Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kóbor Tamás
A tisztesség nevében
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
19
Bekezdés
1224
Mondat
2929
Szó
32218
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
Ha Szepesi Flóra rendes látogatásait csak a léha és hitvány oldalukról ismerte , Hernyány György gondoskodott róla, hogy őt csak a megközelíthetetlen férfi-öntudat szempontjából ismerje meg.
Ez a gavallér, anélkül, hogy tudatosan képmutató lett volna, Flórával szemben olyan magatartást tanusított, ami tévedésbe ejtette volna az asszonyt akkor is, ha egészen közömbösen viseltetett volna vele szemben.
Ahogy a gondviselés minden kreaturáját ellátja oly tulajdonságokkal, melyek kirendelt milieujében fegyverzetét teszik az élet küzdelmében, úgy ennek a tökéletesen üres , jelentéktelen embernek megadta a viaszkos lelkületet, a simulhatóságot, amely mindig a körülményekhez képest változik.
Szepesi Flóra egy embert vélt megvásárolni magának , kinek személyében a férfinemet úgy megalázza, mint őt alázták meg a férfiak s ime büszke, rideg visszautasítást talált benne, kemény, hajthatatlan urat s észre sem vette, hogy mikor az az ur nem adja el magát, az árát mégis csak zsebre rakja.
Az első találkozás mámora után Hernyány György olyannak mutatkozott, mint aki keservesen megbánta gyöngeségét, de mártirja adott szavának.
Úgy rakta zsebre a Szepesi Flóra pénzét, mintha jajszó nélkül türné az inkviziczió minden torturáját.
A mellett láthatóan rejtegette a Flóra iránt benne kelt szerelmet, melyet mintha iparkodnék magába fojtani, félvén a gyanutól, hogy érzelme csak tettetett.
Szepesi Flóra is az első est keserü mámora után mintha szégyenlette és esztelennek találta volna ötletét.
Nagyon, de nagyon szivesen visszaadta volna Hernyány-nak adott szavát, de hát meg volt fogva a saját hálójában.
Mit csináljon?
Ha, azt mondja neki : uram, én tegnap nem tudtam, mit beszélek, tekintse úgy, mintha nem egyeztünk volna meg semmiben - akkor Hernyány-t voltaképen az utczára teszi, a nyomor kellő közepébe s halálba kergeti.
Arra gondolt, amit Hernyány neki mondott: »Az életem nem az enyém , hanem az öné, tehet vele, amit akar.«
Ezzel a kijelentéssel Flórára hárította át a maga életéért való felelősséget s az asszony természetesen nem mondhatta ki a szót , mely egy életnek véget vetne.
Hernyány György jött, komolyan üdvözölte és szembeült vele.
A homlokán borus redő, az arcza beesve (nem a bútól, hanem a dorbézolástól) s nézte Flórát, elnyelő szemmel , néhol a csodálat villant meg benne, de nyomban visszasülyedt konok apátiájába , valahányszor Flóra fölfogta tekintetét.
Ez izgatta az asszonyt.
Látta, hogy Hernyány szereti s imponált neki a rideg önuralom, az a mérhetetlen büszkeség, mely a legmélyebb megalázáson keresztülcsillámlott.
A legképtelenebb helyzetben volt.
Azon kapta magát rajta, hogy neki kell a rabszolgája kedvét keresni, ahogy egy fogoly mókust iparkodunk az első időben fölvidítani.
Mulattatta, nem sikerült .
Lelkifurdalást is érzett, hogy ebbe a helyzetbe sodorta ezt a szegény fiut, aki viselkedése után nem volt arra való.
Ha Hernyány a való voltát mutatta volna, mint első találkozásukkor, harmadnapra valószinüleg undorral kilökte volna.
Csakhogy Hernyány az életét rakta erre a koczkára, neki nem muló kaland volt Szepesi Flórával való találkozása, hanem arra építette egész exisztencziáját.
És jól épített.
Szepesi Flóra lelkülete különösen megváltozott irányában.
Szánta és félt tőle .
Imponált neki a béketürés, melylyel szavának állt s tartásában az a visszautasító méltóság, melylyel a megkötözött óriás a gyermekeknek kinzását türi.
A szive fölgerjedt, félelemből, tiszteletből heves vonzódás bontakozott ki s örömteli ijedtséggel mondta magának: eza szerelem!
A szerelem, melynek eljövetelében hitt , melyet mindig a legmélységesebb boldogtalanságnak vélt, mert akit ő szeret, az érzelmét nem viszonozhatja, mivel nem tisztelheti szerelme tárgyát.
Most itt van az a végzetes érzelem s incselkedő reménység biztatóan mutatta neki a jövőt.
Mert ime , épen olyan férfiut szeret, aki minden férfiui kiválóság mellett a sors mostohaságának az áldozata, mint ő maga.
Úgy szólván, mind a ketten kívül állanak az emberi tisztesség törvényein.
Kívül és talán fölöttük.
És Hernyány szereti őt, látja, érzi, hogy szereti.
De természetesen nem szólhat, mivel a meglánczoltnak magamegadása nem tünhetik föl másnak, mint meglapulásnak.
Hogy adja értésére, hogy hinne a szavának?
Hogy tegye , hogy Hernyány higyjen neki?
Mert ő mélyen lent érzi magát vele szemben: hogy tegye azt, hogy még is leereszkedjék hozzá?
Komor, magába zárkózott lett.
Hernyány látta, hogy virul a vetése és ujjongott magában.
A szemeit behunyta, úgy gondolta el a gyöngyéletet, mikor ez a gyönyörü , hatalmas teremtés teljesen az eszköze lesz.
Ó, mert Hernyány György nem csak jóllakni akart s nem csak a legkivánatosabb szeretőre vágyott, neki becsvágya is volt.
Ez a bolondos, szép teremtés egyengeti majd neki az utat a hatalom és dicsőség felé is .
Csak okosan kell megfogni a dolgot, György! menni fog, menni kell mindennek úgy, mint a karikacsapás.
Helley Antal gróf ezalatt csak szemlélte, figyelte Flórát s csöndben eltünődött, mi történhetik voltaképen véle.
Valamit sejtett is.
Hernyány Györgygyel az előszobában találkozott egyszer, udvariasan kitértek egymásnak.
Flóra pedig nem említette a grófnak ezt a látogatást.
Innen gondolta, hogy ez a fiatal ember többet jelent a többinél, akik Flóránál bejáratosak voltak, de most már csak hiába való udvarlással s egy kis könnyü kedvü mulatsággal töltvén az idejüket.
Ezekről Flóra egyre mesélt Helleynek jókedvü, találó szatirával.
Az uj jövevényről azonban nem szólott s különösen nyomott hangulatu volt.
A kérdés izgatta a grófot, de hogy szóvá tegye, azt nem engedte finom, kiméletes érzése.
Ha akarna beszélni, úgy is beszélne.
Egy hete mult annak a nevezetes találkozásnak.
Flóra az ablaknál ül és ujjával az üveg párájába irta a György nevet.
Mikor a komornája meggyujtotta a gázlámpát s kérdezte:
- Elmegy ma a nagysága?
Odaszaladt az asztalhoz s mintegy ragaszkodva a barátságos, meleg otthonhoz, azt mondta:
- Nem, Kata, ma itthon maradok s együtt vacsorálunk.
- Ejha! - szólt jólelkü, széles mosolygással a kövér, vén cseléd, - ez jót jelent.
- Hogyan?
- Valahányszor a nagyságos asszony egyedül van, mindig jól érzi magát.
Azért is sokszor gondoltam már, minek is jár ide az a sok kinyalt, kifalt tolvaja az isten szép napjának.
Flóra jókedvüen kaczagott.
Ez az öreg cseléd, a maga tudatlan egyszerüségében, bamba hűségével kimondhatatlanul vonzotta.
- Majd ha öreg leszek, Kata, akkor a pokolba kergetem őket.
De most még fiatal vagyok s szeretem a férfiakat.
Hát maga, Kata, nem szerette őket leánykorában?
- Verte volna meg az isten valamennyit, - szólt egykedvüen Kata, - vagy legalább azt az egyet, - tette hozzá halkan s kiment.
Flóra utána nézett mereven, elkomorodva.
Azt az egyet!
Lám, itt is tragédiára bukkant.
A jó öreg, kövér Kata, a buta Kata, annak is volt egyje és isten csapását kivánja reá.
Arra, akit bizonyára szeretett.
Megborzongott és Hernyányra gondolt .
Mindenki átkozza -e azt, akit szeretett?
Egy óra mulva visszajött a cseléd.
- Meg van terítve, - szólt egyszerü jókedvvel, ha éhes a nagysága, leülhetünk.
- Éhes vagyok, nagyon éhes, Kata, gyerünk.
Átmentek az ebédlőbe s a cseléd minden elfogultság nélkül leült urnője oldalán az asztalhoz.
Bátran belenyult a tálba s urnőjének is, magának is töltögetett a boros palaczkból.
- Aztán mondja csak, Kata, nagyon haragszik maga a férfiakra?
- Én nagyságos asszony?
Csak addig haragudhatik az ember, amig szerethet.
Én végzem a dolgomat, s ha nagyon össze nem szidnak, elég vagyok én magamnak.
- Aztán hogy is volt az, azzal az egygyel?
- Édes nagysága, hát hogy lett volna?
Baka volt az ulánusoknál, szép, tollbóbitás sisakot viselt, a bajuszát meg hegyesre pödörgette.
Ennyi volt az egész.
- Ennyi?
- Igen, aztán míg én is a parasztviganómban mentem vasárnap a ligetbe és egyszer a tenyerembe csapott és azt mondta: szeretsz -e engem holtig, vagy holnaputánig?
És én azt mondtam neki: holnaputánig nem érek rá, de holtig, az már más.
Szegény volt az istenadta, a lénungján kívül nem volt semmije, így aztán az én megkuporgatott bérem mind kikerült a spórkasszából, a szép fehérnemüm meg a zálogházba került.
Aztán mikor a kórházból üzentem neki, nézné meg a kis fiát, ha hasonlít -e rája, azt üzente vissza, hogy mindjárt jön, elébb hadd térjen magához a nagy örömtől.
Máig se tért magához.
Beteg voltam, nyomorogtam.
Szolgálatba se állhattam.
Hát mit keressen még rajtam?
- Aztán nem látta azóta?
- Egyszer, mikor a fiam két hónapos volt, a promenádéra vittem az uraságom gyermekét , mert hát jó tejem volt, beálltam dajkának.
Egy másik fehérszemélylyel volt.
Mikor meglátott, el akart inalni, de rákiáltottam: álljon meg egy szóra, valami mondani valóm van még.
Hetykén, mintha nem félne tőlem, elémbe állt és kérdezte: hát mi?
- Ez ni, szóltam, és az arczába köptem.
- Szent isten, nem aprította össze a kardjával?
- Letörülte az arczát és röhögve odébb állott.
Hej, ha legalább összekaszabolt volna !
De ennyi se voltam már neki.
Verje meg az isten.
- És a gyereke?
- Elpusztult, mint minden gyermek, akinek nincs igaz apja, igaz anyja.
- Aztán nem boldogtalan, Kata?
A kövér cseléd nevetett.
- Nem én, lelkem nagysága, megáldott az isten jó egészséggel s ahol egészség van, ott megvan minden.
A nagyságos asszony is hálistennek nagyon egészséges.
- Mit akar ezzel mondani?
- Hát csak azt, ha rajta is megesnék... azaz mit is beszélek?
A nagyságának nincs dolga szegény ulánus bakákkal, a finom nagy urak nem ejtik meg a szegény nőt a pénze kedvéért, van nekik maguknak is.
- Elég, Kata, - szólt elhalványodva Flóra - nagyon melegem van, lefekszem.
- Főzök egy kis téát, - ajánlta jó lélekkel Kata, - hevülés ez, nagysága, egészséges asszonyoknak szokott csak lenni.
Egy kis forró téa megteszi.
- Jól van, jól, Kata, csak menjen!
Betámolygott a szobájába s leborult arczczal a divánra.
Iszonyuan szenvedett.
Az ömlengő reménykedés egyszerre csak széjjelfoszlott a Kata együgyü czélzására.
Olyan világos, olyan rettenetesen világos volt minden.
Ez az ember rászorult az ő pénzére , mint a baka a cselédére s amig rászorul, addig szereti, amikor már nem várhat tőle semmit, otthagyja.
Lökd ki, lökd ki, mondogatta benne valami s a szive oly nehéz lett haragba fuló fájdalmától, hogy a homloka égett s úgy érezte, a szeme kidülled a nagy forróságtól.
Az ajtó halkan megnyikordult, egy czipő ropogását is hallotta.
Mintha villámos ütés érte volna, fölpattant.
Hernyány György állt előtte, kalappal a kezében, komoran , alázatosan megszegve a fejét.
A szobában nem égett lámpa.
Az utczai fény épen csak két fekete árnyékot engedett látni, egy magas, hatalmas női árnyékot energikusan fölemelt fejjel, aztán nézi, nézi azt a másikat, aki mintha görnyedne a fejedelmi árnyék közelsége miatt.
- Hernyány György, - szólt Flóra forró, reszkető hangon, - a lelkébe akarnék látni.
- A lelkembe? - ismételte keserü hangon a férfi, s feje büszkén fölegyenesedett.
- Gyönyörködni akar a vonaglásában?
- Hernyány György, - ismételte forró hangon Flóra, - a lelkébe akarok látni, hogy meg ne őrüljek.
A szivemet ezer ördög tépi és nem tudom, hogy mit higyjek.
A gondolat fojtogatja az érzésemet, tudni akarom, melyiknek van igaza, mi vagyok én magának és ön tulajdonképen micsodám nekem!
Most már a férfi árnyéka teljesen kiegyenesedett, magasan parancsoló, szinte ijesztő arányokat öltött.
Egy lépéssel közelebb lépett az asztalhoz s az öklével rátámaszkodott, úgy beszélt az asszonyhoz.
- Mit akar tőlem?
Ámítottam én magát?
Nem állok -e hűségesen adott szavamnak?
Nagyon hidegnek talál?
Leszek melegebb.
Ha parancsolja leszek szerelmes is.
De ha megunt volna, ha szabadulni akarna, akkor mondja meg és boldog leszek.
Mert nagyon olcsó ár egy élet ennyi megalázásért.
Mig e szavakat mondta, szinte érezte a lenyügöző hatást, amit Flórára gyakorolt.
Az asszonyárnyék összegörnyedt, végre leroskadt a székre.
- Mit tegyek?
Mit higyjek? - rebegett tehetetlenül.
Majd ismét fölpattant.
- Mondja meg, mit érez irányomban?
Hernyány egy pillanatig mintha küzködött volna magában.
Nagyon vigyázott mindenik szavára, óvatosan kémlelte a hatást, s lelke egész ébersége e pillanatra fordult , mert érezte, hogy ez a döntő.
- Hogy mit érzek? - szólt rekedten, durván, - akarja tudni?
Megmondom.
Egyetlen vágyat, egy őrületes, veszedelmes vágyat, mely ellen küzdök az első naptól fogva , hogy a vad mámorból magamhoz tértem.
Szeretném megragadni és az arczába harapva , megfojtani a két kezemmel.
Mert gyülölöm, a meghalásig gyülölöm magát, mivel nem szabad megmondanom, hogy szeretem.
- György, György! - sikoltott Flóra és térdre borulva a férfi előtt, elkapta a kezét és csókolta.
- Én uram és parancsolóm!
- Flóra, Flóra!
Hernyány magához ragadta az asszonyt és ajkát odanyomta az övéhez.
Fuldokló, hosszan tartó csókban forrtak össze s mig ez a csók tartott, az asszony lelke teljesen felolvadt az édes, önfeledt boldogságban, Hernyány pedig megelégelve ezt , gondolta:
- Szüret!
Boldogan suttogva ültek a divánon, magukról megfeledkezve, nem is hallották, hogy az ajtó nyilt.
Csak a Kata hangjára riadtak föl:
- Itt a tea, nagysága, - szólt, - vagy alszik?
A szoba teljes sötétben volt, Kata nem láthatta őket.
- Nem, Kata, - szólt kaczagva Flóra, - gyujtsa meg a lámpát és hozzon még egy csészével.
- Csókolom a kezét, - szólt Kata meghökkenve, - nincs egyedül a nagysága?
Mikor meggyujtotta a lámpát s észrevette Hernyányt asszonya mellett, akinek a szeme csillogva szegződött a magában mosolygó fiatal emberre, egy pillanatra rajtuk felejtette a szemét, majd vállát vonogatva, tisztességtudóan ismételte köszönését:
- Csókolom a kezét, nagyságos ur.
Mindjárt hozom a másik teát is.
Pedig, - tette hozzá, gyanakodva nézve a fiatal embert, - jobb lett volna a nagyságának lefeküdni .
Az ilyen hevülésre, amilyen volt neki, egyet aludni kell.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE