3
Az öregúrnak egy kis udvari szobát adtak.
Ott ébredt föl másnap hajnalban.
- Kati! - szólalt meg a szoba sarka felé fordulva.
Senki se felelt.
Az öreg akkor eszmélkedett, hogy hol van.
Érezte, hogy eleget aludt, de még sötét volt.
Egy darabig hallgatódzott: se kutyaugatás, se kakaskukorikolás.
Hány óra lehet?
Kitapogatta a villamos lámpást és meggyújtotta, ahogy tegnap megtanították rá.
Megnézte az óráját : öt óra.
Fölhúzta a nadrágját.
A csizmáját is föl akarta húzni, de a csizma nem volt az ágy mellett.
Csengetett hát a szobaleánynak.
A szobaleány borzasan és álmos szemmel nyitott be.
- Parancsol, nagyságos úr?
- Én nem vagyok nagyságos - felelt az öreg.
- A csizmámat!
S ahogy a csizma megérkezett, rádörmögött a szobaleányra:
- Micsoda lustaság!
Már öt óra elmúlt, és még hevertek?
Kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, milyen az idő?
Az udvar sötét volt.
Az eget nem lehetett látni.
- Mit gondolsz - mondta bizalmas házi hangon a szobaleánynak -, nem lopják el az én ládámat?
A szobaleány nagy szemet nyitott.
- A ládámat, az utazóládámat.
És elmondta neki, hogy mi történt a ládával.
A szobaleány háttal az ajtófélfának támaszkodva, érdeklődéssel hallgatta.
- Ne tessék búsulni, megérkezik az bizonyosan.
- No, akkor jó - mondotta az öregúr.
Felöltötte a bundáját, és kiment a folyosóra, hogy ott tájékozódjék a felhők állása felől.
A csizma nyikorgása, persze, mindenkit fölébresztett.
- Apám - kérdezte az orvos is fölriadva -, kell valami?
- Kell ördög - felelte vígan az öreg.
- Csak fölkeltem, mert reggel van.
Itt nem szoktak reggel fölkelni?
- Hát ilyen korán nem - felelte kedvetlenül az orvos.
- Feküdjön vissza , apám, pihenjen.
Hiszen nem alhatott eleget!
Az öreg csak állott, és nézte az asztal sarkát: bizonyosan azon tűnődött , hogy visszafeküdjön ‑ e?
Végre is nem feküdt vissza.
A fejére nyomta a kalapját, és kibotorkált.
- Itt nem harangoznak hajnalt? - kérdezte a szobaleányt.
- Nem tudom, tekintetes úr - felelte az.
És utána nézett.
A fejét rázta.
Mosolygott.
Már akkor szürkült.
A kaput éppen nyitották.
A házmester nagyot köszönt.
Az öregúr kilépett, s végignézett a József körúton.
A körút, persze, néptelen volt, de az utcai lámpások megvilágították.
Tetszett az utca képe az öregúrnak.
A járón egy rendőr sétált.
A vállát fekete viaszosvászon gallér fedte .
Megállt, hogy az öregúr fölfelé forgatta a fejét.
- Úgy látszik, jó időnk lesz - mondotta az öregúr elégedetten.
A rendőr hidegen pillantott reá, s tovább sétált.
Az utcára, közel hozzájuk, egy kávéház ablakai világítottak ki.
A Valéria-kávéház volt az, a Körút és az Üllői út sarkán.
A világosság odavonta az öregúr figyelmét.
Megállt az ajtóban, és benézett.
A pincér hozzáment, hogy megtudja, miért áll ott?
- Semmi - felelte a pincér.
- Azt kérdem, hogy vendégfogadó -e ez?
- Kávéház?
No hát akkor adjon nekem kávét.
Bement, és megkávézott.
Eközben megkérdezte, hogy kik szoktak ott kávézni?
És hogy pipás bolt van -e a közelben?
Egyúttal elmondta a pincérnek, hogy hogyan járt a pipájával.
A pincérnek volt valami cigánybőgőstől zálogban maradt tajtékpipája.
Azt mindjárt rátolta az öregúrra tíz forintért.
A dohány ott volt a bundazsebben, egy csomó lúdtoll szopóka is.
Az öregúr nagy boldogan rágyújtott.
A villamos kocsik akkor kezdték meg a járásukat.
Az öregúr a villamosokat bámulva ballagott az Üllői úton.
Valahány villamos elhaladt mellette, mindannyiszor megállt, s bámulta.
Persze, azt hitte, hogy a Körúton megyen.
Csak a Kálvin téren eszmélkedett:
- Nini, micsoda nagy piac ez!
Figyelme ekkor a villamosokról a szökőkútra fordult.
Körüljárta .
Megcsodálta.
- Kissé messzebb jöttem, mint kellett volna! - mormogta aztán.
- Ideje, hogy visszatérjek.
S hogy akkor épp a Baross utcából jött a villamos, arra indult.
Akkor már a házakat is nézegette.
Csakhamar meglátta, hogy ez az utca szűkebb, mint amelyiken jött.
Újra visszatért a szökőkúthoz, s tájékozódott .
Megállapította, hogy jobbra kell haladnia, s a Múzeum felé indult.
Hogy ott a kertet megpillantotta, azonnal tudta, hogy ismét tévedett, de az Arany János szobra bevonzotta.
Kalapot emelt az ércköltő előtt, és körülbámulta azt is.
A Körúton már ekkor mozgott a városi nép: gyárakba, boltokba siető emberek , kofák, hordárok, kisdiák, nagydiák.
A házak előtűntek a homályból, s az öregúr minden harmadik háznál megállt, és megszólított valakit:
- Ugyan kérem, kinek a háza ez?
Végre is látta, hogy senki se tud válaszolni - ha pedig válaszolnak, ő nem ismeri a megnevezett háziurat.
Hát aztán csak kérdezgetés nélkül ballagdált tovább a Deák Ferenc tere felé.
A nagy zúgás: a villamosok csengése, kocsik dübörgése kábította kissé, de tetszett neki.
- Micsoda nyüzsgés!
Micsoda élet! - mondotta meg-megállva.
Egyszer, hogy a gőzmalomban járt, ott volt efféle dübörgés és zakatolás.
Eközben nyiladoztak a boltok is.
Az öregúr minden kirakatnál megállt, és apróra nézegette a tárgyakat.
Még a könyvkereskedés kirakatát is megbámulta.
- Hát itt árulják a könyveket!
De a kirakatok csak nem fogytak.
Az öregúr már feljutott a Váci körúton át a Lipót körútra, s megpillantotta a Vígszínházat.
Azt körül kellett járnia ; meg kellett kérdeznie, hogy kinek a palotája?
Majd a hídhoz jutott, s elbűvölten állott meg az új Országház temérdek pompáján.
Körüljárta, körülbámulgatta: be is ment volna, de éppen nem üléseztek.
Visszafordult hát, s azon gondolkodott, hogy átsétáljon -e Budára is?
Talán át is sétált volna, de egy bolti kirakatban gyönyörű nagy szemű szőlőt pillantott meg.
- No - mondotta -, ezt megveszem az unokámnak.
Odabent aztán eszébe jutott, hogy még egy gyerek van a háznál, a vidám kis Jenő, hát annak is vett egy fürtöt.
Papirosba köttette, s lógázta a kezében.
Már akkor dél felé járt az idő.
Megint eszébe fordult, hogy ő voltaképpen hazafelé megyen most a kávéházból, és hogy otthon bizonyára várják ebédre.
Megszólított egy szivarra gyújtó köpönyeges urat:
- Ugyan, kedves öcsém, merre lakik az én vőm, a doktor?
A köpönyeges úr bosszúsan nézett reá.
- Öccse magának a sziámi elefánt!
Az öregúr megrökönyödve bámult utána.
Percekig tartott, míg lecsillapodott a felháborodása.
- Micsoda goromba fráter! - duhogott meg-megállva.
De eközben egy remekül festett söröskancsón ragadt meg a tekintete.
A sör magasra habzott, s alul átlátszó sárga volt.
Melléje a festő pirosra sült sóskifliket rakott.
Az öregúr megkívánta a képről a sört.
Bement, és elhelyezkedett az egyik asztalnál.
A szőlőt letette maga elé, s elévonta a pipáját: rágyújtott .
Jólesett neki a pihenés is, a sör is, a pipa is.
De nem volt kivel beszélgetnie, hát csak a Gambrinus apródját szólította meg:
- Hát, fiacskám, ilyen korán kijöttetek ma az iskolából?
- Én nem járok már iskolába - felelte elmosolyodva a fiú.
- Nem jársz?
Hát mi akarsz lenni, hogy nem jársz?
Csavargó?
- Vendéglős?
Mér akarsz te vendéglős lenni?
Itt Pesten könnyű az iskolázás.
- Hát nem a vendéglős fia vagy?
- Az én apám vasúti őr Nógrádban.
- Vasúti őr?
Hiszen akkor te kellner vagy!
A gyerek vállat vont.
Más vendég érkezett.
Két fiatal iparosféle.
Leültek a szoba másik sarkába, és németül beszélgettek.
Az öregúr nézte őket.
Aztán két kisleány jött ki a belső szobából, kékruhás szöszke leányok.
Az egyik négyéves forma, a másik hároméves.
Mind a kettőnél bábu volt, a nagyobbiknál ágyacska is, amely a babához tartozott.
S játszottak a szomszéd asztalnál.
Az öregurat elbájolta a két kis fehér arcú gyermek:
- Hogyan hívnak? - kérdezte a nagyobbikat.
- Irénkének - felelte az föl se pillantva.
Nekik adta a szőlőt.
Gondolta, majd vesz útközben másikat.
A gyermekek befutottak a szőlővel.
Unalmában a falon függő avult Rudolf-képet nézegette.
A kép szeplős volt a legyek látogatásától, és barna a dohányfüsttől.
Az öregúr mindazonáltal megismerte.
- Hm.
Ez is olyan szeplős, mint a vőm.
És erről ismét eszébe jutott, hogy őt bizonyára várják már az ebéddel.
De hogyan jut haza?
S tűnődve nézett maga elé.
- Vissza fogok menni azon az úton - mondta végre -, amelyiken jöttem.
A szökőkúttól nem lehet messze a kávéház.
A kávéházban majd eligazít a legény.
A pipája már kiégett.
Letette az asztalra, és fizetett.
A pénzt egy kövér asszony vette át.
Az öregúr azzal is beszélgetést kezdett volna, de az asszony sietve tért vissza a belső szobába.
Az öregúr hát fölkelt, és kiballagott.
Csak úgy találomra Újpest felé indult, s ki tudja, hova nem kódorog, ha meg nem pillant egy helyen három bérkocsit.
- Ihol a kocsi, hazavisz ez gyöngyen!
A kocsisok kalapot emeltek, s kézmozdulattal kínálták.
Megszólította az egyiket:
- Ösmeri -e maga a vőmet, a doktort?
Már nem merte öcsémnek szólítani a kocsist se.
- A doktor urat? - kérdezte nagyot nézve a kocsis.
- Igen, Tardy doktor urat, a vőmet.
- Nem ösmerem kérem, de ha meg tetszik mondani, hol lakik, odaviszem a nagyságos urat.
Az öreg gondolkozott, hogy hogyan is kellett címeznie a levelet.
A levélcím, a doktor névjegye, ott volt mindig az íróasztala fiókjában : ahányszor írt, mindig maga elé tette.
De eszébe jutott:
- Budapest, nyolcadik kerület, József körút hatvankettő.
De mennyiért visz el?
- Egy forintér, nagyságos uram.
- Az sok.
És én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.
Lealkudott a díjból két hatost, aztán beült a kocsiba.
Azonban alig haladtak a Király utcáig, az öregúr megdörgette a kocsi ablakát:
- Megálljunk csak!
Baj van!
- Vissza kell mennünk a sörházba - mondotta az öregúr -, ott felejtettem a pipámat!
- Melyik sörházba, kéremalássan?
- Amelyiknek olyan új cégtáblája van: egy nagy kancsó sör és mellette nagy sóskiflik.
- A jó fene tudja!
Magának ösmernie kell a várost!
- A Duna felé valahol.
Egy kövér asszony a gazda, egy kisfiú meg a kellner.
- Hát - mondotta a kocsis -, én nem tudom, melyik az, de majd a Duna felé megyek, oszt tessék megzörgetni az ablakot, ahol meg kell állnom.
- Jó - mondotta az öreg -, hát csak lassan hajtson.