Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
ÓPIUM ÉJ
1
A nőtlen emberek Sóton - azok, akik az úri osztályhoz sorolták magukat - a kaszinó vendéglőjében szoktak étkezni.
Egyetlen nagy asztal egyesítette a "társaságot "; s bár a vendéglő nyilvános volt, s a széles terasz is szabad mindenkinek, ezt az egy " tabut" nagyon respektálták.
A többi asztalok nem is számítottak.
Zsidók, átutazó vigécek ültek ott, akiken az urak kötelességüknek tartották olyan módon keresztülnézni, mintha a világon se lettek volna: nem megvetésből, hanem mert úriember nem vesz észre idegent.
Vagy gazdag iparosok, akik sörözni ültek be, s mély alázatossággal köszöntek át az urakhoz, noha azok koldusok voltak őmellettük.
Az úri társaság ma későn érkezett.
Két ilyen iparosféle ült csak egy mellékasztalnál, mikor Kováts Laci, óvatosan, s mintha csak sétálna, befordult a félhomályos kertbe, s bekémlelt a nagy veranda üvegkockáin.
Az úri asztal még üres volt.
Üres az öreg Szabó Gábor műszaki főtanácsos úr helye is, aki mindig legkorábban szokott jönni, mert a tyúkokkal fekszik.
Kováts Laci restell belépni az öregúr előtt, s visszafordul.
( Ifjú szeladonhoz mégsem illik ily korán vacsorázni.)
Az igazat megvallva, nem annyira az éhség hajtotta, mint az unalom.
Semmiféle programja nem volt e délutánra.
Teniszezni mehetett volna, de a teniszdresszén épp a napokban nagy szakadás támadt, s hiába tartott többszörös szemlét egész ruhatárán, semmi olyan darabot nem bírt felfedezni, amiben játszani nem lett volna komikus és minden szokással ellenkező.
Erről hát lemondott, látogatásokra gondolt , de sehol sem tartozott vizittel, s nem akarta, hogy váratlan megjelenéséhez valahol esetleg magyarázatokat fűzzenek; a cukrászdára, ahol habos kávét lehetett volna uzsonnázni, nem volt pénze, így járt a Kicsiségek e Poklában, lelkével, mely hírnévre, s szívével, mely szerelemre vágyott...
Olvasnivalója semmi a világon : két regény, amit már hatszor is olvasott, s egyetlen komolyabb könyv, amit lelkesedésből diákkorában vett; de ebbe nem mert belefogni.
Senki sem olvasott körülötte ilyent; visszariadt a nehézségektől.
Az ablakhoz állt cigarettázni; alig várta, hogy hét órát elüssön a toronyban, amikor már nem abszurdum vacsorára menni.
Még álmodozni sem tudott, noha költő voltához illőnek érezte volna ezt : mert oly untak voltak már álmai; obligát ábrándok, és mind egy-egy frázis...
Még az álmai is a konvenció rabjai voltak.
Valami föld alatti volt benne, de nem látta módját, hogy fölszabadítsa.
Erői céltalanok, vágyai irány nélkül, s élete ama pokol, a Kicsiségek Pokla, láthatatlan és nevetséges labirintusokkal...
E labirintusok egyike vezetett most a vendéglőbe és vissza megint az utcára , különös tekervényekkel, hogy az ismerősöket kikerülje; mert Laci nem akarta sétáját magyarázgatni.
Végre visszatérve, ismét benézett az üvegkockán, s nagy megkönnyebbedéssel látta az öreg Szabó Gábort ott ülni tányérja fölé görbedve a megszokott helyen, ami kor és rang szerint az asztalfő volt.
Föloldódott, mint a purgatóriumot járt lélek egy mogorva Szent Péter láttára.
S belépett a teraszra, mely oly tekintélyes és fontos hely volt a Kicsiségek Városában.
A főtanácsos zordon viszonozta köszöntését; javíthatatlan agglegény, magányos , szófukar, ami elég, hogy különös és okos embernek tiszteljék őt Sóton.
S a fiatalember leült az öregúrral szemközt, az asztal túlsó végére, ahol az ő helye volt; közöttük nagy űr, korok és rangok űrje, melyet nyolc várakozó és üres teríték jelzett; s így ültek egymással szemközt a nagy, üres asztalnál, jó messze egymástól, kettecskén, öreg és fiatal, asztalfő és utolsó hely, szótlan.
Végre a főtanácsos, megtörölve száját, a nyakába akasztott szalvétával megszólalt:
- Nem akar eső lenni.
Örök refrén volt ez a napokban Sóton, kísérteties szószerintiséggel, kivált öregek ajkain, kik jobban érezték rokonságukat a kiszikkadt földdel.
- Bizony, rettenetes már a szárazság! - felelt a fiatalember.
S csönd lett.
De Laci nyomasztónak érezte a csöndet.
Most a szúnyogtól, pillangóktól körülzümmögött piszkos lámpa alatt feltámadt benne a tegnapi est, Hintáss, Sátordyné, s szeretett volna beszélgetni, benyomásait kiönteni, de nem tudta, hogyan kezdjen bele.
Eszébe jutott, hogy nem arról kell beszélni, ami őt érdekli...
Tág mezőkre gondolt, köves országutakra, ahol az öregúr kocsija gördülni szokott, hivatalos útjai alkalmával...
Várta az ételt, unatkozott.
- Mikor megy megint útra a főtanácsos úr?
Az öregúr nem volt pertuba senkivel.
De mogorvasága már odatartozott Sót nevezetességeihez: szinte elvárták tőle, hogy kimért és zord legyen.
- Holnap ki kell mennem...
Egyes műtárgyak megrongálódtak...
Laci tudta már, hogy a műtárgyak hidak és útépítmények.
- Mondtam az útmesternek...
Laci alig figyelt.
Közben megérkeztek a professzorok: a cisztercitáknál alkalmazott két civil tanár, akiket bár rangban kissé alacsonyabban állóknak tartottak, mégis befogadtak a törzsasztalhoz, a rajztanárt, mert "művész ", a tornatanárt pedig, mert "sportember ".
Velük szemben még Kováts Laci is a leereszkedés attitűdjét élvezte, mert belőle még méltóságos úr is lehet, amazokból soha.
Ők viszont tiszteltek mindenkit, aki úr és jogász.
- Hol voltál tegnap, Lacika? - kérdé a tornatanár.
- Sajnálattal nélkülöztük jelenlétedet.
- Hintásséknál fogtak vacsorára.
- Ki volt ott még?
- A báró és, természetesen, Sátordyék.
- Szép asszony, mi?
- A rajztanár szeme megcsillogott, míg Laci fülei ok nélkül elvörösödtek.
- Te csak értesz hozzá?
- A férfiszemek összevágtak.
- Barátom!
Aki annyi modellt látott!
- A rajztanár öntelt komolysággal beszélt.
- Ez a mesterségem: a vonalakat tanulmányozni.
S nevettek.
- Vannak az isteneknek kedvencei - mondta a tornatanár.
- No!
Ha még Hintássról mondanád!
- A rajztanár mosolygott.
Laci közelebb húzta székét.
- Gondolod?
Az öreg főtanácsos fölnyomta kalapját, s mogorván melléje nyúlva két ujjával , távozott.
- Legalább beszélhetünk - mondta a sportprofesszor.
- Miről beszéltek, urak? - kérdé egy nagy bajuszos, vadászruhás alak, Várkonyi tanító, átlépve az iparosok asztalától, hol a népszerűség üllőjét verte, s üzleteket csinált.
- Csak egy pillanatra!
- S leült, puskáját a falnak támasztva, szétvetett lábakkal.
- Természetesen Hintáss Gyuláról.
- Laci hirtelen lelkesedést érzett fölforrni magában, valósággal fizikai lelkesedést, amilyen fiatalembereket elkap olykor: egy pillanatra Hintássban élte a maga ki nem élt életét, be nem teljesített vágyait.
- Mégiscsak nagyszerű egy ember!
- S e pillanatban rendén valónak találta, hogy a szép Sátordyné...
- Hát mondjátok meg, urak, miből él az?
- Fontoskodó rosszakarat nyomult közelebb a tanító bajusza alatt.
És áthozatta a pincérrel borát.
- Mibül él az?
- Ó, hiszen gazdag ember! - szórt volna Laci bálványára minden emberi csillogást .
- Tegnap is...
- Gazdag?
Nincs annak mása, mint zavaros ügyei!
- A tanítót csak a pénz érdekelte .
Laci azonban nem nyugodott.
- De hiszen tegnap is...
- S pezsgőspoharak és pecsenyéstálak villogtak meg fantáziájában, borok színe, frissen bontott játszmakártyák hátai...
Hogy ült Hintáss, nagyúri grandezzával!
És a szép lakás!
- Hiszen ehhez pénz kell!
- Éppen az!
Mibül dobálja a pénzt?
- Irigy és fenyegető sejtések lopakodtak a tanító szemeiben.
- Alázatos szolgája, bíró úr! - kelt föl egyszerre ülőhelyéből .
- Elfoglaltam a bíró úr székét.
- Ó, kérem csak tessék!
- Gruber Franci jött be, törvényszéki bíró, s az asztaltársaság rendes tagja: vén fiatalember, örök nősülendő, kétségbeesett mamák végső szalmaszála, leányzsúrok madárijesztője.
- Tessék maradni, legyen szerencsénk.
- Hintássékról van szó, tegnap megint muri volt náluk.
- No, ez nem újság: ott mindig muri van.
- Nem gondolja, bíró úr, kissé túlságosan költekezik ez az ember?
- Csakugyan, vannak könnyelmű emberek.
- Gruber Franci, mint halálosan rendes , fizetését szigorúan beosztó legényember, jó parti, aki már félre is tett, bizonyos megvetéssel gondolt a könnyelműekre.
Ám a rajztanár jelentősen felhúzta szemöldökét, s finoman mosolygott:
- Bocsáss meg, bíró úr, ti ezt nem értitek...
Mi, bohémek, ezt egész másképp ítéljük meg...
- Kérem, mindenesetre...
- Gruber Franci mindenesetre művelt lélek volt, és elismerte a bohémség jogait.
- Az ő szellemességével, mert azt meg kell adni, hogy szellemes ember...
- Zseniális ember! - hangzott egy bajusz alól, a másfajta lénynek kijáró kényszerű tisztelettel.
- Ó, zseniális!
- Laci szemeiben két gyertya gyúlt a bálvány oltárára.
- Az ő okosságával... - folytatta a bíró.
- Én csak azt nem értem, hogy Sátordy...
Idáig jutott a beszélgetés, mikor Hintáss Gyula megjelent a terasz lépcsőin , könnyű lépteivel, ide-oda köszöngetve és fontossága tudatában, mint egy grandseigneur: bolondos pillangó, vígan szálldosva e szegényes fények körül.
2
Az éjszakák közelebb hoznak a Világ ritmusához, mint a nappalok; a csillagok közelebb vannak hozzánk, mint a Nap; a csillagok leszállnak közénk, és életünkbe avatkoznak; a csillagokat csak úgy lehet kizárni, hogyha lámpát gyújtunk; de a lámpa maga is valami csillagféle, s különös hatással van lelkeinkre; a bor is másképp csillog a lámpánál, mint nappali fényben.
Ennek az éjszakának különös és romantikus eseményei voltak, amelyeket nehéz tüzetesen elmondani.
Csak egy-egy részlet villan meg az emlékezetben, mint sötét tárgy részletei éjjel a holdfényben; van, amit senki se látott, vagy aki látta , nem fogja elmondani soha; van, amiről csak ködös agyak tudtak számot adni másnap , akiket borgőz, szivarfüst és sűrű cigányzene fátyolozott.
Homály fedi azt is, hogy ezek az események mennyiben függnek össze a Hintáss Gyula történetével.
A sóti pletyka sok mindenről beszélt, de ezeket a mendemondákat ma már nem hiszi el senki.
Valószínű, hogy a Véletlen istene működött ezúttal is , akit a regényírók ignorálni szoktak, holott hatalmas úr, s édestestvére a komoly Sorsnak; nem állít akadályokat nénje utaiba.
Ellenkezőleg: amit nénje kezdett, ő gyorsítja; a csomókat elvágja, a kerekeket meglendíti; olykor ugyancsak erősen, s nem törődik vele, ha valaki alájuk kerül is.
Ki állapítja meg az események igazi összefüggését?
A regényíró nagyzol, pontokat köt össze, melyek a valóságban külön állanak; s elhanyagolja a pontokat, melyek rajzába nem illenek.
Nem jobb -e egyszerűen a pontokat rajzolni: a történések e csillagait, melyeket lelki szemünk úgyis annyira hajlandó a Sors csillagképeivé kötni össze? holott igazi összefüggésük és egymásra hatásuk láthatatlan.
Az első pont: Gyula.
Az ő viselkedésében tulajdonképp semmi különöset nem lehetett találni, mert ő egyforma volt mindig.
A pletyka mégis sokat tudott arról, hogy Gyula az este, mielőtt a kaszinóba ment volna, mit beszélt, mit csinált?
Például , hogy Sátordyéknál hosszú előadást tartott a Pénzről; zengte a Mammon hatalmát, és képletesen leborult előtte - mint Erzsi Juli néninek jelentősen ellúdbőrözte -, noha ebben sem volt semmi feltűnő, hisz ez kedvenc beszédtárgya volt máskor is .
Sóti detektívek mégis ezen a vonalon nyomoztak, s Gyulának egyetlen perce sem maradt ismeretlen, persze csak addig a pontig, amíg a kaszinói est emlékei föltolulnak - mert attól kezdve minden ismeretlen.
Sátordyéktól nem ment egyenesen a kaszinóba, hanem a Petrezselyem utca felé került, ahol a fuvaros lakott, az úgynevezett Stirling ház otromba udvarán át, s nagy hangon kiáltott be az ingujjas fiákergazdához, megrendelve Püspököt vasárnapra.
Nehéz lenne megmondani, vajon gondolt -e ekkor már a vasárnap történendőkre?
Voltak -e tervei, határozott célja ?
Vagy minden, aminek történnie kellett, csak halmozott véletlen és a pillanat ihlete volt?
Gyulánál ezt sohase lehetett tudni.
Itt a ködfüggöny leereszkedik, és most már azt kellene elmondani, hogy mi történt a kaszinó vendéglőjében ez éjjel.
Mint indus teaházak, melyek az éj előrehaladtával adott jelre egyszerre változnak át sötét, ópiumszívó barlangokká; egy varázsütésre más színt kap a levegő, az agyak elborulnak, pipák és különös tárgyak, furcsa szavak és álmok kerülnek elő , sárga füst és pára gőzölög föl: úgy ennek a helyiségnek is két arca és állapota volt, melyek egy varázspillanatban váltották föl egymást.
Az első állapot körülbelül tízig tartott.
Ekkor hullt ki a "férgese ".
Mikor Hintáss beért, még nem kerültek elő az ópiumpipák: a társaság ilyenkor új üveg bort rendelt, azután meg ő rendelt a társaságnak, vendég és gazda fölváltva , szigorúan bevett szabályok szerint.
Hintáss itt vendég volt.
Laci is úgy érezte , hogy tartozik egy litert hozatni, mert tegnap ő volt vendég Hintásséknál - s ez az érzés izgatottá tette.
Idegesen számolgatta, hogy egy liter ára talán telik még a megmaradt hatosaiból...
Gőzsy Pepi ekkor már ott volt, megyei aljegyző, nagyszerű fiú, igazi úr, az tud ám mulatni!
Hintáss ma különös kedvben volt, mindjárt egy literrel kezdte, s Gőzsy Pepi nem tűrte, tiltakozott:
- Hohó, barátom, ez csalás; az első liter mindig minket illet!
Neked csak előitalhoz van jogod.
- Előital?
Mi az?
- Egy sör vagy három deci.
A liter az enyém.
- Egy liter bort! - súgta Laci a pincérhez, megérkezettnek vélve az alkalmat , lerázni terhét szívéről, bár garas nélkül marad.
- Telik az Erszényből - hunyorított Gyula.
- Micsoda erszényből?
- Hát nem tudjátok?
Laci barátunk tegnap egy erszényt lelt az utcán.
- Tyhű! - rikoltotta Gőzsy Pepi.
- Erre iszunk! - s agya tábláján, hol zavaros számokat törölgetett a Bor szivacsa, fölrémlettek az elhalványult számok szellemei.
Ezek a számok adósságokat jelentettek: mert azokhoz a patríciussarjakhoz tartozott, kiknek egyetlen reményük a novae tabulae ; [ 4] legfőbb ideje lett volna neki is egy erszényt találni!
- Erre iszunk!
És már nyúlt a pohárért, de a nevetés kirobbant, Gyula előadta a játékot, s már a rajztanár, kissé túlzott korrektséggel, megragadva az alkalmat, büszkébbnek és urabbnak mutatni magát ezúttal a joggyakornoknál, sietett kijelenteni, hogy ő nem venne föl talált holmit.
- De, azt a magas istenit neki, fölvenném én! - kiáltott Gőzsy Pepi, akit pedig mindenki igazi úrnak vallott a társaságban.
- Úgy kell annak, aki elvesztette !
Igaz -e?
Hátha valami zsidó volt, igaz -e?
- Gőzsy Pepinek volt már dolga zsidók erszényével.
- Zsidó is éppoly derék ember lehet, Pepikém - kezdte Gyula okosan és elvből , ügyvéd és szerkesztő s mindig liberális.
Pepi nedvesen csillogó szemeket emelt rá.
- Igazad van, pajtás, csak egy a baj! - mondta, mintha valami titkot súgna.
- Az a baj, hogy a zsidó nem tud bánni a pénzzel!
Láttál te már zsidót rendesen , tisztességesen, magyar ember módjára mulatni?
Igyunk, pajtás!
- Pepiben már az ópiumláz égett: nemzetének privilégiuma.
- Zsidó nem tud mulatni, igaz -e?
Az utolsó kérdés a pincérhez szólt, aki jött már, készséges szakértő, a Laci drága literével.
- Igenis, kérem - lép színre most a pincér alakja, nyápican s vihogva -, de nem sajnálják a borravalót - és újra vihogott.
- Mi-it, öcsém? - riadt Gőzsy Pepi, mint egy ausztráliai csodára.
- Te új legény vagy ott!
Mi a neved?
- Józsi.
- Tudod -e, ki vagyok én?
Akit úgy hívnak, hogy Józsi, az ne komázzon Gőzsy Pepivel!
Hol tanultad az impertinenciát?
Honnan jöttél?
- Pestről.
- Zsuppon lódulsz vissza!
Szolgabíróval toloncoltatlak el!
Eredj a zsidókhoz borravalóért!
Rót úr!
- Rót már jött, s hebegett, kövér sváb - nem zsidó -, ő a pincért csak épp ma vette föl, próbaidőre, s már küldi is szélnek; tetszik tudni, rossz fajzat, pesti fajzat; pedig megbecsülhetné magát, mert öt gyereke van.
Ópiumidő közeledett, dzsinnek éjszakája s a dzsinnek emberi sorsokon gázoltak keresztül ilyenkor: a pincér egy emberi sors volt.
Dzsinnek szele érzett a levegőben, s a szomszéd asztalok kiürültek: hullott a férgese.
De Gyula józan volt, s Laci még távol az ópiumpipáktól.
- Sohse búsulj, pajtás! - biztatta Gőzsy Pepi, örökös tagja s született pártfogója az aranyifjúságnak.
- Zsidó lányt veszünk el, és nem kell többet erszényt találni! - folytatta huncutul, oly témát pendítve, mely azon években államférfiak témája volt.
De Laci tiltakozott a nemzetmentés ilyen módja ellen: ő liberális, s helyesli a korlát lebontását, mely szerelmes szíveket választ el; de pénzért nősülni, aljasságnak vélné.
- Úgy van, barátom - kezdte Gyula.
...a szerelem mindent Pótol, a szerelmet nem pótolja semmi .
Sajnos, költők vagyunk, s ideáljaink: haza, szabadság, bor, lány, nem kufár pénz .
- Szerkesztői tekintéllyel beszélt.
- Szárnyra, fiatal sas, mit ér a föld porához tapadni!?
És mégis... hol veszed a szárnyakat?
- Laci homloka lüktetett; exet ittak, s a cigány megszólalt.
Laci már másnapos volt, lelke húrjai fölhangolva , mégis zenétlen, mint szélcsendben az eolhárfa.
Szélcsend kora volt az...
Régi szavak szellője kifáradt, s a húrok tikkadtak.
A nagy idő elmúlt.
A lány köteles udvarlást jelentett s majdan házasságot; távol és száraz ábránd, mint egy előlépés.
A bornak muszájíze volt, s a liter ára komoly gondot adott: kitől fog kölcsönkérni?
Maradtak a szavak: s a szavakban is van mámor, aki költő!
De lehet -e ma költő, mint Petőfi?
Ó, bizony!
Lacira ráfért az ópium; de hol az ópium annak, aki liter borát nem tudja fizetni?
- Pénz kéne, pajtás, éppen nekünk kéne!
Mi tudnók használni!
Másképp lenne minden!
- Bor, lány!
Sőt nagyobb dolgok: a Haza, a Műveltség oltára: az Irodalom, mely ma tengődik, mert ki vásárol könyvet?
A Szavak újra fölcsillantak.
Ez volna valami , nem mint Wintersberg Gida, kártyára és cigánynak dobálni örökölt százezreit!
- Hogy zsidó nem tudja, mit kell a pénzzel csinálni, Pepikém?
Ti talán tudjátok?
- Mi-it? öcsém! - rivallt rá Gőzsy Pepi, s ebben a pillanatban egyszerre mintha csak a díszletet változtatták volna - szinte, mondom, egy pillanat alatt: más színt kap a levegő, zene hallik, megforog a terem, előkerülnek az ópiumpipák ...
Wintersberg báró és mások álltak a terasz lépcsőin.
3
Héroszi és romantikus gőzökbe fúl a többi.
Ezek az éjek voltak azok, amikről Sót évek múlva is legendákat beszélt.
A hőstisztelet mélyen gyökerezik az emberi természetben, és Sótnak megvoltak a maga hősei.
Gida báró a Pénzdobálás hőse volt, az áradó aranyfolyamoké.
Gőzsy Pepi a Duhajság hőse.
De úri duhajságé.
Dühe és kedvességei egy középkori lovagot idéztek.
Egy-egy muri három napig tartott.
Méltó versenytársak akadtak.
A bor harcok szellemét bűvölte, melyek nem is voltak nagyon ártatlanok.
Különös párbajok estek, falusi bicskázások úri testvérei.
Egyszer hordágyon vittek ki egy pajtást.
Gőzsy Pepi mellette bokázott végig a hajnalodó utcán, s kínálgatta borral.
Félholtan is ivott.
" Azért pajtások vagyunk!
Magyarok !"
Akhilleusz és Hektór csókolgatták egymást.
Furcsa fogadkozások történtek.
Gőzsy Pepi egyszer a bajuszát vesztette .
Ez híres eset volt.
Vitáztak valamin.
" Ne mondd ezt kétszer, mert isten uccse levágom a bajszod!
De bizony mondom !"
Egy zsebolló nyisszant, s megtörtént a csúfság.
Meg is verekedtek.
Ezt nem helyeselték - a bajusz nagy dolog volt.
" Elvégre a tréfának is van határa " - mondta Gruber Franci.
Bizonyos úri tapintat kötelez részegen is.
De más hősködések, virtusok, csúfságok, ahol bajusz helyett csak élet és vagyon, ősök vagyona és utódok élete hullt a füst között az asztal fölé, dicsőséggé és legendává lettek.
Hős kellett, volt is, a fantáziának.
De mit tegyen a hős , erejével?
Béke volt, "rohasztó béke ", mint mondani szokták.
Mi célja lehetett volna itt a hősiségnek?
Künn csak ment minden, hivatalból: s a Hivatal megóvott , eltartott, vigyázott ránk.
Minden önállóság felesleges volt és nem is úri.
Így a hősiesség öncél lett, a legszebb valami: l'art pour l'art , tragikus, meddő szépség és ópium.
Gida báró a pénzét folyatta ezeken az orgiákon, mint más a vért és bort, aranyat hozva áldozatul a magyar Krisztusnak.
Szívét megejtette a magyar ópium: s mint renegát vitéz, túlzón pecsételte rettenthetetlenségét.
Osztrák voltának furdalása sarkantyúzta folyton, mutatni, hogy magyar!
S bús magyarként omlott az asztalra könyökkel, míg a tanító, s mind aki a férgesből még maradt, elpárolgott, mint megkésett éji kóborló a dzsinnek utaiból.
A báró, mint egy duhaj Sobri, sötét lángot vetett, a dzsinnek hiúsága fantasztikus számokat dobált fel.
- Zöld asztaltól!
- Honnan is jöhetett hát a hős, ha nem egy szeszélyes istennő templomából?
- Vesztettél?
S itt ezrest jelentett minden szám!
- Egy...
- Kettő...
- Három...
Álmok ecsetje minden szó.
Ezer s ezer forint!
- Négy...
- Öt...
S könyök helyett ököl csapott az asztalra, mint a betyár ökle, pusztai csárdában.
- Mi az neked? - robbant egy hang a csöndben, s érzett rajta a boldogság, hogy van, akinek ezt mondhatja.
- Mi az neked, Gida?
- Igazad van!
Semmi!
- S Laci kebelében fölbámult az érzés, mert megtudta, hogy emelték a szekszárdi árát: mégis könnyelműség volt a litert rendelni!
S hogyan vallja ezt be, hol ezresek semmik?
Szédült.
De különös vigaszt készítettek a mesék tündérei.
A magyar keleti faj, s még nem fogyott el Ezeregyéjszakája.
- Az az úr, aki veszít, nem aki nyer!
S most először is: igyunk!
Minden, ami az asztalon van, az én számlámra van.
Sokkal nagyobb tündérségek első villanása.
De Hintáss, báró, gróf, herceg , fejedelem, a protestálás szószékére lépett, mely ismerősen görbedt ügyvédi s magyar talpa alá.
- Hohó!
Azt nem engedhetjük!
- S Gőzsy Pepi salamoni ítélőtrónra ült.
- Mindenki fizeti azt, amit megrendelt.
Ha tetszik, rendelj újat!
Laci csatlakozott a protestálókhoz, bár zsebe fájt belé.
- Hát jó, nem!
Hanem akkor, pincér, vigyen el mindent, ami az asztalon van, s majd én rendelek újat az uraknak.
- Nem hallottad?
Lódulj! - rezzentett rá a kábult pincérre.
Az elgázolt sorsocska megvonaglott; kétségbeesés és ámulás közt; anima vilis .
[ 5] - Először is sampányert!
Előre!
És cigányt!
A cigány már ott is volt, s a báró, örök gavallér, fölkapta poharát:
- Éljenek a sóti szép asszonyok!
S Laci újabb rémületére, folytatta:
- Ma végig fogjuk muzsikálni őket.
Mindenki nevezhet.
Kit nevezzen?
Venus, mint Bacchus, új zavar volt neki.
De az Ezeregyéj még csak most kezdődött.
Guci, a prímás lépett Harun al Rasid elé , sanda és foltos indiai gnóm.
- Nem fog a vonónk, méltóságos uram!
- S szeme fehére villant, mint forgó céltábla golyója.
Kincses gyanták tradícióit követelte.
- Úr nem nézi a pénzt!
- A Teljesülés teli markából bankó hullt a fekete tenyérbe .
Kék has, ropogós csoda, bújt, lángolt, sistergett.
A gázolt sors (elcsapott pincér, öt gyermek éhével) szédülve pislantott.
Lacinak csillogott a szeme, lüktettek a halántékai.
- Ezzel a pénzzel...
Álmai meglobogtak, mint fáklyák a szélben.
Különös hatalmak vannak a világon .
" Pénz kéne, éppen nekünk !" - csillogtak a Szavak.
Mennyi pénz kéne például - egy lap alapításához?
Laci álmai rímes szavak voltak; már csak szavak: tettekre nem vágyott.
De a szavak, még némán s már zengve, kellették magukat: ópiumtündérek , papirosruhában.
Mennyi kéne?
Nem tudta... de ezer forint nagy úr.
( S legalább a literét fizetni !)
A Sátán éje volt ez.
S talán minden azon fordult meg, hogy milyen arcot vágott Laci abban a pillanatban.
- Laci az erszényre gondol!
Kacagások kórusa zendült, forró keveredésben a muzsikával.
Laci és az Erszény: már anekdota volt.
S ami aztán következett, azt nehéz tisztán látni az Ezeregyéj forgatagában: zene és kacagás villamos áramot fejlesztett, töltött, halmozott; s Laci feje elektromos gomb volt.
Semmi sem csigázza úgy föl a belső elektromosságot, mint kacagások központjában állni.
Laci szinte hálás volt Hintássnak, aki megint egy szivart dugott a szájába:
- Vigasztalásul, Lacikám! - míg a többiek kacagtak.
Düh, szégyen, szédülés forrt a Laci májában, mert valaki egy rossz erszényt vett elő, s oda akarta dobni a cigányok közé.
- Most vásároltam a Schapringernél két forintért újat.
- Megállj! - kiáltott a báró.
- Add ide!
Aki úr, legyen úr!
- Mit akarsz?
- Csak nem fogod üresen eldobni?
S már gyömöszölte bele a bankókat.
Sót legendái még soká fognak beszélni erről az éjjelről.
A hős az esztelennél kezdődik: nőre költeni a pénzt, élvezetekre tékozolni bölcs és nyárspolgári dolog .
A báró vesztett ez este!
Most hát megmutatta, hogy semmi az neki!
Ám Laci , végletekig feszülve, kipattant: szónoklat gyűlt össze a torkában, szent felháborodás; a Bor papja lett volna ő is, mint annyian, ha félénksége bele nem fojtja a szót: mit nem tenne ő evvel a pénzzel!
Ennyi pénzzel!
Idealista volt...
Szegény, szegény fiú volt...
S a gúnyolt ember érzékenysége mozdult benne...
Jogos harag öntötte el... s halk költők féltékenysége a hangos cigány ellen...
Ó, ha kitörhetett volna, mint egy keserű ár!...
Minden rabság, a Kicsiségek Poklának minden kínja ott volt a torkában.
Igen, majd lesz ötvenéves korára táblabíró; mit ér az már akkor?
Mire vén szamár lesz ...
Addig meg csak így nézhet mindent ablakon keresztül.
Úr és mégis koldus, és itt kell ülnie, bárói virtusok asztalánál...
Mindez ki akart törni belőle, forrott és zúgott már, de az utolsó pillanatban beleütközött valami nevetséges csekélységbe , és megtörött rajta, mintha készülő lavina megtörik valami kiálló nyomorult karóban, s zúzódva szétesik:
hogyan szólítsa a bárót ?
Nem tudta hogyan szólítani.
Tegezze most, mikor ennyi kellemetlen dolgot akar neki mondani?
Most kezdje a tegezést, holott eddig nem merte visszategezni?
A társaság tagjai közt a látszólagos egyenlőség mellett a legnagyobb távolságok voltak.
Laci egyszerre falakat érzett a helyzet és mondanivalója közt, és fájóan beléjük ütközött.
Lehetetlen volt beszélni, s mindaz, ami a levegő elektromosságából összegyűlt bortól meglágyult lelkében, könnyé és szakadozott szavakká zuhant szét , bár a báró borosan és el-elfúlva bizonyítgatta:
- Pajtás...
Báró a kutyád!
Itt mindenki pajtás!...
Urak és magyarok!...
Úr az urat nem urazza!
Pajtás!...
- Pajtás!...
Báró pajtás!...
Az elérzékenyedés perce volt ez.
S most körülbelül meg lehetett érteni a panaszt.
- Pajtás... ha a felét ennek a pénznek, amit így elszórsz most, nekem adnád, az én szerencsém egész életemre meg volna csinálva...
- Igazad van, barátom! - kiáltott a báró.
- Nesze, barátom!... és nesze!... nesze még! - s a zörgő, kék hasú, ritka, drága, angyalos papírok egymás után hulltak az asztalra, míg egy vagyon feküdt Laci előtt.
S a cigány tust húzott.
4
Éj és mese tart még.
Hogy hogyan került a Kincs az asztalról a Laci zsebébe, arról a hagyomány egy kissé zavaros; de úgy látszik, igaz az, hogy Hintássnak volt ebben valamilyen része.
Hintáss itt a Kígyó szerepét játszotta, aki az első ügyvéd volt a világtörténetben: Peithó istenasszony avatottja.
A Kígyó szava jól illett Harun al Rasid éjjelébe; ahol úgyis allegorikus szörnyek csatáztak a zene tördelt hullámain.
A Kicsiségek Poklában aludtak a lelkek; de néha álmodtak.
Ez álom volt .
Az Okosság, mely ébren hű fegyvertársa a szürke Megszokásnak, most szokatlan dolgokra biztatott.
- Bolond volna, ha el nem tenné! - mondta az Okosság, s szavainak íze a Bor ízére hasonlított.
- Jobb helyen lesz nálad, mint énnálam - izmosodtak meg apró gondolatok , Teljesülés asszony türelmetlen és kíváncsi apródjai.
- Rajta! - kiáltott a Kaland, mint vad kártyás, kinyújtott kezekkel.
Hintáss szemei, mint a rábeszélés gyertyái, emelkedtek ki kígyónyakon a káoszból.
- Kapd el hamar! - unszolt a Félelem, és már ugrott volna békalábaival.
- Úr nem veszi vissza ajándékát! - kiáltott a báró.
- Bizony, Laci pajtás, vagy a tied, vagy a cigányoké! - mondta az ügyvédi sajnálkozás, s a Haza oltára kigyulladt, a Kincs most már milliónak látszott , versek zsongtak a füstben, költészet és irodalom egy Lapot követeltek, a Szerelem koszorúkat nyújtott, és Laci úgy ült ott, mint ama hegy, mely körül az elemek csatáznak, szédülve és kissé bután, mint az Arénára kivetett állatka, melyet körülhabzik a boros Kíváncsiság, a nyugtalan Rábeszélés és a fojtott szájú Várakozás, mind közelebb toluló gyűrűkben.
Telepátia bizonnyal létezik, s az Állatkát különös szempárok hatásai érték: bolond fiskális, veszni indult báró, a sötét pincérszemek a háttérből.
Zsúfolt áramok kereszttüze.
Öntudata csak annyi volt ezeknek a perceknek, mint az álmoknak van; a Kicsiségek Pokla álmodott, a báró keze kinyúlt, zseb zizzent, s a társaság nemsokára künn volt a holdsütötte utcán, mely fehér volt, fehér, a végtelenségig, valami különös, elvarázsolt utca , oly sajátságosan tágas és kihalt, és hideg, vak fényben...
- Szibéria! - kiáltott Hintáss Gyula, a messze és titokzatos fehérségekre intve , melyek a nyári hó kísértetiességével döbbentettek.
Laci zsebe ragyogott és dalolt, mintha egy villanyos lámpa volna ott, mely kigyullad minduntalan; vagy énekes madár, mely vergődik s csicsereg.
- Hazakísérjük a fiskálist! - adta ki a jelszót Gőzsy Pepi.
- És megmuzsikáljuk az asszonyokat.
A cigányok mentek elöl.
A Csönd orgiáját hasították ketté.
Kis házak nagy mezőkben riadoztak.
Kutyaugatás feleselt messziről.
Friss levegő izzadt a homlokokon.
A városháza előtt egy darab aszfalt volt, azon különös figurák támadtak a holdban , amilyenek ily alkalommal szoktak támadni: vizesnyolcasok és betűk, az Ideálok kezdőbetűi!
Laci egyszerre Budapestre gondolt, a nagyszerű és bűnös városra , amelyet nem ismert... a nagyvilági, fényes éjszakákra, kivilágított vonatokra , színpadokra, nőkre, egy orfeumelőadásra, amit egyszer átutazó "művészektől " látott... keblekre, combokra...
Szeretett volna otthon lenni.
Álmait rendezni.
Úgy érezte, hogy az Élet kapui kinyíltak.
Aztán megint a szégyen égett föl az arcán, szerette volna visszavágni a pénzt , büszke szavakat és gesztusokat forralt, leteszi a pénzt valahol, gondolta, s elszalad...
Már a társasággal nem lehetett beszélni...
Csak Hintáss, éppen ő, aki borosnak látszott sokszor józanon is, most borosan józan volt, akár egy komoly úr, aki játékos leereszkedésből, és mindent megértve s megbocsátva, elegyedik fölényes nézőnek egy mulató kompánia közé.
És zenével, mint Samszeddin nagyvezér, tér a varázsúton nyugvóhelye felé...
Imruska ez éjjelen a hegedűk hangjára ébredt föl, ami olyan volt, mint különös állatok vonítása: nagy macskák és ijedt majmok visítása, ismeretlen madarak trillái és közbe-közbe és alul valahol valami vastag bőgése egy nagyon szőrös és erős és ügyetlen és szomorú bestiának.
Aztán meg tompán és mézesen és messziről jöttek a hangok, hogy Imruska sírni szeretett volna.
A holdvilág átsütött az ágyacska piciny lajtorjáján, és Imruska fölkönyökölt, és belefogózott a lajtorja fogaiba, és átlesett a félig nyitott ajtón a másik szobába, ahol anyi és api alucskáztak.
Ők is felébredtek.
- Hallja? - kérdezte Nelli, a zenés neszre figyelmezve.
- Az a bolond Gyula most jön haza - mondta Miska.
- Éjjeli zene - mondta Nelli, s álmatlan fejéből kék madarak szálltak a holdvilág felé.
Az Ezeregyéjjel itt beborul, s a mozivásznon Laci karcsú alakja jelenik meg, amint kissé bizonytalan léptekkel megy át az özvegy Hoffmann-né udvarának fehér éjszakáján, akinél lakott hónapos szobában.
Kezének mozdulata bizonnyal szimbolikus e földi életre, amely csupa látszat: mert zsebéhez kap, mintegy kérdezve, nem álom -e? s arca a jövőbe néz, mely mindig ismeretlen.
Ezzel a mozdulattal tűnik el szemeink elől és minden szemek elől.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE