Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Makkai Sándor
Holttenger
Keletkezés ideje
1936
Fejezet
3
Bekezdés
2914
Mondat
9838
Szó
103540
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
III. RÉSZ
XXI.
Mezei Andrásné, született Kovács Aranka tiszteletes asszony, Virágosra szekerezik Tóvölgyről.
A barátnője, Katona Lászlóné tiszteletes asszony izent érte: most már csakugyan jöjjön, úgy érzi, eljött az órája.
Aranka azonnal indult.
Szegény kicsi Edith!
Egy hete, hogy látta, de már erősen el volt készülve akkor is.
Bátor asszony különben, megőrizte a leánykori természetét, nyugodtan néz szembe a dologgal.
A kedves vonásai el voltak torzulva, a szép termete elformátlanodott, sokat szenvedett a terhesség alatt, de a tekintetében édes, áhítatos várakozás ragyogott .
Aranka sajnálta is, irigyelte is.
Szíve szerint mindig vágyott gyermekre, de ezt megtagadta tőle a sors, a második házasságában is.
Ahogy közeledik Virágoshoz, a múlt megelevenedik lelke előtt s csendesen mosolyog maga elé.
Azért jó az Isten, minden eligazodott szépen.
Lászlóék már közel egy éve házasok, boldogan élnek, ahogy megérdemelték.
És ő is , immár hét hónapja, az András felesége.
Így akarta az Isten s bölcsen , kegyelmesen akarta.
András áldott drága ember, jobbat igazán nem is kívánhatna magának.
Csendes megértés, békében való együttküzdés az élettel...
Tulajdonképpen csak ebben a házasságában törődött hozzá Aranka az élethez.
Leányos álmai, romantikus képzelődései, igaz, végképpen elszállottak.
De hát Istenem, ez a valóság!...
Most jó egyszerű élete van , mindennapi kicsi gondok s ennek a nagy, tisztalelkű óriás-gyermeknek, az ő derék urának gondozása...
Hála és szeretet önti el a szívét, ha rágondol , hogy András mindent megtesz érette, ami csak módjában van.
Szerelem ?...
Mi is a szerelem ?...
Csacsi gyermekek bolondos, gyönyörű képzelődése.
De nem lehet megmenteni a házasság után.
Az ember rájön, hogy se ő maga nem tündér , se a másik nem meseherceg.
De a szeretet, a kölcsönös megbecsülés sokat pótol.
S abban is van valami szép, szívetmelegítő, hogy azok az erős karok hűségesen tartják, védelmezik, dolgoznak érette.
Aztán telik az idő is , egyik se ma kelt csibe már...
Aranka szeliden bólogatva mosolyog a szekérben: jól van ez így!
Milyen jó az is, hogy megmaradt a Lászlóékkal való barátságuk s túlélte a megrázkódtatást.
Ez a legszebb ebben a rettentően sötétedő gonosz világban .
Aranka büszke reá, hogy döntő része volt ennek a barátságnak megmentésében .
Tudja is, hogy mi az igazság.
Tudja, de elfogadta, megnyugodott benne, sőt akarja is.
András nem bírta volna ki, hogy Edithtől végképpen elszakadjon .
Aranka nem áltatta magát akkor se, megérezte, hogy András miért kapaszkodott hozzá: mert általa megmaradtak lehetőségek és szálak, melyek Edithhez fűződtek.
András most is szereti Edithet és örökké is fogja szeretni.
Aranka is szereti Lászlót, mindig is szeretni fogja, ők úgy találtak egymásra, mint két árva, akiknek egymást kellett vigasztalniok.
És aztán valahogy egyesültek abban az érzésben, hogy László és Edith az ő gyermekeik, életük szebbik, magasabbik része, a büszkeségük, a reménységük ; minden, ami nem közönséges.
Az embernek kell valami, ami nem közönséges.
Ez nekik a László és Edith élete.
Úgy beszélgetnek róluk esténként, mint a gyermekeikről, szövögetik a jövendőjüket s kiszínezik számukra az elkövetkező nagy életet.
Most pedig segíteni kell Edithen, a drága leányukon, hogy világra hozhassa gyermekét, az ő unokájukat, ahogy Andrással maguk között nevezik, könnyes tréfálkozásban.
András is át fog jönni estefelé, mihelyt a dolgai engedik , hogy vigasztalja Lászlót.
Mert László korántsem olyan hős, mint Edith .
Bűnösnek érzi magát, ahogy András mondja.
Szenvedéseket okozott Edithnek s most odavan, hogy milyen kínok várnak a feleségére.
Ez a László csakugyan gyermek, csacsi fiúcska.
Persze nagy tudós ember, de az élettel szemben megszeppent lurkó, aki rossz fát tett a tűzre s fél, hogy kikap érette.
Késő ősz van, de gyönyörű derült idő.
Szelid langyos meleg, híg kék levegő , sárgapiros lombhullás, titokzatos csend.
A halál lábujjhegyen lépked.
Az Isten segítse meg Edithet, hogy életet tudjon adni!
László örömregyúlva fogadja Arankát.
Hála az égnek, hogy megérkezett!...
Az éjjel bizony nem aludtak egy cseppet se.
Ő olyan buta, nem tudja, mit csináljon...
Nem mintha Edith akarná, hogy csináljon valamit.
Edith nem igényli a vigasztalást, sőt még ő bátorítja Lászlót; ne aggódjék, jól lesz minden s nemsokára már hárman lesznek a házban.
De László észreveszi, hogy a mosolygás mögött el-eltorzul szája a kíntól s hogy benső nyugtalanság emészti, nem találja a helyét, mindegyre nekiindul és sétál a szobákban , nehézkesen, lihegve.
Azt mondja: izgatott, de az örömtől.
Alig várja, hogy láthassa az édes kicsikét.
Fiú lesz, erősen érzi és Lacikának fogják nevezni.
Lacika!
Lacika! - suttogja maga elé átszellemült arccal.
Jöjj már , kicsi Lacika, édes!
László nem bánja, ha kislány lesz is, csak már megérkezzék.
Ha leány lenne, Ágnesnek hívnák...
De Edith ragaszkodik Lacikához...
Nem is jó, hogy ennyire beleélte magát, majd szomorú lesz, ha Ágnes talál jönni...
- Édes Aranka, jöjjön, legyen mellette, ez meg fogja nyugtatni, erősíteni.
És én is mindjárt vitézebb vagyok, ha maga itt van velünk.
Aranka biztatólag mosolyog:
- Ne féljen, anyámasszony katonája!...
Edith nagyszerű kis hős: úgy megszüli a Lacikáját, hogy csupa gyönyörűség!
Meglátja, könnyen fog menni.
Edith ide-oda topog a szobában.
Az ágy meg van vetve, pólya, fáslik, apró babaruhák szépen kiteregetve, minden készen a fogadtatásra.
Az öreg bába bölcs nyugalommal ül egy konyhaszéken.
- Mikor már nagyon rossz lesz, mindjárt jó is lesz! - jelenti ki orákulumszerűen.
Edith befelé figyel, szórakozottan mosolyog, bólogat.
Mikor Aranka belép , fölsikolt az örömtől s nyakába fonódva csókolgatja:
- Aranka mama! - gügyögi neki.
- Aranka mama!
László ott ténfereg körülöttük.
Pályájából kivetett bolygócsillag.
De Aranka rászól, hogy ne lábatlankodjék itt, menjen sétálni, vagy olvasson, vagy vágjon fát, akármit, de ha már ilyet tett ezzel a szegény Edithkével , legalább ne bosszantsa azzal a nyúlt ábrázatával!
- Eredj, eredj, én gyilkosom! - nevet reá Edith is, utána csókolva a levegőbe.
Délután megkezdődtek a szülési fájdalmak.
Edithet lefektették, László nem bírta hallgatni a nyögését, fejébe vágta a kalapot, elindult András elé .
Szembetalálkozott vele a faluvégén.
Sürgetni kezdte:
- Gyere már, siessünk vissza, ki tudja, ezóta mi történt?
András megnyugtatólag mosolyog, karonfogja, szeliden kényszeríti, hogy nyugodtan lépegessenek.
- Nincs még semmi, - szólt ki rájuk Aranka.
- Kínlódik? - nyögte László rémült szemekkel.
- Dehogy kínlódik! - legyintett Aranka.
- Bátrabb, keményebb, mint maguk ketten!...
Sétáljanak csak, vitéz férfiak!
- Azzal betette az ajtót az orruk előtt.
- Ne menjünk messze! - könyörgött László.
- Sétáljunk itt a cinteremben.
- Jó lesz, - hagyta rá András.
Keringtek a templom körül.
De ettől Andrásnak kóvályogni kezdett a feje , lehúzta Lászlót egy kis padra, öreg sárguló orgonabokor alatt.
- Megkergülünk, ha folytatjuk, - dörmögte.
- Ülj nyugodtan, nem lesz baj .
Beszélgessünk.
Hogy mennek a magántanári előadásaid?
Mit adsz elő?
Vannak -e hallgatóid?
László előbb idegeskedett, a ház felé fülelt, egy-egy szót odahányt feleletül.
De András izzadva az igyekezettől, kérdést kérdésre halmozott .
Lassanként belejöttek.
Az elmúlt év alatt László hetenként tartott egy-egy előadást az egyetemen .
Most már rendes szerződése volt Ferenc bával.
Egy darab földet adott neki bevetve, amiért hetenként az állomásra s onnan vissza hordozta.
Mentek , akár sütött a nap, akár esett az eső.
Hősies vállalkozás volt.
De Edith ragaszkodott hozzá és László keményen kitartott.
Sajnos, hallgatója kevés volt.
Nemcsak neki, az egész egyetemnek.
A tanév folyamán egyre-másra hívták be az ifjakat.
" Gyorstalpaló" tanfolyamokat rendeztek számukra, hogy el ne veszítsék egyetemi éveiket s megkapják a diplomájukat.
A padokban inkább csak diákkisasszonyok maradtak s néhány betegképű fiatalember, aki még most se vált be katonának, mikor pedig már nem nagyon válogatták őket.
Maga László is sokszor úgy érezte, hogy ebben a világban már alig van értelme a tudománynak.
Ha Edith nem tartja benne a lelket s ő a jövő kedvéért össze nem szorítja a fogát, régen abbahagyta volna.
Pedig gyönyörű stúdiumot választott: "A magyar filozófiai törekvések történetét ".
Szomorú és felemelő volt egyben, ahogy nyomról-nyomra követte a történelem s a mindennapi élet ezer és ezer visszahúzó akadálya közül felvergődő magyar lélek erőfeszítéseit a legnagyobb léttitkok megragadásáért.
De éppen ez a tárgy és éppen a jelenlegi időben gyötörte meg keservesen a lelkét.
Egy halálraítélt nép tragikus hánykódása, hogy megfellebbezze végzetét s legkülönb elméi által föllendüljön az európai szellem csúcsaira!...
Sokszor előadás közben elfulladt a szava s riadtan nézett össze riadttekintetű hallgatóival ; együtt, egyszerre érezték meg a keserű magyar sors betelni készülő poharának halálízét...
Ahogy ezeket most András elé tördelte, jótékonyan megfeledkezett a maga legközelebbi bajáról s elmerült nemzete nagy veszedelmének látományába .
András néma figyelemmel hallgatta, szemeit merőn a földre szegezve.
A maga módján kísérte gondolataival a fekete próféciát s egyszer közbedörmögött: - Közel a világ vége...
Az emberiség megbolondult, a saját sírját ássa .
Muszkaország felől jön a vörös sárkány, a bolsevizmus.
Isten, Krisztus , egyház, család, minden a kitátott torkában vergelődik.
Hogy mi lesz, azt ember nem tudhatja...
Amire András gondolt, arról sokat tudtak s még többet képzeltek az emberek , régóta.
Még az elmúlt tavaszon tört ki a forradalom a távoli Oroszországban s lassanként elhatolt a híre az ottani rémségeknek a legtávolabbi vidékekre , még a Mezőség falucskáiba is.
Amióta pedig megtörtént a fegyverszünet az orosz fronton s a katonaság nagyrészét másfelé vitték, a bolsevizmus dögvészéről mindenféle mendemonda terjedezett széjjel.
Lassacskán, szinte észrevétlenül, megváltozott a levegő itthon is.
Hazavetődő katonák szemében idegen, ijesztő lélek lángja világított.
Soha nem hallott istentelen gondolatok szivárogtak a nép közé.
Rejtett, vad fenyegetések.
Főleg az urak s a papok ellen.
Az igáját szelíd megadással vonszoló, templomjáró falusi nép, mintha alvó tigris nyitotta volna föl a lelke mélyén kegyetlen sárga szemét, vérre kívánkozó rekedt dorombolással kurrogott az új világról , melyben az Isten hazugság, az úrféle eltaposott ganéj s a szegény ember mindennel bíró úr, a maga istene lesz.
És a kocsmákban a körül folyt a suttogás, hogy az asszonynép közös tulajdon lesz, akár csak a föld, meg mindenféle jó.
Ahogy ez a lelkület észrevehetővé vált, László éjt-napot töprengett rajta , miképpen lehetne gátat vetni eléje?
Próbálkozott egy második lelkészi kurzussal is, de az életviszonyok úgy megnehezedtek, hogy lehetetlenség volt megrendezni.
E helyett maga járta végig lelkésztársait s tanácskozott velük, hogy az igehirdetésben hogyan védekezzenek a méreg ellen s miképpen próbálják a lelkeket egészséges indulatokkal táplálni?
Rémülten látta, hogy a jószándékuk megtörik azon, hogy a hatóságok egészen másfajta módszert kezdenek követni.
Beszélt a főbíróval, jegyzővel, sőt a főispánhoz is küldött lelkésztársaival aláírt memorandumot, melyben kifejtette, hogy csakis a megértőbb, testvériesebb és gyakorlatilag segítő eljárás vezethetne célhoz s talán még nem késő, de mindenesetre utolsó ideje, hogy a hatóságok megváltoztassák merev, személytelen bánásmódjukat a néppel szemben.
Lehet , hogy elolvasták a megyeházán, lehet, hogy nem.
Tenni semmit sem tettek .
Ellenkezőleg: a hatóságok egyre keményebbek, gyanakodóbbak, büntetőbbek lettek.
A csendőröket megszaporították s azok egy szóért puskatussal fizettek.
A legrosszabb talán az volt, hogy az újságokban még mindig győztünk, itthon pedig végképpen lerongyolódott az élet.
A rekvirálók mindegyre jöttek, felhányták a titkos vermeket is s az eldugdosott gabonáért szörnyen bírságoltak.
És sötétség volt a falukban, kibírhatatlan sötétség a télen.
Petróleum, gyertya, régmúlt idők hihetetlen csodáivá váltak, mesebeli kinccsé, amiről már álmodni is hiába!
Ki győzné kukoricacsutkával átvilágítani a hosszú éjszakákat?
A sötétségben pedig a rossz még rosszabb , híresztelések, izgatások, bolondító reménységek fantasztikusan megnőnek benne.
A maga szemével látta, hogy a városban mekkora lett a nyomor, hogy terjed a piszok, hogy harapódzik el a métely a lelkekben.
Békevágynak mondták, de nem az volt.
Az emberek ott tartottak, hogy a háborút mindenképpen, bármi áron abba kell hagyni, legyen, ami lesz.
Ez nem az igazi áldott béke óhaját jelentette, hanem a halálos kimerülését és fásultságét, melyből nem fakadhat egyéb, mint a felfordulás lázas, beteg sóvárgása.
Itt Virágoson is szörnyen megváltozott minden, ezalatt az év alatt.
Igazi suhanc-uralom kerekedett felül.
Most már alig volt férfi, a kamaszok pedig féktelen garázdálkodásra bátorodtak, valósággal zsarnokoskodva az öregek és az asszonyok felett.
Valamikor az öregeké volt a faluban minden tekintély és hatalom.
Vissza is éltek vele alaposan, az bizonyos.
Most megjött rá a méltó válasz, az éretlen kölyökifjúság részéről.
Kuckóba szorultak a vének s ha csak megnyikkantak, csontjaik összetörését ígérgették nekik.
László leginkább fájlalta az asszonyok szomorú megváltozását.
Igaz, sokáig cipelték a férfiak helyett az élet terhét, de most megkeményedtek, elfásultak , beleuntak az életbe.
Nem akartak dolgozni, vetetlen hagyták a földeket , föllázadtak sorsuk ellen s mind többen és többen kerestek maguknak vigasztalást táncban, pálinkában, bűnben.
Az uradalom akaratlanul is segített a falut mélyebbre taszítani.
Ott már régen pótolni kellett a behívott cselédséget.
Előbb katonai munkásosztagot vezényeltek ki a mezei munkák végzésére, később hadifoglyok kerültek a szőlőbe s a gazdasági udvarba.
László kezdettől fogva rossz sejtelemmel nézte ezt a dolgot.
Igaza is lett.
A katonák betegségeket hoztak magukkal és lelki bacillusokat.
A foglyok között titkos utakon terjedezett az igazság , hogy itt fölbomló hulla már minden, nemsokára kezdődhetik a rablás s szökdösés.
Az intéző eleinte örvendett az új munkaerőknek, de csakhamar belátta ő is, hogy mi az igazság.
A gazdaság bomlani kezdett.
A drága gépek , egyik a másik után romlottak el, titkos kezek által.
A pincét feltörték, a gabonást kiásták, az udvarház falán korommal írt fenyegető irkafirkák jelentek meg.
Az intéző egyvégtében káromkodott reggeltől estig, ette a méreg, nappal is csak töltött fegyverrel mert járni.
Egy darabig őrizték a foglyokat éjszakánként, de aztán maguk az őrök nyitották ki a nagy csűr kapuját előttük.
Egész éjszaka kószáltak a faluban, vigasztalgatták egymást az asszonyokkal, ki-ki a távollevő párja miatt s reggelente mindig kevesebb került vissza a csűrbe s a munkába.
A virágosi erdőnek rossz híre kezdett kerekedni, nem nagyon mert rajta keresztülhajtani szekeres ember, de még a gyalogos is megkerülte inkább.
A főbíróhoz egyre-másra érkeztek a panaszok , hogy a Mezőségen nem lehet járni a rablók miatt s a tolvajoktól nincs biztonságban egyetlen ház sem a környéken.
A mult ősszel egerek lepték el a Mezőséget.
Ahogy pedig a sár körmözni kezdett, az egérhad bevonult a faluba.
A parókia falait vakmerően keresztül-kasul fúrták.
Padlás felől, pince felől, mindenünnen lyukak támadtak a szobákban és éjszakánként vad rohanás hallatszott fel-alá a falakban.
Edith egyszer arra ébredt, hogy valami szürcsöli a tejet az éjjeliszekrényére tett poharából.
Meggyujtotta a gyertyát.
Az egér a pohár szélére kapaszkodva, nyugodtan ivott tovább, nem ijedt meg a fénytől.
Később vidám balettet jártak a paplanokon.
László kukoricatorzsákkal dugta el a fal lyukait, a leglehetetlenebb helyekről állottak ki ezek a dugók.
Az egerek cincogva nevettek az erőlködésen, egy-kettőre berágták magukat megint a szobába.
Szereztek ugyan macskát, hármat is.
Eleinte úgy volt, hogy most már a mészárlás zajától nem tudtak aludni.
De aztán a macskák is beteltek a vadászat örömeivel, megunták a dicsőséget, vagy talán maguk is megrémültek az egerek sokaságától.
Szinte kísérteties volt, ahogy egyszer látták, hogy az egyik macska fújva, nyávogva hátrál meg az összevissza nyargaló , szemtelenül elbátorodott egérhad elől.
A helyzet már-már tarthatatlanná kezdett válni, mikor végre a hatóságok is fölneszeltek az egész vidéken pusztítóvá nőtt veszedelemre s valami mérget osztottak szét a falukban , amitől aztán egyszerre megszűnt az egérjárás.
Az egészből csak a szombatista szektának volt haszna, sokan szegődtek hozzá, mert az egérjárást a világ közeli végének egyik jeleként hirdették a hamis atyafiak.
Az élet szűkült, nyomorodott, aljasodott mindenfelé.
Kín visszatekinteni erre az esztendőre.
A kezei tehetetlenül hullottak le; semmit, semmit nem lehetett építeni a lelkeken.
Sőt mintha az is, ami eddig szépen indult, most mind össze akarna omolni.
Borzongva érezte, hogy nagyobb hatalmak léptek föl a lelkekért vívott küzdelemben, semhogy meg tudna velük birkózni.
Ha nem lettek volna fiatalok, ha egymásban nem találhattak volna mindig új vigasztalást, az élet már elviselhetetlenné lett volna.
De éppen ezekben a nehéz hónapokban ismerte meg László, hogy milyen áldás számára Edith.
Mint vigasztaló, biztató angyal állott mellette s nem hagyta elcsüggedni , reménytelenné válni.
S mikor már úgy érezte, hogy semmi jót nem várhat , Edith megajándékozta őt a gyermek várásával.
Ahogy ott ültek Andrással a cinterem padján, elmerülve nehéz gondolataikban , lassanként, észrevétlenül este lett körülöttük.
László arra rezzent föl , hogy Edith sikoltása a szívébe hasított.
- Hallottad? - ragadta meg az András karját.
- Nem... azt hiszem, csalódtál! - mondta András, hogy megnyugtassa.
De hiába, László ismét és ismét hallotta Edith gyötrelmes sikoltozását.
Fölugrott, futni kezdett kereken a cinteremben.
András gyorsan utána lépett, mert hiszen ő is hallotta azokat a szívettépő hangokat.
Karonfogta, támogatta, beszélt neki mindenfélét.
László úgy nyögött, mintha ő volna az Edith helyén.
Megint sokáig sétáltak, el is kábultak bele.
Ismét leültek, ismét kerengtek.
Időnként megismétlődtek azok a vad sikoltások.
László már folyton hallotta őket, akkor is, ha Andrást a rettentő csend rémítette.
Ez így ment órákon át, éjféltájig.
László összefüggéstelen, lázas félmondatokban átkozta önmagát és gyalázta az egész férfinemet.
Egyszer aztán olyan furcsa, hihetetlen sikoly hasított bele az éjszakába, melyben kimondhatatlanul vegyült össze a halál borzalma s az élet gyönyörűsége.
Az Isten ősi átkának s örök kegyelmének szörnyű s édes visszhangja...
László halálsápadtan, egész testében reszketve rohant az ajtó elé.
Azt hitte , meg volt győződve róla, hogy Edith meghalt.
Ahogy a kilincs után nyúlt, belülről kinyílt az ajtó s Aranka lépett szembe vele, sápadtan, kisírt szemmel.
De ahogy Lászlót meglátta, fölragyogott arcán a mosolygás:
- Fiú, Lacika! - lelkendezett elfulladva.
- Szegény Edithke!...
De most már jól van, most már túl van rajta!...
László nem is tudta, hogy tulajdonképpen mit mond Aranka, zúgó fejjel, szinte vakon támolygott be Edithhez.
A sápadt, szenvedő arc ott világított a vánkosokon, szeme mélyen le volt csukva, de ajkai körül végtelen finom , édes, szinte földöntúli mosolygás.
- Edith, Edithkém! - suttogta László, letérdelve az ágy mellett s melléhez szorította Edith kezét, amely erőtlenül feküdt a takarón.
Edith fölnyitotta a szemét.
Belenézett László szemébe, tekintete csodálatos fényben ragyogott:
- Apuka, - suttogta, - Lacika megérkezett!
A bába éppen hozta is a pólyájában.
Az apróság furcsán mekegve nyöszörgött.
Az öregasszony odatartotta László elé s kacagott:
- No, tiszteletes úr, itt a fia!
Szerencsés fickó, burokban született.
Igaz , szinte megölte az anyját s ő maga is szikra híja, hogy meg nem fulladt!
De most már rendben van minden s az úrfi egy-kettőre életmagra fog kapni.
László félénk kíváncsisággal hajolt a gyermek fölé.
Meglepetten kiáltott föl.
- Úgy -e gyönyörű? - lehelte Edith az ágyból.
- Az!... izé... az az !... - hebegte László.
Mert a fölkiáltása, őszintén szólva, éppen ellenkező meggyőződésből fakadt.
Olyan volt ez a kis poronty , mint egy vörös nyulacska.
A feje hosszú, hegyes, a fülei nagyok, a szemei ferdék, az orra lapos s a szája, mint a békáé...
És mekegett, mekegett, mint egy kecskegida!
A legborzasztóbb mégis az volt, hogy félreismerhetetlenül magán viselte ez a torz arcocska apjának, anyjának vonásait.
- Az a, lelkem, gyönyörű, - erősítgette az öreg bába.
Szépen odafektette a kicsit Edith kebléhez.
A fiatal anya, a kicsiről a nagyra pillantgatva, boldog elfogultsággal gyönyörködött bennük:
- Éppen olyan lesz, mint te! - suttogta sugárzó arccal.
László eltántorodott a megtiszteltetéstől.
XXII.
Ez a tél egészen más volt, mint az eddigiek.
Mintha az emberi romlás látása a Mezőséget is elkeserítette volna, a keményrefagyott szép fehér takaró helyett sárga, hideg latyak borított mindent.
A téli éjszakák csillagos tündéri csendje, amelyben László annyit gyönyörködött, az idén egyszer se borult a Mezőség fölé.
Nyirkos, szürke ködök hömpölyögtek a földtől az égig .
A levegő tele volt nyúlós, utálatos csepegéssel, az ember úgy érezte, hogy a ruhái alá valami hidegverítékes kéz nyulkál s végigtapogatja a gerincét lázban didergő ujjaival.
Nem lehetett egy tisztességes tüzet gyujtani a kemencékben, a fa teleivalkodott nedvességgel, csak füstölt és sírt, fekete koromkönnyeket csorgatva a rostélyon keresztül.
Minden nap kettőnek számított, az idő vánszorogva húzta sárkoloncos lábait reménytelen órák végtelen során át s minden éjszaka olyan volt, mintha soha többé nem akarna megvirradni.
Edith azért feljárogatott az iskolába.
Úgy határoztak, hogy a tanév végéig még elviszi valahogy a dolgot, mert sajnálták volna gondozás nélkül hagyni az amúgy is elhagyatott gyermekeket.
Sok értelme nem volt a dolognak, mert alig jött az iskolába egy is ebben az utálatos télben s jól tudták azt is , hogy nem igen van mit a lábukra húzzanak, úgy elhatalmasodott a pénztelenség, nyomorúság.
De bár László a tanfelügyelőtől kért helyettest , amíg Edithet a gyermek első hónapjai fokozottan a házhoz kötik, azt a választ kapta, hogy tanítót küldeni lehetetlenség s húzzák ki az évet, ahogy tudják.
László nem szívesen engedte Edithet az iskolába.
Mióta anya lett, mindentől féltette.
Edith is nehezen vált meg a kicsikétől, csak néhány órára is .
Minél hidegebb és gonoszabb lett kívül a világ, annál inkább melengették ők ezt a parányi életet, a jobb jövő zálogát s igyekeztek benne találni meg céltalanná váló életük értelmét.
Lacika csodálatos változáson ment keresztül, néhány hónap alatt.
László nem is akarja elhinni, hogy ez az az ijesztő vörös nyulacska, akitől úgy elrémült, mikor a bába karján megpillantotta.
Jóska akkor, ha látja , bizonyára csúfolta volna a gótstílű koponyáját, de most még ő se találna rajta viccelni valót.
Szépen megkerekedett az arcocskája, bőre fehér és rózsás, mint a napsütötte hó, szemei nagy csodálkozó kék virágok s ahogy a szájacskáját illegeti, tisztára azt lehet gondolni, hogy csupa mély bölcsességeket akar kimondani, amiket azonban most még csak az angyalok hallanak.
Nem is hinné az ember, hogy létezhetnek ilyen kezecskék.
Edith komolyan állítja, hogy Lacikából zongoraművész lesz, ezek a fínom, hosszú , formás ujjacskák kizárólag arra teremtődtek.
Felkacagnak, amint az apróság , miközben hevesen szopja az anyját, ujjaival valóságos futamokat billeget végig Edith keblén.
És kövér Lacika, mint azok a pufók angyalkák a régi nagy mesterek képein.
Persze rettentő sok aggodalom van egy ilyen kis csoda miatt.
Ha alvásközben verejték üt ki a homlokán, Edith szörnyen megrémül, mert hidegnek érzi , amikor letörli s azt hiszi, valami halálos betegség jele.
Ha igen csendesen és sokáig alszik Lacika, apja remegve hajlik fülével a mellére: vajjon nem állott -e meg a szívecskéje?
Ha túlmereven néz, fölvetik a kérdést: lát -e csakugyan s Isten őrizz, nem született -e vakon?
Nem is nyugosznak addig, míg a szeme előtt mozgatott ujjaik után nem fordul a tekintete.
Nagy baj, ha sokat sír, de még nagyobb, ha ok nélkül hallgat.
Hol Edith rémíti halálra Lászlót, hogy: hamar gyujtsd meg a gyertyát, álmomban megnyomtam a gyermeket, nem szuszog, biztosan meghalt!
Hol László rohan ki Edith után a konyhára, hogy: jöjj hamar, megbotlottam a szőnyegben, ahogy a babát hordoztam a karomban, ráestem vele a diványra s agyrázkódást kapott.
Most mi lesz, megöltem a gyermekedet?!
Vége-hossza nincs a sok aggodalomnak , félelemnek.
Lacika mindezzel nem törődik, szopik hatalmasan, rendületlenül , a maga akarata szerint bömböl vagy kacag, cseppet sem törődve a szülői logika következtetéseivel.
Egyszer úgy kapja László Edithet, hogy sírva hajlik a gyermek fölé, míg az kibontva a pólyából, gőgicsélve rúgkapál az ágyon.
- Vége van neki! - tördeli Edith a László aggódó kérdésére.
- Miért is kell ilyen gyönyörű gyermeknek születni, ha az Isten visszakívánja?
- De hát mi baja van? - kap a hajába László kétségbeesetten.
Kisül, hogy egy falusi asszony járt itt, megnézte a gyermeket, azt mondta : pü, pü! - s aztán sajnálkozva úgy nyilatkozott, hogy igen gyönyörű, nem maradhat meg.
Egyelőre azonban mégis megmaradt, sőt naponként, szemmelláthatóan szépült , gyarapodott.
Edith mégis szorongva lesi azóta a károgás óta s mind több és több jelét fedezi fel rajta a rendkívüliségnek, ami biztosan rossz jel s mind csak azt igazolja, hogy nem való erre a világra.
Például azt állítja , hogy ez a csöppség néha egészen öntudatosan figyel valamire, amit csak ő hall egyedül.
Ilyenkor a szemei furcsán ragyognak s titokzatosan mosolyog.
- Hidd el, - suttogja Edith megborzongva - a Kékországba hívogatják vissza , ebből a csúf világból!
De ez a sok bánat lényegében csupa boldogság és öröm.
Maholnap egyetlen öröm az életben.
Odakünn mintha minden megsemmisült volna, amiért dolgozni érdemes.
Egy este hazafelé tart László.
Óvatosan próbálgatja kerülni a sarat az út szélén, a kerítések mellett.
Sűrű köd van és sötétség.
Az utcán sehol egy lélek.
Még a kutyák is hallgatnak, félnek kitátani szájukat, hogy ez az undok köd a torkukba ne csurogjon.
Bár legalább az ablakok világítanának a ködön át, de sajnos, nincs mivel világítani, a házak sötét, üres szemekkel bámulnak az éjszakába.
Mi volt ez ?...
László megállott, fölkapta a fejét, különös szorongással fülelt körül.
Valaki jött a háta mögött, az út közepén.
Nem is jött, ugrált .
Lomha, nehéz test.
Mintha föllökné magát a levegőbe s csattanva esne vissza a sárba.
Aztán megint, megint...
Most éppen mellette hangzik föl ez a dermesztő csattanás...
Aztán már maga előtt hallja, távolodva...
De mégse!...
Hátulról is hangzik, előlről is.
A románok utcájából, a kis utcából is.
Mindenünnen hangzik, közeledve, távolodva egyszerre.
Bolond csalódás...
Talán csak a szíve lüktet a torkában...
Jeges félelem nyargalt végig fejebúbjától a sarkáig.
Fojtogató, gonosz előérzet.
Dühösen tiltakozik ellene.
De hiába, ez nem az ész dolga, ez valami érthetetlen megérzés.
A Varangyos hasa csattog az utcákon, valakit kísér hazafelé...
Mintha az egész falut kísérné!...
Az izzadtság csorgott róla, mire hazakerült.
Edithet nagy aggodalmak közt találta.
- Éppen most váltottam ruhát, - mondja.
- Amit levetettem, azt forró vízbe dugtam.
Lemostam magam szesszel.
A hajamat is.
És mégis, mégis, nem merek a kicsikéhez nyúlni!
- Mi...
Mi történt?... - riad rá László, még félig kábultan az előbbi káprázattól.
- Az iskolában... hebegi Edith...
Az iskolában...
Egy gyermek...
Csak akkor vettem észre, mikor megsimogattam a haját, mert azt hittem, elaludt.
Pedig láza volt, az húzta le a fejét...
Ahogy fölnézett rám, tele volt az arca , nyaka vörös kiütéssel...
Félek, hogy vörheny!
László alig várta a reggelt, sietett utánajárni a dolognak.
A fiúcska a Légeni Pistánéé, akinek háborúban az ura s ő maga öt aprósággal kínlódik itthon.
Ez a Pistuka a legnagyobb köztük, harmadik elemista.
- Összecsípte valami a gyermeket, - mondta az asszony.
- Fáj tőle a feje, a torka, forrósága van.
Ma már iskolába se bírt menni.
Felforgattam az egész házat, de hát tiszta asszony vagyok én, nincs itt semmiféle féreg.
Mégis mára virradólag két másik is tele van pirossággal.
Tessék megnézni!...
Lászlónak elállt a lélekzete.
Mind az öt gyermek egyetlen ágyban.
Pistuka külön az egyik sarokban, lázasan hánykódik.
Nincs magánál.
Túlfelől a többiek még játszanak, rugdalódznak.
Egy fiúcska meg egy kisleány tényleg olyanok, mint a vörös posztó, de ők a legélénkebbek, a szemük veszedelmesen csillog s egymás hajában vannak...
Két apró leányka a sarokba húzódva biztatja őket s kacarász.
- A gyermekek vörhenyben vannak, - világosította fel László Légeninét.
- Veszedelmes, ragályos betegség.
Nem tréfa.
Ha kedvesek magának a gyermekei , figyeljen reám és engedelmeskedjék!
- Már hogyne volnának kedvesek! - csapta össze két tenyerét az asszony.
- Akkor ezt a két kicsit, akiken nincs pirosság, azonnal vigye be a tiszta szobába.
Dugja őket ágyba, dunyha alá, fűtsön be jól.
Ezeket meg itt ne hagyja ugrálni, tartsa a takaró alatt...
Ahányszor pedig hozzájuk nyúl , lelkem, mossa meg jól utána a kezeit forró vízben, szappannal s a torkát öblögesse ki ecetes vízzel.
De a fő az, hogy a házat el ne hagyja és senkit be ne eresszen!...
Azonnal hívatom a doktor urat Mezővásárról s ő majd megmondja a többit...
- A doktor vág! - rázta fejét az asszony.
- Ok nélkül vág.
Tavaly is az ángyom bement hozzá valami bajával s mindjárt kést fogott rá, kínozta.
Ide ne hozza, tiszteletes úr!
- Ettől ne féljen, - bátorította László.
- Itt nincs szó vágásról.
Tanácsot ad és orvosságot.
- Jaj, tiszteletes úr, ki győzné megfizetni azt az orvosságot?
Nincs nekem egy krajcárom se, sze' alig élek!...
S a doktornak is pénz kell, pénz...
Nem akarom, tiszteletes úr!
- Ez olyan betegség, hogy ingyen kell rá orvosságot adni s a doktor is ingyen gyógyítja.
Járványos, értse meg.
Az egész falut fenyegeti.
Az egész faluért kell.
A költségeket a község fogja hordozni.
- Még csak a kéne! - kiáltott fel az asszony, összecsapva a kezeit.
- Hogy azt mondják: Légeninéért fizetünk!...
Nem volna maradásom, ki kéne fussak a határból!...
Jaj lelkem jó uram, ott a halál torkában, nincs senkim, aki védjen!...
Hagyja el, drága tiszteletes úr, az Isten meggyógyítja őket, ha akarja.
- Eligazítok mindent, bízza csak rám! - csitította László.
- Nem lesz se költsége, se bántódása.
De ki ne menjen a házból, ez a fő!
Megértette?
- De hogy gondolja, tiszteletes úr, az Istenért?
Nem ülhetek itthon egész nap!
A zsidóhoz ki fut el helyettem?
Mindenféle dolgom a faluban, ki igazítja?
- Csak addig várjon, amíg a doktor úr jön.
Ő majd mindent megmond.
De nem szabad a bajt másokra is átvinni.
Ez ragad, mondtam már magának.
Különben a gyermekeket is folyton vigyázni kell, hogy melegben legyenek, le ne hányják a dunyhát magukról...
Vigyázzon: az Isten számonkéri magától, hogy őrizte a gyermekeit?
Az asszony jajgatni kezdett:
- Nem elég, hogy nyomorúságban, árvaságban vagyok itt né, mintha már özvegy lennék, a tiszteletes úr még fenyeget is?
Jaj nekem, hogy azt mondja: nem szeretem a gyermekeimet!
- Azzal mutatja meg, hogy szereti őket, ha engedelmeskedik nekem!
Most megyek.
Az Isten oltalmazza meg a gyermekeit.
Légeniné!
Maga pedig vigyázzon reájuk, vigyázzon!
László Dávidhoz sietett.
Ezen a sötét, piszkos téli reggelen a kurátor nem bujt ki a házból, fennhangon olvasta a Bibliát, azzal vigasztalódott.
László dúlt arccal magyarázta, mit látott s hogy mekkora veszedelem ez az összes gyermekekre a faluban.
Dávid betette a bibliát, komolyan hallgatta , gondolkozott kicsit s kiszólt Katiért, aki a pitvarban foglalatoskodott.
- Te Kati, - mondta neki, ahogy az asszony, kezeit a kötényébe törülgetve bejött s köszönt - mitől van a Légeniné gyermekein az a veresség?
A tiszteletes úr azt mondja, ragadós s veszedelmes.
Tik tudjátok az effélét , asszonyok!
- Az lelkem nem nagy baj, - állapította meg Kati.
- A csúf időtől van, ez a nyúlós levegő csípi ki a bőrüket.
Éppen tegnap mondta Bakk Samuné, hogy az ő pujái is tele vannak, meg hogy az egész Kis-utcában így van, egy hete vagy több is már.
- Mit mond? - kiáltott fel László rémülten.
- Senki nem mondta nekem!
Itt borzasztó baj van, tudják -e?
Bárcsak ne halasztottam volna a családlátogatást, a rossz időért!...
Isten irgalmazzon nekünk!...
Doktort kell hoznunk, kurátor úr!
Azonnal!
Kati jó szívvel vigasztalta:
- Ne ijedjen meg, tiszteletes úr!
Látszik, hogy kicsikéjük van.
A szülők aggódók ilyenkor.
De jön a tavasz s elfújja az egészet.
Aztán van itt elég vénasszony, aki ért hozzá.
Mindenféle fű levét ismerik, egy-két tojásért adogatnak az anyáknak.
Vannak mondásaik is, szenes vizük, füstölési tudományuk, minden.
Nem kell ide semmi doktor!
Dávid helyeslőleg bólogatott s hozzátette:
- A betegség az Isten dolga.
Tiszteletes úr szépen imádkozni fog vasárnap a gyermekekért.
Őszentfelsége gondot visel s az lesz, amit ő akar.
- Remélem, - ugrott fel László izgatottan - maga mellém áll ebben is kurátor úr?
Úgy értem, hogy ha intézkedni kell, ha segítségre lesz szükségem , ha...
- Amit a tiszteletes úr jónak lát, abban számíthat reám, - jelentette ki Dávid.
- De csak ennél nagyobb bajt ne küldjön ránk az Úristen ebben a gonosz időben!
Ettől még megleszünk valahogy!
Gyermek gyermek, tiszteletes úr, van elég s ingyen adják.
László csak idegesen intett s elrohant.
- Ilyen a fiatal apa, - mosolygott utána Dávid.
- Félti a kicsikéjét.
Meg lehessen érteni!
- Gyönyörű kicsi fiú, - hagyta helyben Kati.
- Tartsa meg nekik a jó Isten!
- Hirtelen elöntötte szemét a könny, mert kicsi Dávidra gondolt, akivel nagy baj van.
A legény hovatovább mordabb, szomorúbb.
S vad lett, kiabálós, olyan mint az ért kelés, lerázza magáról még az anyja kezét is, ha cirógatná .
Éjjelenként elkóborol a háztól, nappal meg sápadt, fáradt, tétlen, a szeme karikás.
Csak néz maga elé, mint a beteg tulok.
Ez az ő nagy bánatuk!...
Öreg Dávid mindennap a Bibliát bújja, hogy tanácsot kapjon az Istentől: mit tegyen vele?
Az a borzasztó, hogy nem lehet kivájni a fiúból: mi baja?
Említette a tiszteletes úrnak is, de az nem tud mit csinálni vele, mert hiába hívja magához, a fiú kerüli, fut tőle, tájékára se megy a parókiának.
Nagyokat sóhajtanak, tehetetlenül néznek egymásra.
Dávid aztán ismét kinyitja a Bibliát s Kati kiszédeleg a pitvarba.
László rohant az intézőhöz.
Az tele volt szitokkal, méreggel a foglyok ellen .
Szökdösnek, csapatostól.
Aki marad, az se dolgozik.
Valami szelet fogtak , csak vigyorognak szemtelenül.
Jobb lett volna, ha a csendőrök nem hozzák vissza az erdőről néhányukat.
Csak továbbrontják a többit.
Az ördög vinné el ezt a gyalázatos telet, de a tavaszt meg az Úristen tartsa vissza, mert az idén a gazdaságot megeszi a fene, bár enné meg az egész komisz világot !...
Hogy ő kocsit küldjön a doktorért ?...
Ami lovat meghagytak, mind beteg , kocsik, szekerek letörtek, kenetlenek...
Nincs itt ember, akire bízhatnám...
- Hagyd a mennykőbe azokat a kölykeket! - mordult fel dühösen.
- Mit fáj értük a fejed?
Az volna legjobb, ha rakásra hullanának.
Az asszonyok csak megkönnyebbülnének, sze' maholnap nincs mit enniök adjanak...
Jó, jó, nekem ne prédikálj!...
Békeidőben lehetett törődni evvel is.
De most úgyis minden mindegy...
Sajnálom, nem adhatok kocsit.
Mégis, ahogy László arcára pillantott, meggondolkozott.
Nem a kocsi irányában.
Más jutott az eszébe.
De ez amolyan baráti gondolat volt részéről.
Intőleg emelte fel fekete ujját:
- Te László, tudom, hogy jót akarsz.
Azt tanácsolom neked, ne tedd...
Ne elegyedj effélébe, ha bajt nem kívánsz magadnak...
- Kötelességem, - szólt László egyszerűen.
- Hallgass ide, - folytatta az intéző, fejét csóválva.
- Meglátod, a falu se akarja...
Ellened fordulnak...
Ezek a parasztok nem hisznek a járványban, a gyermeket pedig amúgy is semmibe veszik...
Én mondom neked: nem a pap dolga !
Ne vedd észre!...
- Bocsáss meg, sietnem kell, hogy szekeret fogadjak! - vágta el László a szavát.
Az intéző bólintott:
- Sajnálom, - dörmögte.
- Nem lesz itt maradásod!...
László otthagyta, futott Ferenc bához, még egy darab földet ígért neki tavaszra, csakhogy vigye be Mezővásárra.
Nagy nehezen rávette.
Meg is várta , amíg befogott, felült, a parókia előtt csak éppen annyi időre állottak meg , hogy Edithtel gyorsan tudassa, mi van.
Lelkére kötötte, hogy a házba senkit be ne engedjen.
Ő nem hagyja a dolgot, leküzdi a veszedelmet, az egész faluval szemben is.
Rettentő utazás volt, a sártengerben alig tudtak bevergődni Mezővásárra.
- Honnan tudod, hogy vörheny? - pattant fel a doktor.
- Laikus szóbeszédre , bolhacsípésért menjek én Virágosra, ebben a disznó időben?
László lenyelte az izgatottságát.
Nyugodt hangon megismételte: mit látott , mit hallott.
Újra kérte, jöjjön a doktor vele azonnal.
Az kipillantott az ablakon.
Dühösen tiltakozott:
- Ezzel a gebével s karucával ?...
Fogadj tisztességes kocsit, akkor megyek.
- Azt se bánom, - egyezett bele László.
- Hol van itt kocsi?
Megfogadom.
- Nincs, - legyintett a doktor.
- Egy volt, amin én is jártam.
A lovát elrekvirálták a katonák...
Kérj a főbírótól, neki van.
De úgyse adja oda ...
Bánom is én!
László rossz kedvében találta a főbírót.
Szidta a megyét, az embereket, a világot.
Züllik, fel akar fordulni minden.
Zsiványokkal van tele a Mezőség .
A faluk lázonganak, mert a hadisegélyek, zárolt cikkek nem jönnek meg a központból, nem lehet osztani.
Ő se Isten, hogy mindent magától megcsináljon!
Le fog mondani!
Ki hallott ilyet?
Neki nincs módja kocsit adni.
Holnap reggel a városba szándékozik, nem jártathatja le a lovait.
A doktor dolga, nem az övé...
És hátha nem is vörheny ?...
Szétmegy a feje a sok bajtól!...
Csináljon a tiszteletes úr, amit akar, neki pedig hagyjon békét!...
- Amit akarok? - villant meg a László szeme, mert meglátta az asztalon a telefont.
- Amit akar, igen, amit akar! - ismételte a főbíró ingerülten.
László hirtelen a telefonhoz lépett.
Csengetett.
A városi központ jelentkezett.
- A vármegyeházát kérem.
A főorvos urat...
- Mit akar, tiszteletes úr? - ugrott oda a főbíró, megfogva a karját.
- Engedelmével, főbíró úr, azt, amit akarok...
- De kérem! - csattant föl a főbíró.
- Ez mégsem járja!...
Nem illetékes ...
Hogy jön ehhez, kérem ?...
- Pardon, - kérlelte László szeliden, - Kérem, egy pillanatra...
Halló !...
Vármegyei főorvos úr ?...
Van szerencsém.
Itt Doktor Katona László virágosi lelkész...
Mezővásárról, a főbíró úr hivatalából...
Tudja, hogyne!
Ő is itt van...
Az egész falum tele van vörhennyel.
Az emberek kicsibe veszik ...
Hogyne, most voltam az orvos úrnál...
Karucán nem akar jönni.
Kocsi kell neki.
De a főbíró úr nem tud adni...
Igen, vállalom, főorvos úr!...
Ez vörheny, biztosan...
Nem tudom még szám szerint, de sok, állítólag egy egész utca, vagy még több...
Kérem, átadom.
- A főbíróhoz fordult: - Parancsoljon , főbíró úr.
A főorvos úr kéreti!...
A főbíró mérgesen pillantott rá, de már látszott, hogy nem veszi félvállról : - Igen, én...
Szervusz!...
Csak amit a tiszteletes úr mond róla...
Lehet ... lehetséges... most minden lehetséges...
Dehogy kérlek, eszem ágában sincs!...
A belügyminiszter ?...
Persze, tudom...
Hogyne, kérlek, azonnal !...
Felfüggeszteni ?...
Nem, nem, kérlek, biztosan kimegy, a tiszteletes úr ideges, félreértette...
Azonnal hivatom és küldöm...
Igen, igen, mihelyt visszajön, jelentünk!
Hogyne, rendelkezem, hogy vigyen magával elegendőt ...
Van, a patika jól fel van szerelve...
Hogyne, itt rend van, kérlek...
Értem , értem... természetes...
Viszontlátásra!...
- Lecsapta a kagylót, nagyot fujt.
- Ne haragudjon, főbíró úr kérem!
Vállalom a felelősséget.
Nagy baj van .
Tessék elhinni, itt nem szabad késlekedni.
- Tudja -e, hogy merész dolog volt, tiszteletes úr? - meredt reá a főbíró.
- Ha nem vörheny, soha meg nem bocsátom magának.
A főorvos, persze, könnyen rendelkezik.
A belügyminiszterrel fenyegetődzik, aki éppen most adott ki szigorú rendeletet a járványok dolgában...
Hogy függesszem fel a járásorvost!...
Mirevaló ez...
Szokatlan lépés volt, tiszteletes úr!...
- De ha igazam van, akkor főbíró úr is csak helyeselheti.
- Igen, igen, csakhogy ez nem a papok dolga!
- Én úgy tartom, hogy amit más nem csinál meg, azt nekem kell...
A főbíró nem szólt többet, hivatta az orvost.
- Fene legény vagy! - acsarkodott a doktor Lászlóra.
- Muszáj mindjárt árulkodni?
- Legyen árulkodás, ha úgy tetszik, - mondta László, - csak jöjj kérlek , azonnal.
A főbíró megírta rendelkezését a patikába.
A doktor egy szekérderék fertőtlenítőt meg gyógyszert pakoltatott fel a Ferenc bá karucájára, azzal elindították.
A főbíró mégis adott egy bricskát, amin ők menjenek.
Útközben nem sokat beszéltek.
A doktor dühös volt, a gallérjába dohogott.
László gondolatai Lacika meg a beteg gyermekek körül jártak.
Végre megérkeztek.
A doktor maga mellé vette a bírót s az esküdteket, László is velük tartott , estig az egész falut végigjárták.
Rettentő eredménnyel: hatvankilenc vörhenyes gyermeket találtak, köztük sok nagyon súlyos esetet.
A betegek közt voltak egészen kicsinyek, de voltak tizenöt esztendős serdülők is.
A zsúfoltság, nyomorúság, sötétség bőven termette gyümölcseit.
Ahogy mind bennebb ereszkedtek a helyzet megismerésébe, a doktor fokonként szelidült László iránt.
A végén azt mondta:
- Mégis jó volt, hogy közbeléptél.
Ha még tovább hanyagoljuk, nem marad itt élő gyermek.
Így is egész csomó van már dögrováson.
Mindenütt fertőtlenítő szert, orvosságot osztottak.
Megmagyarázták, mit hogyan kell használni.
A doktor piros cédulákat szegeztetett a kapukra.
A bíróra ráparancsolt, hogy állítson strázsákat a házak elé, se be, se ki ne engedjenek egy lelket.
Ő maga éjszakára is ott maradt Lászlóéknál.
Lizoformos vizet öntetett a konyha cementpadlójának gödrébe, melyet eddig annyit szidtak s most íme igen alkalmatosnak bizonyult, jól beletapicskáltak mind a ketten s egyébként is tetőtől-talpig tisztálkodtak, mielőtt a szobába léptek volna.
Edith így is rémült szemekkel meredt rájuk s Lacikára hajolva, védőleg takarta el előlük.
- Ne féljen, tiszteletes asszony, - kacagott a doktor - akár kezet is csókolhat nekünk, olyan tiszták vagyunk.
- Vizsgálja meg, - suttogta Edith, Lacikára mutatva - nem kapta -e meg?
A gyermek, kibontva a pólyából, vidáman rúgkapált az ágyon.
Valahogy elkapta egyik lábát kövér kezecskéjével s most azon erőlködött, hogy nagylábujját a szájába vigye.
Sikongott az izgalomtól.
A doktor meghengergette, megpaskolta.
- Derék fickó! - ismerte el.
- Az ilyen kicsit az anyatej is védi.
Ne féljen .
De a házba embert be ne engedjen s maga se járjon sehová.
Szóba se álljon senkivel.
Ha levegőre megy, akkor is csak itt az udvaron, kertben.
Nem érintkezni: ez az egyetlen biztos védekezés.
- És László? - rebegte Edith.
- Ő persze nem kerülheti el az embereket.
És félek, sokat fog temetni mostanában.
De megtanítom, miképpen védje magát s házát a veszélytől.
Ettől kezdve László, valahányszor a faluból hazajött, valósággal lizoformban fürdött.
De Edith még így is féltette tőle a gyermeket.
Külön szobában kellett laknia s csak messziről, az ajtónyílásból láthatta a fiát.
És Edith tiltakozott minden csók ellen.
Könnyes szemmel, de határozottan.
Az anyaság teljesen megváltoztatta a természetét.
Senki, semmi nem létezett neki a gyermeken kívül.
A veszedelem ólálkodása Lacika körül természetesen csak bekoronázta mindezt.
Edith reszketett, ha csak az ablakon keresztül is meglátott valakit a parókia felé közeledni.
Szószerint betartotta a doktor tanácsát: szóba se állott senkivel.
Talán, ha tudja is, hogy ezzel végzetes útra tért, nem tett volna másképpen .
Nem tudott másképpen tenni.
A falu pedig meghozta változhatatlan ítéletét , mely minden bíróságénál kérlelhetetlenebb: "De büszke lett a tiszteletes asszony !"
Ez más szóval annyit jelentett, hogy Virágoson többé soha senki nem hiszi el egyetlen szavát se, ha még szeretetről mer beszélni.
Virágos különben is egyszerre visszasüllyedt az ősi sötétségbe.
Az iskola természetesen szünetelt, a járvány miatt.
De be kellett szüntetni az ismeretterjesztő és hitépítő összejöveteleket is.
László ugyan most sűrűn látogatta a házakat, főleg ahol betegek voltak, de ezeket a látogatásokat egyre bizalmatlanabbul fogadták a hívek.
Nem a vigasztaló lelkipásztort látták benne, hanem a rendszabályok betartását ellenőrző csendőrt.
Folytonos unszolásai, ideges korholása, az az erőszakos igyekvése, hogy meggyőzze őket az előírások betartásának szükségességéről, a kemény vád, amelyet szemükbe kiáltott gyermekeik elhanyagolásáért s az Isten haragjával való keserű fenyegetések máról-holnapra szembefordították vele az egész falut .
Mintha kőfalba ütközne, úgy vágta mellbe egyszerre mindenütt az ellenkezés , a hidegség, a harag.
Csakhamar eszébe jutott az intéző, meg a főbíró szava , hogy nem a pap dolga ez a beavatkozás.
Jobban ismerték a népet, mint ő.
De akárhogy is Isten előtt neki van igaza és erről az igazságról meg kell győznie híveit, akármilyen megátalkodottan rúgkapálnak is ellene.
Hatalmas segítőtársat kapott csakhamar.
Legalább is azt hitte, hogy a halál minden emberi szónál hathatósabban fogja meggyőzni az embereket az igazságról.
A halál neki is látott, két kézre fogott kaszával.
Légeni Pistukán kezdte, az öccsén meg a húgain folytatta, egy hét alatt levágta mind az ötöt.
A három utolsót egyszerre temette Légeniné, bevárta a végét .
László a három kis koporsó felett megrendülve könyörgött világosságért és kegyelemért.
Sírtak, szó sincs róla, sírtak a hívek.
Főleg az asszonyok .
Légeniné egyenesen üvöltött és őrjöngött, - de versben, rémítő ősi sablonokban siratózva.
László összeborzadt.
Hiába akarta elhitetni magával , hogy ettől a formától lehet igazi a fájdalom maga, legyőzhetetlen érzés kerekedett felül benne: értelmetlenné üresedett, ősrégi mágikus formulákat jajong Légeniné, a szeme száraz s a szíve hideg.
Temetés, temetés.
Egyre-másra temetés.
Néha kettő-három egy nap.
Egyszerre hozzák a koporsókat a nagy utcából meg a kis utcából.
A templom előtt várja őket László a presbiterekkel, ott találkoznak össze a csoportok s indulnak együtt a temető felé.
Lovász Ferenc nagyokat lépve, hatalmas kacskaringókkal viszi az éneket: "Utas vagyok e világban ..."
Az asszonyok belesivítják sablonjaikat, metsző fejhangon.
Legborzasztóbb, hogy a temetéseket egész csapat gyermek kíséri mindig.
László egyszer, a legelőször, megpróbálta ez ellen tiltakozni.
De ezt az egyet többé nem teszi, mégse.
A szemekből, a felhördülésekből megértette, hogy valami olyan őstitokhoz nyúlt, ami érinthetetlen.
A gyermekek anyjuk szoknyája mellől, apjuk lábai közül nyujtogatva nyakukat, érdeklődéssel szemlélik testvérkéik koporsóját s csillogó szemmel élvezik a szertartást .
Egyszer néhányan odamerészkednek a sírgödör széléhez, mikor már a koporsó lenn van s kezdik hányni rá a földet az emberek.
Majd beleszédülnek az igyekezettől, hogy lássák, amint odalenn eltűnik Jancsika a göröngyök alatt.
- Jertek el onnan! - szólt rájuk László.
De az öreg János bá pártfogásába vette őket:
- Hagyja, hogy szokjanak, tiszteletes úr!
- Mihez szokjanak? - töprengett László a temetőből hazamenet, az öreg bölcs szavain.
- A halál gondolatához?
Vagy a társadalmi élethez?
Minden ilyen falusi bölcseség kétértelmű.
Nem lehet eldönteni: mély igazság, vagy csak amolyan szólás - mondás - e?
De egy bizonyos: csak egyedül ő maga veszi tragikusan ezt a szörnyű pusztulást.
Mikor már a tizenötödik temetésnél jártak, véletlenül meghallotta, ahogy hazafelé jöttek, hogy az asszonyok mint egyezkednek a siratózásra vonatkozólag, az ezutáni temetésekre.
Miután nagyon sűrűn jött egyik a másik után, szépen beosztották magukat, helyes előrelátással, hogy a házi munkát se hanyagolják el egészen a társadalmi kötelezettség mellett .
Általában megélénkült a falu a halál farsangja alatt.
Rendes körülmények között ritka esemény a temetés, nincs sok alkalom a gyász ősi szokásainak gyakorlására.
Annál inkább ki kell használni ezt a váratlan sorozatot.
- Mi ez? - riadozott László a falu ismét megnyíló rejtelmei felett.
- Gyermeki együgyűség, vagy a megvénhedett, kiégett faj szívtelensége?
Azért veszik olyan kicsibe a halált, mert boldog hitük van az örökéletben, vagy azért, mert nagyon közel vannak a földhöz, amelyben minden elrothad?
Annyi bizonyos, hogy mindenképpen kicsibe vették.
Az óvóintézkedéseket nem tartották be, kijátszották.
Nem bírták ki, hogy el legyenek zárva egymástól .
László kedélyes fonóestéket riasztott szét a beteg gyermekek ágya mellől .
Annyi eredményt ért el, hogy a falut két táborra szakította.
Az egyik kikacagta őt és Edithet, mint gyáva bolondokat, a másik dühösen szidalmazta, mint szokásaik és mulatságaik megzavaróját.
A ragály tehát terjedt tovább zavartalanul.
A halottak anyakönyvében szaporodtak a beírások: húsz, huszonöt, harminckettő.
Egyik vasárnapi prédikációjában a gyermek értékéről beszélve, keményen kikelt a felnőttek gonoszsága ellen, akiket azzal vádolt, hogy azért veszik semmibe Isten súlyos látogatását, mert a veszedelem csak a szegény gyermekeket éri .
Majd másképpen lesz, ha az Úr méltó haragja nem kicsinyeikre, hanem reájuk magukra fog kitöltetni.
Alig hogy ezt kimondta, már érezte is, hogy rosszul tette.
A sok meddő küzdelem elkeserítette, az indulat kiömlött belőle.
Csakhogy ez nem " ugyanaz az indulat, mely volt a Jézus Krisztusban is ", amint az Írás parancsolja.
Eddig szeretetből beszélt, evangéliumot hirdetett.
Maga hibáztatta legjobban azt, aki a bűnt dorgálással akarja gyógyítani.
Most pedig belőle is a harag szólott.
Nem úgy beszélt, mint akinek hatalma , megbízása van.
A hibát azonnal követte a visszaütés.
Először történt meg vele, hogy a szószékből mondott szavaira valaki hallhatóan elnevette magát.
Erre mások is összemosolyogtak, ahelyett, hogy felháborodtak volna.
Nem volt hangos botrány ez, alig észrevehető, elfutó villanás az egész, de ő megértette , neki mélyen a szívébe szúrt: nincs hitele a fenyegetésének!
Rá volt írva az emberek arcára, hogy azt tartják: nincs igaza.
És ő forró szégyennel érezte , hogy most joguk van ezt gondolni.
Egész nap gyötörte magát ezen.
A hiba egyre jó volt: kezdett föltisztulni előtte az eddig alaktalan sejtelem, hogy az életről és halálról való felfogásban van a döntő különbség közte és hívei között, hogy amit ő szívtelenségnek lát és ami az is a saját és az Edith álláspontján, a népnél nem ítélhető meg olyan szigorúan.
Azt a kérget, ami a lelküket borítja, csak szeretetteljes, hosszú nevelés hánthatja le.
És van itt még mélyebb titok is.
Vajjon, ahogy ők féltik Lacikát, ahogy Edith reszket a veszedelem minden lehetőségétől, igazán összeegyeztethető a hittel ?...
Hol a határ a gyermeki bizodalom és a helyes elővigyázatosság között ?...
Amíg László így viaskodott önmagával, a presbiterek is megvitatták a kérdést a kocsmában.
Egyhangúlag odadöntöttek, hogy a pap s a papné a gyermekük féltése miatt tévelyedtek meg, a betegségről való városi tudomány folytán .
Nem lehet azt mondani, hogy rosszat akarnak, de a félelem elvette a pap eszét s ha tovább is így tart, muszáj lesz ellenállani.
Bár Dávid igyekezett védelmezni a papját, magában ő is egyetértett a többivel.
De azért becsülettel állta a sarat:
- Nem hallották keetek, hogy a tiszteletes úr százszor is megmondta: azért kell annyi mindenfélével bajlódni, védekezni, mert ez a nyavalya ragad?
Hallották, hogyne hallották volna!
Hinni ugyan egyikük se hitte, de megcáfolni se tudta.
Ezzel a mesével kényszerített rájuk a pap mindent.
Most is, ahogy Dávid kirukkolt vele, csak dühösen köptek a pipa mellől, morogtak , de nem volt mit szólniok.
Az ördög azonban egyszerre belebujt Varó Pistába, a rókába.
Még meg is rázkódott bele, az asztalra csapott szőrös, veres öklével s fölrikoltott:
- Ragad ?...
Keed is azt mondja, hogy ragad?
- Azt hát! - erősítette meg Dávid.
- Én hiszek a papunknak!
- Na, ha hisz, - vigyorgott a róka - akkor mondja meg keed, mondja meg itt mindenki füle hallatára... - felemelte a mutatóujját, kimeresztette a szemeit, orrát odanyomta Dávid arca elé s nyerítve kiáltotta a szeme közé: - Az elsőre kiről ragadt?
- Melyik elsőre? - bámészkodott Dávid.
- Hát a legelsőre, aki a világon megkapta! - harsogta Varó Pista diadalmasan.
Dávidba belefagyott a szó.
Erre nem lehetett felelni.
Akármiféle titkos hatalmasság súgta is, Varó Pista kimondta a megdönthetetlen igazságot.
A többiek is ráébredtek.
Ujjongtak, ordítottak örömükben.
Végre legyőzték a papot!...
Hogy ez a Varó Pista ilyen nagy ész!
Ki hitte volna?
Sohase szerette a papot, na de most meg is adta neki örökre!...
Erre iszunk , reggelig!
Dávid otthagyta őket.
A megsemmisítő vereség kínjában úgy szédelgett haza , mintha ő ivott volna egy nap óta.
Nem a saját veresége volt, hiszen ő is azt hitte, amit a többi.
De erősen búsulta a papját.
Tudta, hogy most dőlt el a sorsa.
Keservesen sóhajtott: - Vége neki Virágoson!...
De jaj Virágosnak!...
XXIII.
Varó Pista bölcsesége villámgyorsan cikázta be a falut.
A rendkívüli felfedezések természete szerint mindenki olyan magától értetődőnek találta , hogy csak azon csodálkozott, saját magának miért nem jutott már régen eszébe?
De csakhogy kimondta már valaki!...
A falu boldogan hagyott abba minden óvakodást, amit eddig is feleslegesnek tartott ugyan, de most már öntudatosan.
László csak azon vette észre magát, egy reggeli szemleútja alkalmával, hogy teljesen elvesztette minden tekintélyét.
Az asszonyok szemtelenül kacagták a szeme közé Varó Pista mondását.
De hogy milyen mélyre hatolt ez a meggyőződés, azt egyébből is láthatta: egyetlen strázsa sem volt a helyén , egyszerűen abbahagyták a fertőzött házak őrzését, mint haszontalan ostobaságot.
Hiszen eddig is csak a forma kedvéért tették, de legalább ott álltak mégis.
Most azonban sehol, egy se.
László elhatározta, hogy szembeáll Varó Pistával és kérdőrevonja.
El is ment hozzá, de nem kapta otthon, ellenben a feleségét sírva találta.
Második , hajadon leányuk, Anikó erősen megbetegedett.
Olyan volt, mint az élet egy hete még s azóta, né, mi lett belőle!...
Bizony, Anikó oda volt, azt mindjárt látta László.
Magánkívül hánykódott az ágyban, lesorvadt orcái sötétpirosan égtek a láztól, nyitott cserepes szája lihegett, mint a gőzgép kéménye.
Az anyja nem tudta, mitől lett rosszul, úgy vélte, valami vetélytársnője "megcsináltatta ".
Próbálta is kúrálni szenes vízzel, de nem használt.
- Látja, tiszteletes úr, igaza van Pistának, nem kell, hogy ragadjon, a nélkül is kiüt a betegség!
- Ez nem vörheny - állapította meg László.
- Nagybeteg Anikó, de más baja van.
Holnap jön ki a doktor úr, elhozom ide is.
Varóné szelíd asszony volt, az urára bízta a harcot:
- Én nem is bánnám, tiszteletes úr, de Pista, tudja, nem szereti a doktort .
Majd még bajt csinál.
Nincs eszinél, ha megdühüdik!...
- Most a saját édes gyermekéről van szó, nem teheti, hogy megakadályozza a gyógyulását! - köszönt el László.
Másnap csakugyan kijött a doktor.
László elmondta neki Varó Pista találmányát és annak rendkívüli hatását.
Megemlítette Anikót is.
A doktor arca elborult:
- Fene az ostoba parasztjába! - mérgelődött.
- Nagy baj, barátom.
Ismerem őket, ha egyszer a fejükbe vesznek egy ilyen marhaságot, ami kapóra jő nekik, az Isten se győzi meg többet őket.
Sajnos, tapasztalhatták, hogy így van.
A doktort is ellenségesen fogadták a betegeknél.
Akadt egy asszony, aki olyan bölcs lett, hogy kérdőre is vonta : ha ragadna a nyavalya, miért kapta meg csak az egyik gyermeke, holott azután is együtt aludt mind a kettő, hogy a baj kiütött a nagyobbikon?
- Ez előfordul néha - ismerte el a doktor.
- De nem bizonyítja azt, hogy nem ragad...
Mit ért maga ehhez?
- Úri huncutság az egész! - szájalt az asszony.
Varó Pista úgy gondolta, hogy nagyszerű szereplése után gyávaság lenne a doktort beengedni a házába.
El is állta az útját.
- Nincs itt beteg! - kiáltotta, szétvetett lábakkal a küszöbön.
- A pap találta ki ezt is, hogy nyomorgasson!
László csendesen szólt rá:
- Amért haragszik rám, Varó Pista, ne munkálja a leánya halálát!
- Nem kell ide doktor, meg úri orvosság! - hadonászott az ember a doktor orra alatt, Lászlóra csak gyűlölködő pillantást vetve.
- Nézze barátom, - dörmögte a doktor vörösödve - azzal, hogy megnézem a leányát, még nem vétek semmit...
És ne kotorjon az orrom alatt a ganés mancsával, hallja-é, mert kifogyok a béketűrésből!...
Álljon félre !
Figyelmeztetem, hogy súlyos következményei lesznek, ha nem enged be...
- Erre nem foghatják rá, hogy ragadt! - makacskodott tovább Varó Pista.
- Nem tetszik az uraknak, úgy -e, hogy paraszt létemre rátaláltam az igazságra?
Ez az!
Mondja meg, no, ha tudja, hogy az elsőre kiről ragadt?
- Én csak azt tudom, - pattant fel az doktor türelmét vesztve, - hogy van még csendőr Mezővásáron és Virágoson is lesz holnap ilyenkor, ha most félre nem áll az utamból!
- Hát csak jöjjön az a csendőr! - verte a mellét Varó Pista.
A doktor vállat vont, két kifordított tenyerével meg a felvont szemöldökével mutatta Lászlónak, hogy nem tehet róla, erőszakkal nem tud behatolni.
Azzal indult is vissza a parókia felé.
- Itt másként kell kézbevenni a dolgot - mondta útközben.
- Eddig kárbaveszett minden próbálkozás, nem tartották be a rendelkezéseimet.
A járvány nemhogy szünne, de úgy látom, még erősödik.
Csendőr kell ezeknek , erőszak, meg büntetés.
Arankát és Andrást találták a parókián, akik látogatóba jöttek.
Már néhány hete nem voltak itt, sár és bajok tartották vissza őket.
De éppen eleget hallottak a virágosi dolgokról.
Tele volt a környék a László és hívei közötti szokatlan küzdelem hírével, persze jól kiszínezve.
A Mezőség közvéleménye, társadalmi különbség nélkül, László ellen fordult.
Mindenki úgy vélekedett, hogy helytelenül avatkozott bele ebbe a járvány-heccbe.
Nem a pap dolga.
A pap vígasztalhat és temethet, de nincs joga az embereket eltiltani egymástól, rendszabályokat erőszakolni rájuk, meg kiprédikálni őket a templomban.
A papné is nagyon rosszul viseli magát, legőgöli a parasztokat és kizárja a szobáiból, sőt még az udvaráról is.
Lehetetlenné tették magukat, ez az igazság.
Andrásék aggodalommal hallották ezeket.
Sajnos, részben kénytelenek voltak elismerni, hogy a közvéleménynek van némi igaza.
Ha valakinek a nép között kell élnie s méghozzá, mint lelkipásztornak, még a legjobb szándékait is csak alkalmazkodással és óvatossággal próbálhatja érvényesíteni.
Abban igaza van Lászlónak és csak tisztelet illeti, hogy meg akarja menteni a gyermekeket... de mint pap, túlságosan hangsúlyozza és követeli az orvosi szempontokat.
Többet kellene az isteni Gondviselésre bíznia...
Ezt nem mondanák neki, nem szeretnék megbántani, de így érzik...
Azért is jöttek át , hogy mérsékletre, óvatosságra próbálják rábeszélni.
A kérdést alaposan meg is vitatták.
Főleg András és a doktor.
Majdnem ölre mentek.
A doktornak az volt az álláspontja, hogy csendőrséget kell kivezényelni Virágosra és erőszakkal kényszeríteni mindenkit a rendszabályok szigorú megtartására.
Ha ez nem történik meg, ő semmi felelősséget nem vállal a következményekért.
Virágoson nem marad gyermek.
S hátha a Varóék Anikóján is valami ragályos nyavalya ütött ki s most már a felnőttek kerülnek sorra?
Nem lehet elnézni, hogy merő ostobaságból s önzésből az egész falu kihaljon!
Aztán ki biztosítja Andrást, hogy a ragályt nem hurcolják át Tóhátra?
Esetleg az egész Mezőség megtelhetik vele, ha hagyják.
És akármit beszéljünk, a papnak az a kötelessége, hogy a hatóságok munkájának sikerét biztosítsa.
András mindent helybenhagyott, csak azt erősítette, hogy Lászlót ki kell hagyni a dologból.
Ki kellett volna kezdettől fogva.
Igazán nem az ő kötelessége volt felismerni a bajt!
Ha az egészségügyi felügyelet tisztességes lenne, a doktornak kellett volna felfedeznie és László nélkül leküzdenie.
Ez az igazság.
Most pedig, ha a doktor erőszakot alkalmaz, azt egyenesen úgy kötelessége végbevinni, hogy a falu lássa: csak a pap tiltakozása ellenére történhetett.
- Nekem mondod? - pattant fel a doktor.
- A főbíró, az intéző, én, mind megmondtuk neki, hogy nem a pap dolga!
De ő valósággal terrorizált minket s a kezébe ragadta a dolgot.
Most már hiába is akarna félreállni... de ne is álljon!
Tessék csak végbevinni, amit elkezdett!
Majd én megmutatom, hogy felelős lesz itt mindenért!...
Végre is László döntötte el a kérdést:
- Felesleges miattam összeveszni.
Én vállalok minden felelősséget.
Tudom , hogy Andrásnak igaza van, a maga szempontjából.
De most nagyobb igazságról van szó.
Meg kell menteni a falut, a saját akarata ellenére is.
Mellékes , hogy én ebbe a harcba, mint lelkész, belepusztulok.
Majd később belátják az igazamat és az utódomnak könnyebb lesz.
Rendeltesd csak ki a csendőröket , kérlek - fordult a doktorhoz.
- Én láttam Varó Anikót, már csak érette is .
Nem lehet, hogy az apja hiú butaságból megölje!...
Mikor a doktor hazaszekerezett, azzal, hogy holnap csendőrökkel jő vissza , András mégegyszer megpróbálta okosan beszélni Lászlóval:
- Ez most bosszút akar állani rajtad, amiért akkor úgy megszégyenítetted a főorvos előtt!
- De tiszta igaza van - jelentette ki László.
- Aki á-t mondott, mondjon bé-t is.
Lehet, hogy jól is esik neki.
De éppen azért, ami történt, elvárhatja és megkövetelheti, ő is, meg a főbíró is, hogy most már mindenben segítségükre legyek a járvány leküzdésében.
Hogy azonosítsam magam velük és minél szigorúbban járjak el.
- Sohase szerettek téged ezek a mezőségi urak, Lacikám, - dörmögte András - nem voltál nekik kényelmes.
Most kapóra jön, hogy ezzel a móddal elkergessenek innen.
Hiszen tudjuk mi Arankával, hogy már úgysem tarthatott volna sokáig...
De nem így!...
Mi azt akartuk, hogy a Mezőség megsirasson titeket s nem hogy megátkozzon!
- Nem szabad megállani! - erősítette László.
- Ha egyszer az én hitem azt parancsolja, hogy küzdjek az élet megmentéséért...
- Ezen én is sokat tépelődtem - szólt közbe András.
- A mult egész éjszaka erről beszéltem Arankával...
Mert nem szabad elfelejtened, hogy én falusi paraszt vagyok, magam is.
Hogy minden iskola dacára erősen közel állok hozzájuk...
Jó, jó, - legyintett - ez persze nem jelenti éppen azt, hogy egyetértek azzal az ökör Varó Pistával.
Valamit sejtek a bacillusokról.
De , Lacikám, mégis!... ez a beavatkozás, ez az erőszakos segíteniakarás... hogy mondjam... nem alkalmas -e arra, hogy megingassa a hitüket ?...
Egyáltalán összefér -e a hittel ?...
Nem akarlak bántani, úgy -e, tudod ?...
Inkább csak a paraszti hitre értem... a híveidére... meg egy kicsit a magaméra...
- Nézd, András, - meredt a szemébe László komoran - ne gondold, hogy ez nem merült fel bennem is.
De ha ebben a kérdésben nem hallgatunk az észre is , föl kell adnunk minden keresztyén etikai és kulturális célkitűzést.
Az ilyen hit minden kötelességnek s minden szeretetnek meghazudtolója, tunyaságot , önzést, szívtelenségét takar.
Legjobb esetben hitvány szektáskodásra vezet .
Az élet védelme isteni parancs, a gyermekek szeretete, nevelése, megőrzése Krisztus rendelése.
A tudomány igénybevétele, ha tiszta szándékkal , szeretetből történik, nem lehet hitellenes.
Igaz, hogy nem azé az áldás, aki fut érte és akarja, hanem akinek Isten kegyelme adja, de azért futni , akarni, harcolni szintén az Ige kötelez minket!...
Ezek a szerencsétlen lelkek itt Virágoson az ördög tőrébe estek, mikor gyilkosságukat a hitükkel mentegetik.
Hiszen ha a szeretetnek minden áldozatát meghoznák is a kicsinyeikért, akkor is csak a hit adna nekik erőt és bizodalmat.
Hol itt az ellenmondás a kettő között ?...
Nem, András!...
Köszönöm az aggódásodat , megértettem belőle a szeretet szavát, de most már nem állhatok meg.
Sőt, a saját hitem becsületügyévé vált, hogy megtegyek mindent az érdekükben , ellenükre is.
- Azért közöttünk nem szabad semmi árnyéknak lenni! - ölelte át Edith az Aranka nyakát, míg kezét Andrásnak nyujtotta.
- Én természetesen Lászlóval egy vagyok, de szívből köszönöm, hogy segíteni akartatok rajtunk.
Most pedig próbáljuk kicsit elfelejteni a gonosz világot s örüljünk egymásnak!...
A két asszony Lacikával játszott s a két férfi beszélgetésbe merült, más dolgokról.
Együtt maradtak estig s Andrásék eredménytelenül távoztak, de egymás között a régi békében és szeretetben.
Mégis, minden elszánás dacára, gonosz nap következett.
A doktor tényleg két csendőrrel érkezett meg, kora délelőtt.
A hír egyszeriben szétfutott a faluban.
Mindenki az utcára szaladt.
A kurátor rohant Lászlóhoz:
- Igaz -e, tiszteletes úr, - lihegte - amit Varó Pista tegnap már elhirelt , hogy tiszteletes úr beszélte rá a doktor urat: hozzon csendőröket a falura?
- Nem egészen így történt, kurátor úr - felelt László, a szemébe nézve.
- A doktor úr gondolata volt, de én is beláttam, hogy szükséges .
Beleegyeztem...
- Na úgy -e! - lelkendezett Dávid.
- Nem is hittem el a rókának s meg is mondtam neki a magamét!...
Arról nem kell beszélni, tiszteletes úr, hogy beleegyezett.
Senkinek ahhoz semmi köze...
Csak a doktor úr dolga ez ...
Csakis...
Úgy -e, tiszteletes úr?
- Sajnálom, kurátor úr, - rázta a fejét László - nem hazudhatok.
Tudom, hogy jót akar, köszönöm.
De én még jobbat akarok.
Vállalnom kell.
- Az Istenre kérem, tiszteletes úr, - könyörgött Dávid - csak ne mondja !
Akárhogy gondolja, csak ki ne mondja!
Én tudom, hogy jót akar, ha nem is értem.
De ez a csendőrdolog, ez nem lehet a tiszteletes úr találmánya!
Érti ?
Nem lehet!
Örökre ellensége lesz az egész falu.
Bizony, még a kedves családja, meg az élete se lesz többet biztos, tiszteletes úr!
Higyje el , amit mondtam...
Nekem most futni kell, hogy valami nagy bolondot ne csináljanak!
Nem történt nagy bolondság, legalább látszatra nem.
Varó Pista félreállt a csendőrök elől.
Arcán hitetlenkedő megdöbbenés tükröződött.
Nem hitte, hogy ez csakugyan megtörténhetik.
Bár mindenfelé szájalt, a pap rovására, mégis csak üres fenyegetésnek vette.
Amíg a doktor bent volt s a két csendőr a küszöbön, szembefordulva az egyre szaporodó tömeggel, mely mindenfelől szivárgott az udvarra, Varó Pista maga is beállott a kíváncsiak közé, mintha idegen házat bámulna.
Lángolt a képe, lassan ingatta busa fejét s gépiesen mormogta:
- Megállj, pap!
Na, megállj, pap!...
A doktor megjelent a küszöbön.
Szólt az egyik csendőrnek.
Az kiáltott:
- Varó Pista, ide!
Az ember tétován közeledett.
- A leánya tífuszos - mondta neki a doktor.
- Jó, ha megtudja s maguk is , akik itt vannak, - emelte fel a hangját, körülpillantva a kíváncsiakon - hogy a leány nagyon rosszul van.
Ez is ragad, érti -e, ha tetszik magának, ha nem!...
Csakhogy ez a felnőtteket is szereti, nemcsak a gyermekeket...
Új veszedelem támadt, tudják meg.
Többé nem tréfálhatunk.
Ki fogom doboltatni , hogy mit kell tenniük s ajánlom, hogy engedelmeskedjenek.
A csendőr urak majd vigyáznak rá!
- Itt maradnak? - mordult fel az udvar.
- A csendőrök itt maradnak?
Izgatott zúgás, hullámzás keletkezett.
Varó Pista csak bámult a doktorra.
- Mi a fenés a leánya? - töprengett.
A doktor még hozzátette:
- Addig is azt az egyet jól értsék meg, hogy az ilyen betegnek, akinek nagy forrósága van, meg félrebeszél, nem szabad enni adni semmi egyebet, csak felfőzött tejet...
Semmi egyebet a világon!...
Akármilyen éhes is, akárhogy kérné is, semmi mást, különben nagy kínok közt hal meg!
- Ezt is a pappal találták ki? - kapott erőre Varó Pista.
- Éheztetni a szegény beteget!...
Hogy étlen pusztuljon el!...
- Ne szemtelenkedjék, hallja? - hörkent rá a doktor.
- És meg ne próbálja másként csinálni, ha nem akar gyilkosa lenni a leányának!
- Azt teszem, amit akarok - dörmögte Varó Pista.
- Majd meglátjuk, kinek van igaza!
A doktor a falu növekvő izgalma közt járta végig a házakat a csendőrökkel .
Útközben beszólt Lászlóhoz, tudatta vele, hogy Anikó tífuszban van, a jelek tipikusak.
Erre László is csatlakozott.
Együtt folytatták a vizsgálatot .
Nem törődött a hátuk mögött gyülemlő morgással, vad tekintetekkel.
Tudni s látni akarta a valóságot, öt tífuszgyanúst találtak, szerteszét a faluban.
E mellett a vörhenyes gyermekek száma még mindig negyven volt s két helyt ismét halottat kaptak.
- Sokkal rosszabb, mint gondoltam! - állapította meg a doktor.
- Még ma jelentést teszek a főorvosnak.
Igenis, biztosra veszem, hogy tífuszjárvány kezdődik.
Tudod, a tífuszt nem olyan könnyű felismerni, mint ahogy a laikusok gondolják.
De itt a tünetek jellegzetesek.
Mindenesetre jelentem .
Meglátjuk, mit fog rendelkezni a főmufti?
Néhány nap mulva a vármegyei főorvos kint volt Virágoson, két fiatal segédjével.
A falut ekkor már nyolc csendőr járta.
Mindenkit, aki mozogni tudott, felhajtottak az iskolába.
Tiltakozva, rémülten, dühösen, morogva jöttek, nem tudták, mi vár rájuk?
De abban csodálatosan egyetértettek, hogy a pap műve ez is.
Mikor meglátták Lászlót az idegenek közt, ez a véleményük rendületlen hitté szilárdult.
Pedig ott volt a mezővásári doktor is.
A főorvos szelíd, kékszemű, mosolygó pirosarcú, csendesbeszédű, deresedő bácsi volt.
Kedvesen magyarázta meg az összecsődített virágosiaknak, hogy be fogja oltatni őket.
Nevezetesen sikerült a tudománynak egy olyan szérumot felfedeznie, mely a hasihagymáz, vagy más néven tífusz esetében alkalmazva , elejét veszi a megbetegedésnek.
Ma már minden katonát beoltanak ezzel , mielőtt a harctérre vinnék.
Kár, hogy a golyók ellen nem véd.
De viszont azok a láthatatlan semmiségek, a bacillusok, melyek a betegséget okozzák , sokkal veszedelmesebbek a golyóknál, srapnelleknél...
Szóval ez a szérum, az egyik, mindenkinek való.
Hozott egy másikat is, azzal még külön be fogják oltani a tizenötéven aluli gyermekeket.
Ez a vörheny ellen jó.
Mindenki tűrje fel a ruhát a jobbkarján.
Rajta!
Erre a vezényszóra a legcsodálatosabb dolgok történtek, amiket a főorvos valaha látott.
Még a szemüvegét is feltette, hogy jobban csodálkozhassék.
A falu ugyanis elkezdett ordítani, földhözverni magát, az ajtónak rohanni, meg hasonló jeleit adni annak, hogy a főorvos beszédével nem ért egyet.
Az öregúr a fejét csóválta:
- Rendkívül sajnálom - rázogatta a fejét László és az orvosok felé, akik már kipakolták szerszámaikat meg az oltóanyagokat az asztalra.
- Talán a tiszteletes úr lenne szíves szólni hozzájuk?
László próbálta.
A legtöbben nem is hallották, akik pedig hallották , elkezdtek kiabálni rá:
- Hallgasson, tiszteletes úr!
Nem volt elég?
Most már össze is akar szurkáltatni?
Meg akarnak mérgezni?
A főorvos behívatta a csendőrőrmestert.
Szelíden rendelkezett.
- Nagyon sajnálom - mondta neki.
- Nem egyezik az emberi méltósággal .
Lehetőleg kíméletesen, kérem.
- Igenis! - vágta össze sarkát az őrmester.
Aztán olyant ordított, hogy a vakolat hullani kezdett: - Csend!
Mindenki elnémult.
- Ki az udvarra! - vezényelte.
- Hadd hűljenek le, instálom!
- Ide majd csak egyenként kerülnek.
Ha kell, lefoghatjuk őket.
László soha olyan kínosan nem érezte magát, mint ezen a napon.
Tudta, hogy a szérummal engesztelhetetlen gyűlöletet oltottak iránta híveibe a doktorok.
A főorvos végigjárta a betegeket.
Megállapította, hogy csakugyan öt tífuszeset van.
Tisztálkodás után felmentek a parókiára.
Itt, miután Edithet kedvesen vigasztalta és Lacikát megdicsérte, mosolyogva szólt Lászlóhoz, miközben valami iratot teregetett ki előtte:
- Itt a kormánybiztosi kinevezése, tiszteletes úr.
A járásorvos úr ötlete volt, de szívesen tettem a magamévá.
És a főispán úr örömmel fogadta el erre irányuló javaslatomat...
Kivételes hatalom, tiszteletes úr...
Nyolc csendőr áll ettől kezdve rendelkezésére...
És természetesen, a doktor úr...
Minden gyógyszer felett szabadon rendelkezik...
Itt, ebben a füzetben megtalálja az összes szükséges rendszabályokat, eljárási módokat, melyeket joga és ereje lesz kikényszeríteni.
Nincs kétségem felőle, hogy hat hét alatt leküzdi a járványt.
Igen, ne felejtse, kérem, hogy a kutak fertőtlenítése az első.
A füzetben megkapja az utasítást...
Amíg a főorvos mindezt folyamatos lassúsággal kitálalta, László megbabonázva meredt rá.
A mezővásári doktor kacagott:
- Megmondtam, hogy megmutatom: te fogsz felelni mindenért!
László ránézett.
Megértette.
Nem volt mit mondania.
Vállalnia kellett, noha tudta, hogy ez mit jelent.
Másnap hozzá is fogott.
Intézkedett a bírónál, hogy a csendőröket elhelyezzék, kosztjukról gondoskodjanak.
Ezért megkapta a csendőrpap, kakastollas-pap dísznevet .
Igaz, hogy többet nem kószáltak el a fertőzött házak lakói szomszédolni s hozzájuk se surranhatott be élő lélek a csendőrök sasszemei miatt.
Aki eleinte még próbálkozott, nem felejti el egyhamar a siketítő csendőrpofont .
De az is igaz, hogy a templomba se mentek meghallgatni a csendőrpap prédikációját, azok, akiknek szabad volt kijárniok a házból.
A kutakat pompásan fertőtleníttette, az előírás szerint, vigyázva, hogy míg az eljárás tart, mindig maradjon egy-kettő, amiből használni lehet.
De ez semmit se változtatott a falu véleményén:
- Már a vizet is elveszi a szegény néptől!
Most már csak a levegő maradt, ki tudja, meddig?
Aztán meghalt Varó Anikó a palacsintától, amit az apja süttetett neki az anyjával, merhogy majd elepedt érte a szegény!
Úgy kérte, hogy a kő is meglágyult volna tőle.
Éhen akarta halatni a pap, pedig a jó étel csak erőt adhat a legyengült testnek, Anikó pedig olyan volt már, mint az ujjam...
- Megmondta a doktor úr, meg a tiszteletes úr! - jajongott Varóné.
- Ládd-é , nem hiába kértelek, hogy ne erősködj!
- Hallgass, asszony! - mordult rá Varó Pista.
- Még csak a kéne, hogy ellenem fordulj!...
Szamár beszéd!...
Hamarabb kellett volna enni adni szegénynek , amíg végkép le nem gyengült!...
A pap ölte meg, nem én!
Addig erősítette ezt Varó Pista, hogy a temetésen valaki rákiáltotta Lászlóra, ő erre összehívta a presbiteriumot s akármilyen ellenséges is volt a hangulat, mégis kitudódott, hogy Varó Pista indította el.
- Hát igen - ismerte be sötét pillantással az ember.
- Én mondtam s tartom.
A presbiterek rámeredtek Lászlóra.
- Sajnálom, Varó Pista - szólt halálsápadtan László.
- Én elviselem s megbocsátom magának, mert a gyűlölet elvette az eszét.
Nagyon jól emlékszem , mióta gyűl a szívében.
Sohase tudta elfelejteni, hogy egyszer a presbiteriumban figyelmeztették a családi bajaira.
Azóta bennem látja minden nemtetsző dolog forrását, mert amíg én nem jöttem ide, nem beszéltek ilyesmikről a presbiteriumban.
Belelovalta magát a gyűlöletbe.
Ez súgta magának azt a híres bölcseséget is, amire olyan hiú s büszke volt.
Ezért állott ellene a doktor úrnak is.
Látja, az Isten ebből a maga gonoszságából jót hozott ki, így ismertük föl s akadályoztuk meg a nagyobb veszedelmet .
Most már gyilkosnak bélyegez.
Ezzel nem törődöm.
De itt arról van szó, hogy maga jól tudja, ki a gyilkos, fél a büntetéstől és ezért beszél ilyen ostobán...
- Nem igaz! - hördült fel Varó Pista.
- Ilyet ne mondjon!
- Kénytelen vagyok vele - mondta László szilárdan.
- Most már nem szabad hallgatnom.
Példát kell szolgáltatnom, hogy mások is el ne tévedjenek ...
Maga tudta, hogy nem szabad a betegnek enni adni, csak tejet, csak tejet , semmi mást!...
Maga tudta ezt, mert a doktor úr az első órában megmondta magának, mert én is kihirdettem s mert számtalanszor mondtam is.
Tudva , szándékosan cselekedett...
Képes volt a saját gyermeke életét kockáztatni , abban a bolond feltevésben, hogy hátha sikerül s ezzel kigúnyolhatja az orvosi tudományt...
De az Isten megbüntette magát s most következik, hogy az emberek is megbüntessék, hogy többet ne adhasson gonosz példát!...
Át fogom adni a csendőröknek, hogy vigyék be az ügyészséghez...
Ezt fogom tenni magával, Varó Pista.
Tudta, hogy a megszorított róka neki fog ugrani.
És nem volt bizonyos benne , egy cseppet sem, hogy Dávidon kívül lesz -e valaki, aki lefogja.
De érezte , hogy ezt a kockázatot vállalnia kell, különben mindennek vége...
Valamennyien rávetették magukat Varó Pistára, a bicskát kiverték a kezéből , őt magát földretiporták.
László alig tudta megakadályozni a legrosszabbat.
Mikor a csendőrök elvitték Varó Pistát, minden kapu s ablak tele volt emberrel.
A csend pedig félelmes.
Edith kétségbeesetten zokogott, mikor megtudta, mi történt.
László alig bírta vigasztalni, maga is odavolt egészen:
- Végbe kell vinnem, szívem, végbe kell vinnem! - simogatta Edith könnyes szemeit.
- Aztán elmegyünk!...
- Igen... elmegyünk... - tördelte Edith boldogtalanul.
Két nap mulva Dávid lemondott a kurátorságról.
- Nem jó szívvel hagyom magára, tiszteletes úr, higyje el - sóhajtotta búsan .
- De a presbiterek követelik.
Azt mondják, nincs hitem, hogy a tiszteletes úrral egyetértek.
Pedig nem is értek egyet, Isten látja lelkemet, csakhogy tudom, jót akar és szeretem...
Az Isten bocsássa meg magának, ha hibázik!
- Szóval azt tartják, hogy mind a ketten hitetlenek vagyunk?
Értem.
De ha nem lehet hitetlen kurátor, hitetlen pap se lehet...
- Éppen azt akarják, tiszteletes úr, hogy ezt megértse s elmenjen, magától .
Mert ha jobban hisz a doktoroknak s inkább bízik bennük, mint az Istenben , aki pedig csak kacag a doktorokon s mindenkivel azt csinálja, amit akar , városi papnak való s nem falura.
Így mondják, tiszteletes úr.
Falun nem lehet megélni másként, csak ha az Istenben bízik az ember egészen.
Városon más, ott sok minden egyébben is bízhatik...
- Én elmehetek, - bólintott László - ha már úgy akarják.
De maga itt marad , Dávid.
Maga hogy él meg közöttük, ha hitetlennek tartják!
- Tudják ők jól, tiszteletes úr, hogy nem igaz.
Mondom, csak magának akarják ezzel tudtára adni a véleményüket.
Én még lehetek kurátor, ha ugyan akarok valaha.
Lássa, szeretik még most is magát a virágosiak.
Nem akarják szemibe mondani.
Úgy -e, meg is védték attól a disznótól ?...
De hát lássa bé , tiszteletes úr, hogy nem nekik való.
Igen nagy ide, meg én azt is mondom , igen jó...
Sohase lesz többet ilyen papja Virágosnak!
- S maga mit tanácsol, Dávid ?...
Mindig igaz barátom volt...
- Az is maradok, tiszteletes úr, ha megengedi, amíg élek...
Hát csak azt tanácsolhatom én is, hogy menjen el szépen s felejtse el Virágost.
- Jól van, Dávid...
El fogok menni...
És ne gondolja, hogy haragszom...
De vegye tudomásul s mondja meg a presbitereknek is, hogy addig nem megyek egy tapodtat sem, amíg egyetlen járványos beteg lesz a faluban.
Ha tehát azt akarják, hogy hamar szabaduljanak tőlem, engedelmeskedjenek az intézkedéseimnek...
Ha pedig nem engedelmeskednek, itt maradok a nyakukon és Isten úgy segéljen, megemlegetik azt a napot, amelyiken megválasztottak!
XXIV.
Amíg a faluval való küzdelem dúlt, László szinte elfelejtette, hogy világháború is van.
Csak akkor ébredt ismét keserves tudatára ennek, mikor kicsi Dávidra meg az évtársaira is sor került.
Vitték őket is, nem nagyon törődtek Kati meg a többi anya jajgatásával.
Ez alkalommal a falu felfüggesztette a haragot.
A templom megtelt, mint régi jobb napokban, mikor pap meg hívek egymással még szeretetben éltek.
Ha ez el is hervadt már, istentelenség lenne elmaradni a templomból ma, mikor a falu utolsó reménysége is kialszik...
Mert ezt igazán nem hitték volna!...
Hogy még ezekre a féliggyermek legényekre is kaszát emeljen a halál!
Most már igazán csak öregek meg gyermekek maradnak a faluban...
És mintha csak ebben a pillanatban jöttek volna rá, hogy gyermek is alig maradt a szörnyű aratás után.
Végre a szívükre ment minden: a templom zúgott a sírásuktól.
László már az istentisztelet elején észrevette, hogy a férfiak között ismeretlen, katonaruhás ember ül, de nagyon zilált külsejű s a szeme tévetegen, zavarosan pillant ide-oda.
Egy darabig csak a nyughatatlan fészkelődésével izgatta szomszédait, de mikor László a prédikációban arról beszélt, hogy Isten a hívő és engedelmes Ábrahámnak mégis visszaadta forrón szeretett fiát, akit halálra kívánt tőle, a katona hirtelen felemelkedett , kilökte öklét a levegőbe s rekedten fölkiáltott:
- Üssétek le!...
Nincs Isten!...
Aztán az Úrasztala körül felállított búcsúzó legényekhez fordult:
- Fussatok, fiúk!...
Bújjatok el!...
Fussatok, fussatok!...
A csendőrök, akik a templomajtóban várták az istentisztelet végét, hamarosan kihordták a gyülekezetből s a fölzaklatott rend helyreállt valahogy, de a jelenet mindenkinek megfagyasztotta a vérét.
Soha ilyent nem kiáltott emberi száj a virágosi templomban.
Itt a világ vége, ha ez megtörténhetett.
László azonnal tisztában volt vele, hogy a szerencsétlen katona őrült, s megborzongott, ha arra gondolt: miket láthatott, miket élhetett át, míg szívében meghalt az Isten!
Nem lehet csodálni, hogy azt kiáltotta ezekhez a zsenge áldozatokhoz: fussatok!...
Hirtelen rémület és szégyen nyargalt keresztül rajta: nem ezt kellene -e kiáltani minden templomban, minden boldogtalan emberhez, aki még fegyvert fog?
Nem az volna -e evangéliumi és emberi, ha végre kikiáltanók Isten nevében, hogy ez a háború gyalázatos aljasság és a puskát el kell dobni!?...
És ő e helyett szentnek dicséri itt , ezeknek az életre, örömre termett fiúknak a harcot és halált, amire hurcolják őket...
De nem!...
A haza, a nemzet élete kívánja ezt a halált !...
Meg kell lennie!...
Beledobta magát az imádságba, hogy meneküljön attól a harsonába-kívánkozó gondolattól s azért könyörgött, hogy ezek a fiatal hősök végezhessék be Isten kegyelméből a vérontást.
Templomozás után megtudta, hogy éjszaka érkezett haza Szabó Mihály, így hívták a templomi botránkoztatót.
Házanépe mindjárt látta, hogy nincs rendben szegénynek a feje.
Azt se tudta megmondani, honnan jött, csak azt hajtogatta, hogy egyenest a pokolból.
És hogy nincs Isten és hogy minden úrféle gazember.
Azt is, hogy itt a világ vége.
Ezeket is csak úgy makogta , sok értelmetlenség között.
Vissza is akarták tartani a templomtól, de hogy mindenképpen akart, nem volt szívük elhúzni az Isten szent sátorától .
Gondolták, jót fog tenni neki...
Hát biza nem úgy lett!
Sajnos, délután már utánajöttek a tábori csendőrök.
Kiderült, hogy szökevény .
Hihetetlen, hogy miként tudott a harctérről hazáig lopakodni.
A csendőrnek is az volt a véleménye, ami Lászlónak, hogy erre igazán csak egy bolond lehetett képes.
A többi legény között kicsi Dávid is kézfogással búcsúzott a papjától .
Feltűnt Lászlónak, hogy a legényke inkább jókedvű, mint egyéb.
Mintha örvendene, hogy itthagyja Virágost.
- Annak örülök, fiam, - mondta neki László - hogy bátran veszed a dolgot.
Nem hagy el az Isten, ne félj!
- Alig vártam én már ezt, tiszteletes úr - szólt kicsi Dávid.
- Csak anyámnak ne mondja...
Minél messzibb, annál jobb nekem!
- Sokszor kérdeztelek, úgy -e, hogy mi bánt ?...
Mert hogy bántott, azt mindig láttam.
Szeretném, ha békesség volna benned, Dávid fiam.
- Ne haragudjon rám, tiszteletes úr, - dörmögte a fiú - tudom, hogy rossz voltam... és bolond... bolond...
Az Isten áldja meg, tiszteletes úr!...
- Soha ki nem fogy ez a Mezőség a váratlan meglepetésekből! - morfondírozott László, mikor Dávidéktól hazafelé tartott, aznap este.
Vigasztalni akarta őket, azért nézett be.
Gondolta, belepusztulnak a bánatukba.
Szó sincs róla .
Komolyak voltak, de békességesek s a szemük mélyén mintha titkolt öröm csillogott volna.
- Látja, tiszteletes úr, - vallott Kati - milyen bölcs az Isten.
Mikor azt hittem, kitépi a szívemet, akkor vigasztalt meg.
Mert visszakaptam a drága fiamat, éppen most, mikor elvitték tőlem.
- Úgyis van - bólogatott Dávid áhítatosan.
- Megnyílt a lelke a búcsú előtt s bevallott mindent...
- Bevallotta? - kérdezte László.
- Valami bűne volt?
- Nem mondanám bűnnek, tiszteletes úr - vélte az apa.
- Tévelygésnek mondanám.
Gyermeki bolondságnak.
Az vette el a kedvit Dávidkának, hogy belebolondult, még kölyök korában, egy kisasszonyba, aki sohase lehet az övé...
- Lelkem egyetlenem! - sírta el magát Kati.
- Ez is csak azt mutatja, hogy milyen egy kiváló!
Kinek jutna eszébe ilyesmi a virágosi fiúk közül?
Olyan ez, mint a mese, tiszteletes úr!...
De most már belátta...
Itt sírta el, né , a mejjemen, az éccaka!...
És könnyű szívvel ment el, hogy majd az Isten meggyógyítja ott, ahol olyan iszonytató szenvedések vannak...
Dávid szótalanul törülgette a szemeit.
Később megszólalt:
- Nem eshetik el mindenki...
Mért ne tartaná meg az Isten nekünk ?...
Mért ne hozná haza meggyógyulva?
László észbekapott erre, biztatni, vigasztalni kezdte őket.
Aztán azt gondolta, helyes, ha megmondja:
- Tudtam én erről a furcsa szerelemről - mosolygott rájuk.
- Egyszer rég elárulta nekem kicsi Dávid.
De én azt hittem, még akkortájt elmult.
Örülök , hogy most már mégis túl van a nehezén, ezzel a vallomással.
Hiszem, hogy az Isten visszahozza és pedig egészségben.
Magához való derék asszonyt kap majd.
Elfelejti végleg ezt a kis zsidólányt...
Dávid és Kati úgy néztek össze, mint akik nem tudják, jól hallottak -e?
Mit mondott a tiszteletes úr ?...
Megzavarodva, megdöbbenve bámultak rá.
László is zavart érzett.
Mégsem kellett volna!...
- Ne féljenek, én soha senkinek nem szóltam róla a feleségemen kívül és nem is fogok...
Dávidnak felragyogott az arca:
- Értem, tiszteletes úr!...
Csak a feleségének mondta meg...
Köszönöm , tiszteletes úr!
Most Lászlón volt a sor, hogy kitátsa a száját ámulatában.
Mit akar ezzel a beszéddel Dávid ?...
Nem firtatta tovább, elbúcsúzott tőlük.
Csak magában csodálkozott a Mezőség rejtelmein.
- Mért beszélt a zsidólányról? - kérdezte Kati Dávidot, mikor egyedül maradtak.
- Mit akart mondani ezzel?
- Én megértettem - sugárzott Dávid.
- Áldott ember ez, mindig mondtam.
Jól tudja az igazat.
És azt akarta, hogy megértsük: ő tudja.
De nem akarta, hogy szégyenkezzünk előtte.
Azért mondta ezt a furcsát, Kati lelkem.
Néhány nap mulva szétfutott a hír a faluban, hogy Mandula úr sürgönyt kapott : a fia, Hersi, elesett.
Hősi halált halt, ahogy a sürgönyben volt.
László sietett, hogy kifejezhesse részvétét.
Tudta, hogy Mandula urat milyen szörnyen sujtja ez a hír.
De nem tudott bejutni hozzájuk.
Ajtó, ablak el volt zárva vastag táblákkal.
Mandula úr kirekesztette a világot örjöngő gyászából.
Csak néhány nap mulva, mikor László meglátta, hogy ismét nyitva van a bolt , mentek el Edithtel együtt hozzájuk.
Mandula úr, akármin ment is keresztül bezárkózva, most már sötét nyugalmat mutatott.
Deborah asszony azonban még mindig ájuldozott a fájdalomtól .
Rákhel szokottnál is fehérebb, a szemei alatt sötét karikák.
Most is könyv volt előtte, de látszott, hogy csak tettetett figyelemmel merül belé .
Reszketett a belső nyugtalanságtól.
- Csak ez az egy reményem maradt, tiszteletes úr, csak ez az egy! - mutatott rá komoran Mandula a leányára.
- Már csak az unokáimban reménykedem!...
Ha ez is megcsalna!...
De nem, ennek sikerülni kell!...
Elmondta, hogy néhány nap mulva indul, elintézni a Rákhel menyegzőjét .
Magával hozza a vőlegényt is, hogy a fiatalok megismerkedjenek.
- Hát még nem ismerik egymást? - csodálkozott ártatlanul Edith.
- Még nem, - állapította meg nyugodtan Mandula úr.
- Tetszik tudni, régóta folyik a megbeszélés a hozományról.
De most már inkább utánuk engedek valamit, csakhogy végre meglegyen a házasság.
- S ki a vőlegény, ha szabad tudnom? - udvariaskodott László.
- Rákhelkének biztosan a legjavából került.
- Tudja, tiszteletes úr, sokféle ember között válogathattam.
De ha sok unokát akarok, vagyont kellett keressek a vagyonhoz.
Bizonyos Rózenfeld Ignácról van szó, gazdag kocsmáros fia Mezőbereken.
Igaz, hogy kicsit csámpáslábú, de legalább nem lesz belőle is hős, mint Hersiből.
Jó fajta is, tizedik fia az öreg Rózenfeldnek, ugyanattól az anyától...
Edith Mandulánéhoz hajolt:
- És Rákhel mit szól hozzá? - suttogta.
- Zsidólánynak semmi köze ehhez, - lihegte Manduláné.
- De még nekem se, az anyjának.
Ahhoz megy, akit az apja választ neki.
Az biztosan jó is...
De Edith nagyon jól látta, hogy milyen kínos Rákhelnek az egész beszélgetés , hogy a könyvre sütött szeme néha vadul villog s ajkát harapdálja.
Távozáskor szerét ejtette, hogy egy pillanatig vigasztalóan magához ölelje.
Rákhel annyira reszketett, hogy szinte összerogyott.
Feje súlyosan esett Edith vállára s gyötrelmesen fölnyögött.
Aztán hirtelen erőt vett magán, hátat fordított s visszafutott a szoba homályába.
- Hát férjhezmegy Rákhelke, - mosolygott hazamenet László.
- Valószínűleg nem tudja, hogy ki szerette reménytelenül...
De jobb így!
- Attól félek, ő is reménytelenül szeret valakit, - jegyezte meg Edith.
A következő napok alatt azonban nem volt többé idejük Rákhelre gondolni .
László bentjárt Mezővásáron.
A szövetkezetben találkozott Bekecs Péter tiszteletes úrral, aki meginvitálta a Fehéregyszarvúba.
Több kolléga van már ott és megbeszélhetik a dolgaikat.
Hát ott is volt Szabó Árpád, Meggyes Károly meg Bakó Gyula, László rég nem találkozott velük.
A járvánnyal folytatott csatája egészen elvonta a világtól.
Azok ellenben eleget foglalkoztak vele.
Most aztán megtudta, hogy lelkésztársai is helytelenítik a magatartását.
Úgy viselte magát, mint egy szolgabíró, nem úgy, mint lelkész, - ez volt az ítélet.
Egyetlen pap sem maradhat a helyén, aki így cselekszik.
Látszik, hogy városi ember vagy.
- Jó, jó, - szólt közbe Bekecs Péter, - ne felejtsétek, hogy ő megtehette .
Eleitől kezdve csak vendég volt köztünk.
Tudta, hogy akkor áll tovább innen , mikor akar...
László válaszolni szándékozott valamit, de ekkor megérkezett Imre János , kezében újsággal.
- Éppen jókor jöttem, - állapította meg, az utolsó szavakat hallva.
- Azt hiszem, eltaláltad, Péter.
László hamarosan itthagy minket.
Meghalt a professzorod, testvér!...
Itt van ni, olvasd...
Egészen friss, olyantól kaptam, aki most érkezett a városból.
Vidám gratulációk közt, szédülő fejjel botorkált ki az ivóból, kezében az újsággal.
Sötétség borult az agyára.
Csak jóval később, Ferenc bá szekerének rázása közt, félúton hazafelé, kezdett eszmélni s öntötte el szemeit a könny.
És csak otthon, Edithtel olvasták alaposan el a szomorú tudósítást .
Műtétet hajtottak végre a professzoron és úgy látszott, sikerrel.
A nyolcadik napon olyan jól volt, hogy orvosa megengedte a könnyebb olvasmánnyal való szórakozást.
Aristotelest olvasta görögül.
De másnap hirtelen szívgyöngeség lépett fel s a nagy ember meghalt.
A temetés reggelén érkezett be László a városba.
Néhány óra mulva ott állott Jóskával az egyetem előcsarnokában, ahol a halott feküdt ravatalán.
Csak meg kellett halnia, hogy koszorúk borítsák el.
A kormány, a kultuszminisztérium, a tudományos akadémia, az egyetemek, a vármegye, a város, a felekezetek, az ifjúság csodálatosan mind tudták most már, hogy milyen nagy férfiú volt.
Ő maga fenséges hallgatással emelkedett a hiú babérok fölé, László hálát adott az Istennek, hogy a koporsót még nyitva találta s mégegyszer csodálhatta a gyönyörű homlok királyi boltozatát, mely mögött az isteni láng lobogott volt.
Az elnémult ajkak körül finom mosoly fénylett.
- Hallod, - suttogta Jóska - az öreg úr éppen most kezdett az előadásába:
" A logika nem ad eszet, hanem feltételezi azt "...
László szomorúan mosolyodva el, bólintott.
A temetésen sok szép, bölcs és hosszú beszéd hangzott el.
A professzor csak élve utálhatta az effélét, most nagy türelemmel hallgatott.
A rektor magnifikus, aki természetrajzos volt, valami ritka madárhoz hasonlította a boldogultat.
László jól emlékezett egy vitájukra, melynek tanuja volt.
A természetrajzos azt állította, hogy az öntudat egyike a természeti jelenségeknek, a filozófus pedig azt, hogy a természeti jelenségek az öntudat képei.
Most a természeti világban győztes fél kitombolta diadalát és megállapította , hogy ez a ritka madár egyike volt a rendkívüli természeti jelenségeknek.
A temetésen lenn volt egy minisztériumi ember is.
A tisztelet mellett azért , hogy a rektorral közölje a miniszter szándékát: a jelenlegi súlyos körülmények között a megüresedett tanszéket egyelőre nem óhajtja betölteni s a helyettesítéssel bízzák meg a pedagógia professzorát.
Maga a rektor közölte ezt Lászlóval, mintán kegyesen észrevette a gyászolók közt s a temetőből hazamenet magához intette.
- Tudom, hogy boldogult barátom önt szemelte ki utódjának.
Kötelességemnek tartottam azért, erről a körülményről felvilágosítani.
- Tessék elhinni méltóságos uram, - szólt László rekedten - ebben a szomorú órában nem is gondoltam ilyesmire...
- Értem, hogyne...
Sajnos, az élet nem áll meg...
De különben sem baj.
Hiszen ön olyan fiatal még!
Néhány év mulva, mikor már súlyosabb munkásság is támogatja...
Jóskának azonban kénytelen volt bevallani László, hogy ha már ez a szomorú eset történt, számított arra, hogy legalább a helyettesítéssel őt bízzák meg.
Ez valahogy gondviselésszerű lett volna az ő tarthatatlan helyzetében .
Mert Virágoson nem maradhat tovább, az biztos.
- Beszélek rólad atyánkkal, - vigasztalta Jóska.
- Az öreg úrnak van valami terve a filozófia tanításával.
Szeretne az egyetemtől független filozófiát a teológusok számára.
A tanári kar két új tanszéket kér.
Egyik az enyém lesz .
A másik lehet a tied.
Mind örülni fognak neki.
És méghozzá a filozófiát már rögtön át lehetne venni az egyetemtől, minthogy a professzor meghalt.
Abba a püspök úgyse egyezik bele, hogy a pedagógusnál vizsgázzanak.
Most menj csak haza.
Én hozzáfogok a dologhoz s mihelyt kell, hívni foglak.
László késő estére érkezett haza.
Elmondott Edithnek mindent.
Edith hálás volt Jóskának.
Nem vette tragikusan az egyetemi dolgot.
- Hiszen igaza van a rektornak, ha rosszmájú is, te olyan édes fiatal vagy!...
Fő, hogy eljussunk a városba és a teológiai tanárság éppen olyan gyönyörű!...
László lassanként megnyugodott.
Aztán még sokáig beszélgettek, festették a jövőt.
Későn aludtak el.
A harang szaggatott kongása riasztotta föl őket mély álmukból.
Már virradt a szürke, koratavaszi hajnal.
László kiugrott az ágyból, felszakította az ablakot.
Az úton ordítozó emberek rohantak .
Egyikük meglátta őt, felkiáltott hozzá: - Ég a zsidó háza, tiszteletes úr!
*
A halott Manduláné megüvegesedett szemei rémülten meredtek a papirosra , melyen Rákhel kusza betűi dőlingéztek.
Végső sikoltása után nyitvamaradt szája lefittyent, karja dermedten kinyujtva, ahogy a leány rettentő vallomása ellen tiltakozott.
Másik keze a szívére szorítva.
Odakapott, mikor a halál marka görcsbeszorította.
Hiába, ezt már nem bírta ki.
A fia halott.
A leánya megesett egy parasztlegénnyel s gyermeke lesz.
És az ura hajnalra megérkezik Rózenfeld Ignáccal, a vőlegénnyel!...
Már látta is, hogy itt van, dühtől és átoktól iszonyú képe lobban a szeme előtt, felemeli öklét s szívenvágja...
...Ahogy odalopta Rákhel az írást székében szundikáló anyja elé, rohant a szobából, át a konyhán, ki az udvarra.
A kutyák azonnal körülfogták.
De ő futott a kiskapunak, riasztotta az ebeket s ki az utcára.
Lihegve ért a falu végére s nekivágott a domboknak.
Alig is vett tudomást róla, hogy vad testőreinek egyike mégis kijutott vele a kapun s most kiöltött nyelvvel , parázsló szemekkel mindenütt a sarkában lohol.
Hova fut ?...
Homályos szándék hajtotta, hogy talán a városba kellene futnia az éjjel, a nagynénjéhez...
Aztán valami orvos, ha megfizetnék ?...
Majd később, talán, beszélne azzal a Rózenfelddel...
Vagy mit is tudja ő ?.. .
Csakhogy nem maradhatott tovább, nem, nem!
Hogy várhatta volna be az apját azzal a Rózenfelddel ?...
...Sárosan, bukdácsolva, véresre szaggatva, ziháló oldalakkal rohan az éjszakában, Dombról-dombra, végnélkül.
...Egyszer, később, kimerülten szédül a földre.
A kutya kezét, arcát nyalja s aggodalmasan morog.
Rákhel átöleli a nyakát.
Keservesen zokog.
A kutya húzni kezdi, a szoknyájába kapva, visszafelé.
Erre fölretten, elrúgja az állatot , mellére szorított kezekkel szédeleg tovább...
Nem, nem!...
...Rettenetes nap, rettenetes küzdelem...
Százszor is azon volt, hogy beszél az anyjával...
Hogy együtt találnak ki valamit...
De nem mert, mégse.
Félt , hogy a szó megöli, mert a gyász óta úgyis odavolt már...
Az idő pedig omlott, mint az áradat, sodorta a közeledő végzet felé...
Talán ha írást hagy...
Amíg kibetűzi, lassabban jut a hír a szívéig...
Kibirja...
Aztán kitalál valamit, hogy a néni beteg, Rákhel után küldött...
Lehet, hogy őrültség volt...
Hátha megölte vele ?...
Fölsikoltott a gondolatra.
A kutya dühösen szökkent előre, azt hitte, láthatatlan ellenség szúrt úrnőjébe...
...Tovább, tovább!...
Úgysem tudott volna hazudni az apja szemébe... s az megölte volna, biztos, kibírhatatlan csalódásában...
Sok-sok unoka Rózenfeldtől, aki hithű orthodox zsidó ?...
S most egy fattyú a parasztlegénytől!...
Sohase lesz vége már ezeknek a domboknak s ennek az éjszakának ?...
Szent Jehova, hova rohan így, sze' a kutya is elmaradozik tőle, mintha nem bírná!... ...
Most már ő se bírja...
Hirtelen átcikázott rajta, mint a hideg kés, az igazság, hogy hiába, hiába!...
Levágta magát a sárba...
Mér fusson?
Hova fusson ?...
Az anyja se áll melléje, ha ugyan kibírta...
S a nagynénje, aki szent zsidó asszony, szigorú s kérlelhetetlen ?...
Nem is merne benyitni hozzá a gyalázatával...
Haza ?.. .
Nem, nem, nagyon messze van már, el se jutna odáig élve...
És az apja kezében kés várná...
Jaj, hogy szúrja a mellét, oldalát!...
A tenyerét a szájához kapja... mintha forró vér ömlene belőle, szakadt kifelé tüzes lehellete...
S mélyen, bent, a szíve alatt ez a kín!... ...
Csakhogy Dávidka sohase szerette... s minden hiába!...
...Tovább, tovább!...
Ez a végzet s nincs irgalom!...
Most megüti zúgó füleit távolról a kutya vonító hangja...
Ismét jön utána...
De ő nem akarja többé , hogy beérje...
Minek elárulni, hogy merre ment ?...
Fölveti magát s imbolyogni kezd a közeli tető felé...
Az ég szürkül.
Az árnyékok ritkulva lengenek.
Sivár tölcsérének mélyéről , szakadozó ködfátyol alól mereven igéz a tó mozdulatlan sötét szeme.
*
Mandula háza lángban áll.
A falu őrjöngő félelemmel oltja.
Az Isten verje meg, aki nem ügyel s ilyen bajt csinál!...
Ez a legborzasztóbb rémük, a tűzvész.
Ettől rettegnek örökké, ebben a fuldokló zsúfoltságban.
Itt is van mindenki, hordják s zúdítják a vizet a lángokra.
Még szerencséjük lett a gyalázatos vizes téllel, minden kút csordultig s a patak is künn a medréből .
Mi lett volna szárazságban?... s ha nagy szél fúna ?...
László egyszerre ért oda az intézővel, akit szintén a harang vert fel álmából.
Akkorra már szétverték az égő gerendákat s keserű füstben lohadoztak a szorongatott, lángnyalábok.
A boltból kimentett áruk, tört bútorok, ruhafélék halombahányva, vizesen, füstölögve hevernek egyrakáson .
Senki se törődik azzal, hogy ki mit visz el belőle?
Pedig a csendőrök is itt vannak.
De őket egyéb foglalja le.
Egy lepedővel letakart testet s egy őrjöngő embert őriznek.
Mandula Izsák az, szakállát tépi, mellét öklözi s szörnyű, elnyujtott vonítással énekel valami imát.
- Mi az isten, Mandula úr? - ordított rá az intéző, képéből kikelve.
Mandula lassan rájuk emelte véres szemeit.
De a tekintete elsiklott rajtuk .
Torz vigyorgással énekelt tovább.
- Őrizetbe kellett venni, - gyökintett feléje az őrmester a fejével.
- Az asszony halva volt, odabenn s a leány sehol.
Alighanem maga a zsidó gyujtotta fel a házat.
- Ez a szerencsétlen ember megőrült! - kiáltott fel László.
- Vagy teszi magát, - vélte az őrmester.
- Csak a szekeret várjuk, visszük be Mezővásárra.
Ott majd elválik.
Doktor is van, bilincs is.
Amelyik kell.
Rózenfeld Ignác lélekszakadva menekült csámpás lábain, keresztül az erdőn.
Ő tudta, mi történt.
Látta, mikor Mandula észrevette, hogy a felesége halott s hogy valami írás van az asztalon, előtte.
Mikor azt elolvasta, mindjárt kitört rajta az őrjöngés.
Rettentő istenkáromlással vágta az égő lámpát a halott felé.
De nem találta el.
A falon tört össze a lámpa s az ágyon gyúlt meg a szétloccsant petróleum.
Rózenfeld esze nélkül futott el.
Csak a Jehova tudhatja, hogy menekült meg a kutyáktól, hogy volt képes a félelem szárnyain átrepülni a kerítésen, hogy került ki a faluból ?...
Csak még egyszer hazaérjen, nem kell neki több menyasszony!
A zsarátnokká vált tetőzet hatalmas roppanással szakadt be a falak közé .
Pattogó szikrazápor szökkent az égre.
Egy kerítés tetején lovagolva gyönyörködött benne a Prikulics.
Röhögött és szavalt, sarkával verve a ritmust a deszkákon:
- Si fractus illabatur orbis...
Azt a veresszőrű veszett kóborkutyát, amelyik a Varangyos tava szélén vonított s vicsorgatta fogát, lelőtte a mezőőr.
Fene egy dög volt.
A lövés után kukraugrott s egyenest a tó mélyébe bukfencezett.
Az ember várta egy darabig, felveti -e a víz?
Dehát előre tudnivaló volt, hogy a Varangyos soha semmit nem ad vissza, amit egyszer elnyelt.
XXV.
Nemcsak a gólyákat meg a fecskéket hozta vissza a tavasz, hanem Muresánt is .
Több mint másfél éve mult annak a fülledt augusztusi éjszakának, mikor olyan titokzatos módon búcsúzott el Lászlótól.
A sok mindenféle baj közt könnyen elfelejtették a virágosi magyarok, a románok meg, ha tudtak is róla s gondoltak is reá, nem tartották szükségesnek emlegetni.
A szomszédos román pap jelent meg azóta hébe-hóba Virágoson, ha éppen nagy ünnep vagy temetés volt.
Egy szép tavaszi reggelen aztán csak ott kapált a kertben Muresán, mintha sohase is hagyta volna abba.
Még a csoda is csak három napig tart, a Muresán hazajövetele, nem is lévén természetfeletti, ennyi feltűnést sem keltett .
Kicsit rápislogtak a magyarok, mikor először meglátták, hogy honnan a fenéből került elő ennyi idő múlva, de aztán siettek dolgukra, nagy munkaidő volt.
A románok úgy tettek, mintha nem is ment volna el.
László az intézőtől hallotta meg, hogy itthon van és pedig sűrű fenyegetőzésekkel kapcsolatban.
Ismeri a viselt dolgait - morogta - és lefogatja a csendőrökkel!
László viszont arra gondolt, hogy Muresán azon az éjszakán felajánlotta neki pártfogását s ha erre nem is került sor, a jóakarat azért méltánylandó.
Arrafelé sétált tehát, hogy figyelmeztesse az intéző szándékára.
Hadd hordja el magát békén, ha oka van rá.
Muresán a régi módon, zajos örömmel fogadta.
Éppen fel akarta keresni Lászlót, nagyon restelli, hogy így megelőzte őt.
Betessékelte.
A ház tiszta volt, de kopár, dohos és csendes.
László azonnal a dologra tért s elmondta az intéző szavait.
Muresán udvarias mosollyal hallgatta.
Cseppet sem ijedt meg.
- Köszönöm, kollégám, köszönöm.
Mi mindig szerettük egymást.
Az intéző úr pedig eleitől fogva nagyon elfogult velem szemben.
Én azért nem haragszom rá.
Világért sem.
De mit gondolsz, ha okom volna tartani tőle, hazajöttem volna ?...
Szerénykedve teregetett ki bizonyos írásokat.
László elcsodálkozott.
Nagyon magas személyiségek igazolták Muresán megbízhatóságát.
Egészen megzavarodott és szinte bocsánatot kért tőle.
- Tudom, tudom, - legyintett Muresán - hogy te nem is gondoltál rosszat rólam.
És ismételten köszönöm a jóságodat.
Nem felejtem el.
- Mi van a családoddal? - kérdezte László, hogy másra térjenek.
- És mi mindent csináltál, amióta nem találkoztunk?
- A feleségem tanítónő Blázson...
Balázsfalván.
A gyermekek iskolába járnak .
Ott mindenféle román iskola van.
Én meg utaztam, ide-oda, ahova a főhatóságom küldözgetett.
Most ismét ideküldtek.
- Így hát ezután megint itt leszel?
És a családod is visszajön?
- Egyelőre csak én jöttem vissza.
Tudod, Anica azóta jobbhoz szokott.
A gyermekek is.
Úgy van, hogy pénzt kapunk, amivel új papiházat építek itt ...
És van szó egyébről is...
Egyszóval... majd meglátjuk...
Na, de ne beszéljünk annyit rólam.
Beszéljünk rólad is.
Hallom, elvetted a szép Edith kisasszonyt és kis fiatok van...
Gratulálok, kolléga!...
Megérdemlitek a boldogságot, de nem itt...
Tudom, hogy mit küszködtél a betegségek miatt .
Mindenütt beszélik.
Most már nem maradhatsz Virágoson.
- Úgy látszik, te is természetesnek találod, - mosolyodott el szomorúan László.
- Na igen, hogyne, - erősítette meg Muresán - ha a falusi pap szempontjából vesszük.
Falusi pap ilyent nem tehet.
Egyszer hitből, mert falun nem lehet az Isten dolgába avatkozni.
Másodszor okosságból, mert egy szem kepét nem kap többet.
Ha itt maradnál, senki se hinne neked és éhenhalhatnál családostól.
- Így van, tudom, - biccentett László.
- Elmegyek, kollégám.
- Hát ha már magad is beláttad és így cselekszel, - szólt Muresán bizalmaskodó suttogással - megvallom neked, hogy ezzel is jót cselekszel velünk...
Az Edith kisasszony, pardon, a kedves feleséged őnagysága helyét szeretném Anicának az iskolánál...
László ámulattal tekintett reá.
Az arcára volt írva, hogy mit gondol.
Román pap felesége, román asszony és állami iskolánál akar tanítónő lenni.
- Értem, értem, - hebegett Muresán.
- Nem hiszed, hogy sikerüljön.
Talán vakmerő vagyok, szemtelen...
De, de, hagyd csak, valószínűleg úgy van ...
Azonban szíveskedj meggondolni, kollégám, hogy ez mit jelentene nekünk?
Új papi ház, még egy állás az enyém mellé, talán még más is, na...
És tudod , van néhány kegyes pártfogóm, aki eljárná!
- Diploma diploma, - bólintott László.
- Ha egyszer érvényes, érvényesíthető is.
És a feleséged őnagysága bizonyára kitűnő tanítónő.
Nem is ezért , kollégám.
De itt eddigelé minden tanító s tanítónő református volt.
A te híveid száma olyan csekély, hogy érthető, ha a falu tiltakozna az idegen vallású tanítónő ellen...
A nép már ilyen, ugyebár ?...
- Hát hiszen ez csak egy ábránd, egy kedves álom, - jelentette ki Muresán.
- De te olyan jó voltál hozzám, hogy a legbizalmasabb gondolataimat sem tudom titkolni előtted...
Az ősz különben még messze van és az őszig, ki tudja, mi lesz?
De akármi lesz, amit akkor éjjel mondtam, most is állom.
Reám számíthatsz.
László nem sok értelmét látta ennek az újabb ígéretnek s egy kicsit szemtelennek is érezte az adott körülmények között, de nem szólt rá semmit , hallatlanná tette.
Elbúcsúztak.
Lászlót lefoglalta a járvány likvidálása.
A halál kiadta mérgét s jóllakott .
Hiszen ideje is: negyvenöt gyermeket vitt el s hat felnőttet.
Most már négy hét óta nem volt haláleset s aki beteg még, az is lábadozó.
A pap makacs következetessége, szigorú kitartása végre is győzedelmeskedett .
Hanem ezt ugyan senki meg nem hálálja neki Virágoson.
Sőt most van a legfőbb ideje a haragnak, mert a pap végigfertőtlenít minden házat a faluban.
Maga a fertőtlenítő is, aki mezővásári parasztember, röhög, mikor a hátán levő puttonyból padlót, falat, gerendázatot, bútort, ruhát, mindent összelődöz valami büdös vízzel.
Csak a pap s a két csendőr nézik komolyan s hörkennek rá, ha el akarja nagyolni.
Egy helyt megmakacsolja magát, az Istennek se akar bemenni.
Igaz, ez a legszomorúbb ház.
Senki se maradt benne életben .
Tífusz is járt benne, vörheny is, elvittek mindenkit.
- Talán fél? - villant meg a László szeme.
- Hiszen úgy tudom, maga se hisz abban, hogy ragad...
Vagy mégis ?...
- Hisz az ördög, tiszteletes úr!...
A kísértetektől félek én!
- Mért éppen itt s mért nem máshol is?
- Mer hogy itt mind meghóttak, azért.
S mégis beszédet hallottak s fényt láttak benne éccaka.
Az egész falu tudja.
- Ostobaság!...
És különben is most nappal van!
- Mit lehessen tudni, tiszteletes úr ?...
Ahol mindenki meghótt, oda ördögök költöznek...
Az adventisták mondták, hogy ez a Bibliában is írva vagyon...
- Tudom, hogy mire gondolnak.
De ott egészen más dologról van szó, az üres ház képében...
Ott éppen azt tanítja Krisztus Urunk, hogy akinek a szívében nincs igaz hit, a babona ördögei költöznek belé...
Gyerünk, barátom , gyerünk!
Az ember csak az erőszaknak engedett s úgy reszketett keze-lába, amíg munkáját végezte, hogy László végre is elvette tőle a szerszámot, maga fejezte be s hagyta megfutamodni a fickót.
Azért ő is megborzongott, sietett kifelé.
Nyomasztó érzés volt a kihalt házban lenni, látni a halálküzdelemben szétdúlt ágyakat, melyeket senki se hozott rendbe.
Ez a cselekedete megrendítette még azokat is, akik mindeddig kitartottak mellette, ha nem is helyeselték, amit tett.
Most már csakugyan egyedül maradt, mert ki merje pártolni az olyan papot, aki nemcsak az Istenben, de még a kísértetekben sem hisz, akikről pedig maga Krisztus Urunk nagy elismeréssel emlékezett meg, hogy milyen erősek.
Nyár elején átkocsizott a falun a gróf.
Az intézőnek adott utasításokat s benézett a parókiára is.
Elismerését fejezte ki Lászlónak a jövő megmentése érdekében végzett munkájáért.
Sajnos, ő is kénytelen belátni, hogy a tiszteletes úrnak át kell adnia a munka folytatását másnak.
Vannak ilyen sajátos sorsok.
Úttörés.
Az utódnak már könnyebb lesz.
Ő is hallotta a városban a teológiai igazgatótól, hogy Lászlót odaviszik tanárnak.
Nagyon örvend ennek.
A falu tanulságai nem vesznek kárba, másképpen fogja nevelni a leendő falusi lelkészeket, mint azok, akik sohase viaskodtak a sárral , paraszttal.
- Meg vagyok győződve, hogy méltóságos gróf úr az utódomat is olyan nagylelkűen fogja támogatni, mint engem.
- Semmit se tettem, tiszteletes úr.
De sajnos, ezután még tanácsot se igen adhatok.
Én azt hiszem, ma utoljára vagyok Virágoson, nagyon hosszú időkig.
- Valami nagy baj van? - döbbent meg László.
- A fővárosba kell mennem és azt hiszem, hosszú időt kell ott töltenem...
Ki tudja, jöhetek -e még Erdélybe ?...
Talán nem is helyes, hogy ezt mondtam.
De tiszteletes úrral eddig is bizalmasan beszéltem és nem élt vissza vele .
Kérem, ne mondja ezt el most se, senkinek...
Azt hiszem, az utolsó felvonást éljük...
- Engem annyira elfoglalt a saját külön háborúm, hogy semmit se vettem észre!
- Hiszen a legrosszabbakat titkolják is.
A flotta lázadását, a hadiipari sztrájk igazi méreteit, a frontokon kiütköző demoralizációt s a frontmögötti bomlást.
De Károlyi Mihályról és a franciabarát irányzatról csak hallott , úgye?
- Puszta felületességeket, - röstelkedett László.
- Ilyen őrület!...
Azt képzelni, hogy a francia most, mikor már a győzelem int feléje, megbocsát... sőt kitüntet!...
A békediktátum már készen van s ha az ántánt győz, meg nem változtatja...
Akkor pedig Erdély elveszett!...
László megrendülve meredt a gróf szemeire, melyeket hirtelen elöntött a könny.
- Talán még megfordulhat... talán nem így lesz mégsem! - hebegte.
- Adja Isten! - sóhajtott a gróf.
- Remélem, még találkozunk, tiszteletes úr !
Sok szerencsét az új állásához!...
Még azt szeretném, hogy tudja: azért megyek el, hogy ott is Erdélyért dolgozzam... még akkor is... még azután is... amíg élek.
A gróf szavai hirtelen világosságot vetettek Muresán beszédére is, László lelkében.
Biztos, hogy Muresán sok mindent tud, amit ő s a magyarok nem .
Muresán nem ok nélkül jött haza.
Neki itt jövője van.
Azért küldték.
Az új papilak hamarosan meglesz s ki tudja, nem teljesedik gyorsan az álma: Anica tanítónősége is Virágoson ?...
Megrázkódott...
Kimondhatatlan borzalom előérzete didergett végig rajta.
Ebben a keserves hangulatban volt akkor is, mikor a harangért jöttek.
Már egy esztendeje folyt a harangok hadi célokra való rekvirálása, de a Mezőséget valahogy mindeddig elkerülték.
László szerette volna a katonák szemébe kiáltani, hogy nincs semmi értelme.
Ágyú már úgysem lesz ebből a harangból , a népnek rettentő fájdalmat okoznak az elvitelével s végre is el fog kallódni haszontalanul, valami raktárban.
Dehát nem szólhatott.
A hír pillanat alatt szétfutott.
Házakból, mezőről, mindenünnen rohantak az emberek, abbahagyva dolgukat.
A torony körül ott tolongott kicsi és nagy , aki csak mozogni tudott.
A férfiak keserű haraggal néztek a földre, az asszonyok jajgattak.
Mikor kegyetlenül kivetették a toronyablakon a leszerelt harangot s az sikoltva zuhant alá, kettéhasadva a cinterem kövein , úgy sírt minden lélek, ahogy soha emberi temetésen.
Mert most nem siratóztak borzalmas sablonjaikkal, hanem sírtak a szívük mélyéből.
- Az Isten neve közepén hasadt ketté! - kiáltotta valaki iszonyodva.
Halomba tódultak felette, úgy szörnyülködtek.
Csakugyan úgy volt.
A harang feliratában: "Isten dicsőségére készítette ", az Isten neve vált ketté .
Mintha az Istent magát ölték volna meg!
László már előbb palástot vett s most elbúcsúztatta, megáldotta a halott harangot, akár az emberi halottat.
Még a katonák is meghökkenve néztek egy pillanatra a kezükre: nem véres -e?
Sietve rakták szekérre s eliramodtak vele, mert nem állhatták tovább az emberek gyűlölő pillantásait.
Vezetőjük átvételi elismervényt hagyott Lászlónál.
- Harangozzon azzal ezután - morogtak feléje a keserű szívűek - s hallja meg , aki tudja...
- Bezárhatja a templomajtót is.
Ide mér jöjjünk eztán?
Hiába...
A harangért is őt tették felelőssé...
Azt mondják, sok pap ellenállt s nem mertek a haranghoz nyulni...
Ez mért nem ?...
Nem pap ez!...
Most már se Isten, se pap, a fene megette a világot!...
- Látod, Edithkém - nyöszörögte László az éjszaka csendjében, égő fejét az asszony mellére ejtve, - minden, amit Virágosért tettem, füstté lett !...
Hiábavalóvá váltam énmagam is!...
Vádolom magamat, vádolom, Edith!
Nem értettem hozzá, nem lett volna szabad belefognom!...
Elvesztettem a lelkeket, akiket meg kellett tartanom!...
- Nem szabad ilyent mondanod, édes uram, - szorítja keblére Edith a fájó fejet - ez hálátlanság volna Isten iránt!
- Bocsáss meg, Edithkém!...
Nem úgy gondoltam...
Hiszen téged köszönhetlek annak és általad Lacikát, hogy Isten idevezérelt!...
- Igen, - suttogta Edith - idevezérelt...
És engem melléd adott s nem engedem, hogy igazságtalan légy önmagaddal szemben!...
Te voltál az első , aki Virágoson evangéliumot hirdetett.
És most már tudsz szenvedni és szeretni: most már jogod van Krisztusról és a népről beszélni azoknak , akiket arra fogsz nevelni, hogy véghez is vigyék, amikről te csak álmodhattál...
Most már elmehetünk Virágosról.
XXVI.
László mély sóhajtással ébredt.
Szemeit lassan körülhordozta a szobán.
Mindig egy kis időbe telt, amíg egészen tudatára jutott, hogy nem Virágoson van , hanem álmainak régi városában, a teológián, az egyik professzori lakás szép szobájában.
Nem csoda különben, hogy a tér és idő határai összefolytak az emlékezetében, hiszen csaknem az egész időt, mióta új állásában van , önkívületben töltötte el, élet-halál között.
Alig hogy beiktatták s megkezdte előadásait, leverte lábáról a szörnyű újfajta dögvész: a " spanyol ".
Nincs több két heténél, hogy visszafordult a halál révétől s a láz lassacskán kihagyott.
Három hónap óta fekszik ágyban.
Amíg átvánszorgott ezen a mély, hosszú, sötét alagúton, csak egy-egy ritka fénycsík jelzett pillanatnyi öntudatot.
Edith arca, az anyja arca, amint egyszer egyik, másszor másik, végtelen aggodalommal feléje hajol, jelentette számára időnként, hogy még a világon van.
Boldog szédületekben olyan közel repült a halálhoz, hogy már úgy érezte, át is siklott a kapuján.
Mióta visszatért a világba, lassanként mégis felmerülnek a mélyből hangok , szavak, amik behatoltak a láz égősövénye mögé s ott megmaradtak.
Most csodálatosan kezdenek összeállani s rettentő értelmet nyerni.
Ha Edithet kérdezi, látja rajta az ámulatot, hogy meg nem foghatja: honnan találja ki a gondosan rejtegetett valóságot?
László tud valamit, ami hasonlít a tényekhez, bár szakadozottabb, lázálmokkal kevert s néha olyan, mintha szimbolikus kifejezése lenne az események távoli értelmének.
De azért tudja , hogy a háború végetért, hogy forradalom volt, sejt valamit a nemzeti tanácsokról és a kézigránátokat hajigáló, lövöldöző katonákról.
Mindez örökre félhomályos, nyomasztó emlék marad számára.
Amit ezekben a feltisztult, láztalan napokban Edithtől, az anyjától és Jóskától hall meg, élesen válik el a ködös előzményektől.
Érzi, hogy sohase fogja egészen logikusan megérteni a nagy katasztrófa kibontakozását és betelését.
A gyulafehérvári román nemzetgyűlést, a kolozsvári magyar ellennemzetgyűlést, Mackensen hadainak szomorú átvonulását, Erdély részenként való átengedését az előnyomuló román haderőnek, a budapesti kormány érthetetlen rendelkezéseit, mint tényeket, felfogja és tudomásul veszi, de képtelen áthidalni azt a szakadékot, mely ezek és előzményeik közt az ő agyában sötétlik.
Káprázó szemekkel áll az árnyéktalan, sivár világosságban és azon tünődik, hogy érdemes volt -e visszatérni a szerencsétlen világba?
De akár akarja, akár nem, visszaérkezett és itt van.
Miklós is visszaérkezett, a bátyja.
Ő az olasz pokolban volt az utolsó percig.
A felbomló had sodorta magával hazafelé.
De hogy hol, merre tévelygett ilyen sokáig s hogy toppant be éppen csak most, karácsony nagyhetében Lászlóékhoz, arról vagy nem tud, vagy nem akar beszélni.
Anyját , öccsét különös mosollyal nézi, megöleli, megcsókolja őket, de mintha nem tudná mégsem egész biztosan, hogy csakugyan ők -e?
Hogy Edith a László felesége és Lacika az ő kicsikéjük, csak felületesen érti meg és távolbameredő szemmel elnéz felettük.
- Háromezer méter... - mondja Lászlónak s rémület villan meg a tekintetében.
- Mi az a háromezer méter, Miklós szívem? - kérdezi az anyjuk, remegő kézzel simogatva Miklós megőszült haját.
- Mély...
Háromezer méter mély... - ismétli ő, behunyva a szemét.
- A csille... ott lengett felette... egész éjjel...
A kötélpálya elromlott ...
Hajnalban megláttam...
Háromezer méter...
Lőttek...
Odakötöztem magam a függőlánchoz, hogy ki ne ugorhassam...
Vonzott...
Elrekedt a hangja, torka kiszáradt az emlékezés izgalmában.
Elhallgatott .
Egyszerre hamuszínű lett az arca, magábaroskadt s hebegni kezdett:
- Nem megyek... többet... vissza...
Vigasztalták, hogy nem is kell, a háborúnak vége van.
De ezt nem vette figyelembe.
Újra és újra ismételte, egyikről a másikra rebbenve ijedt tekintetével:
- Nem megyek... többet... vissza.
És László megint káprázó szemekkel állott a tények rettentő világosságában s azon tünődött, hogy érdemes volt -e Miklósnak is visszatérni a szerencsétlen világba?
Egy irgalmas olasz golyó, amely ott érte volna a mélység felett lengő kosárban, nem mentette -e volna meg a sokkal iszonyúbb mélységtől , amely felett most lebeg?
...Már tudták, hogy a román hadsereg néhány nap mulva bevonul a városba .
Voltak, akik zokogtak erre a hírre, voltak, akik legyintettek, mint múló kellemetlenségre.
László sötét bizonyossággal vette tudomásul.
Reménytelenül meredt a jövendő ködébe.
Jóska ellenben rendületlen derűvel jött-ment, híreket hozott, fejtegette az események jelentőségét.
Egy nappal karácsony szombatja előtt azzal szórakoztatta Lászlót, hogy a szobában minden tárgynak különös nevet adott .
Az asztalnak azt mondta: mászá, a szekrénynek: duláp, a széknek: szkaun, a könyvnek: kárté.
Saját ténykedéseit is ismeretlen szavakkal illette: merg , vorbészk, sztau.
- Szanszkritul beszélsz -e vagy arabul? - kérdezte László.
- Fenét! - pattintott az ujjával Jóska.
- Románul tanulok, fiam.
Nu sze poáté trái in Romuniá fere de limbá romune.
Román nyelv nélkül nem lehet Romániában élni...
Én pedig itt akarok élni, érted -e?
- Szóval, szerinted Erdély Románia lesz?
- A mi életünkben mindenesetre - jelentette ki Jóska.
- Az azutániak pedig egyelőre nem érdekelnek.
- S bele tudsz nyugodni ?...
Élni tudsz tovább, mintha mi sem történt volna?
- Ki az ördög kérdi meg rajtad kívül, hogy belenyugszom -e?
S mit számít , hogyha nem nyugszom bele ?...
Igenis, tovább tudok és fogok élni, de nem úgy , mintha mi sem történt volna.
Ellenkezőleg: teljes tudatában annak, ami történt.
Kisebbség lettünk.
Csak önerőből élhetünk meg.
Ezt az erőt ki kell fejtenünk.
Az erdélyi magyarság most már önálló kultúrközösség lesz.
- Ha lesz...
- Van némi kockázat, elismerem.
Mindig szerettem a kockázatot.
Ha a szép régi időkben éltem volna, melyekből ez a kifejezés származik, örökké kockáztam volna.
Így csak kártyázhatok.
Ez is egy nagy kártyajáték, ami itt készül , öregem.
A sors kiosztotta a blattot.
Vedd fel.
Hátha csupa tromf?
Ezen a napon Lászlónak még egy vendége érkezett.
Dávid, Virágosról.
Senkinek nem örvendhetett volna jobban!
Alig várta, hogy beengedjék.
Dávid csirkét, tojást, vajat hozott ajándékba.
Hallották, hogy ezekben nagy hiányosság van a városban.
Kati összeszedte, amit lehetett.
Fogadják jószívvel a nagytiszteletes úrék, ahogy ők is adják.
- Hát nem felejtettek még el, Dávid? - mosolygott László meghatottan.
- Sohase is fogjuk, amíg élünk! - bizonygatta Dávid.
- A falu is furt dícséri a nagytiszteletes urat, mióta eljött.
Már azér is, hogy az új papunk el ne higyje magát.
Mert különben jó pap, csakhogy a prédikálásban nyomába se lép magának!
- De legalább nem kényszeríti mindenfélére a falut, mint én - kacagott László.
- Hát azt mint kurátor, nem is ajánlom neki - mondta Dávid komolyan.
- Elég volt az efféléből.
- Megint kurátor lett, Dávid bácsi? - csodálkozott Edith.
- Mit csinálhattam volna egyebet?
Új pap mellett ki vállalhatta volna?
Senki más bé nem taníthatja az új papot, csakis én.
Ehhez már érteni kell , különben nem volna neki jó dolga a faluban.
Na de látom, most már jó dolga van a nagytiszteletes úrnak is.
Ekkora palotába laknak s egész csomó fiatal szolgája van.
Isten segélje, a kedves családjával együtt!...
Edith nem nyugodott addig, amíg Dávidot ebédre nem marasztotta.
Nagy nehezen engedett, mert sehogysem érezte magát otthon a parkettes szobában.
De aztán belemelegedett.
Beszélgetés közben lassanként kihullogatta magából, mi történt Virágoson, mióta eljöttek?
- Igen, a forradalom...
Akik hazajöttek a háborúból, azok csinálták ott is .
Bizony, az udvarházat felgyujtották, a bútorokat széttörték...
Nem, más senkise esett áldozatul, csak az intéző úr...
László és Edith megrendülve kérdezik, hogy történt?
- Sohase lehet azt megtudni, ki ölte meg? - merengett Dávid.
- Rámenni rámentek mind, akik az asszonyaikért haragudtak rá.
De még csak a kiabálásnál tartottak, mikor valaki kívülről, az ablakon át, belélőtt .
Meghótt nyomban.
Isten nyugosztalja, nehéz ember volt szegény!
Nem könnyű sajnálni.
Hanem a feleségét mindenki sajnálta, akármilyen kemény asszony volt is.
- Csak nem ölték meg őt is? - rémüldöztek Lászlóék.
- Dehogy ölték.
Annyira mégse ment el az eszük, hogy asszonyt öljenek .
Mondom, hogy sajnálta mindenki.
Meghótt szépen magától, az ura testin .
Tiszta csoda, hogy milyen erősen szerette azt a falu bikáját!
- Nem volt rossz ember, - emlékezett László - csak gyarló ember volt .
Kegyetlen véget ért, az Isten legyen hozzá irgalmas!
- És a szegény felesége!
Csodálatos szeretet élt benne.
Ez megszépíti a halálát s az emlékét.
Dávid helyeslőleg bólogatott.
- Azóta a román tisztelendő úr, Muresán parancsol az udvarban s a birtokon.
- Hogy-hogy? - hökkent meg László.
- Az úgy, nagytiszteletes úr, hogy amikor a mienkek fegyverrel rámentek a gróf házára, gyujtogattak és romboltak, ő szépen összeszedte a román cselédeket, pakulárokat s azokat a híveit, akik a háborúból puskával gyöttek vissza s azt mondta nekik: Hagyjátok, hogy a magyarok csináljanak a gróf házában, amit akarnak.
Ti őrizzétek a pincét, a szőlőket, a gyümölcsöst, a gabonást, az istállókat meg az állatokat.
Ezeket meg kell kímélni mind, mert a földekkel együtt a miénk, a románoké lesznek.
Most ezt még nem kell beszélni.
Csak tegyétek, amit mondtam.
Nem a grófnak s nem a magyaroknak teszitek.
Magatoknak, édes román vérünknek, jövendőnknek.
Az Isten nekünk adta Erdélyt s nemsokára ti is meglátjátok.
Így beszélt a tisztelendő úr s a románok szót fogadtak.
Elég sajnos, nagytiszteletes úr, de a miénkek csak dultak, dühöngtek s maradtak a semmivel, ők pedig mindent szépen megtartottak maguknak.
Tanulni kellett volna tőlük, azt mondom.
- Igaza van, - sóhajtotta László - Isten csapása ez rajtunk, bűneinkért!
Edith, hogy másra terelje a beszédet, közbeszólt:
- De hiszen még semmit se mondott a fiáról, Dávid bácsi!
Úgy -e, hazahozta az Isten egészséggel?
- Legyen áldott Ő szentfelsége! - hálálkodott Dávid fölragyogó arccal.
- Haza!...
Ki van cserélve egészen, meg se ismernék...
Meg akar házasodni a télen.
Azt se tudja, kit válasszon, mert mind bolondul érte, ahány leány csak van Virágoson, örömre fordul a mi bánatunk, nagytiszteletes asszony!
- De mire házasodik? - tért vissza László csökönyösen a saját kínzó gondolatához.
- Mi lesz ezután ?...
Maguk hogy tekintenek a jövő elé, Dávid ?
Tudják, megértették, hogy mi vár reánk?
Dávid kicsit csodálkozva, kicsit szomorúan vonta fel a vállát:
- Mi várna ?...
Az ország neve, meg a király új lesz.
De az emberek a régiek .
Adót ezután is éppeg úgy kell fizetni, mint régen.
S ami a legfőbb: a mi dombjaink, ott a Mezőségen, csak olyanok maradnak, amilyenek voltak, örökkön örökké...
Egy nappal később, azon az emlékezetes karácsonyestén, ott ültek a leeresztett függönyök mögött, a szent fa lángocskáiba bámulva.
Az utcáról behallatszott a román járőrök szokatlan, gyorsütemű dobaja.
Edith halvány arcán könnyek peregtek alá s László szótalanul meredt a fénybe .
Krisztus megszületett, de Magyarország meghalt.
Lacika csodára tágult, ragyogó szemekkel tapadt a karácsonyfára.
Apró kezeivel tapsolt és sikoltva kacagott a gyönyörűségtől.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE