Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Szeptember
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
7
Bekezdés
1000
Mondat
2320
Szó
30615
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III. EGY KICSI PONT A LÁTÓHATÁRON.
Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a butorokkal, a székrerakott ruhadarabokkal és a fali órával egyetemben, mely szomoruan tiktakkoz ehhez a kalandhoz.
Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek váltakoznak az ember előtt: ismeretlen bibornokok , akik velünk együtt forognak, dühösen kiabálnak reánk s mi nem értjük a beszédjüket , lokomotivek vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek üzőbe s torkunkon elakad a segitségkiáltás , a torony tetején találjuk magunkat s nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy ur ágyugolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten vesszük észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette egy luftballon ül a nyakunkon...
Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni e siralomvölgyet, Balázs bekötött fejjel pihent vánkosán, és sorra látta ezeket az ismert képeket.
Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem látott, és nem is hallott semmit.
Hiába hallgatózott és meresztgette a szemét; vak volt és süket.
Majd ujra elszenderedett.
Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok között .
Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül szomoru volt.
Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku kriptát, melyet vadrózsák környeztek.
A kriptának az ajtaja is nyitva volt; bement.
A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem ismert rá a temetőre.
Most már nem szomoru volt a táj, hanem félelmetes.
Valami végtelen szorongás fogta el.
Ki akart menni; de az ajtó nem nyilt.
Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s rémületében nem mert megmozdulni.
S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott.
Észrevette, hogy - különös! - az ablakkal szemben egy kályha áll.
A rejtelmes zúgás pedig növekedett s már egész közelről hallatszott.
Ebben a pillanatban megnyilt a kályha ajtaja s hogy, hogy nem, egy fehér ruhás, szőke kis lány lebbent ki a kályhából.
Vállán porköpönyeg volt, s barátságosan nézett Balázsra.
A szájához tette az ujját s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen.
Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is s rámutatott a sötét sarokra.
Balázs megértette, hogy oda kell rejtőznie.
Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék.
A szőke kis lány eltünt s a kriptán vad szélforgatag süvöltött keresztül.
A kályha ajtaja felcsattant s rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok.
Ezek őt keresik.
A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon.
Most már nem félt.
Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány elrejtette.
És csakugyan, a zugás elhallgatott; a kisértetek elvonultak.
A kis leány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt mondta volna:
- Ugy -e, hogy kijátszottuk őket?!
Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyilt magától s Balázs virágos rétre lépett.
A temető eltünt.
A messzeségből egy tó ezüstje csillámlott elő , majd ugy tetszett neki, hogy a tavon paloták ringanak.
Egyszerre valami különös hangot hallott... igen, ez egy kocsi dübörgése.
Fölébredt.
Az álomképek eltüntek, de a kis lány ott ült az ágya mellett.
Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel.
Letörülte arczáról a veritéket, s fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.
- Elmentek a rémek? - kérdezte suttogva.
A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta, hogy még csak félig van magánál.
A kis leány nem értette, miféle rémekről beszél.
Fölugrott a székéről, ahol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis gyerekek az iskolában, közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan kérdezősködött:
- Behivjam a mamát?
De Balázs már nem hallotta.
Egy másvilági forgószél ismét magával ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő kaoszba.
A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki.
Viziló, amely villámokat tüsszögött; veszett farkasok, amelyek folyvást a sarkában voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, amelyeket nem tudott lerugdalni magáról.
Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szive a rémülettől vadul dobogott , s a lábát egyre nehezebbnek érezte.
Végre elbukott, s átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek.
Majd hűs áram csapta meg az arczát; egy sirdombon feküdt, felette égi békében fénylett a hold, s a fehér márvány sirkövek arany-szemeikkel szemrehányóan meredtek rá.
Megismerte a szomoru temetőt, amelyet előbb látott.
Egyszerre ugy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami névtelen , rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt volna egyébbel, csak hitvány énjével.
A szive összefacsarodott; szeretett volna sirni, de nem tudott.
Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimitotta volna forró homlokát.
A kis leány volt , aki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.
De a sirdomb nem eresztette.
Magához szítta erőtlen testét s a kinosan fölemelt kar visszahanyatlott.
Még egy utolsó erőfeszitést tett.
Azt hitte, hogy meg kell halnia.
De nem halt meg , hanem ujra fölébredt.
És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az ágya mellett.
- Nem akarok visszamenni a temetőbe - hebegte, amint megpillantotta.
- Csak a temetőbe ne!...
Nem akarok a temetőbe...
A kis leány ugy nézett rá, mint egy ijedt mókus.
Alig volt hét esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.
De ha szorongott is egy kicsit, megmoczczanni nem mert a beteg ágya mellől.
A beteg makacskodott.
- A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben.
Nem akarok visszamenni a temetőbe.
- Behivjam a mamát? - szólalt meg a kis leány félénken.
Még nem volt egyéb mondani valója.
De Balázs nem hallotta.
Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a homloka körül.
Önök bizonyára méltóztattak észre venni s én nem is tagadom, hogy hősünk fent idézett szavaiban kevés volt az értelem, ellenben annál több a következetlenség, világos jeléül annak, hogy amikor egy-egy perczre ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s ezek az álomképek összefolytak előtte.
De mikor valakinek a feje ugy össze-vissza van varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az ember a koponyáját összetákoló bandage-októl nem sokkal lát többet a világból, mint egy két napos borz, azt hiszem, számot tarthat némi elnézésre.
Különben, ne tessék azt képzelni, hogy mindez csak egy jámbor versfaragóval eshetett meg, s helyében az angol testőrség egy fránya gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke uniformisában.
A vas-emberekről szóló legenda csak mese; a legvidámabb krakélereknek is vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, méltóztassék elhinni, maga is megilletődött egy pillanatra, amikor a halott karja egyszerre csak torkon ragadta.
A mi Balázst illeti, akit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanom, Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznem, hogy a köznapi életben nem árult el hasonló gyöngeségeket.
Meglehetősen méltóságos tartásu ur volt, aki már csak a hivatása iránti tiszteletből sem szaladt volna meg semmiféle verekedésből.
Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint imponáltak is, s ha elárulom, hogy inkább csak elvből, mint természettől volt bátor, ez a mi titkunk marad; a nagyvilág, barátai és ellenségei , nem tudtak s nem fognak tudni róla.
Csakhogy azok a tökéletes gentleman-ek, akiknek a lelke is oly keményre van vasalva , mint gyönyörü ingpánczéljok, azok az impekkábilis regényhősök, akik mindig, minden körülmény között megőrzik parfum-mel beitatott flegmájokat, s hidegen nyujtják át vizit-kártyáikat a kisérteteknek, avagy órákig antichambriroztatják a kőszobor-vendéget, hogy aztán felséges grandezzával kináljanak neki helyet a causeuse-ön; ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a regényekből gondolná az ember s legpompásabb példányaikban sem emelkednek felül minden kritikán.
Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember lesz belőle , ember, akiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek.
Ez az elő-itélet épp olyan hamis mint a többi.
A gyermek, nem vész el az emberből soha; csak elrejtőzik benne.
A viszontagságok, az idő, a védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető , érzékeny bőre körül, amint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi állatokkal szemben.
A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek - állig fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés , aki volt, aki azonban megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit.
Ha módodban van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, akinek szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal.
Ha tehát önök ugy találják, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt: legyenek kegyesek elismerni, hogy ez előfordul a legjobb családokban is.
A kis lány tágra nyilt szemmel bámult rá.
Egy nyitott könyv hevert kis térdein, de nem nézett belé.
Oly különös, oly titokzatos s oly megriasztó volt, a mit látott , hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei fogták el.
Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.
Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni.
A nyitott ablakon keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly hivogatóan tánczolt előtte a padlón!...
A tágas, piszkos, nagy udvarra gondolt, a hol kis czimborái alighanem vigan keringenek a gyapjuzsákok mellett.
Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:
Lieber Herr von.
Kohn,
Lieber Herr von Kohn,
Lieber Herr von Ko-o-o-ohn...
De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon a Ko - o - o - ohn ur colonne-jába.
A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit egyszer Fodorné megmondott , az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle instancziához.
Koronkint, a mikor a beteg fészkelődött, nyugtalanság fogta el.
Valami megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől.
S már-már közel volt hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, midőn egy-egy mély lélekzet hangja ujra lecsendesitette pihegő kis szivét.
És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos homályosságába.
Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott, mint a madarak a viharban.
A halál nagy misztériuma csapott feléje a gyűrött párnák közül.
Csend volt, s a gyermek nem moczczant.
Csak a két nagy fekete szeme égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.
Egyszerre a beteg fölvetette rá tekintetét s megszólalt:
- Kicsoda maga?
- Én... én a lánya vagyok a mamának - felelt a gyermek meglepetten.
- És kicsoda a mama?
Hol van a mama?
- A mama kinn van a konyhában, mert a Czili sir.
A beteg nem okosodott ki ezekből a feleletekből.
- És maga, maga mit csinál itt?
- A mama azt mondta, hogy itt maradjak, és ha viz kell, adjak vizet.
- Mást nem mondott a mama?
- Azt mondta, hivjam be, ha kell.
- Hát hogy hivják magát?
- Ella.
Fodor Ella.
- Fodor...
Fodor...
Nem emlékszem.
A gyermek nem mert felelni.
A beteg csodálkozva nézte s erőltetni kezdte az emlékezetét:
- Fodor...
Fodor...
A Fodor-féle óra...
- Igen, igen - erősitette a kis lány.
Végre, nagy nehezen, Balázs észbe kapott.
- Tudom már.
Az ott az én székem... erre van az ablak, s az ott a Fodor-féle óra.
Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját s tovább kérdezősködött:
- Régen fekszem már itten?
- Régen.
- Van már egy napja?
- Van már talán egy hónapja is.
- És mért?
Beteg vagyok?
- Igen.
- Mért vagyok beteg?
- Mert nagyon fáj a feje.
Aztán mind a ketten elhallgattak.
Balázs nem tudott hova lenni a csodálkozástól .
Mindez ujság volt előtte.
S egy darabig gyanakodva nézett a kis lányra.
Vajon igazat beszél -e?
Majd ujra megszólalt:
- Mi van az ölében?
- Egy könyv.
- Milyen könyv?
Mesés könyv?
- Igen.
A Csizmás kandur.
- Szép a Csizmás kandur?
- Ó, nagyon szép.
- Mesélje el nekem.
Én nagyon szeretem a meséket.
A kis lány engedelmeskedett.
Ugy szoktatták, hogy ne legyen más gondolata, mint: szót fogadni.
És ijedten, az első lámpa-láz mondhatatlan szorongásai közepette, kezdett hozzá:
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár.
Annak volt három fia, és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája.
És meghalt.
És azt mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a kandúrt.«
Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az ésnek, ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből .
Kénytelen vagyok megvallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak igen ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényem hősnőjének szóban forgó debut-je alkalmával.
Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas fantáziájának.
Olyanformán volt , mint a Hamupipőke, akinek a lencse-szemektől külön kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszitéseket tett, hogy a temérdek ésből kiböngészsze magát a mesét.
De ez a feladat tulságosan nagy munka volt az ő szegény fejének.
Belezavarodott a váratlan »azután « -okba s eltévedt a közbevetett mondatok rengetegében.
Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, akit örökség fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét, jeléül, hogy a pénz, hiába , pénz volt, már talán a paradicsomban is.
De a kandúr politikájának már nem tudott a mélyére látni.
Ha a kandúr nyulat akart fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett; megmagyarázható volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a csizma?!
A kandúrnak bizonyára pusztán hiuságból kellett a csizma; a legzseniálisabb lények se tökéletesek.
De a Balázs elméje fáradt vala s ettől fogva már nem igen tudott a kandúrral lépést tartani.
A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp ugy hatni szokott, mint megforditva .
Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást.
A jelen esetben másképpen történt.
Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki bátorodott.
Lassankint bele élte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tünt fel előtte.
Önök ismerik a Csizmás kandur mód nélkül erkölcstelen meséjét .
A csizmás kandur a szédelgők ősapja; a Panama egy antediluviális hőse, aki mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen.
Holtnak tetteti magát, s megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg stréberségből, pusztán azért, hogy kellemetes lehessen a királynak , aki, ugy látszik, csak nagy ritkán jutott nyulpecsenyéhez; majd hitelügyleti szédelgésre adja magát, s különböző fenyegetésekkel rábirja a parasztokat, hogy az egész tájékot a gazdája birtokának mondják a király előtt; végül furfangosan kieszelt rablógyilkossággal hatalmába keritvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel kápráztatja el és fonja be a királyt, akár Law vagy Fouqué.
S mind e gaztettek jutalmául: ura, az ál Karabás gróf, elveszi a király-kisasszonyt, ő maga pedig miniszterré lesz, a mi , vélekedjünk a miniszterségről bármiképpen, egy macskának bizonyára szép carriére.
Mondom, mód nélkül erkölcstelen történet ez.
De, jóllehet erkölcstelen, fölötte tanulságos.
Megtanulhatjuk belőle, hogy a varázslatok idejében is csak akkor vihette az ember valamire, ha jó partit csinált.
A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látni való volt, hogy a kandur feltalálása és lélekjelenléte imponálnak neki.
A győztessel érzett, s nem a legyőzöttekkel.
A leány-gyermek hét esztendős korában már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a legjobb női léleknek a mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget, amely alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted.
Mária teljes volt minden malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált isten , földi hüvelyében nem férfisziv dobog.
Balázs már alig értett valamit a meséből.
Lelkének kapui lassankint becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza koponyájáról, mely megvíhatatlan volt , mint egy jól elzárt, puszta, elhagyott vár.
De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel szemét.
A kis leány ott tartott, ahol a király kifejezi a kandur előtt, mily kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.
- Ah, Karabás gróf pompás gavallér!
Biztositom őt nagy kegyemről.
Ezt a pár szót a kis lány olyan hamiskás grácziával mondta, a szemében annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen visszafojtott vidámsággal , hogy Balázs nem ismert rá.
És most nézte meg először.
Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, akinek arczszine három generáczió szomoru történetéről beszélt.
Tulajdonképpen csak két nagy fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, ahol minden oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.
Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek kiváncsiság .
De, lám, tudtak azok sugározni is.
S Balázs, uj életének első világos pillanatában , fölfedezte, hogy a kis leány bájos.
A csizmás kandur története hirtelen megszakadt.
A mesemondó ott hagyta szegényt az óriás dolgozó-szobájában.
- És aztán? - sürgette Balázs a folytatást.
- Aztán nem tudom.
Még nem olvastam tovább.
- Pedig a vége, az lehet még csak a legszebb.
- Majd megkeresem a könyvben, ahol elhagytuk.
- Igen, keresse meg, és olvassa fenszóval.
A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés.
A nagy betük helyenkint kinos zavarokat idéztek elő, s a kandur, mikor a legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős közepében.
Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember.
A kábultság minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett.
Majd ismét felriadt, s mialatt kétségbeesett erőfeszitéseket tett, hogy a felolvasót követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.
A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első stádiumában főképpen arról lehet megismerni, hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad.
A részeg és a kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a legmesszibb eső tünemények között, s tisztán látja az élet rejtelmességeit, legalább egy-egy pillanatra.
S Balázsnak ugy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása, madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden nyomoruságával egyetemben.
- Micsoda hitványság: élni! - kergetőztek fejében a karakán ideák - türni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat az apró megaláztatásokat , amelyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak sem...
Micsoda hitványság dolgozni , verejtékezni, élni semmiért, azért, hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a számadásait!
Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szükölködjünk lábbeliben!
S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért?
A szerelem?
Mi a szerelem?
A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik esetben: silány megszokás.
Vagy az, hogy gyermekeink születnek?
Ugyan szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az arczukon, hogy rosszul táplálkoznak!
Szegény kis leány!
Aztán nem gondolt többé semmire: elaludt.
Másnap rossz napja volt.
A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen lankadtságot érezte , mely a nagy orgiák után fogja el az embert.
De kábultságában néhányszor ugy tetszett neki, mintha ujra hallaná:
- Ah, Karabás gróf pompás gavallér!
Biztositom őt nagy kegyemről.
S ez a képzelődés, nem tudta miért, kissé megvigasztalta.
...Mikor pediglen vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte a fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, aki heteken keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a mesevilág örömeivel.
Valami nagyon szép emlékre gondolt s hosszas tünődések után abban állapodott meg , hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az Ululu Laia-at.
De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, aki a kis lányának karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem telhetett tőle.
Mire az ajándék, amelynek a kitüntetett nem veheti hasznát?!
Elszégyelte magát s lemondott a tervéről.
Lassankint azután bele nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog maradni.
De nem ugy történt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE