Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
III. FEJEZET.
A BUJTOGATÓ.
Őméltósága tetőtől talpig vidékies ruhába öltözve, a tükör előtt állott és szerepét tanuló színészként előre-hátra illegette magát, azután nagyot kacagott:
- Mit szólnának barátaim, ha ebben a maskarádéban megpillantanának, - mormogta.
A kalpagforma föveget is fejébe nyomta és elhagyta a szobát.
Egyenesen a parkba ment, hogy szép új ruháját mindenkinek bemutassa.
A mindenféle mesterséges alakra nyírt bokrok közt eltévesztette az utat és ide-oda járkáltában egyszerre csak Elemér és a tiszttartó hangja ütötte meg füleit.
A régi várkastélytól vezető ösvényen közelegtek és egészen el voltak merülve a beszélgetésbe.
Amilyen bosszús volt az előbb, annyira áldotta most magában a véletlent, mely errefelé vezette.
Gyorsan átlépte a keresztező mellékutat, egy sátorozó páva alakjára nyírt taxusbokor mögé rejtőzködött, ahonnan nemcsak minden szót hallott, hanem a beszélgetők arcvonásait is láthatta.
- Cseresznyés apó nem akar nékem felelni!
De hát miért nem akar? - kérdezte Elemér neheztelő hangon.
- Mert a gyanusítás nem szokásom!
Azután a kamarás úr őméltósága a mi urunk testvére és vendége! - felelt tartózkodóan az egyeneslelkű, becsületes tiszttartó.
- De én bizonyosan tudom, hogy Cseresznyés apó magában igazat ád nekem!
Gyanakodik reá, cselszövőnek, álnoknak tartja s épp úgy fél, mint én, hogy csak megrontásunkra jött a kastélyba! - folytatta Elemér határozott hangon.
- Én ezt egy szóval sem mondtam senkinek!
- Az igaz!
De azt hiszi, hogy én nem tudok a kegyelmed nyílt, őszinte arcvonásaiban olvasni?
- Hazudni nem tudok! - felelte a tiszttartó erőltetetten, - de Elemér úrfi rosszul teszi, hogy az öreg Mátyásra hallgat.
Az mindig ellensége volt a méltóságos úrnak!
- Tudom!
Éppen azért, mert ismeri.
Balázs bátyámért ellenben életét áldozná...
Ne bántsa hát, Cseresznyés apó, a mi hűséges öreg Mátyásunkat! - felelte Elemér tüzesen.
- Én nem bántom!
Csak az igazat mondom!
Az ellenszenv gyakran vakká és igazságtalanná teszi az embert!
Éppen az úrfinak nincs oka ellenségeskedni, mert a méltóságos kamarás saját fiaként, sőt talán még jobban szereti! - szólt megrovó hangon.
- Ezt mondja Vitál atya és Balázs bácsi is!
De nekem nem kell az ő szeretete, - válaszolta dacosan.
- Ez is csak komédia!
Ő tudja miért!
De én kiolvasom sötét, álnok tekintetéből, hogy e tettetett szeretet alatt gyűlölség lappang!
Bármit mondjanak is , engem elveszítene egy kanál vízben...
- Igazsága van az úrfinak! - szólalt meg egy harmadik hang egyszerre mögöttük és a bokrok közül az öreg Mátyás lépett elő nagy komoran.
- Ugyan, ne lovalja még kend is az úrfit! - mordult rá Cseresznyés bosszúsan.
Az öreg cseléd komolyan csóválta fejét.
- Én nem lovalom, de olyan vagyok, mint a jó kutya.
Nem látom, nem tudom, csak sejtem, érzem a veszedelmet.
Azt kérdezem, ha jóban töri a fejét, mit suttognak, mit trafikálnak együtt a volt nevelő urammal titkon, éjszaka idején?
A méltóságos úr e váratlan felfedezésre oly gyors mozdulatot tett, hogy majd elárulták a bokor zörgő levelei.
- Hát Tarafás urammal trafikálnak éjszakánként? - kérdezte hevesen a tiszttartó , egyszerre kiesve tartózkodó modorából.
- Bizony azzal!
Annak pedig jól ismerjük a természetét!
Aki vele suttog, az jóban nem töri a fejét.
Cseresznyés uram elgondolkozva csóválta a fejét.
- Én nem kívánom senki kárát, nem is szoktam ártani senkinek, hanem már többször kértem nagyságos urunkat, távolítsa el a kastélyból a volt nevelőt.
Adjon neki nyugdíjat és lakást a faluban, csak ne tűrje maga mellett, - de hát hiába!
Nem viszi rá áldott jó szíve.
Pedig már mennyi alattomos gonoszságot művelt ez az ember!
- S még többet is fog művelni, mert most már szövetségese is van! - vágott közbe Elemér haragosan.
- Nem hinném! - felelte a tiszttartó.
- Majd a sarkában leszünk őkelmének!
Az úrfinak pedig csak azt tanácsolnám, viselje magát nyugodtan és engedelmesen...
- Ezt a tanácsot nem vártam Cseresznyés apótól! - fortyant fel indulatosan Elemér.
- Mást pedig nem várhatott tőlem!
Sokkal jobban szeretem uramat, semhogy haragot , visszavonást szítsak öccse ellen a hátamögött...
- Bármit beszéljen is, ez az ember nem jó szándékkal jött ide! - makacskodott Elemér.
- Azt csak Isten tudja, ki a szívekbe és vesékbe lát!
De hát kérdem, mitől tart az úrfi?
Mi ártalmára lehetne őméltósága a bátyjának?
- Ez az, amit nem tudok!
Ennek kellene a nyomára jönni!
Cseresznyés uram csendesen mosolygott.
- Én máris a nyomában vagyok!
Őméltósága minden vagyonát elverte és nyakig úszik az adósságokban.
Bizonyára jó csomó pénzre van szüksége megint.
És csak a jó alkalmat várja, hogy kérésével előrukkolhasson s egyetlen fiát is tán szószólóul hozta el magával...
Őméltósága a leshelyen bosszúsan harapott ajkaiba.
Roppantul bántotta a büszkeségét , hogy ez az együgyűnek tartott tiszttartó így belelát kártyáiba.
Ettől a perctől fogva még engesztelhetetlenebb gyűlöletet érzett iránta.
- Nincs igaza, Cseresznyés apó!
Rudolfnál tisztább, nemesebblelkű fiú nincs a világon!
Ő nem részese apja terveinek, tudomása sincs semmiről.
Inkább meghalna , semhogy valami alattomos tettet elkövessen.
Erről mindjárt az első napon meggyőződtem! - kiáltotta Elemér hevesen.
- Hiszen nem vádképpen mondtam!
Isten látja lelkemet, szívem mélyéből vonzódom ahhoz a szelíd, bánatos arcú fiúhoz, mert látom, hogy uraságunkhoz tiszta szívéből ragaszkodik.
- Atyját pedig nem szereti.
Fél és irtózik tőle!
Ez az, ami a szívén rágódik, ez teszi szomorúvá és bánatossá! - szólt Elemér igaz részvéttel.
- Csakugyan?
Megvallotta az úrfinak? - kérdezte a tiszttartó meghatottan.
Elemér a fejét rázta.
- Sokkal zárkózottabb természetű!
Bár engemet nagyon szeret, mégse szólt soha egyetlen tiszteletlen vagy gyanusító szót se atyjáról...
A multkor azonban, midőn a borz-ásásnál megáztunk, meghűtötte magát és lázálmában beszélte ezt ki, midőn éppen ágyánál virrasztottam...
- Ez a kölyök lakosztályunkba furakodott!
Jó, hogy eszébe nem jutott hallgatódzni! - gondolta ijedt dühvel őméltósága...
Elemér pedig a megkönnyebbülés sóhajával folytatta:
- Rettenetes érzés lehet, ha az ember apját nem tudja szeretni!
Istenem, mennyire tudtam volna én édesapámat szeretni!
Sokszor el-elgondolkoztam én már ezen , Cseresznyés apó!
- Pedig verje ki az efféle gondolatokat a fejéből! - szakította félbe sebesen.
- De nem lehet ám!
Egyik gondolat szüli a másikat!
Lássa csak, ezt magának már sokszor megvallottam, engemet az tett oly korán töprengővé és gondolkozóvá, hogy nem voltak szüleim.
Míg más gyermek játszott, én mindig ezen gondolkoztam.
Nem ismertem őket, még a nevüket sem tudom.
Más árvagyermek legalább nevét, származását tudja, én előttem pedig ezt mind titok leple födi...
- Hangjából rejtett panasz és fájdalom érzett ki.
- Ne beszéljünk erről, drága úrfi! - kérte majdnem könyörgő hangon, Elemér azonban hevesen rázta a fejét.
- Mindig ezt mondják!
Mikor tudom hát meg igaz nevemet és a származásomat fedő titkot?
Micsoda sötét titoknak kell annak lenni, amit ily féltékeny gonddal őriznek ?
Életemet adnám cserébe, hogy megtudhassam! - tört ki elkeseredetten.
- Megint heveskedik az úrfi?
Pedig megfogadta urunknak, hogy nem fog utána kutatni és kérdezősködni!
A férfinak szavát kell tartani.
Hátha meghallotta volna valaki! - szólott az öreg Cseresznyés szelíd szemrehányással.
Elemér lesütötte tüzesen villogó szemeit:
- Igaza van! - sóhajtotta megadással.
- Fogadást tétetett velem, hogy húszéves koromig nem igyekszem a titkot megtudni...
Balázs bátyám akkor könnyekig megindult és fejemre tette kezeit, majd így szólt:
«Húszéves korodban te már érett férfi leszel!
Akkor meg fogsz tudni mindent, hogy megfelelj a rád váró feladatnak.»...
Hanem az még soká lesz!
E pillanatban recsegő trombitaszó harsant meg a kastély előtt és mindjárt rá felhangzott a falubeli gyermekek csúfolódó sivalkodása.
Éktelen lármával kiabálták : « Elmaradt az úr a lóról!»
«Elmaradt az úr a lóról!»
- Egy futár érkezik! - kiáltott Mátyás.
- Vajjon kihez?
Balázs bácsihoz? - sietett előre Elemér.
Midőn már valamennyien eltávoztak, a kamarás úr is visszaindult a kastély felé:
- Óvatosabbnak kell lennem!
Ez a tacskó sokkal veszélyesebb, mint hittem.
De most nézzük meg, mit hozott a futár?
Lépteit meggyorsítva, épp akkor ért az udvar felőli előcsarnokba, amikor a lovas bevágtatott a kapun.
Ez a lovas hírnök az akkori időkben nevezetes személy volt, akinek csudájára minden ember kiszaladt a kapu elé, ha nehéz lován, recsegő trombitaszóval az utcán végigvágtatott.
Vörös frakkot, fehér szarvasbőr nadrágot, térdenfelül érő csizmákat viselt .
Pofoncsapott karimájú kalapján egy fehér és egy vörös structoll lengedezett.
Ez egyenruha láttára minden postamester köteles volt azonnal váltott lovat adni neki .
Mikor pedig felharsant az «elmaradt az úr a lóról» -nak csúfolt trombitálása, minden szemközt jövő tartozott neki kitérni az útjából, mert csak gazdag és hatalmas emberek tehetik, hogy egy-egy levél vagy üzenet kedvéért ilyen vörösfrakkos embert lóra szólítva, addig ültetik egyik pihent lóról a másikra éjjel-nappal, míg csak rendeltetése helyére nem érkezik.
A futár a bécsi-pozsonyi vonalról jött és Balázs úrnak, meg őméltóságának hozott leveleket.
Balázs úr mindjárt felbontotta a magáét:
- A főrendek rendkívüli ülést tartanak.
Be kell mennem Pozsonyba! - mondta.
Másnap kora hajnalban, midőn indulni készült, lovásza két megnyergelt paripát vezetett a csarnok elé.
- Hát a másik ki részére lesz? - kérdezte csodálkozva.
- Bocsáss meg, édes bátyám, de a reggelek oly szépek, hogy engem sétára csábítanak !
Ha megengeded, elkísérlek - szólalt meg mögötte a kamarás úr, aki épp akkor lépett ki az ajtón.
- Derék!
Gyerünk hát! - kiáltotta és fiatalos könnyedséggel pattant nyugtalanul kapálódzó lova nyergébe.
A szénfekete, telivér állat, alig hogy gazdáját hátán érezte, szilajon szökel , ágaskodott.
- Csak lépésben, Tatár, lépésben! - csitította gazdája a tüzesvérű állat nyakát veregetve.
A büszke paripa azonban csak kényszerítve engedelmeskedett, mert rohanni , vágtatni szeretett volna a hosszú pihenés után.
- Balázs te, jó lenne, ha valami jámborabb természetű lovat választanál magadnak!
Ez nagyon is akaratosnak és tüzesvérünek látszik! - jegyezte meg őméltósága, látván , hogy Tatár még mindig ellenszegül a kantárnak.
- A hosszú pihenés okozza, különben szelíd, engedelmes természetű!
Két éve járjuk már együtt a vidéket!...
Hanem hát ne fecsegjük el az időt...
Könnyű ügetésben vágtattak lefelé a magaslatot körülkígyózó szerpentin-úton és elérve a hársakkal szegett országutat, csakhamar egy gidres-gödrös, elhanyagolt mellékútra fordultak.
- Az ördögbe is, ez aztán szép! - mormogta Balázs úr kedvetlenül, midőn a fordulónál széttekintett.
De hát hiába tömetem be, az első zápor megint csak elmossa, - magyarázta öccsének.
- A kamarás gondterhelt arcot vágott, midőn a vízmosások- és omlásoktól összevissza szaggatott meredek úton végig nézett.
- Miért választod ezt a nyaktörő utat?
- Mert két egész órával rövidebb a többinél!
Te azonban jól tennéd, ha visszafordulnál, Ottó, mert bizony ez nem sétalovaglásra való út!
- Mindegy, egy darabon mégis elkisérlek, bátyám!
Jó darabot haladhattak, amikor őméltósága lassan-lassan visszaemlékezett, hogy suhanc éveiben ezen az úton járt rókalesre és szalonkázni, sőt valahol egy mély vízmosásos szakadéknak is kell lenni, melyen rozzant fahíd vezet keresztül.
Meg is kérdezte bátyjától, messze vannak-e még a szakadéktól?
Azt a feleletet kapta , hogy háromnegyed óra mulva elérik.
Ez idő alatt csakugyan elérték a mély vízmosást, ahol őméltósága búcsúra nyujtotta a kezét.
- Tovább már nem kísérlek, bátyám!
Mikor várhatunk vissza?
- Ha valami nem hátráltat, éjfélre!
- Isten áldjon!
De éjszakának idején csak nem kockáztatod ezt az utat? - kiáltott ijedten...
- Nem először teszem!
Tatár lábai biztosak! - felelte rá nyugodtan bátyja és útnak indult.
Őméltósága amíg csak láthatta, nem mozdult helyéről, midőn azonban az út kanyarulatai elfedték szemei elől, leszállott lováról és apróra megvizsgálta a keskeny, korhadozó hídnak minden porcikáját.
A kastélyban Vencel egy levélkével már várta.
Midőn elolvasta, arca kiderült s szemeiben kaján, alattomos öröm gyúlt ki.
- Ha Ulrik ügyesen veti horgát, bele fog harapni!
De mit is beszélek!
Cselszövésben , bujtogatásban nem akad neki párja...
Az elvetett konkoly ki fog kelni, mi pedig tiszta búzát aratunk! - mormogta fogai között, azután hirtelen Vencelhez fordult:
- Hol van a fiam?
- A könyvtárteremben van, méltóságos úr!
A kamarás úr erre egyenesen odasietett.
- Jó, hogy itt talállak!
A kancellártól futár érkezett.
Egy fontos kérdés kidolgozásával bíztak meg.
Ecélból több idézetre lenne szükségem Colbert és Hamilton munkáiból.
Te mindkettő nyelvét jól érted, fordítsd le hát a kijelölteket, - mondta sebesen, miközben kikereste az óraláncán függő csecsebecsék közül a kis aranyírónt.
A Sághváriak könyvtárát akkoriban is megnézhette akárki, mert egy egész óriási termet foglalt el, melynek felső részét egy körülfutó karzaton végig lehetett járni.
Mind drága bőrbe kötött könyvek voltak, a tudományok minden ágazata, a legtöbb élő és holt nemzet nyelvén képviselve volt.
Pompás díszkiadások, fejedelmi könyvtárak számára való ritkaságok, nagybecsű kéziratok, incunábulumok, a lánccal lezárt óriási kötetektől kezdve a legfinomabb maroquin kötésig és mindez szépen rendezve , szembeötlő, gyönyörü osztályozással.
Ezért szeretett «a könyvmoly», mint Rudolfot Balázs úr tréfás kedveskedéssel elnevezte, annyira a teremben időzni.
Ha egyszer ide vehette magát, még Elemér is csak nagynehezen tudta lecsalogatni és most is annyira el volt merülve az olvasásba , hogy atyja zajos belépésére valósággal megrázkódott.
- Természetesen mától fogva nékem is a legnagyobb visszavonultságra lesz szükségem , hogy eszméimet megérlelve, művemet kidolgozhassam.
Majd kikeresek a parkban valami csendes rejtekhelyet, a cselédségnek pedig meghagyom, hogy semmi szín alatt ne merjenek zavarni! - beszélte tovább nagy hangon, mialatt a lapokat forgatva , irónjával jegyezgetett... de amint véletlenül feltekintett, fiának kétkedést és visszatetszést kifejező tekintetével találkoztak szemei.
Az apa és fiú közötti hideg, szeretetlen viszony ahelyett, hogy javult volna , napról-napra növekedett.
Rudolf, ahol csak lehetett, ösztönszerűleg kerülte az apjával való találkozást, mert nem tudott részese lenni semmiféle alakoskodó játéknak és kétszínűségnek.
Őméltósága erre rendesen csak gúnyosan, fölényes mosollyal válaszolt, most azonban oly zord, fenyegető tekintetet lövellt fiára, hogy az belesápadt:
- Nos? - kérdezte jéghideg, metsző hangon.
E pillanatban a faragott, címeres ajtószárnyat nagy robajjal felrántották.
- Tégedet csak itt kell keresni!
Ugyan, mit bujod örökösen a könyveket!
Erre akkor is ráérsz, ha megvénülsz!
Gyere, Rudolf! - kiáltott vígan a betoppanó Elemér.
Midőn azonban a kamarás urat megpillantotta, egyszerre kedveszegetten elhallgatott és erőltetett meghajlással, szó nélkül távozott.
Őméltósága gonosz pillantással nézett utána.
- Csak ezt akartam!
Ahová most mégy, oda nem kell tanu - mormogta.
- Azután fiának meghagyta, hogy az idézetekre szobájában várakozik és gyors léptekkel elhagyta a könyvtártermet.
Elemér ezalatt bosszúsan ballagott lefelé a lépcsőkön.
Az előcsarnokba érve , szórakozottan pillantott a falu felé, a másik pillanatban azonban már érdeklődve figyelt, mert a hosszú utca csak úgy feketéllett az emberektől és lármás dobpuffogás , réztányér csengés, klarinét sivítás hallatszott a kastélyig.
- Mi történik a faluban? - kérdezte a cselédektől, de csak a lovászgyerek tudta megmondani, hogy komédiások vannak ott betanított kutyákkal és majmokkal.
- Egy fekete komédiás veri a dobot és réztányért, a másik pedig egy csudaokos lovacskával produkálja magát.
- A lovacskát látnom kell! - kiáltott élénken és a másik pillanatban már, a rövidebb utat választva, sietett a falu felé.
Közel a komédiásokhoz egy finoman öltözött idegent látott az országút fái alatt fel-alá sétálgatni, aki látszólag annyira el volt merülve a gondolataiba, hogy mindaddig észre se vette, míg csak szemtől-szembe nem állottak egymással.
Amint azonban felpillantott, a bámulat és megdöbbenés kiáltásával hátrált visszafelé és a váratlan felindulástól e szavak röppentek el ajkairól:
- Ilyen hasonlóság lehetetlen!
Lehetetlen!
Ez az ő fia!
Ennek kell az eltünt fiúnak lenni!...
Elemért villámcsapásként érintették a hallottak és egész teste megremegett belé.
- Ismerte atyámat, szüleimet? - kérdezte elfúló, reszkető hangon.
Szorongó lelkének minden vágya és aggodalma tekintetében égett.
Az idegen ezalatt szemmelláthatólag erőlködött, hogy leküzdje megindultságát:
- Nem csalódhatom!
Nem!
Ezek a szemek!
E tekintet egészen az övé!
A hang is, csakhogy fiatalabb csengésű!
S ha még az a fekete anyajegy is a nyakán lenne...
Elemér elfojtott kiáltást hallatott és egyetlen rántással feltépte kihajtott elejű ingének magas gallérját:
- Az az anyajegy a nyakamon van!
Beszéljen, beszéljen! - lihegte.
Szörnyű izgalmában alig tudott szóhoz jutni.
- Mindenekelőtt nyugalom és hidegvér, - csillapította komoly hangon az idegen, aki ekkorra már egészen visszanyerte higgadtságát.
- Ki volt atyám?
Kik voltak szüleim? - esengett Elemér.
- Ki volt?
Hát mi a neve magának, fiatalember? - kérdezte bámulva az idegen.
- Véghvári Elemér!
Az idegen meglepetve csóválta fejét...
- Ez nem atyám neve? - kérdezte szorongva Elemér.
- Nem! - volt a határozott válasz, azután sebesen hozzátette:
- Ki nevelte föl?
Kinek a kastélya ez itt?
- Sághvári Balázs volt nevelőatyám.
Övé ez a kastély!
Az idegen újra az ijedtség és elszörnyedés hangjával hátrált.
- Micsoda, övé ez a kastély?
Sághvári Balázsnál lakik?
Ez az ember a nevelőapja!
Most már értem!
Ez a leghitelesebb bizonyíték! - kiáltott olyan szilaj felháborodással , hogy Elemér szinte szavát vesztette és csak rémülten meredt rá...
- Itthon van Sághvári Balázs? - kérdezte azután sürgető hangon az idegen.
- Nincs!
Pozsonyba ment!
Az idegen megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Hála Istennek!
Majd vesztembe szaladtam én is! - dörmögte, majd szörnyű komolysággal folytatta:
- Inasomat látom jönni a falu felől.
Eltörött kocsim helyre van igazítva .
Fiatalember, igérje meg, hogy e találkozásról egy teremtett léleknek se szól !
Különösen Sághvári Balázsnak nem szabad róla tudni.
- Nevelőatyámnak?
- Ne nevezze így - szakította félbe hevesen.
- Éppen neki nem szabad tudni rólam...
- Ó, uram!
Mindenre kérem, ami szent, ha ismerte szüleimet, mondja meg, kik voltak és mit jelentenek rejtélyes szavai? - esdekelt a fiú, fogadalmát, mindent feledve.
- Igérem, hogy mindent meg fog tudni, ha megigéri, hogy a bűnösök lakolni fognak! - szólott az idegen ünnepélyes hangon.
- A bűnösök!
Hát bűn történt? - kiáltotta megrázkódva Elemér.
Az idegen idegesen felnevetett.
- Csak a bűnt szokták a titok leplébe burkolni...
Mennél nagyobb a bűn, annál féltettebb a titok...
De én tudom, hol kell keresni a bizonyítékokat és meg is fogom találni.
Rövid idő mulva kezében lesznek a bizonyítékok, melyekből meg fog tudni mindent...
Azok majd megmagyarázzák, ami rejtély van mostani szavaimban.
- Soká lesz az? - kérdezte csüggedten Elemér.
- Nem!
Ha én nem jöhetek, majd egy megbizottam fogja átadni...
Egy egyenruhás inas közelgett a beszélgetők felé:
- A kocsi az országúton várja Magasságodat! - jelentette mély meghajlással.
- Jól van - intett nagyúri leereszkedéssel az idegen.
- Tehát csak titok és óvatosság!
Ha levelet fog kapni, annak minden szavát feltétlen parancsként kövesse! - folytatta és hangját egészen a suttogásig halkította.
- Egyetlen szó is áruló lehet !
Akkor pedig minden elveszett és a titok titok, a bűn pedig büntetlen marad örökre!
Ép azért nem árulhatok el most idő előtt semmit! - gyorsan búcsút intett és sebes léptekkel egy mellékösvényre fordult.
Elemér még akkor is merőn nézett abba az irányba, amikor az idegen már rég eltünt .
Azután nyugalmát vesztett szívvel s felzavart lélekkel tért vissza a kastélyba.
Őméltósága az ablakból leste és pokoli öröm rajzolódott arcán, midőn megpillantotta.
- Úgylátszik, Ulrik jól végezte dolgát...
Most már csak várjuk a következményeket...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE