Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A pavlinoi csoda
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
10
Bekezdés
1392
Mondat
2936
Szó
32563
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HARMADIK FEJEZET.
I.
Skoda alezredes házában ezen az estén is villanyos feszültséggel volt tele a levegő.
Milcsike kisasszony egész nap panaszkodott, hogy a forróság türhetetlen .
Miért nincs a házban zuhany és fürdőszoba?
Igy tönkre kell menni.
S ha már se zuhany, se fürdőszoba, de egy közönséges fürdőkádat mégis csak be kellett volna szerezni.
A legprimitivebb egészségügyi szabály, hogy a nagy hőségben fürödni kell; ennek folytán azt a bizonyos fürdőkádat minden áron elő kell valahonnan teremteni és be kell állitani az ő szobájába.
Nem tudja tovább türni a meleget , fürödni akar.
- Meg fogok őrülni ebben az utálatos kutyalyukban... dunyogta pittyedt szájjal Milcsike s körülnézett haragos megvetéssel az "utálatos kutyalyuk" berendezésén , amely erre a nyers kifakadásra semmiképen sem szolgált rá.
A hőség még esti nyolc óra után is alig engedett valamit az erejéből.
A levegő mozdulatlan, fülledt és bágyasztó volt.
A Sophia-mecset erkélyéről lehangzó esti szurem monoton dallamát máskor egészen idáig elhozta a légáramlás - ma semmit sem hallott a kisasszony, midőn kigombolt, meztelen nyakkal kikönyökölt az ablakba s a félhomályban fel-feltünedező alakokat szemügyre vette.
Ebben a házban lakott Radák kapitány is.
Az emeleten levő három szobácska az övé volt, a tágas földszint négy vagy öt helyiségében a Brassóból ide telepedett Mayer Izidor korcsmáros üzlete volt elhelyezve, egy - elég tiszta - ebédlővel az uri közönségnek (helyesebben: a helyőrség tisztjeinek) és egy ivószobával a hátulbő paraszti plundrában érkező vendégeknek, kiknek javarésze a Novibazár felől ideérkező szerb marhahajcsárokból telt ki.
Nagynéha egy-két albán és görög kereskedő is betért a Három csillag-ba (igy hivták a mézédességü, fürge kis Mayer korcsmáját) s ilyenkor a tambura bánatos hangja is megzendült az ivóban, vagy künn az udvaron a széleslevelü jalapák alatt, hol szintén meg volt teritve vendéghivogatónak egynéhány hosszu asztal.
Radák kapitány és Pallwitz hadnagy valamivel fél kilenc előtt bukkantak ki a homályból, s közeledtek a "palota" felé, amely előtt mindkettejüknek el kellett haladniok.
Milcsi kisasszony nyomban észrevette őket s kihajolva az ablakon , habozás nélkül leszólt:
- Jó estét, urak!
A két katonatiszt természetesen azonnal viszonozta az üdvözlést.
Udvariasan megszalutálták a zászlóaljparancsnok leányát.
A kapitány mosolyogva mentegetőzött , hogy ma semmit sem küldhetnek föl a zsákmányból, de ebben a nagy hőségben még a Csehotina halai is annyira ellustultak, hogy a legkitünőbb sajtszeletkéket is érintetlenül hagyták.
- Igazuk van a halaknak, - felelte a leány, miközben az ablakpárkányon heverő papirlegyezővel legyezgetni kezdte magát, - én is türhetetlennek találom a forróságot.
Képzeljék, már majdnem lementem a folyamhoz, hogy kissé lehütsem magam.
- Most este? - kérdezte tréfásan a kapitány.
- Igen, most este.
- Ezt nem ajánlom, kisasszony...
- Nem vagyok félénk.
- Elhiszem, de a Csehotina nem válogathatja meg embereit.
Fürdik ott mindenféle fajtából elég.
- Sajnos, hogy igy van!
Tudják, már nagyon jóllaktam ezzel a maguk unalmas garnizonjával s ha meggondolom, hogy még teljes két hónapig kell itt maradnom ...
Jaj!
- Biz ez nem valami mulatságos - válaszolta a kapitány, aki szeretett ingerkedni a könnyen lobbanó leánnyal, - s ezért most is csak azt ajánlhatom, amit már többször ajánlottam.
Milcsi kisasszony nevetve fenyegette meg legyezőjével a kötekedő Herkulest.
- Azt hiszi, hogy ajánlata valami szellemes vicc?
- Dehogy hiszem!
Az unalom ellen azonban biztos szer.
Ki van próbálva.
Ha holnap férjhez megy, Milcsi kisasszony, holnapután már nem fog unatkozni.
- Nem bánom, - felelte merészen a leány s még jobban kihajolt az ablakon, - kérje meg a kezemet a papától és én igérem...
- Mit?
- Semmit.
Jobb lesz, ha nem bosszant...
- Bocsánat, nem akarom bosszantani, - ingerkedett mosolyogva a kapitány, - s ezért én is igérem, hogy nem fogom megkérni a kezét a papától.
- Nem is fogadnám el.
- Tudom.
Sokkal jobb izlése van.
- Eltalálta.
- Pedig én legőszintébb hódolói közé tartozom.
- Ezt el is várom öntől, de maga nekem már nagyon öreg...
- Minden bizonnyal!
– bólintott fejével a tiszt.
- Éppen ezért bátor vagyok magam helyett a hadnagy urat ajánlani, még pedig a legmelegebben.
S rámutatott tréfásan a mellette álló Pallwitz hadnagyra, aki titokban már kétszer is jelt adott, hogy bucsúzzanak és menjenek.
A fiatal katonatiszt ki nem állhatta a vörös haju kisasszonyt.
Kifejezései, arca, modora, lénye visszatetszett neki .
Tulságosan felvilágosodottnak s főleg neveletlennek találta a kedves gyermeket , aki ez eléggé eltitkolt antipathiát csodálatos módon, ösztönszerüleg megérezte s ez okon minden kinálkozó alkalmat megragadott, hogy boszankodását a fiatal katonatiszttel éreztesse.
Ezuttal azonnal készen volt a csipős válaszszal:
- A hadnagy urat nem szükséges legmelegebben ajánlani, - mondotta gunyos nevetéssel, - róla ugy is tudom, hogy imád.
Az ablak becsapódott.
Milcsike kisasszony nyúlánk, fehér alakja eltünt a párkányról.
Radák kapitány erre karonfogta fiatal bajtársát és lakása felé tartott.
Néhány lépés után azonban nem tudta megállani, hogy vissza ne nézzen.
- Ugy látszik, - mondotta jókedvüen, - hogy valamivel megbántottad ezt a vörös angyalkát.
- Azt nem tettem.
De nem rajongok érte, az bizonyos.
- Hallatlan, mennyi esze van ennek a gyereknek! - folytatta ujjával pattantva a kapitány, - s hogy el van rontva!
Becsületemre mondom, érdemes volna megmenteni a kicsikét...
II.
- Viszontlátásra, Wili! - mondotta lakása előtt a kapitány, s barátságosan megszoritotta a fiatal tiszt kezét.
- Jó éjt, kapitány ur!
Ma éjjel inspekciód is van.
- Ördög vigye!
Lehet, hogy aludni fogok.
Elváltak.
A báró a gondokban, érdemekben és opiumban megőszült plevljei kádi: Ebul Laklah egyik házában lakott.
Az emberséges kádi ismert "Camondo " -ja (afféle török Rotschild) volt az egész vilajetnek.
Plevljében is volt vagy öt háza.
Az igazságszolgáltatás gondjain kivül most már semmivel sem foglalkozott.
Radák kapitány nem ment föl lakására, hanem előbb betért a "Három csillag " -hoz egy pohár sörre.
Kivüle egy lélek sem volt a fenhéjázó "kerti helyiség" nevet viselő udvaron.
A petroleumlámpások gyér fénye kizárólag az ő kedvéért viaskodott a keleti égen éppen most felbukkanó hold intenziv világosságával, mely egymagában is elegendő erős volt arra, hogy akár a napiparancs elmosódó hektorgraf-irását is könnyü szerrel el lehetett volna olvasni.
A kapitány gyönyörködve nézte a csodaszép holdat, mely a tökéletesen tiszta égbolt mély kékségében még nagyobbnak , még ragyogóbbnak látszott.
A deresfejü, fürge kis Mayer maga perdült ki, hogy rendes vendége kivánságait megtudakolja.
- Valami ennivalót, lieber Herr Mayer - felelte a kapitány - és egy pohár jó hideg sört.
- Azonnal!
- Meg egy legyezőt.
- Igenis, egy legyezőt!
Stefikém, gyermekem, - kiáltott leányára, aki szintén a kapitány közelébe iparkodott - hozzál egy nagy legyezőt a mi kedves kapitány urunknak.
Azt a sárgát, a nagyon finomat.
- Megelégszem akármilyennel.
- Aztán két pohár fenomenál hideg sört!
Értem, igenis... hozom azonnal a harmadikat is - mosolygott a kis ember - ebben a kriminál melegben ma még én is megittam öt, fünf, pohárral, s meg fogok inni - ugy éljek - még a hatodikat is !
Nagyon csuf temperatur, nagyon forró.
Én is izzadok, cselédjeim is, leányaim is , hehehe...
Hja, persze, ha valaki oly gömbölü, mint az én saccikám, a Stefike lányom... nagyon finom gyermek.
- Az, - intett kedélyesen a kapitány, ki szintén tisztában volt vele, hogy a " gömbölü" saccikánál haszontalanabb gyermek nem igen akad a kerületben.
Az alezredes leányának kioktatásában jelentékeny része van.
Nagy köztük a barátság.
Amily szembeszökő a különbség e kicsattanó arcu, kerek, telt idomu gömböc és Milcsike kisasszony nyulánk, sápadt külseje között, épp oly harmonikus köztük a benső egyetértés.
Ha összebujnak, elfojtott nevetésük körülbelül elárulja, hogy aligha a szent martirok szenvedéseiről beszélgetnek.
Midőn a saccika megérkezett a legyezővel, Mayer ur a konyha felé sietett, hogy a fenomenál hideg sört ő maga hozza ki vendégének.
- Itt van, kapitány ur, a legyező, - mondotta a leány, s átnyujtva pajzán pukkedli kiséretében a papiros-legyezőt, helyet foglalt az asztal második oldalán, szembe a kapitánnyal.
- Köszönöm, Stefi kisasszony, - mi ujság?
- Semmi, éppen semmi!
Halászni voltak?
- Igen, - de nem fogtunk semmit.
- Én hasznosabban töltöttem az időt.
Kiporoltattam a kapitány ur összes butorait , felakasztottam az uj függönyöket, s behuztam az ágyat.
Uj szalmazsákot is kapott a kapitány ur.
- Oppá, ez nem tréfa!
Még elkényeztet.
- Apa azt akarja, hogy meg legyen elégedve a lakással.
- Ez szép tőle.
- Én is azt akarom.
- Módfelett lekötelez, Stefike!
Nos, hát én meg is vagyok elégedve és amig itt leszek, mindig a "Három csillag " -ban fogok lakni.
- A kert felé nyiló két földszinti szobát is ki fogjuk adni, - ujságolta a leány , miközben bizalmasan felkönyökölt az asztalra, s ugy nézett nevető, sunyi , macska-szemeivel a kapitányra, - nem tud valakit, aki kivenné?
- Nem biz én!
- Talán Pallwitz hadnagy ur...
Radák kapitány elnevette magát.
- Ugy -e?
Tetszik a hadnagy ur magácskának?
- Tetszik bizony! - felelte habozás nélkül a leány, s még csippentett is egyet a szemeivel, - nagyon kedves fiatalembernek látszik...
Pszt, pszt!
Itt a papa...
Mayer ur frissen közeledett a sonkával és a sörrel.
Ugy cselekedett, amint mondta : egyszerre három kriglivel hozott.
Friss, hideg sör volt, - Mayer ur büszke önérzettel helyezte a kapitány elé az izlésesen feltálalt sonkával együtt.
- Méltóztassék, kapitány ur, - szólt nyájasan - olyan hideg, mint a jég és friss... becsületemre... ma csapoltam, ugy -e Stefi... hogy ma csapoltuk meg az uj hordót?
- Igen, ma csapoltunk.
- Sima, finom sör, mint a tej!
Hagyja magát inni.
Ha még parancsolja, tessék csak szólni, hozok.
Diskuráljál, saccikám, a kapitány urral, nekem be kell mennem.
Elsietett.
A saccikának pedig az volt az első dolga, hogy maga elé huzta az egyik kriglit, jót huzott belőle, s csak azután kérdezte behabozott szájjal, orral , dévaj kacagás kiséretében a kapitánytól:
- Megengedi?
- Tessék, Stefike, tessék!
Kitüntetésnek veszem, ha ilyen szép kis leány, mint maga, iszik a poharamból.
Jó volt?
- Oh, nagyon!
Csak az a baj, hogy az ilyen nagy melegben mindig a fejembe megy .
Tegnap is lerészegedtem...
- Dehogy?
- Le bizony, - a papa aztán jól megráncigálta a hajamat, - mesélte nevetve a leány, miközben ismét felkönyökölt az asztalra, s keze fejével letörölte a száját - a papa néha goromba, mint a pokróc...
Szóval, ha Pallwitz hadnagy urnak megtetszenék a kerti lakás, nagyon örülnék neki.
- Majd szólok a hadnagy urnak, - felelte a leánynak, ki ismét nagyot huzott az előtte levő sörös pohárból, s erősen legyezte magát, - meg fogom neki mondani , hogy ha angyal közelében akar lakni, ide jöjjön.
- Szép angyal vagyok... ötvenhét kilogramm...
- Mi az ördög!
- Hogyne!
A papa azért nevez - négyszem közt, amikor goromba kedvében van - malacnak...
- Borzasztó!
- Igen, malacnak nevez - intett fejével a leány, s fölbiggyesztette a száját.
Majd vállat vont, a sörös poharat tologatta erre-arra, s még jobban kigombolta kerek , fehér nyakán a könnyü, pettyes blouse-t, mely akadályozta a szabadabb lélegzésben .
Egyszerre nagy melege lett, a hirtelen bekebelezett sörtől.
Melle hevesen szállt és emelkedett; tartani lehetett tőle, hogy egy-két gyöngyház-gombocska lepattan a helyéről, s nyilt utat enged az indiskréciónak, - ha ugyan volna itt valahol kiváncsiság.
A kapitány részéről semmitől sem kellett tartania.
Mulatott a leány kezdődő mámorán, de éppen nem volt kiváncsi a pettyes blouse titkaira.
- A papa, ha dühös, nagy paraszt, - folytatta kissé már akadozva a gömböc és ismét ivott - ugy ordit, mint egy ökör... igen... éppen ugy ordit, mint egy... hát ugy !
" Takarodj innen, te malac, mert fölpofozlak."
Szép komiszság, ugy -e?
Az ember el sem hinné, ha jókedvében látja a papát.
Nagy politikus a papám!
Most multam tizenhat éves... de már ki szeretne dobni a házból.
- Menjen be és feküdjék le.
- Hogyne!
Ha a papa észreveszi... megráncigálja a hajamat, - motyogta fejét rázva a leány.
Azután kisérleteket tett, hogy fölkeljen az asztal mellől, de biz ez nehezen ment.
Visszaült tehát ismét a padra, s öklével dobolni kezdett az asztalon.
- Bum, bum...
Még ihatnék!
Még...
Sie, Mayer, verfluchter Wagabund von a Juden ... einrücken!
A kapitány ugyan elég jól mulatott a becsipett leányon, de azt már mégsem állta szó nélkül, hogy tulajdon apjára az ittas katonák faragatlan durvaságával kiabáljon.
Közelebb ült hozzá és az asztalkendőt gyöngéden, de határozottan szájára nyomta.
- Hallgasson, Stefike...
A gömböc aztán azt tette, hogy mindenáron fel akart mászni a kapitány ölébe, és bele szeretett volna kapaszkodni a szakállába.
Nincs nagyobb élvezet, mint egy ilyen fényes, fekete szakállt jól megmarkolászni.
A kapitány természetesen ellenkező véleményen volt - s már éppen hivni akarta a helytelenkedő gömböc papáját, midőn a leány nagysietve ismét visszatelepedett a helyére és kijelentette, hogy nem bántja a veszedelemben forgó férfiui diszt, csak ne hivja ide az apját.
Tartani lehet tőle, hogy elveri, ha megtudja, hogy mennyit ivott.
- Jól van, kis leány, de üljön csendesen, - intette mosolyogva a kapitány, s messzebb huzta előle az üres sörös poharat.
A leány még dünnyögött valamit, de arra már nem ügyelt a katonatiszt.
Künn, a korcsma előtti téren, szaladó emberek zürzavaros kiáltozása ütötte meg a fülét.
A távolból is lárma hangzott.
A kaszárnyának használt régi Bajazid-erőd tájáról elmosódó kürtszó egy-két erősebb taktusa érkezett a kapitány füléig, aki azonnal felismerte a katonai jeladást: tüz van valahol... de hol?
Semmit sem látni.
E pillanatban kirohant az udvarra a kis Mayer is.
- Um Gottes willen, kapitány ur!
Hallja?
- Hallom, - intett a tiszt, s gyorsan elhagyta helyét, hogy körülnézzen a holdfényes égen, - de nem látom...
De igen, teringettét, most már látom!
Nyugat felé vörös volt az ég.
A tökéletesen szélcsendes, meleg esti levegőben - tizenegy óra volt - millió apró szikra szállongott a magasságban.
- Óh jaj, óh jaj... - sopánkodott elhalaványodva a kis Mayer, - ilyen forróságban... tüz ilyen forróságban...
Mind elveszünk!
- Ne lamentáljon, Mayer ur, - nyugtatta meg a kapitány az ide-oda futkosó rémült kis embert - a veszedelem messze van, aztán meg én is itt lakom.
Érti?
Ne tartson semmitől.
A térre nyiló kapun most besietett a napos káplár.
Nyomában harminc baka iparkodott befelé egy kézi nyomó-fecskendővel, létrákkal, kötelekkel.
Tüzvész esetén minden katonatiszt lakását megszállták a bakák.
Egy ilyen tüzoltásra begyakorolt csapat rukkolt be ide is, bár itt egyelőre nem akadt semmi dolga.
A kis Mayer valamennyire megnyugodott.
Látta, hogy nem ég le a "Három csillag " .
Ime, ezért jó a katonatiszt a házban; tudja ő, mit csinál, amikor szobáit mindenáron nekik akarja bérbe adni.
A napos megállt merev haptákban a kapitány előtt és jelentette:
- Melde gehorsamst! egy fecskendő, két létra, negyven méter kötél, tiz tömlő, hat horogrud - és harminc ember.
- Hol van a tüz?
- A török biró háza ég, vitéz kapitány ur! - felelt a káplár.
- De csak... ezer villám! - pattant fel izgatottan a kapitány - csak nem az , amelyikben Pallwitz hadnagy ur lakik?
- Nem, melde gehorsamst, hanem akiben ő maga lakik.
A borostyánligeten tul.
- Ugy?
Az messze van.
- Igenis, messze van!
Főhadnagy ur Boros azonban megparancsolta, hogy ide a vitéz kapitány ur kvártélyára is lófsrittoljék harminc ember, nehogy tán valami hiba legyék.
Mert hogy a kádi házát valaki felgyujtotta.
- Jól van, maradjatok itt és ügyeljetek.
A kis Mayer megkönnyebbülve kottyantotta közbe:
- Jaj, csak ügyeljenek, csak jól ügyeljenek!
Minden derék fiu kapja tőlem sört , amennyi csak telik... fejenkint egy pohárral.
Radák kapitány figyelmeztette a kis embert, hogy jobban teszi, ha a sok fölösleges sopánkodás helyett felkölti és lefekteti a leányát.
A söröző gyermek elaludt amott az asztal mellett, - vigye be, nehogy a bakák gunytárgya legyen.
De ezuttal , kivételesen, ne bántsa.
Az ő biztatására ivott.
A korcsmáros fejét rázta.
- A kapitány ur sokkal intelligensebb gentleman - mondotta tiszteletteljes hangon - semhogy ezt megtette volna.
Védeni akarja csupán azt a haszontalant...
De legyen!
Ma, kivételesen, pardon grácia a fejének, nem fogok megbüntetni.
A kapitány most kisietett az udvarról a térre, amelyen hol itt, hol ott bukkant fel egy-egy szaladó árnyék.
Mindenki a tüz felé iparkodott.
Az itt nagyon komoly dolog.
A házak javarésze fából való.
Az emeletes házaknak is csak a földszintje szilárd anyag, - az emelet maga szintén fából készül, s otromba, kettős fedelével , mely ugy nehezedik a máskülönben is alacsony épületre, mint egy gombakalap : hatalmas és örökös fészke a tüzveszélynek.
A kapitány keresztül haladt a téren, s éppen be akart fordulni az orgonaligeten keresztül vezető utra, melyen a tüz szinhelyét leggyorsabban vélte megközelithetőnek, midőn a félhomályból Joan Stanko izmos, barna alakja bontakozott ki.
A bosnyák azonnal megismerte bőkezü vevőjét, s mellén keresztbefont karokkal üdvözölte.
- Nos, Joan fiam, - kérdezte a katonatiszt - mi baj?
- Onnan jövök uram, ahol a baj van - felelte szolgálatkészen az ember.
– Ebul Laklah háza le fog égni.
- Ott vannak a mieink?
- Ott vannak uram, vagy százan és oltanak.
Szájtátók is vannak elegen.
A fényes nyaku parancsoló is ott van (az alezredest hivták igy, aranygallérja miatt ), de a tüznek nem lehet parancsolni.
Ebul Laklah háza, pajtája, kutja, istállója le fog égni.
- Igaz, hogy gyujtogattak?
- Igaz, uram!
Ebul Laklah istállójában támadt a tüz, ahová barmai közül két tehén , lovai közül egy drága mén és két egyéves csikó már benn is égett.
A ház most ég javában.
Ebul Laklah azt mondja, hogy a gyujtogató asszony volt.
- Micsoda?
- A bölcs kádi azt mondja uram - ismételte nyomatékkal a bosnyák - hogy a gyujtogató asszony volt.
A bölcs kádi azt hiszi, hogy ráismert a görög Manoli leányára, akinek neve Diána, s aki, miképpen tudod, uram, a pavlino-poljei erdő sziklái között tengeti szegény életét, mióta ismét visszajött - ki tudja honnan - a mi vidékünkre.
Mivel pedig Ebul Laklah szeme a sasé - bizonyos, hogy a gyujtogató csakugyan ő volt.
Fiatal barátod örülhet, uram, - Ebul Laklah megesküdött, hogy nem nyugszik addig, mig a gyujtogatót kézre nem keriti.
Sorsa : örökös fogság leszen az igazság csarnokának boltozott pincéjében.
A bosnyák, fajának lassu, komoly modorában még többet is akart mondani, de most lenn a Csehotina folyam fölött is piroslani kezdett az égbolt s csakhamar az első szikracsomó is felgomolygott a levegőbe.
- Fordulj meg, fiu és tekints dél felé, - figyelmeztette a kapitány.
Stanko megfordult és hirtelen felkiáltott.
- Ott is ég!
Alláhra és a Prófétára... arra van az én házam és az Ali Ben Kadin háza!
A bosnyák futott.
Néhány perc mulva négy-öt helyen is felhangzott messze terjedő, éles riadója a trombitának.
III.
Radák kapitány keresztül vágott az orgonaligeten, de még ez aránylag legrövidebb uton is jó negyedórára volt szüksége, mig a kádi házához ért.
Ott már nagy volt a kavarodás.
A mindenfelől összesereglett tömeg a tüzoltáshoz kivonult katonaságot inkább hátráltatta a munkában, semhogy valamiben segélyére lett volna.
A mohamedán fanatikus ebben is, mint minden másban.
A tüz is felsőbb akarat, - ki száll szembe a hatalmas Büntetővel, aki kegyelmes haragjában, valamely rejtett, de igazságos oknál fogva ugy méltóztatott rendelni, hogy Ebul Laklah kádi háza és háztája a mindent megemésztő tüz zsákmánya legyen?
A Próféta engedelmes gyermekei nem avatkoznak a haragvó Teremtő akaratába.
Körülállják ugyan a vész szinhelyét , de mihelyt arról van szó, hogy azon idegen kék embereknek segitségére siessenek a fecskendők nyomásában és a vizhordásban - szétrebbennek a közeli bokrok közé, mint a vizsla elől a fürjek.
A bakákat ennélfogva elfogta a jogos mérgelődés, s a renitens igazhivők egynémelyike csuful kioktatva repült a tömeg közé.
Az oltást maga az alezredes vezette.
Sok haszna persze nem volt az erőfeszitésnek.
A kánikulai forróság még jobban kiszáritotta a már ugyis száraz épületeket.
A magasan felkigyózó lángok ellen , melyek rengeteg fekete füstgomolyok között törtek elő az égő épületből - gyöngének bizonyult minden iparkodás.
A pokoli hőség miatt jóformán meg sem lehetett közeliteni a tüztengert.
Ropogott, összedőlt minden, ahová a lángok szétnyaldostak.
Az emelet ráomlott a földszinti kőépitményre.
Nyomában óriási szikratenger vágódott föl a levegőbe, s az épület sorsa ezzel meg is volt pecsételve.
Ebul Laklah olyan volt, mint az őrült.
Magas, sovány alakja reszketett a felindulástól.
Kiaszott, pergamen barna arcán , melyből hajlott orra tulságosan kiállt és mélyen beesett szemeiben halálos gyötrelem tükröződött.
Ide-oda libbenő fehér burnuszában csakugyan hasonlitott egy szárnyait emelgető saskeselyühöz.
Hangja is inkább beillett rekedt vijjongásnak , semmint emberi beszédnek.
Két katona tartotta a karjait, különben berohant volna az égő épületbe.
- Eresszetek el, eresszetek el! rikoltozta éktelen dühvel, s erőszakkal akarta magát kitépni a bakák keze közül, de azok az alezredes egy intésére oly erővel ragadták meg a rugkapálódzó embert, hogy mozdulni sem igen tudott a karjait és vállait tartó kemény székely markok szoritása alatt.
A szájtátó igazhivők zugtak az erőszak miatt.
Ha be akar menni a tüzbe a kádi : miért nem engedik bemenni a tüzbe?
Ha meg vagyon neki irva az örök Parancs könyvében, hogy közel hetven esztendős kiaszott, sovány teste és immár velőtlen csontjai tüz által kerüljenek föl a Próféta szakálla árnyékába: miért akadályozzák meg, hogy tüz által szabaditsa meg lelkét porladó hüvelyétől?
Ebul Laklah, midőn látta, hogy erőszakkal nem szabadulhat, könyörgésre fogta a dolgot.
- Be kell mennem a pincébe - rebegte siró hangon - ott vannak az ékszereim , selymeim és ötezer drachma aranyban...
Ott, ott, a pincében... a falban ... aranyban ötezer drachma...
Skoda alezredes a mellette álló Radák kapitányhoz fordult.
- Mit beszél ez?
- Magam is különösnek találom, alezredes ur, - felelte egy hirtelen támadt gyanu hatása alatt a kapitány, - a drachma görög pénz...
Az alezredes közelebb lépett a siránkozó kádihoz és a szeme közé nézett.
- Ötezer piastert, vagy frankot akartál mondani, Ebul Laklah?
- Drachmát, uram, drachmát! nyöszörögte, lassankint ismét dühre gerjedve a kádi és megint kisérletet tett, hogy kiszabaditsa magát... eresszetek el, kutyák , eresszetek el!
Parancsold meg, uram, ezeknek a kutyáknak, hogy eresszenek el ...
Odavész ékszerem, selymem, pénzem!
- Ötezer piaster... ismételte szárazon az alezredes, s összeakasztotta éles tekintetét a dühös vén ember szemeivel, melyekből szinte kiszikrázott az ádáz harag.
- Ötezer drachma és nem piaster! rikácsolta toporzékolva.
- Süket vagy uram, hogy nem érted?
Kétszer annyi... aranyban... mintha piaster volna.
Aki ezt nem érti, az bárgyu juh!
S a kádi kiköpött maga elé a földre.
A bakák hirtelen el akarták hurcolni a dühöngő embert, de az alezredes nem engedte.
- Tehát drachma és nem piaster - mondotta hidegen.
- Tudod -e, Ebul Laklah, hogy a drachma görög pénz, - a pavlinoi erdőben meggyilkolt Aschilos Manoli görög kereskedő gyilkosát pedig még mindig nem találtuk meg?
A tömegből fenyegető hangok hallatszottak.
Hogy meri ez az idegen parancsoló gyilkosnak tartani az emberséges kádit, ki tisztességben és becsületben őszült meg mindnyájuk szeme előtt.
Valahonnan hátulról egy tégladarab repült el az alezredes feje fölött.
A tömeg forrongott.
A szájasabbak közelebb nyomultak az orditozó agghoz, aki mindnyájuk tanuságtételére hivatkozva, rémült arccal iparkodott szabadulni a gyanu alól.
Erre ujabb kődarab fütyült keresztül a levegőn, s ugyanakkor menydörgő roppanással a lángban álló épület földszinti mennyezete is összeomlott.
A katonák félreugráltak a kicsapódó lángok és a széthulló tüzes zsarátnok elől.
A várda legénysége viszont egy pillanat mulva már szembeszállt a forrongó tömeggel.
- Bajonet auf...
A szuronyok felvillantak, de ezzel egyszerre vége is szakadt a tömeg harcias hajlamának.
A háboru után következő év keserves tapasztalatai még sokkal élénkebbek voltak, semhogy az imént elhangzó vezényszó következményeivel azonnal tisztába ne lettek volna.
Nem telt bele fél perc s a megriadt tömeg most még egy fölvert fürjcsapatnál is gyorsabban rebbent széjjel.
Az orditozó kádi közelében nem maradt senki.
Mind elhagyták.
- Ebul Laklah - folytatta egykedvü hidegvérrel az alezredes - mondd el, mit tudsz a gyilkosságról?
- Dögölj meg, hazug eb... semmit sem tudok! - rikácsolta az agg és a főtiszt felé köpött.
Egy megsebzett tigris határtalan dühe tombolt ebben a kiaszott csontvázban: szinte őrjöngött tehetetlenségében a katonák marka alatt, akik már majdnem egészen a földre szoritották.
Az alezredes intett a legényeknek.
- El vele!
Verjétek vasra.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE