Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Brentford rendet csinál
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
5
Bekezdés
1285
Mondat
3880
Szó
48299
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK KÉSZ:Brentford, a sziamangok Főnöke
Találkozás a dzsungelban.
Brentford negyedik hete bolyongott a dzsungelben és már megkapta a tropikus láz lassan őrlő, türelmes, de makacs válfaját, amely Jávában és itt honos.
De , csodálatosképpen Brentford gyöngébb lett és mégis erősebben forrt benne az élni-akarás, mint mindezideig.
Ez a négy hét borzalmas volt.
A Liauang-tó déli partjára úgy emlékezett, mint szelid, middlesexi tájra, amelynek pasztelkék egén rózsaszínű bárányfelhők pirulnak esthajnal idején.
Amint átkelt a tavon - már nem tudta, milyen napon történt ez; a napok egyöntetűekké s névtelenekké váltak a számára - a tóba különös, zöld folyócska torkollott, amelynek vize sűrűnek tünt s amely elkanyarodott a befelé boruló növényi sikátor közé.
Brentford, - ekkor már késő este volt - megmaradt a tutajon s a maga különös fadarabjaival, beevezett a folyón, amelyet, - mint későbbi feljegyzéseiből tudjuk - Sziunknak nevezett , nyilván a majmok nyelvén, amelyre számtalanszor utal; hiszen a bennszülöttek nyelvét nem ismerhette.
A Sziunk aránylag tág torkolatában, a vízen töltötte ezt az éjszakát s rá kellett jönnie, hogy a dzsungel hangosabb, mint a déli erdőség volt.
Tigrisek, párducok ordítása borzolta végig a nehéz, bűzös vizet s időnkint hosszasan zúgott valami melankólikus és mégis erőteljes bömbölés, ami mélyebb volt a legmélyebb emberi basszusnál is.
Brentford huszonnégy nap alatt tizenkilencszer kötött ki a szárazföldön, ami mindenütt félig vizes mocsár s félig növényi ősréteg volt; de sehol száraz és seholse föld.
Nem mert azonban eltávolodni a bambusztutajtól s az éjszakákat mindig vizen töltötte.
Elképzelhetetlenül sokat szenvedett az Anopheles-szúnyogok miriádjainak csipésétől s a vízi piócáktól, amelyek felkapaszkodtak a tutajra s onnan bemásztak Brentford bőrzekéje alá.
Minden hajnalban, amikor az első zöldreszűrt napfény-kéve elsiklott a keskeny és árnyékosan néma víztükör felett , Brentford meztelenre vetkőzött és hosszú perceken át mosogatta testét a tenyerébe merített vízzel, amelyből ujjai közt szűrte ki a piócákat s vizi rovarokat.
Egy ilyen kora-reggelen történt első találkozása az orangutánnal.
Túlságosan közelsodródott a parthoz, ami egyébként se volt messze, - s meztelenül állt a tutaj közepén, bőrének gyulladt-vörös foltjait locsolgatva a hűs vízzel.
Nedvesen csillogó testét valósággal felcifrázta a sugártörés.
Most is lenézett mellének vörösarany szőrzetére, de most nem jutottak eszébe ír-kanadai ősei és semmiesetre sem érzett elégedett büszkeséget, ha gondolatban az East-End kisszatócsainak származásával hasonlította össze a magáét.
Az orangután már régen ott állt a parton, mielőtt észrevette; s amikor hihetetlen mélyről buggyanó hangján elbődült, - Brentford csaknem beleesett a vízbe , ijedtében.
Magasabbnak tűnt, mint Brentford, vállai kétszer olyan szélesek voltak.
Sűrű , feketésbarna szőre, határvonal nélkül nőtt fel hátáról a tarkójára s onnan a fejére.
Arca fekete és keskeny volt, állkapcsa erős, mint egy gőzkalapács .
Tekintete bánatot és undort fejezett ki, bár valószínű, hogy nagyobb érdeklődéssel nézte Brentford fehér testét, mint bármit a maga megszokott világában.
Mintegy másfél hosszú percig tartott a dolog: Brentford és az orangután egymást nézték.
Mindkettejük számára, kétségtelenül, korszakos felismeréseket jelentett ez a másfélperces randevú.
Brentford önkéntelenül a sziamangokra gondolt, amikor ezt a komor, mitológikus erejű és méltóságú, majomgyűlölettel eltelt individualistát látta, határozott tekintetével, amely hátborzongatóan világos és szinte mániákusan rosszkedvű volt.
Ugyanabban a pillanatban, amikor Brentford magához tért ámulatából, már evezni is kezdett, a Sziunk lassú áramlásának irányában.
Az orángután nem mozdult, de Brentford látta, hogy fejének egyetlen lassú mozdulatával utánanéz s lecsüngő jobbkezét felemelve, megmarkolja saját mellén a szőrt.
Akkor egy varingin-fa gyökérbozótja eltakarta már és Brentford fellélegzett.
Kétségtelen, hogy ebben a helyzetben Beethoven, vagy Jonathan Swift az orangutánhoz vonzódott volna, utálatot érezve a sziamangok iránt.
De Brentford , szerencsés ösztönével, valóságos vágyat és rokonszenvet érzett, e találkozás multán, a kíváncsi és hajlékony és közönséges sziamangok iránt.
A második törzzsel, a dzsungel határán, mindenesetre különös körülmények között került össze s ez a találkozás sorsdöntő lett.
A Sziunk-melléki sziamangok számra nagyobb s egyébként is fejlettebb törzset alkottak, - főnökük azonban fiatalabb volt, mint Gub.
Brentford sokáig nem is sejtette, tudnak -e egymásról a különböző törzsek; van -e faji öntudatuk s ha van , a maguk törzsére szorítkozik -e az, vagy pedig minden sziamangra?
Ez a törzs pillanatnyilag nő-hiányban szenvedett; mintegy ötven fejlett hímre harmincöt fiatal és néhány idősebb nőstény jutott.
Szokásaik és elveik azonban megakadályozták őket abban, hogy változtassanak öröklött életmódjukon : ragaszkodtak a szexuális magántulajdon elvéhez, azok is, akiknek kárt okozott .
Nehezen szoktak rá valamire, de ha rászoktak, akkor generációkon át ragaszkodtak hozzá.
Gyűlölték az újat s ha valaki újat akart: annak erősebbnek kellett lennie mindannyiuknál, hogy el ne pusztítsák rögtön.
Az erősebbekkel nem volt baj, de a fiatal, pár-nélküli hímek állandóan izgékony állapotban éltek s az egész törzset izgalomban tartották.
Háborús ösztönök fejlődtek ki azokban, akiket erre egyéni érdekeik izgattak; s az ő lelkiállapotuk átragadt a többiekre is.
Egy reggelen az egész törzs megtámadta Brentfordot.
Nem volt rá semmi okuk; Brentford új és rejtélyes volt: idegen.
Csakhogy a kíváncsiság azonnal átváltódott dühvé bennük.
Rendes körülmények között a sziamang nem támad meg semmit; nincs is megfelelő eszköze hozzá.
De most már régen kerestek, öntudatlanul is, valamit, amin keresztül levezethetnék oktalan indulataikat.
Brentfordot eleinte meglepte a támadás, de aztán, fémrúdjával ütni-verni kezdte őket, kettőt keresztülszúrt vele.
Mindez egy páfrányos tisztáson történt, a napsütésben felforrt tócsák között.
A sziamangok, amint komoly ellenállásra találtak, már menekülni igyekeztek, de ahhoz, hogy felfussanak valamely fára, tizenöt lábnyi területen kellett hátrálniok.
A földön pedig elég esetlenül mozogtak.
S amint megindultak hátrafelé, valami elbődült mögöttük.
Brentford azt hitte, hogy megismeri az orangutánt, de lehet, hogy csak hasonlított rá...
Mintegy harminc hím-sziamang maradt a tisztáson, Brentford és az orangután között.
Egyesek félelmükben megmeredtek, néhány kiszökött a sorból, oldalt.
De ez csak néhány pillanatig tartott.
Akkor az orangután, mellét verve, begázolt a sziamangok közé.
Brentford nagy győzelme és kis elmélete.
Az orangután a sziamangok közé taposott, kettőt felemelt, mint egy Gulliver s a nehéz testeket a tisztás szélére penderítette.
De közben félreérthetetlenül komoran és szilárd pillantással Brentfordot nézte, aki szemben állt vele.
És Brentford, amikor halálfélelme dühvé változott, felkapta a dárdáját és teljes erejével az orangután szíve felé döfte.
Az első érzése az volt, hogy a hegyes fémrúd megakad valami páncélon.
Aztán szinte megsiketült a jajongó, üvöltő, és meglepetten vádoló hangtól, amely szétáradt az erdőben, mint valami riadó.
De az orangután féltérdre bukott és még mindig fekete arccal és tiszta tekintettel nézte Brentfordot.
Balkezét irtózatos erővel lökte előre, de a jobb már bénán csüngött le az oldalán.
Egy fiatal hím-sziamang a nagy , fekete test súlya alatt vergődött.
Brentford kihúzta a dárdát és újra szúrni akart, de egyidejűleg látta, hogy a szabaddá vált sebből vastag vérsugár freccsen lüktetésszerűen és csökkenő erővel.
A tiszta és borzalmasan komor tekintet megtört és zavarossá vált.
Brentford elfordult és dobogó szívvel hallgatta a nehéz , bágyadó, fujtató nyögést.
Mellette egy nagy sziamang tápászkodott fel és jajgatva hullott vissza.
Lábát törte.
Brentford megfogta a remegő majmot és beszélni kezdett hozzá.
A sziamang vinnyogott és dörmögött félelmében.
Az orangután elnyúlt a harasztok között.
Szájából még szivárgott a vér, de hamar megalvadt a forró levegőn.
Brentford elővette a kését és megfelelő fadarabokat faragott és ágakat nyesett .
Összeillesztette a sziamang eltörött csontjait és megfelelő kötéssel merevítette meg a lábat.
Azután felemelte és meglehetősen erőlködve a tutajra cipelte.
Ott a sziamang megpróbált felemelkedni, de visszazuhant.
Rémülten bámult maga köré.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az orangután teteme ott feküdt a tisztáson egy nagy, vörhenyes páfrányfa tövében .
A délutáni nap már nem tudta áttörni a lombsátrat odafenn.
Párás, megtört fény hullott levélről-levélre s mire leért, már szinte elfogyott.
Az orangután teteme mellől dél óta szakadatlan, fájdalmas üvöltés hallatszott.
Mellette állt a nősténye, mellét tépve és jajgatva.
De ez a jajgatás nem gyász volt, nem kegyelet , nem rettegés a haláltól, nem szertartásos borzongás.
Ez a Veszteség volt , hirtelen, gyilkos Árvaság dala, amit nem enyhített a Túlvilágban való hit; nem enyhített semmi.
És az üvöltés éjszaka csak erősödött.
A nagy állatok elvonultak a közelből, de még a hegyek oldalán is hallani lehetett.
A nőstény ott ült és égő, rekedt torokkal üvöltött a láthatatlan ég felé.
A tetem zöld volt az éjszakai legyektől és rovaroktól.
De ezt nem látta a nőstény.
A fekete sziklákat látta, ahol először találkoztak; ahol a hím mogorván ácsorgott és bámészkodott felé.
De csakhamar felvidult és üldözni kezdte.
És a forrásokra is emlékezett, amelyeknél reggelenkint üldögéltek s a tenyerükből ittak.
És most itt fekszik Daffh-Mun, a legerősebb férfi, a leggyengédebb férj és legfélelmesebb ellenség.
Itt fekszik és nem kel fel; a szaga elárulja, hogy nem is fog felkelni soha többé.
Nem látja már a fekete sziklákat és a fekete sziklák nem látják őt soha.
És nem iszik többé a szivárványos forrásokból s a forrás víze nem folyik végig bozontos mellén.
Vége, vége, vége, vége! - üvöltött az özvegy orangután hajnalig.
Hajnalban elfordította megmerevedett nyakát s a tetemre nézett , amelynek nem volt arca... s a balkezéről is eltűnt szőr, hús, izom, minden .
Szánalmas, fehér csonk meredt elő a térde mellől.
Ekkor tompa fáradtság vett erőt a nőstényen; éhes volt, de nem törődött vele .
Fehér nyüvek miriádjai lepték el a tetemet, amint feljött a nap; és estére csupán egy tiszta fehérre lerágott csontváz feküdt a harasztfa tövében.
Akkor a nőstény a talpaira emelkedett és elcammogott a sűrűség felé.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Brentford gyümölcsöt hozott és megetette a sérült sziamangot.
Megint felébredt benne az erőszakos vágy, hogy társat szerezzen magának.
Módszeresen fogott hozzá , hogy megismerje a Sziunk-melléki sziamangok nyelvét.
Már az első kísérleteknél rájött arra, hogy az nem sokban különbözik Moaka nyelvétől.
Sok csöndes és zavartalan órát töltött ezzel a béketűrő és riadt majommal s ez igen hasznosnak bizonyult, a nyelvismeretének kiegészítése szempontjából.
Megtudta, hogy védence az itteni sziamangok főnöke és P'kami -nak hívják.
Megmagyarázta, hogy ő: Pepong .
P'kami sokszor fel akart kelni s ilyenkor Brentford rászólt: stop!
Ezt hamar megtanulta P'kami és visszaült.
A duriót és pizángot nagyon szerette és minden esetben elfogadta Brentfordtól.
Három nap mulva Brentford hosszabb beszélgetést tudott vele folytatni, mint a leghosszabb beszélgetése volt Moakával...
Ravaszsággal és türelemmel megtanulta , hogy P'kami legtöbbször a feleségét és az orangutánt emlegette.
Az előzőt gyöngéd aggodalommal, az utóbbit izzó gyűlölettel.
Ezt a gyűlöletet nem enyhítette az orangután csodálatos halála sem.
És ezen az éjjelen P'kami végre nyugodtan aludt és Brentford a tutaj orrában ülve gondolkozott.
Messze előtte sárga folt ringott a vízen, a Hold, hosszú fényszálakat eresztve azárnyékos öblökbe, mint egy éteri pók.
Brentford elméletét - az ő számára új és felfedezés-szerű volt - odavetett megjegyzéseiből próbáljuk rekonstruálni.
Az orangután volt a Zung, a nagy őserdő legnagyobb élőlénye.
És a legszerencsétlenebb.
Mindenki gyűlölte.
Miért?
Mert a legerősebb volt a millió és millió élőlény között.
El kellett pusztulnia, mert nagyobb és erősebb volt a többinél.
Brentford, aki idáig a természetes kiválasztódás híve volt, megfordította a szekér rúdját s azt mondta: a természet nem akarja a Nagyot és Erőset.
A Természet egy végtelenül egyszerű öngyilkossági folyamat.
Amint eltűntek az ősállatok, és eltűnnek az elefántok, úgy el fognak tűnni az orangutánok és az emberek is, ha az egyéni kiválóságra törekszenek.
A gerincesek jövője csak akkor látszik biztosítottnak, ha nagy csapatokba verődnek és alárendelik magukat egy felsőbb akaratnak, amely nem csiszolni és nemesíteni akarja őket, hanem táplálni és növelni a számukat.
A sziamangok megfelelő anyagnak látszanak.
Hangyatársadalmat kell szervezni belőlük.
A hangyák ugyan nem élnek látható diktatúrában, de ha az Elvet, amely szerint robotolnak , megszemélyesítjük: akkor mégis kiderül, hogy kemény, fegyelmes diktatúra az!
Nem erős és kiváló egyedek kellenek, hanem szervezett tömeg.
Brentford nem vette észre, hogy ez az elmélet minden embert arra kell, hogy késztessen, ami merőben ellenkezett terveivel: hogy szembeszálljon vele a gyakorlatban.
Ime egy ember, aki abból indul ki, hogy erő, fegyelem és akarat boldoggá tehet egy fajt: és ugyanoda jut, ahova a szindikalisták; és végső következéseiben oda, ahová a borzalmas termeszek.
Minden ember egy sejt, semmi más; azért van, hogy egy darabig növekedjék, prosperáljon s végül eltakarítsák az útból.
És ez az elmélet konstruktív és csupa jót igér, szerinte .
Mindent a tömegért! - mondják a diktátorok - és arra ítélik a tömeget, hogy örökké tömeg maradjon.
De Brentford nem ment el idáig.
Örült az orangután halálának, mert egy lénnyel kevesebb volt, aki erősebb nála.
Az alvó sziamang fejére vakítóan sütött a Hold ; tömzsi orrának cimpái kitágultak.
Brentford szinte gyengéden nézte.
- Megszervezem őket! - gondolta táguló tüdővel - legyőzzük az erdőt, amely fogva tart!
Pedig talán már nem is érezte fogságban magát.
Életben maradt, heteken át, amire nem számíthatott.
És Európában nem tudna annyi embert megölni a dárdájával, ahány kiválóbb és ahány erősebb van nála.
És míg lábát áztatta a hűvös vízben, gondolatban a tanult sziamang-szavakat ismételgetve, arra az időre gondolt, amikor ezer sziamang hallgatja majd a szavait s ő felkorbácsolja becsvágyukat...
Komoly eredmény.
Még hét napig élt így együtt P'kamival, a tavon-túli sziamangok főnökével.
Ezalatt Brentford járt a partra gyümölcsért és szimantung-levélért, a védence meg se moccant.
Merevített féllábát idegenkedő tisztelettel tartotta maga elé, mintha ezt a féllábat valamely ismeretlen hatalom fogságba ejtette volna.
A Páfrányfa Melletti Ütközet után tizenkét nappal azonban Brentford levette a kötést P'kami lábáról.
A sziamang-majom első dolga volt megvakarni a lábát, amely nem fájt többé, hanem viszketett.
Brentford is erősebb volt ezen a napon; a láza alábbhagyott és tele volt reménnyel.
P'kami félórahosszat nyújtogatta a lábát; és közben arra gondolt, hogy volt lába és akkor nem volt és most megint van!
- Pepong! - mondta a majom és élénk tekintete végigsúrolta az ember arcát .
Brentford már azt remélte, hogy többet fog mondani, de akkor P'kami nekilódult s átugrott a partra.
Az ugrás után felsikoltott, mert, nyilván érzékeny lábára toppant, de azután pillanatok alatt eltűnt a sűrűben.
Brentford káromkodva fogadta a sziamangok állhatatlanságának ezújabb bizonyítékát .
Háláról, természetesen, a majmok között se lehet szó, le kellett volna döfnie tizet közülök és akkor a többi ott remegett volna előtte, alázattal és megadóan .
Csürhe!
Hiszen Brentford segíteni akart rajtuk!
Az értelmet, értelmi fölényt hozta nekik; biztonságot, hatalmat, az őserdő birtoklását.
Hiába, mondta önkéntelenül, az emberek bújkálásra és szolgaságra termettek.
Az "embereket" gondolatban kijavította "majmokra ".
Aztán egy nagy, bőlevű pizángot szopogatva, balkezével evezett felfelé, mert keresztül akart jutni a mocsaras erdőn, hogy a fennsíkra jusson, ahonnan messzebbre elláthat.
Délután egy csendes öbölben ringott a tutaj.
A lombsátor finom és könnyed fényt szűrt a lusta vízre, amely unatkozva és bágyadt csillogással állt a gyökerek s a ráhajló páfrányok alatt.
Ezernyi halféle nyüzsgött a vízben.
Brentford végighasalt a tutajon és órákon át nyúlkált a vízbe, növekvő ügyességgel, amíg két vörös-arany, fátylas halat kifogott.
Ezeket csupaszra kaparta zsebkésével ; kettévágta és megette.
A nyers, hideg, kékes hús hallatlanul ízlett az inyének s míg az utolsó falatot forgatta kéjjel a szájában, különös hangot hallott a feje fölött.
- Pepong!
Felnézett s fent, a kusza ágak között rengeteg fekete tömeget látott.
Megismerte P'kami hangját, de nem látta őt a sok sziamang között.
Felkiáltott, lehívta őket .
Sokáig nem történt semmi; a sziamangok fecsegtek, de nem mozdultak.
Ekkor Brentfordnak különös ötlete támadt.
Feje felett összecsapta a tenyerét, mert úgygondolta, hogy ez különös, dekoratív és feltűnő mozdulat.
S valóban, látta, hogy - előbb egy-kettő, aztán többen - bátortalanul felemelik a tenyerüket s egymáshoz csapkodják.
S ahányszor Brentford megismételte ezt a jelet, a sziamangok rögtön utánozták.
Ezzel a külsőséggel könnyebben hatott rájuk, mint szavakkal.
Később P'kami lemászott a tutajra és a térdeit vakarva, ácsorgott Brentford mellett.
A többiek, ez alkalommal, még nem jöttek le.
Egy kis maki volt köztük, aki kezükből lopkodta a daun - szimantung - növény leveleit; de nem tudták megfogni, mert fürge volt; és elkergetni se tudták, mert ők nem voltak fürgék.
Brentford már cseppet se bízott a sziamangokban, de azok másnap reggel ott voltak megint.
Brentford kiment a partra és nádlándzsákat nyesett, kihegyezve őket .
Azután beosont az erdőbe, óvatosan lépkedve, míg a sziamangok a fák között követték odafent.
Déltájban egy tipegő binturongbocsra bukkant s keresztüldöfte a dárdájával .
Csakhamar körülvették a sziamangok és kíváncsian nézték a vergődő bocsot .
Brentford a régi módszerhez folyamodott.
P'kami kezébe nyomta a dárdát és megtanította döfni.
Csakhamar valamennyi hím dárdát szorongatott a kezében, az egyetlen Homahi kivételével, akinek már nem jutott.
Homahi ennélfogva ki akarta rángatni Guka kezéből a lándzsát.
Guka nem egyezett bele, de Homahi erősebb volt ; elvette tőle a lándzsát és hasbaszúrta Gukát.
Guka elterült a földön és már csak percekig élt ezután.
Brentford éktelen dühre gerjedt s egy pillanatig nem is tudta, mit csináljon.
Végre felemelte a jobblábát s úgy fenékenrúgta Homahit, hogy az három lépést gurult s végül vinnyogva, ülepére szorított kézzel szaladt fel a legközelebbi fára.
De a sziamangok továbbra is büszkén szorongatták a dárdákat; mert pontosan érezték, hogy abban, ami történt, inkább Homahinak van igaza, mint Gukának.
És másnap reggel megtörtént a csoda: Brentford arra ébredt, hogy a torkolattal szemben, egy óriási padaukfa keresztágán huszonegy hím-sziamang ül; és közülök kilencnek még mindig kezében volt a dárda.
Küzdelem a Végzet ellen.
Brentford már nem tudta, honnan tudja, de tudta, hogy a Végzet nem más, mint a Természet egyensúlya.
Nincs tudós, aki azt merné állítani, hogy ha a születések megszünnének, akkor a halál is megszünnék; de az ellenkezőjét se tudjuk bizonyítani.
Ilyenformán a Természet egyensúlya kívánta meg, hogy Ylaka lakói minden éjjel megöljenek egy fiatal sziamang-csemetét.
Ylaka nagy, mocsaras dzsungel volt, amelyet Liang patak vize táplált s amely elhúzódott a Doorang-i sziklás fennsík holland előőrseiig.
Ylaka szélei járhatók voltak, ember azonban nem hatolhatott mélyebben az ingoványos sűrűség fojtó szövevényébe.
Ylakában éltek és tanyáztak a tigrisek, királyuk, Yang uralkodása alatt.
Itt, zsombékos fészkeikben nevelték fel kurrogó, játékos kicsinyeiket s láthatatlan ösvényeken suhantak el az őserdő felé éjjelente.
A sziamangok sohasem töltöttek ugyanazon a fán két egymásutáni éjszakát.
De bármilyen mozgékonyak voltak, akármilyen gondosan elásták piszkukat, minden éjjel rájuk talált Yang, a tigriskirály, aki szerette a fiatal sziamang húsát.
Minden éjszaka két részből állt.
Az első néhány óra gyötrelmes volt.
Sohase lehetett tudni, melyik anyát fosztja meg gyermekétől Yang-Palema, a Tigris, Akinek Torkából Forróság Jön.
De most a hímek egyre harciasabban jártak-keltek.
Homahi elfelejtette a rúgást , amit kapott, de nem felejtette el Gukát, akit megölt.
Dárdájára láthatóan büszke volt.
Csörtetve járták az erdőt; mert menekülni csak a fák ágain tudtak, harcolni azonban a földön is!
Egy napon P'kami lógó fejjel jött a halászó Brentfordhoz és sokáig beszélt hozzá hangsúlytalan egyformasággal.
Brentford megértette, hogy mi történt.
Yang elvitte P'kami két fiát és már csak egy van és azt is el fogja vinni.
Brentford nem merte volna belevinni őket abba a kockázatba, hogy szembeszálljanak a tigrissel.
De megnyugtatta P'kamit és tapsolt a feje fölött.
Erre megjelentek a sziamangok és elözönlötték a tisztást.
Most már az volt a helyzet, hogy tíz eset közül ötször engedelmeskedtek ennek a hívásnak.
Néhányuknál dárda volt és Brentford azon gondolkodott, hogyan értethetné meg velük, hogy a dárdákat nem szabad elhagyniok?
Ott álltak egy csomóban és sokan a fejük fölé emelt tenyerükkel tapsoltak .
Brentford P'kamihoz fordult, akivel legjobban meg tudta értetni magát.
- P'kami! - mondta - ezen a padaukfán aludjatok.
P'kami pislogva nézett rá.
- Mindig fán alszunk! - mondta és látszott, hogy nem érti.
Brentford felemelte a dárdáját és, hogy lekösse figyelmüket, beszélni kezdett.
- Gentlemen! - mondta - ezen a fán alusztok ma éjjel.
Ne féljetek Yang szagától , mert csak a szaga ér utól benneteket.
Figyeljetek rám, mert én vagyok Pepong, aki a tüzet hoztam, ami van és nincs és a dárdát, ami öl: ami volt, azt megöli, hogy ne legyen.
Bízzatok bennem, hogy erősek legyetek.
Homahi és még néhányan harcias pofával ugrándoztak, de a többség unatkozott.
Ekkor Brentford lándzsájával körülkerítette a nagy magányos fát s az egyik evezőlapátjával, ami keményebb volt a vasnál, ásni kezdett.
Nehéz, verejtékes munkát végzett; órák teltek el, míg, folytonos bíztatással elérte, hogy néhányan utánozni kezdték.
Csakhogy mindössze négy ilyen falapátja volt s a sziamangok eleinte visszaszórták a gödörbe a kiásott földet; a fiatalok pedig összetúrták ugrándozásaikkal a szegélyét.
Mégis, délután három láb mélységű gödör húzódott a fa körül.
Ekkor Brentford, P'kami, Homahi és Sha dühödten ástak tovább.
P'kami felküldte a fára a többieket s onnan pislogtak le kíváncsian.
A gödör nem volt túlságosan mély, de mégiscsak elkészült estére.
Ekkor náddal , sással, pálmalevelekkel befödték; Brentford földet szórt rá s már csak annyi ereje volt, hogy felmásszon a fára.
Egy ágvillában elhelyezkedve, mélyen, halálos kimerültségben aludt reggelig.
Amikor felébredt s lebámult, látta, hogy a tigris nem jött, de három sziamang-nőstény és két hím fetreng a gödörben, miután első dolguk volt a saját csapdájukba esni.
Aznap Brentford két és fél lábbal mélyítette el a verem északi, másfél lábbal a déli félkörét.
Délután azonban nagy vitája támadt P'kamivel, aki nem akarta, hogy a törzs ugyanazon a fán aludjék, ahol előző éjszakán aludt.
Brentford ütlegekkel kergette fel őket a fára s amikor P'kami morgott, neki is a nyaka közé sózott dárdájával.
A kíváncsiság fenn tartotta őket a fán, bár Brentford számított rá, hogy megugranak a fák koronái között.
Ezen az éjszakán megérkezett a tigris.
Óvatosabb volt, mint máskor, mert nem értette az Ember szagát; de ugyanazért dühösebb is volt a szokottnál.
Brentford szívszorongva ült a fán; a hanyag és feledékeny sziamangok elszórtan aludtak az ágak között.
Fent világos volt a holdfényben, de lent, az aljaerdőben koromsötét .
Brentford lefelé bámult és hallgatózott.
Alig hallható nesszenés, roppanás ért el a füléhez, majd dörmögés és hirtelenül, észbontó üvöltés.
Aztán csend lett egy időre, majd vad kaparás, kurrogás, fujtató, gyilkos-dühhel telt, baromi morgás , amitől jéghideg lett Brentford hátgerince.
De amikor ez többször megismétlődött , Brentford szívét nyugalom szállta meg.
Nagyon-nagyon soká tartott ez az éjszaka.
Amikor virradni kezdett, Brentford a halványan derengő lombok közé kémlelt.
De egyetlen sziamangot se látott.
Brentford megadóan bólintott.
Idő kell hozzá, amíg öntudatosabb lesz a vérkeringésük .
Megvárta, amíg felemelkedik a nap s a harmattól csillogó levélmiriádon átragyog .
Akkor óvatosan mászni kezdett lefelé.
Balkezén függve kihajolt egy szélső ágon s lenézett.
A Tigris fújtatva járt a fa körül húzódó árokban.
Brentford látta, hogy szerencséje volt.
Másfél láb magasan állt a talajvíz az árokban s a fatörzs felfelé szélesedve terpeszkedett a vízben .
A tigris, nekirugaszkodásaival csak annyit ért el, hogy állandóan hátával pottyant a vízbe.
Félelmetes volt, amikor időnkint felüvöltött.
De Brentford nem tudta , mit kezdjen vele.
Istenem, egyetlen golyóval leteríthetné.
Igy azonban...
Hosszas töprengés után elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel.
A tigris örökösen körbe-körbe tappogott a sáros vízben, amely lehúzta s elvette lendületét .
Brentford többízben megcélozta dárdájával, amikor éppen alatta volt; de mindannyiszor meggondolta.
Nem kockáztathatta meg, hogy elhibázza...
Mintegy a hetedik kísérletre pontosan célzott és összeszorított fogakkal, inkább indulattal, mint erővel, elhajította a dárdát.
Az belefúródott a tigris hátába, de nem ott, ahol kellett volna...
A tigris felüvöltött és veszettül rázta testét s vele a lándzsát, amitől azonban nem tudott megszabadulni.
Sebe cseppet sem volt veszélyes; nem is vérzett.
De, félórai üvöltözés és csapkodás után egy heves mozdulattal kivágta magából a nehéz fémrudat, amely messze elcsapódott a bozót közé.
A következő pillanatban vér szivárgott a sebből; nem sok, de a magasból úgy látszott, hogy állandóan szivárog, ettől kezdve.
Yang lankadatlanul járt körül, fújt, taposta a vizet és a földből kiálló gyökereket harapta.
De a sáros víz lassan, nagyon lassan elbarnult s egyre vörösebb lett.
Brentford szinte kibírhatatlan örömmel látta, hogy a tigris lassabban jár s amikor ordít, akkor kevés vörös hab tódul az inyére.
Mégis , csaknem délig eltartott, amíg a tigris elfeküdt a vízben és hörögve ült benne, míg hátából most már magasra fröccsent a vér.
Délutánra kimúlt.
Brentford akkor leugrott a legalacsonyabb ágról az árok mellé és felordított.
A sziamangok hamarosan előkerültek, de nem mertek lejönni a fákról.
Brentford sokáig csalogatta őket, míg végre P'kami odamerészkedett az árok széléhez és belenézett.
A véres, piszkos víz színén merev test látszott: az őserdő ura és réme, Yang .
Brentford időközben előkerítette dárdáját s a tigris tetemébe döfte.
És ekkor P'kami is megtette ezt.
Brentford bízott benne, hogy valamikor talán élő ellenféllel is meg meri tenni ugyanezt...
Ezután közelebb jöttek a sziamangok.
Köztük volt Bi-Ju, P'kami felesége .
Balkezével egy kis sziamang-fiút vezetett.
P'kami elvette tőle a fiát és Brentford karjára ültette.
- A tiéd, a tiéd! - mondta vad és lelkes szemforgatással - vedd el és öld meg , mert erősebb vagy, mint a tigrisek.
Brentford letette a földre a kapálódzó csemetét.
Azután megpróbált parancsot adni , hogy fedjék be ismét az árkot.
De a sziamangok már elfelejtették ennek a módját .
Brentford maga látott hozzá és a végén már segítettek neki.
A Természet egyensúlya felborult.
A sziamangok nem tudták, de érezték ezt.
Csoda történt.
Brentford ezt az éjszakát ismét a tutajon töltötte.
Sokat gondolkodván , elhatározta, hogy rotangrostból kötélhágcsót készít a padaukfára, amelyen állandó lakhelyül cölöp-kalitkát fog építeni.
Rákényszeríti a sziamangokat, hogy körülötte tanyázzanak és neki engedelmeskedjenek.
Törvényeket ad nekik, amelyek jobbá és nemesebbé teszi őket, ha ezzel meg is nyirbálja cselekvési szabadságukat .
Szabadság csak tökéletes ítélőképességű egyéneknek való, - gondolta Brentford - és hiába tanítok valakit bridzselni, ha azt mondom neki: játsz úgy, ahogy akarsz , nincs szabály.
A sziamangok Szumátra legintelligensebb lényei és egyben a legvédtelenebbek.
Kevesebb intelligencia és több fegyelem és akarat: akkor nagyok és hatalmasak lehetnek.
Azt álmodta, hogy a westcourti bíróság halottnak nyilvánította őt s felesége ismét férjhez ment.
De ez már álmában sem érdekelte.
Ahhoz, hogy visszakerüljön a civilizációba, meg kell menekülnie innen; s hogy megmeneküljön, nem szabad másra gondolnia.
Brentford rendet csinál.
Ugyanezen az éjszakán mégvalamit végigálmodott.
Távoli és különös álom volt s nehéz és erőszakolt dolog volna összefüggést keresni Brentford hajnali álma s jelenlegi élete között.
Mégis, ez az álom a maga életteli és élénken fájdalmas mivoltában bizonyos ideig erős hatással volt Brentford gondolkodására.
Egy farkaskutyáról álmodott, amelyet valamikor Wolwerhamptonban látott, de akkor elment mellette s csakhamar elfeledkezett róla.
Ez a kutya valamilyen oknál fogva gazdátlanná vált és nyomorgott a városban.
Most, álmában, az East End piszkos uccáin járkált s újra látta a farkaskutyát.
Az álom mindentudó bölcseségével átérezte a kutya helyzetét.
Ez a kutya ártatlan fajból származott.
Nem ismerte az írást, az elemeket, a kémiát és fogalma sem volt a kvantumelméletről.
Intelligenciája nem volt akkora, mint az emberevő négereké , de nyomora akkora volt, mint a XX. század felvilágosult páriájának nyomora.
Az Ember felvette ezt a kutyát a Civilizáció állományába; s a Civilizáció semmit se tudott adni neki, de mindent elvett tőle.
Mert ez a kutya felborzolt szőrrel, behúzott farokkal imbolygott uccáról uccára ; álmos, fáradt és sánta volt; mindenekfelett éhes.
Helyzete akkor is reménytelen lett volna London közepén, ha ereje teljében levő, cselekvési szabadságában cseppet se korlátozott erős farkas lett volna.
De csak egy beteg, elkínzott , civilizált kutya volt s orrát vékony, éles szíj szorította le, amelytől nem tudott megszabadulni.
A szíj körül véres hegek bizonyították a reménytelen erőlködést, amellyel ez a gazdátlan kutya ki akarta nyitni a száját.
Dehát ebben egyszersmindenkorra megakadályozta az egykori gazdájától rámaradt utolsó, szörnyű emlék, amely arra ítélte, hogy, járkálva, éhenhaljon.
Minden emberhez odasompolygott és mindegyikre felnézett barna, könyörgő, alázatos szemekkel; de minden esetben eredménytelenül.
A legtöbb ember undorodva nézett rá és egyáltalán nem értette meg.
Nem értette meg, hogy ez a kutya nem alamizsnát akar és nem segítséget; nem is új gazdát keres.
Csak azt kéri tehetetlen-némán , hogy szabadítsák meg a szíjtól; ez azt jelentené, hogy legalább harcolhat az életéért, mielőtt elpusztul.
Igy azonban nem ehetett a szemétdombokon és nem ihatott a csatornákból.
Volt ember, aki megértette és így gondolkodott:
- Hogyne, dehogy veszem le, hogy pont engem harapjon meg!
És Brentford, álmában, ordítva érezte, hogy mi megy végbe a kutya belsejében ; segíteni akart a pusztulásra ítélt kutyán, de lábai földbegyökereztek; ordított , de ordításának nem volt hangja, csak az idegszálai remegtek.
És remegtek még akkor és azután is, hogy felébredt.
Valósággal megsiratta a kutyát.
De, amint kisebesedő lábait a vízbe lógatta, csupán szívfájdalommal gondolt a kutyára, amely álombeli és mégis valahogy, valódi kutya volt, - semmiféle szociális tanulságot nem tudott és nem is akart levonni az álmából .
Igenis, gondolta, az állat szenvedései éppolyan borzalmasak, mint a mi szenvedéseink; mert az állat nem talál vigaszt olyasmiben, amit mi bebeszélünk magunknak.
Az állatot boldogabbá tenné a civilizáció, igen!
De a civilizációnak az a része, amely konstruktív, teremtő és tisztességes.
Brentford tudta, hogy mit ért ezalatt, de az olvasó talán nem tudja.
A civilizáció - Brentford és a hozzá hasonlók gondolkodása szerint - két részből áll.
Az egyik a destruktív rész.
Ide tartoznak a mindennemű felvilágosító törekvések, "amelyek csak bajt hoznak az emberekre ", továbbá az evolucionizmus, az atómfizika és az a fajta humanizmus, amely nem ismer semmiféle "de " -t és "azonban " -t.
A civilizáció konstruktív része - amelyet tehát érdemes elvetni minden állati és emberi szűztalajba - a tekintélytisztelet, a fegyelem és a modern és tudományos fajelmélet, (amely olyan modern, mint a kongóvidéki babonák és olyan tudományos , mint a ráolvasás.) Távol áll tőlem, hogy Brentford és az olvasó közé álljak akkor , amikor tiszteletreméltó és hősies küzdelmeiről éppen nekem kell beszámolnom e könyvben - de ma, amikor a különböző üzletcsoportok harcát világnézeti harcnak nevezik, a változatosság kedvéért és azért, hogy a népnek fel ne tűnjék a dolog, - fel kell hívnom a figyelmet Brentford szempontjaira, amelyek szerint civilizálta a majmokat.
Elismerem, hogy más elvekkel annyit sem ért volna el, amennyit elért és talán a második napon megadta volna magát a sorsának, vagy megölte volna a félelem.
És azt is elismerem, hogy a fegyverviselésre és használatra könnyebben megtaníthatta a gibbon-fajú sziamangokat, mint a logaritmustábla használatára.
De ez a tény nem győzhet meg engem arról, hogy a fegyver nemesebb eszköz, mint a logaritmustábla.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A következő hét sok nagy és lényeges változást hozott.
Brentford megépítette cölöpkalitkáját a padauk-fa tetején.
Ez a kalitka kemény és erős volt és lábait kinyujthatta benne.
Ajtaja volt, amelyet bereteszelhetett kivülről és belülről egyaránt.
A sziamangok megszokták Brentford jelenlétét, nyugodtan járhatott-kelhetett közöttük, még hevesebb mozdulataitól se riadoztak.
De, hogy konfidenciájukat kellő keretek közé szorítsa, gyakran végighúzott rajtuk.
Homahi egy ilyen alkalommal szembe is szállt vele, de Brentford egy mozdulattal kiverte kezéből a dárdát s a fejére ütött.
Attól kezdve a vad, kis Homahi biztosan tudta , hogy ők a dárdát csak akkor használhatják, ha Pepong is úgy akarja.
Igen nehezen ment, de megszokták végre az engedelmességet.
A fő érv, amellyel egymást és önmagukat rávették erre, az volt, hogy Pepong a tigrisekkel is azt csinál, amit akar.
A vezényszavak, amiket megtanultak, angol szavak voltak, mert a sziamang nyelvben nem volt hang, vagy szó ilyesmire.
Ismerték a stop, go és hurry jelentését és más egyszerű szavakat is.
Amelyikük rosszul tartotta a lándzsát, azzal Brentford hosszabban és behatóbban foglalkozott, mint a a többivel.
Ez az illetőt büszkévé tette.
Előfordult az is, hogy egyik sziamang szándékosan tartotta rosszul a dárdát, hogy magára vonja Pepong figyelmét.
Az őserdő három különböző helyén ástak újabb tigrisvermeket és a sziamangok most már tudták, hogy milyen célt szolgálnak ezek.
Egy párducot, két tigrist és három medvét fogtak a vermekben és nagy ordítozással ölték meg őket.
Amikor látták, hogy Brentford sült húst eszik, sokan nyers húsdarabokat kezdtek rágni; akkor Brentford elvette tőlük a húst, pálcára tűzte és visszaadta nekik, hogy tartsák a parázs fölé.
Mindez érezhetően megváltoztatta e sziamang-törzs magatartását.
Ha e szavak nem is pontosan olyan értelműek itt, mint az emberek között, a valóság mégis az, hogy eleinte féltek tőle, aztán megbarátkoztak vele és végül tisztelték.
Brentford lassan már valamennyi arcot megkülönböztette; és ismerte a neveiket is.
A nagy padauk-fa alatt mindig égett a tűz s a vadállatok a környéket is elkerülték .
Évszázados ösztönnel és tapasztalással szállt szembe Brentford, amikor elérte , hogy egy sziamang-törzs állandó lakhelyet választott magának; de ehhez valójában nem kellett más, mint néhány heti biztonság és néhány olyan csoda, amilyen a merev tigristetem volt az árokban, vagy a tűz.
Brentford egészsége nem volt kielégítő.
Mindenesetre, a periódikus lázak folytán gyengébb volt, mint életében eddig bármikor; de szemei fanatikus lázban égtek és akarata töretlenül lobogott.
Valószínű, hogy meglepődött, ha az öblök egyikében lenézett a sötétolajzöld víztükörre és szakállas, beesettszemű, rongyos alakot látott, akin cipő helyett párduckarmok díszlenek...
Bőrkabátját nyitva hordta , haja és szakálla csaknem olyan egységesen nőtte körül a fejét, mint a sziamangoké .
Bőréből persze néhány ezredév előtt kiveszett az a rugalmasság, amely az egészséges állat szőrzetét símává és rendezetté teszi.
Brentford csak azt tudta , hogy minden nap újabb csoda történik vele: az, hogy él.
És most már hitte, hogy mindaddig élni fog, amíg elég ereje lesz hinni az elveiben.
Tízezer angol ember közül kettő se állta volna végig ezt a küzdelmet; a többi nációról nem is szólva , - mondta magában némi könnyed büszkeséggel - és ez nem edzettség, hanem lelkierő kérdése volt.
Amikor elnézett a sorban álló, dárdás sziamangok feje felett, - büszkébb volt, mint a hadvezér, aki ötezer tank és húszezer géppuskás előtt áll : és ez a harminc dárdás sziamang valóban többet jelentett, mint Xerxes, Nagy Sándor és Hannibál minden serege.
Mert a sziamangok már négyes sorokban álltak és négyes sorokban követték Brentfordot, ha úgy kívánta.
Közte és a négyes sorok közt állt P'kami és rotang-koszorú jelezte alacsony homlokán, hogy ő az összekötő tiszt a törzs harcosai és Pepong között.
Hogy mindennek mi a célja, azt a sziamangok nem tudták.
Ők nem láttak olyan messze, mint Brentford, aki uralkodójuk volt azért, mert tisztában volt a céljaival.
Tudta, hogy az a fiatal generáció, amely ebben a rendben nő fel, már sokkal keményebb és megbízhatóbb lesz - és éppen ezért külön foglalkozott a 9-14 éves fiatalokkal.
Tudta, hogy a fellázadt sziamangokkal keresztül fogja verekedni magát az őserdőn, akármilyen széles legyen is az.
Hogy azután mi lesz, azt nem gondolta át.
Ha bennszülött telepre bukkan, akkor a malájok talán agyonverik a civilizált majmokat, - vagy félelmükben megfutamodnak előlük.
De nem tudott határozott formában gondolni arra, hogy mi lenne belőlük - nélküle.
Kitartott magában ama véleménye mellett, hogy a sziamangoknak mindenképpen jobb így és amit tőle tanulnak, az csak hasznukra lehet.
Ezt minden parancsnok hiszi, mert máskülönben nem tudna parancsolni.
Esténkint, amikor Brentford a fa alatti, betemetett árok helyén ült s a tűz körül sziamang-anyák melengették kicsinyeiket, - úgy érezte, hogy máris egy birodalom közepén ül, amelyet ő teremtett a semmiből.
Nem volt addig belőle más, mint az a tény, hogy a sziamangok túlságosan elszaporodtak errefelé.
S ha túlságosan elszaporodtak ott, ahol az őserdőt átjárhatatlan dzsungel, tűzhányók lávafalai és nagy vízek kerítik körül: akkor nem vándorolhattak tovább, hanem ki lettek volna szolgáltatva a Természet Törvényének, amely addig pusztította volna soraikat, amíg helyre nem áll az Egyensúly.
De Brentford ismerte a Természet Törvényének másik paragrafusát is.
Ha a szaporodó sziamang-törzseket egyesíteni lehet, akkor nem pusztulni fognak, hanem pusztítani.
Világos az, hogy hely kell; s valamely fajta vagy helyet ad a többieknek, vagy helyet vág magának.
S az ösztön gyakran már megadná magát; de az ész soha.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egy nyári délelőttön történt először, hogy P'kami bemerészkedett a cölöpkalitkába , amelyben Brentford lakott.
Eleinte egész testében reszketett a félelemtől, de aztán elfogadta a felkínált pizángot s egy darabig csendesen majszolva üldögélt Brentford mellett.
- P'kami! - mondta Brentford - figyelj!
Ki erős az erdőben?!
- Az erdőben Yabekng erős és a többi tigrisek.
- P'kami! - kiáltott Brentford és a sziamangok egykori főnöke összerezzent.
- Az erdőben Pepong erős! - mondta bűntudattal és hosszadalmas fecsegésbe kezdett a tigris véréről és a gondolatról, ami a fej hátsó részében ül, sokáig csiripel , de aztán elrepül és néha nem jön vissza, néha azonban visszajön.
Brentford félbeszakította.
- Milyen gondolat van a fejedben Pepongról?! - kérdezte.
P'kami megfogta a saját fejét, ott, ahol a gondolatnak lenni kellett.
- Pepong erős és mindenkit bánt.
- P'kami!
- Nem bántja a sziamangokat.
- Miért nem bántja a sziamangokat?
- Mert erősek.
- Miért erősek a sziamangok?!
- Mert Pepong nem bántja őket.
Ezt P'kaminek többször el kellett ismételnie ezúttal is.
Végül Brentford kituszkolta P'kamit a kalitkából, ahol már kezdte jól érezni magát, - s megparancsolta, hogy mondja el a többieknek, amiket látott és tanult.
P'kami a tisztás közepén állt és a feje felett tapsolt.
Nagy és zavaros beszédet vágott ki, hol rikácsolva, hol pedig egyhangúan, mint ahogy a medve morog.
- Pepong kemény fészekben lakik.
Sok gondolat repül ki belőle.
Mindenki erős.
Csak Pepong erős.
Nem bánt senkit, csak a sziamangokat.
Mindenkit bánt, csak a sziamangokat nem.
Dárdát döf a hegybe és a hegy felfordul.
Elveszi a lábadat és visszaadja a lábadat.
A fejemben gondolat van, de már nincs.
Éhes vagyok.
Pepong erős.
Aztán meglátta a feleségét és hirtelen vágy fogta el.
Otthagyta az ordítozó fiatalokat, akik Pepong nevét kiáltozták és jókedvűen ugráltak.
Ketten összeverekedtek, de amikor Brentford lekiáltott, elsomfordáltak.
Brentford lenézett és meglátta P'kamit, a feleségével.
- P'kami! - kiáltott felháborodva.
De P'kami ezúttal nem hallgatott rá.
Ekkor Brentford hozzájuk vágta a dárdáját.
Ekkor szétváltak és P'kami bement a sűrűbe , lázadozva és fortyogó dühvel.
Brentford visszament a házába és leült.
Homályosan érezte, hogy semmi oka nem volt a haragra, legfeljebb, az adott helyzetben, irigységet érezhetett.
De ez ellen , természetesen, minden méltósága tiltakozott.
- Nem! - gondolta - ez elvi kérdés.
Persze, az ösztöneiket nem lehet és nem is szabad elfojtani, hiszen a törzs ereje, a törzs szaporaságában van!
De csinálják ott, ahol más nem látja és csinálják akkor, amikor itt van az ideje!
Elnyúlt a padlón s feje alá kulcsolta a kezeit.
- Ez így erkölcstelen! - mondta, - bomlasztó hatással van a fiatalokra.
Állandóan eszükbe juttatja a dolgot.
Ha nem történik valami, akkor az egész erőfeszítés hiábavaló.
Tegyük fel, hogy valamilyen támadás ellen kell védekezni.
Hiába van fegyelem a soraikban és hiába bátrak.
Bármelyik pillanatban megtörténhetik, hogy valamelyik otthagyja a csatateret, kötelességet és bajtársait és elmegy szeretkezni, mert rájött az óra.
Erősen gondolkozott, hogy mit tegyen.
Nehéz volna megmagyarázni a dolgot, amikor összesen hetven szavuk van...
Ezt a dolgot a nőkkel kell elintézni.
Nincs bennük semmi szemérem.
A hímeknek hiába magyaráz az ember.
Az egész új rendnek az a hibája, hogy a nőknek semmit sem adott.
Csak mennek, mint a libák és tudomásul veszik, hogy minden megváltozott.
Már régen észrevette, hogy nádból faragott furulyájának hangja a hímekre alig van hatással, míg a nőstények valósággal megbabonázva hallgatják.
Nem szívesen használta, mert rengeteg kígyó bukkant fel, a közelben, valahányszor hangversenyezett.
De ezen az estén összegyűjtötte a nőstényeket és sokáig beszélt hozzájuk és közben furulyázott.
A hímek elhelyezkedtek a felső ágakon és meglehetősen unatkoztak elalvás előtt.
Egyesek bogyókat és fadarabokat dobáltak le rájuk.
Amikor aztán a nőstények is ásítozni kezdtek és, főleg a többgyermekes anyák, megindultak a fa felé, - Brentford dárdájával egy másik fára terelte fel őket.
Egy hatalmas trombitafa volt és húsz lábnyi távolság választotta el a padauk-fától.
Eleinte sok baj volt még.
Éjszaka a türelmetlenebb kisasszonyok leszökdöstek a fáról és más fák ágbogában kóboroltak, vigyázatlanul.
Hajnal felé valamiképpen mindig újra együtt volt az egész társaság.
De Brentford nem csüggedt és csunyán megverte azt a hölgyet, aki napközben és nyilvánosan bizonyult gyöngének a heves lovagi ostrommal szemben.
Igy aztán elérte, hogy amelyik pár tökéletesen elérkezettnek látta az időt, az úgy elbújt, hogy Brentford ne láthassa.
És Brentford nem is akart, mert nem is akarhatott mást, mint hogy elbújjanak.
Kétségtelen, hogy ez a bújkálás is új volt és elsősorban azt eredményezte, hogy a sziamang párok többet foglalkoztak egymással, mint a multban.
Bújkáltak és hazudtak, aminek különös ingere volt.
Persze, "hazugság" alatt nem kell különleges dialektikát érteni.
Csak arról volt szó, hogy P'kami, ha a sűrűben hűsölt Bi - Ju - val és meghallotta Brentford hívó szavát, akkor - úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Ez csekélységnek tűnik, holott korszakos jelentősége volt.
A nyúl esetleg halottnak tetteti magát a vadász előtt, de a sziamang még soha semminek nem tettette magát a malájiak előtt, akikkel némely vidéken találkozhatott.
Ilyen szempontból teljesen romlatlan fajta volt.
De az erkölcsi megtisztuláshoz ilyen gyöngeségeken át visz az út.
Brentford sejtette, hogy a sziamangok nincsenek meggyőződve a plátói szerelem előnyeiről; legfeljebb a nemplátói szerelem hátrányairól vannak meggyőződve.
Dehát már ez is valami.
Brentford egy éjszaka megint a nyomorgó farkaskutyáról álmodott; ismét segíteni akart, de tehetetlen volt.
Ilyen lehet a pokol, vagy a purgatórium.
Az emberi lélek mindent lát és érez, ami mellett az életben elment, - és nem tud segíteni és arra gondol, hogy az életben segíthetett volna.
- Ez a sors intelme! - gondolta Brentford, amikor felébredt, - én a sors embere vagyok és a "Wales" azért zuhant le, hogy e szerencsétlen majmokkal megérttessem az Élethez Való Jogukat.
P’kami kalandja.
P'kami szerette a feleségét, de Bi-Ju már nagyon régen a felesége volt és P'kami hasa nem bizsergett miatta többé.
És Lipip fiatal volt, vékony és fürge, még csaknem gyerek.
A dolog úgy kezdődött, hogy amikor feküdt, Lipip meghúzta a lábát , ami tiszteletlenség volt a főnökkel szemben és P'kami eleinte azt hitte, hogy Lipip azért szemtelen, mert most már Pepong az erdő ura.
De egyre világosabb lett előtte, hogy Lipip azért fogja a lábát, mert az neki jó, - és ekkor már P'kaminak is jó volt.
Ettől kezdve gyakran ült Lipip közelében és utána is ment az erdőbe.
Brentford nem szerette ezt és gyakran szétütött közöttük.
De P'kami egyre jobban belelovalta magát és Lipip nevetett rajta.
Ez egészen különös nevetés volt, mert Lipip hangja vékonyabbnak tűnt, mint a többieké.
Ezen a délelőttön Lipip bement az erdőbe és P'kami, minden méltóságáról megfeledkezve, utánalopakodott.
Megleste Lipip titkos negyedóráját, amikor a patak mellett állt és a víztükörbe bámult, amelyen egy másik Lipip ringatózott.
A vizi Lipip mindenben utánozta a szárazföldi Lipip mozdulatait; és P'kami látta, amikor egymásra nevetnek.
Akkor Lipip elszaladt a víztől és visszaszaladt és felugrott egy arékatörzsre és lebámult a víztükörre.
P'kami előlépett és szigorúan kérdezte:
- Elmentél, Lipip?!
- Elmentem, P'kami! - felelte az.
Akkor egymás mellett álltak és P'kami érezte a bizsergést.
Megfogta Lipip nyakát , de az elugrott és villámgyorsan felkúszott a lombok közé!
P'kami követte, de nem tudta utólérni, mert a dárda akadályozta a mászásban .
Elejteni nem akarta, mert dühös volt Lipipre és azt gondolta, hogy ha Lipip harapni fog, akkor ő megöli a lándzsájával.
Lipip szédítő lendülettel ugrott át egyik ágról a másikra és P'kami egyre messzebbről hallotta nevetni; amitől felborzolódott a szőre.
Egyszerre azonban szörnyű sikítást hallott s utána vésztjósló bömbölést...
P'kami rohanva szökdelt ágról-ágra s egyszer csak meglátta az orángutánt, amint közönyösen néz le Lipip tetemére.
Egy ökölcsapással összezúzta Lipip koponyáját s most csendesen és utálattal dörmögött.
P'kami felsikoltott fájdalmában és Pepongot hívta segítségül.
Az orangután jobbkarjával egy mohos sziklának támaszkodva, mereven nézte a magasban remegő P'kamit.
Az orangután böfögött az undortól és P'kami remegve kapaszkodott.
Sok-sok idő telt el így; P'kami kiáltozott és egyszerre csak azt vette észre, hogy sok-sok sziamang fogja körül a sziklát és mindegyiknél dárda van és köztük áll Pepong is...
Az orangután vadul dohogott és szinte dübörgött a melle; de akkor az Ember elhajította a dárdát s az megállt az orangután hasában.
Ugyanúgy bukott előre, mint az első - és ugyanabban a pillanatban legalább húsz sziamang döfködte bele a dárdáját.
Némelyik nem tudta kihúzni, másiké eltörött, de a diadal így is teljes volt.
Amikor a nagy ellenfél teste megmerevedett, hallatlan öröm fogta el a sziamangokat.
Megrészegülten ordítottak és ugráltak, egymást püfölve.
De Brentford lehajolt és megnézte Lipip betört koponyáját.
És akkor felnézett, mert P'kami már mellette állt.
Dárdájával alaposan megverte P'kamit és P'kami nagyon jól tudta, miért.
Az éktelen lármában csak Brentford vette észre, hogy a szikla nyugati oldalánál apró orangután-kölyök áll.
Aránytalanul nagy feje és még nagyobb hasa volt és derüsen pislogott az orditozó csoportra.
Brentford megkerülte a sziklát, felkapta a kölyköt és elindult vele hazafelé.
Otthon bezárta a cölöpkalitkába és örömmel látta, hogy nagy étvággyal eszi a felhalmozott durio-belet.
Késő este lett, amikor a sziamangok lecsillapodtak.
Brentford meglepetten látta , hogy mozgásuk vadabb és bátrabb, beszédük hadaróbb lett az utóbbi napokban.
Már régen sötét volt, amikor elhelyezkedtek a fán és még azután is sokáig fecsegtek izgatottan egymásközött.
Ezen az éjszakán megérlelődött Brentford terve.
Az első sziamang-törzsben , amellyel a tó tulsó partján találkozott, aránytalanul sok volt a nő.
Elhatározta , hogy expediciót indít Gub népének leigázására és beolvasztására.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tervének megvalósításához két hétre volt szüksége.
Három tutajt épített ; kiválasztott öt sziamangot és megtanította őket evezni.
A kellő mozdulatokat hamar megtanulták, de sokáig tartott, amíg huzamosabb ideig egy irányban eveztek, nem pedig összevissza.
P'kamit és öt hímet a padauk-fa környékén hagyott, hogy a nőstények és fiatalok ne maradjanak védtelenül.
A sziamangok ekkor már vakon engedelmeskedtek neki.
Féltek tőle, mint a tűztől, de amellett megszerették ... babonás szeretet volt ez, amely abból eredt, hogy földöntúli lényéből sokmindent nem tudtak megérteni...
Hiszen amit egy lény tökéletesen megért, azt nem szereti és nem tiszteli, hanem egyszerűen érti.
Brentfordnak leglázasabb éjszakáin sem voltak ilyenirányú kétségei; egyszerűen fanatizmus ébredt benne, amely erőt adott neki a nélkülözésekhez.
Mert sok mindent kellett nélkülöznie; nőt, emberi táplálékot, gyógyszert és szórakozást.
Élete és tervei éppolyan világosan, mereven egyszerűek voltak, mint a hetvenszavas nyelv, amit használt.
Néha felmerült benne a kérdés:
- Lehetséges, hogy már tökéletesen őrült vagyok, csak nem tudom...
De akkor a sarokban álló sziamangokra nézett, vagy gondolt és látta, hogy az őrültsége teremtő és szervező őrültség, ha egyáltalában az.
Ezerfőnyi lándzsás sziamang-áradatot látott maga előtt, amely, gondolatban új honfoglalásra indult Szumátra rengetegeiben.
Már elérte, hogy sorban állnak, engedelmeskednek és tapsolva üdvözlik egymást.
Igaz, hogy eszes fajzat volt, de tunya, - és így ez óriási haladásnak számítható.
Egy forrónak igérkező nap hajnalán indult útnak három tutajjal, amelyen - az első napon - irtózatos kínok közt állták a hőséget.
Az evezés rendje gyakran összezavarodott; ilyenkor Brentford visszairányította a maga tutaját és rendbehozta a dolgot.
A magukkal hozott eleséget - minden tilalma ellenére - az első órában megették a sziamangok.
Másnap, közvetlenül azelőtt, hogy - déltájban - elérték a hűs lombokkal és ligetekkel kecsegtető partot, az egyik sziamang napszúrást kapott és megőrült.
Szerencse volt, hogy ez Brentford tutaján történt .
Brentford elvette tőle a lándzsát és a tóba lökte.
Ott sokáig úszott a tutaj után , majd elmerült és nem is látták többé.
Amikor partot értek, tizenkilenc sziamang egy pillanat alatt a fákon termett .
Zabáltak és hűsöltek, fecsegve és türelmetlenül.
Brentford lázas volt, kimerült és álmos; de csodálatos erővel uralkodott magán.
Harmadik parancsszavára visszatértek a sziamangok és szégyenkezve ácsorogtak körülötte.
A hatalmas, fekete sziklafalról élesen verődött vissza a déli nap.
Brentford felemelte a lándzsát és harsány hangon mondta:
- Gentlemen!
Mindenki figyel, mindenki néma, mindenki engedelmes!
Aki kiáltozik , aki elmegy, az meghal.
Ez a háború törvénye.
Most háború van.
Homahi!
Homahi szerényen vigyorgott.
- Háború! - mondta furcsa hangon.
- Háború! - ismételték a többiek.
És fejük felett egy nagycsőrű, tarka madár ült az ágon, szárnyai bolond örömmel verdesték a fülledt levegőt és így kiáltott:
- Pepong!
Háború!
Látlak!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Brentford a fűben feküdt; bogarak mászkáltak le és fel a fűszálakon; igazi nagyüzem volt.
Egy pirosló páfránylevélen smaragdszínű gyíkocska lapult, fejét mereven feltartva, szinte önérzetesen.
Minden élt, lélegzett és mozgott köröskörül és az Egész, együtt, mégis óriási, fülledt, tehetetlen és lomha volt .
Láz kínozta Brentfordot, hol didergett, hol úgy érezte, hogy elég.
Arra gondolt , hogy, ha megfigyelései helyesek, akkor Gub törzse nem lehet messze innen.
Az első huszonnégy óra alatt azonban semmi jel nem mutatta ezt.
A felfegyverzett sziamangokon úrrá lett a jellegzetes szórakozottság, mert ha eleinte meg is értették valahogy a célt, amiért idejöttek, huszonnégy óra teljesen elég volt , hogy ismét elfelejtsék.
Brentford nehezen tudta rendben tartani őket és megakadályozni, hogy minduntalan elszéledjenek a lombok sűrűjében, odafent.
Estefelé a teknőcöket lesték, amelyek százszámra tódultak a partra, hogy lerakják tojásaikat.
Ezek a tojások igen jóízűek voltak és mind a huszan telezabálták magukat velük.
Shupu állandóan ott tanyázott Brentford feje felett és megjegyzéseket tett rá.
A tótükör fekete lett, amint a sziklafal árnyéka borította, aztán vörös derengés terült el remegve rajta, - vörös és fekete sík volt a tó, amíg fel nem jött a Hold.
Akkor a tutajokra vonultak és mélyen bent a tavon töltötték az éjszakát, ahol hűvös volt és biztonságban voltak.
Hajnalban szalangánafecskék cikáztak tízezerszámra a fejük felett, Brentford megfürdött és erőteljes karcsapásokkal közeledett a szédítő magasságú fekete sziklafal felé .
Látta a kiugró követ, amelyen Moakával ült valamikor és úgy gondolt Moakára, mint egy régi, kedves ismerősre.
Ha londoni ismerőseire gondolt, nem érzett ilyesmit.
- Én a sors embere vagyok! - gondolta újra és újra - és talán nem is szabad visszamennem; itt maradok és ötszáz év mulva, a sziamang városokban ott áll majd a szobrom.
Utóvégre az ősember mindent lassan és egyedül talált ki, én pedig mindent megmutatok nekik...
Az irodalmat nem fogják érteni, sőt ismerni se; de az irodalom marhaság.
Az ember cselekedjék!
Kényelmesen elnyúlt a vizen s látta, hogy a tutajokról apró, fényes, bámuló szemek merednek felé.
A gondolat.
A kíváncsiság az izgalom egy fajtája; vonzódás.
De eljött a nap, amikor Moaka vonzalma Brentford iránt: gondolattá sűrűsödött.
Ne beszéljünk véletlenekről.
Az egész dolog úgy kezdődött, ahogy kezdődni szokott .
Egy kis, fehér nyű elindult a szőrös levélpusztaságon s lassan, gyűrűző mozgással haladt felfelé.
A levél közepén éles vonalban találkozott a napfény és árnyék: a nyű napfényre törekedett.
Még nem érte el, amikor két kemény és éles csáp hajolt fölé és kettéharapta.
Az egyik felét megette a gyilkos rovar, a másik felét potrohára ragasztotta, hogy majd később megeszi.
Addig is kedvtelve sütkérezett a napon.
Felette apró, színes madár lebegett trillázva.
Olyan volt, mint egy repülő , káprázatos színtörésű brilliáns.
A reszelőorrú bogár azonban fehérnek látta primitív szemeivel, amiket nem vett le róla, mert még így is kábítóan szép volt.
A kolibri trillázva csapott le rá s öklendezve és erőlködve, de egészben nyelte le.
Jóllakottan himbálózott egy villás ágon s elégedett örömmel szemlélődött.
Parányi , élénk szemei egyszer csak megbűvölve merevedtek egy irányba...
A villás ág egyik ragyogózöld levele szokatlan módon megmozdult... a levél közepén kárminpiros cseppecske ragyogott s felette mozdulatlan, bűvös szempár... a tünemény felszisszent, nekicsapódott a kolibrinak, amely eszméletlen állapotban tűnt el valahol a kígyócska hasának régióiban.
A kígyót megette egy sündisznó, a sündisznót Jijii, a menyét és Jijiit az óriáskígyó, reggelire...
Már tíz óra lehetett, amikor a szavana szélén, körülbelül ott, ahol Brentford lezuhant a gépével, egy öreg és dühös orangután lépett az óriáskígyó hasára.
A kígyó pillanatok alatt háromszorosan körülfonta az óriási majmot és most titáni küzdelem indult köztük.
Rengett a föld s a környéket fújtatás, dübörgés, csontok ropogása, vad és gyűlöletes ordítozás verte fel.
Az orangután valósággal széttépte az acélerejű kígyót, de nem sokáig örülhetett győzelmének.
Fekete párduc leste a nipapálmák közül a küzdelem kimenetelét.
Neki mindegy volt, melyik kerekedik felül - egyformán gyűlölte őket.
De a kimerült orangutánnal könnyen és gyorsan végzett.
Lenyalta pofájáról és talpairól a vért s himbáló léptekkel indult vissza a sűrűbe .
Minduntalan hideg és régi emberszagot érzett, amitől fel-felborzolódott a szőre .
Nem lakott jól, hiszen az orangutánnak csak a beleit ette meg, a többi része rágós volt és fekete...
Moaka pedig büszkén járt fel és alá egy hét láb széles pocsolya partján.
Arcát felfújta és hetvenkedő mozdulatokkal hívta ki maga ellen a végzetet.
Aki Moakát látta, az láthatta büszkeségének magyarázatát is.
Szi-Huhu, Moaka fiatal felesége a pocsolyában fürdetett valamit, ami kicsi és fekete volt, fröcskölt és üvöltözött!
Ez a valami Szi-Huhu és Moaka egynapos fia volt, Gutta.
Szertelen örömükben elfeledkeztek minden elővigyázatról.
A párduc valósággal letérdelt egy páfránycsomó mögött és alsó ajkát nyalogatva, szomjasan figyelt.
Látta a két nagy, fekete majmot, az egyik esztelenül pöffeszkedve járkál , a másik gyengéden mártogatja víz alá a harmadikat: egy rózsaszínhúsú kicsit.
A párduc elbődült, mert az akarta, hogy meneküljenek, sivítsanak, jajveszékeljenek .
Jobb a húsuk, ha a félelemtől őrülten rohannak a halálba...
De ezek itt annyira megijedtek, hogy földbegyökerezett a lábuk...
Szi-Huhu aléltan bámult a mozdulatlan páfrány-sűrűre, amely mögött a forrótorkú halál leselkedett...
Moaka mellkasa kitágult és lelappadt, szemeiből irtózatos kétségbeesés sugárzott, mert megismerte a hangot és tudta, hogy nincs menekvés.
Csak az egynapos, nagyhasú és sovány sziamang-csemete csapkodta gondtalanul a vizet.
Ebben a pillanatban Moaka feje felett elsüvöltött valami... fényes és csaknem fehér volt... lecsapott a páfrányok mögé, ahonnan ugyane pillanatban felugrott a párduc, gerincéből kimeredő dárdával.
Elugrott a pocsolya felett és borzalmas üvöltéssel bukott a lombok mögé.
És ebben a pillanatban Moaka felordított:
- Pepong!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egészen más, ha Moaka látja Brentfordot és erről eszébe jut a neve, amit valahogyan már ismer.
És egészen más, ha Moaka nem látja Brentfordot, de lát valamit, amiből Brentford jelenlétére következtet.
Mert most ez történt.
A jelenségből következtetett az okra.
És Brentford megjelenése igazolta ezt a következtetést.
Moaka dadogott, ugrált és végül leborult a magasból leereszkedő Brentford lábai elé.
De Brentford jobbkezében olyan fegyver volt, amit Moaka nem ismert még .
Három-négy láb hosszú íj volt ez, acélerősségű, rugalmas nádból, amelyre Brentford bélhúrt feszített.
Igen kemény fából készült nyílvesszőket is készített hozzá s most feszülten figyelt abba az irányba, amelyben a sebesült párducot sejtette.
De a párduc nyilván elmenekült.
És ekkor Brentford elindult a bokrokon csillogó vérnyomok után.
Moaka és családja lázas izgalomban követték.
Brentford ügyessége.
A következő napok munkával teltek el.
Moaka többé nem tágított Brentford nyomából , de a P'kami törzséből származó hímek belekötöttek a fiatal és csábos Szi-Huhuba .
Moaka Brentfordra nézett és Brentford véresre verte a tetteseket.
Ez néhány napig ugyanígy megismétlődött többször is, amíg végül helyreállt a rend.
Brentford tutajokat készített s ebben már a sziamangok is segíteni tudtak neki.
A negyedik napon Homahi megtalálta és elhozta Brentford fém-dárdáját, amit a párduc magával vitt...
Brentford megdícsérte Homahit.
- Nagy, erős és okos vagy, Homahi!
Homahi szégyenkezett és elfordult, de ha Brentford nem volt jelen, pöffeszkedve járt a többiek között, a dícséret hatása alatt.
Később Brentford a párduc szétrágott tetemét is megtalálta a tóparton.
A tapasztalatok alapján most minden tutaj négy merőleges tartórudat kapott , amelyekre a trombitafa szívalakú leveleiből készítettek árnyékoló mennyezetet .
Mindegyik tutaj olyan volt mint egy-egy vizen ringó baldachin.
Brentford köteleket is készített a kúszó rotangból, késével fakéseket faragott, rengeteg durió-diót hordatott egybe és mosolyogva nézte a bámuló koboldmakikat, amelyek soha ilyen szorgalmas majomnépséget nem láttak még - s amelyek a felhalmozott eleség felét ellopták.
Rengeteg nyílvesszőt készített Brentford s ezek a munkák az adott körülmények között egész napját igénybe vették.
Az ambiciózus Homahival sikerült megértetnie , hogy a munkaidő alatt őrt álljon egy toronymagas pamutfa tetején s ha veszélyt lát, kiáltson.
Eleinte, persze, sok baj volt vele.
Homahi megtette, hogy amikor a napfény megcsillant egy teknőchátán, - kétségbeesett ordításba kezdett, mert nem értette a dolgot.
Viszont a közeledő vaddisznóhorda annyira tetszett neki, hogy elmerülten nézte őket s megpróbálta utánozni a röfögésüket.
Ez a táborozás ügyesebbé tette Brentfordot, idegeit rendbehozta; általában megedződött s jobb kedve támadt.
Ez, az eredményes munka mellett, annak volt köszönhető, hogy a majmok egyre változatosabb asszociációkra váltak képesekké s egyre többet és egyre értelmesebben beszélgettek.
Azonban eljött a nap, amikor megjelent Gub és a törzse.
Brentford sokat megismert közülök.
Ott volt a szenilis Kh'ada és Gib és Tama, a kotnyeles; a szemtelen Kougang és rengeteg fiatal és kevésbbé fiatal nőstény.
De Gub komoran bámult az idegenekre és hiába beszélt hozzá Brentford és hiába kérlelte Moaka.
Gub mindent meghallgatott s végül rászólt a híveire s a következő pillanatban már fent voltak a fák lombja között.
De, mielőtt Brentford bármit tehetett volna, a tizenkilenc idegen sziamang utánuk eredt.
És odafent, az átláthatatlan ág- és lombrengetegben vad testvérharc kezdődött.
Brentford lehajtott fejjel állt lent, Moaka és Szi-Huhu között.
Tudta, hogy ez szörnyű, de tudta, hogy ez elkerülhetetlen.
Hosszú, hosszú idő telt el.
Lassan szállingóztak vissza a lándzsás harcosok és csaknem mindegyik hozott magával egy-egy nőstényt.
Egyiküket széttépték odafönt , viszont Homahi elhozta Gibet, Gub feleségét, miután a főnököt keresztülszúrta lándzsájával.
Brentford megkötözte a foglyokat és mindegyik hím magától is ott maradt a foglya mellett.
Másnap reggel beállított a táborhelyre Kougang, Tama, Bengzz és még négy fiatal hím s a többiek közül Kh'ada és Szi-Galang.
De az utóbbi kettőt elkergette Brentford, mert öregek voltak s nem váltak volna hasznára az Uj Törzsnek.
Egészben véve tizenegy nőstényt, hét hímet "zsákmányoltak ", Moakával és családjával együtt, huszonnégy fiatal és erős sziamangot.
Másnap Brentford előkészületeket tett az indulásra.
Tudta, hogy a P'kami törzséből származó hímek közül hétnek felesége van a tó túlsó oldalán.
Ezeket elkülönítette a legnagyobb tutajon.
Azután elküldte Moakát a sziklafalra, hogy fecskefészket szedjen és Moaka háromszor is megtette ezt a nyaktörő utat.
És boldog volt, hogy szolgálhat Pepongnak, Aki Büntet És Jutalmaz És Mindig Mindenütt Ott Van És Kitépi A Fát , Hogy Megnézze A Gyökerét...
Brentford útközben evezni tanította Moakát és énekelt is.
Az árnyékos tutajokon könnyebb volt evezni és három órával rövidebb volt az út, mint idefelé, a Liang partján egyenesen és mereven állt P'kami és messziről hallották, hogy kiabál.
És mire kikötöttek a mocsaras öbölben, már ott volt az egész törzs és nagy ordítozás kezdődött.
P'kami egy szuszra mondott el mindent, ami a begyében volt.
- A kis orangután megdöglött.
Kis gödörben nagy tigris van.
Süt a nap.
Elmentél .
Ettünk.
A nagy nyüzsgésben Moaka félreállt és csendes maradt.
A kis Gutta kezét fogta és Brentfordra figyelt.
Brentford tapsolt és a szervezett sziamangok sorba álltak.
A többi körülöttük ácsorgott, de, mindenesetre, most már többen voltak és ez volt a fontos.
Tömegben van az erő.
A sziamangok történelme.
A sziamangok kevéssé emlékeznek a tegnapelőtt történtekre, de mindaz, amit egyik generáció a másiknak adott tovább: változatlanul él bennük.
A sziamangok történelemtudománya egészen kezdetleges: szájhagyomány.
Tudjuk, hogy a szájhagyományok - kezdetleges voltuk ellenére is - megbízhatóbbak az írott történelemnél; mert az írott történelem alapvető hazugságait még országonkint külön meg is hamisítják, míg a szájhagyomány befolyásolhatatlan.
Ezért a sziamangok történelme legalább egységes.
Tudvalevő, hogy a Dús Szigetre pontosan annyi nap előtt, ahány csillag van, egy fehéresszürke, nagy sziamang-majom pottyant a Holdból.
Szigong volt, az Első Sziamang, akit holdfényből font az éjszaka.
Itt, a szigeten nagyon jól érezte magát és minden az övé volt; reggel kiivott egy patakot, aranyhalastul; utána kitépte a mangofát és leszopta róla a sárga gyümölcsöket.
Fején kolibrik ültek és megették a szemtelen legyeket.
A beomadár, amikor csak tehette, a fülébe énekelt .
Szigong csak élt, evett, ivott és énekelt.
Kavicsos patakok folytak a lábához , aranyos húsú gyümölcsök pottyantak a tenyerére és csiklandó illatok lebegtek orra alatt.
Éjjel az ezüst fövenyen feküdt s a párducok és tigrisek elkerülték, hogy ne zavarják meg álmát.
Szigong folyton evett és folyton hízott; egyre nagyobb lett.
A nipapálma törzsével vakarta a hátát, amelyből virágos bokrok nőttek ki.
Lábujjai között madarak fészkeltek, orrlyukából holdfényt lövelt, amit magával hozott a Szigetre.
És egy éjszaka a Hold lekiáltott neki:
- Szigong, ne egyél többet, mert nem marad hely a többi állatoknak, amelyek legyeznek és mulattatnak téged.
És Szigong megigérte, hogy nem eszik többet, de másnap megint kiivott egy kis patakot és megevett egy csalitot és egyre nőtt.
Ha sírt, akkor szép, kék halak ugráltak a könnyében és vállán három pálma nőtt, igen magas pálma volt mind a három, de csak a füléig ért, olyan nagy volt már Szigong.
És tovább evett, ivott és a beomadár énekelt neki.
Amikor végül lenyelte a felhőt, ami a hegyből jött és piros volt, - akkor Szigong megpukkadt.
Óriási teste pontosan annyi darabra robbant szét, ahány csillag van.
Ezek a darabok felmentek az égbe és megint lejöttek és amikor leértek, mindegyik pontosan olyan volt, mint Szigong, csak sokkal kisebb és egészen fekete.
Ezek a kisebb, fekete sziamangok elszéledtek az erdőkben és már senki se félt tőlük és nagyon keveset ettek.
És soványak voltak és forró torkú tigrisek híztak meg az ő húsukon.
És némelyik itt volt, némelyik pedig ott, de sohase voltak egyedül.
A párduc, a tigris, az orangután, az elefánt és a sárkánygyík pedig mindig egyedül voltak.
És ezért mindig kevesebb tigris, párduc, orangután, elefánt és sárkánygyík lett és mindig több sziamang.
De már nem isznak kavicsos, hideg patakot és nem esznek kékhúsú halat.
Hanem daun - szimantung - levelet esznek és a fejük mindig meleg és a lábuk fáradt.
De a beomadár még énekel nekik és a holdfény minden éjjel leköpi őket.
És reggel elmesélik egymásnak, amit álmodtak.
És pontosan annyi nappal ezelőtt, ahány csillag az ég felén van, élt egy szürke sziamang, aki egész nap aludt és mégis beszélt és azt mondta, hogy Szigong egyszer ismét leesik az égből és minden fekete sziamang visszaugrik Szigongba és benne egyesül.
De, aki egész nap csak eszik, az szét fog pukkadni.
És ha Szigong eljön, megint szelíd lesz a tigris és a párduc, mert Szigong erősebb lesz nála.
És Moaka most már csak ránézett Brentfordra és tudta, hogy ő: Szigong.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
De nem mondta neki.
Nem mondta senkinek, csak nem evett napokig, mert nem akart szétpukkadni.
És harmadnap megmondta Szi-Huhunak, aki a felesége volt.
És attól kezdve Szi-Huhu is tudta, hogy Brentford: Szigong.
És Szi-Huhu elmondta Bi-Junak.
Bi-Ju pedig P'kaminak.
P'kami Tamának.
Tama Homahinak és Homahi Gibnek, aki most már az ő felesége volt.
És így hamarosan mindenki tudta.
Míg Brentford a tűznél ült és teknőcpecsenyéjét sütötte a nyárson, a sziamangok félve és tisztelettel bámultak rá előlről és hátulról és oldalról is.
Mert most már értették, mi történt a tigrisekkel, párducokkal és orangutánokkal és tudták , hogy mi lesz velük.
Ők lesznek az erősek és patakot fognak inni.
Minden az övék lesz, ha engedelmeskednek Brentfordnak.
Moaka nesztelenül közeledett felé.
- Pepong! - mondta reszkető ajakkal - én három napja nem ettem semmit.
- Csak egyél! - felelte Brentford, tele szájjal.
Moaka csodálkozva bámult rá.
Aztán elvonult egy fa tövébe, töprengeni.
Ő engedelmeskedik, - nem evett.
Nem sokat, de még keveset se.
De Szigong megint eszik és őt is bíztatja.
Nem lehet őt megérteni.
Azt akarja, hogy megpukkadjon?!
De talán nem is akarja, hogy meg lehessen érteni őt.
Talán azt akarja, hogy ne lehessen megérteni.
És Moaka ekkor még nagyobb tiszteletet érzett iránta, mint addig.
A büntetés.
Brentford kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy büntetés nélkül nincs fegyelem és semmire se használhatja a sziamangokat, ha nem tudja fegyelmezni őket.
Nagyon sokat töprengett azon, hogy milyen módon büntethetné a vétkeseket, de nem talált megfelelő megoldást.
A háromnapos lázhullám azonban, ami levette a lábáról, elég volt ahhoz, hogy alaposan átgondolja az ügyet.
Huszonnégy órából négyet aludt, tizenkettőben csaknem eszméletlen volt, négy órán át pedig kielégítő állapotban heverészett és gondolkodott.
Az átmenet lázból a láztalanságba mindig hirtelen volt.
A sziamangok semmit se végeztek, amíg nem látták Brentfordot; a tűz kialudt s az eleség-raktár kiürült, mert mindenki evett és egyik se gyüjtött.
Pedig az erdőben sok négyzetmérföldnyi területek voltak haszontalanok az ő szempontjukból: pizáng, szimantung, durió, narancs és mangógyümölcs csak a vizektől távol és a ritkás ligetekben termett.
Teknősbékát csak este lehetett fogni s a sziamangok egy része még nem szokta meg a húsevést.
Brentford a cölöpkalitkában feküdt, nagy halom száraz fűvön.
Erőtlen és tehetetlen volt, agyműködése azonban minden lázroham után a szokottnál is frissebbnek bizonyult.
A cölöpfal szabályos résein sávosan hullott be a fény s Brentford , kiszáradt ínyét simogatva érzékeny nyelvével, káprázó szemeit nem tudta levenni a fénycsíkokról.
Apró, zöld legyek és millió porszem tánca a fényben élénkebbé tette ezt a nyári, fülledt mozdulatlanságot.
Brentford jól hallotta a sziamangok fecsegését és tudta, hogy fecsegés közben teljesen elfeledkeznek róla.
- Tisztában kell lennem vele - ezt a szöveget karcolta a legelső aréka-levélre, amit megtaláltak - hogy visszaesésekre számítanom kell; a Hylobatesek hanyagok és indolensek, - de minden visszaesés kisebb méretű lesz, mint az előző volt.
Fontos , hogy a büntetést ne véletlennek, hanem következetes eljárásnak érezzék és...
Brentford igen helyesen okoskodott és kétségtelen, hogy kitűnő pszihológus veszett el benne...
Betegsége után, amely pontosan három napig tartott, meglepő változásokat kellett észrevennie.
Parancsszavait csak ötödik ismétlésre értették meg és a tizedikre engedelmeskedtek.
A padauk-fa körüli főhadiszállás tele volt piszokkal, a sziamangok szétkószáltak, lándzsáikat elhagyogatták és Debab, egy korosabb hím, megverte Moakát és erőszakot akart elkövetni Szi-Huhun.
Ennek Brentford tanuja volt; de olyan magasan történt a padauk-ágak között, hogy nem léphetett közbe.
Erélyes hangon hívta le a támadót.
Debab elengedte Szi-Huhut és lemorgott Brentfordra.
Esze ágában sem volt lejönni.
Brentford tehetetlen volt vele szemben.
A betegsége előtti időkben csaknem minden sziamang-nőstény megtanulta már, hogyan kell beáztatni a rotangrostokat s kötelet készíteni belőlük.
Volt tehát kötél elég.
Brentford egész nap faragott s vasfa darabokból sikerült két csigát készítenie.
Egy másfél mázsás szikladarabot a csigák segítségével felhúzott a padaukfa legvastagabb ágára s a tartókötelet jól megerősítette.
Debab estére megérkezett a táborba.
Lomhán és félelem nélkül jött és fitymálva nézett Brentfordra.
Első dolga volt belekötni Moakába, aki békésen üldögélt a felesége és csemetéje mellett.
Brentford kettős kötelet dobott Debabra, de az kibújt a hurokból és elugrott.
Brentford rákiáltott és Debab ekkor eldobta dárdáját és felugrott egy kiálló ágra, harsányan nevetve.
De a hurok most a nyakába akadt és ő visszaesett.
Brentford a lógó szikladarab alá vonszolta és nyakánál fogva odakötözte az ághoz.
Debab közönyt színlelt és a mellét ütögette .
Brentford most tapsolt és a sziamangok összefutottak.
- Debab rossz volt! - kiáltotta Brentford, - Debab meghal!
Debab nevetett és P'kami azt mondta:
- Debab fiatal és tigris nincs, se párduc, se kígyó.
Debab nem hal meg.
- Debab rossz! - ismételte Brentford.
- Meghal!
Debab nevetett és prüszkölt és Brentford felemelte lándzsáját.
- Figyeljetek! - kiáltott.
- Ez a halál!
A balkezében tartott kés egy alig észrevehető mozdulatára a sziklatömb lezuhant és Debab laposra zúzva maradt alatta.
A néma és bámuló tömegből kivált egy nőstény, - Huna - és imbolygó térdekkel közeledett a férjének teteme felé.
De Brentford megállította.
- Sha! - kiáltott - ez a te feleséged holnap és mindig.
Sha még fiatal volt és nem is remélte, hogy felesége lesz.
Huna pedig bárgyú arccal nézett Brentfordra és nem értette, mi történik vele.
De a többiek nagyon is jól értették.
P'kami óvatosan közeledett a kőhöz s látta, hogy merev, szőrös kar nyúlik ki alóla.
- Meghalt! - mondta a többieknek.
Brentford felemelte a halott Debab eldobott lándzsáját s a kő fölött összetörte a térdén.
A nézők megrettenve oszlottak szét.
Másnap Brentford felhúzta a követ és elégette Debab maradványait.
A kőnek még a környékét is elkerülték ettől kezdve a sziamangok.
És Brentford súlyt helyezett arra, hogy ne ő ölje meg a bűnösöket , hanem a Kő; de akkor ölje meg őket, amikor Brentford akarja.
És Debab neve fogalommá vált a sziamangok között: ő volt az, aki szembeszállt Brentforddal és ráesett a Hold egy kis darabja, ami nehezebb, mint maga a Hold...
Szervezkedés.
Minden jel arra mutat, hogy a sziamangok, bámulatos értelmi fejlődésük és szervezettségük ellenére - sohase tanultak meg egyetlen írásjelet sem és talán az írás fogalma is rejtély maradt előttük végezetig.
Ilyen körülmények között sokan nem fogják megérteni, miért használt Brentford írásjeleket azon a telepen - vagy tábornak nevezzük?! - ahonnan példátlan hadjárata kiindult?
Az igazsághoz legközelebb valószínűleg C. M. David-Rotterson, a Sidney-i Biológiai Intézet neves vezetője áll, aki szerint Brentford valami lelki defektusban szenvedett, aminek oka a különös körülményekben keresendő.
A Palembangi Híradó vezércikkírója, Van Haag, ezzel szemben azt állította tavaly, hogy Brentford tökéletes politikai ösztönnel rendelkezett és nagyon jól tudta, hogy csak az olyan írásnak van szuggesztív hatása, amelyet senki sem ért.
Kétségtelen az, hogy Brentford rendre és tisztaságra tanította a sziamang-majmokat, de hogy hogyan került eszközei közé az írás, azt nem tudják.
A Liang-parti tábor külső szélein két illemhely is volt, az egyik a FÉRFIAK, a másik a NŐK felírást viselte.
Ugyanilyen méretű tábla volt három fán, amelyen rotang-kosár függött, - SZEMETET NEM EL, - HANEM BEDOBNI! - felírással.
A padauk-fa hatalmas ágbogában ekkor már négy cölöpkalitka volt, az elsőn semmiféle jel, ez volt Brentfordé, aki a sziamangok ura volt.
A másikon ALVEZÉR jelzés volt s P'kami lakott benne, a feleségével.
A harmadik a GUVERNOR felírást viselte, az Moakáé volt, akiben Brentford teljesen megbízott s aki adott alkalommal nyilván helyettesítette is őt.
A negyedik "ház" Homahié, a főtiszté volt, aki a harcosok sorát vezette.
Ha igaz az, hogy a politikai és szervezőtehetség alfája a megfelelő emberek kiválasztásához való érzék, akkor Brentford valóban nagy politikai tehetség volt .
A legnagyobb méltósággal, amely az övé után következett, P'kamit ruházta fel .
P'kami erős volt s egy erős törzs főnöke, Brentford előtt.
Különösen alkalmassá tette erre a tisztre az, hogy buta volt, engedelmes és olyan lusta, mint a lajhár .
Egyéniségéből következett, hogy féltékenyen vigyázott a pozíciójára és képtelen volt arra, hogy megszüljön egyetlen kis lázadó gondolatot.
Homahi harcias, vad volt; Brentford nem szerette, de jelentéktelen egyéniségéhez képest nagy tisztséget ruházott rá, miáltal végképp lekötelezte.
Moaka - talán véletlenül, talán cseppet se véletlenül - a legintelligensebb sziamang volt.
Brentford iránti vonzalma csak félig volt félelem és hála és ilyesmi: alapjában véve tisztán és megmagyarázhatatlanul vonzalom volt; a magasabb szellemiség megérzése.
Ha Moaka Brentford előtt ült, még vakarózni se mert, pedig ülőgumójába bevette magát egy kullancs, amelytől hónapok óta nem tudott megszabadulni.
Brentford nem bánt vele kitüntetően, de tudta, hogy Moakában olyan tulajdonság lappang, amely tökéletesen ismeretlen és új a sziamangok között: a rajongás egy felsőbb lény iránt.
És miért volt felsőbb ez a lény?!
Mert gyorsabban és bővebben gondolkodott s végtagjait változatos eszközökkel tudta meghosszabbítani.
Végeredményben mi az emberi civilizáció?!
A fegyver s a belőle kirepülő golyó karunk meghosszabbítása, az autó és repülőgép a lábunké, a mikroszkóp s a távolbalátó a szemünké; a tudomány és írás pedig az agyunké.
Ha Moaka tudta és értette volna ezt, akkor nem tisztelte volna Brentfordot és nem tanult volna semmit tőle.
A dolog úgy áll, hogy könnyebb egy ártatlan lelkületű farkaskutyát megtanítani valami új dologra, mint egy konok, makacs és buta embert .
Mert a kutya esetleg nem tud megérteni valamit, de mindenesetre meg akarja érteni ; a konok és buta ember pedig egyáltalán nem akarja megérteni és ez már nagyobb hiba.
Brentford mindenesetre csodálkozott a majmok értelmességén; amint csodálkozott volna az emberek értelmetlenségén, ha olyannak ismerte volna őket , amilyenek.
A táborban tehát - huszonhét héttel Brentford repülőkatasztrófája után - rend volt.
A sziamangok betartották az utasításokat s bár a férfiak, a NŐK, a nők pedig a FÉRFIAK felírású kerítés mögé jártak elvégezni a dolgukat, de legalább nem egy helyre jártak és ez is valami.
Brentford bevezette az általános védkötelezettséget, ha nem is így nevezte el .
Amit tehát Nagybritannia nem tudott elérni a maga polgáraival, azt Brentford elérte az őserdőben.
Minden 12 évet betöltött sziamang köteles volt résztvenni a gyakorlatokon; és minden nap kétszer voltak gyakorlatok.
Lándzsavetés, íjjkezelés , kődobás és futás volt műsoron.
Azután minden harmadik sziamang elterült a földön s a másik kettőnek a táborba kellett szállítania.
Ez a gyakorlat idővel nagyon népszerű lett.
A sebesülés megjátszásában óriási mulatságot leltek s nagy színészi képességről tettek tanuságot a sziamangok.
Ugy jajveszékeltek, köhögtek és prüszköltek, hogy alig akarták abbahagyni.
Külön előadásokat tartott Brentford a magántulajdonról.
A tolvajokat szigorúan büntette.
Természetesen most már nem csak élelmiszertolvajokról lehetett szó , hiszen a hímeknek lándzsájuk, késeik és különféle fantasztikus tárgyaik voltak , amelyeket maguk faragtak; a nőstényeknek pedig színes gombákkal teleaggatott füzéreik.
Tekintve azonban, hogy semmiben sem szenvedtek szükséget addig, amíg a táborból nem mozdultak ki, nem volt nehéz leszoktatni őket a lopásról.
Sokkal nehezebb volt elérni azt, hogy ne hagyogassák el a holmijukat...
Kétségtelen, hogy Brentford legnagyobb fegyvere az volt, hogy a sziamangok jobban éltek, mint addig.
A vadállatok - egyelőre - messze elkerülték ezt a helyet, ahol különös szagok és vörös füst szállt az ég felé és mindig lárma volt...
De éppen ez volt az, ami legjobban aggasztotta Brentfordot.
Hiszen ő a sziamangok javát akarta, de nem úgy, hogy itt öregedjen meg ezen a miazmás tisztáson.
Be kell bizonyítania nekik, hogy meg kell hódítaniok az őserdőt, ha a jövőre gondolnak s nem akarják mindig elveszteni azt a kevés előnyt, amit szereztek.
De hogyan kényszerítse őket arra, hogy a jövőre gondoljanak?!
Ez a kérdés azonban nem volt még aktuális.
- Kevesen vagyunk - jegyezte fel ebben az időben Brentford - és az őserdő igen nagy, erős és borzalmas itt köröskörül .
Erősödni kell, fegyverkezni és szaporodni, ha keresztül akarjuk vágni magunkat az egymillió vadállat, tízmilliárd mérges növény és százezerbillió baktérium gyűrűjén.
Moaka és Szi-Huhu.
Brentford ebben az időben agitátoriskolát nyitott.
Egyelőre Moaka és felesége , Szi-Huhu hallgatta a tanításait.
Gutta már elég nagy volt és mindig Brentford körül ugrált.
Brentford szerette a csemetét, amelynek domború homloka volt és már gagyogott s az első szó, amit megtanult, Pepong volt.
Brentford órákon és heteken át tanította Moakát és Szi-Huhut és megérttette velük , hogy el kell menniök, messze, sokfelé, minden helyre, ahol sziamangok élnek.
Minél több sziamangot kell idehívniok, rábeszéléssel, csellel, ahogyan éppen sikerül .
Meg kell magyarázniok, hogy Brentford hadsereget toboroz, hogy meghódítsa az őserdőt, amely a sziamangoké lesz végtől végig; kivéve azokat a helyeket, ahol más néven, Peponghoz hasonló "gaggam " -ok élnek.
Brentford nem elégedett meg azzal, ha Moaka kijelentette, hogy érti; a gondolat bent ül a koponyája hátsó részében és többé nem tud elrepülni onnan.
Ujra és újra elmagyarázta; újra és újra elismételtette velük ugyanazt.
És végül elérte, hogy Moaka teljesen, Szi-Huhu is körülbelül tisztában volt az elérendő céllal.
Ekkor aztán Brentford hatásos és célravezető mondatokra tanította meg őket, amely mondatokat majd politikai körútjukon felhasználhatnak.
Ezekbe a mondatokba sűrűn kevert idegen és Moaka előtt ismeretlen szavakat, mert az volt az elve, hogy az igazán lelkes és száz százalékig megbízható politikai szónoknak nem kell, sőt nem szabad tisztában lennie annak az értelmével, amit mond.
Mindazonáltal a mondatoknak - amelyek közül hetenkint egyet tanultak meg tökéletesen Moakáék - nagyon is tiszta értelme volt és ez pontosan fedte is Brentford nézeteit és felfogását.
Végül Moaka és Szi-Huhu a következő mondatokat tudták, tökéletesen és kellő hangsúlyozással is:
- A sziamangok az őserdő egyetlen nemes faja; a többi állat mind aljas, kapzsi , alattomos és büdös.
- A sziamangok sokan vannak és a többi állatok szaporodása veszélyezteti a sziamangok létérdekét.
- A diktatúrában a nép életereje nyer dinamikus kifejezést.
- Gondoljatok a sziamang-gyermekek jövőjére!
- A harc halált okoz, de mindig az hal meg, aki menekül és sohasem az, aki támad!
- Halált érdemel az a nép, amely bármilyen élettel beéri!
És végül:
- Ne tűrjük, hogy a makik elegyék előlünk a szimantung-leveleket!
Ez utóbbi nagyon tetszett Moakának, mert megértette.
Szi-Huhu, egy lelkes pillanatában, nagy beszédet tartott az egybegyűlt sziamang anyáknak, amelynek során a következőket mondotta:
- A sziamangok az őserdő dinamikus állata, amelynek szaporodása veszélyezteti az életerő gyerekeit!
A harc büdös és a nép kifejezéseinek létérdeke, hogy meneküljön!
Olyan kitűnően hangsúlyozta mondanivalóját, hogy a majmok valósággal dühbegurultak s egy láthatatlan ellenség felé acsarkodva, rázták kezüket és alig aludtak az éjjel.
Szi-Huhu tökéletesen meggyőzte őket.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szeptember elején Moaka és Szi-Huhu elindultak politikai körútjukra.
Brentford , állatbőrökből két hátizsákot készített nekik s abban, többek között, néhány szál gyufa is volt, amelynek használatát Moaka régen megtanulta.
Csak két dárdát vittek magukkal, mert mindaketten tudtak már újat faragni, ha valamelyiket elvesztenék.
A búcsúzásnál az egész törzs együtt volt.
Gutta keservesen sírt, de Brentford megvigasztalta.
Moaka és Szi-Huhu távozása után Brentford ismét lázba esett és csak nagy megerőltetéssel tudott a majmok munkájára felügyelni.
Ebben az időben egy bőrlabda készítésével foglalatoskodott, mert azt akarta, hogy a sziamangoknak szórakozási alkalmuk is legyen.
Valóban, minden hálát megérdemelt, mert nehéz helyzetében önzetlenül, önmegtagadással és nagy lelkierővel vezette, támogatta és védelmezte a rábízott életeket.
A rajongók.
Senki se tudhatta, meddig tart Moaka és Szi-Huhu lelkesedése; helyesebben meddig maradnak emlékezetükben a kapott utasítások.
Brentford egyéniségének varázsa , szavainak emléke ott ízzott a két intelligens és fanatizált majomban, amint átkeltek a Liang-patakon s elindultak a Chilapeng-hegy keleti oldala felé!
Furcsa dolog volt az őserdőben ez a sziamang-pár, amely a földön járt , egyenesebben, mint a sziamangok szoktak; s hátizsákot cipelt a hátán.
Beszédmódjuk is furcsa volt; mert bár ismerték az őserdő nyelvét, de sután gagyogva angol szavakat is kevertek közé.
Köztudomású, hogy a kígyó éppolyan kevéssé tudja modulálni sziszegő hangját, mint egész sereg állat, amely sokkal butább a kígyónál.
Épp ezért hamarosan egyhangúvá lett Istiling kérdezősködése .
Istiling mérföldeken keresztül nem tágított tőlük; folyton ott siklott Moaka sarkai mögött és azt kérdezte:
- Mi az a hátadon?!
Mi az a hátadon?!
Mi az a hátadon?!
De Moaka nem tudott felelni, mert nem emlékezett a hátán levő tárgy nevére; csak azt tudta, hogy ott van, ott kell lennie és sok minden egyéb tárgy van benne.
Két orrszarvúmadár is feltette magában, hogy elkíséri őket.
Ezek váltakozva kérdezték:
- Mért jársz a földön?!
Mért jársz a földön?!
Ez az erdő káprázatosan szép volt: ritkább, mint a tó déli és nyugati oldalán.
A futónövények, léggyökerek szövevénye olyan volt előttük, mint ritkás függöny, mely széltében sem ér véget soha; mintha állandóan egy függöny metszetében botorkálnának előre.
Világos volt az erdő s a fény átragyogott a vörös kvasszialeveleken.
Cukor- és szágópálmaligetek következtek; sütkérező kígyókkal és fácánokkal.
A talaj emelkedett s megjelent a mocsári ciprus néhány tűleveles előőrse.
Szi-Huhu időnkint megállt, letépett egy csomó sziamantung-levelet s nagy részét átadta Moakának.
Ha letelepedtek - mert a járás igen fárasztónak bizonyult - akkor Istiling azonnal gyűrűbe csavarodott s a két orrszarvúmadár is elbóbiskolt felettük, valamelyik ágon.
Időnkint felszisszent a kígyó:
- Mi az a hátadon?!
Mi az a hátadon?!
S a madarak:
- Mért jársz a földön?!
Uggam!
" Uggam" Fekete Majmot jelent s Moaka így felelt erre:
- Mi nem vagyunk már fekete majmok.
Mi nagy és erős sziamangok vagyunk, akik Szigong darabjaiból lettünk és nem tűrünk magunk közt mást, mint sziamangokat.
- Megölünk mindenkit - mondta a szelid Szi-Huhu vakarózva.
A kígyó homlokráncolva s pislogva töprengett.
- Megváltoztatok - sóhajtotta.
- A bőrötök régi, de ami benne van, új.
- Ti nem tudtok megölni senkit! - károgott az egyik madár, nagy csőrét himbálva a fejük felett.
- Gyöngék vagytok, fekete majmok!
Moaka feltápászkodott s tovább mentek; de menet közben is folyt a vita, mert egyik sem engedte, hogy a másik mondja ki az utolsó szót.
- Ha beléd döföm ezt a dárdát, meghalsz! - jegyezte meg Moaka és a kígyó nevetett.
- Bolond vagy, - felelte Istiling.
- Nem tudom, mi az, de senki se várja meg, amíg belédöföd.
Moaka elhajította a dárdát, de ez a kígyó mellett fúródott a földbe.
Ugyanabban a pillanatban Istiling a remegő dárda köré tekergőzött és gúnyosan nézett Moakára.
- Add vissza a dárdát - kérte Moaka, - mert anélkül nem mehetek tovább.
A kígyó otthagyta a dárdát és a két madár epés megjegyzésekkel kísérte az esetet.
Harmadnap Moaka megunta az állandó csúfolódást és Szi-Huhuval együtt felkapaszkodott a lombok közé.
Itt ágról-ágra lendülve, sokkal gyorsabban haladtak előre, bár a dárdák és hátizsákok meglehetősen terhükre voltak.
Aznap az ágak között magábaroskadt, beteg sziamangot láttak.
Ezt a sziamangot kullancsok lepték el, csontig soványodott s szemei kiálltak üregükből.
Kuh-Kuh volt a neve.
Moaka Uj - Sziamang - módon üdvözölte: a feje felett összeütött tenyérrel.
Kuh-Kuh olyan tekintettel felelt rá, amely fáradt volt, mint egy vemhes felhő, amely már csaknem leszakad az égről.
- Hova mentek? - kérdezte Kuh-Kuh és Moaka felelt:
- Sok mindent kell mondanunk mindenkinek.
Pepong küldött, aki a Holdból esett a népre.
A sziamangok erősek és sokan vannak: övék az erdő.
- Pepong?! - kérdezte Kuh-Kuh közönyösen.
- Igen! - felelte Szi-Huhu, de egyetlen mondatra sem emlékezett abból, amit megtanult.
Kérdően nézett Moakára.
- Diktatúra! - próbálta kimondani Moaka.
Kuh-Kuh csendesen ingatta a fejét.
- Talán ti erősek vagytok - mondta szomorúan - de én gyenge vagyok.
- Pepong erőt tesz a melledbe! - mondta Moaka - gyere velünk.
Kuh-Kuh tudta, hogy ezek hazug fecsegők.
Már lemondott az életről és sok mindennel tisztában volt: elsősorban a saját fajtájával.
Emlékezett olyan társaira, akik bementek az erdőbe, leültek egy patak mellé, aztán visszajöttek és napokon át mesélték hőstetteiket.
De Kuh-Kuh érezte, hogy elfogy az élete, mint nyáron egy fa odvából a víz, mikor a nap süt rá.
Ezért nagy erőfeszítéssel felemelkedett.
De nem volt bátorsága nekirugaszkodni.
- Lent a földön! - bíztatta Moaka és Kuh-Kuh csodálkozva nézett rá.
Azonban levezették és lent elindultak vele visszafelé.
Szi-Huhu az egyik kezét fogta, Moaka a másikat.
Igy nagyon lassan haladtak előre.
Moakában időnkint felmerült valami homályos aggály, hogy nem ez volt hosszú és fáradságos útjuk és fontos küldetésük célja.
De Kuh-Kuh közben reménykedni kezdett és kíváncsi volt, Pepongra.
Hét napig vándoroltak visszafelé és már elvesztették dárdáikat és a két hátizsákot és Szi-Huhu lábai sebesek voltak; Kuh-Kuh pedig már annyira elgyengült, hogy vonszolniok kellett.
Igy aztán nem is tudtak vele átúszni a Liang-patakon.
Letelepedtek a keleti partjára és egész délután kiáltoztak, de nem jött senki, pedig látták a füstöt odaát.
Már sötétedett, amikor P'kami egy fa tetejéről észrevette őket s nemsokára elindult egy tutaj értük.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Brentford nem mutatta csalódását.
Sok erős, fiatal sziamangra volt szüksége s hoztak helyette egy haldoklót!
De Moaka így szólt hozzá:
- Megmondtuk Kuh-Kuhnak, aki gyönge, hogy te erőt teszel a mellébe és ezért eljött.
Brentford tehát kénytelen volt megpróbálni a lehetetlent.
Csak egyetlen olyan szer állt rendelkezésére, amelytől a kullancsok önként lehullanak; s ezt a szert önmagából kellett nyernie.
Sok vizet ivott tehát s késő este végigöntözte Kuh-Kuht.
Mintegy harminc kullancs hullott le róla s ezeket Brentford elégette .
Másnap a többitől is megszabadította Kuh-Kuht és sok pizángot etetett vele .
Kuh-Kuh felépült és megint kövér lett, mint a többiek.
És Moaka így szólt hozzá:
- Megmondtam neked, Kuh-Kuh, hogy Pepong erősebb, mint a párduc, mert a párduc csak elveszi az erődet, de Pepong visszaadja.
Kuh-Kuh sokáig nem tudta megérteni, mi történt vele; de amikor végre teljesen megértette, akkor felordított örömében.
És így Brentford egy engedelmes követővel gazdagabb s egy nagy reménnyel szegényebb lett.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
De Homahi, az egyetlen, akinek szabad volt elcsavarognia, néhány nappal később véresen és összeverve tért vissza a táborba.
Kiderült, hogy a Zöld Vízesésnél nagy és erős sziamang-csapattal találkozott.
Ő nem tanult szónokolni s nem ismerte Brentford elveit, annyira se, mint Moaka.
A legegyszerűbb eszközhöz folyamodott: dárdájával ütlegelni kezdte s a tábor felé igyekezett terelni őket.
Erre, természetesen, összetörték a dárdáját, Homahit pedig, aki már nem volt tisztában az erőviszonyokkal, alaposan helybenhagyták.
Brentford ebben az időben rendelte el - s rendelete csak abban különbözött az európai rendeletektől, hogy naponta rendelte el ugyanazt, amíg a sziamangok meg nem szokták, - hogy őt se Pepongnak, se Gaggam-nak, se Szigongnak ne szólítsák , hanem egyszerűen Sir !- nek.
És Homahi, aki nagyon izgatott volt és handabandázva közeledett hozzá, így szólította meg:
- Sir, parancsold, hogy sokan menjünk el és öljük meg azokat a büdös tolvajokat.
- Homahi! - felelt rá Brentford - ha mi megöljük a sziamangokat, akkor a tigris és a kígyó is megöli a sziamangokat.
Parancsom az, hogy a tigrist és a kígyót öljük meg, a nagy és okos sziamangnépet pedig tiszteljük.
Homahi zavartan ácsorgott előtte.
- De Sir! - mondta - engem meg akartak ölni.
- Mert buta voltál.
Most elküldjük Moakát és Szi-Huhut, akik beszéddel fogják legyőzni őket.
Maga elé hívta Moakát és feleségét.
- Emlékeztek még arra, amire tanítottalak benneteket?!
Moaka nem felelt, de Szi-Huhu szemrebbenés nélkül hazudta:
- Igen, Sir.
- Moaka, fogd ezt a rudat, aminek a vége lángol és menj el hozzájuk.
Mondd meg nekik, hogy jöjjenek ide, mert különben ők is úgy fognak lángolni, mint ez a rúd és akkor fejükre ejtem a Holdat.
Moaka tehát elindult Szi-Huhuval, de nem sok meggyőződéssel cipelte maga előtt a lángot.
A kelepce.
Nem messze a tábortól, a Liang-patak mentén eljutottak a Zöld Vízesésig.
Itt kuporogtak egy magas fán hajnalig, amikor is az éktelen ricsaj elárulta, hogy a keresett sziamangok nem lehetnek messze.
Moaka kiáltozni kezdett és nem sokkal utána mindenfelől csörrent és zörrent az élősdi bozót, amely a fák koronáját átláthatatlanabbá teszi az aljerdőnél is .
Köröskörül nagy, fekete fejek bukkantak fel; hatalmas alkatú és izomzatú hímek ; élükön Dud-Dar, a főnök.
Moaka hallott már a Go-hegy sziamangjairól: ezek voltak a Világ legerősebb és legvadabb sziamangjai.
Mindjárt tudta, hogy velük akadt össze.
A többire Moaka már csak úgy emlékezett, mint valami rossz, nagyon fájdalmas álomra.
Tudta, hogy beszélt hozzájuk, Pepongról, a tűzről és még valamiről, de már nem emlékezett a saját szavaira.
A Go-hegyi sziamangok nem bántották, de nem is törődtek vele.
Apró, csillogó szemük Szi-Huhura szegeződött, aki karcsú és csábítóan fiatal volt és nagyon tetszett nekik, amint eddig még mindenkinek tetszett.
De ezek a sziamangok nem törődtek Moakával, aki csenevésznek tűnt mellettük.
Egyikük rángatni kezdte Szi-Huhu kezét és Szi-Huhu egész testében remegve, de hősiesen ellenállt.
Ekkor Dud-Dar hatalmas, fekete alakja tornyosult föléje.
A kicsi és remegő Szi-Huhu szinte eltűnt a boltozatos mellkas alatt.
És a következő pillanatban Dud-Dar egy nagy szökéssel eltűnt a lombok között, messze alant; és magával vitte Szi-Huhut.
Még egy másodperc s már az egész bandának nyoma veszett.
Moaka felkiáltott s forróság verte ki a testét.
Utánuk eredt, lélegzetétvesztve, kétségbeesett reménykedéssel; de félkezét tudta csak használni, mert jobbjában a fáklyát kellett tartania.
És vagy rossz irányban törtetett a lombokon át; vagy pedig a Go-hegyiek igen gyorsak voltak.
Mert alig telt bele tíz perc; az őserdő teljes pompájában kitárult a vízesés felett kuporgó Moaka előtt: de sehol nyomukat se látta többé.
Északra hatalmas, szakadékos, kopár lejtő vonult végeláthatatlan messzeségbe.
De kétoldalt s mögötte kimondhatatlanul nagy és rejtélyes és beláthatatlan erdőség , amely innen a magasból olyan homogén volt, mintha egyetlen, százmilliárdtonnás masszából öntötték volna.
Ez a mindent beborító zöld tömeg hol világosfényű volt , hol pedig, nagy darabon, árnyékoszöld, vagy csaknem fekete.
S az egész felett ott kuporgott mérhetetlen bánatával Moaka.
Fülében a vízesés dübörgött, szemei kápráztak, szíve hevesen, sajogva zakatolt, mint egy idegen állat, amely belülről akarja tönkretenni Moakát.
De jobbkezében ott füstölgött a fáklya.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ez volt az oka annak, hogy Brentford az esztelen - vagy legalább is korai - vállalkozásra elszánta magát.
Brentford arra született, hogy parancsoljon és ilyen szempontból balvégzete volt, hogy angolnak született.
Az angol polgár nem szereti, ha parancsolnak neki, mert ez megakadályozza abban, hogy engedelmeskedjék.
Más országokban is vannak önérzetes emberek, akik csak önként hajlandók engedelmeskedni és ez nem is paradoxon, mert hiszen az "önként" azt jelenti, hogy saját belátásuk szerint választanak maguknak parancsolót.
De, kevés az önérzetes ember és az önérzet különben is, az angol területeken kívül csaknem mindenütt, csupán fiatalkori tünet.
Ami azonban Brentfordot illeti: a parancsolásra született embernek is van szíve.
Brentford szerette Moakát; de a főérv mégsem ez volt, hanem az, hogy Moaka visszahozta a fáklyát.
Ez már kifejezetten elvhűség; ha a szobatudósok szemében nem is, Brentford szemében az volt.
Talán utólérte volna a feleségét és ki tudta volna szabadítani, ha nincs a kezében a fáklya és nem gondol Brentfordra.
Moaka talán már érezte, hogy neki hivatása van.
Egy új sziamangvilág előharcosa, aki fellázad az erdő magános vadjainak rémuralma s a pipogya belenyugvás ellen.
Moaka - ellentétben a harcias Homahival - nem ment panaszra Brentfordhoz és nem követelt bosszút.
Homahit megverték, de mi ez ahhoz képest, ha valakitől durva , erős idegenek elveszik a feleségét, akivel együtt nőtt fel s akitől gyereke van ; még csak egy, de az is valami.
Moaka naphosszat mozdulatlanul ült egy ágon, csillogó szemekkel és nehezen , sóhajtozva lélegzett.
Kifejezéstelen szemekkel bámult a zöldfényű lomberdőbe, ahol madarak röppentek s apró rágcsálók futkároztak vékony ágakon.
Ügyet sem vetett a sürgés-forgásra, ami odalent felverte a tábort.
Brentford most komoly hasznát vette Homahinak.
Homahi egyik sziamangtól a másikhoz ment és a fülükbeordított.
Állandó izgalomban tartotta őket s amelyikük munkakedve csökkenni kezdett, azt fenéken rúgta.
Két nap alatt húsz harcos állt útrakészen; fakéssel, dárdával felszerelve.
P'kami a táborban maradt a többiekkel; bár úgy tett, mintha ez nagyon rosszul esne neki, a valóságban örült, mert gyáva volt.
Homahinak és Brentfordnak íjja is volt.
- Sir - mondta egy reggel Homahi - menjünk.
Brentford már nem tudta, milyen nap volt ez, vagy milyen hónap...
Ordítozva indultak el és Moaka fegyvertelenül, csüggedten szökött utánuk, valami vad kétségbeeséstől űzve.
Csupán a fakése lógott az oldalán, rotangkötélre erősítve.
A Liang túlsó oldalán Brentford csendet parancsolt.
Innen kezdve szótlanul meneteltek és Brentford volt köztük - valóban - a legizgatottabb.
Mert arra gondolt, hogy ha ez a büntetőexpedició sikerrel jár, akkor ugyanígy elindulhatnak a távoli tenger felé... és ami néhány hónappal ezelőtt reménytelennek , teljességgel lehetetlennek látszik, talán mégis megvalósul: élve emberek közé juthat ebből a pokolból.
De aztán eszébe jutottak a "pokol" egyéb oldalai is.
Moaka tragédiája, a sziamangok jövője s a civilizáló munka...
Valójában nagy kérdés, hogy a sziamangok megszervezése csupán eszköz -e az ő meneküléséhez, - vagy pedig, a jövendő szemszögéből nézve, éppen a fordítottja áll?!
Elkerülték a veszélyes bozótokat s a Chilapeng lábánál, egy pálmaliget toronymagasságában ütöttek tanyát; mert valószínű volt, hogy a Go-hegyi sziamangok, amint az már a multban sokszor megtörtént, a déli hőség s a gyümölcsdús erdők és szavanák felé vonulnak...
Hajnalban az őrszem rémült rikácsolására ébredtek.
Köröskörül a liget feketéllett a sok-sok Go-hegyi sziamangtól!
A dammamadai csata.
Szi-Huhu eleinte nem volt teljesen eszméletnél.
Nem tudta jól megfigyelni, mi történik vele.
Ájulásszerű és mégis izgalmas állapotából a hatalmas főnök, Dud-Dar erős szaga serkentette fel.
Ez éppen ugrás közben, két távoli ág között történt s Dud-Dar csaknem lezuhant, Szi-Huhuval együtt.
A vad rohanás napnyugtáig tartott s elég hosszú és mozgalmas volt ahhoz, hogy Szi-Huhu tökéletesen visszanyerje ítélőképességét és tisztában legyen a helyzettel.
Napnyugtakor vörös fény borult a beláthatatlan kerületű ligetre , amelyet az őserdőben Dammamada néven neveztek.
( Sok - Kopasz - Fa - Kövek - Között. )
Valóban rengeteg, kurtatörzsű nipapálma állt itt meglehetősen nagy távolságra egymástól.
Köztük harasztok, melastomák és gyömbérfélék szőnyege tarkállott.
A Go-hegyi sziamangok nagy csapata hamarosan elhelyezkedett a gombaformájú fákon és nyugatról, a Chilapeng-hegy felől óriási árnyék közeledett, mint egy szédítő méretű szemfödél.
A különös tájék félig fekete volt, félig piros.
A sziamangok örültek a pihenőnek.
Az egyik fáról verekedő szerelmesek lihegése és acsarkodása hallatszott, a másikról horkolás.
Egy sziamang-nőt szülési fájdalmak leptek meg és vészes jajgatása felverte a csendet.
A liget tele volt fácánnal; ott surrantak , futottak, helyezkedtek köröskörül, de láthatatlanul.
Szi-Huhu idegesen figyelte a fácánokat; amelyek ötször változtattak helyet, amíg egyszer végre elaludtak valahol.
Az egyre mélyülő sötétségbe merítette lázas szemeit az elrabolt sziamang-feleség , hogy szemhéjainak izzását lehűtse a táguló, hűvös éjszakában.
Vagy talán Moakát akarta látni ott, ahol semmi se látható már, az sem, ami az orrunk előtt van...
Dud-Dar hatalmas árnyéka ott meredt fel, közvetlenül mellette.
Dud-Dar nyugodt volt, míg Szi-Huhu szíve hevesen, fájdalmasan vert, mintha ki akarna ugrani a melléből.
Igy ültek egymás mellett, egy nipapálma koronájában.
Dud-Dar, a nagy és erős főnök tapintatos volt.
Ült és várt.
Tudta, hogy Szi-Huhu már az övé; várhatott tehát.
Még a nevét is tudta, mert Moaka kiáltásai még a fülében csengtek.
Végül, amikor minden hang elcsendesült, csak millió bogár, tücsök és surrogó denevérszárny olvadt össze azzá az éteri hanggá, ami a földkerekség minden nyári éjszakáját olyan egyformává teszi, - akkor Dud-Dar gyengéden megérintette Szi-Huhu lelógó balkarját.
- Szi-Huhu! - dörmögte - Dud-Dar itt van!
Szi-Huhu nem felelt.
Ezt Dud-Dar biztatásnak vette.
A dolog úgy történt, hogy Szi-Huhu tele volt dühvel, félelemmel és szomorúsággal s az utolsó pillanatig bizonyosra vette, hogy inkább lelöki Dud-Dart a fáról és elszalad, semmint hogy megadja magát.
De nem így történt.
Mert Dud-Dar lenyűgözően nagy és erős volt s amikor Szi-Huhu erőszakos támadásra várt, akkor nem történt egyéb, mint hogy beleolvadt egy végtelenül erős és gyengéd és ellenállhatatlan ölelésbe.
És még szégyenkezni se ért rá és Moakára se gondolt; egyáltalán nem gondolt semmire, egész teste kiforrósodott, vére fellobbant; szemeit behúnyta , mert most már nem akart látni semmit.
Amikor ismét felnyitotta őket, más, megváltozott tájat látott maga előtt.
A sötétség eltűnt és fénylő, fehéreskék sugárzás tört fel a ligetből.
Az ürben úszó Hold fénye mindenüvé behatolt; a pálmalevelek, harasztok és cserjeágak vékony , szénfekete vonalakat rajzoltak a hömpölygő sugárzásba.
Fekete árnyak ültek mindenfelé a fákon; aludtak, szeretkeztek, vagy álmaikban fészkelődve, mozgatták a még napfénytől forró leveleket.
Dud-Dar erőszakos fráter volt, de nem állandó egyéniség.
Az emberek azt mondták volna, hogy igazi majom, mert mindent utánoz, ami az útjába kerül.
De nem így volt.
Dud-Darnak nem volt határozott elképzelése arról, hogy milyennek is kell lennie?
Ha tehát orángutánnal találkozott, akkor mindaddig orangután-módon járt , bömbölt és viselkedett, amíg el nem felejtette.
Volt időszak az életében, amikor négykézláb járt és rettenetesen ordított.
Legszebb emléke volt az a kis medve , amely így szólt hozzá:
- Nagyon megijesztettél, Dud-Dar!
Azt hittem, Sheela-Wishla jön, a kövér párduc!
Most azonban teljesen Szi-Huhu varázsa ejtette rabul.
Szi-Huhu csendes volt , gyenge és szelíd és szép.
Dud-Dar a sötétben szende arcokat vágott és elhatározta , hogy csendes lesz és karcsú, mint új szerelme.
- Szi-Huhu! - mondta neki, míg együtt nézték a holdas tájat - elmegyünk a Nagy Fához és sokat eszünk és mindig a te kezedet fogom.
Szi-Huhu nagyot sóhajtott.
- Nem, Dud-Dar - mondta - én a Kis Tóhoz megyek, ahol eddig voltam.
- Ott van a férjed! - morogta Dud-Dar.
De Szi-Huhu furcsán nevetett.
- Ott van Pepong és megöl, ha elmegyek.
- Pepong?!
Mi az?! - kérdezte Dud-Dar és dühösen meredt a sötétbe.
- Pepong a sziamangok ura, egyik kezében élet van, a másikban halál.
Ő eljön és visszavisz.
Dud-Dar a mellét verte.
- Azt már nem!
Azt már nem!
Azt már nem! - mondta harciasan.
- Mit akarsz?
- Elszaladok veled.
- Pepong gyorsabb.
- Négy lába van?
- Kettő.
De hosszú.
Dud-Dar elgondolkozott.
- Szi-Huhu - mondta végül - ez nagy titok!
Van a dzsungelban egy tó és abban alszik egy fehér elefánt.
Mikor én ilyen kicsi voltam, már ott aludt, a tó fenekén.
A hasából minden holdnapkor kinő egy virág.
Aki ezt a virágot megeszi, az elefántfejű lesz és kék lábai nőnek.
Szi-Huhu nagyon csodálkozott, mert nem gondolt arra, hogy Dud-Dar hazudik.
De Dud-Dar sokszor eszelt ki ilyen "titkokat" és mindenki nagyon szerette hallgatni , amikor róluk beszélt.
És most olyan csodálatos volt, hogy Szi-Huhu egész éjjel hallgatta és nem is volt álmos és alig gondolt Moakára és ha gondolt is rá, már csak alig-alig sajgott a szíve.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hajnalban megint egészen más képe volt a dammamadai ligetnek.
Most vad-sárgán izzott minden; dús, párás, fénylő paradicsom volt, húsos gyümölcsökkel és nagy , dagadt virágokkal, amelyek úgy csillogtak, mintha véres lébe mártották volna őket .
Fácánok, kolibrik repkedtek a levegőben; türkizkék, sárga és korálpiros színeik vidáman csillogtak a napsütésben.
Szi-Huhu mégis elaludt hajnalban, most pedig szemeit dörzsölgette, hogy megszokják a vakító fényözönt.
És ekkor Wiwem, a törzs legszemfülesebb és legenyveskezűbb személyisége, kiabálni kezdett egy magas fa tetején:
- Mi van a kezükben?!
Kik ezek?!
Itt vannak!
Dud-Dar felmászott Wiwem mellé és látta, hogy mi van a kezükben és hogy kicsodák .
Részben harci vágytól, részben pedig a kiváncsiságtól indíttatva a Go-hegyi sziamangok végre is hajlandóknak bizonyultak bekeríteni az idegeneket.
Győzelem.
Az összecsapás első része egyoldalú volt és kissé zűrzavaros.
Brentford és dárdás harcosai a nipapálmákon ültek; a Go-hegyiek pedig körülöttük szóródtak el .
Brentford éles parancsszavaiba belesivított messziről Szi-Huhu hangja:
- Pepong!
Ekkor Brentford leugrott a fáról és Moaka is.
A harcosok, dárdáikat szorongatva , követték őket.
Aztán a Go-hegyiek egyszerűen megfutamodtak.
De Brentford, aki mindenre figyelt és mindenütt jelen volt, el tudta érni, hogy a zárt sorok ne bomoljanak fel .
Egyenletes menetben követték az ellenséget, amely a ritkás pálmaligetben nem tudott elrejtőzni és így valamivel lejjebb csakhamar ismét összeverődött.
Brentford látta, hogy tanácstalanul állnak, összedugják nagy, fehérszakállú fejeiket s feléjük mutogatnak.
Megismerte Szi-Huhut is közöttük.
- Előre, sziamangok! - kiáltotta és magasraemelt dárdával, szaladni kezdett.
A többiek utána.
Az ellenfél - sokkal többen voltak és nagyobbak és erősebbek is - csodálkozva bámult s egész közelre bevárta őket.
Csak, amikor már néhány lépés választotta el őket egymástól, akkor horkant fel Dud-Dar és felemelt karokkal rontott előre.
A harc rövid és heves volt.
Néhányan Brentford sziamangjai közül bután elfordították a dárdájukat; ezeket megfojtotta az ellenfelük.
De Homahi egymaga négy Go-hegyi sziamangot döfött le, Brentford hármat s a többiek is derekasan verekedtek.
Végül egymásra hemperegtek a vériszapos páfrányok között mindannyian s Brentford a nagy, idegen hímeket csuklójuknál fogva egymáshoz kötözte.
Amikor már tizennégyet összekötözött, akkor meghúzta a kötelet és talprarántotta őket.
Az általános verekedésnek és öldöklésnek vége szakadt.
Homahit is észretérítette néhány jól helyezett ütleg.
Az idegen sziamang-nőstények megrettenve követték őket.
Homahi minduntalan diadalordításban tört ki s a saját fejét ütögette örömében.
Brentford egy közeli tavacska felé vezette a menetet, ő maga is boldog és izgalmasan elégedett volt.
Nem várhatott többet a sziamang-harcosoktól .
Derekasan viselkedtek, meg kell jutalmaznia őket.
Valamilyen érmet készít majd, - gondolta, - amellyel megkülönbözteti a bátrakat a gyáváktól.
Hirtelen-nőtt büszkeséggel és reményekkel sarjadtak benne a tervek .
Színházat rendez majd; kifejleszti az ízlésüket és megtanítja őket a cserekereskedelemre.
Már negyedórája meneteltek, amikor eszébe jutott Szi-Huhu.
Hátranézett és látta , hogy Szi-Huhu nem Moaka mellett lépked, hanem Dud-Dar mellett, aki elrabolta.
Összetartás és erő.
Az út visszafelé valóságos diadalmenet volt.
Brentford virágokkal díszített koszorút viselt a homlokán és csupán csak Moaka volt szomorú.
Mert a tizennégy egészséges Go-hegyi hím jókedvű volt és a három magukkal hozott sebesült állapota is javult, hála a Brentford rejtélyes varázslatának...
A táborba visszaérve még növekedett az öröm: az ottmaradottak örültek a visszatérőknek.
Csodálkozással szemlélték a foglyokat s a foglyok még inkább csodálkoztak a tábor rejtelmein.
Brentford a fogoly hímeket fákhoz kötözte és személyesen vitt nekik ennivalót.
Szi-Huhu nem mozdult el Dud-Dar mellől, ami meglehetősen bántotta Brentfordot és talán innen eredt, hogy később se méltányolta eléggé Dud-Dar rendkívüli képességeit.
Pedig Dud-Dar annyit hallott Szi-Huhutól róla, hogy mindig kiabálni kezdett, ha meglátta Brentfordot.
És miután Brentfordnak az volt a terve, hogy naponta egyet bocsájt szabadon a foglyok közül, Dud-Darral, a volt főnökkel tette az első kísérletet.
Dud-Dar, amikor levették róla a köteléket, eleinte csodálkozva és értetlenül ténfergett a nagy padauk-fa körül.
Aztán megszólította Moakát, de Moaka - érthetően - nem adott választ neki.
Végül, Kuh-Kuh szóbaállt vele, mert Kuh-Kuh új életet kapott Pepongtól és ezért mindig jókedvű és barátságos volt.
Brentford, aki agyagedényeket gyártott ebben az időben, Dud-Dar minden lépését figyelte.
Hallotta, amint a tóban alvó elefántról mesél Kuh-Kuhnak és látta, hogy elkéri a dárdáját s büszkén lépked vele a többiek felé.
- Én vagyok Pepong! - kiáltotta Dud-Dar és mindent megtett, hogy merev térdekkel lépjen.
Az újonnan-jöttek csakhamar megtanultak mindent, amit a régiek tudtak.
A felnövekvő ifjak is tevékeny részt vettek a harci gyakorlatban.
Brentfordot ezidőben rettenetesen megkínozta a láz és már csak abban bízott, hogy mindez nem tart soká.
Körülbelül ebből az időből származik az a két pálmalevél-jegyzet, amit a Liang-patak mellett találtak, tövisre szúrva:
" A sziamangok faji öntudata örvendetesen ébredezik.
Hiszem, hogy eljutok velük a tengerhez s az emberek megértéssel fogadják majd őket.
Nincs erőm hozzá, hogy itt maradjak velük halálomig, bár néha úgy érzem, kötelességem volna.
De ha Szumátrán keresztül verekszik magukat, akkor mégis csak elértek valamit s nem kell, hogy elégedetlen legyek önmagammal ..."
Brentford, úgylátszik, nem volt tisztában vele, milyen rettenetesen messze volt minden elérhető lakott helytől.
Bízott benne, hogy visszajuthat az emberek közé , de ugyanakkor elhivatásnak érezte azt a civilizáló munkát, amit a majmok között végzett.
Ilyen körülmények között érthető hasadás támadt benne.
Mindenáron meg kellett értetnie a sziamangokkal, hogy az ő érdekük öntudatra ébredni s szembeszállni a vadonnal, amelyben csak egy joguk volt: a menekülés joga .
Ugyanakkor azonban tudta, hogy minden törekvése mögött önző cél van: a szabadulás reménye és vágya, amihez segítőtársak kellettek.
Azt hisszük, Brentford túlságosan aprólékos és feleslegesen lelkiismeretes volt , amikor ilyen kérdéseken tépelődött.
A világ minden diktátora és fejedelme a népért dolgozik, de még sohasem volt rá eset, hogy a nép jóllakott volna, a vezetői azonban nem.
Ezzel szemben igaz az, hogy a vezetőknek táplálék és nyugalom kell , hogy dolgozhassanak a népért, amely azért van, hogy dolgozzanak érte és nem azért , hogy zabáljon.
Ha a fáraók betartották volna a 8 órai munkaidőt és nem raktak volna minden rabszolga hátára fél mázsával többet, mint amennyit elbírt, akkor az ország kultúrája előbb tűnt volna el a föld színéről, semmint e kultúra örök bizonyítékai felépültek volna; s e rabszolgáknak át kellett érezniök, mennyire eltörpül az ő étvágyuk ama tény mellett, hogy Mrs és Mr Smith szelleme ( Detroitból) közvetlenül találkozhatik a fáraók szellemével.
A sziamangok nem tudták, hogy Brentford szabadulni akar tőlük, ez tény.
De Brentford se tudta, hogy ez nem is fontos.
A jövendő generációk fontosak, az elvetett maghoz hasonló gondolat, amely évről-évre nagyobb területet népesít be majd.
A természetes fejlődés a fontos; amiben csak az nem hisz, aki elfordul az igazságtól; és csak az hisz feltétlenül benne, aki az igazságnak egy részével is beéri.
Tegyük fel, hogy Brentford a jövőbe lát; és azt látja a jövőben, hogy a sziamangokat sikerül felébreszteni s megindítani társadalmi és egyéni fejlődésük folyamatát; maga Brentford azonban sohase jut el a Merapi-vulkán lakott vidékére, hanem elpusztul ebben a harcban.
Ha ezt látta volna a jövőben, akkor Brentford otthagyta volna a sziamangokat.
De , ha a jövőbe látna s ezt látná benne, - melyik népvezér cselekedne másként?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE