Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
13
Bekezdés
1813
Mondat
3820
Szó
49837
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
III.
Őszi orkánba süllyedt bele a világ.
Hetek óta futottak délnek a felhők, sűrű feketeségben, a szél barnára szívta ki a falut, csak az utca közepén csillogott fémszínben a lucsok.
Mudrony Sanyi nagyrészt gubbasztva kuporodott össze a tulipános hosszú ládán a reménytelen napok alatt s várva-várta az első havat, ami mégis némi változást jelentett volna életének ama régi egyhangúságában.
Péterke a kucikban játszadozott, a boglyakemence melegedőjén s a sok-sok kendőbe bugyolálva úgy hatott, mintha egy nagyobbaknak tervezett rongybaba lett volna.
Csakhogy ez a baba megállás nélkül mozgott s az apró szája szaporán járt.
Egyre-másra ilyen kérdésekkel zaklatta föl merengéséből Sanyi bátyját:
- Szani, tudod, mi leszet, ha nad leszet?
- No, mongyad! - biztatta ilyenkor az öccsét Sanyi azzal az átlátszó önáltatással, hogy így hamarabb túl lesz a zaklatáson.
Mudrony Péterke halálos komolysággal mondta ilyenkor, miközben pillanatra megállt a játékban:
- Tatona leszet.
Ojan huszál, mint aputám vót...
Édesapjuk valóban három keserves esztendeig szolgálta I. Ferenc Józsefet, de nem huszári minőségben, hanem mint főhajt-tüzér az egyik pesti kaszárnyában .
Katonaképe ott lógott a falon, amint egy almásderesen vágtatott lankadatlanul , lovának feje fölött kinyujtott karddal, villámló szemekkel.
Magát a képet harminc krajcárért vesztegették valahol a kantin táján, melyre csak a Mudrony József fejét kellett odaragasztani.
Volt pedig aláírása a képnek ez: "Szolgálati időm emlékére ".
Péterke tovább játszadozott ezalatt a kucikban, Sanyi pedig a ládán kuporgott s a keskenyke ablakon kifelé bámult a felhőktől kavargó világba.
Száraz volt a szél , de a nagyutca sarát nem tudta felszívni, olyan volt a latyak.
Érezte mindenki , hogy egyszer meg fognak állni a felhők s abban a szempillantásban pilingélni kezd a hó.
Néha egy-egy ember cuppogott végig az utcán: hol Párnahaj János szomszéd, hol Lukács János útkaparó, aki a Tóth Antallal való hajmeresztő versenyfutás óta ki nem esett a beszédből.
Mert mindenki elülről szerette volna hallani.
Lukács János azonban rendelkezésére állt kinek-kinek.
És pedig a legnagyobb készséggel.
Mudrony Sanyi is, mialatt édesanyja a pitvarban mosogatott, ezen a furcsa dolgon tünődözött ébredező értelmével.
A nagyoktól annyit hallott mindössze, hogy Tóth Antal ellopott ruhadarabjait észrevétlenül visszalopkodták a szomszédok, félszemű lova is visszakerült az ólba s Tóth Antal azóta céltalanul ődöngött a határban ezzel a félszemű lóval , leginkább az utak árkai mentén.
Már előbbi életében is az volt a szokása, hogy társtalanul kóborolt ebben a világban, mióta azonban a túlvilágból szaladt vissza, valósággal kivetette magából a falu.
Lehet, hogy elnézték volna neki , amiért föl mert támadni, ámde akkor közbeavatkozott az időközben hazatért Mudrony József s valósággal lázítani kezdett ellene, aminek kettős oka volt .
Először: mert Mudrony József szerette a rendet a világban, kivévén sajátmaga dolgait s másodszor: mert Tóth Antalnak pártfogója s valóságos prókátora lett Barczali Gábor, a Setéth földbirtokos úr igáslegénye, aki mindig arról szájalt , hogy valamennyi ember egyenlő a világon.
Mert egy Isten hozott bennünket ebbe az életbe.
De azért nem egyszer azzal kérkedett, hogy származására nemes, tehát nem akárki!
Ez a szembeszökő ellentét fakasztotta dühre több ízben Mudrony Józsefet s ez okból, ha csak tehette, mindig ártani igyekezett Barczali Gábornak.
Mióta pedig Tóth Antal hazaszaladt a temetőből, valósággal gyűlölte.
Attól fogva, hogy Mudrony József megtért a távoli szekerezésből, még sivárabb napok következtek el a paticsfalú házra, mely szembenfeküdt a haranglábbal .
Sanyi annyit hallott csak, hogy apja kevés pénzt hozott haza, amire sűrűket sóhajtozott édesanyja, ez a fehérarcú szép asszony.
Alig egy-két nappal azután sírni kezdett és attól kezdve sírdogált, amikor senki sem látta.
A fiatalasszony ez izgatott lelkiállapotában része lehetett a vén Tománénak is, aki délutánonkint átsurrant a szomszédból s olyankor szakadatlanul biztatta a tanácstalan teremtést, hogy markoljon meg egy fazék forró lúgot s öntse végig a kulcsárnét.
Mert Mudrony József megint a kulcsárné lakása körül setteng s bizonyára nem véletlen okból.
Mudrony Sanyi nem nagyon értette még akkor a nagyok dolgait, ámde nyiladozó eszével megsejtette körülbelül, hogy nincs rendjén minden a házuk körül s ez az érzése mély szomorúságra hangolta.
Fültanuja volt több ízben, hogy valahányszor a forró lúgot emlegette Tománé, édesanyja mindannyiszor köténye sarkával törölgette könnyes szemeit:
- Azt én nem tehetem, Toma néni, mert akkor még nagyobb szégyenbe keverednék!
Tománé szinte fortyogott ilyenkor:
- Hallgasson rám, lelkem, a vén Tománé csak jó tanácsot ad...
Mert itt nem segít más, csak a lúg, hogy a ragya verné ki azt a piszkos nőszemélyt!
Aztán indulatosan lobbant ki a házból.
Mudrony Sanyi még mélyebbre hajtotta le a fejét, ha ilyeneket látott és hallott , mert igen sajnálta az édesanyját.
Csak olyankor lélekzett föl, ha a szép tanítónéni nézett be hozzá egyik-másik délután, aki többször vitte át a házukba , különösen ha özvegy Kigyóssyné elment valamerre.
Annus kisasszony azért járogatott el legutóbb Mudronyékhoz, mert - mivel a napnak ebben a szakában úgy sem volt egyéb dolga - föltette magában, hogy megtanítja írni és olvasni a jóeszű kisfiút, mielőtt iskolába iratnak be jövő őszelőn.
Hozott neki könyvet , palatáblát és palavesszőt, azonfelül pirinyó szivacsot, ami teméntelen hálával töltötte el Sanyit a szép kisasszony iránt.
Mudronyné pedig könnyezgetni kezdett, valahányszor ezt a nagy jóságot látta, amelyhez foghatót senki részéről nem tapasztalt még.
Annus kisasszony csak mosolygott s mosolyogva nézett le a nagyobbik Mudrony-fiúra:
- Hát aztán szeretsz -e, Sanyika?
- Nagyon szeretem, Annus néni - mondta buksi fejjel, maga elé szégyenkezve.
Annus kisasszony lehajolt, átölelte Sanyit, magához szorította, megcsókolta.
És a gyerek olyan forróságot érzett maga körül, hogy csaknem elájult.
Hanem a könyvből, palatáblából, palavesszőből és szivacsból bajok keletkeztek .
Mert meglátta Péterke, odatotyogott a tanítónéni elé s azt mondta neki a maga selypecske módján:
- Annusz néni, veden netem isz ojat, melt én isz szeletem madát!
A leány kacagni kezdett ekkor, úgy, mint talán soha még s összevissza-ölelgette a Péterke pihés fejét:
- Jól van, te Maszatos Pali...
Holnapra neked is elhozok mindent!
S úgy is lett.
Másnap délutánra Péterke megkapta az ábécés-könyvet, a palatáblát , palavesszőt és a szivacsot.
A szivacsot nyomban megvizezte, majd felkúszott a kucikba s ott a palavesszővel olyan krikszkrakszokat rajzolt ki a palatáblára , hogy mindenki kénytelen volt hangosan nevetni rajta.
Mudrony Józsefné, mikor a kis tanítónő szívességét tapasztalta, meghatottan sóhajtott föl:
- Annuska, maga olyan jó hozzánk, hogy soha nem fogom elfelejteni ebbe az életbe...
- Semmi az, Mudrony néni - mosolygott fel gondtalanul a fiatal leány.
- Mert higyje meg, nincs jólesőbb érzés, mint örülni az apróságok örömének...
...Azon a késő-őszi délutánon, amikor Mudrony Sanyi a tulipános-ládán gubbasztott s Péterke a boglyakemence melegedőjén játszadozott elmerülve, a tanítónéni feltűnően késett.
Édesanyjuk a pitvarban mosogatott, de koronkint be-benyitott azért a szobába:
- Hogy vagytok, bogaraim?
- Én játszot - szólt le Péterke a boglyakemence szegletéből.
- Vigyázzatok, apróságaim s ne nyúljatok a tűzhöz! - intette őket a sok gondot átélt mama.
Sanyi értelmes arcocskával nyugtatta meg:
- Tudom, édesanyám és Péterkére is vigyázok.
Nehéz, nagyon nehéz volt az az ősz.
Kietlen hangulat ült közeli és távoli tájon s élő lélek alig jelentkezett az utcán.
Csak a szél dörömbölt s a harangláb kötele dobálódzott a szélben.
Egyszer aztán finom árnyék lebbent el az udvarfelőli apró ablak előtt s pillanattal reá a tanítókisasszony hangját hallotta Sanyi, amint a pitvarban ráköszönt az édesanyjára.
Mudrony Józsefné nyomban maga előtt tessékelte be a csinos lányt, aki kedvesen zsörtölődött:
- Az a csúnya Pali járt nálunk s alig tudtam kivárni, hogy elmenjen...
Borzasztó egy ember!
A fiatalasszony tartózkodó mosollyal nézte a lányt:
- De, azért nem haragszik reá túlságosan, Annuska.
- Jaj, Istenem, mit tegyek? - mosolygott vissza Annus kisasszony s örömében és zavarában megölelte Mudrony Józsefnét.
Majd Sanyihoz fordult s megsimogatta:
- Tudod -e a mai leckét, Sanyika?
- Tudom, Annus néni - mondta engedelmesen a gyerek.
Akkor a tanítónéni is melléje ült a hosszú ládára s betűzgetni kezdtek az ábécés könyvből.
Odakünn hideg alkonyatra állt: egy-két cselédlegényke teheneket hajtott hazafelé a kútról.
Lompos volt a tehenek szőre.
Mivel az enyhemelegű szobába is sűrű színek kezdtek betelepedni, Mudronyné, aki időközben visszanézett a pitvarból, meggyujtotta a függő petróleumlámpát.
Gyönge világ rezzent föl a mestergerenda alatt.
Péterke abban a szempillantásban kászálódni kezdett a kucikból:
- Én isz az asztaj mejjett fodot ojvaszni, mejt itt nem játot...
És saját ábécéskönyvével, melyet a tanítónénitől csikart ki ajándékba , odafurakodott az asztalhoz, lapozgatni kezdett a könyvben, miközben kerekre tágult szemmel ámuldozott az ismeretlen betűkön.
Annus kisasszony elmerülten magyarázgatott aközben Sanyinak, ámde Mudrony Sanyi úgy vette észre suttyomban, hogy Annus néninek alighanem másutt járhatnak a gondolatai, mert többször is elvétette a magyarázatot.
Gondolta ennélfogva, hogy valami gondja lehet a szép tanítókisasszonynak...
A leány különben Sanyi nyaka fölött nyúlt át később a fehér karjával s ettől az öleléstől szédülni kezdett a fiú, olyan melege támadt.
Szerencsére közbeavatkozott Péterke.
Az apró ember ugyanis odatotyogott a tanítókisasszonyhoz s az előtte ismeretlen m betűre mutatva, annyit mondott selyp hangon:
- Annusz néni, ez ojan, mint egy majasz!
A leány föleszmélt mély álmodozásából s arculpaskolván a kicsi legényt , ráhagyta:
- Igazad van, Péterke: ez a betű csakugyan úgy fest, mint egy malac...
De nem fejezhette be, mert a babszem-alak lapozván kettőt, csodálkozva szólalt meg:
- Annusz néni, ennet med fajta isz van...
- Úgy van, virágom, - mosolygott a kisasszony - ennek a betűnek valóban farka is van!
Péterke azzal meg is nyugodott s csillapulván tudásszomja, visszatotyogott előbbi helyére s ott tovább buvárkodott a könyvben, amelynek fantasztikus alakzatú betűi elérhetetlen és megfoghatatlan talányokat jelentettek az ő apró eszének .
Mert az egyik betű a magasba ágaskodva kapart még feljebb, a másik betű ellenben a mélyben kotorászott.
Soha ilyen különös világot!
Aközben Sanyi mamája is rég bejött a szobába, miután vastag pára rakódott a kukkantásnyi ablaküvegekre.
A sokat szenvedett teremtés szótlanul tett-vett a boglyaskemence körül, amikor végül Annus kisasszony is fölocsudott a könyvből s annyit szólt:
- No, mára elég is lesz, Sanyi!
Kicsiny csönd állt be.
S ezt a kicsiny csöndet Mudrony Józsefné szakította meg először, amikor felsóhajtott:
- Nagyon szépen köszönöm, Annuska kisasszonynak, hogy szegénységünkben is annyit teccik fáradozni Sanyival...
- Nem jelent az nekem semmi fáradtságot, Mudrony néni - válaszolt kis mosollyal a leány.
- Szívesen teszem, mert Sanyi jófelfogású fiú s azonkívül gyakorolom magamat addig is, amíg álláshoz tudok jutni valamelyik népiskolában...
Itt abbamaradt a szó egyszerre s ijedten néztek össze.
Mert megzörrent a pitvarajtó s pillanattal reá benyitott a szobába Mudrony József maga.
Siket hallgatás következett.
Harminc esztendő körül járhatott a gazda, a közepesnél valamivel magasabb , pirosarcú és zömökvállú ember volt, cölöpszerű combokkal.
Vastag és a két arcától messzire elálló sárga bajusszal...
Véreresek voltak a szemei.
Körülnézett először s hogy észrevette a takaros tanítónőt, valamivel barátságosabbra vált az arca:
- Isten hozta hozzánk, Annus kisasszony!
- Köszönöm, Mudrony bácsi - mondta rebbenten a leány s kapkodva kezdett készülődni.
Mert Mudrony Józsefnek a nők körüli komisz híre elijesztette minden alkalommal.
Köszönt és hazafelé indult.
Igaz, hogy nem is marasztalta senki.
A fiatalasszony kísérte ki csak az udvarra s ott megszorította a csinos leány kezét, felsuttogott olyan hangon, hogy ez a suttogó panasz mélyen belemarkolt a kis tanítónőbe:
- Mán megint ivott valahun, tán a kulcsárnénál...
Istenem, mi lesz velünk ebbe a szegénységbe!
Amire Mudrony Józsefné újból a szobába nyitott volna be, férje már az asztalnál ült.
Kedvetlenül szólt:
- Mi lesz a vacsora, asszony?
- Paszuly - felelte a fiatalasszony, ölbeeresztett kézzel.
Mudrony József a fogait kezdte csikorgatni:
- A teremtésit ennek a paszulyának, három nap óta mindig csak azt eszek!
A végin még ki tanál hajtani bennem!
- De mikor tudod, hogy semmi pénzem sincs a szegénységünkbe - próbált védekezni riadtan a szerencsétlen teremtés.
Mudrony Józsefnek azonban akkor már egészen másutt járhatott az esze, mert maga elé könyökölve nézett föl sokáig a függőlámpa gyér világába.
Nagy-nagy hallgatás után így kezdte:
- Menjél át Groszmann Jakabhoz s hozzál tőle két liter pájinkát, mivelhogy ma estére beszélgetésre hijtam meg több régi barátomat és jóemberemet...
Szegény Mudrony Józsefné itt már könyörgésre kulcsolta össze a keze ujjait:
- Ember!
Ember!
Dehát hogy hozzak a zsidótul, amikor Groszmann mán a mult héten szemembe mondta, hogy nem ad többet hitelbe!
Majd elsüllyedtem szégyenembe...
- Csitt, azt mondom és ne világolj itt nekem összevissza! - rántotta rá a félszemöldökét Mudrony József, aki kapatosnak látszott.
- Ha én valamit megmondok eccer, akkor az úgy van!
Mán szóm volt Jankellel, mánmint Groszmann Jakabbal s ő helyeselt mindent.
Tuggya, hogy ledógozom nála...
No, indujjál csak békességgel!
Mudrony Józsefné magára kapta virágos ködmönkéjét, melyet az édesapjától kapott tavaly ilyenkor, visszatartotta serkedő könnyeit s a boglyakemence hátából előkeresett két üveget.
Az ajtóban állt már, amikor visszaszólt félénken:
- Kik gyönnek majd hozzánk, hogy tuggyam?
- Többen - mondta Mudrony József az asztal lapjára nehezedve - mivelhogy meg kell beszélni a dógokat.
Meghijtam Csalma Mátét, mer tizenkét katonaesztendőt szógált ki, azonfelül meg háborúba járt, hát okos ember; el fog gyönni Lukács János, mer ő szaladt a multiba az elől a kosz Tóth Antal elől, amikor megkergette a temetőbül; szóltam Párnahaj komának, úgyszintén Bacsiknak, mer ők szomszédok ketten.
És akkorára meg kell gyönnie Szopkó Mihály leendőbeli sógornak is , mivelhogy ma kaptam tőle levelezőlapot, a postán, hogy este kilenc körül itt lesz Vinkócrul.
Tudod, hogy megkérte az Erzsi hugod kezit, hát mielőtt bekötné a fejit, előbb megtisztel a látogatásával minket is.
Merha ösmerjük is mán Szopkó Mihályt, de így hozza azt a becsület!
Azonkívül szóltam még vagy kettőnek...
No , indujjál csak meg békességbe, Groszmann Jakabnak pedig mondd meg, hogy barátsággal vagyok irányába...
A szegény asszony elsietett s lépései csakhamar elvesztek a sötétben.
Mert nagy hallgatás neszelgetett már odakint s egyetlen lélek nem haladt végig az utcán.
Olyan pillanat volt ez, amikor ijedten érezte mindenki, hogy a temetődombon megmozdultak immár mély fekhelyeiken a holtak s fölemelkedvén koporsóikból, rövidesen a falu felé kezdenek majd aláereszkedni.
Mudrony Sanyi megszeppenve maradt vissza az édesapjával, akivel szemben már ebben az apró korában is idegennek érezte magát.
Péterke aludt már a kucikban .
Édesapja rossz kedvvel fordult néhányat a szobában, majd fújva ült le a hosszú ládára s tenyerébe hajtotta a fejét.
Nem szólt semmit s ezért Sanyi is hallgatott, szorongva.
Hosszú, igen hosszú idő múlt el attólfogva.
Lehetett másfél óra is talán.
Mudrony Sanyi alig bírt ráeszmélni magára, mert már ebben a korában is sejtette, hogy nagy bajok vannak a kis családban, csak azt nem értette, mi lehet az a baj , amely miatt annyit epeszti magát az édesanyja?
Közben álmos lett és elaludt s valószínű úgy tette föl apja a boglyakemence melegedőjére, az összebújt Péterke mellé.
Egyszer aztán (nagy éjszaka lehetett már !) hangos szóbeszédre ébredt föl és nézett körül a szobában.
Édesanyja a hátulsó ágyra dűlt le ruhástól, úgy párnára hajtott fejjel s jóideje szendereghetett már.
Az apja éppen akkor fejezhette be fontos közölnivalóját, mert így kiáltott fel:
- A szájára kéne ülni minden nemesnek, mer csak hányják magokat, oszt nem dógozik egy se!
Siket csönd következett erre a kijelentésre.
És akik a szobában üldögéltek, az asztal körül és az első ágy mellé támasztott három széken, valamennyiöknek lebukott a feje.
De kevés időre csak.
Mert ugyanakkor így kezdte Csalma Máté:
- Én pedig azt állítom, Józsi barátom, hogy kár nekünk vesződni a nemesekkel, a helyett lássunk a magunk dóga után.
Úgy is nehezen vackolódunk el ebbe az életbe, minek hozzá még ez a háborúság is?
Ittak csöndben.
Ámde ahogy letették volna poharaikat, Csanak András cipész csattant föl , pulykavörös nyakkal:
- Én pedig aszmondom, mint született nemes, hogy rá kén mán mászni a képire minden vacok úrfélének.
Engem is lenéznek, mer hivatalomnál fogva csizmadia vagyok...
De a teremtésit, ha méregbe gyövök egy nap, úgy belemártom valamelyikbe a dikicset, hogy hóttszaga lesz tüle!
S nagy felindultságában forogtak a szemei Csanak Andrásnak, amin nem is lehet csodálkozni, lévén köztudomású, hogy legtöbb hazai cipészünk turbulens hajlamoktól van telítve.
Az indulatos cipész hangja már inkább tetszett Mudrony Józsefnek, mert többször is rábólintott a szavaira:
- Ez az igazság, András barátom!
Mudrony Sanyi lélekzethalva figyelt oda minden szóra és noha alig nyiladozott még az esze, nem tudott szabadulni a nyugtalanító érzéstől, hogy az apja, mihelyt megszűnt reá nézve a komolyabb munkaalkalom, megint nem fér a bőrébe.
Fölfelé lázadozni szeretett volna, lefelé azonban megfojtotta volna a nálánál tehetetlenebbeket.
E természete miatt maradt aztán szerencsétlen egész életére.
Hanem ugyanakkor letette pipáját Lukács János útkaparó s egyszerre elhallgattak mind.
Mert sok tapasztalat volt jellemző vonása Lukács Jánosnak.
Mint útkaparó számtalan emberrel, gyalogutassal s egyéb vándorlegénnyel vetődött össze az országúton, szóbaereszkedett velük, kicserélték nézeteiket, leszűrték az idevonatkozó tanulságot s ez okból bölcs embernek tartották az útkaparót.
És méltán!
Mert noha valóságos király volt azon az országútszakaszon, amelyet neki kellett rendbentartani, soha nem bízta el magát.
Meggondolt értelemmel kezdte most is:
- Amondó vagyok én, mint Csalma Máté bátyám...
Mit kezdjünk ki mink a nemesekkel , amikor nekik is van elég bajok magoknak?
Ha hányják magokat, hát csak hányják !
Nem azér mondom ezt, mintha félnék tőlök, mer egész életembe csak eccer szállt csizmaszáramba a bátorság, mikor Tóth Antal elől szaladtam...
Dehát a szent hitte vóna, hogy még a mai világba is feltámad valaki hóttábul!
Itt közbeavatkozott Mudrony József és feltartotta poharát annak jeléül, hogy szólni akar.
És szólt is:
- Tóth Antalról, errül a bélpoklosról jut eszembe, hogy minek is híjtalak ide ma éccakára.
Nem is a nemesek végett, akikre köpök magamba, hanem a miatt a kosz Barczali Gábor végett.
Mert úgy tesz a szemtelennye, mintha az egész falu zsiványokbul állna, oszt csak ő vóna a jó ember...
És mert a többiek mind érdeklődéssel függesztették reá szemeiket a maró pipafüstben, Mudrony József így beszélt tovább, egyre fokozódó méreggel:
- Mer tuggyuk mind, barátaim, hogy amikor Tóth Antal visszagyött a temetőbül , oszt odahaza ellopva tanálta mindenit, nagy szégyenbe esett a falu, ezt mán nem lehet tagadni.
Oszt amíg méreg ett itt mindenkit, hogy minek gyött vissza , amikor aznap délután lett vóna a temetése, hát ez a piszok Barczali Gábor szaladt hozzá elsőnek, hogy mindenki jó embernek tarcsa őt, oszt ő járt házrul-házra, hogy mindenki aggya vissza azt, amit ellopott Tóth Antal házábul , amíg Tóth Antal kinfeküdt a temetőbe, a butykába.
Vissza is adtak mindent, csak az az ing nem került meg, amit valami disznó alak húzott le Tóth Antalrul.
Akkor oszt odaadta neki a saját ingit ez a tolakodó pofa...
De mi köze neki a falu dógaihoz, mikor itt a községi bíró, nemes Boldizsár Menyhért úr?!
Hát azért híjtalak össze ma éccakára, hogy megtanácskozzuk a tennivalót.
Mer amilyen méreg esz, ha ezt a farizeus-pofát látom, hát eccer még igen rá tanálok mászni a képire...
Itt elhallgatott Mudrony József, a dologban mindazáltal nem határoztak ezen az éjszakán.
Mert mialatt Mudrony Sanyi a kucikból fülelgetett a szobában egybeverődött nyolc-tíz szegény emberre, váratlanul közeledő lépésekre figyelt föl a kiskapu felől...
S két másodperccel később, mielőtt apja és társai fölkaphatták volna a szemöldöküket a lépésekre, már be is lépett Szopkó Mihály .
De nem jött egyedül.
Mert vele érkezett Sanyi nagybátyja, Balogh János, a fiatal ácslegény is, aki a tavaszon inas volt még és akit senkisem látott másként, csak bizakodó kedvben.
Hangosan köszöntek az ajtóban, egyszerre mind a ketten:
- Dícsértessék a Jézus Krisztus!
- Szervusztok! - köszönt vissza Mudrony József, aki kálvinista hiten volt.
És míg barátai kíváncsian néztek a két messziről érkezett, hetyke kiállású legényre , Mudrony József eléjük lépett s kezet rázott velük keményen.
- Jani bátyám...
Kedves Jani bátyám... - suttogta magában a kucik felől Sanyi .
Mert édesanyja öccsénél alig ragaszkodott bárkihez is több szívvel a világon.
Édesapja katonamódra fordult Szopkó Mihályhoz:
- Nem vót bajotok a setét úton?
- Nekünk? - feszítette ki a mellét sok önérzettel a katonaságot kiszolgált , fiatal Szopkó Mihály.
- Ki merne velünk szembeszállni?
Mindössze a Mária-tanya alatt láttunk egy olyan kutyát, hogy keresztbeért az országúton - és itt már leengedte némileg a hangját.
- Igaz, kitértünk neki, mer tisztába vótunk vele , hogy másvilági lélekkel van dógunk.
De azért megmarkoltuk a bot végit...
Az idegen hangra hirtelen fölocsúdott mély álmából Mudrony Józsefné is, felült az ágyban, úgy ruhástul, megdörzsölte a szemét s felkönnyezett:
- János öcsém...
János öcsém...
S csak a nyakában állt meg, mialatt nedvesre sírta a legényke vállát, aki - szokása ellenére - elkomorodott erre.
Az érzékeny jelenet elől észrevétlenül kihúzódtak a szobából Mudrony József ivótársai s egyszerre csak négyen maradtak a szobában, a két gyereket nem számítva.
Szopkó Mihály így intézte ekkor a szót Mudrony Józsefhez:
- Józsi sógor, elgyöttem hozzád illendőségbül, mivelhogy becsületes szándékban vagyok.
Mivelhogy be akarom kötni a fejét a János sógor hugának, Erzsébetnek , mánmint a te kis sógornődnek.
Evégbül vagyok itten!
- Jani bátyám...
Jani bátyám... - suttogta maga elé a melegedőn csaknem szívszakadtan Mudrony Sanyi.
De a fiatal nagybácsi még mindig nem vette észre.
Akkor így válaszolt Mudrony József Szopkó Mihálynak, miközben újból megrázta a kezét:
- Isten hozott benneteket, Mihály sógor!
A két sógor, névszerint Szopkó Mihály és Balogh János, körülnézett erre a puszta szobában.
De mikor látták a nagy szegénységet, egy mélyet sóhajtottak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE