Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Toldi Miklós : Arany János műve nyomán
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
5
Bekezdés
1126
Mondat
4044
Szó
41594
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
Második könyv
Rozgonyi Piroska
Lajos király egyszer mit gondolt magába?
Levetette fényes királyi ruháját, avatag dolmányt vett föl magára, ütöttkopott szűrt kanyarított a hátára, aztán felült egy girhes-görhes lóra, s úgy indult Budáról - hová, no , azt bizony ő maga sem tudta.
Elég az, hogy látni akarta az országát s népét , főként a szegényjét.
Ide is beállít, oda is beállít, s mint afféle szegény vándorember meghallgatja a nép panaszait.
Hadd lám, hogy sáfárkodnak a király emberei?
Nem sanyargatják -e a szegény embert?
Egy mértékkel mérik -e az igazságot gazdagnak, szegénynek, úrnak meg parasztnak ?
Bezzeg hogy Budán egy lélek sem látta, mikor elillant hazulról a király: nem kötötte ám senkinek az orrára, hogy mibe jár.
S járhatott-kelhetett bátran az országában, bizony senki meg nem ismerte, úgy nekiöltözködött.
Aki látta, aki beszélt vele, legföljebb szegény nemesembernek nézte.
Így aztán sok mindent kitapogatott, amit előtte eltitkoltak az országtartó, törvénytevő nagyurak, s jaj volt annak, akit hamisságban talált .
Sokszor járt-kelt így a király, ha háború nem fogta le a gondját ( No, abban volt része ! ), egyszer vándorlegény , másszor lókupec képében állított be ide-oda, most meg mint szegény kárvallott nemesember ment faluról falura : ellopták három lovát, azt panaszolta, azt kereste mindenfelé .
Már három napja kóborolt, s harmadnap estére egy falu szélére ért , ott megállapodott, lovát kieresztette a rétre ( Talán csak nem zálogolják meg ! ) , hadd egyék szegény pára.
Éppen nézte, nézegette , melyik bokor alatt verjen éjjeli szállást magának, de mielőtt leheveredett volna, eszébe jutott: az ám , szegény pára, ni, de ímmel-ámmal eszik , bizonyosan szomjas.
Volt a falu szélén egy nagy udvarház (valami nagy úr lakhatik benne , gondolta a király ), a tágas udvar közepéről messzire ágaskodott a kút gémje , ott éppen jól megitathatná a lovát.
Talán csak nem tessékelik ki, ha bebátorkodik, fűzte tovább gondolatját .
No, mindegy, úgy lesz, ahogy lesz, szerencsét próbál.
Lassú, nehézkes cammogással elindult az udvarház felé , kötőfékszáránál fogva vezette a lovát a kapunak.
Mit mondok, kapunak!
Csak a helye volt meg, igaz, magyar módra ki volt vetve a kapunak mind a két szárnya még a sarkából is: akinek szeme volt a látásra, láthatta, hogy szabadon járhat itt be minden becsületes ember .
Épp egy szépséges szép leányzó állott a kút mellett , mikor a király belépett az udvarra.
Levette kalapját , tisztességgel köszönt :
- Szép jó estét, szép kisasszony!
Szabad -e a lovamat megitatnom ?
Nagyot nézett a leány, mintha mondta volna: hát ugyan még erre is engedelmet kell kérni?
Mosolyogva mondta :
- Hogyne volna szabad!
Kerüljön csak beljebb .
A szíves szóra beljebb bátorodott a király, lovát megitatta, aztán készülődött, cihelődött, de a leány megállította :
- Mit gondol kigyelmed?
Csak nem megy most tovább ?
Maradjon itt nálunk éjjeli szállásra .
Hej, de jólesett a királynak a szíves szó, hát még a szíves tekintet!
Merthogy szavamat közbe elegyítsem , ifjú legény volt még akkor Lajos király, s ámbátor a szíve le volt kötve, kedvvel pihent meg szeme, lelke a kedves, a szépséges leányzón .
No, de ő most nem király, csak szegény kárvallott nemeslegény , ahhoz kell hogy szabja minden szavát, dolgát .
Hát ahhoz is szabta, s a szíves hívásra ekként válaszolt :
- Köszönöm szíves hívását, szép kisasszony, de én szegény ember vagyok (mutatja a ruhám ), majd keresek én nekem illő szállást .
- Miféle beszéd ez? - mennydörgött le a tornácról egy hatalmas , erős hang.
- Itt marad kigyelmed!
Ha itt esteledett, itt van a szállása !
Akkor már ott is termett egy cseléd, vezette a lovat az istállóba , a király meg szégyenkezve, bátortalan ment fel a garádicson.
Onnét szépen betessékelték a nagy ebédlőházba :
- Isten hozott, öcsém - fogadta a gazda, egy szép öregember.
Aztán leültette a nagy asztal mellé, mégpedig asztalfőre: ennél jobban meg nem becsülhették volna, ha igazi képében mutatja is magát.
Egy szempillantás alatt asztalon termett az ízes vacsora, nagy nehéz kancsóban a pincének a legrégibb bora, ami jó csak gazdag úri házból kitelheték , sorba mind az asztalra kerüle .
S mindből kellett enni, a ház szép leánya oly édesen, oly kedvesen kínálta :
- Vegyen még, kigyelmed!
Jaj, de kicsi étkű!
No , ebből.
No, abból .
Még egy falást.
Ezt ni !
Sok asztal mellett ült már a király, királyok , fejedelmek asztalánál (közbe-közbe a maga asztala mellett is ), de így még magát nemigen érezte.
Hiába, hiába, nincs a magyar szívnek kerek földön párja!
Lám, őt szegény embernek nézik, s hogy megvendégelik .
Egyszer-egyszer kedve jött, hogy kiadja magát, de meg-meg elnyomta ebbeli kedvét , csak maradjon végig annak , aminek először magát megmutatta.
Pedig bizony nehéz volt a dolga, mert a bor ugyancsak megoldotta a nyelvét.
Már sok pohár ürült, mikor megtudta, hogy kinek asztala mellett ül.
Régi híres vitéz, Rozgonyi Pál uram házába került a király .
Ismerte a nevét, hallotta jó hírét, de most látta először.
Rég visszahúzódott a jó öreg a vén udvarházba.
Mért fűzzön virághoz virágot vitézsége koszorújába , mikor úgysincs fia, aki nevét, hírét örökölje ?
No, ahogy megtudta, kinek a vendége, csak akkor oldódott meg igazán a király nyelve.
Poharat emelt, szép szavakkal felköszönté Rozgonyi uramat.
Hanem most már neki is csak kellett valami nevet mondania.
Akármilyen szegény ember, neki is van neve !
- Most már tudod, ki vagyok - mondotta Rozgonyi uram.
- Hadd hallom hát, öcsém, a te nevedet is .
- Az én nevem - irult-pirult a király -, biz' az nem híres név .
Nincs nagy nemzetségem, ámbátor az apám (Isten nyugtassa meg haló porában is ) azt tartotta, azt vitatta holtig, hogy Árpád véréből eredett a mi nemzetségünk - leányágon.
( Eddig még igazat mondott, no, most jön a füllentés.)
Apátiban van házunk, földünk, s becsületes nevem Csutora György, szolgálatjára .
Töltött Piroska, merthogy látta édesapja szándékát , aki nyomban poharat is emelt .
- Éltessen az Isten, Csutora György öcsém!
Egy szóval sem mondok ellent az apádnak.
Ha nem is volnál tán királyi sarjadék, látni a szemeden, az arcod vonásin, hogy nemesember vagy.
A szegénységedet ne szégyelljed, fiam.
Ma fent, holnap lent: ilyen az élet.
A gazdag el ne bizakodjon, a szegény el ne csüggedjen.
Fiatal vagy, erős vagy, még sokra viheted, még király is lehetsz !
No, de már erre mind a hárman nevettek, legjobban Csutora György .
Hogyne nevetett volna a legjobban, szíve közepéből!
Hanem mikor a nevetésnek vége szakadt, a királyra került a beszéd sora .
Hadd lám, próbált egyet Csutora György, húz -e az öreg szíve a királyhoz ?
- Merthogy éppen királyról esik szó - kezdette Csutora -, a mi királyunk, hej, ne szólj szám, nem fáj fejem, de - no, egy szó mint száz , őkigyelme is gyarló ember ...
- Kiről beszélsz, öcsém?! - riadott fel az öreg Rozgonyi, s úgy rácsapott az asztalra, hogy táncra perdültek a kancsók, a poharak.
De már erre elnevette magát Csutora György, s azt ugyancsak jól cselekedte, hogy tréfára fordította, mert az öregnek szikrádzott a szeme .
Azt mondta ez a szikrádzó szem: ne bántsd a királyt!
Szent és sérthetetlen !
Hiszen csak nem esett Csutora György a feje lágyára , hogy bántsa saját magát, s nagy hirtelen fordított egyet a beszéden.
S merthogy éppen kifordult volt Piroska a konyhára (az volt a neve a ház leányának ), mondta lelkes szóval :
- Hej, Rozgonyi uram, kedves bátyámuram!
Szegény létemre nagy földet bejártam, sok szép leányt láttam, de e leányzóhoz hasonlatos szépet bizony sose láttam !
- Nono - mondta az öreg -, szép, szép, de több annál, hogy a lelke szép.
S közben vizsgálta a vendéget, gyanakodva nézte: hátha nem szegény nemesifjú.
Hallott ő már efféle mesét királyfikról, gazdag úrfiakról, hogy szegény legénynek öltöztek, s úgy mentek leánynézőbe!
De hiába vigyázta , vizsgálta vendégét, nem tudott eligazodni rajta .
Hanem a becsületes két szeme utat talált az öreg szívéhez, s ím, ki hitte volna: nagy teher nyomta a jó öreg szívét, nem tarthatta tovább, szép csendesen szedegetni kezdette róla, mint ahogy szedegetik az almát a fáról, mely földig hajolt nagy terhétől .
- Szép a leány, szép, szép, minek is tagadnám: én szépnek látom őt.
S hej, mégsem teljes az én boldogságom.
Lásd , öcsém, nincs fiam, csak ez az egy leányom, s az új törvény szerint sok szép földem, házam nem maradhat rája .
Őseimnek földje, magam szerzeménye az atyafiaké lesz, akik leskelődnek az én halálomra.
Szomorú emiatt az én szívem nagyon, a nagy gondok miatt sokszor nem alhatom.
Ej, elég!
Nem panaszlok.
Igyál, öcsém !
Temessük borba bánatunkat !
Koccintottak, ittak, de a vendég nem hagyta szó nélkül : lekívánkozott ajkáról a vigasztalás szava .
- Bizony nem csodálom bátyámuram búját.
De, lám , hiszen...
Hát nem lehetne segíteni rajta?
Teszem föl, elmenne föl Budavárába, király színe elé .
Ottan elmondaná szép rendjébe búját-baját s megkérné a királyt: Felséges királyom, engedje meg, hogy fiú legyen az én édes leányom.
Írja rá, amit őseim vérükkel szereztek, s amit én szereztem.
Aztán még egyebet is mondanék.
Ajánlja fel a királynak, hogy lovagi játékot tart, s annak adja leányát, ki valamennyit legyőzte.
Meglássa, kigyelmed, nem járna hiába .
Mert a mi királyunk - Én mondom ezt kigyelmednek?
Hiszen jobban tudja! - szereti ám nagyon a lovagi játékot .
Bizony kedvét nyerné ezzel tekigyelmed !
- Mondasz valamit, öcsém! - szólt öreg Rozgonyi, s felvidult az arca, mint az ég a hosszú fellegjárás után.
- Úgy lesz, úgy, felmegyek Budára .
Elémondom a királynak, amit tanácsoltak.
Aztán hadd jöjjenek a vitézek , gazdagok, szegények.
Nem bánom én, ha szegény is , ha ágrólszakadt is, aki győz a harcban .
Megnyomta Rozgonyi uram erősen a szegény szót, az ágrólszakadtat , csak úgy biztatta szemével a vendéget: nosza , fiú, próbálj te is szerencsét , hátha... hátha ...
De a vendég nem magára gondolt, valaki másra, aki ott van most Budavárában, ott lakik édesanyjával esztendők óta, s aki olyan jól érzi magát édesanyja mellett, hogy nem is gondol a páros életre.
Kire gondolt, kire?
Ugyan kire másra, ha nem Toldi Miklósra!
Hej, de jó alkalom!
S olyan szépen végiggondolta Miklós dolgait a király.
Lám , esztendő múlt esztendő után, Miklós csak a bajvívásban, hadakozásban lelte kedvét , sorba fűzte a dicsőség koszorúját, híre-neve messze földre szállott , hány szép leány esekedett , epekedett titkon őérette, de ő, ha házasságról beszéltek: vállat vont , ümgetett, nem állott kötélnek.
Bizonyosan nem találta meg még a szíve szerint való leányt.
No, most megtalálja.
Ez ám csak a leány: Rozgonyi Piroska!
Ha Miklós meglátja, rabul esik szíve .
Így fűzte a szép, virágos gondolatokat a király , fűzte, míg az öreggel koccintgattak; fűzte tovább, kötögette , mikor lefeküdt a puha nyoszolyába (Piroska vetette ), s egész éjjel alig jött a szemére álom.
Alig pirkadott, már talpon volt a király, a szűr ujjából eléhúzott egy nagy széles pergamentet, arra írt nehány sort, aztán pecsétet is ütött rája, s szépen bedugta az írást a vánkosok közé.
Közben felkelt a nap, fölkelt régen a ház népe is, s elbúcsúzott a vendég - haj, de nehéz szívvel búcsúzott el!
Bizony mondom, még túl sem járt a határon, Piroska már olvasta, újra olvasta az írást , mit a vánkosok közt talált!
Haj, édes Istenem !
Hogy kigyúlt az arca a szép Piroskának!
Hogy reszketett keze, kezében az írás!
De azt senki ne csudálja : tenger boldogság volt abban az írásban!
Meg volt írva szépen, rendjében , okosan, hogy adatik hírül mindeneknek, akiket illet (s még azoknak is, akiket nem illet ), igen, adatik hírül, hogy nemes , nemzetes és vitézlő Rozgonyi Pál uram hajadon leánya, Piroska, ez mái naptól fogvást fiúnak tekintetik, örökli apjának nevét, ingó, ingatlan vagyonát, nevezett Rozgonyi Pál uram pedig hadijátékot tart piros pünkösd napján a saját udvarán, s azé lészen a leány, ki legvitézebb lesz a bajvívók között .
És alá volt írva: Lajos király.
És ott a pecsétje .
No, azt se csudálja senki, hogy Piroska ez egyszer az ágyat vetetlen hagyta, kiröpült a házból, szaladott a kertbe, onnét ki a rétre , szaladott, szaladott, hiába szaladott: vele lépést tartott Toldi Miklós képe .
Csak őreá gondolt.
Az ő képét látta.
Ő a legvitézebb.
Van két esztendeje, látta bajvívásban, látta - s megszerette.
Szerette titokban, szerette messziről.
Jaj, ha most eljőne!
Ha küzdene érte!
Vaj' remélheti -e e nagy boldogságot ?...
Óh, jaj, ha nem jön el !
Óh, ha talán nem is gondol rája...
Minek is gondolna?
Annyi szép leány van Budán, szebbnél szebbek, nála ékesebbek, mért járna utána ?
Szegény Rozgonyi Piroska, de megszomorodott!
Lám , csak elébb nyílt ki öröme rózsája, s máris hervadozik...
Eljön -e , nem jön -e?
Mind azt találgatja pünkösd hajnaláig .
Hadijáték Kesziben
Telt, múlt az idő, közeledett piros pünkösd napja , készülődtek a vitézek a hadijátékra.
Egy az, hogy a király gondolatja volt a hadijáték, más az, hogy gazdag is, szép is a leány, sok mente alatt megdobbant a szív .
- Hát csak készülődjetek - gondolta a király -, mennél többen lesztek, annál szebb lesz Toldi Miklós diadala .
Sorba, számba vette legjobb vitézeit, erőben , vívásban, lovagi játékban egy sem lépett a Toldi nyomába.
Lám , lám, mi lett a "parasztfiúból "! - űzte-fűzte gondolatját a király, s szeretettel pihent meg a lelke Toldi daliás alakján.
Igazi lovaggá finomodott, a lovagok közt is első, aki nem tűr durva , ocsmány beszédet, nagy, erős karja mindig kész megvédeni a gyengét, az üldözöttet, s jaj annak főképpen, ki szennyes szóval érinti a nő becsületét , bár sohasem látta, akiről szó esik.
Ép testben ép lélek igazán ráillik .
Édestestvére ha lett volna, nem szeretheti jobban Miklóst a király.
Nem is hagyta békén, folyvást célozgatott, tréfásan, komolyan :
- No, Miklós, mi lesz már?
Mindég csak egyedül ?
Mikor táncolok már a lakodalmadon ?
- Majd, majd, felséges királyom - ütötte el Miklós a házasság dolgát .
No, hanem most, hogy gondolatban már össze is párosította Rozgonyi Piroskával, nem múlt el nap, hogy ne firtatta volna :
- Eljössz, ugye, te is?
Már hogyne jönnél el!
Hej , az ám a lány , Miklós!
Kerek földet bejárhatnád, s tudom, párját nem találnád .
De Miklós csak ümgetett, mondott is valamit, hogy így, meg úgy , lesz annak a leánynak rajta kívül is kezefogója !
De mennyi lesz!
Jobb így neki , egyedül, magában .
Királyához beszélt, hát szelíden beszélt, de mikor a társai tapogatóztak, kitört nehéz indulatja :
- Ej, hagyjatok békén!
Hadi élet való nekem, nem a házasélet!
No , lám, csak az kéne, hogyha hadba megyek , pityeregjen, ríjon utánam az asszony !
Szó se legyen róla !
Hiszen nem is szóltak többet erről a bajtársak ( Ugyan ki mert volna kikötni Miklóssal ? ), a király is későbbet nemigen pazarolta a szót, hanem mikor felvirradott az indulás napja, mondotta nagy kurtán :
- Miklós, jössz Keszibe !
Hát ment Miklós, hogyne ment volna, mikor a király parancsolta, de hiszen - gondolta - menni csak elmegyek, ám volna bár király leánya Rozgonyi Piroska, úgy sem vívnék érte!
Egész úton haragos volt, háborgott az indulatja .
- Még ha kívánnám is a házaséletet, akkor sem verekedném érte - forrongott a lelke jó Toldi Miklósnak.
Fellázítá a gondolat, hogy egy leányt így dobjanak prédára.
Akárki eszelte ki, még a király is, rosszul eszelte ki , forrott tovább Miklós indulatja.
- Hát jó , mondjuk: megvínék érette, leverném valamennyi bajtársamat: elég -e ez arra, hogy szeressen a leány?
Hátha amilyen erős vagyok, oly hitvány a lelkem?
S hátha valahonnét itt terem egy vitéz , nálamnál erősebb, de alacsony lelkű - s azé lesz a leány, mert erősebb, mint én!
Nem, nem, nem verekszem érte !
Így hánykolódott, viaskodott egész úton Toldi indulatja, s még a király is megrezzent tőle, mikor egyszer rátekintett: nem látta még ilyen különösnek Toldi Miklós arcát.
Mert kiült arcára , ami belől forrott.
Nem szólt a király, bár leolvasta Miklós arcáról, hogy mi viharzott belől.
Nem szólt, de az ő arcára is kirajzolódott a gondolatja : szánta-bánta, hogy a dolgot így elhamarkodta.
De már hiába, úgy volt, ahogy volt , ezen nem változtathatott , csak nem bolondíthatta ide ingyenvalóságra ezt a sok daliát !
S hogy nekikészült Rozgonyi uram is!
S mi tenger vendég gyűlt össze Kesziben!
Száz akkora, ha lesz vala az a vén udvarház, kívül szorul a vendégek fele.
Nemhogy a házban, de az udvaron se fértek.
Bizony, ha nem, hát szépen kikerültek a rétre: ottan veretett fel sátrat vén Rozgonyi, nem egyet , de százat.
Magas deszkapódiumok húzódtak körbe , azokon verték fel a sátrakat , sátrak előtt jó szélesen, hosszan terült el a viadal tere: ide ugratnak majd a deli vitézek, itten mérik össze súlyos fegyverüket Rozgonyi lányáért, a szép Piroskáért .
- Itt a király! - jelenti a kürtszó, felriad az éljen, elzúg messze-messze.
Tenger nép gomolyog a korláton kívül, csudalátni jöttek messze földről, egymás hegyén-hátán állnak, s szorongva lesik, várják: mikor kezdődik a nagyszerű játék .
Ím, az öreg Rozgonyi levett kalappal vezeti a királyt selyemsátrába.
Ezüst haja csillog a napfényben , arca, szeme ragyog a nagy tisztességben.
S jőnek sorba nagyurak, asszonyok , világpompájában, s még a nap is megáll, úgy elcsudálkozik a nagy ragyogáson .
Hát még a daliák, s a büszke paripák!
Ember legyen, aki megítélje, melyik a fényesebb, melyik a csillogóbb : a ló vagy gazdája?
Aki gyermek látja, tudom , érjen száz esztendőt, akkor sem felejti, rege válik ebből, szent igaz, hogy rege !
- Vajon vív -e, Toldi?
Talán el sem is jött?
Hej, ha ő itt lenne !
Az ám csak a vitéz !
Így forog, szalad a szó körbe-karikába, mind Toldit szeretné látni, Toldit, a nagy erejű, a páratlan vitézt .
Ez is tud, az is tud róla csudás történetet.
Százszor is hallották, s mégis meg nem unják.
Egy-egy félve mondja: mese ez, nem igaz...
Mindjárt letorkolják s megagyabugyálják.
- Nem mese ez, komám !
Toldi pedig ezalatt fel s alá sétált sátrában , szörnyen dúlt-fúlt magában, hogy minek is jött ő ide?
Azért, hogy összedugott kézzel nézze a hadijátékot?
Meg-megállott, rá-ránézett a társára, Tar Lőrincre, aki tizenegy nemes vitézzel alája volt osztva, aztán megint tovább járt fel s alá , küzködött, viaskodott magával: Tegye -e, ne -e?
Ej , ha játék, hadd legyen hát játék!
S ezzel ráütötte a pecsétet a furcsa gondolatra .
- Te Lőrinc! - állott meg hirtelen.
- Szeretnéd -e feleségnek Rozgonyi Piroskát ?
- Hej, hogy szeretném -e!
Bezzeg, hogy szeretném.
De tán gúnyolódol velem Toldi Miklós?
Tudod, hogy balkezű vagyok, s ügyetlen emiatt a kardforgatásban .
- S hátha én megverekedném helyetted?
Mindegy nekem , jobb kéz, bal kéz, csak fegyver legyen benne.
Hallgass ide , Lőrinc.
Felveszem a sisakodat , páncélodat, fegyveredet, s megvívok képedben .
Senki nem is sejti, hiszen a termetünk csakhogynem egyforma.
No, áll -e az alku?
Én vívok, s a tied Rozgonyi Piroska .
- Már hogyne állana - mondotta Tar Lőrinc, s szélesre húzódott a szája széle a nem várt örömtől .
Na, szépen megegyeztek.
Toldi felvette Lőrinc lovagi ruháját , föltette címerét, a lovára pattant, Lőrinc meg elbújt: ennél több dolga nem akadt a balkezű vitéznek.
Hát csak ezt jól végezze, a többit majd elvégezi Miklós .
Egy szempillantás, kettő: Toldi már ott ugratta Lőrinc lovát a bajtársak között, akik előbb nagyot néztek, aztán szép csendesen nevetgéltek : hát ez mit akar?
No, nézz oda, a balkezű Lőrinc !
Az ám, de milyen balkezű !
Sohasem látták még ilyen ügyetlennek.
Jobbrabalra hajladozott a ló hátán , ügyetlenül fogta fegyverét, az öklelő szálfát - hát ezen ugyan ki ne kacagott volna !
Hanem csak várjuk rendjét, sorát a dolgoknak .
Nézzetek csak oda : magas emelvényre már kiültek az igazlátók, akik régi szokás szerint a bajvívást vigyázzák, a szabály ellen vétőt a vívásról letiltják, s a győzelmet annak ítélik, aki csakugyan győz - nincs helye itt csalafintaságnak, nincs helye itt a részrehajlásnak.
Sógorság, komaság fabatkát sem ér itt.
Ihol, a bajmester is már turkál a homokban: vajon nem rejtett -e gonosz kéz tőrt, hurkot, valami gáncsot beléje?
S merthogy semmi sem találtatik a homokban, bajmester uram visszament az igazlátók mellé, s onnét kiáltá messze szóló hangon :
- Vitézek, daliák!
Nyitva a sorompó, kezdődik a játék Rozgonyi Pál uram egyetlen lányáért, a szép Piroskáért!
Előre , vitézek !
Ki melyik, másik, azt csak sejtik, vélik: valamennyi vitéz arcát nehéz sisak fedi.
Zárt sisakos vitézek szépen meghajolnak a király előtt, s így várnak sorukra.
Hej, de mennyien vannak!
Ember legyen, ki egy lélegzetre elészámlálja őket.
A nevüket, címerüket, a lovuknak színét.
No, már erre én sem vesztegetek tentát.
Voltak, akik voltak, elég sokan voltak, s már előre megmondhatnám... nem mondok én semmit előre , maradok a sorja, rendje mellett .
Ihol már kiállott Toldi a porondra, csupa kacagás a dolga, úgy ügyetlenkedik .
Bal kezében fogja a nagy öklelőfát, lóg ide, lóg oda, mintha nem is bírná , Isten csudája, hogy ki nem hull belőle.
Zeng a rét a nevetéstől, hát hiszen csak zengjen, mert immár le is fordult lováról Butkai (így hívták a vitézt, ki elsőnek állt ki ), amint nagy elbizakodtában Toldi felé lökött az emelőfával .
Pedig Toldi nem is cselekedett valami nagy dolgot, csak Butkai lovának lába közé ejtette a rúdját: belebotlott a ló , meglódult Butkai, s porba fordult menten a szép szál dalia .
Hej, de megváltozott a kacagás erre !
- Rajta, Lőrinc, rajta!
Lám, ki hitte volna! - biztatták arról is , sokan meg a fejüket csóválták: no, lám, no, lám , Lőrinc, a balkezű Lőrinc !
Mennyit csúfolódtak vele a bajtársak !
Balkezűségére mi tréfát csináltak!
Csak Toldi volt, aki sajnálta, szánta őt, megmegvédelmezte, el-elhallgattatta a csúfolkodókat .
Lám, most is része van abban a szánakozásnak, hogy kiállt helyette .
De már mindegy, akármi hajtotta Toldit e tréfára , dűlőre viszi a Lőrinc szerencséjét.
Már ott a porondon Kompolthi Loránt: komoly ellenfél ez , ezt már számba veszi jó Toldi Miklós is .
Összevissza roppan az öklelőrúdjuk , ugyancsak megküzdnek, bele is fáradnak, s hiába , hiába, a bal kéz csak bal kéz - lám, Toldi Miklós a jobbot is hívja: jere , lódíts egyet, te is jobbik kezem !
- Puff! - lent a homokban a vitéz Kompolthi, döng a föld alatta .
Észre nem is veszik, oly hirtelen történt a jobb kéz munkája.
Sok ezer szem nézte, s mind nem vette észre, egyedül egy szempár: egy leány szeme párja !
- Toldi volt, Toldi volt! - jajdul fel a szíve szegény Piroskának .
Ó, mennyit vigyázta, vajon itt -e Toldi?
Vajon küzd -e érte?
Hiába vigyázta, fel nem ismerhette, csak most ismerte meg.
Látta ő már, látta vívni Toldi Miklóst lovagi játékban, fent Budavárában.
Minden mozdulata lelkébe vésődött - csak addig csalta meg, míg ügyetlenkedett, mostan megismerte egy mozdulatáról !
Állott Toldi némán a porond közepén, s várta, hogy jöjjenek sorba a vitézek.
De ím, nem jön senki.
Zúgás-búgás támad, megdöbbenve állnak mind a jó vitézek .
- Varázslat!
Varázslat!
Ördögi varázslat!
Ördöggel cimborált apja , nagyapja is, minden nemzetsége, repül szájról szájra.
Emberrel verekszünk , ördöggel az ördög! - mondják a vitézek .
Vége a bajvívásnak, vége.
Toldi nagy kényesen körbe léptet lován , s szeme odavillan, ahol ül Piroska sápadtan , fehéren.
Most látta először Rozgonyi Piroskát.
Bár ne látta volna, vagy látja elébb meg !
- Jaj, mit cselekedtem! - búgja Toldi Miklós, s elborul a szeme , megszédül a feje, lovába fogódzik, úgy vágtat el a tenger nép között .
Nem sokan vigyázzák, áldott szerencsére, mert éppen akkor jött a király egy követe egy sereg vitézzel, porosan , fáradtan, minden szem arra néz a király sátra felé.
A nagy zűrzavarban nem törődtek vele, s elvágtatott Miklós .
Azt hinnéd, meg sem áll a világ végéig .
- Nem, nem - suttogta magában -, visszamegyek , vissza.
Lesz, ami lesz, mindegy, nekem immár mindegy.
Emberséggel abból már ki nem lábalok, több ez a tréfánál.
Hitvány, cudar dolog.
Nincsen jussom többé ahhoz a leányhoz.
Tar Lőrincnek adtam.
Legyen övé, bírja, ha belehalok is !
Lopva visszakerült Lőrinc tanyájára.
Ruhát , fegyvert, címert visszacserélt vele .
- No, Lőrinc, szereztem néked feleséget, szépet - mondta Toldi csendesen, búsan.
- Nem tudtam, mit teszek ...
Mindegy immár, mindegy...
Bajnok becsületem be vagyon szennyezve.
Hallod, Lőrinc , hallod?
No, ne félj, Tar Lőrinc.
Nem vádollak téged.
Csak még egyet mondok: becsüld meg az asszonyt , hallod -e?
Becsüld meg, mert, mert ...
Nem kellett, hogy végigmondja, amit gondolt : megértette Lőrinc .
Esküdött az égre, esküdött a földre, s Toldi csak hallgatott, komoran hallgatott.
Meg sem is hallotta Lőrinc esküvését .
Másutt járt a lelke .
Mostan, ugye, szeretnétek tudni, mit hozott a követ , mi hírrel jött olyan nagy lelkeszakadtan?
Majd azt is elmondom, most csak azt súgom meg , hogy Prágából indult, s bizony sok ló dőlt ki alatta idáig.
Elég az, megakadt e mián a játék, mert sokáig tartott a követ beszédje.
Közben folyton változott a király arca (Hej, de rossz hírt hozhatott Lökös uram, a követ ! ), de mikor véget ért a sokszavú jelentés, intett a király : kezdődjék a hadijáték újra !
Kezdődött s újra kezdődött, meg-megdöndült a föld , de már döndülhetett, egy sem érte utol balkezű Lőrincet .
Vége lett a viadalnak, oszt már az igazlátók dolga kezdődött.
Már bizony tetszett, nem tetszett igazlátó uraiméknak, ki kellett kiáltani a Tar Lőrinc nevét.
Ím, ő lett a győztes a bajvívás során, őt illeti meg a koszorú s a leány.
A többieknek is jut egy s más ékesség: szebbnél szebb fegyverek, övek , mentekötők, arannyal, gyémánttal gazdagon kirakva.
De a leány egyé, az csak egynek juthat, balkezű Lőrincnek .
Már ott is áll Lőrinc, várja a koszorút Piroska kezéből.
Még fején a sisak.
Meghajtja magát a király előtt, meg az igazlátók előtt, akkor feltolja sisakját, s diadalmasan tekintget körül: ide nézzetek, enyém lett, enyém lett Rozgonyi Piroska !
Tied lett, Tar Lőrinc?
Várj csak egy keveset.
Nézz fel Piroskára !
Láttál -e hirtelen letépett virágot?
Ehhez hasonlatos Rozgonyi Piroska.
Ijedten tódulnak az ő sátra köré asszonyok, leányok .
Költik, szólítgatják édesgető szókkal: ébredj, kis galambom, gyönyörű virágom .
Nem húz szíved hozzá?
Mondd meg, tulipánom !
Ébredez Piroska, bágyadtan néz körül, s szint ' elalél újra, amint Lőrincre néz, aki áll, álldogál bambán , szégyenkezve .
- Nem, ezt nem engedjük! - zúgnak a daliák, s tízen is készülnek újabb viadalra.
Mit bánják, hogy ördög!
Újra verekesznek életre-halálra , nemcsak úgy tréfára .
Látja, hallja Piroska, hogy mi készülődik, nem, azt nem engedi.
Mi haszna már neki e bús viadalban?
Hiszen itt volt Toldi, látta verekedni.
Ha nem verekszik bár, ha meg nem gyalázza, lassankint felejti, de meg is gyalázta !
Mindegy immár neki, ha ő megvetette ...
- Jövel csak, Tar Lőrinc!
Feleséged leszek.
Ez az akaratom.
Az én akaratom .
Így akarta, így lett.
Mindjárt gyűrűt váltnak.
Fenn egy emelvényen megszólal a zene, a bús magyar zene.
Asztalokhoz ülnek a fényes vendégek .
Legfelül a király, mellette Piroska.
Úgy eltréfál vele, meg is nevetteti .
- Ha már így van, így van - ezt mondja az arca, s szóval így folytatja a nagylelkű király -, derék legény ő is...
Apám apródja volt ...
Aztán tovább űzi-fűzi az enyelgést.
A végire meg nagy-nagy örömet tartogat Piroskának: üzenetet az özvegy királynétól.
Aki hívja őt Budára, anyja helyett anyja lesz majd neki !
Így csepegteti a jó király az édes cseppeket Piroska poharába.
És összecsendülnek a poharak, serlegek.
Éltetik a királyt, éltetik Rozgonyit, hát még a mátkapárt!
Lassankint a szívek keserűsége megédesedik, mosolyogni próbál a bús menyasszony is, csak Toldi ül mogorván, ő mosolyogni sem próbál (hiszen próbálhatná, az lenne csak kudarc ! ), nem, ő nem mosolygott, csak ült, ült az asztal végén, onnét tapadott szeme, lelke Rozgonyi Piroska halvány orcájára !
De csak addig tartott Toldi szótlan búja, míg a király s a hölgyek felállottak az asztal mellől s elszéledtek, akkor aztán kitört a fojtott indulat, fenékig hajtotta a nagy ezüstkannát.
Nem látott a világ még ilyen vad kedvet!
Táncra kerekedett, szörnyű szilaj táncra , recsegtek-ropogtak az asztalok, székek, összebújva nézték maguk a vitézek, hogy mit művel Toldi mennydörgős kedvében ...
Mit üzent a cseh király?
Hadd tombolja ki Toldi Miklós bús-haragos kedvét , mostan elmondom mit üzent Károly cseh király a magyar királynak .
Mert tőle hozott üzenetet Lökös Bertalan, olyan üzenetet, hogy hallatára szörnyű harag vetett lángot Lajos király szívében.
Ám erőt vett magán, nagy hirtelen színeváltozása ahogy jött, el is illant: nehogy észrevegyék a urak, a népek lelke háborgását.
Hát amint elmondám, tovább folyt a hadijáték, utána nagy lakomát is laktak, Lajos király virágos jókedvet mutatott, de mikor leszállott az éjszaka, nem jött álom a szemére, s jókor reggel már talpon volt: nem hagyta pihenni a prágai üzenet .
Úgy esett a dolog, hogy Lajos király, amint illik , követséget küldött Károlyhoz, a csehek új királyához és császárjához, hogy üdvözöljék az ő nevében.
S hát mit tett a gőgös, magatelt császár?
Jó sokáig megvárakoztatá a magyar követséget, s amikor meg maga elé eresztette, fitymáló hangon szólította meg az ifjú Lökös Bertalant :
- Téged küldött hozzám a királyod?
Gyermekkirálynak gyermek a követje.
Ez az illendőség?
Így becsül meg engem ?
Mond meg az uradnak, többet hozzám gyermeket ne küldjön.
Az anyjának meg azt üzenem (s itt olyan titulussal illette az özvegy királynét, hogy azt Lökös nem is merte a száján kiejteni ): eressze szabadon már a fiát a szoknya szalagjáról, hadd jöjjön maga énhozzám , de hozza el ám Magyarország adóját is.
Értetted ?
Tizenegy király, csupa hódolt fejedelem jön majd színem elé, jöjjön velök ő is .
Értetted ?
Hiszen kár volt kétszer is kérdezni, hogy megértette -e Lökös a dölyfös beszédet, a feléből is eleget értett , sarkon fordult s meg sem állott ( hej, hány ló dőlt ki alatta ! ), míg a királyt Kesziben meg nem találta, s Károly császár üzenetét által nem adta .
No, azt senki ne csodálja, hogy a királynak nem volt Kesziben maradása.
Korán reggel búcsút vett Rozgonyi uramtól, s meg sem állott Budáig .
- Hiszen majd fizetek én neki adót! - dörmögött , forrongott magában egész úton hazafelé.
- Adok én majd olyan példát, hogy tudom, többet senki fia meg nem bántja magyarok királyát !
Szörnyű harag tombolt a király szívében, észre sem vette, hogy vitézei közül hiányzik egy, a legvitézebb: Toldi .
Szegény Miklós, ő sem aludt egész éjjel, de ő más ok mián nem aludott, s mikor istenigazában kimulatta-tombolta magát, mit gondolt, mit nem , felkapott jó Pejkó lovára , versenyt vágtatott a sebes széllel, mintha csak ki akarna szaladni a világból .
Repült a Pejkó a Tisza mentén, véres habba keveredett, de csak repült, mintha érezte volna, hogy kedves gazdája valami bús gondolat elől szalad.
Hiszen szaladhatott, versenyt repült vele az a bús gondolat, nem maradt el tőle, de sőt elejbe-elejbe vágott, folyton csapkodta fekete szárnyával: mit tettél , Miklós, mit tettél, mire vetemedtél!
Holtig való bánatba kergetted Rozgonyi Piroskát s magadat.
Tisza medre tele volna borral, azt te mind kiinnád, akkor sem temetnéd el ezt a nagy bánatot.
Akkor sem szűnnék meg lelked háborgása .
Repül, repül a Pejkó, s bár szakad le róla a véres hab, íme, mégis vidáman nyerít fel: ihol mosolyog, fehérlik Nagyfalunak tornya.
Oda húzódott vissza ismét a nagyasszony, az ősi házba, mióta meghalt György (vadászaton halt meg, egy vadkan ölte meg ), s árván hagyta egyetlen leányát, a kicsi Anikót.
No lám, azt hitte a nagyasszony, Miklósnak amúgy sincs rá többé szüksége, régen kinőtt az anyai meleg szárnyak alól, a kis árvát kell most melengetni , dédelgetni, ápolgatni, s íme, akárhogy kinőtt is szárnya alól, mégiscsak oda siet hozzá szíve bánatjával!
Hiába, hiába !
Lehetsz világ legnagyobb hőse, száz csatában oszthatsz száz halált, ezret, gyermek maradsz mindég, míg él édesanyád.
Bánat, ha éri szívedet, kinek panaszolod el, ha nem édesanyádnak?
Ki érti meg úgy bánatodat, mint az anyai szív?
Ha szíved megsebződött, van -e erre jobb orvosság az anyai csóknál, az anyai szónál ?
Igen, igen, Miklós nagy bújában, bánatjában ki akart szaladni a világból, s íme, a szíve Nagyfalu felé húzta, s egyszerre csak ott termett az ősi ház udvarán.
Hej, édes jó Istenem, ha én most le tudnám írni a nagyasszony nagy örömét, mikor megpillantá az ablakból rég nem látott deli szép fiát!
Nézd , mi csuda történt!
Hogy szalad elébe a jó öregasszony!
Isten csudája, hogy megelőzte Anikó (mióta Miklós nem látta, eladó leánnyá serdült ), hipp, hopp, a Pejkó mellé röppent, aztán felpattant a kengyelbe szeleverdi lánya, ölelte , csókolta világhíres bátyját: alig tudta lefejteni magáról nagy erejű Toldi .
Komor arca felderült egy pillanatra, szép gyengén leölelte Anikót a földre , aztán hagyta, hadd játszadozzék a Pejkóval, s a másik pillanatban már ott pihent feje az édesanya keblén, csókolta kezét , arcát, ruháját: gyermek volt újra nagy erejű Toldi !
Mondjam, ne mondjam, hogy egyszeribe felvetették a konyhát , elékerült a vén Bence is (Hej, de levénült az öreg ! ), de bezzeg megfiatalodott , hogy meglátta "kis urát ", s merthogy pincemester volt mostanában az ő tisztje , lódult le a pincébe szaporán, s hogy ne kelljen kétszer járni, hozott fel bort egyszerre annyit, hogy csak úgy nyögött belé.
Hát csak asztalra került minden , ami jó, ételnek, italnak java, mikor aztán vége felé járt a lakoma, mit gondolt, mit nem az öreg Bence, került-fordult , bevezette nagy legény fiát ( Bezzeg hogy Bence volt a neve ! ), s nagy köhintgetéssel, nagy nekikészülődéssel így kezdé beszédét :
- Sok beszéd szegénység, kis uram, hát csak annyit mondok, hogy mióta az eszemet bírom, a Toldi nemzetség kenyerét eszem én.
Azt ette apám is , Isten nyugtassa meg.
Azt eszi ez is, ni (s rámutatott a fiára, aki szégyellősen, kalapját forgatva állott mellette ) , s Bence a neve is (apám is Bence volt, még a nagyapám is ), no, de nem kerítek nagy feneket a beszédemnek : emlékszik -e, kis uram, mikor együtt mentünk a király elébe?
Hej, mindég mondtam én, hogy nagy vitéz lesz kigyelmedből, biztattam is eleget, hogy álljon katonának, merthogy gyöngyélet a katonaélet.
No , bizony ha mondtam, ez is kedvet kapott a gyöngyéletre, kötéllel sem lehet itthon tartani, meg-meg azt mondja, hogy ő nem marad parasztnak.
No, ha nem maradsz, mondok, állj a mi kis urunk mellé, de vajon vállal -e?
Nemzetes kis uram, vegye maga mellé, édösapja helyett legyen édösapja - áldja meg az Isten .
Még szót sem szólhatott Toldi, a szeleverdi Anikó egy késsel háromszor vállon legyinté Bencét (ez volt ám csak a lovaggá ütés ), aztán nagy nevetéssel vitte Bencét a cselédszobába, ott egy öreg szekrényt felturkált , elékotorászott holmi viseltes vitézi ruhát : nesze, Bence, öltözz fel vitéznek !
Hiszen jó volt, hogy Anikó kiperdült a házból, mert Miklósnak már csordultig volt a szíve.
Isten csudája, hogy máris sírva nem fordult az anyja keblére.
De borult, nem borult, szólt, nem szólt , hullott a könnye, nem hullott: az anyai szem látta, haj, de jól látta , mint őröl fia szívén a bánat !
Csak azt várta, hogy ketten maradjanak, közelebb húzódott hozzá, simogatta arcát, fejét mint réges-régen, s még nem is kérdezte szóval, szemében ott mosolygott a kérdés: Mi bánt, édes fiam?
Nagy bánatod lehet!
Hiába titkolnád , az én szemem látja .
Mondja már szóval is :
- Láttam, mindjárt láttam, csókodról éreztem, hogy bánattal jöttél, az kergetett haza.
Hiába mosolyogsz , látom az árnyékát a mosolygásodnak !
Ím, már ki is csordult a könny Miklós szeméből.
A nagy gyermek zokog az anyai keblen.
Aztán eldadogja lassan , szaggatottan szíve nagy bánatját, s mikor végire ér, felszakad szívéből egy nagy jajkiáltás :
- Jaj, mit cselekedtem!
Őt is, magamat is élve eltemettem !
- Nagy gyermek, nagy gyermek - mosolygott Toldiné.
- Hát ez az a nagy baj?
Egy leány miatt adod búnak a fejedet !
Van még lány, szebbnél szebb , válogathatsz köztük.
Szégyelld magad, te bolondos fiú!
Ej, ej, te nagy vitéz ...
No lám, no lám ...
Szégyelld magad...
Ez a két szó szívébe nyilallott Miklósnak , szégyellte is magát erősen, hogy így el tudott lágyulni a szíve.
Hát csakugyan nem baj az ő baja?
És ő még sírt, pityergett , mint egy gyermek!
Ej, elfelejti Rozgonyi Piroskát.
Nem kell neki sem ő, sem más !
Az ő élete bajvívás , hadakozás, csendes házasélet nem őneki való.
Ki meri mondani, hogy még sírt egy pillanattal elébb?
Nyoma sincs már arcán a könnyeknek.
Hiszen az lett volna csak szép, hogy könnyezve találja a fiatal Bence , ki vitézi ruhában ott áll már előtte, egyenesen, mereven, mintha nyársat nyelt volna, s jelenti alássan, hogy odakint az udvaron vár reá egy sisakos vitéz , valami idegen, s meg akar vele vívni életre-halálra .
Elmosolyodott Toldi, sejtette, hogy valami tréfa készül (éppen jókedvében találná, ha csakugyan igazi vitéz várna reá ), kiment a pitvarba, s kint csakugyan ott állt egy nyurga sisakos vitéz - az ő fegyverével.
Merthogy este volt már, ámbátor világított a hold, bezzeg hogy Miklós nem ismerte meg Anikót, nem akarta megismerni, ezer ráncba szedte a homlokát, nekigyürkőzött , aztán nagyot mordult s fegyver nélkül nekiiramodik a sisakos vitéznek.
Uccu neki!
Megfutamodik az ellenség, aztán puff , megbotlik s elvágódik az udvaron .
No, ekkor már kint volt Toldiné is.
Hiszen volt nemulass.
Így meg úgy, szeleverdi lánya!
Volt része Anikónak a pirongató szóban, de még több a kényeztetőben: Nem ütötted meg magadat?
Hol fáj , édes szívem?
Óh, te kicsi bolond, te!
Itt fáj?
No, megállj.
Nem fáj?
Óh, de jó !
Így, így .
Nevet a dolgon szíve szerint Toldi is, de mikor kinevette magát , komolyra húzódik az ábrázatja, s félkomolyan , féltréfásan mondja :
- No, de édesanyám, lelkem, én ezt a lányt férjhez adnám, hadd kerülne szoros regula alá!
Úgy, úgy, hiába nézel rám megütődve, te kis szeleverdi !
Hogy nézett a bátyjára, hogy nem, elég az, hogy Anikó hirtelen leakasztotta a szegről az ő lantját, s kísérve halkan, lágyan, csengő hangján énekelte :
Büszke, dacos, válogató !...
Az volt abban a dalban, hogy jár "a mi lányunk" után ( Ki lett volna más, mint Anikó !) gazdag, szegény, deák , apród, de hiába.
Csak egy van , akit szeretni tudna :
De szeretni , párját lelni Lehetetlen !
Hát hiszen a dal eleget mondott, talán többet is , mint amennyit kellett volna.
- Szegény kis Anikó, ugyan mit gondoltál?
Szegény kis virágszál , kire tekintesz föl?
Az óriás tölgyre?
Nem hajlik le hozzád, hiába sóvárgod ...
Miklós némán, elborulva hallgatta a dalt, aztán pihenőre tért a ház népe.
Leszállott a csendes, jótevő álom Miklós szemére is, s álmodott szépet, gyönyörűt: Piroskát látta, Rozgonyi Piroskát.
A felkelő nap már ébren találta.
Szíve lecsendesült, lelke nem háborgott .
Az édesanya meleg csókja , szelíd szava csudát művelt.
Álom volt, ami vele történt.
Szép álom volt, elmúlt - legyen eltemetve, legyen elfeledve -, fel Budára, Toldi Miklós, szüksége van reád Nagy Lajos királynak !
Még jóformán meg sem pihent otthon a király, hívatta Küküllei János uramat, az ő fődeákját, s parancsolta néki , hogy nyomban hányja szét az egész levelestárat, keresse meg, olvassa meg a legrégibb írásokat, kezdettől mostanig: vajon van -e írás arról, hogy valaha Magyarország más országnak adózott volna ?
Nagyot nézett Küküllei János: talán bizony tréfál a király .
Nemcsak gondolta, mondta is a gondolatját, de a király összeráncolta homlokát :
- Tedd, amit parancsoltam!
Csinálj pontosan írást arról nekem , fizetett -e, s mikor és kinek adót ez az ország, s viszont ki fizetett ennek az országnak .
Egyben kiment országszerte a királyi parancs, hogy jöjjön Budára az ország huszonnégy legvénebb embere, mind olyan, kik valaha nagy, országtartó tisztséget viseltek .
Hát jöttek az ország vénei Budára, Küküllei János is elkészült az írással, s akkor a király tanácsot üle velök .
Először is elmondatá a követtel , hogy s mint esett a prágai eset, csupán azt hallgattatta el, mit Károly császár az özvegy királynéról mondott.
Hiszen ez éppen elég volt.
Hej, hogy váltott színt a vén emberek arca!
Hirtelen elsápadt , aztán lángba borult, olyiknak a szeme is könnybe lábadt a dühtől, hogy menten nem lehet megtorolni a szörnyű gyalázatot.
Lám, hogy megifjodtak a huszonnégy vének!
Kardjukra csapnak , felháborodva kiabálnak összevissza: valamennyi indulna egyszeribe a megtorló harcra, ha le nem csendesítené a király egy kézintéssel .
- Tanácsra hívtalak - mondá a király -, s még nincs vége annak .
Állj elő, Küküllei János, olvasd azt az írást .
Hosszú, széles pergamen volt Küküllei János kezében , azzal a tanács elé álla, s olvasá, amint következik :
Mi Lajos, magyarok királya, adjuk tudtára mindeneknek, akiket illet, közel s távol lakóknak, minden renden , rangon és nemen levőknek, mostan és ezután élőknek: Károly cseh király és birodalmi császár, elbizakodván császári hatalmában, alattvalójának merészelt nevezni minket, s adót követel tőlünk.
Ennek okán mi felhánytuk levelestárunkat , s ennek rendjén megállapítottuk, hogy sem az ország, sem ennek régi királyai, soha senkinek nem voltak adófizető polgárai.
Ellenben tanúsítják régi írások, hogy Attilának , Isten ostorának adózott a keleti s a római birodalom.
Ennek földjét foglalta el Árpád: sem ő, sem semmi nemzetsége, egyetlen utódja adót nem fizetett, de sőt , nekik adóztak levert idegenek .
De a király nem elégedett meg Küküllei János írásával, hit alatt tétetett tanúságot a huszonnégy vénnel is, hogy Magyarország sohasem volt senkinek adófizetője.
Következzék erre ötven főnemes, kik meg arra esküvének meg, hogy a huszonnégy vén igazat vallott.
Aztán mind e tanúságokat szépen írásba foglalták, s folytatták a tanácskozást, s annak rendjén elhatározták , hogy vértanú Szent Lőrinc napjára Trencsén mellett összegyűl a magyar sereg, s onnét indulnak hadba a cseh király ellen .
Ezenközben Toldi is Budára ért, neszét vette, hogy miről esett a tanácskozás.
Amint az urak elszéledtek (sietett haza valamennyi, hogy felverjék az ország népét ), Toldi szerét ejtette, hogy a király közelébe jusson, s mondá lelkes szóval :
- Felséges királyom, hallám, hogy mi készül.
Engedje meg nékem , hogy előre menjek cudar cseh kutyára.
Lesz, ami lesz.
Felség, sokat nem beszélek, hanem annyit mondok, ahol én " kaszálok ", még tallózni való sem marad utánam .
- Jó, jó, Miklós, jó, jó - mosolygott a király -, csillapuljon véred.
Hiszem én, tudom én, hogy ahol te kaszálsz, az le van kaszálva.
De lám , egy ember mégis csak egy ember.
Vajon egyedül meg tudnád -e védeni királyodat ?
- Felséges királyom - felelte Toldi Miklós -, volna száz életem , felségedért adnám .
- Hiszem, Miklós, hiszem, de nekem az életed kell , nem a halálod .
Várjunk a halállal, ráérünk arra még.
Hanem azt kérdem én tőled, Miklós fiam , ha teszem, nagy veszedelembe kerülnénk, ha had fogna körül, ha én rabul esnék idegen országban, te meg szabad volnál: bíznál -e abban, hogy magad erejével is kivágnád királyodat ?
- Bízom - felelt Miklós .
- Jól van, fiam, elég.
Most pedig úgy tegyed, amint parancsolom .
Indulj útnak még ma, de nem Trencsén felé.
Járd be a Nyírséget, Szilágyságot , Erdélyt, aztán Máramarost: válogasd össze a vitézek legjavát, úgy jere Trencsénbe.
A többit majd megtudod ottan.
Eredj , fiam, eredj .
Tetszett, nem tetszett Miklósnak: király parancsolta.
Arra kellett menni, amerre rendelte.
Hej, pedig de nagy kedve lett volna azon melegében rajtaütni a cseh kutyán!
De hiszen, ami késik , nem múlik.
Csakhogy egyszer ismét hadba szállhat, kedve szerint ellenséget vághat.
Éppen jókor esik ez a hadakozás!
Bús, haragos kedvét most kitomboltatja, s Piroska emléke meg nem háborgatja, úgy eltemeti most, úgy elfelejti most ...
A prágai kaland
Gyűltek, gyülekeztek Trencsén mellett a magyar hadak, indult Lajos király is Budáról nagy, fényes kísérettel.
Budán , Pesten s amerre elvonult a király, tenger nép verődött össze, csudalátni .
Hiszen volt is csudálni való .
Mert ilyen hadbaindulást sem látott még ember , mióta a világ: világ.
Hosszú sorban rengeteg nagy szekerek döcögtek az úton , megrakva hordókkal , kenyerekkel, mindenféle ennivalókkal.
Jó, jó , kenyér nélkül, bor nélkül csak nem megy el messzi útra a király az ő népével (Ki tudja, kapnak -e az úton elegendőt ? ), de mire való a rengeteg sok aranyos , cifra hintó?
Minden hintó elé hat ló volt fogva, s minden három lóra esett egy kocsis, valamennyi olasz gúnyában.
Hát ló mennyi, amit vezetéken vittek!
S mind felnyergelve, de milyen nyereggel!
Ragyogtak az aranytól, ezüsttől , csillogó díszektől.
Szekerek előtt , szekerek mögött, oldalt egy sereg cseléd, s mind olasz gúnyában, harisnyásan - ugyan mi szükség van ennyi ingyenélőre?
Talán bizony nem is hadba, de lakodalomba megy a király !
No, majd meglátjuk, bízzuk csak rá .
Ott volt már a magyar sereg Trencsénben, mikor a király megérkezett, s hogy végigjárta, -nézte a gyönyörű hadat, mosolygott elégedetten, bólintgatott, egyikkel-másikkal szóba állott, aztán visszahúzódott a sátrába s megírá levelét a cseh királycsászárnak.
Azt írá pedig levelében a király, hogy: bizony megesmérem, kedves király bátyám, birodalmi császár, hogy bár fiatalabb vagyok, mint te, még nem valék nálad.
Szégyellem is nagyon, de hát sok gondom volt, hiszen tudod te jól, nekünk királyoknak tenger sok a dolgunk...
Ámde most, hogy éppen Trencsén mellett a hadam, s idejövék, hogy megszemléljem, gondolám: közel esik Prága , könnyűszerrel meglátogathatnám én kedves bátyámat.
Nem mennék én haddal, csak udvari néppel, s némi ajándékkal : éppen azért kérlek, küldj nekem levelet, mégpedig hit alatt, királyi pecséttel : magamnak s népemnek nem lesz bántódása .
Háromszor is elolvasta a cseh király a levelet , fejét csóválta , nem akart hinni a szemének.
Talán a követ nem mondta el az egész üzenetet?
Vagy elmondta, s Lajos csakugyan megijedett?
De hátha csak színleli az alázatosságot?
Mért gyűjtötte össze hadát Trencsén mellett ?
Hát bizony, sehogy sem tetszett ez a dolog a cseh királynak, nem is mert válaszolni a maga eszétől, hanem nyomban tanácsot hívott egybe .
Választófejedelmek, érsekek, világi nagyurak voltak a tanácsban, ezeknek felolvastatá Károly a magyar király levelét, mit szólnak hozzá.
Ő maga előrebocsátá, hogy rettentő nagy veszedelemtől tart, szükségesnek vélné, hogy hadba szálljon minden tartománya, de a választófejedelmek s a többi urak csak úgy ímmel-ámmal vették a dolgot, nemigen lelkesültek a háborúért, ellenben nagy igyekezettel magyarázgatták jóra Lajos király levelét .
- Ugyan mi veszedelem fenyegethetne?
Idézték - megjelent.
Ezt majd feljegyezzük róla, hogy le ne tagadhassa .
Ajándékot hoz - mi adónak tekintjük .
- Helyes - mondotta a császár.
- S ha éppen cselt vetne, mi is vethetünk cselt ..., s lesz majd erősebb fegyverünk is ...
No, ebben szépen megnyugodott a bölcs tanács, s nyomban írta is válaszát a császár: édes méz volt annak minden szava.
" Csak jere, édes öcsém , ölelő karokkal, tyúkkal, kaláccsal vár a te szerető bátyádurad."
Lajos király pedig, ahogy Károly levelét kapta, titkos tanácsra hívta az urakat a trencséni várba.
Maga Toldi strázsált az ajtón, nehogy egy szó is kijusson a tanácskozásból.
Bezzeg, hogy a vitéz urak, amint megértették a király szavából , hogy Károly császár voltaképpen tőrbe akarja csalni a magyar királyt mézes-mázos szavú levelével, szörnyű haraggal kardjukra ütöttek, s egy szívvel-lélekkel kiáltották: Hadd induljon a sereg!
Be kell vennünk Prágát !
- Be kell vennünk, be !
De a király lecsendesítette az urakat .
- Nem úgy, urak!
Nem izenek én hadat Károly császár ellen.
Magam megyek hozzá, szemtől szembe akarok állani vele , hadd ismételje meg az izenetjét .
- Baj lesz ebből, felség - mondották az urak.
- Félünk , megcsúfolja magyarok királyát a csehek királya .
- Ej, mi baj lehetne - vágott közbe Toldi -, ha én is ott leszek !
Mosolygott a király, szeretettel nézett jó Toldi Miklósra.
A tekintetével végigsimogatta leghívebb vitézét .
Aztán intett a kezével, csend lett, halálos csend a teremben .
- Figyeljetek ide - kezdette a király.
- Kalandra indulok, de nem könnyelműen.
Ajándékot ígértem a császárnak, hát viszek is.
Láttátok, ugye , hogy mi sok szekérrel, hintóval jöttem.
Nos hát , ezekkel megyek én Prágába .
Szekerek s hintók mellett szere-száma nem lesz a mindenféle cselédnek.
De milyen cselédek!
Olasz gúnyában csupa magyar vitéz!
Jól tudom, nem volna illő ez a játék: hívott vendég áruló módjára lépjen egy városba.
Ám, ti nem tudjátok, hogy mit tervel ellenem a császár.
A követünk megneszelte, hogy foglyul akar engem ejteni.
Nos, ha ezt akarja, ám csak próbálja meg.
Kardra karddal, cselre csellel felelek én !
Az öregeknek még mindig nem tetszett a dolog : féltették a királyt , hátha balul üt ki a vakmerő kaland.
De nem merték ingerelni, mert jól ismerték a természetét: mennél jobban intik, csendesítik , annál jobban nekitüzesedik.
De ha már így van, ahogy van: javallották, hogy Toldi legyen a király személyes inasa, a vitézek színe-java legyen a kíséret, meg a "cselédség" is.
Szépen pennára szedték a java vitézek nevét, mindössze sem sokat, de Toldi még a keveset is sokallotta: minek annyi ember?
Közben a király parancsolta Laczfi Endrének, hogy a hadak élén ő is induljon két nappal később, ő is törjön be Morvába, s nézze, hogy melyik út visz egyhamarább Prágába ...
Egy szó, mint száz: aprajára meghányták-vetették a tervet, s másnap éjjel indult Lajos király olasz gúnyás vitézeivel, rengeteg szekérrel , hintóval.
Hej, mit kacagtak a vitézek, míg olasz bőrbe bújtak!
No, csakhogy kikacagták magukat, mert az úton nem volt helye a kacagásnak, pedig bizony nehezen állották meg, ha egymásra néztek .
Különösen Toldi...
Hej, Uram Jézusom , milyen figura volt, milyen maskara volt !
Hát volt, amilyen volt, Toldi is, a többi vitéz is , mindegy, csak a kaland sikerüljön.
Hiszen majd meglátjuk , sikerül -e, nem -e .
Elég az, hogy a kezdet nem volt erősen biztató : mindjárt a határnál akkora őrség fogadta, hogy felével is megelégedhetett volna Lajos király.
Voltak három annyin, mint a magyar vitézek, s ugyancsak megadták a tiszteletet a királynak: elöl-hátul, a szekerek , a hintók mellett sűrűn csillogtak-villogtak a cseh lándzsák.
Összenéztek titkon a magyar vitézek, az olasz bőr alatt feszült az acéling, a szekereken volt fegyver elegendő: hej , csak engedné a király, elbánnának ők a cseh lándzsásokkal !
- Nem, nem - intette le a király a szilajvérű vitézeket.
- Csak mutassatok nyájas arcot .
Há'szen mutattak is, jelekkel diskuráltak is, s egy órát sem mentek együtt, a magyar vitézek annyit már megértettek a nyelvtörős szavakból , hogy szeretnék a cseh bajtársak megkóstolni a magyar bort .
- Adjunk -e nekik? - kérdezte Toldi a királyt .
- Nem, nem.
Egy korty italt se adjatok nekik.
Hanem aztán ott , ahol megállunk, pihentetünk, hagyjátok, hogy - emeljenek el egy hordót !
Jól gondolta ezt ki Lajos király.
Amint első este megállapodtak , tábort ütöttek, s a magyar vitézek színleg hortyogni kezdettek, szép suttyomban lehengergettek egy hordót a szekérről, s bezzeg , hogy mind egy cseppig megitták a cseh vitézek.
Másnap, harmadnap is kiürítettek lopva egy-egy hordót - ez volt ám az élet!
Világ végére is elkísérték volna Lajos királyt .
Még meg sem érkeztek Prágába, híre ment előre, hogy mi tenger ajándékot hoz a magyar király.
Csődültek a népek mindenfelől csudalátni, s Prága város kapujában olyan nagy tisztességgel fogadták a királyt, hogy a szentséges római pápa sem kívánhat vala ennél nagyobb tisztességet.
Zászlókba borult a város, a vár, zúgtak a harangok, s a kapuban ékes beszéddel üdvözlé az érsek.
Aztán nagy fényes kíséret szegődött mellé , úgy kísérték a városba, a császári palotába.
Nem a várba, ahol lakozott a császár, no de, mindegy: majd oda is elmegy Lajos király .
No, ha tisztességgel fogadták, meg is emberelte Lajos király a város elejét: az urakat, a tiszteket, az előbbkelő polgárokat mind meghívta vacsorára.
Hanem aztán ez a vacsora nem afféle mesebeli vacsora volt, hogy azt mondja: tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt.
Tál is, tányér is, étel is, ital is volt itt elegendő, több annál, csak úgy folyt a mindenféle jó lé .
- Dínomdánom, sógor, ez ám csak a jó bor! - mondogatták a magyar vitézek, s sűrűn koccintgattak a cseh urakkal , akik fenékig hajtották a serleget, merthogy ilyen finom bort nem ittak , mióta a világra születtek .
Virágos kedve kerekedett a királynak is, pedig tudta, hogy bezárták Prága kapuját, s szép szerént meg sem nyílik az.
Még akkor sem lohadt le a kedve , mikor jött a császár követe, s mondá Lajos királynak, hogy császár őfelsége hallott már Lajos király megjöveteléről, örvend is annak erősen, merthogy úgy is illik: szolga az uránál tiszteletét tegye, s adóját elhozza.
El is várja holnap fent a várban, kegyesen fogadja őt is , adóját is, máskülönben Prága kapuja többé előtte meg nem nyílik .
Jó képet vágott a király a dölyfös üzenethez, még meg is kínálta a követet: igyál, ecsém, te is, tudom , megszomjaztál, míg ideloholtál.
Fiam , Toldi, serleget a markába !
Nyomott is egyet Toldi, de akkorát, hogy a követ nem bírta, Toldi tartotta a serleg talpát: úgy hajtotta fenékig.
S folyt tovább az eszem-iszom , dínomdánom, s mire kivirradott, mind asztal alá fordultak a cseh urak, de bezzeg, a magyarok állották a vigasságot: egy az , hogy jobban győzték az ivást , más az, hogy vigyáztak is magukra.
Ittak, ittak , de úgy ittak, hogy a serleg sohasem ürült fenékig .
Hát odakint a városban mi történt?
Ott sorban állottak a rengeteg nagy hordók, azt mind csapra ütötték, ihatott boldog-boldogtalan, amennyi beléfért, népség, katonaság: hadd emlegessék meg a magyar király vendégjárását .
Virradatkor aludott az egész város: mindenkit levert lábáról a magyar király bora.
Hiszen csak erre vártak a magyarok, nosza , először is a város kapujához , az alvó őröket egy szálig megkötözték, aztán sorba járták az utcákat, a részegen alvó, fetrengő katonákat szintúgy megkötözték, s akkor: rajta, rajta !
Megpendült a dob, recsegett a rézkürt, vad lárma verte fel az alvó Prága csendjét.
Szikráztak a kövek a paripák patkói alatt, veszettül vágtattak utcáról utcára, erre-arra száguldottak a magyarok, hogy mennél többnek lássa az álmából felriadott nép - haj, égszakadás , földindulás, szaladj te is, pajtás !
Hiszen szaladtak is összevissza az álmos szemű csehek, volt jajgatás , ordítozás, összevissza lárma.
Pedig vért nem is ontottak a magyar vitézek, csak inkább a levegőbe vagdalkoztak, de mindegy: a megrémült emberek szeme ezerszámra látta legyilkolni a katonákat, a polgárokat, s mire a nap felragyogott: csupa fehér zászlót látott lobogni a házakon.
Kegyelem!
Kegyelem !
Mind ezért rimánkodtak a fehér lepedők.
Hát a cseh vitézek hova lettek?
Azok bizony vagy megkötözve fetrengettek, vagy ide-oda elbújtak: azt hitték, egész hadsereg lepte el a várost .
Jó, jó, de mi lesz, ha észreveszik magukat?
Hogy voltaképpen egy csapatnyi magyar forgatta fel Prágát?
Gondolt erre is Lajos király, nosza, a kapuhoz, ki kell azt nyitni!
Az ám, ha az olyan könnyen menne!
Nehéz vashevederek a kapun, lakat temérdek rajta, de mekkora lakatok: szent igaz , hogy jól bezárták Lajost a kalitkába.
Sebaj, itt van Toldi: széles vállát nekifeszítette a kapunak, emelintett rajta egyet , hogy megropogott a csontja belé, de bezzeg recsegett-ropogott a kapuzár , bomlott a fő fal is: szörnyű döndüléssel kifordult a kapu .
- Most őröket ide!
Se ki, se be! - kiáltott a király .
Nyomban elállották a kaput a magyar vitézek, de hogy, hogy nem , egy cseh valahogy kisurrant köztük, s lóhalálában nyargalt a várba, hírt adni a császárnak: oda Prága, oda!
Bevette a magyarok királya .
- Ohó, öcsém, várj csak! - rikkantott Toldi Miklós .
- Vágtatott a király, mellette Toldi, szélnél sebesebben , nyomukban válogatott vitézek , közben Toldi előreugratott, s mikor éppen a lépcső aljába ért a hírvivő cseh , úgy kólintotta fejbe szeges buzogányával, hogy menten fűbe harapott.
Merthogy a várban semmit sem tudtak arról, mi történt a városban, míg odafent békén aludtak, csak most, hogy széllel-lobbal ott termett a király kicsiny csapatjával, kezdettek észretérni: nem így szokott egy hűbéres uránál megjelenni!
De nem ám !
Már fent vannak a palotában, Toldi mindenütt a király oldalán , üti, löki félre a cseh alabárdosokat, vagy három szobán így lökdösik át magukat, aztán - nincs, aki bejelentse a magyarok királyát, s hát ha volna , kérnék -e erre: nagy zajjal belépnek a nagy palotába, ahol a császár ült aranyos trónusán, két oldalán tíz fejedelem, mind a hűbérese, körös-körül alabárdos vitézek: így várta a császár a tizenegyediket , magyarok királyát .
Belép Lajos király, nyomában a magyar vitézek, a császár ránéz merőn, gőgösen, várja: mi lesz, hajt -e térdetfejet neki Lajos király.
Hiszen azt várhatja.
Visszanézte Lajos merőn a császárt , szemét le nem vette róla , csak nézte, nézte, nem szólt csak egy szót sem .
- Kezdjünk már valamit, felséges királyom - szólott halkan a háta mögött Toldi.
- Sehogy sem tetszett neki ez a hosszú hallgatás: égett a föld a talpa alatt, még jobban égett kezében a buzogány , amint ütésre szorongatta.
De Lajos király csak hallgatott, hallgatott, pedig Toldi már a sarkát is nyomkodta felséges urának.
Végre is a császár szólalt meg .
Intett a hírnökének: eredj , szólj neki, lépjen már közelébb.
Mi dolog az , hogy nem hajt térdet-fejet nekünk ?
Hangos szóval szólítja a hírnök Lajos királyt : lépjen hát közelébb, hajtson térdet-fejet, de Lajos csak hallgatott tovább.
Most már a császár szólította meg :
- Hallod -e, szolgám, lépj közelebb, hajts térdetfejet, aztán te is helyet foglalhatsz oldalamon .
Lajos király erre sem mozdult meg, csak hallgatott tovább.
Hiszen várhatott is ezzel még a király, ha szól, úgysem hallották volna a szavát, mert egyszerre szörnyű zaj, riadalom támadt, csakúgy belódult a terembe egy porlepte hírnök, s lihegve, lelkendezve jelenti: vége Csehországnak... magyarok betörtek...
Hadainkat szétverték... leölték ... talán már ide is elértek ...
Akkor már betámolygott a második követ is: Oda Prága!
Magyar elfoglalta !
Haj, bezzeg hogy leszaladt a gőg, a kevélység a császár arcáról s helyét elfoglalták mindenféle színek: kékült , zöldült, sárgult, el is feketedett, s mint a nyárfa levele, szegény, úgy remegett.
Csak ezt várta Lajos, most már megszólala :
- Ím, eljöttem hozzád, Károly király, császár.
Azt kérdezem tőled : hozzak -e még adót ?
- Ej, ej, fiam, fiam - mosolygott a császár kényszerülten -, micsoda beszéd ez?
Tréfa volt az egész.
Tréfámra tréfával fizettél: rendben vagyunk, nemde?
Vagy talán haragszol?
No, no , csillapodjál.
Mondom, hogy tréfáltam.
Addsza már a kezed, legyünk jó barátok.
Nem elég tán a szó ?
Foglaljuk írásba: legyen feleséged a kicsi leánykám, ha felnő, s ha tetszik, s vele szálljon rád majd Cseh- és Morvaország, ha - fiam nem lenne.
Akarod ?
Akarod.
No, hát kezet rája .
Nyomban paroláztak, írást is csináltak, de Toldinak nem tetszett az ilyen békesség.
Micsoda béke az, ha elébb vér sem folyt?
Nem is állotta szó nélkül, buzogányát megsuhogtatá s mondá kemény szóval :
- Halljátok -e, tizenegy királyok!
Uratokat, Lajos királyt úgy ne szolgáljátok, hogy agyatokba rontom arany koronátok !
Így, így, szóról szóra így mondotta Toldi, de Lajos király mosolyogva csitította: No, no, fiam, Toldi!
Aztán a tizenegy királyok felé fordult, s mondá azoknak is, mosolyogva mondá :
- Már ez ilyen ember!
Mi magunk is alig bírunk vele .
Bizony, amit mond, meg is teszi Toldi !
No, de vérrel vagy vér nélkül, elég az, hogy szent lett a békesség, írásba foglalták, szépen aláírták, lett aztán erre olyan dínomdánom , hogy híre ment hét országra, még azon is túl .
Három nap s három éjjel szólt a muzsika, döngött a padló császár palotáján, folyt a jó magyar bor, akkor aztán negyedik nap lóra pattant a király, s vígan kocogott haza vitézeivel .
Meghiszem azt, vígan.
Sikerült a kaland, de még hogy sikerült !
Madarat lehetett volna fogatni a királlyal.
Rég is nem volt ilyen adakozó kedvében.
Még haza sem ért Budára, útközben gazdagon megajándékozta vitézeit , legkiváltképp Toldit: nevére íratta Szalonta várát, amelyhez járt ötvennyolc telek, nagy rétek, erdők, malmok - hej, mi tenger vagyon, elég volna grófnak !
No, Miklós, örülsz -e?
Örült is, nem is.
Most, hogy vége volt a prágai kalandnak, s hazafelé tartott: újra meglepte szívét a bánat.
Minek a nagy vagyon?
Mit csináljon véle, ha nincs felesége?
Feleség, feleség!
Hiszen azt ő kapna százat is, nem egyet, de mit ér, ha nem éppen azt, azt az egyet , Rozgonyi Piroskát !
El-elmaradozott a seregtől, végre el is maradt egészen, csak nagy , nehéz bánatja volt vele, - no meg - Bence.
A fiatal Bence.
De lett volna Toldi szívén ezer akkora bánat, mint amekkora volt , akkor is felkacagott volna , megpillantván Bencét.
Tiszta csuda, hogy meglátta, mert a feje is alig látszott ki, úgy telerakta lovát, magát mindenféle cókmókkal .
- Hát te mit csináltál?
Mit raktál magadra? - kacagott fel Toldi .
- Hogy mit?
Amit csak lehetett.
Hej, uram, mégiscsak jó dolog a háború.
Ha nem csurran, cseppen - sunyított ravaszul az együgyű legény .
- Rögtön mind lehányod! - rikkantott rá Toldi.
- Mit!
Hát te raboltál?
Nesze a váltsága!
S odadobott neki egy zacskó aranyat .
Hiszen egy zacskó arany is valami, de Bencének szörnyen lefittyent az ajaka, mikor a sok drága holmit le kellett raknia.
No, nem is csuda.
Mi tenger drágaságot indított útnak!
Volt ott vagy négy vánkos, de még derekalj is.
Aztán lóvakaró, cingomb.
Balta, fövenyóra , vasaló, bőrlámpás, patkószeg, s más ilyen kincset érő holmi.
Keservesen nézett vissza Bence a drága holmira, de bezzeg nem a lova: vígan kocogott Toldi Pejkója után.
Most már lépést tarthatott vele.
Tarthatott, mert a Pejkónak a gazdájához igazodott a járása , csak úgy ment, mendegélt, szomorúan ügetett.
Így jár a ló, ha gazdája búsul , sóhajtozik .
Toldi pedig többet nem törődött Bencével, nem a sereggel, nem senkivel: az ő lelke otthon volt már.
Otthon, a szalontai várban .
- Hátha mégis, hátha... - tűnődött, hánykolódott a lelke.
Aztán szépen rajzolni, színezni kezdte a jövendőt .
Talán még nem késő.
Elmegy Piroskához, megköveti szépen.
Megkéri a kezét Rozgonyi uramtól.
Aztán lába elé borul a királynak.
Elmondja majd a kegyes királynak a szíve bánatját.
Nem fogja tagadni megtévelyedését.
A király is ember, ő sincs hiba nélkül, majd megbocsát neki.
Tar Lőrinc?
Ej, keressen más asszonyt az a gyáva féreg !
Így fűzte, fűzögette Miklós az aranyszálú gondolatokat, festette , festegette a színes képeket.
Látta már Piroskát a szalontai várban, a vár kapujában: ott áll órák hosszat, s néz a messze távolba: jön -e már a hadból az ő vitéz ura?
Ó, ha így lehetne !
Arcáról eltűnt a komorság, szívéről leszakadt a nagy bánat terhe , s hogy megkönnyebbedett a szíve, megérezte a Pejkó is, repülve repült, hogy utolérje, el is hagyja társait.
Tarka virágos réten repül át a Pejkó, rétről be erdőbe: mindegy neki, repül tovább, mint a madár .
De egyszerre csak keményen megrántja fékje szárát Toldi :
- Megállj, Pejkó, megállj !
Éles sikoltást hall a vitéz, aztán látja, amint a sűrűben eltűnik egy lovas: ölében egy nő rémülten sikoltoz , jajgat, hogy sír belé az erdő .
- Utána!
Utána !
Percig sem habozik a jó Toldi Miklós.
Tudja, hogy mi történt, s mit kell cselekedni.
Valaki nőt rabolt, utána , utána!
Megöli a cudart .
Vágtat a Pejkó hegyre föl, völgybe le, árkon-bokron át, már nyomában Toldi a rablólovagnak, látja, hogy ölében egy szép leány hever aléltan.
Sziklás hegy tetején áll a rabló vára , oda nyargal, Toldi meg nyomában.
Csaknem egyszerre ugratnak be a kapun .
Ott az udvaron leugranak a lóról mind a ketten, a rablólovag utat nyer a zegzugos várban, de Toldi nem enged, kergeti szobáról szobára, míg egyszerre csak megmozdul lába alatt a padló, süllyed alább, alább: vak sötét pincébe zuhant le szegény Toldi Miklós...
Vak sötét pincébe, keserves rabságra .
Ha várod, várhatsz rá, Rozgonyi Piroska !
Pedig várja szegény, szívszakadva várja...
Hej, mert őneki is azt súgja valami: hátha mégis, mégis ...
Kelepcébe kerül vitéz Toldi Miklós
Még nem indult volt el Lajos király a prágai kalandra, mikor Rozgonyi uram Piroskát felvitte Budára.
Szép háza volt Budán Rozgonyi uramnak , de rég, nagyon rég üresen állott ez a ház .
Merthogy fiúval nem áldotta meg Isten, elfordult a kedve az udvari élettől, ottan magát minek mutogassa?
De , lám, a király kegyelme fiút adott az öreg bajnoknak, hej! de megfiatalodott egyszerre!
Újra megkívánta a fényes, lármás udvari életet, nem volt maradása Kesziben: kiürült a vén udvarház, s helyette megtelt az a másik, Budán, mely oly sokáig némán, üresen szomorkodott .
Álmodni sem merte volna Rozgonyi uram, hogy öregsége így megaranyozódjék.
Hiszen ami igaz: igaz, balkezű Lőrincnél kedvére valóbb vitéz is nyerhette volna meg Piroska kezét, ő maga is gondolt Toldira, de hát így volt megírva a sors könyvében: öreg szíve belényugodott.
Büszke öröm töltötte el keblét, ha a király nagy kegyelmére gondolt, s hát még, mikor tapasztalta , hogy a király épp oly kegyesen, nyájasan fogadja a budai palotában is, amilyen kegyes, nyájas volt hozzá Kesziben!
Szép gyöngén kézen fogta Lajos király Piroskát, úgy vezette az özvegy királyné elébe , aki éppen a nappali teremben üle, mellette, körülötte királyok, nagyurak leányai, százan, ha nem többen .
Piroska remegve térdelt le a nagyasszony előtt , megcsókolta a csókra nyújtott kezet, s földre sütött szemmel várta sorsát : megnyeri -e kedvét a király anyjának .
- Állj fel, leányom - szólt a királyné kegyesen , nyájasan.
- Itten maradsz az udvaromban, udvari leánynak.
Sok szépet hallottam rólad a fiamtól, s az én királyfiam nem szokott csalódni.
- S intett egy szépséges szép leánynak , aki nem vala más, mint a bosznyai bán leánya , világszép Örzse, mondá neki: a te udvari leányod lesz Rozgonyi Piroska!
Szeressétek egymást .
Aztán szétoszlott az udvar, ment a két leány kéz a kézben , vezette, vitte gyorsan Örzse Piroskát az ő fészkébe, még szót sem igen szóltak , csak egymásra néztek, egymás bús szemébe s testvérekké lettek !
- Szeretlek, szeretlek - mondotta Örzsike.
- Látom a bánatot a te szép szemedben, s szeretlek tégedet a te bánatodban.
Óh, nézz a szemembe!
Bánat lakik ott is, titkos nehéz bánat.
Szeress te is engem !
Őrizte egész nap szíve titkát a bosznyai bán lánya , de este, hej , este, mikor nyugalomra tértek, odasompolygott a Piroska ágyába, ölelte , csókolta s bánatát meggyónta: szereti a királyt , magyarok királyát.
Szereti , bár Lajos el van már jegyezve !
Sírt Piroska, keservesen sírt, siratta szegény Örzsét, holott sirathatta volna magát is.
Hátha ő kiöntené szíve bánatát!
Nem kisebb ez annál .
Talán még nagyobb is.
Akit ő szeret, az sem tud az ő szerelméről, sőt meg is alázta.
Nem, nem gyónta meg szíve titkát, de leste, várta, mikor jön Toldi Budára.
Hátha mégis, hátha mégis...
Apja folyton sürgeti a menyegzőt, sürgeti a jegyese is (Égett a föld Lőrinc talpa alatt , hátha nagy hirtelen megfordul a szerencséje ? ), de Piroska húzta, halasztotta a menyegző napját - hátha mégis , hátha...
Mert százszor, ezerszer fogadkozott , hogy Lőrincé lesz csak azért is , ha belepusztul is, de százegyszer, ezeregyszer mást mondott a szíve.
Óh , szegény Piroska !
Fetrengett vala pedig jó Toldi Miklós sötét pince földjén, mialatt Piroska lelke így vívódott.
Mikor lezuhant , elvesztette eszméletét, s hogy ébredezni kezdett, tehetetlenül feküdött a nyirkos, köves földön: oda szegezte testének szörnyű fájdalma.
De lassanként magához tért, szeme belemeredt a vak sötétségbe: vajon hol lehet most?
El-végig gondolja, hogy mi történt vele.
Vak sötétség vette körül, s mégis világosan látott , szörnyű világosan.
Rablólovag foglya lett, többé nem látja meg Isten áldott napját.
Itt senyved el szép fiatalsága .
De ím, egyszerre gyenge világosság szűrődik felülről a vak sötétségbe.
Hej, de nagyot dobbant a szíve !
Gyenge világossággal gyenge reménység szűrődött a szívébe is.
Gyenge, de reménység!
De hallga, odafent van valaki.
Hallja nehéz léptek dobogását s várja szívdobogva az emberi hangot.
Nem emberi hang volt, vadállati hang volt, amit ő most hallott.
Kegyetlen , lelketlen, durva, kárörvendő .
- Élsz -e, Toldi Miklós?
No, csak élj - halálig !
Innen ki nem kerülsz, itt fogsz elsenyvedni!
Tudod -e, ki vagyok?
Jodok az én nevem.
Nem ismersz?
Ismerj meg.
Megölted apámat, a híres cseh vitézt Duna szigetjében .
Emlékezel rája?
Vagy tán elfeledted?
Eszedbe juttatom, el sem is felejted - itt döglesz meg, kutya!
Azt hitted, ugyebár, hogy leányt raboltam?
Hahaha !
Megjártad!
Az én húgom volt az, akit elraboltam !
Hallod, Toldi, hallod ?
Sajgott, nyilaldozott minden porcikája jó Toldi Miklósnak, de mi volt testének sajgása amellett, ahogy a szíve sajogott, a lelke háborgott.
Ha csak talpra állhatna!
Motozta, kereste a kardját , hogy azt felhajítsa a nyílás felé s úgy oltsa ki gonosz lelkét a haramiának .
Megtalálta kardját, de csak azért, hogy még rettentőbb fájdalom szaggassa a szívét: Toldi Miklós nem bírta felemelni kardját, s tehetetlen dühében "nagy nehezet búgott " ...
- Hát élsz!? - kiáltott le most egy rikácsoló női hang.
- No, csak élj!
Tudd meg, enyém vagy, az én rabom vagy.
Vane mátkád?
Van -e feleséged?
Hát gyermeked van -e?
Sem ez, sem az nem borul a te sírhalmodra.
Éheztetlek , szomjaztatlak, de úgy, hogy ne halj meg!
Hallod , Toldi, hallod ?
Jodok húga volt ez, Jodovna .
- Oh, jaj - nyögött Toldi - minő aljas lélek !
Vadállatnál vadabb .
Jaj, hát ilyen is van!
- S szíve majd megszakadt , gondolván egy másik leányra .
Akinek lelke hófehér, aki beillenék angyaloknak seregébe s akit ő oly durván megsértett !
Hej, ha innen kikerülhetne, de lemosná a gyalázatot , mit könnyelmű pillanatban önfejére zúdított !
Ha innen kikerülhetne!
De volna ereje a régi, s ez a régi megszázszorosodnék, rab maradna holtig, hacsak csudát nem tesz érte a jó Isten .
Nem történt csuda, történt egyéb.
A cseh király megsokallotta a rablólovagok garázdálkodását, s merthogy erősen szégyellette a kudarcát ( kitűnt, hogy a magyar sereg csak megmutatta magát s az ő serege eszeveszett futásnak eredett ), hát mondom: merthogy erősen szégyellette kudarcát, le akarta mosni valami nagy cselekedettel a gyalázatot, s nosza elrendelte, hogy sorba vegyék a rablófészkeket, kő kövön s rabló életben egy szál se maradjon !
Hát elindult a had rablófészkek rontására-bontására , rablólovagok irtására, azalatt meg Jodovna mást gondolt: drága ételeket, italokat eregetett le Toldinak, hadd szedje össze magát, térjen vissza régi ereje s akkor kezdi a kínzást.
Hiszen jól kigondolta ezt az ördöglelkű leány.
Lassan, lassan visszatért Toldi régi ereje, s hogy ismét talpra állott, a vak sötétségben körültapogatta börtönét, hátha valahol ajtót találna.
Ajtót, akármilyen nehéz vasajtót, lenne rajta zár száz, nem egy, mázsás valamennyi, annál is nehezebb , széles vállát nekifeszítené, ahogy Prágában cselekedte, a sarkából kipenderítené!
De hajh, nem volt az ő börtönének ajtaja.
Torony volt az , körös-körül kőfal.
Próbálta kardjával feszegetni a követ - próbálhatta: földbe gyökeredzett szikla volt körös-körül a fal!
S egyszerre csak kettétört a kardja!
Nem is ketté, diribbe-darabba.
Hiába , hiába szörnyű nagy ereje, itt kell elpusztulnia !
Kicsordult a könnye tehetetlen dühében, harapta a karját szörnyű nagy haraggal: mit ér a nagy erőd, mit acélos izmod, rontani-bontani, ha nem tudod börtönöd falait!
Így dühöngött szegény Toldi Miklós, mikor felülről ismét gyenge világosság szűrődött le a vak sötétségbe .
A gyenge világosság útján gyenge, lágy női hang, nem az a durva, nyers , rikácsoló, mit először hallott .
- Hallgass ide, Toldi, világhíres vitéz!
Akarsz szabad lenni ?
Rajtad áll egyedül.
Légy az uram, Toldi, s megbocsátom néked az apám halálát .
Még többet is teszek.
Ma éjjel megölöm tulajdon bátyámat.
Mienk lesz e szép vár, annak tenger kincse.
Élünk nagy vígságban , világ pompájában.
Akarod -e , Toldi ?
Megfagyott a vér Toldi ereiben e szörnyű szavakra .
Most csak hazudnia kellene, visszaszerezhetné szabadságát , talán teljesülne szíve legfőbb vágya.
De az ő nemes lelke felháborodott az ördögi teremtés ajánlatán, s öklét rázva kiabált fel :
- Hallgass, te boszorkány, rút ördögi lélek!
Hej , csak szabaduljak s kezemre kapjalak, beléd fojtom ördögi lelkedet !
- Úgy!? - sikoltott Jodovna (De megdurvul egyszerre a lágy , hízelgő hang !) - hát akkor itt rothadsz, büszke Toldi Miklós.
Nem kellek én neked?
Féreg egyen meg hát !
Arra becsapta a kis lappancs-ajtót, szörnyű nagy haraggal elszelelt Jodovna, s szegény Toldi Miklós ott maradt a vak sötétségben.
Mikor van éjjel, mikor van nappal, honnét tudta volna ?
Gyenge világosság sem szűrődött be azután többet.
Napok múltak, míg ledobtak egy falás kenyeret , kőnél keményebbet.
Vajon hány nap múlt el így: ki tudná megmondani?
Az erőre , életre kapott test újra sorvadott, aszott , szegény Toldi Miklós kegyetlen sorsának megadta már magát .
De egyszer csak mi történt?
Szörnyű zaj, lárma , szitkolódás , káromkodás, jajgatás zúgott-morajlott le a börtönbe, s felülről a szűk nyíláson pattogtak le a szikrák, szállott, kavargott a füst s már-már fojtogatni kezdette Miklóst: vége, vége, itt kell elvesznie gyalázatos módon !
Recsegnek-ropognak a gerendák, szörnyű robajjal zuhannak le kőfalak, nagy , nehéz vasajtók, de ezen a rettenetes ropogásonrecsegésen, zuhanáson , dördülésen is áttör Miklós bömbölése: a ketrecbe zárt oroszlán hangja ez, mely mérföldekre hallatszik, meghallják ezt is !
- Még van itt valaki! - hallja Miklós a kiabálást.
- Fogoly bizonyosan.
Keressük, vitézek !
Útbavezeti Miklós hangja a keresőket, kötelet eresztenek alá s annál fogvást felhúzzák Isten szabad ege alá .
Szabad lett, szabad !
Vitték egyenest Károly császár elé, s ott elémondá Toldi, hogy ki s mi ő, hogyan jutott a rabló kezére.
S elmondán ezt szép rendiben, szóla ekkor, amint következik :
- Felségednek köszönhetem életemet, szabadságomat .
Addig meg ne lássam szép Magyarországot, míg egy szálig ki nem irtom a cudar zsebrákot!
Csak egy kardot kérek vitéz kardom, csak egy lovat kérek Pejkó lovam helyett !
Hiszen adott a császár, hogyne adott volna, kardot is, lovat is Toldinak.
Tenyerükön hordozták, dédelgették, s bizony hordozhatták, meg is érdemelte: egy hét, kettő alighogy eltelék , írmagja sem maradt a zsivány népségnek.
Ezt ugyan senki nem csudálja, ki Toldi Miklósnak eddig való nagy csuda dolgait hallotta, de már az csuda volt , amit mostan mondok: félek, nem hiszitek, pedig nem hazudok.
Hát az történt egyszer, amint jó Toldi Miklós a császár lován ügetett egy erdőn át, hogy csak elejébe nyerít egy pej paripa , nyihog-vihog, örvendezik: bezzeg, hogy a Pejkó volt, Toldi kedves paripája !
Hej, édes jó istenem, volt öröm!
Rajta volt a nyereg a Pejkón úgy, ahogy elhagyta, mikor Jodok vára udvarán leszökött róla, de még két-kéz kardja is ott lógott: nem akadt emberfia, aki Pejkót lefogja , pedig bizonyosan sokan megpróbálták .
- Ember vagy, nem állat! - kiáltott Toldi s megölelte, megcsókolta kedves paripáját.
Aztán felpattant rá, s még csak most jött az igazi haddelhadd: zsiványnépnek szörnyű pusztulása .
Amit egyszer Toldi feltett magában, végre is hajtotta.
Húzta a szíve hazafelé, húzta erősen, de hiába, addig el nem hagyta Csehországot, míg egy fia zsiványt talált.
Így kívánta ezt a magyar becsület .
Férjhez megy Piroska
Rég hazajöttek már mind a vitézek a prágai kalandból, egyedül Toldi nem.
Hej, szegény Piroska!
Mikor csak a jó Isten látta, hullatta könnyeit, két szép szemét szinte vakra sírta .
Naphosszat könyökölt ablakában s nézett, nézett a messze távolba, de hiába nézett : nem jött Toldi Miklós.
Nem , nem bírta tovább szíve titkát, nyakába borult szép Örzsikének, lángba borult arca a szégyentől, úgy kérdezte reszketve , dadogva :
- Mondd meg nekem, mondd meg ...
- Mit mondjak meg, lelkem ?
- Ugye hazajöttek hadból a vitézek ?
- Hazajöttek, lelkem .
- Toldi is hazajött ?
- Toldi!?
Őt nem láttam.
De miért kérdezed őt ?
Sírva fakadt a lány, zokogva mondotta :
- Rokonom ő nekem !
- Óh, te szerencsétlen!
Óh, te boldogtalan!
Nem rokonod Toldi .
Sokkal több ő annál.
Szereted őt, mint én azt ... igen, azt az embert.
Ugye hogy szereted?
Valld meg nekem mindjárt, szerencsétlen leány !
- Szeretem, szeretem - suttogta Piroska .
Hiszen éppen eleget hallott a jólelkű Örzse, majd elvégzi ő a többit: kinyomozza, -puhatolja, merre vagyon Toldi.
Egy volt a válasz minden daliától, akit megkérdezett: Bence ha tud róla .
Mindig hátul jártak, a seregtől el-elmaradoztak.
Nosza, elévette Bencét a leány :
- Hallod -e, jó Bence, hová lett a gazdád ?
- A gazdám hová lett?
Hej, nagy a sorja annak, drága szép kisasszony!
- S nagy feneket kerített a beszédjének Bence.
Meghiszem azt , fontos személy ő most.
Királykisasszony állott szóba vele.
- Hát az úgy vót , megkövetem alássan a felséges királykisasszonyt , hogy elmentünk Prágába.
Ott a cseheket elitattuk.
Aztán kard ki hüvelyből ! vágtuk a csehet, mint a torzsát .
Én magam levágtam százat, hát még a gazdám !
- Jó, jó, hiszem, hiszem, de hol van a gazdád ?
- Hogy a gazdám hol van?
Hát az úgy vót, megkövetem alássan, hogy Prágát kiraboltuk - tyhű, mi tenger kincset raboltam én is, de bezzeg, hogy a gazdám lerakatta - az igaz, hogy megfizetett érette - elég az, hogy Prágát kiraboltuk ...
- Hiszem, hiszem, de hol van a gazdád ?
- Hogy hol van a gazdám?
Há'szen éppen arra térek .
Amint jöttünk , jődögéltünk hazafelé, rengeteg erdőbe értünk s hallj csudát! még a föld is szikrát vetett, akkorát sikoltott valami királykisasszony.
Nézem, nézem, mi történt?
Hát az történt, hogy egy rettentő nagy óriás, magasabb a toronynál , felkapott a lovára egy királykisasszonyt s azzal uccu neki, vesd el magad! - elvágtatott vele, mint a sebes szélvész.
De bezzeg az én gazdámnak sem kellett több, ahogy ezt látta, megsarkantyúzta a Pejkót , én is az én lovamat, utána az óriásnak.
No, a gazdám a nyomában is volt szakadatlan, egyszerre értek egy vár kapujába, ott mindketten bementek s úgy eltűntek , mintha föld nyelte volna el .
Én is utánuk akartam ugratni, de mire odaértem , bedöndült a kapu az orrom előtt.
Én aztán vártam, vártam, közbe-közbe dörömböltem, kiabáltam, de a kapu nem nyílt meg.
Mit tehettem, nagy búsan tovább mentem, mendegéltem, osztán egy csárdába betértem, ottan vártam a gazdámat három éjjel, három nap: nem jött .
Majd hazajő, gondoltam magamban s azzal a seregnek utánaeredtem.
Ne búsuljon érette a kisasszony, tudom szentül, hogy gazdám az óriást levágta, a királykisasszonyt feleségül vette, talán már azóta király lett belőle.
Hej , megérdemelné !
- Igazat beszéltél?
Megesküdnél rája ?
- Hiszen, hogy éppen óriás lett volna az a rabló , arra nem eskünném meg, de Isten Jézus úgy segé'n, magas volt a lova, magas ő maga is.
A leány meg - azt sem tudom éppen, hogy királykisasszony volt -e, de olyan volt , mintha az lett volna.
Úgy sikoltozott, mint egy királykisasszony .
Most már eleget tudott Örzse.
A veleje mégiscsak az volt a Bence beszédjének, hogy Toldi eltűnt egy várban.
Hátha megölték?
S hátha ő ölte meg a rablót s csakugyan ottmaradt, éli a világát a megmentett lánnyal?
Óh, szegény Piroska!
Hogy mondja el néki, mit Bencétől hallott !
Mit tegyen?
Elmondja.
Szépítve, gyengítve.
Aztán vigasztalja : hátha így, hátha úgy...
De hiába vigasztalja , Piroska szíve vergődik, vonaglik , mint a sebzett madár.
Akár meghalt, akár él Toldi, mindenképpen vége ...
- Ha én neked lennék, kolostorba mennék - tanácsolta Örzse.
- Menj a királynéhoz, nyisd meg a szívedet.
Ne félj , örülni fog, ha szándékod hallja .
Eredj, lelkem, eredj !
- Nem, azt nem tehetem - zokogott Piroska.
- Megszakadna szíve az édesapámnak.
Ha látnád, mint örül, hogy lesz unokája, aki majd az ő nevét viseli.
Nem, ezt nem tehetem!
Az én sorsom meg van pecsételve.
Így volt megírva az egekben.
Felesége leszek Tar Lőrincnek, ha a szívem meg is szakad belé !
Attól kezdve jókedvet erőltetett magára Rozgonyi Piroska, még ő maga szorgatta, sürgette a menyegzőt, éjjelnappal a nagy készület foglalta el lelkét: így kergette, űzte el magától a sötét felhőket .
Mire ősznek évadján hazakerült Toldi, asszony volt Piroska.
Nem ment egyenest az udvarba, ment az ő házába, ottan tudta meg Bencétől a nagy történetet.
Mintha verték volna fejbe bunkósbottal, szédült, bódult Miklós , aztán kitámolygott a házból, ki az utcára, a sötét, zimankós éjszakába, ottan tért magához .
- Szeretett, szeretett és én megaláztam! - őrjöngve kiáltá szegény Toldi Miklós s esze nélkül rohant az utcán, el a Rozgonyi uram házához, ottan megállott, vadul nézte a sötét ablakokat, majd öklével megdöngette a komor falakat: hej, ha most Tar Lőrinc ki találna jönni !
Versenyt tombolt lelke a tomboló széllel.
Megátkozta magát s az egész világot .
- Én vagyok a bűnös, egyedül én vagyok.
Jaj, mit cselekedtem !
Hajnal felé kimerülten dőlt le egy korcsma utcai kőpadján.
Ott a vére kissé lehiggadott, dühe csillapodott .
- Megyek innét - mondotta magában.
- Megyek Szalontára.
Ott élek magamban, messze távol tőle.
Megyek innét , megyek...
De virradott s Toldi fölkelt a kőpadról, indult hazafelé s hát amint menne, ki jő vele szembe?
Tar Lőrinc, senki más !
Szeretett volna másfelé fordulni, kikerülni Lőrincet, de az jókedvűen szaladott elébe, köszönt jó messziről , aztán belekapaszkodott Toldiba, kikérdezte, hol járt, merre volt, mikor jött, miért maradt el az ő lagzijáról (Hej, mi pompa volt ott !) s mondá végezetül :
- Gyere hozzánk vacsorára, bajtárs.
Csak hármacskán leszünk.
Ígérd meg, kezet rá !
- Nem megyek el, Lőrinc - szólt Toldi mogorván.
- Emlékszel, mit mondtam, mikor azt a leányt neked megszereztem ?
Ne felejtsd el, Lőrinc.
Hogyha rosszul bánnál vele, hát akkor elmennék, de jaj lenne neked !
- Ej, micsoda beszéd!
Hogy én rosszul bánjak az én Piroskámmal !
Szeretjük mink egymást, mint gerlicemadár.
Nem hiszed?
Jere el !
Azt sem mondta Miklós: elmegy, azt sem mondta, nem megy, szó nélkül vált el Lőrinctől, komoran hazaballagott , otthon aztán meghányta-vetette a dolgát s akképp hányta-vetette, forgatta, hogy estére elment vacsorára!
Csak egyszer akarta látni Piroskát!
Csak egyszer!
Jól tudta, hogy kevesebb lesz ezután az élete, ha látta Piroskát, de mindegy : látni akarja!
Aztán megy Budáról, többet vissza sem jön.
Eltemeti magát a szalontai várban, ott él egymagában, bús magányosságban .
Hát Piroska?
Hej, mikor megtudta az urától, hogy ki lesz a vendég !
Szeretné mondani: ne, ne!
Üzenj neki, ne jöjjön el ide: de mégsem mondja ezt .
Egy szó sem tud jőni remegő ajkára.
De mikor magára marad, térdre esik, kezét összekulcsolja s imádkozik, sírva imádkozik : bárcsak ne jőne el!
Mindezt imádkozza, de mást mond a szíve: ó, bárcsak eljőne!
Csak még egyszer látná !
Hát mégiscsak az volt az igazi imádság, az, amelynek hangos szava nem volt: eljött Toldi Miklós.
Már ott pihen Piroska puha kis kacsója Toldi vaskezében.
Csak egy pillanatra.
Elég volt, elég volt.
Hogy megrezdül az a vaskéz, melynek könnyű vessző az öklelő dárda!
De erős a lelke mind a kettőnek , csak egy pillantásig tart az ellágyulás, a megilletődés: arcuk nem mutatja, mi forr, mi fő belől.
Megindul a beszéd, foly mint a folyóvíz, Lőrinc dicsekedik nagy boldogságával, nagy gazdaságával (az idei termés az volt csak a termés ! ) , aztán sorba jönnek háborúk, kalandok, közbe-közbe nagyokat nevetnek.
A tüzes bor megoldja a nyelveket, egyszer-egyszer hárman is beszélnek s no lám, mi csuda történt? - széles, virágos kedve nyílt Miklósnak, poharat emel , felköszönti a boldog házaspárt, nagyot iszik értük .
Hiszen ez így jól indult, igazán jól.
Ha ezt látná a nap, tudom , megcsudálná, de csak a hold sütött, az pedig vigyorgott, előre vigyorgott azon , ami készül, készülődik: Kiugrott medréből a jókedv, talán mindjárt táncra is kerekednek, ha vége szakadt volna a vacsorának , de annak vége-hossza nem volt : ihol, éppen most hoztak be rengeteg nagy ezüsttálon egy vaddisznósüldőt , egészben, ropogósra sütve, a szájában piros alma mosolygott - csuda -e, ha a vén hold képe még szélesebbre húzódott ?
- Ez ám csak a süldő! - szólt büszkén Lőrinc.
- Én lőttem ezt , Miklós !
Aztán vette a kést, hogy felszeletelje, de csak nyiszálgatta a balkezű Lőrinc, nem boldogult vele .
- Ide a kést nekem! - szólt Toldi nevetve s elkapta Lőrinctől .
Nézte, nézte ezt Piroska, s mit gondolt, mit nem , elmosolyodott , az ám, valami csintalan gondolat szaladgált a fejében, s uccu neki, az ajakán ki is szaladott :
- Ej, ej, kedves uram, nem értem a dolgát.
Miért kíméli folyvást a jobb kezét kelmed?
Láttam a víváskor, hogy amikor a bal kifáradott, a jobbjával hatalmasat vágott !
Hej, tűzbe-lángba borult az arca Lőrincnek, elevenre talált a célzás, meg is sebezte kegyetlen.
Elvesztette fejét s mondani is szörnyű, látni hogyne volna! - bal kezével odavágott, ahonnét a pajkos szavak nyila rája röppent.
Mit tettél, Tar Lőrinc!
Nézd , kiserkedett a vér, a Piroska vére !
Állott Toldi, mint egy szobor, megmeredve, arca fehér lett, mint a fehérített vászon, aztán egyszerre zihálni , emelkedni kezdett a melle, szikrát hányt a szeme, a szobornak a keze emelkedett s készült a csapásra, halálos csapásra.
Ám ezt Lőrinc nem várja meg, esze nélkül rohan a szomszéd szobába , annak az ablaka nyílik az utcára, tolvaj módjára veti át magát az ablakon, úgy menti meg gyáva életét .
Már utána akarja vetni magát Toldi, de Piroska könyörögve áll elébe, megfogja kezét, ráborul, esdekel , könnyével áztatja Toldi Miklós kezét : ne, ne, ne ölje meg !
Nézzetek ide, hogy szelídült báránnyá a vérszomjas tigris.
Szép gyöngén keblére vonja a boldogtalan asszonyt , csókolja a vértől piros ajkat .
- Jer velem, jer velem, édes virágszálam!
Elviszlek , megvédlek egész világ ellen !
Csak ekkor tért magához Piroska s összeszedve minden erejét , kibontakozott az ölelő karokból, könyörögve , esdekelve nézett Toldira :
- Lovag!
Védd meg egy nő becsületét !
Lovag, védd meg egy nő becsületét...
Ez neki szólt .
Ő a lovag , Piroska a nő, kinek becsületét meg kell védeni .
Lett légyen bármi durva Lőrinc cselekedete, övé ez az asszony .
Toldi Miklós igazi lovag volt.
Eleresztette Piroska kezét s ment , némán, szó nélkül.
Ment azzal az erős elhatározással, hogy soha, soha nem fogja látni többet Rozgonyi Piroskát ...
A szalontai várban
Nem maradott egyedül Piroska az apai házban, mikor Toldi eltávozott: vele maradott az emésztő bánat, a rettentő önvád.
Tépelődött , vergelődött szegény, keserű vádakkal illette önmagát.
Lám, szerette s szereti őt Toldi s ő ezt nem érezte meg.
Ha megérzi vala , nem köti életét Tar Lőrinchez, a gyávához, aki nem átallotta hitvány módon szerezni meg az ő kezét .
De hát nem volt -e hitvány a Toldi cselekedete ?
Nem, nem!
Most már talált rá mentséget.
Bizonyosan próbára akarta tenni az ő szerelmét!
De ő ezt nem érezte meg, nem értette meg akkor.
Oktalan tépelődés , oktalan önvád: késő, késő !
Hűséget esküdött a gyáva Lőrincnek, inkább senyvedjen el emésztő bánatában , inkább haljon meg szörnyű halálnak halálával , semhogy esküjét megszegje .
Leroskadt Szűz Mária képe elé, hozzá könyörgött : segíts, Szűz Mária, Megváltó édesanyja, nehogy megtántorodjam.
Elmerült az imádságban, észre sem vette, hogy Lőrinc visszaódalgott a házba.
Visszaódalgott, de nem mutatta magát.
Látta , mikor Toldi elvágtatott Pejkó paripáján a sötét éjszakában, talán világgá is bujdosott, de mégsem merte bántani Piroskát : félt, hogy Toldi megérzi s visszajön a világ végéről is, megtorolni az ő durvaságát .
Nem, nem maradt egyedül Piroska, vele maradt a bánat s az önvád .
Toldi Miklós sem egyedül vágtatott el a sötét éjszakában, vele vágtatott a bánat.
A bánat s az önvád.
Egyik sem maradott el tőle.
Marcangolták testét , lelkét.
Az egyik azt mondta: boldogtalan lész te koporsód zártáig.
A másik azt mondta: magadra vess, te vagy okozója.
Egyszer közel volt hozzád a boldogság s te elszaladtál előle.
Most már szaladhatsz utána , sohasem éred utol .
Így vívódott, tusakodott, vergelődött Toldi Miklós lelke, míg a Pejkó nyargalt árkon-bokron át s meg sem állott , míg Nagyfaluba nem ért.
Minek jöttél ide, Toldi Miklós?
Ugye azért, hogy kisírd magadat édesanyád keblén ?
Sírhatsz, mostan való nagy bánatod feneketlen , sohasem sírod ki!
Édesanya meleg csókja, lágy ölelése, nyájas szava - mind hiába való, Toldi búját, nagy bánatját le nem csillapítá, Anikó húgának nevetésén, pajkosságán el sem mosolyodott.
Nem volt maradása a szülői házban .
Kérdezni is alig merik: hová , merre.
Komoran, szinte szó nélkül búcsúzik , menekülve menekül a zord magányosságba, a szalontai várba.
Mikor a király ezt a várat ajándékozta , szomorú kedvvel fogadta az ajándékot: mit ér a vár, ha nem Rozgonyi Piroska annak az asszonya?
Lám, mégis jó, hogy van vára , ahová elrejtőzhetik bánatával .
Ahol senkinek sem tartozik szóval, felelettel .
Nem kérdezi, nem faggatja senki : mi bajod, Toldi?
Nem vigasztalják sértő tréfaszóval: ne búsulj.
Búsuljon a ló , elég nagy a feje .
Hát itt csakugyan szíve szerint búsulhatott , bánkódhatott.
Egyedül volt a nagy, kongó házban.
Egyedül bolyongott szobáról szobára.
S ha ki-kiment a vár falára, onnét belemeredhetett a nagy, a végtelen messzeségbe, senki meg nem háborítá.
Nem, őt senki meg nem háborítá , egyedül a Piroska képe ...
Elbujdoshatik vala a világ végire, oda is elkíséri az ő képe, az ő szomorú , hervadozó arca.
Hej, nem volna szomorú, nem is hervadozna ez az arc, az ő szívét sem szaggatná, nem tépdesné éles körmével a bánat keselyűje, ha ő itt volna valóságban!
Be megtelnék ez a nagy kongó ház, ha megcsendülne egyszer az ő édes hangja!
Meleg fészekké válnék a komor , rideg vár, annak minden zuga !
Meg-megáll egy házban, a legszebbikben s elsóhajtja : ez lenne az övé!
Az asszony háza!
Újra meg újra bejárja a várat, képzelete rakosgatja a fészket, egy-egy pillanatra felejti, hogy az ő álmodozása hiú álmodozás s e pillanatokban mérhetetlen az ő boldogsága.
De ezek csak pillanatok.
Elmúlnak , elenyésznek s marad a zord, a kegyetlen valóság : üres a ház!
Üres az asszony háza !
- Lakatot rá, hogy ne lássam többet! - tör fel kebléből a vad fájdalom .
S lakatot, nehéz lakatot tesz az asszony házára.
S ettől kezdve nem találja helyét.
Hull az őszi, hideg ólmos eső, lelkére rászakad az emésztő unalom.
Cél nélkül, ész nélkül munkába kap , összecsődíti a jobbágyokat, rombol , épít, újra rombol, amibe ma belekap, holnap abbahagyja.
Aztán jön a tél , fehérbe borul erdő, mező s szilaj kedvvel űzi reggeltől estig erdő, mező vadjait.
De megunja ezt is, a magányos erdőmezőjárást s hát még a hosszú téli esték mily kietlenek egyedül!
Ám ennek könnyű az orvossága, üzen szerteszéjjel a környék urainak s megtelik esténként a kongó ház víg vadászcimborákkal .
Klastrom volt eddig a szalontai vár s most egyszerre zajos, vad tivornyák fészke lett.
Borba, féktelen tivornyákba próbálja temetni szíve nagy bánatját , mindhiába!
Haj, mi lett belőled, Toldi Miklós!
Ha látna, nem ismerne reád a te édesanyád.
Arcod beesett, hajad kusza, szemed vörös a sok tivornyától.
Hát hangod mély zengése, búgása hová lett?
Durva , rekedtes.
Olyan, amilyen a tivornyázó embereké .
Hiszen nem maradott titok a szalontai szakadatlan tivornyázás.
" A rossz hír szárnyon jár ", elszárnyalt az Nagyfaluba, s merthogy egyéb hír sem jött Szalontáról, nem volt otthon maradása a jó nagyasszonynak, szólott egyszer az öreg Bencének :
- Hallod -e, hű szógám, fogj be, mindjárt fogj be !
Megyünk Szalontára, hadd lám, igaz -e, mit temondálnak róla.
Nem!
Az lehetetlen.
Nem!
Az hihetetlen.
Az én fiam!
Miklós!
Ugye, lehetetlen ?
Ugye, hihetetlen?
Fogj be , öreg, fogj be !
Haj, szegény Toldiné, mit kellett megérned!
Egy szóig igaz volt , mit róla hallottál...
Lám, most is foly a vad tivornyázás, durva röhögéstől , szilaj táncolástól hangos Toldi vára.
Most is , hogy befordult a nagyasszony szekere az udvarra, szörnyű dínomdánom, hejehuja , dobogás, kurjantás verődött ki...
Igaz hát, igaz hát!
Majd megszakadt szíve szegény nagyasszonynak .
Na, Miklós, mi lesz most?
Hová bújsz?
Jön az édesanyád!
Amint befordult a szekér az udvarra, a fiatal Bence , aki künt ácsorgott, szaladt az urához, odasúgott neki :
- Uram... a nagyasszony... az apám...
Jaj nekünk !
Mondjam -e, hogy mindjárt elpárolgott a bor gőze Toldi fejéből?
Jő az édesanyja!
Jő és nem szaladhat elébe ölelő karokkal, örvendező szókkal : anyám, édesanyám!
Inkább ezer halált halna , semhogy így kerüljön anyja elébe .
Ami még nem történt Toldival, most megtörtént : kisompolygott a házból, aztán futva-futott az istállóba, hirtelen felkapott a Pejkóra s mire édesanyja belépett a házba, árkon-bokron túl volt .
Na, szegény Toldiné, volt mit lásson, mikor a házba benyitott .
Szinte visszatántorodott a bor gőzétől, még inkább attól, amit látott.
Asztal körül, asztal alatt, asztal tetején ittak , táncoltak, hortyogtak fia barátai.
A jó öregasszony undorodva nézett körül s szíve majd megszakadott a gondolatra , hogy e tivornyázó népség közt találja az ő kedves fiát.
De Isten szerette a jó nagyasszonyt: lám, lám, az ő fia, az ő nevelése mégsincs ezek között !
- Ki ebből a házból!
Kitakarodjatok, fiam megrontói !
Aki táncolt, annak megroggyant a lába; aki ivott , annak torkán akadt a bor; aki az asztal alatt hortyogott , ijedten riadt fel, mintha csak a végítélet kürtje harsant volna meg a házban .
Pedig csak egy gyámoltalan öregasszony hangja volt az!
Zavarodtan néztek össze az urak, egynek sem jött szó az ajakára, aztán körülnéztek bátortalan , keresték a gazdát s merthogy volt gazda, nincs gazda, mind ahányan voltak , szégyenkezve kisompolyogtak.
Csak az ifjú Bence maradott benn, meghúzódva egy sarokban, reszketve, mint a nyárfalevél .
No, Bence, lesz most haddelhadd!
Hiszen az nem is maradt el .
Kikapta az apai jusst, hogy nem lehetett emiatt panasza .
- Hát ebadta kölyke, ingyenélő korhely! - zúdult reá az öreg haragja s közben csak úgy pattogott, suhogott a hátán az ostor nyele.
- Azért váltottál fel a kisuram mellett, hogy elrontsd őkegyelmét!?
Hát ezt tanultad tőlem ?
Csihi-puhi, vágta-szabta, ahol találta s bizony vérbefagyva hagyja, ha a jó nagyasszony le nem csendesíti .
Jól volt ez így, rászolgált erre öreg Bence satnya sarjadéka.
De hová tűnt Miklós?
Keresik a várban, a vár minden zege-zugában, az udvaron, a csűrökben, az istállókban: kereshették, ki tudja , hol nyargal, merre hajtja szégyene s bánatja?
Vártak rá egy hétig, vártak rá kettőig, közben a nagyasszony tisztára takaríttatá a várat, hogy nyoma se maradjon a vad tivornyáknak, aztán átaladá a kulcsot a várnagynak s nagy búsan hazaszekerezett Nagyfaluba ...
Bajvívás a Duna szigetjén
Hajtotta, kergette Miklóst a szégyen, a bánat , sokáig azt sem tudta, hol jár, merre jár.
Mindegy volt neki , akárhol.
Ha rágondolt édesanyjára, lángba borult arca a szégyentől , szeretett volna a föld alá süllyedni.
De hiába, a föld nem nyílt meg alatta s a Pejkó csak vágtatott vele tovább, tovább, vitte az ösztöne Budavára felé .
Vagy tán mégis Miklós akarta így?
Nem, nem tudta kiverni szívéből Piroska képét, az a kép hívta, csalogatta : jere, jere, nézz meg, egyszer, utoljára.
Nézd , hogy lehervadtam nehéz bánatomban !
- Lehervadott, elfonnyadott... mind ezt hallja Toldi Miklós .
Száll a hír hozzá, budai házába, tódítva, tetézve.
- Megverte az ura... de hányszor megverte!
Annak a betegje ...
Így zaklatták lelkét, így tépdesték, marcangolták szívét, mióta Budára érkezett.
Pedig Lőrinc amaz este óta sem szóval, sem kézzel nem bántotta Piroskát.
Hervadott, fonnyadott ő anélkül is .
Beteg volt a szíve, gyötrődött a lelke, emián sorvadott liliom termete, emián fonnyadott arcának rózsája .
- Meg kell halnod, Lőrinc! - zúgott, morajlott Miklós haragos indulatja, s meg-megrendült lába alatt a padló , amint fel s alá járt házában , nagyokat dobbantván.
Fojtogatta torkát a düh, a féktelen harag s újra meg újra zúgta-búgta: meg kell halnod, Lőrinc !
Levette sisakjáról a tollat, szólította a kapust ( foltozó varga volt a mestersége) s mondta neki, amint következik :
- Eredj nyomban Tar Lőrinchez.
Mondjad neki: holnap hajnal előtt , Duna szigetjében legyen ott.
Egyedül.
A vasöltözetjében.
Én is ottan leszek .
Életre-halálra megvívunk mi ketten.
De jöjjön !
Különben az utcán ütöm le, mint a veszett kutyát !
Hát bizony, fura dolog volt, hogy lovag lovaghoz foltozó vargát küldjön ilyen üzenettel, de már mindegy: elég az , hogy a varga kicsípte magát négy szegre, nagy kevélyen végigment az utcán , beállított Tar Lőrinchez , elémondta mondókáját, Lőrinc meg szépen végighallgatta s ámbátor közben nagy kedve kerekedett, hogy a fura követet kilódítsa , de mégis a dolgot meggondolta : akárki volt a követ, Toldi Miklós követje volt az !
Nem lódította ki a vargát, de sőt, bosszúságát visszafojtva , szelíden válaszolt, amint következik :
- Vidd vissza, jó ember, az urad tollát.
Nem ez a törvénye a lovagi viadalnak.
Lovagot lovag csak lovag által hívathat viadalra.
Erre az üzenetre nem megyek el .
Elment a varga, de csak azután ijedt meg igazán Lőrinc.
Hej, mi lesz most!
Ha Toldi meghallja az üzenetet, vak indulatjában még a házára tör s úgy táncoltatja végig rajta tollas buzogányát!
S ha nem tör a házára, kimehet -e ő az utcára, míg Toldi Budán lesz?
Beleizzadott szegény Lőrinc, aztán meg a hideg rázta ki a gondolatra, hogy akár itt, akár egyebütt találkoznia kell Toldival.
Napokig nem mozdult ki a házából s éjjel-nappal rajta volt az acéling, kapuján, házán nagy nehéz lakatok: se ki, se be !
No, de nem ülhetett otthon az ítélet napjáig, nagyot gondolt; azt gondolta, hogy megy a király színe elé, elémondja az ő keserves állapotját.
Úgy tett, ahogy elgondolta: nekiöltözött, mintha hadba menne, páncéling szorította mellét, hátát, oldalát, kardot kötött oldalára , kétélű gyilkot szúrt az övébe , úgy ment a királyi palotába, jobbra-balra kapkodva a fejét arra mentében: nem jön -e valahol Toldi .
Nagyot nézett a király, mikor Lőrinc állig fegyverben elejbe borult.
Nem így szoktak a király színe elé lépni .
- Oh, felséges uram, én dicső királyom - így kezdette Lőrinc -, bocsásd meg énnekem, hogy így jöttem kegyes színed elé.
Nem jöhettem másként : Toldi Miklós reám les, akármerre járok .
- Toldi Miklós !? - szól a király álmélkodva s aztán int: csak folytasd .
- Úgy van, Toldi Miklós.
Amikor Kesziben a bajvívás volt, rávett engem, hogy ruhát cseréljek vele.
Hogy ő megvív énhelyettem Piroskáért.
Meg is vívott az én képemben.
Enyém lett a leány.
Az ő szíve aztán szerelemre lobbant .
Megbánta a tettét s most meg akar ölni !
- Toldi Miklós!
Toldi! - kiáltott fel a király hitetlenül.
- Ismételd még egyszer.
Mondd el aprójára, hogy történt, mint történt .
Aprójára elmondotta Lőrinc, s hallgatta a király komoran , bosszúsan.
Ezer ráncba borult szép magas homloka .
- Nos, akkor - szólt a király -, te sem vagy lovag , Toldi Miklós sem az.
Még ma törültetem neveteket a lovagi sorból.
Letépetem rólad a lovagok díszét.
Letépetem Toldi Miklósról is.
Eredj , többé ne lássalak !
Még ki sem támolygott Tar Lőrinc, szólíttatá a király a testőrkapitányt s parancsolá neki: fogassa el Toldit, verettesse vasra, zárassa tömlöcbe !
Király ha parancsolja, bizony nem kérdezik, miért , nosza, mint a kopók a nemes vadat, űzik, hajszolják Toldit, aki mióta visszajött a varga az üzenettel, nem találta helyét, elszáguldott Budáról, belevetette magát rengeteg erdőbe, hátha ott lelohadna emberölő haragja.
De bújhatta az erdőt, nem lohadott szilaj haragja, forrott, lobogott bosszúszomjas indulatja s éjjelenként vissza-visszajárt Budára, ha valahol kezére kaphatná Lőrincet !
Most is, míg a kopók az erdőben keresték a nemes vadat, utca sarkán leskődött az: megneszelte, hogy Tar Lőrinc kibújt az odújából.
Éppen jött Tar Lőrinc a királyi palotából, hol lovagi díszétől megfosztották (Bánta is ő, csakhogy Toldit vasra verik s nem kell félnie tőle ! ), nagy bátran léptetett le a hegy oldalán, a Duna felé, mikor hirtelen, váratlan elejbe toppant Toldi Miklós .
- Velem jössz te mostan! - ordított Lőrincre Miklós , s mellen ragadva lódítá előre, Duna partjára.
Ottan beledobta egy csónakba: el Duna szigetjére!
Hiába vergelődött Lőrinc, nem volt menekvés Toldi keze közül.
S hogy megérkeztek a sziget partjára, mondta Toldi : no, most pihenj egyet , Lőrinc.
Meg kell verekednünk életre-halálra .
Egyikünk itt marad.
Nézz ide.
Egy szál kard van velem.
Te állig fegyverben.
Nem lehet panaszod.
No, csak pihenj , Lőrinc !
Lenyomta Lőrincet a földre, hogy pihenjen.
Hiszen lenyomhatta, nem volt ez pihenés.
Ha most a föld megnyílt volna , jaj, de jó lett volna!
De a föld nem nyílt meg.
Ha most az ég megszakadna s onnét szárnyas angyal szépen leszállana olajággal s szólna: békesség légyen a földön!
De az ég nem szakadt meg, szárnyas angyal nem szállott le, nincs segítség sem égen, sem földön : készülj a halálra, balkezű Tar Lőrinc !
Hát - készült a halálra.
S ha már meg kell halni, ne haljon meg gyáván.
S ki tudja?
Hátha őrá mosolyog a vak szerencse?
Összeszedte magát Lőrinc, bal kezébe kapta kardját, vágott eszenélkül, elkeseredetten, sorba fogja ki, sorba üti félre Toldi nehéz kardját .
Merthogy Lőrinc bal, Toldi jobb kezével forgatta a kardot, visszásan, furán ment a bajvívás s Toldiban már forrott a düh, a bosszúság, hogy folyton csak a levegőt szabdalta.
Nosza , gondolt egyet, bal kézbe kapta ő is a kardját , szörnyű suhintással lecsapódott a kard s holtan terült el a földön balkezű Tar Lőrinc !
Aztán - szaladott Toldi, belevetette magát a csolnakba, át a budai partra, ki a hegyek közé, erdők sűrűjébe !
Azonközben Lőrincet megtalálták a szigeti apácák, hírt adtak Budára, jöttek a szolgák, hajón átvitték a holttestet, s mikor éppen letették a tornác földjére, nyílt az ajtó: Piroska lépett ki rajta .
Piroska!
Piroska!
Oh, mi lett belőled!
Haj, de megfonnyadtál , gyönyörű virágszál!
Nézzetek csak oda, alig áll a lábán!
Aztán amint ránéz ura holttestére, éles sikoltással lezuhan a földre .
Vége, vége, vége!
Letört a virágszál.
Megért a halálra .
A sírboltban
Fekete gyászba borult Rozgonyi uram budai palotája .
Szegény öregember!
Van -e nagyobb bánat az ő bánatjánál ?
Aki látta, megsajnálta , Piroskával együtt apját is siratta.
Erővel szakítják el a koporsó mellől .
- Hagyjátok itt nekem!
Ne temessétek el! - könyörög az öreg.
- Nem, nem halt meg az én szép Piroskám, ne temessétek el !
Szem nem marad szárazon, erős férfiak zokogva zokognak, úgy viszik a két koporsót, befektetik a Gellérthegy oldalába, mély sziklaüregbe s ráhengerítenek rengeteg nagy sziklát ...
De még azon éjen, a temetést követő éjen mi történt ?
Az történt , hogy két tolvaj lakatos a sírbolthoz lopódzott , álkulcsokkal a zárakat kinyitották, de annál többre nem is haladtak : attól a nagy sziklától nem tudtak belépni a sírboltba.
Ám egyszerre, amint kínlódtak, erőlködtek, ha valami szerént mégis bejuthatnának, megzavarta gonosz munkájukban nehéz lábdobogás : uccu, elszaladtak, mintha szemüket vették volna !
Hiszen nem is volt tanácsos a maradás: Toldi Miklós volt az, aki meglepte őket .
Aki eléjött erdő sűrűjéből , hogy lássa Piroskát!
Hej, őneki nem kellett segítség!
Széles vállát a sziklának feszítette, félrelódította s belépett a gyéren világított sírboltba.
Ott feküdt a két koporsó egymás mellett.
Toldi odalépett , felemelte a koporsó fedelét , aztán ráborult a halottra s zokogva zokogta: Édes egyetlenem!
Letört virágszálam!
Emelte karjába, ölelte, csókolta a drága halottat.
Lehervadott arcát könnyével öntözte s ím, halljatok csodát !
Piros vér eregél a hófehér arcon, melegedik a fagyos ajk, nyílik, nyiladozik a lecsukódott szem - a halott megszólalt: Hol vagyok?
Ki vagy te ?
No, Toldi Miklós, most szedd össze magad!
Száz csatában voltál, a félelmet hírből sem ismerted, láttál szörnyű sok rémséget s véred meg nem fagyott...
De most senki ne csudálja, ha meghűlt a vér benne .
- Nem, nem, ez csak álom - tusakodik aztán összeszedve magát .
S nézi, nézi az ébredezőt, aki lassan jártatja körül a tekintetét , aztán tapogatja halotti köntösét, majd átnéz a másik koporsóra, onnét ismét Toldira s újra kérdi: Ki vagy ?
- Én vagyok, én vagyok, Toldi Miklós vagyok !
Eljöttem éretted a síri világba, édes szép szerelmem!
Jere velem , jere.
Hadd higgye a világ , meghaltál.
Hadd higgye.
Jere velem, jere, édes szép Piroskám !
Így áradott Toldi ajkáról a lelkes beszéd, de Piroska irtózattal hallgatta s nagy háborodással így szóla Toldinak :
- Fuss innét, fuss innét, te, férjem gyilkosa !
Örökre elválaszt az ő vére minket!
Légy átkozott, Toldi!
Legyek átkozott én is !
Ah, megátkozta!
Őt is, magát is!
Aztán visszahanyatlott a halotti párnára - aléltan... vagy holtan?
Toldi pedig , mint akit bunkósbottal fejbe vertek, kitámolygott a sírboltból, nekivágott a vak éjszakának.
Oszladozott a hűs éjjeli levegőn bódultsága, lassanként rendezgette elméjében az éjszaka történetét s hajnalkor újra visszatért a sírbolthoz: látni, hogy csakugyan él -e Piroska.
Nem álmodott -e?
De mire visszaért, zárva találta a sírboltot .
Zavarodva állott meg, nem tudta, mi történt .
Állt, álldogált, majd leült s várt egész nap, hátha jön valaki.
De senki sem jött .
Leszállt az este s Toldi nekivágott a rengeteg erdőnek ...
Szegény feje, sejtelme sem volt arról, hogy már nemcsak gyilkos , de még sírrabló is: két nagy bűnért keresik életre-halálra.
Mert az a két lakatos, akiket az ő hirtelen odatoppanása megzavart, visszasompolygott s mikor eltávozni látták Toldit, nosza, munkához láttak .
Az egyik lest állott az ajtóban, a másik meg fosztogatta a halottat.
Mi tenger kincset, ékességet temettetett el Piroskával az ő édesapja!
S az most mind rablókézre került .
Hiszen ha csak raboltak volna a cudarok!
Elásván a rablott kincset, mentek egyenest a Rozgonyi házához, felverték a háznépét s jelenték a szörnyű dolgot : látták Toldi Miklóst, amint a sírt kirabolta !
Hát hogy a sír ki volt rabolva - az szent igaz , ebben nem hazudtak a tolvajok, de azt bizony maguk sem gondolták , hogy mekkora örömre viszik oda Rozgonyi uramat.
Ők csakugyan halottat raboltak ki, de mikor a szegény megtört , roskadozó öreg betámolygott a sírbolt ajtaján , élőt talált: koporsójában ült Rozgonyi Piroska !
Oh, ha valaki le tudná írni az öregember feneketlen nagy örömét !
Hogy sír, zokog, kacag összevissza!
De Piroska nem örül, nem is mosolyog, sőt , inkább kesereg magában: oh, jaj, miért nem hagytok csendes koporsómban ...
Hát Miklós ?...
Mi történt szegénnyel ?
Vagy volt eddig, vagy nem, most lett csak igazán üldözött vad Miklós!
Jelentették a királynak: nemcsak gyilkolt, rabolt is .
- Rabolt is! - kiáltott a király szörnyű nagy haraggal.
- Üldözni kell, el kell fogni élve avagy halva !
Így a király .
- Átok reá!
Átkozott az is, aki befogadja.
Aki kenyeret ad neki !
Aki pedig megöli, nem vétkezik azzal .
Így az esztergomi érsek .
Világhíres Toldi Miklós, vitézek vitéze, mit kellett megérned !
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE