen harcképtelenné téve Rombayt.
Annál erélyesebben harsogott hangja:
- Hallod?
Mit akarsz tőlem?
- Tőled?
Már semmit.
Csak...
Veled.
Leszámolni.
Érted?
Évek óta dolgozom ezen.
Tudom minden kis trafikádat.
Nagyon nehezen jutottam egyiknek-másiknak nyitjára...
De rájöttem...
Mindig rájöttem.
Akkurát megmondhatom, ha kíváncsi vagy rá.
Például... na csak, mondjuk például a zsongoréti híd építésekor elkövetett...
- Elég!
Ne papolj!
Térj a dologra.
- Papolok, mert arra van kedvem - és mivel Rombay egy lépést tett a kiskapu irányába, a jövevény oda hátrált és most egész testével nekifeküdt.
- Próbáld! - hetykélkedett gúnyosan.
Rombay felszisszenve kapott a meggyötört karjához, amelyet már ez a kis megmozdulás is újabb fájdalommal telített.
- Nahát!
De ide hallgass.
Tudom a pókfalvi kis miskulanciáidat is.
De ez mind bliktri!
Vártam.
Mit kaptál volna, ha akkor, békében, ellened vallok?
Egy esztendőt?
Kettőt?
Talán még annyit sem?
Hát vártam tovább.
Majd megjön az én órám, mondtam magamnak.
Most megjött...
Már üt is!
- Mit akarsz?
Mit akarsz tőlem?
Pénzt ?...
- Okos vagy te koma.
A könnyű végit fognád.
De nem úgy áll a bál!...
Hallgass csak.
Na, jó, gyere a kút kávájához.
Leülhetsz.
Úgyse tudsz már a lábadon állni, úgy látom.
Hé, őrmester úr - szólt oda a katonának -, úgy nézem , nincs ezen a kútostoron veder, volna egy pohárféléje, meg egy hosszú spárgája?
Mert meg kéne ezt az embert itatni, különben elájul, a kis gyenge virágszál...
De a katona cseh nyelven motyogott valamit és közömbösen lépkedett tovább .
Rombay behúnyt szemmel, mozdulatlanul ült ott, csak a balkezével markolta görcsösen a rozoga fapárkányt, amin ültek.
A jövevény pedig folytatta:
- Egy fél év óta a gyáradban dolgoztam.
Hat háborús hónap több, mint hat béke esztendő.
Azalatt időm volt a munkásaidat átgyúrni.
Most könnyű, amikor mindegyik tudja már, hogy az urak hozták a háborút a szegény emberek nyakára.
Öt hét előtt aztán elkészültem a nagy munkámmal.
Megvan a bizonyítékom ellened.
- De mire kellett ez kendnek ?...
Nem értem!...
Miért ?...
- Még mindig nem jött rá az úr?
Nahát, megkönyörülök az eszin...
Hát azért az ütésért, amit ott, régen, a hódréti gát mellett mért rám, amitől kifolyt a fél szemem.
Ott...
Helyben!
Nézz ide!...
Látod?
Egy lyuk...
Mit?
Még undorodsz is?
De csak nézd, mert a te műved!...
- Az nem lehet!
- Már pedig én mondom, hogy lehet.
Te is tudhatnád, Rombay Pál, ha ott nem hagysz akkor, mint egy agyonvert kutyát.
De ma leszámolunk.
Háború van.
Nem hiába vártam.
Kész a vád, de még milyen kész!...
És kész a büntetés ...
Amilyen kell, amilyen kidukál...
Amilyent én teneked szántam!...
Mert alád fűtöttem ám, én, Pöndör József!
Mégpedig alaposan.
Fogadjunk, hogy ma a te szemed fénye fog kialudni, Rombay Pál!
« Majdnem Puci »...
Te!...
- Bolond beszéd!
- Mondom...
Fogadjunk!...
Ott jön már a cseh generális la...
Herr General Strazsevácz.
Hogy a fene egye, aki a nevét kitalálta.
Na, Rombay Pál!
Neked sem irígylem a bőrödet.
Biz' istók, hogy nem!...
Ezzel a kisajtót kitárta, hogy a tisztek belépjenek, ő maga kívül került a kapun, de ott két könyökét a kerítés tetejére helyezve, arra támasztotta a fejét és halkan fütyörészve nézett az udvarba.
- Ehun ládd!
A cseh generális nem ad neki kezet... - jegyezte meg, hegyeset köpve a járdát képező téglák egyikére.
Ezalatt a három tiszt a ház felé tartott.
Rombay karfájdalma miatt kissé bizonytalan léptekkel kullogott utánuk.
Az őrtálló katona nyitotta ki előttük a kulccsal lezárt ajtót, jót rúgva a még most is ott panaszkodó kiskutyán.
Senki sem ügyelt arra sem.
Most már az irodában voltak.
Rombay körülnézett.
Igen, ott az egyik saroknál álló mosdóasztalon víz és egy pohár.
Balkezével ügyetlenkedve töltött magának és ivott, ivott, mintha új életet inna magába.
A tisztek elhelyezkedtek.
Neki a saját íróasztalánál álló karosszékében mutattak helyet.
Strazsevácz tábornok mingyárt hozzá is fogott a vizsgálathoz.
Ha ugyan vizsgálatnak lehet nevezni egy előre kész ítéletet, amely csupán kimondásra vár.
- Rombay úr, ön ellen nagyon súlyos a vád.
Ön legutóbb a küzdő katonák részére, a küzdő katonák számára egyszerűen repceocsuból és homokból összekevert vacakot szállított.
- Soha!
- Mi-it?!
Felesel ?...
- Tábornok úr, ön előtt valaki tudatosan hazudott és ön...
Nos igen...
Ön elhitte...
Három kard csörrenése, székek robajos szertegurulása, három szál, fényes kitüntetésekkel teleaggatott, szolgálati pisztolyokkal felfegyverzett tiszt megvadult, fergetegszerű összekaffogása volt erre a válasz.
Rombay egykedvűen hagyta, hogy annak a keményhangzású idegen nyelvnek a sortüze elpattogjon a feje felett.
A feleségére gondolt.
De jó, hogy fogalma sincs arról, hogy itt mi történik most.
Mit is szólna Márta mindehhez?
Sajnálná?
Segítségére sietne?
Haragudnék reá, amiért százszor meg százszor hiába kérte, hogy hagyjon abba mindent, mindent és jöjjön haza , biztosítsa a meglévő vagyont.
- Higgye el, arra nagyobb szükség van a mai világban, mint újat hajszolni - mondogatta mindig.
- Ha tudná, milyen biztos vagyok afelől, hogy háborúban szerzett pénzeken sohase lesz áldás!
- Hányszor mondta!
És ő csak hagyta beszélni, mert asszonybeszéd csak asszonybeszéd - gondolta akkor.
És most ?...
Mi is lesz most? - riadt vissza a jelenbe, ahol a Strazsevácz fölényes, könyörtelen hangja feléje harsant éppen:
- Tíz vagónnal!
Tudja jól, hogy tíz vagónnal és mind Slusznicbe, ahol most a dicsőséges bohusici hadosztály harcol.
És maga ezt tudta.
Nagyon jól tudta és azért irányította oda!
- Tábornok úr legjobban tudja, hogy ilyesmi lehetetlen.
Ami pedig a konzervet illeti, ilyen csalás az én gyáramban nem történt soha.
Az egyik tiszt szó nélkül eléje tett egy leólmozott dobozt.
Ráismert rögtön .
Az ő címkéje volt rajta.
- Nyissa fel - rendelkezett Strazsevácz.
A másik tiszt már feléje is nyujtotta a konzervnyitót.
- Jól felkészültek az urak - dünnyögte Rombay, de ahogy a vékony vaseszközért akart nyúlni, önkénytelenül felszisszent.
- Valamelyik úr lesz olyan szíves... - mondta hangosan.
- Az én karom, úgy látom, felmondta a szolgálatot.
Rögtön készek voltak a szolgálatra.
Egy-kettőre lepattant a kis pléhfedél és a Rombay tágranyílt szeme előtt csakugyan ott barnállott, szürkült egy piszkos lében úszkáló, megnevezhetetlen moslék.
A tisztek most már össze-összenézve, pislogva, magyarázni kezdtek:
- Találomra húzták ki a sok ezer közül...
Úgy küldték vissza a harctérről ...
A harctéri katonák élelmezését felülvizsgáló kommisszióhoz.
Melynek én vagyok az elnöke.
Ezt Strazsevácz generális mondta, kezét a csákójához emelve, mintha sajátmaga előtt tisztelegne.
Rombay felállt.
- Ezennel foglyának tekintem magam, tábornok úr.
De kérem, fogassák el azonnal azt az öreges, félszemű embert, aki az imént önöknek nyitotta a kapuajtót.
- Elfogatni?
Csak úgy?
Semmiért?
- Nem semmiért - kezdett izgulni Pál.
- Dehogy is semmiért!
Régi haragosom.
A bíróság előtt neki is meg kell jelenni.
Feltétlenül!
Minden ettől függhet.
- Csak csendesen, kérem.
Ha majd szükségét érezzük...
De most még...
Hanem ... - és itt a tábornok hangja egyszerre csaknem atyáskodó lágysággal szólt hozzá:
- Hallgasson ide, Rombay úr!
Tudhatja, hogy mi nagyon sokat tudunk önről , előbbi üzelmeiről...
És politikai szerepléséről.
Ön ma egy nagyon befolyásos ember...
Ha kívánja, mondjuk úgy, hogy veszedelmes ember.
- Én?
Nagyon megtisztelve érzem magam, tábornok úr, de...
- Semmi de! kedves Rombay úr.
Ön, úgy tudom, nemcsak a miniszterelnöknek, de a honvédelmi miniszternek is a belső köréhez tartozik...
- Sajnos, ezt nem mondhatnám.
A pártkörökben, képviselőház folyosóján, ilyen helyeken, nem mondom, hogy néha egyik vagy másik kegyes velem szóbaereszkedni...
De...
- Milyen szerény lett ön egyszerre!
De térjünk a tárgyra.
Nemde, ön most itt , ebben a teljesen elhagyatott telepen, teljesen ki van szolgáltatva nekem?
- Teljesen.
- Nemde, ön ellen döntő bizonyítékom van, hogy az ön gyárából, az ön neve alatt...
Ilyen naivság...
Mit is gondolt ön, amikor elszállította ?.. .
Szóval, a neve alatt a legalávalóbb csalás történik, rendszeresen.
Egy óriási méretű csalás, ami önt feltétlenül a börtönbe juttatná, ha dobra ütnénk.
Rombay felfigyelt.
A tábornok, jól ápolt körmeit nézegetve, folytatta:
- Értse meg, azt mondtam, ha dobra ütnénk.
Mert lehet ugyan, hogy ma már egy-két ember tud róla, de azok még ma legfeljebb suttognak erről-arról.
A suttogást pedig kellő apparátussal nem olyan nehéz elnémítani...
De ha mi kezdenénk el az ön ügyét nyilvánosságra hozni...
Nagy garral.
Hivatalosan , hogy úgy mondjam ünnepélyesen, abban a percben hol lenne ön, Rombay úr ?
Feleljen nekem, hol lenne ön?
- A másvilágon - nevetett Rombay kesernyésen, meggyőződéssel.
- Na lássa! - atyáskodott a generális...
És most azt mondom: válasszon!
- Mit válasszak?
Mi választanivaló van itt?
- Élet és becsület - vagy halál és megbélyegzés.
- És mi van a kettő között?
A két fiatalabb tiszt a szoba másik végébe vonult, mint látszott csak azért , hogy cigarettát kínáljanak és gyujtsanak egymásnak.
Ellenben a tábornok egészen Rombayhoz hajolt és úgy kezdett a suttogásba:
- A miniszterelnök és honvédelmi miniszter...
Érti ?...
Ön olyan könnyen megtudhat egyetmást...
Ami fontos...
Ami a mi szempontunkból fontos...
Majd Budapest és Bécs között...
A vonaton megismerkedik egy sötétzöldruhás ...
Fehérszegfűs nővel...
Aki...
Nekünk...
Rombay, aki eddig meg sem moccant, egyszerre felugrott s mintha megnőtt volna, úgy állt most a meglepett katonák előtt és magából kikelve , torkaszakadtából ordította:
- Kém ?...
Azt akarják tőlem, hogy kém legyek?
Én?
Rombay Pál ?...
Hát nem.
Hát azt már nem, uraim!
Elég léhaságot követtem el az életben...
De olyan mélyre mégsem süllyedtem - üvöltötte -, hogy ezt a gyalázatos ajánlatot önök a szemembe merjék mondani.
És balkezével verte az asztalt, ahogy csak bírta.
- Csitt, Rombay úr, ne olyan hangosan!
- De igenis kiabálok.
És szeretnék még hangosabban kiabálni, olyan hangosan , hogy őfelségétől az utolsó pöcegödörtakarítóig mindenki meghallja...
Hogy mindenki tudja, hogy Strazsevácz generális, őfelsége az osztrák császár és magyar király hadseregének nagyszerű katonája...
Rombay Pál kamarást arra akarja csábítani, hogy a hazája ellen, a királya ellen kémszolgálatot teljesítsen...
Még tovább beszélt, mert valóságos őrjöngés fogta el felháborodásában, de már nem hallgatott reá senki.
A három tiszt, egészen közel, összedugott fejjel suttogott, tanácskozott és - határozott a szoba túlsó sarkában.
Rombay kimerülten roskadt vissza a hajlított bükkfakarszékbe.
A nagy düh után csodálatos nyugalom jött rá egyszerre.
- A halálos ítéletedet mondtad ki... amikor a gazságukat a szemükbe vágtad - jött a beismerés, de nem ijedt meg tőle.
Inkább a halál, százszor inkább, mint a hazaárulás.
Ezt olyan elképzelhetetlen gazságnak tartotta mindig, hogy ehhez mérve, mint bűn, még a gyilkosság is eltörpült az ő felfogásában.
Hisz annak lehetnek megmagyarázható és enyhítő körülményei, de a hazaárulásnak ?...
Semmi.
Soha , soha: semmi!
Strazsevácz most már ott állt mellette, de nem reá nézett, hanem a feje feletti görbén álló arcképre.
Tisza Istvánt ábrázolta az, Benczúr festménye után.
- Azt nézheted - gondolta Rombay titkos kárörömmel.
- Mert hogy ő ad most nekem erőt teveled szemben, hű csehem!...
Már képes volt tréfálkozva fogni fel helyzetét.
Soha életében nem volt gyáva .
Most se lesz az.
Hát lássuk.
De csak hadd beszéljen ő, mialatt kérdőn nézett fel a széles pofacsontú, óriás alakra.
- Örülök, hogy megnyugodott, Rombay úr - jött feléje a magasból.
- Talán most már elfogadhatóbb választ fog adni.
Várom.
- Mi az az elfogadhatóbb válasz?
- Nézze, szeretnék önnel félúton találkozni.
Önnek is előnyös lenne, nekem is.
Ha előbbi indítványomba... eh, eh... eh... belemegy...
Úgy hajlandó vagyok...
Nemcsak azt a konzervcsalást eltüntetni a világból...
Istenem , láttunk már annál cifrább dolgokat is úgy megsemmisülni, mint a szappanbuborék!
Nos, ha indítványomat elfogadja, hajlandó vagyok vállalni a felelősséget arranézve is, hogy kifizetik önnek azt a szállítmányt.
Éppen úgy kifizetik, mintha tényleg a legeslegfinomabb töltöttkáposzta lett volna benne.
Hálás lesz nekem...
Remélem...
Hálás...
Mi ?...
Rombay újra alig tudta fékezni magát, mégis jól játszott nyugalommal felelte:
- Köszönöm, tábornok úr.
Ha kegyeskedik kiküldeni azt az őrtálló katonát ... és előállíttatja vele a Pöndör József névre hallgató parasztot, aki nézze , ott ólálkodik még mindig a kerítésnél, úgy öt percen belül meg fog győződhetni, hogy nekem arról a gyalázatos csalásról halvány sejtelmem sem volt, sem ma, sem azelőtt.
Nem...
Soha!...
Strazsevácz szeme összeszorult.
Csak egy kis hasadékból tűzte a tekintetét a Rombayéba.
- Hogyne!
Hogy ön kiszabadulva innen, rögtön fusson, szaladjon, fel-fel Bécsig, a császárig, panaszkodni, vádolni...
Hogyne!
- Tábornok úr, becsületszavamra ígérem önnek, hogy...
- Ez mind nagyon szép, kedves barátom, csakhogy ki áll jót nekem az ön becsületszaváért?
- Tábornok úr...
- A megkínzott ember fel akart állni, de félúton visszaroskadt.
Minek küzdjön...
Mire való a további beszéd ?...
Talán a tisztek is ugyanazt gondolták, mert miután ismét összenéztek, a legfiatalabb leoldta magáról a szolgálati pisztolyt és csendesen odahelyezte az íróasztal sarkára, ők pedig lábujjhegyen, vigyázva, mintha alvó gyermeket félnének álmából ébreszteni, kihúzódtak a másik szobába.
Mind a három nagyon sápadt volt és idegesen, gyakori oldalpillantásokkal lesett az iroda irányába.
A tábornok még azt is mondta halkan, mintha inkább gyónna:
- Kiismerhetetlenek ezek a magyarok mégis!
Mikor idejöttünk, azt hittük , úgyebár, hogy egy egészen közönséges csalóval lesz dolgunk, mégpedig könnyű dolgunk.
És nem.
De mennyire nem!...
De hiszen ez képes azért az eszményért , hogy: haza! nemes egyszerűséggel éppen olyan magától értetődően feláldozni az életét, mint a történelem nagyjai közül is csak egynéhány.
Szinte sajnálom, hogy ajánlatommal kirukkoltam neki.
De...
Persze...
Most már veszedelmes lenne az életbenmaradása...
Ránknézve is...
És hazánk szempontjából is...
- Hát éppen ez az!...
Ezért...
A két fiatal tiszt egészen az ajtóhoz húzódott.
- Járkál - súgta az egyik és újra odatapasztotta a fülét.
Valami fiókot húzhatott ki...
Újra járkál...
Vizet tölt...
Most már a generális is ott állt mellettük.
- Nem hallok semmit!... - csodálkozott.
- Én sem... - lehelte a főhadnagy.
- Pedig már lett volna ideje...
- Lehet, hogy levelet ír...
- Lehet...
Nagyon hallgatott a csend.
A tábornok érezte, hogy az egyik lába elzsibbadt , mégse merte megmozdítani...
Végre egy nehéz test zuhanása hallatszott.
- Különös, nem hallottuk a lövést?!...
- Várjunk még pár percet...
Vártak.
Aztán az egyik nagy vigyázva kiosont a tornácra, onnan a ház túlsóoldali ablakához, hogy onnan lessen be.
Az íróasztalon ott feküdt a pisztoly érintetlenül, de Rombay mégis holtan terült el a színes rongyokból házilag szőtt futószőnyegen.
Nem találtak levelet, csak egy kis gyűrött, balkezével nehezen megírt cédulát:
« Önként megyek a halálba, mert amit szerettem, mindig túlságosan szerettem !»
Ennyit.
Miért írta éppen ezt?
Senki sem értette.
Valószínűleg ezért írta éppen.
Később az irodakisasszony egy dobozt is talált, amin ez állt: Méreg!
A doboz üres volt s a kisasszony visszaemlékezett, hogy pár hét előtt írt érte a csókádi patikába, mert Rombay úgy találta, hogy nagyon elszaporodtak a rókák a határban.
- De nagyon kérem a gyógyszerész urat, hogy valami igen erős, rögtön ölő mérget küldjön, mert azt mondja a méltóságos úr, hogy a méltóságos asszonyt bántaná, ha azt hallaná, hogy a halálra ítélt állatok kínlódtak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE