Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Fülöp házassága : Regény
Keletkezés ideje
1891
Fejezet
10
Bekezdés
1325
Mondat
3157
Szó
29390
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
Nem történt semmi.
Megszületett a ma és huszonnégy óra mulva belepattant a többi után a ködbe.
Lőrincz fölkereste a várost és úgy eltűnt pár hét mulva az emberek sokaságában, mintha sohasem is létezett volna.
Levelet nem írt, hírt nem adott magáról, elveszett, odalett, senki sem tudta hová és miért.
A jegyző rosszkedvűen ingatta fejét s csak lassanként nyugodott meg.
Eszébe jutott, hogy a fiú élénk eszű , ügyes, kevéssel megelégedő, vállalkozó vér, - nem lehetetlen, hogy durczás önfejűségével pár év alatt csakugyan jól megválasztott úton fog megindulni az után a tündöklő czél után, a melyet nagy magabíztában élete feladatáúl tűzött.
Bele fog kerülni az általános emberi forrongásba, küzdelme lesz a versengőkkel, a kapaszkodókkal, a ravasz rókákkal, az alattomos sakálokkal és a hízelgő macskákkal ( a melyek élesebben és gyakrabban karmolnak mint az őszinte vadak ), s a végén - ki tudja! - talán kicsatázza magának az élet mézét, a melyet százból kilenczvenkilencz ember élete fogytáig csak az üvegen keresztül nyalogat és azt is csak ünnepnapon.
A fiú makacs, - de épeszű.
Bárdos hovatovább mindegyre jobban utána gondolt e kalandos eltűnés összes lehetséges okainak és apránként megnyugodott benne.
Megérkezett Gerendi Fülöp megbízásából az öreg Miska bácsi, lepergett ismét öt nap és nem történt semmi.
Az öreg rázogatta a jegyző kezét, megnézte a kastélyt, fejét csóválgatta, a vállát vonogatta, s kisütötte hamarosan azt is, hogy a birtok bérlője im megtartotta a szerződésnek azt a kikötését, hogy a kastélyhoz nincsenek jogai , mert ehhez a tornáczos, régi udvarházhoz csakugyan nem nyúlt senki.
Úgy áll ott magára hagyatva, mintha a Pálos-rendi halott barátok költözködtek volna bele.
- Nagyon gyengén állunk, - dunnyogta békétlenül.
A jegyző ráhagyta, hogy igaz.
- Meg kellett volna bízni az árendást, hogy viselje gondját.
Igy, a hogy van, bajjal lesz alkalmatos.
- Az igaz, az igaz...
- Haza akar jönni az úrfi?
- Akarna, ha lehetne, - felelte az öreg, s körüljártatta szemeit a siralmas állapotban levő középső nagy terem falain, a hová fürge pókok rakosgatták fel porlepte hálóikat, - de ilyen házba, instálom?
Úgy beszéltük, hogy én ide jövök , megnézem a kastélyt, rendbe hozom és aztán megjelentem a Fülöp úrfinak, hogy immár jöhet, mert minden rendben vagyon.
Ördögöt!...
Nem jól vagyunk.
Gondoltam, hogy gyorsan helyre igazíthatnók, a mi romlás esett, de látom, hogy abba nagy idő fog telni.
- Egy hónap, - vélte a jegyző.
- Haj, haj!...
Egy hónap éppen elég lészen arra, hogy mást gondoljon az ifjú úr és erre felé se kivánkozzék többet.
Fogadni mernék a fejembe, hogy semmi sem lészen a mi idejövetelünkből.
Bátran behurczolkodhatik, instálom, abba a két széltől való szobába, nem fogjuk kizavarni belőlök.
Nem bizony!
Már mi csak szaladozni fogunk tovább is a világban, miképen ha kótyák volnánk, vagy tüzes taplóval valók a füleinkben...
- Meg lehetne próbálni.
- Minek?
Nem elegendő ide négy hét se, azt könnyű látni.
Ok nélkül vadítanám ki a mesterembereket.
Megesnék közben, hogy Fülöp úrfi két perczek alatt egyebet gondolna és azt írná nekem, hogy kergessem el az embereket, forduljak háttal ennek a megkoppadt háznak és nyargaljak utána a németek városába, vagy hova.
Történt már ilyen szélfordulás sokszor.
Abban maradok tehát, hogy néhány napig még várakozással leszek és ha az úrfi három vagy négy napig nem ír, akkor megkezdem itt a munkát, - ha ír, akkor fordulok és megyek.
Addig is azonban csak tessen elfoglalni azt az üres két szobát, - tudom én szentül, hogy el fogok pusztulni innét.
Ismerem én a Fülöp úrfit!
Harmadnapra bebizonyult, hogy csakugyan jól ismerte.
Levelet kapott.
Abban megparancsolta neki az ifjú, hogy forduljon vissza és jöjjön utána Bécsbe.
Nem megy haza.
Gerendi Fülöp megirta ezt a levelet, még az nap összepakolt és elutazott.
Képtelennek érezte magát arra, hogy szakítva eddigi szokásaival, egyszerre toppanjon bele abba a falusi magányos csendességbe, a melyben eddig még sohasem volt része.
Úgy gondolkozott, hogy előbb jól kifárasztja magát, s majd később, ha betelt az utazás ezerféle változatosságával, minden átmenet nélkül hirtelen befut a révbe, hogy éppen olyan jelentőség nélkül való emberi numerus legyen, mint a többi.
Ez azonban csak terv.
A holnap beláthatatlan messzeségben van a mától.
A holnap az élet rettentő titka; a holnap a boldogság sugaras bimbófakadása, - a halál utálatos réme, a szerencse, a nyomor, a gyönyör, a megsemmisülés...
A holnap a mennyé éppen úgy, mint a kárhozaté.
Ki lát odáig és ki kivánja a tudást?
Annyi bizonyos, hogy ki fogja verni fejéből a jelent és a multat.
El kell hogy felejtse az eddigi életmód összes megalázó vonásait.
Önbizalmat kell hogy nyerjen, mert nincsen önbizalma.
Egy idő óta megdöbbentően üresnek érzi maga körül a világot, a melyből kipattant valahonnan az önvád és heves szemrehányásokkal halmozza el.
Az első fiatalságnak vége; a férfikor első lépcsőjén áll, mit végzett a múltban?
Hol van a tegnap eredménye?
Az elmúlt huszonnyolcz esztendő gyümölcse, a küzdelem megmarkolható nyoma?
Sehol!
Füst és élettelen hamu a tegnap.
Semmit sem végzett, s ez okon a »má « -ban való élethez sincsen igazságos joga.
Ebben a gyönyörű korban, a melyben most van, egész szellemi erejével, ruganyos izmainak összes kifejthető képességeivel a férfias munka komoly forrongásában kellene, hogy éljen.
Harczba kellene szállania az irigységgel , az ostobasággal, a pöffeszkedéssel, a kapaszkodó, csepp kaliberekkel, a verseny lázas katonáival, a társadalmi korlátok ezerféle útvesztőivel, - hogy esetleg erőszakkal is kivágja magának azt a tekintélyes helyet az emberek között, a mely felé eddig csak koronként felvillanó vágyai vonták.
Erőt és tehetséget érez a szivében .
Könnyebb volna az emelkedés, mint másnak, a kinek ebből csak »mértékkel vagyon «.
Eddig azonban a kisujját sem mozgatta meg ezért a tiszteletreméltó czélért és valószínűleg ezután sem fogja.
Abban a szitakötő életéhez hasonló körben, a mely jóllétével csillogva tompa egykedvűséggel van minden erősebb fejtörést okozó dolog iránt, - egyetlen egyszer sem volt reá alkalma eddig, hogy megérezze önön magában a lelke jobbik felét, a mely cselekvésre és becsületes munkára ingerelje.
Talán ezután ?...
Talán holnap.
Futott és élt.
Közben futott sebes szárnyán az idő is és nem történt semmi.
Bejárta a continens legnagyobb részét, szivarozott a Vezuv kráterénél, látta a Mediciek sírját , veszekedett a bérkocsisokkal, szépnek találta a palermói piaczot és kiállhatatlan ételnek az olajos halat salátával.
Három esztendei utazás után Veronában állapodott meg.
Hitvány, kényelmetlen vendéglői szobában dobálta le magáról az utazó köpenyt és csengette be az inast.
Sürgönyt küldött Rómába, a hol öreg szolgáját hagyta.
Abban a sürgönyben meghagyta neki, hogy szedje össze a holmit, üljön fel a legközelebbi vonatra és meg se álljon Pestig.
Ha odaér, tegyen némi rendet a lakásban és várjon reá, mert két hét mulva hazaérkezik .
Punktum.
A hollandi bolyongásnak vége; nem bolyong többet.
Délután kiment a korzóra és megszemlélte a várost.
Régi, nevezetes múlttal dicsekvő olasz fészek ez, tele a Scaligerek történelmi emlékeivel és a requiraló idegen katonaság vandalizmusának rút nyomaival.
Fülöp úgy találta, hogy Verona minden tekintetben ugyanaz, mint a többi olasz város.
Árnyéka a múltnak és az enyészet hirdetője.
Nem maradt belőle semmi ; eltűnt a nagyság, eltűnt az idegen katonaság is, de eltűnt velük együtt az élet is innen.
Verona őrzi »Romeo és Julia« emlékezetét, de semmit sem tud felmutatni ma már a világnak, csak éppen a jóizű vajas pereczet, a mely elsőrangú »híressége« és a szalámit, a mely úgyszintén világhírű.
Fülöp evett mind a kettőből, igazat adott a közvélemény itéletének, s közben azt tervezgette, hogy talán nem is megy egyenesen Pestre, hanem előbb lelátogat haza.
Hát ha kedvet kap a falusi gyönyörökhöz és otthon marad?
A végén mindegy.
Nem lett okosabb, nem lett bízóbb és jobb, mint a milyen három év előtt volt.
Az idő elröppent tőle és nem hagyott hátra semmit.
Valamivel unatkozóbb, egy csöppel fáradtabb lett , mint régen; ennyi az egész.
Kering a hétköznapi élet ostoba taposó malmában, s lassanként alkudozik a holnappal, a melyben nem hisz.
A szél leveri a száraz levelet a fáról: eljön utána is a halál, ledobja a föld alá, ott megrothad és azzal lemehet mindörökre az élet nagy komédiás házában a függöny...
A kinek tetszett a bohózat, az tapsolni fog, a kinek nem, az fütyül.
Ő fütyülni fog.
Kénytelen megvallani önmaga előtt, hogy roppant öröme telnék benne, ha egyszer jól kifütyülhetné azt a minden czél nélkül való embert, a kit Gerendi Fülöpnek hívnak.
Fényes, nyári délután volt, a midőn elhagyta a világhírű szalámi várost.
Egyetlen felhőcske sem úszott az égen.
A vonat olaszos kényelemmel döczögött előre a lankás halmok között, a melyek kevés látni valót nyujtottak a szemnek; akár csak az erdélyi mezőség rettenetesen kopár dombjai között utazott volna.
A közönség soraiban is kevés megnézni való figura akadt.
Szemben vele két bajor kereskedő ült, balra egy francia ügynök, azontúl egy orosz túrista.
Ezek ketten a politikai helyzet fölött vitatkoztak és nagyon szellemesek voltak.
A két bajor hallgatott és erősen füstölt.
Nyilván azt gondolták titokban, hogy az egész franczia-orosz barátság nem ér egy pohár jóféle pilseni sört.
Eltelt két nap.
Egyik vonatról le, a másikra fel; programm, terv és megállapodás nélkül.
Kétszer lekésett a gyorsvonatról, egyszer a tehervonatra szorult.
Nem bánta.
Nincsen se sietős, se nem sietős útja.
Ráér holnap is, a mit elmulaszt a mával.
A budapesti központi pályaudvarban egy perczig azon tünődött, hogy ne hajtasson -e lakására, - rövid gondolkozás után azonban letett erről a szándékról és jegyet váltott a Nagyvárad felé induló gyorsvonatra.
A vonat indult, - Fülöp tovább utazott.
Estére elért Nagyváradra, tiz óra után Kolozsvárra.
Itt megállt.
Sokat hallott az erdélyi fejedelmek e régi, ódon fővárosáról, a melyet eddig még sohasem látott .
Erdélyi ember volt, de távol élt a szülőföldtől.
Elhatározta, hogy másnap meg fogja nézni ezt a hírneves várost és csak azután utazik tovább.
A bérkocsist olasznak nézte.
Fütyörészve, kényelmesen koczogott az állomástól befelé vezető utczán, s rá se hederített, a midőn azt parancsolta neki, hogy gyorsabb ügetésre nógassa a lovát , külömben leszáll és más kocsit fogad.
A bérkocsisok, úgy látszik, hogy az egész földgömbön egyforma parasztok és egyforma gazemberek.
Fülöp kinézett a kocsiablakon s némi kiváncsisággal tekintgetett a hajdani fejedelmi város házaira, a melyek felett tündöklő fénynyel terült el a nyáréji csillagos ég .
Komoly méltóságot keresett az építészeti ornamentikában, de pár percznyi vizsgálódás után csodálkozva azt a tapasztalatot tevé, hogy ezeken a híres kolozsvári házakon se méltóság, se semmiféle néven nevezendő építészeti ornamentika nem fedezhető fel .
Egyszerűek, szegényesek és otrombák, mint bármely más kis város házai, - egymás mellé sorakozva terpeszkednek az utcza formája mentén s szemmel láthatólag szégyenkezve utasítják vissza az érdeklődést.
A bérkocsi a legelső szálloda előtt állt meg.
Fülöp várta, hogy a portás kinyissa az ajtót, de a portás nem jött; a kocsis pedig csak lenézett büszkén a bakról és meg se mozdult.
Ő maga nyitotta ki a kocsiajtót és kiszállt.
- Hol van a portás? kérdezte a kocsistól.
- Az nincs, kérem.
- Maga viszi fel a táskámat?
- Nem én!
- Hát akkor hívja ide a főpinczért.
- Fizessen ki az úrfi, jobb lessz, - dörmögte bosszúsan a kocsis.
- Nem érek rá, hogy itt állingáljak az úrért...
Fülöp fizetett, kezébe vette a táskáját és bement a legelőkelőbb vendéglő kapuján, a melynek kapuközét egyetlen szomorú gázláng világította meg.
A lépcsőnél szembekerült vele a szobapinczér.
Megállt, egy pillanatig nézte, azután azt kérdezte, hogy mivel szolgálhat.
- Adjon egy fürdő-kabint, - felelte hidegen Fülöp.
A pinczér bámúlva kapta föl a fejét.
- Nem értem... bocsánat... én -
- Ön turkesztáni dinnye!
Szálloda ez, vagy nem?
- Oh, oh...
A pinczér repült a táskával az emeletre.
Ott kinyitott egy szobát, rendbe hozta az asztalt, kinyitotta az ablakokat és hajlongva tudakozódott, hogy mit parancsol még a kegyelmes úr?
- Vacsorát hozzon.
- Igenis!
Ha szabadna alázattal ajánlanom, a mai esti étlap...
- Nem szükséges, - felelte jó kedvre hangolva az ifjú, a mint észrevette, hogy ez a simára fésült kisvárosi főpinczér valószínűleg összetéveszti valakivel.
- Hallgasson ide! - folytatta szigorú arczczal és végignézte a hajlangó pinczért, - hozzon filet de boeuf-t a la jardiniére, azután egy adag pot au feu gros-t en bordure de gelée , azután dinde au maccaroni-t á l' italienne, egy fél adag faisans rotis et salade , érti?
Petit pois garnis de fonds d'artichaux, gateau Savarin a la macedoine de fruit , - menjen!
- Kérem, kegyelmes úr... rebegte kivörösödve a pinczér.
- Várjon csak!
Hozzon még petites bouchées lucullus-t és saumon du Rhin aux pommes de terre, - végül fromage-t, dessertet és egy üveg pomeryt, - értette?
- Igenis értettem, - felelte neki bátorodva az ember és nagy lélegzettel hozzátette : mindezekből nincsen, könyörgöm alássan, semmi.
Fülöp megfordult.
- Jól van, - válaszolta méltóságos intéssel, - akkor hát hozzon hagymás rostélyost sok krumplival, értette?
És egy üveg bort.
És egy porczió kenyeret.
És egy kis tányér kolozsvári káposztát füstölt disznóhússal.
- Disznó... igenis...
- Füstölt disznóhús, ne feledje.
Pinczér!
- Prancs?
- Borvizet is.
- Zu Befel!
A pinczér kifordult az ajtón, Fülöp meg azt gondolta, hogy a lepergett három esztendőt inkább idehaza az áldott provinczián kellett volna hogy agyonüsse.
Pompás tanulmányokat tehetett volna, sokkal több mulatságos fejezettel, mint a külföldön, a hol nagyon udvariasak és kiállhatatlanul okosak az emberek is, a pinczérek is.
Tizenegy óra után megvacsorázott s rövid vártatva nyugodni tért.
Lenn a fedett udvaron Pongrácz czigány-primás bandája húzta.
Szépen, sok tűzzel, lelkes, magyaros ( czigányos) czifrasággal kisallangozott nóták vágódtak bele szilaj csapongással az éjjeli csendbe.
Egy-egy pohár koczczant, egy-egy nevetés, egy-egy harsogó rikoltás ...
Valaki jól érzi magát ezen az illustris helyen, a hol minden cylinderes embert kegyelmes úrnak néznek.
Fülöp nem tudta, hogy ha valamelyik miniszter, vagy más hasonló szabású úri ember ebbe az ős fejedelmi fészekbe rándul, mindig ebbe a » legelső« hotelbe száll; a pinczérek tehát meg vannak szokva, hogy a tisztességes kinézésű intelligens idegenben mindig egy-egy incognitóban lappangó kegyelmes urat gyanítsanak.
Ezt a véleményt ezúttal az is támogatta, hogy az udvaron játszó zene egyszerre csak elhallgatott és a vendéglő elcsendesült.
A főpinczér érdemeket akart szerezni magának a Takova és a Medsidje rendjelekre, a melyekre tudvalevőleg minden irni-olvasni tudó, jóravaló magyar embernek alapos igényei vannak és a melyekből - da capo - tudvalevőleg, a mult év előtt való szökőesztendőben is kétszázharminczkilencz kilogrammnyi mennyiséget osztogattak szét.
A hollandi alkonzul roppant örömmel fogadta őket, - kapott is mindenikből kettőt, - a topánfalvi biró nem akarta elfogadni, - annak aztán a hátához verték és utóbb karhatalommal szorították reá a kitüntetés elviselésére.
Másnap, reggelizés után, kiment a városba és körül sétálta a nagy piaczot.
Különösebb természetű látni valókat keresett, de ilyesmi nem volt.
Közönséges, mindenhol egyforma emberek járkáltak az utczákon s nagy szabadságot élveztek a saját külön municipális korlátaik között.
Egy pár melancholicus mokányt bámult meg mindössze a városháza előtt, a melynek kapuja mellett városi tisztviselők tátogtak és nehány csinosan öltözött ifjú kritizálta az arra haladó hölgyvilágot.
A mokányok között asszonyok is voltak.
Ezek éppen úgy ülték az apró, kóczos, szomorú hegyvidéki lovacskákat és éppen olyan dühvel szívták a fogaik közé szorított krajczáros cseréppipát, mint a férfiak.
Furcsa és eredeti vonások ezek nagyon.
S hát azok az urak ott a városháza mellett!
Milyen boldog tartomány ez.
Itt semmi dolga sincs a hivatalnoknak; az emberek csendesek , békés, engedelmes hindosztáni tevék, a kik ha szalmát kapnak, úgy lehet, fitymálva nézik a szénát.
Fülöp elhaladt a tréfálkozó csapat előtt; a lejebb eső kávéház mellett azonban visszafordult és figyelmesen nézett egy fiatal embert, a ki magasabb, soványabb és jobb kedvű volt, mint a többi.
Vajjon hol látta ezt az arczot?
A mellette álló törpe , örmény typusú nobile »Kedves levéltárnok úr « -nak szólítja, a többiek vállát veregetik és nagyon bizalmasak.
Aztán eszébe villant, hogy ez a fiatal ember valamikor vele együtt koptatta az egyetem padját.
Akkor is víg, jókedvű fiú volt, szerette a kocsmákat és a bolondságokat, a szinésznők állandó hódolója, a bálok és majálisok elmaradhatatlan látogatója volt.
Most im levéltárnok.
Fontos hivatal.
Húsz év mulva negyvenöt, - negyven év mulva hatvanöt esztendős lesz a kis »Laczika« és még akkor is levéltárnok lesz, szegény fiú.
Jobb sorsot érdemelt volna bizony, sokkal jobbat.
A dolog azonban ugy áll, hogy itt tisztára a sors a hibás.
Ha egy millió forintot juttatott volna ennek a jókedvű fiatal embernek a keze közé, akkor nem szorult volna a rokkantak társaságába városi hivatalba, a mi az ellágyulás és tehetetlenség biztos jele a provinczián.
A sors könyve azonban tele van bosszantó sajtó-hibával, s a korrektor a halál.
Ezt pedig nem lehet elcsapni az állásából.
A polgármestert lehet.
A levéltárnokot nem.
Valameddig a levéltár pókhálói kellő töméntelenségben találhatók , a papirmolyok helyeiken, az egerek szorgalmas munkálkodásban a szétványolt százados , avatagszagu dokumentumok fölprédálásában: a levéltárnok állása szilárd, miként a sziklakő.
Ő elmozdíthatlan és ő kidobhatatlan a levéltárból.
Ott él, ott hal, - egészen és örökre az övé.
Fülöp nem fordult vissza.
Rég föltette már magában, hogy nem piszkálja meg a »tegnap« történetét és nyugodni hagyja, a minek aludni kell.
Tovább ment a középső utczán, a másik oldalon visszasétált, nem látott semmi említésre méltót, s azon a problematicus kérdésen törte a fejét, hogy mit dicsérnek hát tulajdonképen ezen a régi fejedelmi városon; a mikor itt semmi dicsérni valót sem lát az ember?
Házai jelentéktelenek, fekvése határozottan csunya, kereskedelme kicsiny, kivül esik a forgalom főbb vonalain...
No még?
Egy dolgot elfelejtett: itt készül a világhírű kolozsvári töltött káposzta ; valamint Veronában a híres szalámi, amen!
Ez maradt meg a fejedelmi multból az utókor táblájára vésve, egyébb semmi.
No de hát ez is valami velkomozni pan Pupák, nem kell mindeneket oly igen »kritikálni «.
Nem is kritizált többé semmit.
Még az nap délután felkészült, kihajtatott a főpinczér szertelen hajlongásai között az illustris szállodából (lesz most hadd el hadd a járásbiróság kazalnyi restancziái miatt, gondolta magában a pinczér, a mint amúgyni vaktában igazságügyminiszternek , vagy minek, becsülte ezt a parancsoló tekintetű urat) és kikocsizott az ázsiai állapotban levő hosszú vasúti utczán az indóházhoz.
Ott éppen csak annyi ideje volt, hogy felugorjon a vonatra, a mely abban a pillanatban indult.
Négy óra mulva érkezett az utolsó állomásra.
Itt le kell szállni és kocsi után nézni ; mert innen még jó másfél óra a falu.
A vonat tovább robogott.
Egyedül maradt a csepp állomáson, a melynek egész személyzete két tisztviselőből és két szolgából állott.
Az öregebb hivatalnok udvariasan megkérdezte, hogy hová igyekszik és fölajánlotta segítségét, ha valamiben rendelkezésére állhat.
Fülöp megköszönte a barátságos ajánlatot és megjegyezte, hogy ide a legközelebbi faluba: Gerendre szeretne menni.
- Kocsit éppen most nem fog találni, uram, - felelte a hivatalnok.
Egyetlen-egy fuvaros sincs jelenleg az állomáson.
Talán holnap reggel?
- Köszönöm, gyalog megyek.
- Nincsen messze.
- Ha megengedi, itt hagyom utazótáskámat és podgyászomat.
Holnap utána küldök.
- Tessék, tessék!
Fülöp köszönt a szolgálatkész úrnak és megindult jókedvűen az országúton.
Összes podgyászából mindössze a szivarjait, tölténytáskáját és hosszú csövü golyós fegyverét vitte magával.
Kalapja helyett vadász-sipkát tett és magasszárú csizmát húzott.
Igy felkészülve könnyű lépésekkel ment az országúton mindaddig, a míg az út eltért.
A fordulónál elhagyta az országutat, keresztül ment egy frissen kaszált réten, fölmászott a dombra, és annak a tetején sietett tovább a falu felé.
Azonnal megismert mindent.
A napfényben messzire csillogott a templomkereszt, a mezőkön munkások foglalatoskodtak, benn a faluban vacsorafőzéshez füstöltek a kémények, s a kékes füst nyúlongó fátyol alakban símult végig a falu fölött.
Az a kiálló csonka torony amott az erdő széléhez közel, a Pálosok régi zárdaromjához tartozik, az a kupolás ház az övé.
Szegény öreg kastély!
Tehát még áll; nem dőlt össze olyan hosszú idő óta, hogy a jó Istenen kivül senki sem viselt reá gondot.
A gyalogjáró mellett egy suhancz feküdt a fűben.
- Ide való vagy, gyerek? kérdezte tőle.
- A mi falunkba tetszik menni? kérdezte viszont a fiú.
Fülöp intett, hogy igen.
- Ez az út oda visz, ugy -e?
- Tessen balra kanyarodni a plébánia felé, az a legrövidebb útja.
Túlnan sok a kutya .
Lehúzzák flintástól a nagyságos urat, ha nem ügyel.
Azonban elvezetem én egy garasért jó szivvel, ad -e?
Fülöp ebből azonnal kitalálta, hogy ez a kapzsi kis ficzkó székely.
Odaadta neki a kivánt garast, de visszaküldte.
Majd odatalál ő is.
Vállára vetette a fegyvert és ment.
A fiu nézte.
Egy idegen úr.
Valami nagyon nagy úr lehet, hogy ilyen könnyen dobálja a garast.
Magas, erős nézésű, finom köntösű úr.
Jó volna tán, ha most leszaladna kerülő úton a községházához és megjelentené ott az öreg birónak, hogy húzza fel a szebbik zekéjét, mert valami igen tekintélyes formájú idegen érkezik.
Aligha nem a főispán lesz...
S a hogy gondolta, úgy tett.
Futott a falu felé.
Fülöp lassú léptekkel ment.
Föltette magában, hogy ismeretlen marad, ez legalább csendes kis kaland számba fog menni és meglehet, hogy még mulattatni is fogja.
Olyan régen nem látta itt senki, hogy bizonyosan nem ismernek reá.
Lekanyarodott tehát a plébánia mellett és egyenesen a kastély felé tartott.
Immár fáradtnak is érezte magát.
A másfél óra hosszáig tartó erőltetett gyaloglás szokatlan zsibbadtságot lopott a térdeibe.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE