Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A mammuth
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
5
Bekezdés
1012
Mondat
2660
Szó
27376
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
GUIDÓ BÁRÓ.
Szentgál, okt. 1.
Asszonyom!
Habozás nélkül elismerem, hogy képtelen dologra vállalkoztam .
Nyilatkozatom el volt hamarkodva és én szeretném, ha vissza lehetne vonni.
Ez természetesen nem azt jelenti, mintha meggyőződésem huszonnégy óra alatt megváltozott volna; nem, nem! azt mondom ma is, a mit tegnap, de miként igazoljam, hogy a férfi csak addig képes megtartani a maga erejét, mig ezen a világon egyedül áll, s szivét nem töri össze a női szerelem.
Nagy hajlamaim volnának reá, hogy kitérjek a bizonyitás elől, s fölfegyverkezve egy csomó szentimentálizmussal, inkább erről a fölséges panorámáról irjak önnek, mely e pillanatban szemeim elé tárul.
Októberi párák huzódnak le a hegyekről a völgybe ; alkonyodik, a nap véres fővel bukik a kékszinü láthatár peremje mögé, s megaranyozza szikrázó fényével öreg kastélyomat is, melynek komor csöndjében csak az én lépteim vernek kisértetiesen koppanó hangot, ha a magasan boltozott régi családi termeken végig megyek.
Üresség mindenütt és templomi csend.
Szinte félve lépem a kemény padlót, s minden ok nélkül megrezzenve bámulok ezekre az ódon, faragott, nehézkes butorokra, melyekről családom százados hagyományai intenek felém.
Az ember költői hangulatba keveredik, ha igy szembe ül sötét, szomoru barlangjának egyik vén odujában az alkonyodó nappal, s bizonyos szorongó érzés lopódzik szivébe, ha elgondolja, hogy a szinekkel pompázó életnek ugy lehet örökre vége; nem marad egyéb , mint egy szintelen jövő, melyben rengeteg idő vár reám a vezeklésre, s egy csomó bölcs tapasztalat, melyekre azonban se eddig nem gondoltam, se ezután gondolni nem fogok.
Szörnyüség, hogy az okos tapasztalatoknak világ teremtése óta ez volt és ez lesz végzetes sorsuk.
Könnyelmű igéretet tettem, asszonyom, bocsásson meg és fogadja el mentségül, hogy én már annyi könnyelmű igéretet tettem életemben, a mennyi az elkárhozásra éppen elegendő.
Nem is biztatom magamat semmi jóval.
Bűnhödni fogok könnyelmüségemért, s neheztelést érdemlek az önök részéről udvariatlan felfogásom miatt is, melyet a nőkről magamnak formálni jónak láttam.
Vannak természetesen mentségeim erre a felfogásra is, csak hogy ezek nem mindenekben alkalmasok arra, hogy nyilvánosság elé kerüljenek.
Nem is kivánom senkitől, hogy hitelt adjon nekik.
Szerencsés ember, ki ugy meg tudta őrizni gyermeki bizalmát a nemes frázisokban, hogy egy magamformáju mogorva medve dörmögésére semmit sem ad.
Hivőké a mennyeknek országa; mi rosszak gyehennára és tisztitó tüzre vagyunk kárhoztatva.
Van tehát abban jókora adag irigység is, midőn a hozzánk semmiben sem hasonló lelkes ifjuságot epés kicsinyléssel ledörmögjük, s naiv tévedésnek nevezünk ő bennök mindent.
Ime, asszonyom, igazságos vagyok az ellentábor iránt.
Ismerem hibáimat, megbecsülöm a jót, szerencsés embernek nevezem, ki nem hasonlit hozzám, s ezzel hallgatólag megengedem egyuttal azt is , hogy kellemetlen felfogásommal szerencsétlen embernek tartson például - ön.
Gyönyörü őszi alkony...
Ha látná asszonyom, mily szép panoráma tárul elém, miközben itt ülök egy XVII. századbeli vén iróasztal mellett az ablak előtt, s hallgatom mint perceg a szú a fában, s mily panaszos szomorusággal énekelget lenn a kastély tölgyei alatt egy kis pufók arcu paraszt leányka, elnézné sértő föltevésemet s könnyelmü igéretem alól nagylelküen feloldana...
De hát szükséges -e, hogy magyarázatot adjak?
Bocsánatot kérek, ez a kérdés akaratlanul is lepereg tollam hegyén; ha e pillanatban, midőn leirom, tükörbe néznék , azt hiszem, hogy köztem és egy bizonyos szürke szinű derék állat között könnyű volna némi testvéri hasonlóságot fölfedeznem.
Egész életemben irtóztam a kérődzőktől .
Kitünő szorgalmu polgártársaimnak az az osztálya, mely a létező, régen bebizonyitott igazságoknak ujból való megkérődzésében sajátságos gyönyört talál , titkos borzadálylyal töltött el.
Igy gondolkoztam: vagy igazság valami, vagy nem; ha igazság, s ezt az igazságot bizonyitani akarják, ez aligha nem annak a jele, hogy arcomról az értelemnek igen gyér világossága sugárzik le.
Megbocsájtható tehát, ha ezektől a derék kérődzőktől, a mennyiben lehetséges volt, mindig megfutottam.
Képzelje el most már, asszonyom, mily szorongatott helyzetbe hoztam magamat elhamarkodott nyilatkozatommal, melynek bizonyitását megigértem.
Bizonyitgatni, hogy a nap forog a föld körül, hóbort, de zseniális hóbort, - mely kiengesztel, s abszurditásával legalább megnevettet.
De oly ős igazságot bizonyitani, mint a milyen a nő végzetes szerepe a férfi életében, sivár és unalmas dolog, mely csak attól a pillanattól válik érdekessé, midőn a tétel gyakorlatilag is érvényesülni kezd, s mi , a dráma szemlélői, izgatottan találgatjuk a bekövetkező katasztrófának százféle esélyeit.
Félelemmel fogok hozzá a bizonyitáshoz.
Hiuságom forog kockán, s ez ösztönöz reá , hogy minél fantasztikusabb gondolataim támadjanak.
Egyik praktikus módja a szellemi tekintély megőrzésének, ha ugy beszélünk, hogy zseniális embernek látszassunk .
Vigasztalhatatlan lennék, ha ön, asszonyom, azonnal megértené azt, a mit mondok.
Érdekemben áll a homály; találja tehát természetesnek, ha e mély homályba burkolódzva, mindent elkövetek, hogy szavaim a delphii jósnő ködös mormogásához legyenek hasonlók.
Ügyetlen vádlott lennék, ha védelmemet könnyen érthető formában adnám elő.
Két-három titkos ajtót okvetlen fentartok magamnak.
A szavak homályos , ügyes keverésében rejlő biztosság némileg megnyugtat ugyan, szellemi tekintélyem és egyéni hiuságom sikeres megőrzése azonban kötelességemmé teszik, hogy sarokba szorittatván, egyik vagy másik ajtón alkalmas pillanatban elmenekülhessek.
Nehéz szivvel, könnyelműségemet megbánva fogok hozzá súlyos feladatomhoz.
Messziről kezdem, a világ teremtésén, midőn beteljesült az Ur mennydörgő szavára az ige és megszületett a föld...
Sugaras, fényes levegőben paradicsoma a pompaságnak!
Nedvektől duzzadó növényzet boritotta az idők ez elején a földet, tisztavizü folyamok fakadtak kristályos forrásokból, csodás tollu madarak himbálóztak a lombon, s vakitó világossággal árasztott el mindeneket a napnak sugárzó fénye.
Nőtt, dagadt és szaporodott a gyönyörök ez első, fölséges gerjedezésében minden, miért, egyetlen titokzatos , forró sóhaj fuldoklott végig a frissen született földön, megreszketett mámoros lázzal az egész természet és meghajolt a jövendő és a halhatatlanság után kivánkozó élet e titkos parancsára az Urnak legkisebb szolgája is.
Evoé, evoé!
Az utódokban vagyon a jövőnek mustármagja...
S virágba fakadtak mindjárt a fák, gyenge hajtások, indák, finom kacsok pattantak elé anövényzetből a paradicsom átlátszó levegőjében, melyet tüzesre kavart össze a napnak sugárzó lángja.
Vastagszügyü, lomha fenevadjai a rengetegnek megjuhászodva sompolyogtak elő az erdőség mélységéből, s közeledének vala egymáshoz magakinálós tetszelgéssel, elveszvén ő tőlük a vadság.
És a merre csak eltekinte az Urnak mosolygó szeme, mindenütt mennyei igézet fogá el a teremtés minden parányi alkotását, vágyó sóhajok simultak össze a párázatban, s megvesztegető hőség tüzelte , rázta, forralta bűbájos erővel a földet.
És lőn, hogy megtekinté Lucifer is az uj világot, mely nem vala övé, hanem az istenségé.
Megtetszék pedig ő néki a paradicsom hatalmas pompasága, hol az Urnak jámbor szolgája, Ádám volt csupán hideg a forróságban, s érzéketlen, miképen ha még mindig sárból lett volna formálva izmos teste.
Semmi földi gerjedelem meg nem korbácsolta szivének vérét, istenes nyugalomban jár vala ártatlanul a bűbáj között, - megérezte tehát a pokol kaján fajzatja mindjárt, hogy soha ő néki, valameddig istenes nyugalomban bolyong Ádám a bűbáj között, hatalma nem lesz a földön.
Megpillantá azonban Évát, a nőt, s kacagni kezd vala ottan Lucifer, mondván:
- Győzni fogok, a föld enyém, a föld enyém!
Ádám meg akarta ragadni a diadalmasan tomboló ördögöt, de az eltűnt abban a szempillantásban, mint a pára.
Valahonnan a mélyből huhogott elé hangja:
- A föld enyém!
- Hol vagy, gonosz lélek? - kérdezte Ádám.
- Benned vagyok, - dörögte tompán a szózat, s kihallszott csufságos hahotája a mélyből.
Evoé!
Szép volt Ádám, az első földi ember, - remekbe formálta testét keze az alkotónak, - izmos és hajlékony, mint a királyfenyő, merész, büszke, világos arccal .
Gyönyörködve sugározta vissza alakját a tónak tükre, duzzadó izmai előtt megalázkodva hátrált a rengeteg vadja, elsőbbségét és testi hatalmát ő néki elismervén.
Minden égi és fehér vala még a földön; együtt járt Ádám Évával, a nővel és soha szépséges formáik meztelenségén ártatlan szemük meg nem pihent.
Mélázva járták a rétet, hol pillangó játszadozott Éva szép, szőke feje fölött, s szelid méhek zsongták körül Ádámnak barna testét.
Övék volt a világ!
Övék a növényzet, övék az állat, övék a szivárvány minden bájos szine a virágok szépségében, - övék az élet, a fény, az Urnak szerelme!
De Ádám nem tudta, hogy boldog és Éva nem érezte a szivét.
Nyugodtan, hidegen, bután éltek a föld kincsei között.
Ádámnak lelke mély álomban szunnyadt és dermedt öntudatlanságban vala sorsának osztályos társa is: Éva, az asszony.
Járván pedig egymás mellett a földet, elérkezének vala egyszer egy erdőséghez , melynek kápolnaszerü omladvány vala szélén, - régi, fakó, hallgató omladvány az erdőnek szélén...
Nagy tölgyek árnyékolták e sötét omladványt; virágzó lonc kuszott a megbámult falakra, s fenn valami haragos-zöld, apró levelü, gyenge növénykék szorongtak a beomlott kövek repedései között.
- Ádám megállt a rom előtt és nézte .
Visszaemlékezett a tegnapra, s átvillant fején az ördög.
De csupa homály és borongás minden: a szikra kipattan ugyan a ködből, de elvesz megint abban a percben .
Megérintette tehát Évának karját és kérte, hogy menjenek el.
Nagy fülesbaglyok huhukkolnak e szomoru helyen az éjjeli csendben.
Kóbor lelkek tünedeznek elé az omladvány sötétségéből, s a jobbkézt terpeszkedő zsombékos ingoványon pirosfejü lidérc-lángocskák kergetik egymást fel-felvillanó fénynyel a partok felé...
- Be akarok menni, - mondotta Éva és előre lépett.
Ádám rákiáltott:
- Maradj!
Valahonnan a mélyből felsuttogott a Gonosz hangja:
- Menj, menj...
- Hol vagy, gonosz lélek? - kérdezte haraggal Ádám.
- Melletted, Ádám...
- Várj meg, ha félsz, - lehelte durcásan az asszony, de visszanézett, hogy jön -e utána Ádám erre a rejtelmes, csendes helyre, melytől épen most bucsuztatta fényét a lehúnyó nap.
Aranyos, véres, biboros a fal is, a levegő is.
Meleg párák szállnak , lengnek, s mintha babonás igézete volna a csendnek.
Éva bement az omladvány kapuján , s visszafojtott lélegzettel, nagy, bámész szemekkel nézett körül.
Különös hely...
A falakon szikrázó, tüzes biborban reszket a napfény.
A falakon, benn a homályos mélyedésekben mozdulatlan, sárga keresztes pókok ülnek hálóik közepén.
A falakon mindenféle régi képek, elfakulva, szétmállva, töredezetten, keskeny penész-erekkel tarkán, - itt-ott kirívó tisztaságban.
Itt egy angyalfej, ott egy láb, egy kéz, egy oltárszobor.
Barna felhők látszanak a megrepedezett, koppadt mennyezeten, s a kápolna szentélye komor és sötét.
Az a hely azonban, a hol álltak, derült, ingerlő és behizelgő.
Éva mellében fölszakadt az asszony, - érezte az aranyos levegőt, mely hajával játszott és nem mert megmozdulni.
Körüljártatta tekintetét a képeken, mohón beitta szeme e csodás alakokat... lassanként érezte, mily roppant erővel kergeti vonagló szive arcába vérét... s mintha forró viz ömlenék végig bársonyos, meleg bőrén, mely zsibbad és fáj édes, zsongitó lázban...
Oh, különös hely!
Egy angyalfej , egy női láb...
Ott pálmalevelek, s két homályos, kopott, meztelen test...
Az egyik Ádám...
Ádám a férfi.
Ádám, a szép, erős, első ember, - mily borzasztó semmi neki e pillanatban az egész tündöklő világ!
Ádám kitárta karjait.
Ádám, az első, szép szerelmes ember, mellére ölelte Évát és nem hallotta, mily diadalmas gyönyörével a győzelemnek repül karjai közé az asszony és nem érezte ebben a szörnyü percben ajkán a nőnek csókját.
Mennyei kürtök harsonája zúgott a levegőben... a föld megrendült... pokolbeli lángok csapódtak szeme közé a párázatból...
Világosság riadt Ádám zavaros, bamba tekintete elé: látta összeomlani a paradicsomot...
Oh, jaj, jaj! bűbájos ajándéka az alkotónak, édes mennyei kertünk ... örökre vége...
Éva csókolta az ajakát; rózsás körmei belemélyedtek Ádám vállába, hogy vér serkedt utána a barna testből és suttogott neki esdeklő, unszoló, megrémült hangon:
- Elveszited értem az eget, fuss, fuss...
- Nem.
- Szenvedés és kín vár a földön, de velem, Ádám, szerelmes társam, itt maradsz -e?
- Itt maradok.
Éva fölsikoltott szilaj, vad szenvedélyével a lobogó asszonyi örömnek és karjaiba ragadta Ádám fejét.
- Szeretsz! szeretsz!
- Szeretlek... dadogta magánkivül, boldogan, bután, legyőzve Ádám, az első Ádám, - azután megrázkódott, ereje büszke teljességében, ölébe kapta Évát, a szépséges asszonyt és eltűnt vele az alkony leszálló homályában.
A pokolból pedig felsivitott Lucifer, az ördög:
- Enyém a föld!
Ime, asszonyom, ilyen messziről is kezdhetném a bizonyitást, ha nem volnék meggyőződve róla, hogy az én, vagy ha, jobban tetszik: a mi helyzetünkben, ez meglehetősen mulatságos dolog.
Másról irok tehát önnek, ha nem fogja unni az olvasást.
Nekem is van védelmem, én is hibáztatni tudom önt, ha akarom , azért a multért, melyért már annyiszor kértem bocsánatot.
Fogadja tehát tiszteletteljes köszönetemet ama bizalmas adatokért, melyeket Schultz urról tudomásomra hozott (közbevetőleg legyen megjegyezve, ezekről az adatokról nekem pontos és kimeritő információim voltak ), s engedje meg, hogy e hosszu levélben , melyet önnek ezuttal először és utoljára irni fogok, nehány felvilágositó képet rajzoljak a multról.
Miköztünk ugyan minden kölcsönös magyarázat fölösleges, nem akarom azonban, hogy tévhitben ringassa magát, mint ha mindannak, a mi történt , egyedül én volnék oka.
Ráérünk; mesélhetek...
Vegye tehát, kérem, maga elé ezeket a lapokat, feledje el iménti hóbortos példámat Ádámról és az ördögről, - rajta leszek, hogy ugy beszéljem el a dolgot, mintha nem önről és nem rólam, hanem két idegen lényről volna szó, kiknek véletlenül épen én lettem mesélő krónikása.
*
Szinhely ez a kastély, melyből önnek irok, csakhogy nem ez a terem, hanem az ön régi lakosztálya.
Személyek (bocsánat, kissé döcögni fog a dolog, mig az elbeszélő stilusba lassanként belejövök és mindnyájunkat per második, harmadik és negyedik személy jelölöm meg) - személyek tehát a jó öreg ezredes és ön, azaz hogy Szentgáli báróné, Szentgáli Guidó báró neje.
A báróné (belép az ajtón, a hol az ezredes nyugtalanul várja): Hol van Guidó?
Az ezredes: Ejnye hugom, milyen hang ez...
- Kérem, bácsi, mindössze egy rövidke negyedórát kértem öntől.
- Üzenetet hozok a mamától is; nagyon örülne, édes hugom, ha meglátogatnád őt a fürdőn.
- Köszönöm, nem erről van szó.
Ön, kedves bácsi, szives volt drága idejéből, - s a báróné éles hangsulylyal ejtette ki a szavakat, - nekem ajándékozni e rövid időt , követelem tehát, hogy hallgasson ki.
Mindjárt vége van.
- Édes Lujza hugom, - viszonzá az ezredes, - komolyan mondom, nagy bolondságok azok , miket nekem mondani akarsz.
Tegnap, tegnapelőtt már beszéltél erről, s nekem akkor is rosszul esett.
Jó kedvem, étvágyam oda... mióta itt vagyok nálatok, mindenütt ... csupa sötét és fakó...
Igen! ólomszinü... szomoru arcokat látok...
Ne neheztelj, szép hugom, de már idáig vagyok -
S az ezredes félkört kanyaritott heves mozdulattal az aranygallérja körül.
- Hallgasson ki - vágott közbe ön türelmetlenül - azután nem tartóztatom.
Arra akarom kérni, hogy beszéljen ügyvédemmel és inditsa meg Guidó ellen nevemben a válópört.
Ne szakitson félbe!
Akarom, hogy e lépést ön tegye meg.
Jól ismeri Guidót és engem.
Ön nagybátyám.
Mamára nem bizhatok ilyesmit; ismeri sajátságos felfogását erről az egész házasságról.
Ön, igenis, meg fogja tenni, a mire szépen kérem és nem fog igyekezni lebeszélni engem e lépésről, melynek elébb vagy utóbb okvetlen be kell következnie.
- De Louise, kérlek...
- Ismétlem, édes onkli, minden magyarázat hiábavaló.
Ilyesmit nem lehet magyarázni .
El kell fogadni ugy, a mint kinálják.
Mit akar tőlem?
Magyarázatokat óhajt?
Oly csodálkozó arcot mutat, mintha semmiről sem volna tudomása és nem sejtené, milyen életet élünk itt, ebben a gyülölt kastélyban férjem és én.
- Ingerült vagy, hugom...
- Azt hiszi?
Ne féljen, még érzelegni se fogok.
Ezelőtt, igaz - panaszkodtam, néha még sirtam is...
Nézzen reám!
Nyugodt vagyok?
Ime a kezem.
Nem reszket benne semmi -
- Elhiszem, elhiszem...
Az ezredes felállt.
Hatalmas, öles alak.
Dérbe csapzott haja gondosan balfelé választva; szép, fehér bajusza kétfelé simitva meredt szét vastag, bozontos tömegben , - olyan volt erős vonásaival e talpig becsületes ősz katona, ha állt, mint egy öreg Herkules.
Felelni azonban nem tudott a bárónénak.
- Mindent elhiszek, Lujza, - de tán mégis meggondolhatnád -
- Elég időm volt...
- Ez igaz... milliom-bomba! ez... ez igaz, de azt hiszem, hogy még kibékülhetnétek?
- Nem tartunk haragot.
- Akkor hát csak te gyülölöd...
- Nem gyülöljük egymást.
- Hát akkor minek a tüzes istennyilába ez a komédia!
Hagyjatok nekem békét!
Se harag , se gyülölség, semmi és válás...
Par la tonnerre... édes hugom, meg kell feledkezni minden illemszabályról, ha efféle őrültséget hallok.
- Meglehet, hogy az.
- Mondhatom, örülök, hogy beismered!
- Szivesen, bácsi.
Meg is toldom, ha kivánja, elhatározásomat azonban nem fogom megváltoztatni s ön végre fogja hajtani megbizásomat, melyet egészen idegen kezekre bizni nem akarok.
- S ha megtagadnám?
- Nem sokat változtatna a dolgon; idegen emberhez fordulnék.
Meg akarom szabaditani magamtól Guidót... unjuk egymást... ennyi az egész...
- Persze, ő az oka?
- Ő is, én is; első sorban pedig ön, ki leginkább buzgólkodott e szerencsétlen házasság megkötésén.
Mondja, hogy boldoggá akart tenni...
Boldoggá!
Az vagyok , köszönöm; hanem elég volt már...
- Engem vádolsz, hugom, pedig - becsületemre mondom, én kellene, hogy vádoljalak.
Az ezredes szembe ült önnel... azaz hogy a bárónéval és bosszankodva dobolt erős ujjaival térdén.
- Tudod, hogy férjed mindig szomoru ember volt.
Neked, hitvesének lett volna kötelességed, hogy elborult kedélyét fölviditsd.
De te mit tettél?
Fölhuztad az orrodat és nem törődtél vele; szeget szeggel... helyes! igy szokta megcsinálni minden üres szivü asszony...
Oh, jól mondtad, asszonyom, én ismerlek téged és ismerem házasságtok első pár hónapját is.
Tudom, hogy magára hagytad férjedet pesti tartózkodástok idején is; bálokba jártál a mamával.
- Ah! a te mamád, hugom, soha se fog lemondani nagyzoló természetéről; róla ne végy ebben a tekintetben példát, - ha aztán férjed után kérdeztek a bálok mosolygó billegényei, éles voltál, asszonyom, és szurós mint a galagonya.
Megszurtad szavaiddal Guidót, gúnyolódtál vele, hogy szellemedet csillogtathasd és együtt nevettél azokkal a lazac-természetű urakkal, kik uszályod köré sereglettek és sértő észrevételeidet hizelgő hahotával jutalmazták.
Ezt tetted, hugom, s most mégis neked jut eszedbe a válás.
Gyönyörű, mondhatom!
- Jó szónok a bácsi...
- Minden, ami eszedbe jut, csak bolond nem.
Más bolondot fogj magadnak, hugom.
- Megtagadja kérésemet?
- Meg; ne is beszéljünk róla.
- Akkor magam fogok hozzá.
Bácsi pedig ne haragudjék Lujzára, mert nem rossz ez a szegény, csak szerencsétlen...
S a báróné odasimult gyöngéden az ezredes széles mellére, s szeme közé nézett sötétkék, nedves szemeivel: haragszik reám?
- Ne váljunk el haraggal...
- Nem haragszom, - felelte nyersen az öreg ur.
- Mikor utazik?
- Még ma.
Lenn a kastély udvarán Guidó báró, a férj osztogatta parancsait.
Be kell fogni a hintóba, s le kell hozni a kék teremből az ezredes ur málháit.
A bakra István kocsis üljön, s az erdő alatt Krizba falu mellett vigye a méltóságos urat az állomásra.
- Sürgölődtek nagy igyekezettel az inasok is.
Hozták futva a nagy utazó táskát és fölszijjazták, ügyelvén félszemmel a bárót, ki összefont karokkal állt a lépcsőkön és nézte hidegen, mozdulatlan, megmeredt tagokkal a munkát.
Megvárta, mig minden rendben van.
Sietni kell.
Este lesz mindjárt, a magas havasok fölött borul a látóhatár, s hűvös szél mozgatja a messze felhuzódó erdőség lombját.
Zúg, reng és hullámzik susogva a zöld levéltenger.
Az ingoványos nádasok fölött átlátszó, könnyü pára verődik össze.
Tiz perc mulva be vannak fogva a lovak.
István kocsis kibontotta a négyes ostort s oda kanyarodott szabályos ivben a kastély földszinti verandája elé.
- Mehetünk.
Mindjárt, mindjárt...
Benn kardját csatolta épen az ezredes, midőn a báró a terembe lépett.
Az öreg urnak lassanként visszajött a jókedve, fütyörészett s csettintett nyelvével, mintha vadkacsát lőtt volna.
Nyakába keritette köpenyegét, megcsókolta a hölgyet, kinézett az ablakon, fertelmesnek találta futtában az időjárást s a házaspár felé intett.
- Komolyan kérlek... ne izéljetek Louise...
Guidó...
Nem való nektek a botrány...
Válasz nem kell.
Lement erős, sarkantyus léptekkel a lépcsőkön, bevágta magát a hintóba, a kocsis neki eresztette a gyeplőt, s a hintó künn repült csakhamar az erdőség felé vezető uton, mely a vasuti állomáshoz visz.
Senki sem kivánt szerencsés utat.
A báró udvariasan meghajtotta magát és menni készült.
A báróné ezuttal nem bólintott vissza félvállról, mint máskor, hanem helyet mutatott egy törpe kereveten.
- Parancsol, Lujza?
- Maradjon, kérem, szólani akarok önnel.
Beszéltem az ezredessel - folytatta választ sem várva a delnő - de ő nevetségesnek találja elhatározásunkat.
- Elhatározását...
- Köszönöm; nem kivánok udvariasságot.
Legyünk nyiltak és őszinték.
Egyedül vagyunk , nem hallja és nem kritizálja senki amit egymásnak mondunk.
Akarja?
Tegyünk egyező akarattal és visszanyerjük szabadságunkat mind a ketten.
Ime, nem válogatom a szavakat, nagyon lekötelezne, ha ön sem válogatná.
Mások akarata volt, hogy egybekeltünk.
Ha elég gyöngék voltunk, hogy ez idegen akaratnak engedelmeskedjünk, ne legyünk gyöngék most, midőn e fájdalmas kötés kioldásáról van szó.
Kérem, fogadja el a szerepet, melyet onklim visszautasitott és inditsa meg ön a válópert.
Előre kijelentem, hogy minden ürügyet elfogadok, melyet ön szükségesnek lát.
A báró nyugodt mosolylyal felelt:
- Fölöslegesnek tartom.
Most már...
- Inkább most mint soha! - kiáltott hevesen a báróné.
- Nem türhetem tovább zárkózottságát és e sértő mellőztetést, melyben részesit.
- Nem én vagyok oka, Louise.
Volt idő, midőn nyilt vallomással akartam közeledni önhöz, de akkor báli toilettejeivel volt elfoglalva.
Miért erőszakoskodtam volna tehát oly vallomással, melynek bizalmasságát amugy sem méltányolta volna, sőt még jobban kitágitotta volna haragjában azokat a kapcsokat, melyek hozzám füzik.
- Azt hiszi?
- Bizonyosan tudom.
Ez a vallomás most már későn bosszantaná önt, - okosabbnak tartom tehát, ha nem izgatom vele.
Holnap reggel elutazom és parancsa szerint teszek.
- Ah! hát akarja ?...
- Engedelmeskedem, - felelte nyugodtan a báró és magára hagyta nejét.
Mire elhangzottak lépései az üveges tornácon, a báróné ingerülten ugrott fel, s megragadva hirtelen egy karcsu, aranyos virág vázát, ugy csapta földhöz, hogy darabjai a sima parketten pengve ugráltak szét.
Kis keze remegett, ives szemöldöke szenvedélyes haraggal húzódott kék szemeire, melyekből heves indulat ragyogott elé.
- Titok, örökös titok és visszautasitás... rebegte könybe lábbadt szemmel s az ablakhoz támaszkodva a végtelen szürkeségre bámult, mely belepte körül a látóhatárt .
Mi van azon tul?
Forróság cikázik a hölgy ujjhegyeiben, kihegyezi vérét és gyanut nevel.
Ah, rég sejt már a sötétségben, de csak sejtés az egész, nem többet érő egy lehelletnél.
Igaz -e, nem -e?
Szeret -e férje valakit, vagy csak női képzelődés az egész...
Ez az ember, ki benne még az asszonyt se akarja meglátni.
A báróné a nagy álló tükör felé fordult, s figyelemmel vizsgálta arcát, szemeit , ajakát és szép, nyulánk alakját, melyen hiba nélkül olvadtak össze a hajlós női vonalak.
Bájos harmónia az egész asszony.
Gömbölyű, meleg nyaka vetekedik fehérség dolgában a hattyúéval, - arcán rózsás lehellete a vérnek.
S ez a buta ember csupa gyermekes vakság...
E pillanatban inas nyitotta nesztelen óvatossággal az ajtót, s hajlott meg félénken a delnő előtt.
- Mit akarsz? - riadt rá haraggal az urnő.
- Láttam valamit, méltóságos báróné...
S a legényke ravaszul integetve, titkolódzva , halkan suttogta a szavakat.
A báróné asszony hozzá sietett és megragadta a fiu vállát.
- Beszélj, Filip!
- Láttam, méltóságos báróné... el is hoztam...
Nem vette észre a méltóságos báró, s majd visszalopom ügyesen megint.
Tessék, egy arckép...
- Add ide!
Női arckép.
A delnő gyors pillantást vetett reá, azután megint oda fordult a kis inashoz.
- Hol találtad?
- Tegnap este sokáig nézegette ő méltósága ezt a képet, láttam a kulcslyukon .
Méltóságod megparancsolta, hogy tartsam szemmel a kegyelmes bárót...
- Tovább!
Mit láttál?
- Igenis...
A kegyelmes báró kezében tartotta ezt a képet és sóhajtott is.
Tisztán hallottam, hogy sóhajtott és láttam arcán, hogy valami szomorusága vagyon.
Nem tudom , instálom, jól láttam -e, de ugy tetszett...
Ha a méltóságos báróné nem restelli , nyissa rá, kezeit csókolom, most az ajtót.
Az iróasztal előtt ül az oroszlános székben és nem szivarozik, pedig szivarozik mindig ha egyedül van.
A delnő pénzt adott az inaskának s távozást parancsolt.
Meg van elégedve szolgálataival, tartsa csak továbbra is szemmel az urat.
- Parancsára, igenis... szemmel tartom...
A fiu kiment, a báróné maga elé tette a lopott fényképet, s táguló cimpákkal , haraggal, elvörösödve nézte.
A fényképen látható női arc mozdulatlan volt és tiszta, mint a fehér kő.
Szemei sötétek és nagyok.
Delejes fénynyel világitottak ki a papirlapból.
- A báróné megvetéssel dobta a földre.
- Csunya... suttogta maga elé.
Rá akart taposni a képre, de arra se tartotta érdemesnek.
Lehajolt, fölvette a földről.
Odatette maga elé a consol márványlapjára, s ujra kezdte a szemlét.
Haját , arcát, nyakát, a szemek kifejezését, - mindent nagy figyelemmel nézett, s találgatta a vonásokból: asszony, vagy leány?
Nem, nem!
Nem asszony... a finom, tiszta vonalak ajkai körül, s a homályos, bámész nézés, melyből félénkség és szilajság egyszerre ragyog elé - nem vallanak asszonyra.
Férjes nő nem félti ugy azt, a kit szeret, mint a leány.
A báróné vad féltékenységet érez ki az arckép szemeiből.
Belopódzik az ő vérébe is ez a fekete láng, s összerázkódik félénk borzadálylyal egész teste.
Valahol apró, éles fogak leskelődnek a levegőben, melyek mohó éhességgel harapnak bele vállába, ha megmozdul.
A delnő rettenve ijedt vissza...
A fantázia beteges torzalakjai idézik elő ezt a mély iszonyt, egyéb semmi.
S megnyugtatta magát lassanként: csendesen, csendesen... lehet, hogy mindabból, a mit képzel, nincsen itt tulajdonképpen semmi...
Megörült és könnyebbülten lélegzett föl , midőn ismét visszajött a kicsi inas, s élénk hangon ujságolta:
- Méltóságos báróné, a hintó... haza felé jön...
Már lenn van a park végén...
Nagyon sebesen jön!
- A mienk?
- Igenis, a mienk.
Az ezredes ur ő méltósága valamit bizonyosan elfelejtett.
- Elmehetsz!
A hintó csakugyan visszajött, még pedig oly gyorsasággal, hogy belehabzott mind a négy ló.
Mire a báróné ráérne, hogy megtudja a visszatérés okát, az ezredes már kiugrott belőle, s egyenesen a Guidó báró lakosztálya felé tartott.
Két-három lépcsőfokot lépett egyszerre.
Sipkája fel volt tolva a fejére; homlokán apró gyöngyszemekké szivárgott össze az izzadság.
Lenn az udvaron ezalatt összefutottak a cselédek, s aggodalmas, megnyult, kiváncsi ábrázatokkal firtatták István kocsist: mi történt, Pista bácsi, az isten áldja meg , beszéljék kegyelmed már no!
A vén kocsis, urának hüséges szolgája azonban csak mormogott bajusza alá, s törölgette a párolgó lovak zablájáról a habot.
Nem emlékszik semmire, hagyjanak neki békét.
Menjen mindenki pokolba tőle, különben meg találja unni a vallatást, s abból baj lesz.
Az ezredes kopogtatás nélkül lépett a báróhoz s bosszankodva, nyersen kiáltott rá:
- Mért nem mondtad, hogy kutya van a sövény alatt, teringettét - tudod, hogy nem állhatom ki a meglepetéseket!
S az öreg ur oda csapta aranyzsinóros katona sipkáját az asztalra.
- Kérlek, ne nézz igy reám, mintha fogalmad se volna róla, miről van szó.
- Mi történt?
- A csőszháznál megállitotta kocsimat a csősz, a tót... szamár... alig értettem, mit hebeg.
Bevezetett a házba, a hol egy leány fekszik betegen... azt hiszem, meghal , mert nagyon oda van...
Megszökött apjától, hogy fölkeresse fiát...
Ez a leány a te arcképedet és a te leveleidet tartja a keze között...
Lánchordtát! még most sem érted?
- Ezredes ur!
- Lassan...
Jőjj és nézd meg.
A báró tagolva kérdezte:
- Hogy?
Neve...
A nevét...
- Miután megtudta, hogy ki vagyok, arra kért, hogy ha lehet, küldjelek hozzá.
- Nevét, ezredes!
A nevét...
- Fehér Anna.
- Anna! - szisszent fel fájdalommal a férfi, s gyorsan felkészült az utra.
Sáppadt volt mint a fal.
Az ezredes vállait vonogatta.
» Máskor, ha titkolni valóid lesznek , okosabban rendezd el őket, - mormogta bosszankodva, s lekisérte a bárót a lépcsőn .
Lenn a veranda előtt a báróné állt.
A férj szörnyű zavarában észre se vette nejét, de hogy hirtelen a delnő kezére pillantott, ki izgatottságában azt az arcképet is magával hozta, oda lépett melléje, s dühösen kikapta kezéből a képet.
A delnő megrettenve lépett hátra.
- Guidó - rebegte elhalaványodva, - mit tesz...
- Mit?
Ellopta szobámból ezt a képet...
- Őrjöngő!
Nem én...
- Asszonyom!
Ah!
A hitves fölkapta kevélyen, dacosan, lázzal szép szőke fejét, s arcul ütötte metsző szavaival a bárót:
- Szegény férjem; mily hitvány ember ön...
Ezt a sulyos szót azonban már nem hallotta a báró.
Lerohant a lépcsőkön s a hintóba vágta magát.
- A csőszházhoz hajts!
A báróné pedig még sápadtan, de már magához térve fordult az ezredes felé, ki elborult arccal bámult a rohanó hintó után és vállára tette kezét.
- Ime, édes bácsi, - zokogta dühvel, - a férj!
*
Bocsánat, asszonyom, de ez a levél kissé hosszabbra nyulik, semmint gondoltam .
Szeretném azonban, ha utolsó ecsetvonásig hű képeket festhetnék rólunk.
E hűség önt nyilván mulattatni fogja; engem csak szórakoztat .
Végeredményben be fogja látni, hogy az, a mit önökről általában mondottam, önre is alkalmazható.
Vigasztal egyébiránt, hogy ha elbeszélésemet meg fogja unni, könnyen segithet a bajon: én legalább minden unalmas levelet össze szoktam tépni.
Az ön régebbi levelei közül például egyetlen egyet se tartottam meg...
Olvassa tehát kérem, ha akarja, tovább ezeket a fotografiákat és értsen velem egyet abban, hogyha a gondolkozók rendje nyomorékot lát, sajnálkozik rajta, s addig keresi a gyógyszert, mig megtalálja.
A nem gondolkozók rendje vállat von és azt kérdi: mi kell?
A sakálok rendje a gondolkozókra bizza és morog: eredj tőlem, mert megharaplak .
A negyedik rend felfujja arcát, zsebébe mélyeszti kezét és igy szól: hála istennek , hogy nem hasonlitok hozzá.
És nem segit, hanem - tanácsol.
E negyedik rend tagja volt a krizbai plébános is.
Emlékszik még reá, Louise?
Telt arca békességet hirdetett, s ha nagy ritkán valakire (mert a sült malacra sokszor ) rá mosolygott, ugy tetszett, mintha mondaná is: segits magadon, s az isten is megsegit.
Olyan keveset érő faszeg volt az egyház épületében, melyre nem gondol senki, de meg lehet tűrni itt-ott, ha jól el van dugva.
Péterke pedig, a plébánia egykori harangozójának, Pován Mátyásnak nevelt fia, kit tartáspénz fejében vett magához, - nagyban hasonlatos volt egy lelketlen tuskóhoz , mert e szegény fiucskának se volt lelke.
Félbenmaradt, sovány, nyurga gyermek volt , - csak harangozni tudott jól, s ezért némi élelmet kapott a plébánia konyhájáról.
Megelégedett szegény fiucska mindennel, mert semmiről se tudott magának számot adni .
Neki minden ugy volt jó, a hogy volt, de a másik negyedórában már nem tudta volna megmondani, hogy a megelőzőben mi volt jó.
Az ő gyermekes, bámész szeme nem volt a lélek tükre.
Nem sugározta az értelem nyomait, melyről reá ismerjen az ember, hanem visszasugározta a tapogatódzó ösztönt, melyről ráismerjen az állat...
Ura, a plébános néha ugy tett, mintha megsajnálta volna a szerencsétlen gyermeket, de aztán megint csak meggondolta a dolgot.
Minek, minek?
Tudna -e segiteni állapotán?
Hát nem tudna.
No, ha nem, akkor miért vesztegessen rá időt és fáradtságot.
- Péterkének ez egészen mindegy volt.
Ha a vén Mária szakácsné karalábé főzeléket adott neki a tálacskájába, azt ép oly egykedvüen ette, mintha hust kapott volna.
Az ő szegény feje nem tudott különbségekről.
Neki a nyomoruság, amennyiben testi fájdalom nem járult hozzá, egyenrangu volt a kényelemmel.
Amazt nem érezte, ezt sohasem ismerte.
Télen csupasz lábakkal indult ki a rozzant paplakból a templom felé, s szisszenés nélkül lépkedett végig a puha havon.
Mikor a talpa megfagyott, akkor jajgatva hevert a földön s ha a vén Mária rá nem riaszt, tüzbe dugta volna vékony kis barna lábát.
Igy csak véresre vakarta körmeivel és orditott.
Legkedvesebb foglalkozása volt a harangozás.
Midőn harangozni kellett, áhitattal indult a toronyba s huzta meg a harangot, ütéseit fejének föl- és lelóbálásával kisérve.
Hallgatta a mély hangok tiszta kongását s ügyelt, hogy egyenletes legyen minden kongás.
A rendes időben megállt.
Oda csavarta a kötelet a szarufához, s a földre guggolt.
Lába a téglákon, feje a térdén.
Apró bogarak dongtak a toronyablak körül s hangyák mászkáltak előtte a porban.
Lenn, a mélységben ájtatos parasztok szállingóztak kettesével-hármasával a templom felé.
Mozgatták kezeiket és lesütötték szemeiket az asszonyok.
Cifrák, szinesek, tiszták voltak.
Vasárnap van.
Magukra akasztottak az asszonyok minden szines pántlikát.
Virítottak mint a rét.
Péterke bámulta őket s a rikító lila szalagokat találta felséges szépeknek, - jöttek azonban vörös szalagos nők is, s akkor ezek voltak csodálni valók.
- Ha fülét az isteni tisztelet egyes hangjai érintették, csöndesen bólingatott s összekulcsolta vékony kezeit.
Félhangon sebesen elhadarta az Ur imáját s keresztet vetett.
» Az isten hatalmas... isten hatalmas... hatalmas «... mormogta áhitattal.
Az isteni tisztelet végeztével megcsókolta a harangot, lemászott a torony korhadó lépcsőin s visszament a paplakba.
Bebujt vackába és aludt.
Ez a két lépésnyi odu furcsábbnál furcsább holmit rejtegetett.
A gyermek mindenféle kincset és szépséget ide hurcolt.
Szinnyomatú papirost, melyet cikória kávéról dobott el a vén Mária, fényes pléhdarabot, festett pántlikavéget, mit szemétre löktek - nem hagyott ott, hanem felvette, ha piszkos volt, megtisztitotta, s berakta szép sorjában a többi mellé.
Volt neki egész csomó .
Mindenféle haszontalanság, udvarról, szemétdombról gyüjtve sorakozott a kamrájában levő falmélyedés három polcán, melyeken befőttes üvegeket tarthattak valamikor.
Ilyen befőttes üvegje neki is volt, de abban nem gyümölcsöt tartott, hanem homokot.
Szép , tiszta vizihomokot, melyben csillámpala-törmelék fénylett.
Péterke minden reggel elővette e kincsét, s a nap felé tartotta, hogy csillogjon.
Nyomorult, kicsi arcán ilyenkor öröm derengett s ajkai tagolatlan szavakat mormogtak.
Az ő szavait azonban nem igen lehetett hallani.
Az utcára soha sem ment.
Annál többet bódorgott a kertben, vagy a templom szomszédságában levő temetőben, s ott elbámészkodott hosszasan egy-egy diszesebb sirkeresztre.
Néha megtapogatta, azután tovább ment.
Nem lehet haza vinni...
A temetőben szedett össze egy marék selymes árvalányhajat, s ott szerezte a beléndek fényes fekete magját is egy pohárba, melyet a vén Mária pattantott el, midőn forró kávét öntött bele.
- Az állatoktól nem félt, csak az emberektől.
Sokszor belopódzott az istállóba, hol a plébános két kócos tehene kérődzött, s megsimogatta homlokukat .
Beszélt is hozzájuk néha: »Mú tehén... mú tehén... hatalmas isten «...
Zsiltől azonban félt.
» Zsil« a plébános ur kutyája volt, ám ő csak akkor tudott létezéséről, ha látta.
A plébános elégnek tartotta, ha igy szól: »Zsil az enyém.«
- Gondozását Máriára bizta, ez pedig nem szenvedhette a borzas kis kutyát s e miatt Zsil sokszor nem is kapott enni.
Ilyenkor jobbra-balra szaglászott s Péterkéhez futott.
A gyermek kenyeret rágott.
Ijedtében odadobta a kenyeret a kutyának s örült, hogy nem harapja meg.
Zsil megette a kenyeret, majd hizelegve ugrálta körül a fiucskát, ki kamrájába menekült előle s kicsukta az ajtón.
A kutya azonban máskor is nyomába került, s a gyermek ismét odaadta neki a kenyeret.
Később csak a felét, mert ő is éhes volt.
- Mikor Zsil egy éves lett, valamennyire hozzá szokott, de nem szerette, hogy kezét nyalogassa s mindig sarkában legyen.
Pedig mindig ott volt.
Egyszer a toronyba is utána kapaszkodott, ennek azonban rossz vége lett.
Péterke harangozott, Zsil keservesen vonított s ezért nagyon megverte a plébános ur.
A gyermek hallotta a lármát s reszketett, mintha őt verték volna.
Történt egyszer, hogy a plébánosnak egy régi kalendárium került a kezébe.
Begyürt szélű, elványolt, ócska jószág, de nyomtatva volt; neki fogott tehát, hogy végig élvezze a nyomtatást.
A kalendárium egyik erkölcsös történetében okos dolgokat olvasott a jó lelki pásztor kötelességeiről, ki őrző angyala nyájának és a tudatlanoknak oktatója.
Künn melegen sütött a nap, lepkék röpködtek a virágok felett, s madár csippent fészkén a bokrok között.
Gyönyörüséges az élet; nagyon boldogtalan az, a kinek nem nyilik benne öröm...
Nini, Péterke!
Ennek igazán nem nyilik.
Ez épen alkalmas matéria volna az oktatás gyakorlására, mert tudatlan.
Mily szépen is mondja a kalendárium: »Tanitsd meg a tudatlant mindenekre, miket te nyerél vala kellemetesebb sorsban «.
Ah, mily hatalmas hivatás az övé.
A szellem, a sziv, az erkölcs, ah, ah!... szinte dagad a melle.
S ösztönzi e percben a hála is.
Hála Pován Mátyás harangozó iránt, ki bámulója volt .
Magasztalta, dicsérte tele szájjal, szinte kipuffadt tőle réz-eres arca.
Igaz, hogy semmirevaló, részeges fráter volt - attól is pusztult el - de volt szive.
» Sziv nélkül hiénák vagyunk, testvérek a Krisztusban« - tanitja a kalendárium, mely nyomtatva lévén, igaz egy szóig ő benne minden.
- Mátyás mindig csodálta elokvenciámat.
No, igaza volt...
Igaza volt...
Ha hangomnál vagyok nono... nem mondom.
- A plébános megbökte ujjával a homlokát, s kiszólt az ablakon:
- Gyere ide Péterke!
Ülj elém, gyermek.
Rá mutatott egy székre.
Péterke felkuporodott a székre, s bámészan nézett a plébános urra, ki elébe állt, feltámasztotta markával gömbölyü, tokás állát s néma elmerüléssel vizsgálgatta.
- Pater noster... a lélek alszik, mélyen alszik...
Azzal megfordult és visszaült a ripsz pamlagra.
Reverendáját egyenletes redőkbe szedte, s ismét a gyermekre nézett.
- Mondd el, szegény árva, a miatyánkot.
A fiu sebesen keresztet vetett s elhadarta az imádságot.
- Jól van, - dunnyogta a plébános, - most hallgass ide, mert okos dolgokat fogok beszélni neked.
Előbb azonban számitsd fel az ujjadon, mire emlékszel abból, a mire pünkösdnek szent ünnepén tanitottalak.
Péterke erre-arra forgatta fejét és hallgatott.
Nem emlékezett semmire, a kérdést se értette meg; félt, hogy verést kap.
- Mindent elfelejtettél, fiam.
Ez rossz, igen rossz...
- Rossz... mondta a gyermek.
- Nagyon rossz.
Hanem van mentség is; van... van...
Sok mentség van...
Te buta vagy fiam, és én sajnállak téged.
Hallgass ide!
Ki vagy?
Nézz reám és felelj: Ki vagy te?
- Péterke.
- Ki teremtett?
- Isten.
- Van -e mennyország?
- Van.
Isten hatalmas, isten... hatalmas...
A plébános ur elégedetten biccentett.
Jól van.
A szegény árva emlékezik.
Mit mond csak az Irás?
» És magot vetének a földbe, de valahol a föld holt vala, a mag ki nem kele, de valahol a föld jó vala, a mag ottan kikele «...
Péterke értelme tehát nem holt föld, mert emlékezni is képes, s kikölti a magot.
- Mi a mennyország?
- Ég.
- Hol van?
- Ott...
- Jól van.
A felhőzet fölött vagyon.
Ne feledd ezt, fiam, és mindig félj hatalmától.
- Félek.
- Minden keresztény fél.
Te is az vagy, én is az vagyok és alázattal meghajtom fejemet hatalma előtt.
- Meghajtom fejemet...
- Mert őrködik, fiam, és büntet az isten!
A plébános ur hirtelen visszaemlékezett pünkösdi prédikációjának egy szép helyére .
Fölemelte tehát kenetteljesen, lassan, méltósággal a kezét, köszörülte torkát és nagy hangon szólt: »A bűnbeesett embert nem rejti el Isten sujtoló haragja elől se ég, se föld.
Isten keresztül lát a kősziklán, Isten olvas a vesékben, Isten megbünteti a botlást harmadiziglen az unokákban, de véghetetlen kegyelmetességével , melyben egybeölelkező a lét alfája az enyészet omegájával, mindig megbocsát a büneit bánónak, ha lelkébe veszi Jézus urunknak áhitatosságát és drága szivének megalázkodását.
Amen !...«
Leeresztette kezét és rárivallt:
- Félj az istentől, emberi nyű!
Reszkess ostorától -
A gyermek reszketett.
Fejében zavarosan zsongtak a hallott szavak, melyekből csak az utolsót hallotta, mert minden uj szó kitörölte agyából az előtte valót.
A plébános ur bólintott; jól megy az istenes munka.
Fél a nyüvecske, s értelme szemmel láthatólag költi a magot.
- Menjünk tovább.
Tehát Péternek hivnak.
Mondd meg nekem most, apátlan árva, ki légyen apád?
Hó!...
Mit tudod te...
Vétkezésben lettél a világra... havi öt forintért tartott a harangozó felesége, mig élt a jó lélek.
Ugy lehet nagy dáma volt az anyád , fiam, s ki tudja ki légyen apád...
Hm!...
Canis mater, baj, baj...
Kitettek dajkaságba, ide falura, hogy elpusztulj.
Akkor tiz hónapos férgecske voltál.
Vertek bizony eleget, s nem vala ám pengős selyem a pólyácskád, de te arról keveset tudtál.
A plébános mosolyogva integetett.
- Ide hallgass és ne köhögj!
A gyermek mellére nyomta vékony kis kezét, s félénken rebegte:
- Itt...
Itt...
- Fáj, he?
Meghültél, semmiházi.
Minek csavarogsz mezitláb, miért nem ülsz a kamrádban, mi?
He ?...
Mutasd!
Magához rántotta a fiut, s megtapogatta kövér ujjaival mellét.
Zihált a sovány mell , s kék eres gyenge halántékaiban sebesen lüktetett a vér.
Könybe lábbadt szemekkel nézett a plébánosra, ki fejét csóválgatta s lábával csoszogtatott.
- Baj, baj...
Majd teszünk róla, gyermek, majd gondolkozunk, ne félj.
Eredj ágyadba , s légy békével.
Imádkozz, hogy isten fejedre küldje megszentelő bölcsességével a gyógyulást.
Takarodj ki!
A gyermek szepegve ment.
- Hm... mormogta bosszankodva a plébános, - fogadni mernék, hogy már nem sokáig huzza.
Költséget okoz nekem... meglop...
Oh, uram, ki látsz és itélsz: lássad és büntesd ostorod sulyos csapásaival a szülőt, ki elveti magától gyermekét; ki rosszabb a farkasnál és nem féli irtóztató haragodat!...
És a ki nyakamra küldötte e beteg porontyot, hogy elegye kevés filléreimet...
Künn melegen sütött a nap, lepkék röpködtek a virágokon, s madarak csicseregtek.
Künn illatosak a mezők; fürjmadár szaladgált hangos pitypalattyal a vetés között és minden élt, örült háladatos szivvel a napsugárnak.
Künn kitárta karjait a gyermek, s nyitott szácskával szivta beteg tüdejébe az édes levegőt.
Azután lehorgasztotta fejét , kamrájába vánszorgott, összébb kotorta régi rongyait, kezébe vette csorba csengetyűjét és lefeküdt.
Másnap reggel dörmögve járult a plébános ur szine elé a vén Mária.
- Nyög a poronty...
- Szánd a gyermeket, Mária, ő szerencsétlen.
- Jó, jó... nyög, mondom.
- Lássam a boldogtalant.
Kimentek a kamrába, hol kezére hajtott fejjel feküdt a gyermek.
Átlátszó kis arcát kitüzesitette valami gyilkos láz, ajka reszketett, homloka nedves, szikkadt és forró volt.
A plébános rá nézett az ajtóból s fejét csóválgatta.
- Sulyos baj...
Eredj a felcserhez, Mária; ő ismeri a nyavalyákat.
Ugy is tartozik tej árában két pengő forintommal, - menj, Mária.
- Minek?
- Hallottad! - rivalt rá gorombán a plébános ur és megfenyegette erős, csontos öklével.
- Ördög szántson minden banyának hátán...
Majd megtanitlak -
Mária gyorsan hátrált, s némán, magában dühöngve sompolygott ki a parochiáról.
Nem mert visszafeleselni.
Mérges a plebános, forog mély üregeiben szeme, mint a kivert bikáé, - veszedelem ilyenkor a közelsége.
Nem egyszer történt, hogy szörnyü dühében három-négy parasztot ragadott meg a plebánia udvarán s ugy összerázta őket, hogy csak künn, a kapu előtt terpeszkedő árok pocsolyájában eszméltek föl.
Ment tehát szaporán a faluba felcser után.
A plebános ur ez alatt az udvaron járkált s malmocskát játszott az ujjaival .
Néha a szemétre is vetett egy-egy pillantást, mely ellepte a parochiát, de nem látott meg belőle semmit.
A szokás, a szokás...
Egy csomó fonnyadt főzelék és fosztott libatoll éktelenkedett a kerités mellett.
Azt se látta.
Meglátott azonban a temetőben egy magas, barna sirkövet, mely alatt délutánonként sokszor kuporgott játszadozva a gyermek.
- Ingyen adok neki nyugvóhelyet... mormogta hümmögve.
- Sőt én temetem el, igen... én magam...
Jó cselekedet illő az Ur szolgájához és könyörületes sziv, mint az övé.
A kamra küszöbén Zsil nyöszörgött.
Majd oda csuszott a beteg gyermekhez és nyalogatta kezét.
Péterke mosolygott s nyitott szácskával, öntudatlanul feküdt rongyai között a földön.
*
Asszonyom!
Mire a csőszházhoz értem, meghalt az öreg Fehér Illés leánya: Fehér Anna és meghalt - a fiam.
A szomoru mesének vége van...
Ez a két szerencsétlen teremtés képezi az én életem nagy drámáját, miattuk sir fel néha még most is a lelkem, az ő halavány, panaszos árnyuk tünik szemeim elé a csendességben.
Őket látom az őszi köd fehérségében, őket láttam frivol mulatságaim között a világvárosok pompájában és nem tudom mentegetni magamat, mert hitvány ember voltam.
Akkoriban, midőn sokkal rövidebben, mint most, de körülbelül ugyanezeket mondottam el önnek, elfelejtettem hozzá tenni, hogy nyomorultul viseltem magamat Annával szemben.
Nem illett hozzám, egyszerü erdésznek volt a leánya, - én vagyok oka, hogy elpusztult és én vagyok oka a gyermek halálának is, a ki az ő gyermeke volt.
A bűn nem jár egyedül.
Föltettem magamban, hogy elfelejtem ezeket a szegényeket.
Könnyelmüséget parancsoltam magamra, s látszólag sikerült is.
Előttem voltak a példák.
Hány gazember jár emelt fővel, mosolygó, friss ajakkal a mi társaságunkban, hány jellemtelen férfi és hány fekete nő - kivülről pirosak, szépek és ártatlanok?
A jó ezredes!
Hálával gondolok reá, ő mindent elkövetett vigasztalásomra és boldog volt, hogy fáradozásának sikereit látja.
Történetkéket beszélt el a saját életéből.
Visszaemlékezett egy bécsi leányra , akit keresztül lőtt halántékkal találtak meg pár hónap mulva szobája szőnyegein.
Az apával párbajt vivott, a dologról beszéltek egy darabig, azután elfelejtették .
Naivság, ha valaki nagyon szivére veszi az ilyesmit.
Egyszer meg kell halni...
Ekkor történt, hogy gyógyitásomat teljesen végre akarván hajtani, fölajánlotta nekem az ön kezét.
Igen hizelgő, igen tökéletes képet festett önről.
Igy gondolkoztam: az ezredesnek végre is igaza lehet.
Azt a két szegény halottat nem támaszthatom fel.
Miért lennék tehát különb mint a többi?
Lelkiismeretesebb, nemesebb, jobb, becsületesebb, mint a gavallér-morál elismert mintaképe: az ezredes?
Rá mondom magamra, hogy silány ember voltam, - miért mondjam ki hangosan is, ha az ön onklija se hirdette önmagáról soha és nem mondják ki nyiltan többi barátaink sem?
Igy gondolkozunk mindnyájan.
Ne tiltakozzék kérem e kellemetlen meggyőződés ellen, - bizonyos vagyok benne, hogy ön se itélt polgári módon rólam.
Ön férjet keresett bennem, én kompanistát önben.
Ah! megtaláltuk egymást...
Talán ki is tartottunk volna egymás mellett, ha elhatározásomhoz hű maradtam volna.
A mindenről való megfeledkezés azonban nem sikerült.
Lelkiismeretem lett az én ellenségem.
Hiába való küzdelem volt... nem tudtam legyőzni... ő vert le engem...
Emlékszik még erre a szomoru időre, - sokat gunyolódott velem, s végre is elunta a dolgot.
Magamra hagyott, bálokba járt, szórakozást keresett ama kitünőbb komédiások között, kiket nem egy könnyen tör meg tulajdon szivök hitványsága, főleg ha oly eleven és szellemes asszony közelében leplezhetik el lelkök meztelenségét, mint ön.
Nem állitom, hogy szeretetreméltó voltam, egyet azonban javamra kell, hogy beismerjen: egy percig sem tiltakoztam ellene, hogy ön a válópert ellenem meginditsa és be is fejezze.
Hibásnak éreztem magamat önnel szemben, - engedékenységem tökéletes volt.
Függetlenek lettünk.
Ön elutazott, én nem sokára szintén követtem példáját és eltüntem.
Ha kiváló szellemi tulajdonokkal felruházott, kiváltságos lény lettem volna, ki tudja mit tettem volna...
Igy azonban, a többi tucatemberek szokása szerint, mentségeket kerestem a magam számára és természetesen találtam is.
Mindig találunk mentséget, ha a hiba bennünk van.
Lassanként lecsitult a lelkiismeretem is .
Kipróbált gyógyhelyet használtam: Párist.
Mindennap más-más gyógyszert: ma Röderer-t , tegnap Monopolt, tegnapelőtt Mumm-ot.
Ah! a pezsgőnek csodálatos eredményei vannak...
Kicsit megbutul tőle az ember, de felejt...
Ezzel azonban nem elégedtem meg.
A lejtőnek megvan a maga fizikai törvénye: átengedtem magamat e törvénynek, s bizonyos jóleső kárörömmel éreztem, hogy előbb csak lassan, később azonban folyton fokozódó sebességgel haladok lefelé egészen addig, mig a mélységben Mlle Therèse-el találkoztam.
- Kicsoda ön? - kérdezte tőlem.
- Nevem Guidó, és ön?
- Nevem Therèse.
Megelégszik ennyivel?
- Meg.
- Kedvesem, mi tökéletesen értjük egymást! - felelte nevetve és kezet nyujtott .
Elfogadtam a nyujtott kezet.
A többit körülbelül tudja s ismeri e buta történet befejezését is.
Tartózkodás Párisban, onnan távozás Dieppe-be.
Találkozás Schultz urral, az ön férjével, kit Mlle Therèse az első pillanatban mammuth-nak nevezett és ugy nevetett rajta mint a bolond.
A Dramatique hölgyei egyformák.
Meg voltam győződve róla, hogy bájos lepkémet el fogom vesziteni, de nem törődtem vele.
Szükségem volt egy lényre, a ki engem is kinevessen, mint az ön férjét, s ha bezárom a boltot, éppen oly vidám mosolylyal röppenjen el tőlem, mint a minővel jött.
Számitottam reá, hogy az az érzés, mely Páris boulevardjain »szelid émelygés« néven ismeretes, nálam is tanyát üt és meg leszek mentve.
Ugy történt; Cocard ur megszöktette Mlle Therèset és én meg voltam mentve.
Mit törődtem vele, hogy megmentésem vagyonomba került.
A szentgáli kastély ódon folyosóin szegény ember lépése koppant, midőn szeptember elején haza érkeztem, ez a szokatlan hang azonban jól esett.
Nini! gondoltam magamban, a komédiának vége van...
Mily szerencse, ha ép testtel mondhatja el magáról valaki, hogy letért a versenypályáról , s többé nem állhat az élet starterje elé.
Mások ősz hajjal dőlnek ebbe az állapotba , s még az a vigasztalásuk sem marad, hogy vétkezésüket flagellans-erkölcsökkel némileg levezekelhetik.
Szerencsés vagyok, hogy a vezeklésre elég időm maradt.
Ha rendes életet élek, s a » szelid émelygés« jótékony érzete állandó marad, ugy több idő áll előttem, mint a mennyit eddig tönkre tennem sikerült.
Gondolkozom ugyan egy kigázolási módon, az öngyilkosságnak ezt a nemét azonban csak végszükség esetére tartogatom.
Alapelvem: »a nő romboló szerepe a férfi életében ,« melyet saját tönkrement életemmel bizonyithatok be - egyelőre kizárja, hogy a vagyon kedvéért házasságot kössek, - ehhez a fegyverhez csak akkor folyamodom, ha egy csapással akarom majd magamat tönkre tenni.
Nincs persze kizárva az sem, hogy ezzel a magam ellen intézendő csapással uj életre keltem magamat.
Ki tudja, hátha van nő, a ki elég nagy diplomata ahhoz, hogy egy ily veszendőbe indult anyagból, mint én, használható embert tudjon formálni ...
Gondolkoztam már erről is és nem tartom tulságos abszurdumnak...
Oh, bizonyára ez nehéz, igen nehéz munka lenne, de hátha kifizetné magát?
Az ember oly különös teremtménye az alkotónak; kitelik belőle minden, még igazi ember is.
Okvetlenül szükséges persze, hogy az átalakitás müvészetében mester legyen a nő.
Türelmes , gyöngéd, elnéző, s főleg hogy szeresse férjét.
Roppant hatalom a szerelem... vén troubadourok elcsépelték, fiatal apródok elnyafogták... ezernyi bájos ének ő róla suttogja dalát... elkoptatni azonban nem birja százezer év se.
Roppant hatalom férje fölött a szerelmes hitves; nincs férfi ezen a földön, ki meg ne érezné a nőnek szivét és meg ne hatná a belőle sugárzó napsugár...
Bocsásson meg, asszonyom, ha egynémely kellemetlenséget is mondtam önnek; nyiltságom , őszinteségem, bizalmas vallomásaim ellen, azt hiszem, nem lehet panaszra oka, s ez mindenesetre enyhiti hibámat, ha ebben az inkább a magam szórakoztatására irott levélben némi élességet s egy kis kesernyés gúnyt is sikerül fölfedeznie.
Jogot váltottam mindkettőre...
Vigasztalja magát azzal, hogy utoljára történt: többé soha sem irok önnek és házának küszöbét átlépni szintén nem fogom.
Igaza van!
A mi érintkezésünk nevetséges.
Örömmel teljesitem tehát óhajtását és ezennel elsülyedek a ködbe.
Ave Mariára harangoznak, asszonyom, isten önnel!
Szentgáli Guidó .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE