Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Péczely József
Rozika visszajött
Keletkezés ideje
1943
Fejezet
5
Bekezdés
1500
Mondat
3698
Szó
21520
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HARMADIK FEJEZET.
Az ország szekere visszazökkent a rendes kerékvágásba.
Igaz... rúd, lőcs, kerék törött... hámistráng, hajtószár szakadt, de újra visszazökkent.
Az álprófétákat kiseprűzték, elkergették.
Aztán megkezdték a romok eltakarítását, a vérző sebek bekötözését...
Hamarosan megtudta az egész falu, hogy a gazdag Kövi Kovács András mátkájává tette a " talált lányt".
Mert a faluban csak úgy hívták maguk közt: "Talált lány".
S való igaz, hogy senkise ütődött meg rajta.
Ennek meg az volt a csapóvége, hogy aki csak egyszer is beszélt a talált lánnyal, az megszerette.
Szinte testvérének érezte a jóságáért, kedvességéért.
Nem csodálkozott senki.
Természetesnek vette, hogy mátkájává tette a gazdag Kövi Kovács András.
Mondták is széltiben, hosszában:
- Okosan tette!
Mások meg:
- Szép is, jó is.
Mi kell egyéb?
Hogy vagyona nincs?...
Ki tudja?
Hátha valami elátkozott hercegkisasszony?
Voltak, akik ezt szentül hitték:
- Az lesz.
Az!
Hercegkisasszony!
Nem is csoda, hogy ebben éltek, mert éppen olyan volt.
Mint valami tündér.
- Csak valami rettentő nagyúri lány!
Erre sokan mérget mertek volna venni.
- Meglássák kendtek - mondta titokzatosan suttogva a vén Gugolákné - hogy egyszercsak négylovas hintón gyön érte az apja vagy az anyja!...
Sokszor tilódott ezen András is.
Hogy Rozika a mátkája lett, mindig többet és többet.
Nem parasztlány.
Igaz, parasztos volt a ruhája.
Karton szoknya, pruszlik...
De az alsó ruhái, ahogy azt Erzsók asszony már az első napokban ujságolta, csupa selyem .
Finom, fehér selyem.
Olyan, mint a hab.
De ő is megjegyezte mindjárt, hogy a keze ápolt, az arcát nem égette nap.
Ki lehet hát?
A faluban azt hirdetik, hogy nagyúri lány.
Igazuk volna?
Nem lehetetlen.
Ha jól utána gondol, ezt maga se meri tagadni.
Az is lehet ugyan, hogy csak kisebb hivatalnok gyereke.
Vagy jobbmódú gazdálkodóé...
De akkor is, hol szedte magára a drága alsó s az ezzel ellentétes olcsó felső-ruhákat?
Igy nem öltözik senki.
Se nagyúri lány, se parasztlány.
Hirtelen arra gondolt, amire még soha.
- Hátha a felső ruhát akarata ellenére húzták rá?
Elvették tőle a szépet , értékeset...
Ki tudná ezt kibontani?
Hiszen ha a Rozika előtt fölszakadna a köd?
András azonban azon is csodálkozott, hogy hosszú hónapokon keresztül senki se kereste.
Igaz, a csodálkozása mellett ott lappangott az is, hogy nem is kereshették .
Annyira zavaros volt a világ, olyan össze-visszakuszált, mint a megzavart hangyaboly .
Ezrek, meg ezrek bújkáltak az országban.
Álruhákban, elrejtőzve, nevüket eltagadva idegenek között.
Sokan még a szomszéd országokba is elmenekültek.
Egyes ember ebben a kaoszban igen kis pont volt.
Aztán a közigazgatás is, mint a rossz verkli!
Nemcsak egyes hangokat, hanem egész melódiákat kihagyott.
Az ujságok meg csak azt írták, amit a hatalom bitorlói diktáltak.
Másra nem volt hely.
De sok mindennek nem is lett volna tanácsos helyet adni.
Most már, hogy egyenesbe jöttek, sebesebben pergett az idő.
Mintha csak szárnya lett volna, úgy repült.
Jóformán észre se vették, hogy a reggelt milyen gyorsan váltja fel a dél, ezt meg az este.
Együtt voltak egész nap.
Egymás mellett.
Otthon, vagy kinn a tanyán...
Erzsók asszonyt s a kis Marikát egy kissé elhanyagolták.
Erzsók asszony ezt nem fájlalta , sőt örült.
András megint az, aki régen.
Egész ember.
Marika már nem így!
Ő bizony szót ejtett.
Követelte a kisanyát.
Hol van?
Merre jár ?
Miért nem mesél neki?
Meg is mondta az apjának:
- Te elveszed tőlem a kisanyát!
Mire András egész szívvel bizonykodott:
- Dehogy veszem, dehogy!
Inkább neked adom.
Amit aztán Rozika is bizonyítgatott sok-sok csókkal.
Egy egész új világ nyílt meg előttük.
Mintha csak újjászülettek volna mindketten .
Gondtalan gyermekekké, akiknek az élet csak játék, jókedv, öröm, vidámság.
Néha ugyan akadt egy kis felhő is, amelyik orozva a napjuk elé húzódott.
Mi lesz az esküvővel?
Rozikának nincs semmi papirosa.
Se törvényes neve , keresztlevele, se szülei.
Mivel igazolja magát?
Anélkül meg nem állhatnak az oltár elé...
Tudta ezt András s ezért sokszor törte a fejét.
Hova forduljon?
Itt nem segít se pap , se jegyző.
Még a szolgabíró se.
De valakinek mégis könyörülni kell rajtuk.
Muszáj .
Lehetetlen az, hogy senkise nyujtsa feléjük a segítő kezét.
De kinek van ilyen segítő keze?
Na, majd rátalál.
Mert minden lakatnak van kulcsa, csak meg kell keresni.
András bízott abban, hogy ő megkeresi s megtalálja.
Fölmegy Pestre.
Ha valahol, hát ott útba tudják igazítani.
Hiszen már visszatért a törvény és a rend.
Szólt is az anyjának, meg Rozikának:
- Nem várok tovább...
Megyek a fővárosba.
Tudták, hogy miért, hát nem kérdezték.
Csak a Rozika mondott annyit:
- Akkor én is megyek!
Erzsók asszony azt mondta:
- Az lesz a legjobb!
Menjetek együtt!
Ebben aztán meg is állapodtak.
A vaskocsi dübörögve robogott velük.
A síma síneken csattogtak-kattogtak a kerekek.
A töltés melletti oszlopok, az árokparti fák, bokrok suhanva vágódtak el mellettük.
A tarkán vibráló föld hátára húzott keskeny táblák egy szürke síkba olvadtak...
Ketten ültek a szakaszban egymás mellett a bőrdíványon.
Rozika kissé összehúzódva .
Mint a hant alól ütköző gyenge hajtás a dideregtető koratavasz hajnalán.
Olyanformán .
Rojtosszélű fekete selyemkendőjét, melyet András vett neki az útra, egyre összébb és összébb húzta a vállán.
Fázott.
De maga se tudta, hogy miért?
Hisz nyár dereka volt.
Andrásnak hamarosan föltünt a Rozika változása.
Mindjárt kérdezte is:
- Fázol?
- Igen is, meg nem is...
Egyszer-egyszer végig szalad rajtam valami borzongás...
- Fáj valamid?
- Nem.
- Hát akkor mi bánt?
- Semmi.
András a fejét rázta:
- Ne tagadd!...
Látom.
Rozika erre közelebb húzódott Andráshoz:
- Megmondom...
- Na?
- Félek...
- Mitől?
- Nem tudom.
- Tőlem félsz?
- Nem.
- Hát akkor?...
- Nem tudom - mondta Rozika kissé megborzongva.
- De úgy érzem, hogy ma valami rendkívüli dolog történik velem...
- Miből gondolod?
- Olyan különös álmom volt az éjszaka...
- Álom?
Ne adj rá semmit!
Nincs annak jelentősége!
De azért csak mondd el.
Kíváncsi vagyok.
Rozika a bíztatásra belekezdett:
- Egy ilyen szakaszban ültem...
Csak sokkal nagyobban.
Egyedül.
Az ablak mellé húzódva...
Éppen úgy, mint most.
A vonat mintha repült volna a levegőben.
Se nem zakatolt, se nem rázott.
Kinéztem az ablakon, de nem láttam mást, csak az eget, meg körös-körül nagy vizet, melynek se széle, se hossza.
Tenger ez, gondoltam.
De akkor hogy rakták rá a síneket?...
Egyszer, nagy sokára nyílt az ajtó s többen beléptek a szakaszba.
Emberek, asszonyok.
Leültek, hallgattak...
Hát ezek honnan jöttek?
Hisz a vonat nem állt meg sehol.
Kinn álltak volna eddig a folyosón?
Hirtelen zaj, lárma , kiabálás hallatszott a kocsi előtt.
Az ajtó fölpattant s tíz-tizenöt vadtekintetű , marcona katona tódult be hozzánk:
- Helyet! - kiáltották már az ajtóból.
Majd meg:
- Mi a háborúból jövünk, s aki nem volt katona, az kifelé!
Hogy senkise mozdult, rámutattak egy fehérszakállú öregúrra:
- Kifelé!
Az szó nélkül fölállt.
De mivel lassan mozgott, elkapták a gallérját s akkorát lódítottak rajta, hogy kiesett az ajtón.
A többieket is úgy lökdösték ki sorba.
Ekkor már úgy reszkettem, hogy a fogaim összeverődtek...
Most én következek...
Csakugyan rám mutattak s odadörögték:
- Kifelé!
Föl akartam állni, de nem tudtam.
Erőlködtem, menni akartam...
Hiába!
Erre öt-hat durva, erős kéz nyúlt felém...
- Ne bántsatok!
Megyek!
De nem birtam megmozdulni.
- Menj hát! - kiabáltak rám.
Egy vadember elkapta a két karom...
- Dobd ki az ablakon! - bíztatták.
Fölemelt...
Segítségért akartam kiáltani, de a torkom úgy összeszorult, hogy hang nem jött ki rajta...
Szerencse, hogy az édes felköltött:
- Mi van veled?...
Rosszat álmodtál?
- Rosszat...
Aztán nem tudtam elaludni.
De nem is akartam.
Féltem.
S most is félek...
Azt hiszem , hogy ma történik velem valami...
András két tenyere közé fogta a Rozika fejét:
- Csacsi...
Ugyan mi történhetne veled?
Hisz itt vagyok melletted!
Majd azt mondta:
- Gyere, menjünk át az étkezőkocsiba.
Ott megiszunk egy-egy teát.
Az jó lesz!
A kis asztalok mellett többen ültek.
Leginkább férfiak.
Ettek, ittak .
Beszélgettek...
Ugy az étkezőkocsi középtáján találtak egy üres asztalt.
Odaültek.
András teát rendelt.
- Kekszet is! - szólt utána a pincérnek.
Majd Rozikához fordult:
- Vagy mást kívánsz inkább?
- Nem.
Előttük két dereshajú, szikár ember beszélgetett tompított hanggal.
De azért András minden szavukat jól hallotta... akaratlanul is.
Mindjárt meg is állapította magában : tisztviselők.
Az állam szolgálatában.
Hogy melyik "fakkba" rángatják a hámistrángot , azt nem tudta kivenni.
Föld, pénz, tanügy, igazság ?...
De András nem is volt rá kíváncsi.
Elég az, hogy tisztviselők, akiknek most a legnehezebb.
A fizetésükért jóformán semmitse kapnak.
A summa nagy, de az értéke kevés.
Éppen azt tárgyalták...
A kopottabbik, aki az ablak mellett ült, lemondólag legyintett a kezével:
- Élni kevés, meghalni sok!
A másik rábólintott:
- Úgy van.
Majd hozzátette:
- Én már előre félek a téltől!
- Talán addig a kormány...
De ezt úgy mondta, olyan kevés bizakodással, mint aki maga se hisz benne.
Andrást úgy megfogták ezek a nehéz szavak, annyira lekötötték, hogy pár percre egészen megfeledkezett magáról.
De a Rozikáról is.
Teájában hosszasan forgatta a kis kanalat s mereven nézte a sebesen gyűrődő, sárgás folyadékot...
- Élni kevés, meghalni sok!
Szaladgált fejében a szó olyanformán, mint fogóban az egér.
Ide-odaütődött, de kiutat nem talált...
- Én már előre félek a téltől!
Persze a hideg, a fagy...
Hogy szerzi be a tüzelőt?
Miből?
Talán nem is magát félti , hanem a családját.
Feleségét, gyermekeit...
Arra riadt föl, hogy a Rozika fölállt mellőle.
- Hova?...
Mit akarsz?...
S utána nyult, de nem érte el.
- Rozika!
Csakhogy a Rozika már ott volt az oldalt eső, szomszéd asztalnál s egy himlőhelyesarcú ember vállába markolva, eltorzult arccal sikoltotta:
- Gyilkos!...
Ez az ember az apámat...
Azzal megtántorodott s elesett volna, ha András ott nem terem mellette s el nem kapja.
Az emberek fölugráltak az asztalok mellől...
Gyürkehely takaros kis város.
Megyeszékhely, törvényszék, pénzügyigazgatóság , gimnázium, folyammérnökség, stb.
Utcái kövesek, virágosak.
De azért éppenséggel nem lehet ráfogni, hogy modern.
Inkább patinás.
Főként a levegője.
Országos vásárai híresek.
Régi vára is.
Grófi kastélyának parkja a legnagyobbak közé tartozik az országban.
Katonaság is népesíti.
Van egy gyalogos, meg egy lovas kaszárnyája.
Szóval sok mindene van, ami a lüktető élet fundamentuma, s mégis olyan nagy itt a csend , hogy azt akármelyik kis falu megirigyelhetné.
Az emberekben van a hiba, ha ugyan ezt hibának lehet nevezni.
A benszülött, törzsgyökeres emberekben.
Valamennyien maguknakélők.
Hidegek, idegenkedők, még magukkal szemben is tartózkodók.
A társaságot, szórakozást kerülik.
A társaskörei, egyesületei élettelenek.
Kávéháza üres, színháza, mozija vegetál...
Ezért aztán a mozgalmas élet kedvelői : tisztviselők, katonatisztek, amint ki tudják módolni... menekülnek.
Keszthelyi Viktor gróf huszárszázados már az első huszonnégy órán belől látta, hogy ő, ezen a terepen sehogyse tud majd gyökeret verni.
Benézett a cukrászdába , kávéházba, a kaszinóba... senki.
Amikor ezen megütődött, világosították:
- Itt így van!
Az emberek, asszonyok csak otthon.
Mindig otthon.
A lányok is.
Csak hivatalba, üzletbe menet-jövet látni az utcákon valakit.
Reggel, délben, este.
De amint a nap lebukik, az utca teljesen kiürül.
- Szahara...
S azon nyomban hozzátette:
- Én innen menekülök!
Aztán megmozgatta minden összeköttetését: "Vegyétek le rólam ezt a keresztet!"
Sikerült.
Madarat lehetett volna fogatni a százados úrral, amikor megkapta áthelyezését Budapestre.
Fölült az első gyorsvonatra s egyenesen az étkezőkocsiba nyitott.
Badacsonyit rendelt...
Szerette volna örömét valakivel megosztani.
Nézegetett, tekintgetett az evő-ivók között, hátha találna ösmerőst...
Hirtelen ráncba ugrott a homlokbőre.
- Ez a csodálatos hasonlóság!?... - szaladt át a fején.
- Mintha csak az eltünt Edit baronesz volna?
Kissé előre dőlt az asztal mellett.
- Szakasztott ugyanaz.
A szeme, szája, homloka.
Még a haja is!...
Csak a ruha...
Tűnődött, tusakodott magában:
- Ámbár az arca mintha hosszasabb volna...
De ez csak talán azért, mert fehér...
Tenyerét a homlokára szorította.
- Hogyis csak ?...
Nyolc hónapja vagy tíz, hogy az öreg bárót megrohanták a rablógyilkosok árokháti kastélyában s ott agyonlőtték.
Akkor tűnt el Edit is.
Azt beszélték, hogy a gyilkosok magukkal vitték...
Kitől is hallotta?...
A bátyjától?.. .
Vagy az inas ?...
Mindegy.
Valaki ujságolta akkortájban.
Talán a kaszinóban.
Magukkal vitték...
Akkor mégis lehet, hogy ő...
Már elhatározta, hogy odamegy s megtudja a valót, amikor a lány fölállt, odasietett az egyik asztalhoz s rásikoltott egy emberre:
- Gyilkos!...
Ez az ember az apámat...
- Őrült !... - tiltakozott a himlőhelyes ember.
S mindjárt szedelőzködött is.
Fölállt .
A fogasról leakasztotta a kalapját, miközben újra és újra méltatlankodott:
- Őrült!
Andrást mintha szíven ütötték volna, elfehéredett.
Az ő fejébe is az nyomakodott:
- Megőrült!
Egy katonatiszt odaugrott a himlőhelyesarcú ember elé s rákiáltott:
- Hova?...
Hova ?...
Az fitymálva mérte végig a tisztet:
- Semmi köze hozzá!
- Gondolja?
- Tudom!
- Rosszul tudja! - kapta el a tiszt a fiatalember csuklóját.
- Én ezt a hölgyet ismerem.
Hex Edit baronesz.
Azt is tudom, hogy édesapját az árokháti kastélyukban egy gazember agyonlőtte!
S ez a gazember te vagy!
- Eressze el a kezemet!...
Hogy mer...
Egy dereshajú úr furakodott a tiszt mellé s megérintette a karját:
- Pardon!...
Százados úr...
Kabátja szárnyát kissé megbillentette s egy kis sárga pléhre mutatott a jobb kezével:
- Tessék rám bízni!
A gyilkosra intett:
- Letartóztatom!
Hogy vonakodott, rácsapott tenyerével a vállára:
- Semmi komédia!
Gyerünk!
A százados kérdezte:
- Hova viszi?
- Különszakaszba - felelte a detektív.
- Nem vasalja meg?
- Majd ott!
Hogy a gyilkos után becsapódott az ajtó, mindenki az András karjai között ájultan fekvő baronesz felé fordult...
Elsőnek a százados.
- Kérem! - mondta a százados s már vette is ki András karjai közül Editet s vitte kifelé...
András, mint a szélütött, jobbra-balra dülöngélve botorkált utána.
Térdre rogyadozott, szájaszéle meg-megrándult s hebegve harapdálta maga elé:
- Ba-ro-nesz...
Ba-ro-nesz...
Más minden kiesett a fejéből, csak ez az egy maradt benne: "Baronesz..."
- Rozika... nem Rozika...
Edit baronesz...
A százados átvette a poharat s a gyerekembernek azt mondta:
- Vizet! - kiáltott ki úgy hátmögül a folyosóra.
- Hozzanak gyorsan egy pohár vizet!
András úgy magában dünnyögte a százados után:
- Vizet...
Érezte, hogy most neki futni kellene vizért, mert a Rozika... azaz a baronesz...
Meg is fordult, de már egy fürge gyerekember szaladt is a vizzel s András mellett nyújtotta oda a századosnak:
- Itt a víz!
A százados átvette a poharat s a gyerekembernek azt mondta:
- Orvost!
Az is hamarosan került az utasok között.
A fülke előtt mind többen és többen verődtek össze.
Kiváncsiskodók.
- Mi van a baronesszel?
Magához tér?
A százados ingerülten kikiáltott:
- Menjen mindenki a helyére!
Hogy az első szóra alig mozdult valaki, hozzátette:
- Ne várja meg senki, hogy rohamot intézzek ellene!
Nem tanácsolom!
Rákos állomás után András, ki addig a folyosón ténfergett s csak úgy lopva nézegetett be hol a századosra, hol meg az élettelenül fekvő lányra, belépett a fülkébe.
A százados kérdőleg tekintett rá.
András, ki ezidőre már összeszedte magát, fásult lélekkel azt mondta:
- Én vagyok a... kisasszony utitársa.
A százados szaporán pislogott Andrásra.
Rázta a fejét, rándította a vállát:
- Nem értem...
András nyelt egy kesernyéset a barátságtalanul adott szóra, aztán magyarázni kezdte:
- Együtt szálltunk föl a vonatra...
- Hol?
- Kékfün.
Andrásnak csak ekkor jutott eszébe, hogy be kellene mutatkoznia.
A tisztek afféle forsriftos emberek.
Sokat adnak a formára.
Megbiccentette hát a fejét:
- Kövi Kovács András... földbirtokos.
S hogy jobban tájékozódhasson felőle a százados, még hozzátette:
- Megyebizottsági tag.
Aztán összeszorította a fogait s úgy állt a fülke ajtajában, mint egy minden viharral dacoló százados tölgy.
Egyenes derékkal, emelt fejjel.
Készen arra, hogyha ez a katona fumigálni akarná, ha kiutasítaná a fülkéből, hát akkor üt.
Szóval s ha úgy fordul, hát ököllel...
De a százados nem.
Egy könnyen adott udvarias mosoly kíséretében, talán önkéntelenül , összeütötte kissé a bokáját:
- Gróf Keszthelyi Viktor százados...
S kezét odanyujtotta Andrásnak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE