3
Elmúltak a szentistvánnapi ünnepségek, amikor - egy délután - az egyik budai kávéház felé indult el Vatha Gábor, ahol is találkoznia kellett egy idősebb barátjával, aki cégvezető volt az egyik fővárosi bankban.
Komoly beszéde lett volna a cégvezetővel.
Mert most már, hogy lekötötte magának a leányt, utána kellett néznie, hogyha kell, minden erejének megfeszítésével, de valami állást szerezzen - létalapul.
Eszeágában sem volt megtorpanni.
S most már nem is lehetett.
Előbbi tervét megváltoztatva, úgy döntött legutóbb, hogy mégis jobb lesz, ha előbb idehaza tesz néhány keserű kísérletet.
Úgy hitte tudniillik, hogy egyszerűbb megoldás lenne, ha idehaza maradhatna leendő fiatal feleségével , mint egyesegyedül vágni neki a világnak, hátrahagyva menyasszonyát.
Esztendők múlhatnak el addig és nem lehetetlen, hogy azalatt gondol egyet a magános menyasszony.
Mert hajlik a leány.
És amire visszatérne egyszer Vatha Gábor, hogy magával vigye őt távoli országokba, rég asszony lesz már az egykori kislány.
De másnak a felesége.
Ilyen gondolatok közt haladt lefelé, a délivasúti pályaudvar irányába, mikor az állomással egyvonalban, de valamivel följebb, egy magános embert pillantott meg .
Lehetett úgy negyvenöt év körül ez a magános ember, állt ott egyesegyedül s a Vérmező felé merengett el, miközben mintha vékony nádpálcájának támaszkodott volna meg.
Alig észrevehetőn.
Vatha Gábor, amint egyvonalba ért a merengő emberrel, mélyen lekapta előtte a kalapját:
- Szervusz, öcsém! - szólt vissza Zsiga bácsi, aki senki más nem volt, mint Babotsay Zsigmond.
- Mi rosszban sántikálsz?
A fiatalember mosolyogva kiáltott föl:
- Elindultam szerencsét próbálni!
- Hát csak indulj!
Hallom, felcsaptál vőlegénynek...
- Olyanformán.
Isten vele, Zsiga bácsi!
- Szervusz, öcsém! - szólt le Babotsay Zsigmond, miközben nádpálcájának felső végével alig észrevehetően megérintette kalapjának karimáját.
Vatha Gábor jókedvűen sietett tovább, mert Babotsay Zsigmondnak puszta megpillantása is mindenkit felhangolt.
Babotsay Zsigmond persze ott maradt továbbra is a délivasúti állomással szemközt emelkedő hajlaton s fütyörészni kezdett diszkréten.
Ennek a Babotsay Zsigmondnak semmi, de semmi szerepe nem lesz e küszködő történet során.
Emberek bukkannak majd föl az események folyamán, tanúi leszünk sok szenvedésnek, kevéske örömnek, Vatha Gábor erőfeszítésének, Veér Márta nagy hűségének és töretlen hitének, - csupán Babotsay Zsigmond nem fog csinálni semmit e világon.
Ővele alkonyatbahajló délutánokon fogunk találkozni majd , minden alkalommal a délivasúti pályaudvarral szemközt, az emelkedő rész tetőpontján állva, kissé nyegle testtartásban (mintha ez lenne az előkelő mivolt ismérve!), amint tünődözve néz alá a Vérmezőre és néz föl a budavári házcsoportokra.
Aközben pedig magafeledten fütyörészget.
Babotsay Zsigmondról egyelőre talán annyit ejtünk el, hogy vagy hét esztendő óta egy jobbmódú budai nagynénje kegyelméből éldegélt s nőhódítónak hitte magát .
Azelőtt egyik felsőzempléni mezővároskában próbált hencegni, de ráfizetett rútul.
Csak annyi bizonyos, hogy a nagy háborúban mint gazdászati tiszt szolgált ( ha igaz!), a kommün után egy esztendővel hazavetődött végül s úton-útfélen azzal hányta magát, hogy odaát, Magyarországon ő volt a legrettegettebb különítmény parancsnoka s akkori beosztásában alaposan kibabrált néhányszor a zsidókkal.
Ebből persze árva betű nem volt igaz.
Az ellenben igaz volt, hogy a mezővároskában nagy volt a zsidó lakosok száma.
Ezek a zsidók persze felbőszültek, mikor magától Babotsay Zsigmondtól kellett hallaniok, minő kilengéseket engedett meg magának egy évvel előbb az állítólagos gazdászati tiszt s így nem lehet csodálkozni, ha fölbéreltek néhány markos henteslegényt , akik egy éjszakán ellátták a Babotsay Zsigmond baját valamelyik mellékutcában.
Ilyen előzmények után vetődött el Budára hét esztendővel előbb Babotsay Zsigmond .
Állása azóta sem volt, volt ellenben egy nagynénje, aki előtt üldözött bujdosó gyanánt szerepelt.
S megélt belőle.
...Vatha Gábor körülbelül ebben a pillanatban nyitott be az előre megbeszélt kávéházba, ahol - az egyik sarokasztalnál - hamarosan fölfedezte idősebb barátját, a cégvezetőt.
Messzebbről üdvözölte már:
- Köszönöm, hogy idefáradtál, András bátyám...
Mert nagy dologban jövök!
- No - mosolyodott el kényszeredetten a cégvezető, akinek arcszíne olyan volt , mint a főtt ráknak, bőre kifeszült kemény pofacsontjain és ha mosolyogni szeretett volna olykor, ez a kísérletezése csak a legritkább esetben sikerült.
- Talán meg is várattalak, András bátyám? - kérdezte nekihevülve Vatha Gábor.
A nyugodt természetű bankfőtisztviselő annyit mondott rá csöndesen:
- Magam is az imént jöttem.
Vatha Gábor helyet foglalt, szemközt a cégvezetővel s miután feketét rendelt az elősietett pincértől, így kezdte:
- Arról lenne szó, kedves bátyám, hogy hathatós segítségeddel valamilyen állást szeretnék szorítani magamnak a bankban...
Nagyon kérlek, ne tromfolj le nyomban a válasszal s ne mondd azt, hogy a mai viszonyok között őrültség lenne minden próbálkozás, hanem szeretettel kérlek, mint családunk régi barátját, hallgass végig türelemmel!
- Hallgatlak! - bólintott rá a cégvezető.
Vatha Gábor előbb fölhajtotta feketéjét, aztán cigarettára gyújtott.
A cégvezető ugyanúgy.
És akkor nekifohászkodott a fiatalember.
- Hogy mindent megérthess, kedves bátyám, az elején kell kezdenem.
Csaknem a születésemmel.
S mindannak, amit most hallani fogsz tőlem, ezt lehetne felírni címéül: "Egy leányért!"
Mert amióta gondolkozni kezdtem, nem volt nyugtom, ha csak egyetlen egy napon nem láthattam vonzó és szelíd arcát...
Mélyet szippantott a cigarettán:
- Jövő hónapban leszek huszonnégy éves...
Márta három esztendővel fiatalabb nálam.
- Ő a menyasszonyod, ugyebár?
Csak nem az a helyes teremtés, akit többször is láttam a házatokban?
- De ő - helyeselt komoly szemmel Vatha Gábor.
- Nyolc nap óta az én egyetlen kis menyasszonyom, aki soha nem neheztelt meg reám, bármennyire megtaláltam volna is szomorítani...
De mondhatom, úgy próbáljon valaki közeledni hozzá, hogy abban a pillanatban - ölök!
- Nono - csillapítgatta mosolyogva a cégvezető s lefogta a Vatha Gábor fölemelt jobbkarját.
- Egyelőre nem áll fönn ilyen veszély, tehát ne nagyon fenyegetőzz !
Ahelyett inkább kíváncsi lennék a részletekre.
Vatha Gábor lehajtotta a fejét, jobbkeze öt ujját pedig dús hajába mélyesztette:
- Messze kell kezdenem, András bátyám.
Édesapám százados volt, amikor én - Lóránt bátyám után - a világra jöttem.
Körülbelül abba az időbe esett, hogy az öreg megunván a katonatiszti mesterséget, nyugdíjba vonult s ugyanakkor Pesten vállalt új állást, a postánál.
Abba a királyhágóutcai lakásba költöztünk be akkor, amelyben ma is lakunk.
Végzetszerűségem lett később, hogy ugyanott lakott a Veér-család is.
Fiatalember volt még Veér papa, hisz magam alig harmadik esztendőmet töltöttem be, amikor első gyermekük született, egy kisleány.
Ez volt Márta, aki ma az én szerelmes menyasszonyom...
A cégvezető újból csillapítani volt kénytelen a fiatalembert:
- Halkabban, pajtás, mert a szomszédos asztaloknál figyelni kezdenek reánk!
- Úgy? - és szórakozottan nézett el maga körül.
- Köszönöm, bátyám, hogy szóltál...
- Ott hagytam el tehát, hogy születése óta ismerem s igen-igen halványan emlékszem még arra is, amikor - gügyögő baba korában - a kiskádban fürösztötték , mialatt pirinyó lábaival élénken pocsolt a vízben.
Ma is emlegeti édesanyám , hogy valahányszor megálltam így az apró kád mellett s a kisleányon bámészkodtam el, aki olyan parányi volt még, hogy be lehetett volna dugni egy tarisznyába , apja-anyja sokat kötekedett velem, hogy "no, Gáborka, ez a kisleány lesz a feleséged, ha felnőttök mind a ketten..."
Hát az lesz, én mondom!
S ökölberoppant markával a kávéházi márványasztal lapjára ütött, amire másodszor is szelíden fogta le jobbkarját a cégvezető:
- Mégegyszer kérlek, pajtás, halkabban valamivel...
Mert még azt fogja hinni a közönség, hogy ölre akarunk menni egymással.
- Igenis - mondta rá magafeledten Vatha Gábor, aki gondolatban talán akkor is a leány alakját ölelte körül.
- Csak azt szeretném tudni, kitérhetek-e részletesebben a tárgyra?
Mert sok mondanivalóm lenne, András bátyám...
- Ráérek - szólt csöndes komolysággal a cégvezető.
- Azonfelül meg érdekelni is kezd a dolog.
Vatha Gábor felsóhajtott:
- Édesapám katonának szánt eredetileg s így történt, hogy az elemi iskola elvégzése után a marosvásárhelyi katonai reáliskolába adtak be, ahonnan az intézet később Nagykanizsára költözött át.
Már apró legényke koromban elkerültem tehát a szülei háztól s évekig nem láthattam Mártát sem, az én feledhetetlen kispajtásomat, de emlékszem reá, hogy a napi tananyag és a nehéz gyakorlatok elvégzése után, ha este kilenckor fáradtan nyúltam ki az ágyban, mindig gondoltam reá.
S micsoda öröm volt, mikor végül a hűvösvölgyi főreáliskolába kerültem föl!
Ilyenkor minden héten láthattam egyszer őt is, ha vasárnap délutánonként fölkerestem a szüleimet.
Mert akkor még közös házban laktunk: a királyhágóutcai legelső épületben.
Csakhogy az ő lakásuk lejjebb volt egy emelettel.
És valahányszor megöleltem az édesanyámat, már futottam is örömrepesve a lakásuk felé.
És ő hűségesen várt reám minden vasárnap délután , mert tudta, hogy jönni fogok.
A búcsúzásnál mindig az volt az utolsó kérdésem hozzá, miközben a keze után nyúltam:
- Ugye a feleségem leszel, Márta?
- A feleséged leszek - mondta csöpp zavarral és olyan remegő hangon, hogy ma is belém markol régi hangocskája.
Így nőttünk észrevétlenül s egyszer eljött az ideje, hogy a Ludovika Akadémiára kellett volna átlépnem.
Ekkor már ismert atléta voltam s abban az időben minden ráérő percemet a MAC-pályán töltöttem, ami sokszor zokon esett Mártának.
Nem mondta volna egyetlen szóval sem, de a tekintetében gyakran szemrehányást láttam.
Mondom, át kellett volna lépnem a Ludovika Akadémiára, amikor töprengeni kezdtem.
Arra gondoltam ugyanis, hogyha egyszer mint fiatal hadnagy lépek ki az életbe, Márta aligha lehet a feleségem, mert a kauciót nem tudták volna előteremteni érte a szülei.
Nagy-nagy utánjárással, amelybe apám is beleavatkozott, sikerült így intéznem véglegesen a dolgot, hogy szabadon engedtek katonáéktól.
Nem ment könnyen, de mégis szabad ember lettem.
És akkor sóhajtottam egyet...
Itt közbeszólt a cégvezető, aki nagy figyelemmel leste a fiatalember minden szavát:
- S bányászhallgatónak iratkoztál be Sopronba...
- Egyelőre a közgazdasági egyetemre iratkoztam be, mert így együtt lehettem Mártával.
Teltmúlt az idő, egy év volt már a hátam mögött, amikor Márta is megszerezte a testnevelő-tanárnői oklevelet.
Olyan szerencséje volt, hogy szeptemberre már Sopronba nevezték ki testnevelő- és kézimunkatanárnőnek az ottani siketnéma-intézetbe...
- Te persze nyomban utána mentél - szólt közbe mosolyogva a cégvezető.
- Eltaláltad, András bátyám.
Vele együtt mentem Sopronba s azonnal beiratkoztam a bányászati főiskolára.
Félig gyerek volt még Márta, amikor odakerült s teltek-múltak esztendeink, többnyire kettesben.
Mert mindig tudtam, mikor lesz némi szabad ideje s olyankor érte siettem a lakására, mely egy ottani úricsaládnál volt.
Micsoda napokat éltünk át.
Istenem!
Kéz a kézben haladtunk el a Várkerületen végig, avagy magunkról és a világról megfeledkezve bolyogtunk a Lőverek nevű villarészben.
Nem egyszer hallottam később, hogy a soproni férfiak és asszonyok, ha láttak bennünket, ilyenkor, boldogságunktól maguk boldoggá váltak egy futó pillanatra s mosolyogva fordultak vissza utánunk, miközben bizonyára áldást kívántak kettőnkre.
Csak olyankor szakadtam el tőle, ha bányamérnöki gyakorlatra kerültem el Dorogra.
Ott, a bányák mélyén is rágondoltam s nem akart, nem akart végeszakadni a levelezésnek.
Mert mindennap írtam neki s ő megható ragaszkodással válaszolgatott nekem, miközben százszor megbiztatott minden negyednap, hogy csak végezzem nyugodtan napi munkámat, mert százszor meghalna inkább, de soha másnak nem lesz a felesége...
Itt komoly szóval jegyezte meg a cégvezető:
- Derék leány volt mindig, ezt eddig is hallottam róla.
- Igen, - mondta rá Vatha Gábor - ragaszkodik hozzám, de én óvatos vagyok mindazáltal.
Magad is tudod, András bátyám, hogy feltűnően szép leány a menyasszonyom s bármilyen komiszra fordult is fölöttünk ma az élet, egy ilyen teremtést hamarosan észrevesznek a fiatalemberek.
Ezért nem hagytam vissza Sopronban, hanem mihelyt elvégeztem az akadémiát, nekiláttam, hogy valami módon a fővárosba helyeztessem át.
Addig jártam az illetékes urak nyakára, míg el nem értem, amit akartam: szeptembertől már Budán fog tanítani...
- No és mihez akarsz kezdeni most? - vetette föl fejét a cégvezető.
Vatha Gábor maga elé nézett sokáig:
- Várj, András bátyám, még nem jutottam a végére.
Valami tíz nappal ezelőtt Sopronba kísértem a kisleányt, az intézettől átvette oklevelét s szolgálati bizonyítványát s ahogy visszafelé jöttünk volna a gyorsvonattal, megígértem neki, hogy most már meg fogom kérni a kezét.
Azaz hogy az édesapám kérte meg a két család jelenlétében, mert hagyomány ez a famíliánkban.
Persze ideadták, de most előttem meredezik a nagy kérdés: mi módon gázoljam le az elém tornyosodó akadályokat?
Mert menyasszony van már, de állásra semmi kilátásom egyelőre.
Ne gondold, András bátyám, hogy pillanatnyi helyzetem visszariaszt talán...
Soha nem voltam érzékenykedő fiatalember: bátran nézek szembe a jövőmmel.
Kijelentem , hogyha a poklokon keresztül is, de gondtalan életet biztosítok leendő feleségem számára.
Mindenekelőtt reád gondoltam, András bátyám, mint családunk régi barátjára s engedj meg, ha most ide fárasztottalak és haszontalan fecsegésemmel elloptam volna másfél órát szűkre kiszabott idődből...
A cégvezető tenyerébe bocsátotta a fejét, úgy nézett a fiatalember szemébe:
- Egyszóval a bankba szeretnél bekerülni...
- Előbb lenne még egyetlen kis észrevételem.
Tudom, hogy Magyarország legboldogtalanabb napjait éli ma; tudom, hogy a fiatalok elől a legszívtelenebbül elzárnak minden létfenntartási lehetőséget, tudom, hogy bárhol jelentkezünk is, vastagabb kapukat döngetünk, mint egykor Botond Bizánc falainál.,.
Kérésem mégis az lenne hozzád, András bátyám: az intézet igazgatójánál szólj néhány emberi szót az érdekemben.
Mondd meg neki, hogy egy magyar leányért vállalkozom a lehetetlenre is...
Ha nem menne, elindulok s nyakamba veszem a világot!
A cégvezető annyit mondott némi gondolkozás után, csöndes hangon és komolyan:
- A jövő hét péntek délelőttjén keress föl a hivatalomban.
Addigra mondhatok talán valamit.
Odakint az este leselkedett már.
Idebent a kávéházban, egyszerre fölzendültek a cigányok hangszerszámai.
Valami pusztai nótát játszottak.