Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Benkő Árpád.
A mai napot sem felejtem el soha.
Ma ismerkedtem meg Benkő Árpáddal s csudálatos, az első pillanatban azt éreztem, hogy én ezt a fiút nagyon, de nagyon meg fogom szeretni.
Árpád velem egy idős, eleven, kedves arczú, mosolygó szemü fiú.
Mikor a nagyanyjával, a ki egyszerü falusi asszony, hozzánk jött, köszönt illendőképen, kezet fogott velem s bár most látott először, az volt első szava:
- Hogy van, hogy szolgál az egészsége?
Én már tudtam, hogy falun ez így szokás, feleltem neki:
- Köszönöm kérdését, jól, hát maga hogy van?
Akkor édes apám odalépett hozzánk s mondta:
- Ennek a fiúnak Benkő Árpád a neve, fiam.
Tudd meg, hogy az ő apja, mikor ilyen kis fiúk voltunk, mint ti, a legjobb barátom volt.
Szeressétek egymást ti is.
Újra kezet fogtam Árpáddal s azt mondtam neki:
- Ne magázz többet engem.
Azért hogy városi ruhát viselek, ne nézz engem úrfinak.
Az igaz, hogy jó szívvel viselnék olyan ruhát, a milyet Árpád, annyira megtetszett ez a viselet.
Szőttes, vitézkötéses nadrág, csinos magyar csizma, zsinóros kabát s kis kerek kalap, melybe egy piros tulipán volt tűzve: ez a Benkő Árpád ruhája.
Mondhatom , hogy csinos, szép és kedves s a mi fő: igazi magyar viselet.
Szinte csodáltam, hogy Árpád bizalommal, szeretettel simul hozzám, pedig az én ruhám ugyancsak idegen , különös lehetett neki.
A sárga czipő, a térdig nadrág s azon alól harisnya, a matróz ing: ilyen ruhát ő bizonyosan most lát először.
Kézen fogtam Árpádot s hívtam: jerünk ki az udvarra játszani.
- Nem tudtam elhallgatni szívem örömét, mondtam Árpádnak:
- Lásd, azt hittem, hogy itt falun nem is lesz barátom.
Ó de örülök neked.
Mondd, hol laktok?
- A falu végén, az alszegen.
- A te apád, ugy -e, gazdaember?
- Az volt, - mondta búsan Árpád s egyszerre úgy elszomorodott.
- Hát most nem az?
Nincs már földje?
- Az én édes apám meghalt...
- Meghalt!
Árva vagy!
Ó Istenem!
Emlékszel az édes apádra?
- Emlékszem.
Szép, magas, barna ember volt s úgy szeretett engem!
Öt éves voltam , mikor édes apám egyszer elment hazulról két tüzes csikóval.
Még mintha most is látnám, a csikók induláskor hátsó lábukra álltak, tánczoltak, rúgtak, de édes apám közéjük suhintott s egyszerre csak elvetette magát mind a két csikó, kivágtattak az utczára, fel a falun, mint a sebes szélvész.
Az édes anyám sikoltozott, jajgatott, a kezét tördelte, sírtam én is, kiabáltam: édes apám! édes apám!
Aztán egy félóra sem telt belé, jött az egész falu népe, lármáztak a férfiak, jajgattak, sírtak az asszonyok s négy ember egy nagy fehér lepedőben hozta az én édes apámat.
A csikók befordították a szekeret egy mély árokba s az én édes apámat halva hozták haza.
Igy lettem én árva.
- Szegény fiú!
Árpád sírt, sírtam én is.
Elment a kedvem a játéktól.
- Gyerünk a kertbe.
Bementünk a nannyó virágos kertjébe.
Virágzott a fehér meg a piros szekfű, a sárga meg a piros tulipán, fehér rózsa, piros rózsa: olyan szép volt a kis kert.
- Várj csak egy keveset, beszaladok a házba, de mindjárt kijövök.
Beszaladtam s kérdeztem nannyót:
- Nannyó lelkem, szabad -e virágot szedni?
- Hogyne volna szabad, édes fiam.
- De nekem sok kell!
- Csak szedj, édes gyöngyvirágom, a mennyi kell, annyit.
Visszaszaladtam Árpádhoz.
- Árpád, tudsz -e koszorút kötni?
- Ó Istenem, hogy ne tudnék.
Sokszor kötöttem már az édes apám sírjára.
- Mert én még nem próbáltam.
De azt hiszem, ketten majd szép koszorút kötünk.
- Kinek?
- Ne kérdezd most, csak szedjünk virágot.
De mielőtt virágot szedtünk volna, hátra mentünk a gyümölcsös kertbe, annak a végén vannak fűzfabokrok: törtünk egy pár hajlós fűzfavesszőt.
Aztán előjöttünk s czérnát kértünk a nannyótól.
Adott jó erős házi czérnát.
- Na, most kezdjünk hozzá.
Szépen körbe hajlítottuk a fűzvesszőt, a két végét összekötöttük s kötögettük rá egymásután a virágokat: szekfüt, rózsát, tulipánt, majoránnát, rezedát, mindent, a mi csak volt a nannyó kertjében.
Mikor kész volt a koszorú, mondtam Árpádnak:
- Gyerünk a temetőbe, Árpád.
Tegyük ezt a koszorút az édes apád sírjára.
Karomra vettem a koszorút, s úgy mentünk ki ketten a temetőbe.
Egy futamodásnyira volt a falutól, magas dombon.
Sírkő kevés van a temetőben, többnyire csak egyszerü , gombos fejfák.
Sok közülök kidőlt a földből, a sírhantok behorpadtak, a fejfákról már nem lehet leolvasni, ki nyugszik alattuk.
Az Árpád édes apjának a sírja léczczel körül van kerítve s belől egy csinos sírkő, a sírhalmon kerti virágok.
Egy-egy hervadt koszorú is szomorkodott rajta.
- Itt nyugszik az én édes jó apám, - mondotta Árpád s megeredt a könny szeméből.
Az én szememből is megeredt a könny.
Alig tudtam annyit rebegni, mikor a koszorút letettem a sírhalomra: az édes apám jó barátjának.
Árpád a nyakamba borult s úgy zokogta:
- Áldjon meg az Isten!
Sohasem felejtem el jószívűségedet.
A sírhalom fölött összecsókolóztunk.
Nem fogadtunk szóval barátságot, de minek is?
A mi szívünk összeforrott s legyek bármily messze Árpádtól, Isten segedelméből emelkedjem bármily magas polczra, a szívembe be van írva a Benkő Árpád neve, soha, de soha el nem felejtem.
*
Alkonyat előtt otthon voltunk, Árpádra várt a nagyanyja.
Ki volt sírva a szeme .
Tudom, bizonyosan tudom, hogy a fiát siratta.
Az édes apám és anyám nem szólt semmit , csak megcsókoltak.
Megcsókolták Árpádot is.
A szemük mintha tele lett volna könynyel .
Nagyapó és nannyó is mind a szemüket törülgették.
Érzem, hogy ma Istennek, szüleimnek és mindenkinek tetsző dolgot cselekedtem.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE