Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Magyar fiuk Afrikában
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
11
Bekezdés
1182
Mondat
2080
Szó
24418
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HARMADIK FEJEZET.
A tengeri út nyugodt, de bágyasztóan egyhangú volt.
Radák István a nap legnagyobb részét könyvei között töltötte s csak estefelé sétált ki a fedélzetre, hogy elgyönyörködjék a tenger végtelen nagyságában.
Ez a gyönyörűség azonban már a hatodik napon sokat vesztett varázsából, mert - mint mindenhez a világon - a természet hatalmas alkotásaihoz is hozzászokik az ember .
Megelégedéssel tapasztalta azonban, hogy az "Epaminondas" sehol sem köt ki.
A hajógép éjjel-nappal egyenlő sebességgel hajtotta a csavart, mely hosszú barázdákat vágott a tengeren s feltünő gyorsasággal röpítette előre az aránylag kicsiny és könnyű gőzöst.
Csak előre!
Előre!
Minél sebesebben!
Minden egyes megfutott mértföld közelebb viszi útja végpontjához.
A ragyás parancsnokkal alig találkozott.
Ez az Angelos Apostóli álnév alatt bujkáló ember a legravaszabb óvatossággal kerüli a tengert keresztül-kasul átszelő hajókkal való találkozást.
Gozár és Jánoska eleinte csak unatkoztak, később azonban már türelmetlenkedtek is.
A hosszú legény sehol sem találta helyét.
A kabinból föl a fedélzetre, onnan le az étterembe, a gépházba, a hajómélybe, a lovakhoz - naponkint ötször-hatszor megjárta ezt az utat.
A tengeri út tizenkettedik napján már arról panaszkodott, hogyha ez a keserves "tömlöc" még egy napig tart , okvetetlen beleesik tagjaiba a görcs.
A tengeri betegség kellemetlenségeit még csak vitézül kiállotta, de ezt az örökös vizet tovább nem állja ki a természete.
Gozár nem szólt, csak magában morgott.
Úgy járt-kelt a hajókabinban, mint egy ketrecbe zárt tigris.
Különben sem örökölte fajának általában véve nyugodt, sőt lomha természetét, mely gyakorta egész a legmélyebb egykedvűségig sülyed.
Lelke inkább a haja haragos, rőt színének felelt meg, mely a könnyen ingerelhető embereknek - közhit szerint - egyik jellemző külső ismertető jele.
Vigyázó Jánoska meg épen nem tudott indulatosságán uralkodni.
Hosszú lábaival mindegyre le akarta kaszálni az útjába kerülő matrózokat s azzal fenyegetődzött, hogyha ez az úszóhodály (birkaakol) még ma sem teszi ki valahára a partra, hát majd így meg amúgy...
Megmutatja, hogy vele nem lehet tréfálkozni.
Végre elkövetkezett a várva-várt tizenhatodik nap.
Radák és a legények már kora hajnali három órakor fenn voltak a fedélzeten s lesték a száraz földet, amely azonban sehogysem akart mutatkozni.
Elmúlt négy óra... öt... hat... hét óra... azután nyolc.
De sehol semmi.
A tenger mozdulatlanul fénylett a forrón letűző nap csillogó sugaraiban.
A hajó közelében néhány sirály is megjelent, a szárazföldnek azonban még nyoma sem mutatkozott.
Délelőtt tíz órakor végre egy hosszúkás, finom vonal tünt föl a szemhatáron.
Radák azonnal felkiáltott:
- Ott a part, fiaim!
Gozár és Jánoska mohón nézett a jelzett irányba.
A hosszú legény nem birt kivenni semmit, de azért tombolni szeretett volna örömében.
Végre, végre!
Elhagyhatja a hajót.
Nem fog beleesni tagjaiba a görcs.
Fejét is megtarthatja.
Mert - úgymond - bizonyos, hogy meg kellett volna bolondulnia a rémítő unalomtól.
Midőn néhány perc mulva a ragyás parancsnok is megjelent a fedélzeten, Radák vidáman köszöntötte.
- Jó reggelt, kapitány!
Meglepetéssel látta azonban, hogy Angelos Apostóli nemcsak hogy nem viszonozza köszönését, de még ügyet sem vet rá.
Mintha nem is vette volna észre.
Ez a szándékos sértés - egyéb nem lehetett - fölingerelte az ifjút.
- Kapitány! - szólt rá a közömbösen tovahaladó parancsnokra, - ha nem csalódom, jó reggelt kivántam önnek.
A kapitány megállt és hidegen végignézte az ifjút.
- Hallottam, uram - felelte egykedvű, száraz hangon - de nincs szükségem az ön jó kivánataira!
- Mit jelentsen ez?
- Veheti, ahogy akarja.
- Nem lenne szíves megmagyarázni?
- Semmit se magyarázok meg! - vágott szavába durván a kapitány, - rájöttem, hogy miért oly sietős az ön útja!
Meg akarja rontani üzletemet!
Meri tagadni, hogy ön is csempészett árút szállít?
Radák erre a váratlan fordulatra akaratlanul is elnevette magát.
- Kapitány! - mondotta kacagva - ön megbolondult!
- Ön pedig meghal! - ordította a ragyás.
Intésére Radákot és két társát húsz fegyveres marcona fickó vette körül, a hajó matrózai.
Puskáik csövén megvillant a napfény.
Szemükből vak engedelmességet lehetett kiolvasni.
A többi matróz ezalatt felhurcolta a vaspántos ládákat a födélzetre.
- Mi van ezekben a ládákban? - harsogta a kapitány.
Radák büszke daccal nézett a dühöngő ember szeme közé.
- Nincs kedvem felelni! - szólt megvetéssel.
- Feltöröm valamennyit!
- Tessék!
Gozár e pillanatban villámgyorsan megragadta a hozzá legközelebb álló fegyveres matrózt.
Fölemelte a levegőbe s oly óriási erővel sújtotta a többi közé, hogy a húsz martalócból mindössze nyolc tudott megállani a lábán.
A többi a fedélzet szurkos padlóján hevert egymáson keresztül esve, össze-vissza.
- Hajrá, Jánoska! - bömbölte vérbe borult arccal az oláh s puszta ököllel rontott neki a tömegnek.
Borzasztó kavarodás támadt.
Gozár ordítva ütötte főbe a matrózokat...
Ebben a válságos percben egyszer csak felsivitott a kapitány rikácsoló, éles hangja.
- Vissza!
Le a fegyvert! - rikoltotta képéből kikelve s a tömeg közé ugorva, ő maga lökdöste félre embereit.
Egyiket nyakánál, másikat karjánál fogva taszította hátra .
Midőn ez nem ment elég gyorsan, korbáccsal verte vissza őket.
Az imént még dühöngő ember csodálatosan megváltozva, szinte rémülten fegyverezte le embereit, kik Gozár súlyos ökölcsapásaitól vérezve, lassan és kedvetlenül engedelmeskedtek s hátra húzódtak a gépház felé.
Radák, Gozárral és Jánoskával oldala mellett, elszántan várta, hogy mi lesz?
Az ökölharc nyomába beálló meglepő fordulatból egy kukkot sem értett.
A kapitány, ime, bocsánatkérő, aggodalmas arccal közeledett.
Mintha kifordították volna az egész embert.
Csupa meghunnyászkodás, ijedtség és alázat.
Miért?
A kegyelmet kérő elitélt járul így birája elé.
- Bocsánat, bocsánat! - hadarta zavartan, mentegetődzve s oly mélyen hajtotta meg magát az ifjú előtt, hogy tömpe, lapos orra majdnem a földet érte.
- Sajnálatos tévedésnek vagyok áldozata... nem tudhattam... kétségbe vagyok esve...
Őszintén sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam önnek...
Kérem, legyen nagylelkű és bocsásson meg.
Radák nyugodtan tekintett a hajlongó ember szeme közé.
- Világosabban!
Nem értem önt.
- Mindjárt megérti - kapott a szón a kapitány - s jobbjával az egymásra rakott vaspántos ládákra mutatott.
- Ebben a percben vettem csak észre az ön ládáinak balsarkán a kék olajfestésű feliratot.
Radák bizony maga is csak most látta, hogy a ládák balsarkán a következő apró betűs sor olvasható: "Ali Ben Kadin oltalma alatt."
- Nos, uram?
- Oh, - könyörgött siralmasan, szánalmas alázattal a kapitány - igérje meg, hogy megbocsát és erről a borzasztó félreértésről Ali Ben Kadinnak nem szól semmit .
Gondolja meg uram, hogy családom van, gyermekeim vannak.
Ha Ali úrnak valahogy a fülébe jut, hogy az ő oltalma alatt álló utasokat vagy azok podgyászát nem védelmeztem, sőt megtámadtam, menthetetlenül el vagyok veszve!
Ön nem ismeri Ali úr kegyetlenségét!
Radáknak fogalma sem volt "Ali úr" e félelmes hatalmáról s az első pillanatban voltaképen azt sem tudta, hogy mit feleljen.
A kapitány félremagyarázta a hallgatást s még siralmasabban rimánkodott.
Radák okosabbnak tartotta, ha úgy viseli magát, mint aki a félelmes "Ali úr " hatalmával tökéletesen tisztában van.
- Megteszem, amit ön kiván - mondotta száraz hangon - mert a magyar ember nem bosszúálló, de föltételeket szabok.
- Előre is elfogadom őket! - lelkendezett a kapitány.
- Tehát ön nem fog kikötni St.-Thoménál.
- Nem fogok kikötni St.-Thoménál.
- Hanem tovább visz engemet és embereimet a Gábon-öbölhöz és ott, podgyászommal együtt partra szállít.
Megértette?
- Megértettem.
A ragyás megkönnyebbülve lélegzett föl.
- Köszönöm, uram, ön nagyon jó - szólt hálálkodva - igérem, hogy parancsát teljesítem.
Ma délután öt és hat óra között az öböltől öt kilométernyire ki fogok kötni.
- Jól van! - biccentett fejével az ifjú.
Hátat fordított a kapitánynak.
Magához intette embereit, anélkül, hogy a hajlongó parancsnokot bár egy tekintettel is figyelemre méltatta volna, leült egy padra a hajókorlát mellett.
Szivarra gyújtott s szótlanul nézte a nap fényében csillogó tengert, mely az utolsó negyedórában nyugtalankodni kezdett.
A déli szél helyét mindegyre erősödő nyugati szél foglalta el, mely a nagy gyorsasággal képződő , felborzolt hullámokat egyenesen keletnek, Afrika partjai felé hajtotta.
Az égboltozat azonban tiszta volt.
Sehol egy kósza felhő s a nap pompája egész ragyogásában csillogott, majdnem függőlegesen a sebesen haladó gőzös fölött.
Vihartól egyelőre nem kellett tartani.
Radákot mindössze az ejtette gondolkozóba, hogy ha a szél nem csitul el, hanem még erősebbé válik, a kikötés bajosan fog sikerülni.
Bármint legyen is azonban a dolog, partra kell szállnia, tehát okvetlen ki fognak kötni.
Biztos volt benne, hogy Angelos Apostóli még akkor is teljesítené óhajtását , ha a szélvész miatt órákig kellene ide-oda bolyongania a nyilt tengeren, míg az afrikai partot végre meg tudná közelíteni, hogy hajóját az öreg Ali Ben Kadin védelmezettjeitől megszabadítsa.
Derék öreg!
Védelme nélkül már nem élnének.
Radák ösztönszerűen összerezzent erre a gondolatra.
Mit ért volna vakmerő elhatározása, bátorsága, testvéri szeretete anélkül az egyetlen kék betűs sorocska nélkül, mely e ragyás martalóc dühét mintegy varázsütésre, egyszerre lehűtötte?
Derék Ali Ben Kadin!
Az ifjú hálával gondolt a vén törökre.
*
Tiz perc mulva az "Epaminondas" megváltoztatta irányát.
Kissé délnek fordulva, teljes gőzzel szántotta végig a mindinkább nyugtalankodó, hullámos tengert.
A kettős hajógép tompa bummogása felhallatszott a fedélzetre.
A kémény vastag gomolyagban lökte ki magából a kőszénfüstöt.
A felső biztosító szelepeken sivítva szisszent ki a fölösleges gőz s a kormánykereket hárman is tartották, hogy a végsőig feszített sebesség folytán minden eresztékében remegő és ijesztő gyorsasággal repülő gőzöst a helyes irányban tartsák.
A kapitány fenn volt a parancsnoki hídon.
Idegesen járkált föl és alá s minden öt percben az óráját nézte.
Egész valójában meglátszott, mennyire sürgős neki a dolog.
Délután fél háromkor a parancsnok leküldte az ebéd után kabinjában tartózkodó Radákhoz egyik matrózát s fölkérte, hogy tegyen előkészületeket a partraszállásra .
Másfél órával hamarabb fognak partot érni, semmint megigérte.
- Annál jobb! - mondotta az ifjú s azon gondolkozott, hogy mi lesz a podgyásszal?
A vaspántos, nehéz ládák másfél óra múlva ugyan kikerülnek útja első állomására, a nyugat-afrikai partra, de azokat tovább is kell valahogy szállítani.
Ez nagy bökkenő volt.
- Mi baj? - firtatta Gozár, midőn urának töprengő arcát megpillantotta.
- Baj van, fiaim! - válaszolta az ifjú - fogalmam sincs róla, hogyan fogjuk e nehéz ládákat magunkkal vinni?
Vigyázó Jánoska tréfásan pattantott az ujjával.
- Kicsi baj az, nagyságos úrfi! - mondotta vidám könnyelműséggel, - öt láda vagyon és egy bivaly.
A ládák nem vihetvén a bivalyt, a bivaly viszi a ládákat.
Nem igaz , testvér?
Mi neked öt láda?
A szegénység nehezebb öt ládánál, mégis bírjuk...
- Igazat beszélsz, - biccentett bozontos fejével Gozár, - de a szegénységet jó lelkiismerettel bírom, a ládákat meg nem igen vihetem a lelkiismeretemmel...
- Nem is úgy értem, - kacagott Jánoska, miközben fegyverét gondosan megvizsgálva azt is nyakába akasztotta - hanem úgy, hogy te, mint afféle mokány, felrakod a ládákat egy jó nagy talyigára, elébe fogod az én lovamat, meg a magadét és vígan szekerezel utánam, meg az úrfi után.
Radák félbeszakította a fecsegőt:
- Hátha most azt parancsolnám neked, hogy teremtsd elé azt a talyigát, amelyről fecsegsz?
- Igenis, előteremtem! - felelt Vigyázó Jánoska.
- Honnan?
- A pincéből!
- Ne ostobáskodjál, Jancsi - szólt rá bosszankodva az ifjú - ez nem tréfa, hanem komoly dolog.
- Komolyan értem! - felelte gyorsan a hosszú tüzér, - lenn a hajó fenekén jobbkézt a lovak állanak, balkézt hordók, üvegek, sajtárok és más efféle.
Azért mondottam : pince.
Minthogy ez előtt a pince előtt vagyon egy jó nagy, négykerekű talyiga-szekér , melynek rugója is van a tengelyén s akkora, hogy nem öt láda, de izé... hat láda is fölfér rá urasan, egymásra rakva...
Radák megörült a hírnek.
- Megveszem azt a talyigát!
Eredj és nézd meg, hogy ott van -e, ahol láttad?
Jánoska fejébe nyomta vászonkalapját és indult.
- Lassan, hé - szólt rá az oláh, - mit csinálsz a talyigával, hám nélkül?
Hogy húzzanak a lovak, hám nélkül?
- Hát ahogy a te eszed veleje jár, hám nélkül!
Vad oláh... nézd csak!...
Szinte rám ijesztett - kacagott Jánoska, kit Gozár megjegyzése egy pillanatra meghökkentett, de vidám jó kedvét csakhamar ismét visszanyerte - csinálok én hámot kötélből, szíjból , pokrócból, értem az ilyesmit, nem lészen hiba!
Ezzel sarkon fordult és kilépett a kabinból.
Gozár sietve készülődött.
Fiatal urának izgatottsága, ki látható türelmetlenséggel húzta fel köpenyegét , kapcsolta derekára a revolvert s akasztotta nyakába a tábori messzelátóját: rá is elragadt.
Tett-vett sietve, egymásután, nehogy elmaradjon.
Mert jó lesz odakünn , elég volt a vízből, meg a "tömlöc " -ből, ahol tizenhat napig gubbasztott tétlenül , ellustulva.
Sejtelme sem volt ugyan róla, hogy miféle föld az, amelyre lépni fog ( konokul "Afrika-ország " -nak hívta ), de föld, nem hajódeszka: tehát jó hely .
Egyébbel nem törődött.
Radák után iparkodva, csakhamar maga is fenn volt a fedélzeten.
Odafenn most már jóval barátságosabb arcokat látott; a matrózok maguk segítettek Jánoskának.
A négykerekű talyigát - melyért a parancsnok semmi áron sem akart pénzt elfogadni - felcipelték s az öt vaspántos ládát egyenként a hajókorláthoz szállították.
Gyorsan, ügyesen ment a munka.
Midőn másfélóra mulva a kövesnek látszó, kopár, teljesen elhagyatott afrikai part már alig volt egy tengeri mérföldnyire, az "Epaminondas" meglassította futását s csakhamar megállt.
- Éljen! - kiáltott Jánoska s a fölvezetett lovakhoz futva, gondjaiba vette őket.
A ragyás kapitány lejött a parancsnoki hídról, pár szóval utasította embereit.
Azután Radákhoz fordulva, udvariasan fölkérte, hogy készüljön: a nagy mentőcsónak először őt, embereit és a talyigát fogja partra szállítani.
Az ifjú némán intett s a csónakba szállt.
Utána Jánoska és Gozár is helyet foglaltak .
Két matróz gyorsan beemelte a talyigát, négy az evezők mellett termett s a következő pillanatban megcsörrentek a vasláncok s a csónak leszállt a vízre.
A négy evezős kikapcsolta a láncokat s erős, bátor kézzel hajtotta ki a járművet a parthoz.
Radák elsőnek ugrott ki a partra.
Örömet és meghatottságot érzett.
Szíve hevesen dobogott.
E nagy pillanatban úgy érezte magát, mint egy rettenthetetlen katona - csata előtt.
A csónak még öt fordulót tett a parttól a gőzösig és vissza, míg az egész podgyászt átszállította.
Midőn végre minden rendben volt, a ragyás parancsnok megemelte sipkáját s harsány hurrá-t kiáltott át a partra.
Emberei követték példáját:
- Hip, hip, hurrá! - harsogták sipkáikat lengetve.
Radák szintén megemelte kalapját s örömében barátságosan integetett a búcsúzó hajó felé.
Jánoska is lelkes buzgalommal lóbálta kalapját a levegőben.
- Hip, hip, hurrá! - harsogott még egyszer, utoljára, a fedélzetről.
A matrózok levegőbe dobálták sipkáikat, a kapitány fölment a parancsnoki hídra s onnan köszöngetett Radáknak, ki szívesen viszonozta az udvariasságot.
Két perc mulva a gőzös megfordult, északnyugati irányt váltott s gyorsan távolodni kezdett a parttól.
- Jó utat, - dörmögte Gozár a foga között - vigyen az ördög...
Radák sokkal izgatottabb volt, semhogy az oláh kemény megjegyzését hallotta volna .
Ragyogó szemmel, elragadtatva tekintett körül, miközben hangosan felkiáltott:
- És most előre, fiaim!
Fel fogjuk kutatni szegény bátyámat e sötét világrészben.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE