Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
Magduska öröksége : Regény
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
3
Bekezdés
3046
Mondat
4783
Szó
51734
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
CSILLÁM-BRITA
NORVÉG ELBESZÉLÉS
IRTA HJALMAR HJORTH BOYESEN
FORDITOTTA FÁI J. BÉLA
I.
Régi meghasonlás uralkodott a két család közt, s Blakstad Bjarne nem olyan ember volt, hogy tegyen róla, valamint Ullern Hedin sem.
Igy aztán sandán nézegettek egymásra, valahányszor az országuton találkoztak, s az egyiknek gondja volt rá , hogy szembe ne kerüljön a másikkal a gyaloguton.
De vasárnaponkint, mikor a harangszó egybehivta a községbelieket, nem igen térhettek ki az elől, hogy egymást a templom kertjében lássák; s igy egyszer, sok évvel ezelőtt, ugy esvén , hogy a prédikáció meghatotta a Bjarne szivét, ez odabólintott Hedinnek , mondván:
- Szép időnk van ma.
Hedin pedig viszonozta a bólintást, felelvén:
- Igaz a '.
" No, most megtettem a kötelességemet Isten és emberek előtt ", gondolá Bjarne; "ő rajta a sor, hogy a másik lépést megtegye."
" Kényes a koma ", mondá magában Hedin; "mutatni akarja, hogy ő milyen nagylelkü.
De ismerem az ordast a szőréről, ha ugy megbéget is, mint a bárány."
Hogy mi körül forgott a viszály, azt jóformán elfeledték már mind a ketten .
Mindössze csak annyit tudtak, hogy valami harminc esztendővel azelőtt civódás volt a pap meg a község népe közt a fölött, hogy szabad -e fegyvert vinni a templomba.
A Bjarne apja akkor a község szószólója volt, mig a Hedin nagyapja a lelkipásztor rendületlen védelmezőjéül lépett föl.
Hire járt, hogy keményen összekaptak valahol az erdőben, s hogy az egyik agyonszurta a másikat késsel.
De hogy ez valóban igaz volt -e, azt senki sem tudta megmondani.
Bjarne magas volt és komor, mint szál-erdejében a viharverte jegenyék.
Széles , simára borotvált képe, keskeny ajka s apró, mérges szeme volt.
Ritkán nevetett, a nevetése akkor is vadabbnak tetszett, mint haragja.
Hosszu hajat viselt, mint apái, s öltözete kétszáz év előtti divatra vallott; nadrágját térdén nagy ezüstcsattok fogták össze, s vörös ujjasát bőröv szoritá derekához.
Szeretett mindent, a mi régi volt, ruhában ugy, mint szokásban, ujságot nem tartott, s a vasutakat és gőzhajókat az ördög találmányainak tekintette.
Bjarne későn nősült meg, s házasságából két leánya született: Brita és Grimhild.
Ullern Hedint csak olyan ugorkafára-kapott embernek tartották.
Mindössze három nemzetséget számlálhatott hátrafelé s alig tudta maga is, hogy a nagyapja miképp szerezte azt a pénzt, a mely lehetővé tette neki, hogy jószágot vegyen s megtelepedjék a völgyben.
Hedin sokat olvasott s járatos volt a napi politikában ; sőt storthingsmand-nak , kerületi képviselőnek is emlegették s általános volt a vélemény, hogy ha Blakstad Bjarne olyan hatalmasan nem ellenzi , meg is választották volna, ő lévén az egyetlen "tanult" paraszt a völgyben.
Hedin nem volt kelletlen vendég az urinép házában sem, s sokszor látták a biróék , vagy a papék kártya-estéin.
S mindezekért Blakstad Bjarne csak annál jobban gyülölte őt.
A Hedin neje, Thorgerda, szőkehaju, magas és izmos asszony volt s ő viselte gondját a gazdaságnak, mig férje a könyveit olvasgatta, s az ujságokból a politikát tanulmányozta; de a nyelve éles volt s a szomszédok féltek tőle.
Egy fiuk volt, Halvard nevü.
Blakstad Brita, Bjarne idősebbik gyermeke, olyan leány volt, hogy öröm volt rá nézni.
" Csillám-Britá " -nak hivták, mert nagyon szerette a gyürüket, boglárokat , meg mindent, a mi fényes volt.
Egyszer, kislánykorában, kivette a drágaságtartóból az ős családi menyasszonyi koszorut, s hordozta a fején.
" Vigyázz a koszorura , gyermek ", mondá neki az apja, "s ne viseld ideje előtt.
Nincs mindig áldás a menyasszonyi ékszeren."
A kis leány ámulva nézett föl apja szemébe s azt mondá : " De mikor ugy csillámlik, apa "; s attól fogva elnevezték Csillám-Britának.
S Csillám-Brita szép, kedves leánynyá serdült és a hová csak lépett, utána sereglettek a kérők.
Bjarne sokszor rázta a fejét miatta, s ajkára gyakran jött korholó szó, mikor a leány mezei virágokat tüzött sárga fürtei közé; de Britának egy tekintete vagy egy mosolya teljesen lefegyverezte.
Olyan vidámul tudott megtenni mindent, hogy csupa játéknak tetszett; de a munka suhogott a kezében, mig csengő nevetése végigjárta az egész házat s napsugáros jelenléte derüt árasztott a komor ősi hajlékra.
Konyhájában csak ugy tündököltek a falon a rézfazekak és kivert üstök hosszu sorai, s a tisztára surolt tejes-sajtárok ugy állottak fönn a polcon, mint a diszben kivonult katonaság.
Bjarne gyakran elnézte órákhosszat, s ilyenkor sajátságos tavaszi érzés lopózott szivébe.
Apai büszkeséget érzett a leány deli termetében s pazar női szépségében .
" Hej ", mondogatá magában, "tiszta vér folyik az ereiben, s a milyen igaz, hogy élek, övé lesz a gazdaság."
S azután, teljesen szokása ellenére, bele-belemerült egy kis ábrándozásba, elképzelve azt az időt, mikor ő, már mint elaggott ember, a leány kezére adta a gazdaságot, ki mint tisztes családanya ül az asztal élén, mig ő maga az unokáit lovagoltatja a térdén.
Nem csoda hát, ha jól megnézte a fiatal legényeket, a kik már kerülgetni kezdték a ház táját, s hogy gyanus szemmel méregette azokat, a kik szombat estéjét választották a látogatásukra .
[ 1] Mikor aztán Brita betöltötte a husz esztendőt, az apa ugy gondolkozott, hogy most már ideje volna választani.
Sok szép derék legény akadt a völgyben, s Bjarne ugy vélekedett, hogy Britának lesz esze kiválasztani a legszebbet és legderekabbat.
S igy, a mint a tél elkövetkezett, egyszerre ajtót-kaput tárt a község fiatalságának, s vendégségeket kezdett tartani, régi előkelő szokás szerint fehérsörrel és méhsörrel.
Sőt olykor beszélgetett is a fiatalemberekkel, biztatta őket férfias kedvtelésekre, fürge szökő-táncra, s kötötte rájuk a magafőzte italokat.
Brita ugy megtáncolt és megkacagott, hogy haja szinte röpködött a feje körül, s ezüstboglárai csillogtak-csilingeltek a kebelén.
De mikor a mulatságnak vége lett s valamelyik legény hátul maradt, hogy kezét kinálja neki: Brita hirtelen megkomolyodott, azt mondta, hogy ő még nagyon fiatal, maga sem ismeri magát s még nem volt ideje ily fontos kérdésben határoznia.
Ebben mult el a tél s közeledett a nyár.
Szent Iván hava közepén Brita fölment a jószággal a hodájra , [ 2] mig huga, Grimhild, otthon maradt a ház és a gazdaság körül.
Brita szerette a hegyi életet; a véghetetlen magány néha elszomoritá, de ez nem volt bánatos szomoruság, inkább csak enyhe lejebb hangolása a kebel rikitó és zsibongó érzelmeinek.
Ott fönn, az őserdő mélyében, ugy tetszett neki, mintha egész lényét dallamos suttogások zenéje rezegné át, a messzeség és titokzatosság réveteg bübájával, melyet csak érzett, de megmagyarázni nem tudott.
Azok a tündéri regék , melyek régebben oly nagy helyet foglaltak el minden norvég nő képzeletében , füleibe lehelék büvös titkaikat, s a leány oly közel s oly rokonnak érzé magát a természethez, mint máskor soha.
Egy este, a mint a nap aláhanyatlott, s biboros-kék pára lebegett vékony fátyol gyanánt az erdő koronája fölött, Brita magához vette kötését s kiült a kerités elé egy nagy mohlepte kőre.
Szeme végig kalandozott a tágas völgyön, mely alatta elterült, s láthatta a Blakstad-ház födelét, a mint a jegenyefák közül átvöröslött.
Elgondolkozott, hogy vajjon mit csinálnak most otthon, elvégezte -e már Grimhild a fejést, hazajött -e már apja az usztatóról, a hova a béresekkel ki szokott menni a lovakat megfüröszteni.
Mélázásából egyszerre csak fölriasztotta valami recsegés a közel levő avar közt, s fölpillantva, egy magas, esetlen, vaskos termetü fiatalembert látott előbujni a sürüből.
Széles, de alacsony homloka, kenderszinü haja volt, mely rendetlenül csüngött le bamba, ökörfajta szemére; szája nagy volt, s a mint nyitva feledte , két sor sürü, fehér fog villogott ki belőle.
Hegyes, vörös süvege tarkóját verte s noha nyár volt, vastag gyapotmellénye nyakig be volt gombolva.
Ujjasát jobbkarjára vetette s kezében kötőféket tartott.
- Jó estét, - szólt Brita, - köszönöm a multkori találkozást .
[ 3] - Pedig nem igen tudta, hogy valaha találkozott volna vele.
- Hát biz én azt a pejkancát... izé... - dadogá a legény mentegetőző hangon, s bővebb magyarázatul rázogatta a kötőféket.
- Ugy, hát eltévedt a pejkód, - mondá a leány, s nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék a legény gyámoltalanságán és ügyetlen modorán.
- El, a pejkó - felelé amaz ugyanazon a félénk hangon; azután pedig, a leány mosolyától fölbátorodva, kiegyenesedett kissé, s valamivel folyékonyabban folytatá: - Sohase is lehetett bizni az erkölcsében, azóta, hogy a farkasok megkergették; mióta a csikaját elvették tőle, a teje nagyon bántotta, oszt' alig birhattunk vele.
- Nem láttam erre sehol, - mondá Brita, - messzire elmehetsz, mig nyomára akadsz.
- Biz az nagyon meglehet.
Pedig már el is fáradtam.
- Nem ülnél le pihenni?
A legény elszántan letelepedett a fűre, s lassan-lassan megjött a bátorsága, hogy egyenesen a szemébe nézzen a leánynak; bamba tekintete mereven reátapadt , mesterkéletlen meglepetést és bámulatot fejezve ki.
Szája lassankint mosolyra szélesbedett; de mosolyában több volt a szomoruság, mint a kedv.
Britát, az első pillanattól fogva, a mint meglátta, sajátságos pártfogói érzés szállta meg.
Ugy bánt vele, mintha leány volna, vagy valami alájarendelt személy .
A legény, vaskos termete mellett is, a gyöngeség benyomását tevé reá; de tetszett neki az őszinteség és nyájasság, melyet bús mosolygása, s nagy, becsületes kék szemei elárultak.
Nézése az ökörére emlékeztette, de az ökörnek nemcsak a bambasága, hanem egyszerüsége és jámborsága is megvolt benne.
Elbeszélgettek egy darabig az időjárásról, a barmokról, meg az aratás reményeiről.
- Hogy hivnak? - kérdé végre a leány.
- Ullern Hedinson Halvardnak.
E név hallatára hirtelen rázkódás futott végig a leányon s a másik pillanatban sötét pír szökött arcába.
- Én meg, - mondá lassan, - Blakstad Brita, Bjarne lánya vagyok.
Rászögezte szemét, mintha lesné, milyen hatást tesznek szavai.
De a Halvard arca most is csak azt a bánatos, szelid kifejezést viselte, s egyetlen vonása sem árult el akár meglepetést, akár rosszakaratot.
A leány pártfogói érzése most részvétté és szánalommá növekedett.
" Vagy tökéletlen eszü, vagy nagyon boldogtalan ", gondolá, "s akkor mi jogom van zordul bánni vele ? "
S folytatá egyszerü, semmitmondó beszélgetését a legénynyel, mignem ez is csaknem beszédessé lett, s mosolyának bánatosságát valami olyan kezdte fölváltani, a mi szinte hasonlitott a boldogsághoz.
Brita észrevette a változást s örült rajta.
Végre midőn a nap leszállt a nyugati hegyek csúcsai mögé, Brita fölállott s jó éjt kivánt; a másik percben a kunyhó ajtaja bezárult mögötte, s Halvard hallotta, hogy mint reteszeli el.
De ő még sokáig elült a fűben, s különös gondolatok jártak a fejében.
Egészen megfeledkezett a pejkóról.
Másnap este, mikor a fejést elvégezték s a jószágot beterelték a karámba, Brita ismét kiült a kőre s lenézett a völgybe.
Bizonyos családi rokonságot érzett az emberekkel, mikor a füstöt fölgomolyogni látta a kéményekből, s ki tudta találni , hogy mijök lesz vacsorára.
A mint ott üldögélt, ismét recsegést hallott az avar közt, s Halvard ismét előtte állott, ujjasával karján s ugyanazzal a kötőfékkel kezében.
- Még se találtad meg a pejkót? - kiáltott föl a leány nevetve, - s azt gondolod , ugy -e, hogy itt lesz a szomszédságban?
- Nem tudom, - felelé Halvard, - s nem bánom, ha nincs is.
Azzal leteritette ujjasát a fűre, s leült ugyanarra a helyre, a hol azelőtt való este ült.
Brita csodálkozva nézte s hallgatott.
Nem tudta mire vélni ezt a második látogatást.
- Nagyon szép vagy, - mondá egyszerre Halvard, olyan komolysággal, hogy őszinteségében nem lehetett kételkedni.
- Gondolod? - viszonzá a leány vig kacajjal.
Csaknem gyermeknek nézte a legényt s eszeágában sem volt, hogy sértve érezze magát.
Sőt olyasformát érzett, mintha jól esnék neki.
- Az este óta egyre csak rád gondoltam, - folytatá Halvard ugyanazon a zavartalan hangon.
- S ugy gondoltam, hogy ha nem haragudnál rám, hát szeretnélek még egyszer megnézni.
Olyan másféle vagy te a többi népnél.
- Isten rossz néven ne vegye a bolond beszédedet, - fakadt ki Brita nevetve.
- Nem; igazán nem haragszom rád; éppen ugy nem jutna eszembe rád haragudni, mint - mint arra a borjura, - tevé hozzá, más hasonlat hiányában.
- Te azt gondolod, hogy én nem sokat tudok, - dadogá Halvard.
- Nem is tudok, - tevé hozzá, s a bánatos mosoly ismét arcára ült.
Az elkövetett hiba érzete lüktetve kergette a vért a leány ereiben.
Látta, hogy igaztalan volt.
Halvardnak nyilván több érzéke, vagy legalább finomabb ösztöne volt, semmint róla föltette.
- Halvard, - rebegé Brita, - megbántottalak.
Hidd meg, hogy nem rossz szándékból tettem, s ezerszer bocsánatot kérek tőled.
- Nem bántottál meg, Brita, - viszonzá Halvard elpirulva, mint valami leány.
- Te vagy az első, a ki nem érezteti velem, hogy nem vagyok olyan okos, mint más.
Brita kötelességének érezte, hogy ő is nyilt és bizalmas legyen iránta; s hogy kényesnek ne tessék, vagyis inkább, hogy egyenlő lábon álljanak egymással, Halvard is bepillanthatván az ő lelkébe; a leány beszélt neki napi foglalatosságairól, az atyja házában folyt vidám vendégségekről, meg a mulatós legényekről, a kik náluk táncra gyülekeztek.
Halvard figyelmesen hallgatta beszédét, komolyan nézett arcába, de világért sem szakitotta félbe.
Azután ő is leirta neki a maga csöndes , szókimondó módja szerint, hogy az apja mint szidja szüntelenül, mert nem vidám, s nem törődik a politikával, ujsággal, meg hogy az anyja mint sebzi éles nyelvével , csufot üzve belőle még cselédek és idegenek előtt is.
Fogalma sem látszott lenni olyasmiről, hogy helytelen, a mit beszél vagy hogy nevetséges szinben tünteti föl magát.
Modora olyan egyszerü és őszinte volt, hogy a mit Brita másban valószinüleg furcsának talált volna, ő benne egészen természetesnek találta.
Csaknem éjfél volt már, mikor elváltak.
Brita alig aludt egész éjjel s szinte haragudott magára azért az érdeklődésért, a melyet ez együgyü fiu iránt táplált.
Másnap reggel feljött az atyja, hogy meglátogassa leányát, s megnézze, mit csinál a jószág.
Brita érezte, hogy veszedelmes volna egy szót is szólni neki Halvard felől mert ismerte apja természetét, s félt a következményektől, ha egyszer nyomára akadna titkának.
Kerülte is az alkalmat, hogy szóba ereszkedhessenek, s annál többet foglalatoskodott a jószág és a főzés körül.
Bjarne csakhamar észrevette a leány elfogódottságát, de természetesen nem is sejtette az okát .
Mielőtt elment, megkérdezte tőle, hogy nem érzi -e magát nagyon egyedül a hodájon , s nem volna -e jó, ha fölküldene hozzá egy leánycselédet.
Brita erősen bizonyozott , hogy ez teljességgel szükségtelen; a pásztor-gyerek, a ki ott volt, hogy segitsen neki, elegendő társaság.
Estefelé Bjarne megrakta lovait bödönökkel, a melyek gomolyával és vajjal voltak tele, s lefelé indult a völgybe.
Brita sokáig nézett utána, a mint alább-alább haladt a sziklás lejtőn, s nem titkolhatá maga előtt , hogy megkönnyebbülten érezte magát, mikor végre az erdő eltakarta szemei elől.
Egész nap nehéz szivvel járt-kelt; mintha valami teher nyomta volna keblét, a melyet nem tudott lerázni.
Ki volt az, a ki igy közéje állott neki és atyjának ?
Félt -e ő valaha az atyjától, s örült -e, ha távol tudta magától?
Hirtelen keserüség fogta el valóját, mert vivódásában Halvardot okolta mindenért, a mi vele történt .
Leborult a fűbe, s szenvedélyes, görcsös sirásra fakadt; bünös volt, véghetetlenül nyomoru - s mind csak olyan emberért, a kit alig ismert két nap óta.
Ha most ide vetődnék, megmondaná neki, hogy mivé tette őt; s kivánsága bizonyosan meghallgattatott, mert a mint szemét fölvetette, Halvard ott állt mellette, azzal a szomoru vonással szája körül, mélán nézve rá azokkal a nagy, becsületes szemeivel.
Brita érzé, hogy mint lesz semmivé szándéka; Halvard olyan jónak és olyan boldogtalannak látszott.
Azután megint eszébe jutott apja és saját rosszasága, s keserüsége ismét fölgerjedt.
- Eredj innen, - kiáltá, félig neheztelően, félig dacos hangon.
- Eredj, ha mondom, nem akarlak többé látni!
- Elmegyek akár a világ végére is, ha ugy kivánod, - felelé Halvard, különös eltökéltséggel.
S azzal fölvette ujjasát, melyet a földre ejtett volt, lassan megfordult, még egy hosszas pillantást vetett reá, véghetetlenül szomoru és reménytelen pillantást - és elindult.
A leány keble hevesen zihált, lelki mardosás, vonzalom és gyermeki kötelesség viaskodott kétségbeesetten szivében.
- Nem, nem! - kiáltá utána, - miért mégy?
Nem ugy gondoltam.
Csak azt akartam...
Halvard megállott s épp oly eltökélten jött vissza, a mint elindult volt.
Miért irnám le az ezután következett napokat?
Hogy Brita szive miként lett egyre nyugtalanabbá; hogy mint ébredezett föl hirtelen éjente s látta azokat a nagy , kék szemeket, a mint búsan néztek reá; hogy olykor mint kárhoztatta magát és őt, s mint érezte keserü fájdalommal, hogy elpártol azoktól, a kik eddig a legközelebbek és legkedvesebbek voltak szivének.
S különös, éppen ez az elszigetelődés atyjától annál kétségbeesettebb ragaszkodásra birta ő hozzá.
Ugy tetszett neki, mintha atyja valósággal eldobta volna magától.
Hogy ő maga volt az, a ki az első lépést tette, az alig jutott eszébe.
Hajh! keserve épp oly esztelen volt, mint szerelme.
Hogy mily különös ferde okoskodások folytán gyökerezett meg lelkében ez a meggyőződés, azt nehéz volna megmondani.
Elég tudni azt, hogy asszony volt és szeretett.
Maga is tudta, hogy esztelen, s éppen ez a tudat vonta annál reménytelenebbül ama labyrinth tévetegébe, a melyből nem látott menekvést.
Halvard olyan rendesen jelent meg, mint a nap.
Brita tudta, hogy csak egyetlen szavába kerül, hogy örökre számüzze őt magától.
S hányszor határozta el, hogy kimondja ezt a szót!
De nem mondta ki soha.
Olykor egy csapat legény jött fel a völgyből, vidám estét tölteni a hodájon; de Brita nem ügyelt rájok, s ők csakhamar eltüntek.
Igy telt el a nyár muló öröm- és bánatérzetek közt.
Brita régen tudta már, hogy Halvard szereti őt: s midőn végre a lassu vallomás bekövetkezett, az semmivel sem gyarapitotta boldogságát; csak félelmét növelte a jövőre nézve.
Sokféle tervet szőttek össze azokon az estéken; de a tél egyszerre csak meglepte mindkettőjüket , a jószágot leterelték a hegyről, s ők elváltak egymástól.
Bjarne hosszasan, szorongva nézett leányára akkor reggel, mikor eljött érte, hogy hazavigye.
Brita nem viselt többé gyürüt és boglárt, s ez keltette az apában a gyanut, hogy a leánynak valami baja van.
Azelőtt nem szerette, hogy sokat visel ; most azon évődött, hogy egyet sem visel.
II.
A tél már jóformán elmult, s Brita az egész idő alatt alig látta Halvardot egyszer is.
Igen, egyszer - karácsony napján volt, - át mert pillantani hozzá a templomba , s ott látta, apja mellett ülve s a semmiségbe bámulva; de a mint az ő tekintetével találkozott, elpirult s buzgón kezdett levelezni zsoltárában.
Britának rosszul esett, hogy nem iparkodott vele találkozni; sok este eljárkált, egyedül a folyó partján - hátha eljönne; de hiába várta.
Azt kellett hinnie, hogy a Halvard apja megtudott valamit s szemmel tartja fiát.
E közben a sötét felleg egyre sürübbre tornyosult feje fölött; mert titok rágódott szive gyökerein.
Iszonyu bizalmatlanság és szenvedés ideje volt ez - olyan, a milyet férfi sohasem ismer , olyan, a milyet csak asszony tud elviselni.
Szinte megkönnyebbülés volt, mikor a felleg szétszakadt s a zivatar kitört belőle, a mint meg is történt.
Egy vasárnap, április elején, Bjarne nem jött haza a rendes időben a templomból .
Leányai hiába várták az ebéddel, s végre nyugtalankodni kezdtek.
Nem volt szokása rendetlenül járni haza.
Éppen akkor nagy izgalom uralkodott a völgyben, kiütött az " Amerikai-kórság ".
Nagy hajó álldogált künn a révben, hogy a kivándorlókat elszállitsa; s alig volt család, mely ne siratta volna egy derék fiát vagy szép , szeretett leányát.
Az öregeknek persze itthon kellett maradniok; s mikor a gyermekek elmentek, mi is maradt számukra egyéb, mint lefeküdniök és meghalniok ?
Amerika oly messze volt nekik, mintha valami más plánétában volna.
A családi érzelem különben mindenkor uralkodó volt a norvég ember szivében; gyermekeinek él s szinte ujra átélni látszik életét ő bennük.
Legnagyobb büszkesége, hogy föl tudja vinni vérségét egészen a Sverre- és Szent Olaf-korába, s ugyanily önbizalommal reményli nemzetsége kiterjedését a jövőben ugyanazon a talajon, a hol egykor gyökeret vert.
Ekkor eljön a vihar a nyugati tengerekről, birkózik a hajthatatlan törzszsel és eltöri; s a széthulló ágak szertezüllenek az ég mind a négy tájára.
Nem csoda hát, ha miként a koronáját vesztett fa, ereje meg van törve s csak arra vár még, hogy porrá oszoljék s elhaljon.
Blakstad Bjarne, a milyen makacs vén honfi volt, mindig kiméletlenül küzdött az Amerika-düh ellen; s leányai most is azt reménylették, hogy talán azért maradt oda, hogy a nyughatatlan fiatalokat szülőföldjük iránt való kötelességeikre emlékeztesse vagy hogy megfélemlitsen valami vakmerő kivándorlási ágenst, a ki nagyon is hangosan ösztökélte a népet.
De már nyolc óra volt, s Bjarne még sem jött.
Az éj sötét volt és förgeteges; hideg daraeső verdeste az ablaktáblákat s a szél beharsogott a kéményen.
Grimhild, a fiatalabbik leány, nyugtalanul szaladgált ki s be, s csapkodta maga után az ajtókat.
Brita szorosan a falhoz kuporodott a szoba legsötétebb zugában .
Valahányszor a szél megrázta a házat, föl-fölriadt; azután megint leült és borzongott.
Borus sejtelmek töltötték el keblét.
Végre, - az óra éppen tizet ütött, - a benyilóból nesz hallatszott.
Grimhild az ajtóhoz rohant s fölrántotta.
Magas, görnyedő alak lépett be; ruhájáról a leány apjára ismert.
- Szent Isten! - kiáltá, s hozzá sietett.
- Eredj tőlem, gyermek, - mormogá az apa oly hangon, mely szokatlanul barátságtalannak tetszett, s durván eltaszitá magától.
Egy pillanatig merevül állott, majd az asztalhoz támolygott, s sulyos zökkenéssel egyszékre roskadt.
Ugy maradt ott, könyökét térdén nyugtatva s meredten nézve a földre.
Hosszu haja nedves csomókban csüngött le arcára, s szája körül a redők mélyebbeknek és komorabbaknak látszottak, mint rendesen.
Olykor-olykor fölsóhajtott, vagy mély hangon nyögött.
Egy idő mulva tekintete nyugtalanul kezdett kalandozni a szobában, s midőn elérte azt a zugot, a hol Brita ült, hirtelen felszökött, mintha mérges fulánk nyilamlott volna testébe, fölkapott egy égő üszköt a tüzhelyről s a leányhoz rohant.
- Mondd, hogy nem láttam! - tört ki, rekedt suttogással, karon ragadva a leányt, s egészen arcához tartva az égő üszköt.
- Mondd, hogy hazugság - fekete, alávaló hazugság!
A leány lassan hozzáemelte szemét s elszántan nézett szemébe.
- Hah! - folytatá az apa, ugyanazon a rettentő hangon, - azt mondtam nekik is a templomnál - hazugság - pokoli hazugság!
S vérét ontottam - vérét, mondom - a rágalmazónak.
Ha, ha, ha!
Milyen vigan buzogott ki belőle!
Brita arcát majd a vér, majd sápadság boritá el.
De önuralmát - különös! - mégsem veszté el.
Maga is csodálkozott nyugodtságán.
Óh nem tudta, hogy olyan nyugodság volt az, mely iszonytatóbb a kinnál - egy elveszett és reménytelen sziv teteme.
- Gyermek! - folytatá Bjarne, s hangja természetesebb csengést öltött, - miért nem szólsz?
Elrágalmaztak, gyermek, mert szép vagy; irigykedtek reád!...
S ismét, csaknem esengve folytatá:
- Nyisd föl az ajkadat, Brita, s mondd apádnak, hogy tiszta vagy - szeplőtlen , mint a leesett hó, gyermek - én édes - én szép gyermekem!
Hosszu, kínos szünet következett, melyben az égő üszök ropogása s az öreg ember nehéz lélekzése volt az egyetlen hang, mely a csöndet megtörte.
Halványan, mint márványkép, állt előtte a leány; egy mentegetőző szó, egy bocsánatot kérő hang sem hallatszott; csak ajkainak görcsös vonaglása árulá el a benne viharzó életet.
Bjarne kebeléből minden pillanat jobban-jobban ölte ki a reményt.
Arcát félelmes volt látni.
Rémület és kegyetlen, féktelen gyülölet torzitá el vadul vonásait, s bozontos szemöldökei alatt parázsként égtek szemei.
- Rima, - orditá, - rima!...
Hideg szélroham zudult be a szobába.
Az ablak megrázkódott, az ajtó fölcsapódott , mintha egy erős, láthatatlan kéz érintette volna meg - s az öreg ember egyedül állott ott, feje fölött tartva a lobogó üszköt...
Éjfél után volt; a szél márelült; de a hó egyre hullott, vastagon ésnesztelenül , eltemetve nyomot és sövényt hideg és fehér leple alá.
Ő csak futott tovább, tovább s egyre tovább.
Hová? azt nem tudta.
Hideg merevültség zsibbasztá el érzékeit, de lábai egyre vitték ellenállhatatlanul tovább.
Mintha sötét áradat ragadta volna el: csak annyit érzett, hogy hányják a habok, s nem gondolt azzal: merre viszik.
A dermesztő kábultság dacára is, mely ránehezedett, teste olyan könnyünek tetszett, mint a pehely.
Végre, nem tudá, hol, - tenger zajgása morajlott fülébe - kellemes melegség engesztelé föl érzékei dermedtségét, s ő derülten uszott a felhők - aranyos, verőfényben fürdő felhők közt...
Mikor szemeit fölnyitotta, kényelmes ágyban találta magát, s egy nyájas, anyai arcu asszony ült mellette.
Álomnak rémlett ez is, s ő nem iparkodott magának számot adni arról, a mi olyan különösnek és megmagyarázhatatlannak tetszett.
Mint utóbb elmondták neki, egy halász ugy találta meg a tengerparton egy hófuvásban; hazavitte kunyhójába s a felesége gondviselésére bizta.
Ez volt ittlétének másodnapja.
A halászok tudták, hogy kicsoda, de ajtajokat zárva tartották és senkinek sem mondták meg, hogy nálok van.
Brita megindulás nélkül hallgatta a jó asszony elbeszélését; a gondolkozás elviselhetetlen erőfeszitésnek tetszett.
De harmadnapra, midőn gyermeke megszületett, lelke egyszerre fölocsúdott révedezéséből, s ő nyugodtan érlelé terveit.
A gyermekért elhatározta, hogy élni fog és dolgozni.
Azon este egy kis fiu hozott neki egy csomagot.
Fölbontotta; otthon maradt ruhái voltak benne, és - ékszerei.
Tudta, hogy testvére küldte; tehát valaki, a ki még most is szeretettel gondolt rá.
S első indulata mégis az volt, hogy visszaküldi az egészet, vagy beledobja a tengerbe.
De rátekintett gyermekére és megadta magát.
Elmult egy hét, s Brita fölépült.
Halvard felől nem hallott semmit.
Egy éjjel, a mint félálomban szunnyadt, ugy tetszett neki, mintha egy halvány, ijedt arcot látott volna az ablaktáblához szorulva, s merően bámulva reá és gyermekére.
De az puszta álom is lehetett.
Mert lázas képzelődése az utóbbi napokban gyakran áltatta ilyen látományokkal.
Gyakran gondolt ő reá, de - különös - nem keserüséggel többé , hanem szánalommal.
Ha elég erős lett volna arra, hogy gazlegyen, gyülölni tudta volna; de gyönge volt, s igy csak szánhatta.
Egy este azután, mikor hallotta, hogy az amerikai hajó hajnalban utrakél, karjára vevé kis fiát, gondosan betakargatá saját ruháiba, s elment a tengerpartra , egyedül.
Szeszélyes alaku óriási felhők üzték egymást vadul az ég peremén s olykor-olykor kiviláglott a vékony ujhold a köztök támadt sötétkék szakadásokból .
Brita találomra választott ki egy csolnakot, s már éppen el akará oldani, midőn egy emberi alakot látott óvatosan lépkedni a köveken s tétovázva közeledni feléje.
- Brita, hallatszott suttogó hangon a partról.
- Ki az?
- Én vagyok.
Apám mindent tud.
Majd hogy agyon nem vert; meg anyám is.
- Azért jöttél, hogy ezt megmondd?
- Nem, szeretnélek valamivel segiteni.
Az utolsó napokban mindig azon voltam, hogy találkozhassam veled.
S ezzel egészen a csolnakhoz ért.
- Köszönöm, nincs szükségem segitségedre.
- De Brita, esengett amaz, - nézd, eladtam a puskámat, meg a kutyámat, meg mindenemet, a mim volt; ezt kaptam érte.
Kinyujtá kezét és egy vörös kendőt adott oda neki, a melynek egyik sarkába valami nehéz holmi volt bekötve.
Brita gépiesen nyult utána, kezébe tartá egy pillanatig , s azután messzire kihajitá a vizbe.
Mély megvetés és szánalom mosolya vonult át arcán.
- Isten áldjon meg, Halvard, - mondá nyugodtan, s vizre taszitá a csolnakot.
- De , Brita! - kiáltá Halvard kétségbeesetten, - hát mit kivántál volna, hogy tegyek?
Brita fölemelé a gyermeket karjaiba, s a maga mellett levő üres helyre mutatott .
Halvard megértette a jelt s egy pillanatig habozva állt ott.
Azután hirtelen arcához kapta kezét s könyekre fakadt...
Brita félóra mulva a hajóhoz ért, s midőn a hajnal első pirja földerengett az ég alján, a szél kidagasztá a vitorlákat s a hajó nyugat felé sikamlott, amaz ország felé, a hol otthont találhatnak azok, a kiket szerelem és balsors számkivetett.
Hosszu, fáradságos ut volt.
A hajón volt egy öreg angol pap, a ki ritkaságokat gyüjtött.
Brita eladta neki a gyürüit és boglárait, s több pénzt kapott értök , mint a mennyi az utazásra kellett.
Alig szólott máshoz, mint a gyermekhez.
A községbeliek, a kik ismerték, elhuzódtak tőle, s ő hálás volt irántok, hogy igy tettek.
Reggeltől estig ott ült egy sarokban, a teher-csomagok közt s nézegette ölében nyugvó kis fiát.
Minden reményét, jövőjét, életét a gyermekbe helyezte .
Magának már nem remélt semmit.
- Nem adhatok neked hazát, gyermekem, igy beszélgetett hozzá.
- Soha sem fogod megtudni annak a nevét, ki életedet adta.
Együtt fogunk küzdeni ketten, s a milyen igaz, hogy Isten van az égben, a ki lát bennünket, nem fogja megengedni, hogy egyikünk is elvesszen.
Ne bolygassuk, gyermek, a multakat.
Föl fogsz nőni és erős lészsz, s anyádnak veled együtt kell erősbödnie.
Az utazás harmadik hetében az angol pap megkeresztelte a gyermeket; anyja Tamásnak neveztette, ama napról, a melyen világra jött.
Ne tudja meg soha, hogy Norvégia volt anyja hazája; azért nem adott neki olyan nevet, a mely nemzetiségére vallana.
Egy reggel, junius elején, földet értek s előttük volt a nagy Ujvilág.
III.
Minek szóljak a szünetlen gondról, szenvedésről, és terhes munkáról, mely Brita életének ez uj földön töltött első néhány hónapját csak folytonos létért való küzdelemmé tevé?
Ismeri e sorsot minden kivándorló, a ki bátor szivvel és üres zsebbel jött ide.
Legyen elég csak annyit mondanom, hogy a második hónap végén sikerült szolgálatot kapnia, mint fejő-leány egy családnál New-York szomszédságában.
Népének sajátságos nyelvtehetségével csakhamar megtanult s jól beszélt angolul.
Földiitől olyan távol maradt, a mennyire csak lehetett; nem magáért, hanem fia érdekében; mert a gyermeknek erőssé és nagygyá kellett nőnie, s születésének tudomása megrendithetné erejét s megtörhetné bátorságát.
Ugyanez okból cserélte is föl festői norvég öltözetét az idevaló népviselettel, Mrs. Britának szólitotta mindenki, mely név, angolosan ejtve, Mrs. Brightnak hangzott , s végre is csak erről a névről ismerték a környéken.
Igy mult el öt év; nagy kivándorlási mozgalom indult meg ekkor a távol Nyugat felé s Brita sokadmagával együtt, elment Csikágóba.
1852-ben érkezett oda s egy ir özvegyasszonyhoz költözött, ki egy kis kunyhóban lakott az akkor ugynevezett külső városszélen.
A kik akkor látták kijárni a favágó helyekre s férfimunkát végezni : alig ismertek volna benne a pajzán Csillám-Britára, a ki régente olyan vigan lejtette a szökő-táncot a Blakstad-ház kivilágitott csarnokaiban.
S valóban szomoruan elváltozott!
Vonásai élesebbek lettek, s szája körül a merev vonalak szigoruságot, csaknem ridegséget fejeztek ki.
Világos kék szemei mintha megnagyobbodtak volna, s fényök titkolózást, örökké éber gondot árult el.
Csak sárga haja állott ellent az idő és bú bántalmának; most is csak olyan dús és hullámos fürtökben gyürüzött alá sima fehér homlokára.
Szinte röstelte is ezt, s nagy ügygyel-bajjal iparkodott beleszoritani valami józan, tisztes főkötőbe.
Csak éjente, mikor egyedül ült , fiával beszélgetve, bocsátotta ki börtönéből; s ilyenkor a fiu nevetgélt s játszadozott anyja hajával, s gyermekesen elcsodálkozott azon az ellentéten, mely e komoly arc s ez ifjui, leányos fürtök közt volt.
A kis Tamás nagyon különös gyermek volt.
Igazi norvég izlése volt a mesés és fantasztikus dolgok iránt, s bár sohasem hallott egyetlen regét is a Neckenről vagy Hulderről, gyakran meglepte anyját a képzelt események legszeszélyesebb összehordásával és még merészebb személyesitésekkel, a minők valaha Norvégia regés földjéből fakadtak .
Az anya mindig fékezni iparkodott őt, valahányszor e képzelmi szárnyalásokban kalandozott, s a fiu végre ugy tekinté ezeket, mint helytelen és vétkes dolgokat .
A gyermek, a mint nőttön-nőtt, gyakran meglepően emlékezteté az anyját saját atyjára, - inkább az ő, mint a Halvard fajára ütvén.
Csak világos szőke haja , kissé vaskos termete vallhatott arra, hogy az utóbbinak a fia.
Heves természete volt, s gyakran szomoritá anyját nyakasságával, azután pedig a megbánás nagy kitörései következtek, a mi még jobban szomoritá az anyját.
Mert attól félt, hogy ez gyöngeség jele.
- Pedig erősnek kell lennie, - mondá magában.
- Elég erősnek arra, hogy legyőzzön minden akadályt s nagy nevet szerezzen magának; elég erősnek arra, hogy áldja azt az anyát, ki névtelenül szülte a világra.
Különös, hogy Brita, a mennyire szerette e gyermeket, oly ritkán kényeztette anyai cirógatással.
Vezeklés volt ez, melyet magára szabott, hogy büneért megszenvedjen.
Csak néha, mikor sokáig fönn virrasztott, s tekintete, szinte véletlenül, ráesett arra a kis orcára ott a vánkoson, az álom édes öntudatlansága lágy, láthatatlan fátyolként nyugodván rajta - borult reá hirtelen, csókolgatta s sugdosott gyöngéd neveket fülébe, mig könyei forrón és rohamosan omlottak sárga hajára és rózsás arcára.
A gyermek ilyenkor azt álmodta, hogy fönn uszik a magasban, sugárzó erdők fölött, s anyja hervadt ifjuságának egész bájában tündökölve, repül előtte, arany virágokat hintve utjára.
Ezek voltak legboldogabb pillanatai Brita örömtelen életének, s ezek sem voltak keserüség hiján; mert örömérzetébe mindig beférkőzött egy félénk, aggályos gondolat, mely annál rettentőbb volt, mert olyan lopva jött, olyan nesztelenül , olyan hivatlanul.
Nem vétke büntetéseül adatott -e neki ez a gyermek?
Volt -e hát joga az Isten csapását áldássá változtatni?
Megadta -e ő az Istennek "azt, a mi az Istené ", a mióta minden gondolata, minden reménye, egész valója ez egyetlen földi dolog körül, fia, szenvedésének gyermeke körül forgott?
De Brita nem olyan természetü volt, hogy nehéz kérdésektől visszariadt volna; nem; bátran szembeállott velök, s ha leverettek, a vértanu buzgóságával kelt ismét föl , megujitani a harcot.
Hiszen az Isten maga küldte reá ezt a tépelődő kétséget, s kötelesség elviselni a rámért terhet.
Igy okoskodik Brita.
E közben az évek tovasuhantak, s nagy változások mentek végbe körülte.
Azt a néhány száz dollárt, melyet a Csikágóban töltött első három év alatt megtakarithatott, egy darab földbe fektette bele.
Időközben a város nagyot terjedt, s 1895-ben ötezer dollárt kináltak földéért; elfogadta az ajánlatot s ismét vett egy darabka földet, a várostól nem messzire.
A fiu nyolc éves kora óta a községi iskolába járt s meglepő előmenetelt tett.
Iskola után mindennap ott várta az anya az ajtó előtt, kézen fogta s ugy vezette haza.
Ha a többi fiuk közül valamelyik csufolkodni merészelt anyjára vagy ő vele incselkedett anyássága miatt , az a fiu bizonyosan kék folttal ment haza.
Tamás csakhamar megállapitotta tekintélyét iskolatársai közt s mindig kész oltalmazni és védelmezni a gyöngét és védtelent.
Mikor Bright Tamás (mert ezen a néven ismerték) tizenöt éves volt, irnoki állomást ajánlottak neki egy faüzletben; s ő anyja beleegyezésével elfogadta az ajánlatot .
Szép fiu volt már, szálas és izmos, tiszta és komoly arcu.
Esténkint könyveket hozott haza olvasni, s minthogy Brita mindig érdeklődött az iránt, a mi őt érdekelte, csakhamar együtt tanulmányozott és vitatott vele oly dolgokat, a melyek régebben messze tulestek volt fogalmai körén.
Fia unszolására abban kellett hagyni munkáját a fürészelő vállalatnál, s most otthon tölté napjait, varrással , olvasással segyéb olyan dolgokkal foglalkozva, a melyekkel az asszonyok üres óráikat tölteni tudják.
Egy este, mikor már Tamás tizenkilencedik évében járt, komolyabb arccal jött haza az irodából, mint máskor.
Az anya éles szeme rögtön meglátta, hogy bántja valami , de nem szólt.
- Anyám, szólt végre a fiu, - ki az én apám?
Él -e még, vagy meghalt?
- Az Isten a te atyád, fiam, - felelé az anya reszketve.
- Ha szeretsz, ne kérdezz többet.
- Szeretlek, anyám, - mondá a fiu komoly tekintettel, melyben az anya a gyöngédség és szemrehányás vegyülékét vélte látni.
- Ugy lesz, a mint mondád.
Most történt először, hogy pirulni volt oka fia előtt, s ez az érzés csaknem lesujtotta.
De nagy erőfeszitéssel mégis legyőzte s külsőleg nyugodt maradt.
Tamás föl s alá kezdett járni a szobában, lehorgasztott fővel s hátrakulcsolt kezekkel .
Az anyának egyszerre csak eszébe jutott, hogy fia már felnőtt férfi, s hogy ő többé nem lehet már neki az, a mije eddig volt, gyámola és oltalmazója.
- Ah! - gondolá, - csak azt engedje meg az ég, hogy anyja maradhassak; imádni és áldani fogom érte.
Ez a tárgy ezuttal merült föl először s számos kételyt és számos kérdést támasztott a szorongó anya lelkében.
Helyesen cselekedett -e, midőn eltitkolta előtte azt, a mit jogosan követelhet megtudni?
Mi oka volt arra, hogy származását és szülőföldjét homályban tartsa előtte?
Azt óhajtotta volt, hogy férfiuvá erősödjék, bűnt nem ismerve, hogy fönnen hordhassa a fejét és félelmetlenül nézhessen szemébe a világnak.
Igen, de nem rejlett -e mindezekben egy lappangó önös gondolat, a félelem, hogy elveszti szeretetét, a vágy, hogy tisztán és szeplőtlenül álljon fia előtt?
Brita alig mert felelni ezen kérdésekre, mert nem tudta, hogy legtisztább indokai is csak szegényesen állják meg a kutató vizsgálódást.
Azt kezdé gyanitani, hogy fiával való egész bánása helytelen volt, elejétől kezdve.
Miért nem vallotta meg neki a rideg valót, ha megvetné is érte, ha piruló bünösként kellene is előtte állnia?
Gyakran, a mint a benyilóban lépteit hallá, mikor munkájából hazajött , megkeményité szivét s ajkán lebegett a szó: "Fiam, törvénytelen vér vagy, bűn szülöttje, anyád pedig számüzött bujdosója a föld kerekségének."
De mikor fiának nyugodt, kék szemeivel találkozott, s látta azt a gyanutlan nyiltságot modorában , s azt a reményteliséget, mellyel a jövőbe nézett: asszonyi szive visszariadt kötelességétől, kisietett a szobából, s leborult az ágyára és sirt.
Küzködött még az Istennel is imájában, mig nem azt hivé, hogy már ez is elhagyta.
Igy multak el hónapok és évek s a szünetlen gond és szorongás megtámadta egészségét.
Halvány lett és ideges s bántotta a legcsekélyebb zaj is.
Fiával való bánásmódja föltünően elváltozott s az csakhamar észrevette ezt, de nem szólt.
Az anya gondosan őrködött fia kényelme fölött, szinte aggályosan előzte meg kivánságait, s örökké éber figyelmességet tanusitott iránta, mintha nem fia, hanem ura és parancsolója lett volna.
Mikor Tamás a husz évet betöltötte, társ lett addigi főnöke üzletében, s szerencséje évről-évre gyarapodott.
Anyja birtokának eladása által csinos kis vagyonhoz jutott s ebből szép, kényelmes házat épithetett a város egyik legszebb részében.
Anyagi körülményeik ekként nagyon megjavultak s kényelem ésfényüzés több kinálkozott Britának, mint a mennyit valaha kivánt; de egészsége meg volt törve s az orvosok kijelentették, hogy egy évi külföldi utazás s Olaszországban való hosszasabb tartózkodás talán helyreállithatná.
Tamás maga is sürgetni kezdte anyját, mig végre engedett.
Egy derült májusi reggelen indultak el ketten New-Yorkba, s három nappal utóbb Európa felé vitorláztak.
Hogy mely országokat fogják meglátogatni, azt még alig határozták el, de rövid ideig tartózkodván Angliában, ismét egy gőzösön találjuk őket, Norvégia felé igyekezve.
IV.
Szent Iván hava, a milyen enyhe és meleg, gyakran egy óriás erejével és hangjával látogat el Norvégia fjord-völgyeibe.
A jéghegyek tántorognak és mormognak, mintha mérgelődnének saját gyöngeségükön s roppant kő- és jég-görgetegeket zuditanak alá a völgyekbe.
A folyók megdagadnak és zsörtölődő harsogással rohannak ki a hegyoldalakból s ezernyi apró-cseprő patak tóditja az általános zajgást s lármás csevegéssel lejt tova a moh-lepte nyirgyökerek fölött , De később, mikor a harcnak már vége, s Szent Iván győzedelmesen elfoglalá trónusát, a természet hangjai változatosabban halkabbá lesznek s nyugtot és kéjelmet nyujtanak a fülnek és a háborgó kebelnek.
A hónap ez utóbbi hangulatában érkezett meg Brita fiával, ismét abba a völgybe, a melyből huszonöt évvel azelőtt elmenekedtek.
Sok különös, viharzó érzelem kavargott az anya keblében, midőn ujra látta a hósüveges hegyeket s ezek hatalmas karjai közt oly kiesen nyugodva: a zöld völgyet, gyermekkora otthonát.
Még Tamásnak is homályosan rokonérzetü lüktetéssel dagadozott keble, mikor ez a csodás táj előtte föltárult.
Csakhamar sikerült kibérelniök egy zsellér-házat, félórányira a Blakstad-tanyától, s Brita kivánsága szerint megtelepedtek benne nyárára.
Jól ismerte ő itt az embereket, mikor még fiatal volt, de senkinek sem jutott eszébe egynek nézni őt azzal a vidám leánynyal, a ki egykor ugy meglepte hirtelen szökésével a községet; s Brita , jóllehet örömest tárta volna föl előttök szivét, egy szót sem ejtett el kiléte felől.
Lelkiismerete vádolá, hogy hamis játékot üz, de fia kedvéért néma maradt.
Egy napon aztán - odajövetelük után való második vasárnap - Brita korán reggel kelt föl s kérte fiát, hogy kisérje el egy kis sétára a völgybe.
Ünnep volt még a levegőben is; a nyár enyhe fuvallata, friss levelek és mezei virágok illatával terhelten, lágyan lengedezett arcukba.
A napsugár csillogott a harmatos fűben, a tücskök cirpelése messziről rémlett hozzájuk s a lég szinte láthatónak tetszett s rezgő hullámzással imbolygott előttük az ösvényen.
Brita, fia karjára támaszkodva, lassan lépdelt fölfelé a viruló réteken keresztül; alig tudta, merre viszik lábai, de szive hevesen dobogott s sokszor volt kénytelen megállani s kezét keblére szoritani, mintha le akarná csillapitani zajongó érzelmeit.
- Rosszul vagy, anyám? - szólt Tamás.
- Oktalanság volt tőlem megengedni, hogy igy fáraszszad magad.
- Üljünk le erre a kőre, mindjárt jobban leszek.
Ne nézz rám olyan aggódva.
Igazán nem vagyok beteg.
Tamás leterité könnyü nyári kabátját a kőre s gondosan ráülteté anyját.
Brita félrevoná fátyolát s fölemelé szemét ahhoz a nagy vörösfödelü házhoz, melynek sötét körvonalai homályosan rajzolódtak a fenyőerdő borus hátterére.
Él -e még - az, a kinek élete reményét ő semmivé tette - az, a ki egykor kiüzte őt az éjszakába átokkal ajakán?
Miképp fogadná, ha visszatérne hozzá?
Ah, Brita ismerte őt, s remegett csak arra a gondolatra is, hogy találkozzék vele.
Elhagyhatja -e ezt a völgyet, meghalhat -e békében, a nélkül, hogy lábaihoz borulna, hogy bocsánatáért esedeznék?
S ime ott, a völgy tulsó oldalán van otthona annak, a ki egész nyomorának okozója volt.
Mi sors érte, s vajjon emlékszik -e még azokra a hosszu , boldog nyári napokra, a melyek - óh! - olyan réges-régen voltak?
Nem mert volna kérdéseket intézni a közelében lakó emberekhez; de most hirtelen gyöngeség vett rajta erőt s érzé, hogy a mai napon sorsának el kell dőlnie; tovább nem viselhette a bizonytalanság e kínszenvedését.
Tamás mellette állott, s aggódva s csodálkozva nézett reá.
Tudta, hogy anyja sokat eltitkolt előtte, de bárminő okai lehettek is erre, hitte, hogy azok helyesek és fontosak.
Azt nem tehette , hogy kérdezősködjék tőle olyasmi felől, a mit tudnia nincs joga.
Ugy érzé, mintha sohasem szerette volna anyját ugy, mint ebben a pillanatban, midőn ennek a legnagyobb szüksége van reá, s ellenállhatatlan gyöngédség fogá el szivét .
Egyszerre lehajolt hozzá, két kezébe fogta halvány, keskeny orcáját s megcsókolta .
A sokáig elzárt érzelem könyzáporban tört elő; az anya ölébe temeté arcát s sokáig és némán sirt.
A templom harangjai most leszóltak a völgybe, s a lassu, hatalmas hang nyugodtan s ünnepélyesen rezgett el hozzájuk.
Mennyi rég elfeledett gyermekkori és ifjukori emléket nem ébresztett föl keblében ez a harangszó - emlékeit annak az időnek, mikor a vidám Csillám-Brita, ragyogó bogláraival fölékesitve, tarkaruhás legények és leányok közt mendegélt föl a templomba!
Fehérdereku nyirfák csoportja veté árnyékát arra a kőre, melyen a bünbánó anya ült, s az ösvény két felén magasra nőtt fű csaknem elrejté őt a szem elől.
Most jönni kezdtek a templombamenők, s Brita fölemelé a fejét s arcára voná a fátyolt .
Senki sem haladt el ugy, hogy ne köszöntötte volna az idegeneket, s az asszonyok és leányok ősi szokás szerint megállottak és bókoltak.
Végre egy agg, fehérhaju férfi közeledett, egy éltes nő karjára támaszkodva.
Teste előre volt görnyedve, s gyakran megállott nehezen föllihegve.
- Óh, igen, igen, - mondá rekedt, törött hangon, a mint előttük elhaladt, - az öregség mind jobban erőt vesz rajtam.
Nem tudok már ugy járni, mint valamikor.
De ma el kell mennem a templomba.
Isten oltalmazz!
Sok rosszat tettem s bocsánatért kell könyörögnöm.
- Talán jó volna, ha leülne pihenni, apám, - mondá az asszony.
- Itt van egy kő, s ez az uri asszonyság bizonyosan meg fogja engedni, hogy egy gyönge öreg ember melléje üljön.
Tamás fölállott s helyével kinálta az öreg embert.
- Óh, igen, igen, - mormogott emez tovább, mintha magamagával beszélne.
- Sok rosszat - sok bocsánat.
Isten oltalmazzon mindnyájunkat - szegény bünösöket.
Ő, a ki nem gyülöl sem apát, sem anyát - sem leányt - nem vagyok hozzá méltó.
Ugy van , ugy, - Isten, ne hagyj el.
Segits föl, Grimhild.
Azt hiszem, már megint tovább mehetek.
Tamás természetesen egy szót sem értett beszédéből, de látván, hogy föl akar állni, készségesen nyujtott neki segitséget, megfogta karját s fölemelte.
- Köszönöm, fiatal ur, - mondá az öreg, - az Isten fizesse meg a jóságát.
S az apa és leánya tovább mentek, lassan, fáradságosan, mint a hogy jöttek volt .
Tamás követte őket szemével, mig nem halk, félig elnyomott jajszó hirtelen anyja mellé hivá.
Brita egész testében reszketett.
- Anyám, anyám! - könyörgött a fiu, föléje hajolva, - mi történt? miért változtál ugy el?
- Óh, fiam, nem birom tovább, - zokogott az anya.
- Isten bocsássa meg bünömet , meg kell tudnod mindent.
Tamás leült anyja mellé s szorosan magához vonta, mig ez keblére rejté arcát .
Hosszu csend következett, melyet csak a tücskök hangos ciripelése tört meg.
- Fiam, - kezdé végre az anya, egyre elrejtve arcát, - te bün szülöttje vagy.
- Az nem volt titok előttem, anyám, - felelé Tamás, komolyan és gyöngéden, - a mióta elég idős lettem arra, hogy tudjam, mi a bün.
Az anyja gyorsan emelé föl fejét s a bámulat, örömteli meglepetés tekintete fénylett keresztül a könyeken, melyek szemeit elfátyolozák.
Semmit, csak fiui szeretetet és bizalmat tudott kiolvasni azokból a komoly, férfias vonásokból, s e pillanatban látta, hogy minden eddigi kétsége alaptalan, s hosszas imával teljes küzdelme fölösleges volt.
- Névtelenül szültelek e világra, - suttogá, - s nincs ellenem szemrehányó szavad?
- Isten segitségével elég erős vagyok arra, anyám, hogy magam szerezzek magamnak nevet.
Hiszen éppen az ő titkos óhajának szavai voltak ezek, s fia ajkán áldott biztositásul hangzottak, csodás beteljesülése gyanánt anyai könyörgéseinek!
- Még egyet, gyermekem, - folytatá bizalmasabb hangon.
- Ez az én szülőföldem; s az az öreg ember, ki az imént itt ült mellettem, az az atyám volt.
S ott, a nyirfák árnyában, amaz óra nyári csöndjében elmondá neki szerelmének , menekvésének, s ama hosszu, fáradságos huszonöt év keservének történetét.
Britát és fiát későn délután látták visszatérni a zsellér-házba.
Nyugodt, csöndes boldogság sugárzott az anya arcáról; ismét megbékélt a világgal és önmagával s szive olyan könnyü volt, mint zsengekora napjaiban.
De testi ereje kifogyott s lábai alig birták.
Idegeinek megfeszitése s a szüntelen erőlködés képessé tette eddig arra, hogy fentartsa magát; de most, midőn a feszesség ellazult, a kimerült természet követelé jogait.
Másnap nem tudott fölkelni ágyából s óráról-órára lankadt az ereje.
Orvost hivtak.
Nem adott orvosságot, de reményt sem.
Komolyan rázta fejét, a mint elment s az anya és fia mindketten tudták, hogy az mit jelent.
Estefelé elhivták Blakstad Bjarnet, ki rögtön odajött.
Tamás kiment a szobából, a mint az öreg ember belépett, s hogy abban az órában mi történt az apa és leánya közt, annak csak Isten a megmondhatója.
Mikor az ajtó ismét megnyilott, Brita szemei különös fényben ragyogtak s Bjarne az ágy előtt térdelt, görcsösen szorongatva két kezébe leánya kezét.
- Ez a fiam, atyám, - mondá Brita, olyan nyelven, melyet Tamás nem értett; s az anyai büszkeség és boldogság mosolya suhant át halvány vonásain.
- Odaadnám neked cserébe azért, a mit elvesztettél, de az Isten más országba tette le az ő szerencséjét.
Bjarne fölállott, megfogá unokája kezét, s megszoritá; és két öreg könycsepp gördült végig barázdás orcáján.
- Óh, fiam, - mormolá, - hogy nekünk igy kellett találkoznunk!
Ugy álltak ott ketten, egybekapcsolva a vérség köteléke által, de, óh, egy egész világ volt közöttük.
Egész éjjel együtt ültek a haldokló ágya mellett.
Egy szót sem szóltak.
Reggel felé, a mint a nap belopózott az elsötétitett szobába, Brita neveiket rebegé, s ők kezébe tevék kezüket.
- Dicsértessék az Isten, - suttogá a haldokló alig hallhatóan, - föltaláltam mindkettőt - atyámat, fiamat.
Mély sápadtság boritá el arcát.
Meghalt.
Két nappal utóbb, mikor a holttestet kiteritették, Tamás egyedül volt a szobában .
Az ablakok fehér függönyökkel voltak eltakarva, s gyönge világosság derengett a halvány, élettelen arcon.
A halál szeliden bánt vele; ifjabbnak látszott, mint azelőtt; s világos, hullámos haja puhán omlott fehér homlokára.
Ekkor egy éltes ember, bambaszemü, széles homloku, lépett be, s félénken közeledett a magános gyászolóhoz.
Lábujjhegyen lépdelt s teste sulyosan görbedett .
Sokáig elnézte a holttestet, aztán letérdelt a koporsó lábánál, s keservesen zokogott.
Végre ismét fölkelt, két lépést tett a fiatalember felé, majd megállott , szótlanul, a mint jött, távozott.
Halvard volt.
Tőszomszédságában a vörösre festett kis templom falának ásták meg a sirt; s egy héttel utóbb az apát is letették örök nyugalomra leánya mellé.
De az Atlantis fölött üde szelek fujdogáltak s tovaszólitották a fiut a tettek mezejére, oda, a jövő nagy országába.
VÉGE.
[ 1] Norvégia egyes vidékein a szombat estét "leánynéző esté " -nek tekintik.
[ 2] Hodáj (saeter) alatt itt az a hegyek közt levő legelő értendő, a hol a norvég paraszt a nyarat szokta tölteni barmaival.
Minden nagyobb gazdaságnak megvan a maga hodája, mely egyvagy több , kővel vagy deszkával körülkeritett karám-féléből áll.
[ 3] Szokásos módja az üdvözlésnek a norvégek közt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE