Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A tyuki prókátor kliensei
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1080
Mondat
1996
Szó
25850
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
Klárika megmosta kis lábát a patakban, azután felszökelt, felfutott az erdőszélre a pulykák után, a ritkáson kiválasztotta a legszebb galagonyabokor alját, oda leült a jó dombos helyre, ahonnan messze el lehetett látni, balra a falura és jobbra le végig az egész hosszu völgyön, s a hová szépen, legjobban oda sütött a nap is.
Kivette zsebéből a patakmosott tarka kavicsot, s koczkázott egy darabig, ujjai alatt elgörditve, elkapva a levegőben, majd azután szétszórta a pulykák közé, hadd pittyegjenek azok összeszaladva, fölemelt fővel, sandaló szemmel a fényességnek .
Majd gyönyörködött a szép verőfény játékán, melytől a torony bádogja ragyog; a hosszu réten végig a patak kiöntései csillognak, s távol, egészen messze, hol a hegyek jobbra-balra elsimulnak, s a völgy siksággá terül, a szép kék ég egészen a földre hajlik, reszketve zsibog fényesen valami, mint a tündérek tengere.
Azt mondják, az a délibáb.
- Mintha a világ vége volna ottan, pedig még ott nincs a világ vége.
Nagy messze, messze el-elmosódó tüneménykint, abban a reszkető fényességben meg-megfehérlik néha egy távoli tornyocska.
Igaz-e az azután... van-e ott csakugyan falucska, vagy csak szemfényvesztő játék az egész?
Ő nem gondolkozott azon, csak nevetett, mulatott rajt.
Ő nem gondolkozott, mi van azontul, csak az töltötte be lelkét, az ringatta , édelegtette, milyen gyönyörü minden, amit lát.
Midőn igy ragyog a nap, mintha mindig ünnep volna, csinos, tiszta, fényes minden, s gyönyörben mosolyog.
Az országut volt az, mely a nagy ismeretlen messze világba visz.
- Kinek volna kedve oda menni.
Mennyivel szebbek ezek a kis erdei gyalogutak, - kanyargásukat virágok kisérik, a szarkaláb kékellik mindenfelé, a kakukfü illata terjeng s a lánczfü kis sárga tányérvirága egész szőnyeget himez a pázsiton.
S a lánczvirág száraiból még hozzá kis karikákat is lehet füzni, de elébb el kell fujni a pehelygömböt.
Oh, milyen szép, oh , milyen mulatságos az.
A pehely repül szerteszét.
Egy éppen a szemébe.
Annak is nevet.
Amelyik nem tetszik neki, eldobja, s azután oda repül egy kis madár, az kapja föl, s ellebben vele.
Nézi a bohó kis madarat.
Az is csak játszik, kis csőrével tépi szakgatja szét, s csicsereg mellé jókedvében.
Soká nézi a kis madarat.
Olyan kedves annak minden mozdulata.
Ismeri.
Az az a kis madár, melyiknek a fészke ott van a galagonyabokorban .
Hogy fog majd gyönyörködni rajtok, ha pihések lesznek a kicsinyek.
- Azután elrepülnek őszszel.
S akkor a fa levele lehull.
És ismét nem lesz szép az erdő a másik tavaszig.
És ennyiből állt az ő ábrándja.
Ezen tudott elszomorodni.
Ismét leült kedves bokrához.
Elkezdett koszorut kötni.
A kis madár föléje repült s dalolt neki .
Azután ismét ő dalolt a kis madárnak.
Egy szóval Klárikának nem volt semmi baja a világon.
Boldog volt.
Mivelhogy nem tudott semmit sem a boldogságról, sem a boldogtalanságról.
Igy telt el minden napja, mint ez is, legfölebb még közbe megvarrogatta viganócskája apró szakadásait, miket a csipkebokrok tövisei hasitottak rajta.
Nem volt hozzá sárga czérnája, hát megvarrta fehérrel.
Még igy is jobb, mintha a rongy csüngne utána, - s aztán nagyon szerette ezt a sárga ruhát, szegényt.
Ez volt első ünneplő ruhája.
- Most már van egy másik, egy szép piros, végesvégig fehér virággal; zsinórral is be van szegve az alja is, az ujja is.
Nagyon szép.
De azért ezt is meg kell becsülni.
A néni mindig csak erre tanitja.
Meg is kiméli, mint akár a czipőjét, melyet csak vasárnap huz lábaira, s melyhez már hat pár harisnyát is kötött.
Klárika tehát nagyon boldog volt.
Megvolt neki még a sárga ruhája, s volt neki egy szép, de nagyon szép piros ruhája, az ünneplő, s volt neki czipője és volt neki hat pár harisnyája.
S mi kellett neki több a világon.
Arcza, kezei, lábacskái nem azért voltak barnák , mintha nem mosdott volna, hanem mivel a nap elsütötte őket; nem azért volt borzas , mintha nem fésülködött volna, hanem mivel a haja rövidre volt nyirva, hogy össze ne gubanczosodjék.
- Másnak divat, - neki szükség, hogy azzal se vesztegesse az időt.
S ha valaki azután mondta volna: huh be csunya, huh be borzas.
Mit bánta azt.
Csak ugy mosolygott, csak ugy nyugodtan és jóizüen megette leveskéjét s fekete kenyérkéjét a domboldalon, a bokor alján a pulykák mellett, mintha nagy, szép értelmes szemeit dicsérték volna föl.
S miért ne lett volna boldog Klárika?
A bácsi és a néni nagyon szerették.
Soha sem bántották, egy ujjal sem - ha valami hibát nem tett.
Ha pedig jól viselte magát, megczirógatták a fejét.
Az igaz, nem igen csókolták meg valaha, talán soha, vagy legalább nem emlékezik reá , hogy mikor.
A saját gyermekeiket pedig minden reggel és este megcsókolták.
Ámde ki veheti azt rossz néven s ki láthat abban valami különöset, ha valaki a saját gyermekeit jobban szereti mint a másét.
Egy idegen ember pedig megcsókolta ma, holott annak is vannak gyermekei.
Nem kis mértékben csodálkozott el rajta.
Azért bámult oly hosszasan utána.
A Závár Mihály.
Egy nagy tekintélyü ember a faluban, - ki elől ül a templomban, - kinek mindenki köszön.
Az fogta meg a fejét, s az csókolta meg a homlokát.
De nem haragudott érte, - sőt jólesett neki.
Egy csók jutott erről eszébe, egy édes, forró csók, melyet régen kapott, ezelőtt évekkel, de még most is emlékezett rá.
Az is olyan forró nedvet hagyott maga után a homlokán, mint ez.
Egy könycseppet.
És elgondolkozott édes atyjáról, arról a szép, barna, aranyos emberről, aki elment , itt hagyta őt és nem jött vissza hozzá.
S miért nem jött vissza?
Mert elesett a csatában.
Elesett, azaz meghalt.
A katonának az a sorsa, hogy meghaljon a csatában.
Klárika régen meg volt nyugodva abban.
Ott ugyis vége mindennek.
Neki nincs senki más a világon, csak a bácsi és a néni.
- De hát miért nem csókolják meg mégis őt a bácsi és a néni?
- Mert nem akarják.
De hát miért csókolta őt meg Závár Mihály?
Mert Závár Mihály az árvák atyja.
És ő is árva.
S Závár Mihály az árvákat szereti.
- Ime örült annak, hogy őt valaki szereti, azért volt oly vig, játékos egész nap.
Azonban az a bizonyos gondolat, mely ettől a csóktól származott, mégis nagy szeget ütött a fejébe.
S az a szeg az volt.
Mily jó volna megtudni hát, vajjon a bácsi és a néni szeretnek-e engem igazán, és ha szeretnek, vajjon szeretnek-e ugy, mint az a jó , becsületes Závár Mihály, - s ha ugy is szeretnek, miért nem csókolnak meg.
És azután csakhamar azt is megtudta, mint szeretik őt a bácsi és a néni.
- Mindent megtudott.
- Azt is, miért oly zord, oly kedvetlen és haragos darab idő óta Farkas Márton, - s miért van a zene-bona, meghasonlás szinte egy idő óta a háznál.
Annak mind ő volt az oka.
Sejtelme sem volt a boldogtalanságról és ime egyszerre boldogtalan lett nagyon.
Egy titkos, rejtett és rideg világ fátyola lebbent föl előtte, melynek öntudatlanul a küszöbén állt meg és ezen a küszöbön sajátságosan a gyermekészből, a gyermekkedélyből egyszerre kibontakozni kezdett.
Amit eddig csak ugy félig-meddig tudott, s csak ugy apróbb részletekben szedett föl , minek különben e napig nem is tulajdonitott nagy fontosságot, nem érezte nagy szükségét annak, hogy tudja, a saját történetét, állását, helyzetét, családi viszonyait is megismerte körülményesen; mindazokat, melyekről eddig csak zavaros , rendezetlen ismeretei voltak.
Mindezek tudomásához pedig hozzá jutott könnyen, szép szerével, véletlenül.
Az árendás háza megett, mely valaha - a nagy majorépületekről, ugy azoknak a vakolathullott nagy téglafalairól itélve - urasági tisztilak lehetett, egy nagy gyümölcsös kert terült.
Az árendásné néninek volt ez a gazdasága, - ő értett jól ahhoz, mint lehet minden apróságból, még veszendő hiábavalóságokból is pénzt gyüjteni, krajczárt krajczárra rakva gyarapodni, mint ahogy csermelyekből patakok, patakokból folyamok nőnek.
Klárikának kellett a fák alját, a hullott gyümölcsöt összeszedni minden reggel és minden este, mikor a pulykákat becsukta.
És ki hinné azt, - nem hinné el senki a mai világban: milyen idők voltak azok a régi idők.
Farkas Márton uram sokszor az egész 300 hold föld haszonbérét a gyümölcsös kertből fizette ki.
Nemes Farkas Márton uram is azért már nem a régi székálló mészáros, kupecz volt, aki hajdanában, hanem egy olyan jómódnak hirében és a falun kivül is tekintélyben álló egyéniség, kit már csak annyiszor láttak az urak mint a köznép társaságában, s kit már csak háta megett uramoztak.
A nagy ebédlő és a lakószoba ablaka alatt volt egy nagy almafa; a nagy almafa kedveért egy kis pad a két ablak között, s a padon és a pad mellett a kosarak , melyeket Klárika a kötényéből rakott tele.
Szürkület volt már; az utolsó aranyfény is rózsaszinbe olvadt át a nyugati felhőkön.
S a lakószoba ablaka ki volt nyitva a feje fölött, s mindent hallott amit odabenn beszéltek.
A legkisebb szót sem lehetett elvesziteni.
A saját nevét hallotta.
Tehát a falhoz lapult a kis padon, és hallgatott figyelmesen , elszorult lélekzettel és elszorult szivvel.
Farkas Márton csak olyan dühös, csak oly mérges volt még mint az elébb, midőn oly nagy izgatottan jött haza.
- Ugy gyülölöm, ugy utálom azt a leányt, - szólt vadul, haragosan a bácsi, a Farkas Márton.
A néni felelt neki.
Az nem volt haragos, hanem azért az is száraz volt és hideg, - nem lázitotta, de nem is csendesitette amint azt mondta közönyösen:
- Én nem csinálnék ilyen nagyot a dologból.
- Nem csinálnál, de értsd meg jól.
A Závár Mihályt exequálni kell s nekem kell exequálni rajta a leány vagyonát.
Azt a végzést adták a kezembe a falu házánál.
Az árvaszék nekem hagyja meg, mint rendes gyámnak, hogy felelősség terhe alatt pert inditsak, végrehajtást kérjek, exequáljam.
- No hát exequálod.
- Nem exequálom.
Én!
A Závár Mihályt, - egy olyan becsületes embert, - egy olyan családapát, barátomat, komámat, kinek még a mellett a régi időkből sokat is köszönhetek.
Inkább meghalok, de nem exequálom.
- No hát nem exequálod.
Farkas Márton, hogy minden szavát ráhagyták, még mérgesebb lett.
- De értsd meg jól.
Ha Závár Mihály gazember akar lenni, - hogy megmentse - eladja ma, értsd meg, a mai nap minden vagyonát, - a pénzt oda teszi ahová akarja, odaadja feleségének, fiának, vagy akinek akarja, - egyszóval a pénznek se hire, se hamva .
Volt.
Nincs.
És akkor én rajtam veszik meg, az én vagyonomon exequálják a 6000 forintot.
Talán éppen most is erre kapaczitálja a nótárius, - aki nagyon sajnálja - Závár Mihály uramat.
Závár Mihály uram ugyan nem akar erre hajlani.
Mindig azt mondja: mondjanak neki okosabbat, becsületesebbet.
De ha majd egyszer mégis hajlik.
- Érted-e már?
És Farkas Márton az asztalra ütött öklével.
Szünet volt.
- Az alatt a szoba közelebb eső részébe kellett jönniök.
Ugy rémlett , hogy leültek oda az ablaksarokba a divánra, - s ott az árendásné, a néni, kezdte meg nyugodtan, higgadtan.
- De hát oka-e mindezeknek az a leány?
- Oka.
Mert ha ide nem hozták volna, akkor mindez nem történnék ami történik s történni fog, - s oka vagy te is, aki - midőn az atyja a csata előtt már három hétig itt volt szállva nálunk - a gondolatot adtad neki s rábeszéltél engem, hogy vállaljuk föl.
- Ki gondolta, hogy itt vesz, itt marad ennyi ideig?
Különben nem volt károdra, - engem ezért éppen nem okolhatsz, nagyon jó segitség volt az a 300 frt kamat évenkint .
Hidd meg, a nélkül nem mentünk volna ennyire, kivált az első években, majdnem csak ebben bizva mentünk bele ebbe a jó haszonbérbe is.
- Beszéd, beszéd - odázta el az előbbi szavak értékét Farkas Márton, - felment az mindig a leányra; iskoláztattuk, neveltük, ruháztuk.
Ismét szünet lett.
Természetesen a mire nem volt mit felelni, nem is lehetett más mint szünet.
Ujra az árendásné néni törte meg.
- Különben mit félsz te olyan nagyon attól az exekucziótól.
Közelebb állunk magunkhoz.
Aztán a 6000 forintnak ezután is fogod huzni a kamatját.
Ki lehet azt csinálni, hogy mindig kiadják.
Farkas Márton szomoruan, csüggedten rebegé:
- S tudod mi fog történni akkor Závár Mihálylyal?
- Mi történnék vele? - perel, - ő viszi a pert tovább a magyar bankó kártéritése végett.
- S ki ellen?
A kormány ellen? - kérdé Farkas Márton fanyar gunynyal.
- No hát a kormány ellen.
Farkas Márton nagyot kaczagott és keserüen.
- Nem az fog történni, hanem az, hogy megbolondul, érted, megbolondul, vagy kivégzi magát.
Klárika csak borzadt, reszketett, soha nem hallott még ilyen irtózatos dolgokat.
Szinte jólesett neki, hogy ismét a néni szólalt meg, az mégis meghallhatóbb volt , amit beszélt.
- Ne gondold.
Beszélni fogsz vele előre.
Megnyugtatod, meg fogod vele értetni a dolgot, hogy mindez csak ideig-óráig való.
Fog jönni idő, midőn a pénzét visszakapja , ha nem is mind, legalább a felét.
Egy szóval ugy, ahogy kifogsz vele egyezkedni.
- Nem értem!
- Nem érted?
Csak szabadok leszünk talán a tőkéjével, ha a leány ránk hagyja végrendeletében.
S azután tevé hozzá, tompán, titokteljesen ugy hogy Klárika ismét megborzadt, nemcsak megborzadt, de rémes hideg is futá át tagjait:
- Ugy sem él az soká.
Tizennégy éves már, és mégis mily fejletlen testben , lélekben.
És elkezdett beszélni valami betegségről, melyről Klárika alig értett valamit, egy hamar, gyorsan ölő kórról, melyben a gyenge leányok elébb elkezdenek szinteledni , azután megsápadni egészen, fogyni napról-napra, elhervadni s azután meghalni.
A falhoz hanyatlott, megrémült, ugy megrettent, hogy elkezdett hidegen gyöngyözni a homloka.
Hogyne?
Azt mondták róla: meghal, - nem él soká.
Klárika szédülő fejével nem hallotta, - de a bácsi alkalmasint azt mondhatta, hogy gyógyittatni kellett volna, - mert a néni azt felelte rá:
- Mi szükség volna azt gyógyitani?
Most már azután sokkal jobban szerette hallgatni azt, amit a bácsi beszélt.
Ha haragos, ha vad, ha szilaj volt is, amit beszélt, még sem volt abban annyi gonosz mint a néni szavaiban.
Hallgatta is figyelemmel, most már érdekelte nagyon, s nagy szükségét érezte annak, hogy mindent tudjon.
- Bármit beszélsz, lemondok a gyámságról.
Nem fogom tovább egy óráig sem tartani a házamnál.
- Mit fogsz vele csinálni?
Hová teszed?
- Vannak élő rokonai.
Menjen azokhoz.
- Gondolod, hogy kell azoknak?
- Az nem az én dolgom.
- Ha óhajtanák, eddig is érte jöhettek volna.
- Talán nem is tudták, hogy hol van.
- És most már tudják?
- Igen, mert irtam nekik.
A néni dörmögött; nem tetszett neki a dolog.
- Kellett is ez, ha eddig nem irtál.
- Nem irtam eddig, mert nem volt rá szükség.
- És kik azok?
Mifélék a rokonai?
- Valami Czank Antal Beregvármegyében, vagy amint most mondják: Bereg-Ugocsában Szanybéralján.
S Klárika az ablak alatt amint elfojtott lélekzettel figyelt minden legkisebb szóra , némi titkos örömmel mondogatá utána magában:
- Czank Antal.
Bereg-Ugocsában.
Szanybéralján.
Farkas Márton azután beszélt egyfolytában, beszélt sokat, sok mindenfélét Czank Antalról, a leány családi viszonyairól, atyjáról, anyjáról, a lengyel asszonyról , kiről nem maradt a leányra egyéb mint az az opál szemekkel kirakott kis aranykereszt , melyet a nyakán viselt, mig az apjáról az a bizonyos 6000 forint maradt, melyet testvére adott neki a kiegyezéskor osztályrészében.
Az a Czank Antal az a bizonyos testvér.
Klárika mindenre figyelt, mindent jól megjegyzett.
Voltak hát végre olyan körülmények is, melyeket jól esett hallania.
- Honnan tudod te mindezeket?
- Az atyja leveleiből, irataiból, melyeket, tudod, itt hagyott nálam s ott vannak abban a kis fekete táskában, a sublót második fiókjában.
Klárikának ugy dobogott, ugy vert a szive.
- Én azt gondoltam, hogy abban nincs egyebe, mint a falu és a Závár irása a 6000 forintról s a keresztlevele.
- Az is ott van, meg a kereszt is.
Most valami fiókhuzást hallott, s csak egyes érthetlen szavakat, melyek csupán arra vonatkoztak, amivel épen foglalkoztak - a fiókra s a kis táskára.
A néni azután egyszerre ismét egész fenhangon, az eddigiektől egészen elütő hangon megszólalt némi gyönyörrel.
- Tudod-e, hogy ez a kereszt igen szép?
Alkalmasint a nyakára tette s a tükörben nézte magát.
- És nagyon sokat érhet.
- Tedd vissza oda, ahol volt, - szólt Farkas Márton majdnem annyi szorongással, mint haraggal.
- Hadd legyen mindene együtt, s igen jól teszed, ha a ruháit is mind összeszeded ma.
- Miért?
- Azért, mert holnap megfogom a kezét s viszem a falu házához, - ott adom vissza , ahol átvettem.
Amint mondtam, lemondok a gyámságról.
Az én lelkemnek ártatlanul kell maradni a Závár Mihály szerencsétlenségétől.
Én nem nyujtok ahhoz segédkezet .
Csináljanak a birák uraimék a leánynyal amit akarnak.
Küldjék haza.
Már én meguntam a választ is várni.
Az asszony erre határozottan felelt:
- S tudod-e, hogy én meg mit mondok erre?
Azt, hogy az nem fog megtörténni.
Azt, hogy a leányt nem adom.
Az a leány itt fog maradni.
Klárika pedig ettől jobban megdöbbent, s nem is hallotta ijedtében, hogy a bácsi mit felelt vissza.
Itt maradni, az annyit tesz, mint meghalni.
Hiszen a néni annak örülne, azt óhajtaná egész szivéből.
Rettenve tekintett föl, - rögtön, azonnal szeretne menekülni.
Mintha a nagy figyelésben folyvást hunyva tartotta volna szemeit, csak most látta meg milyen sötét van körötte a kertben, s fölötte már a gyertya égett a szobában, s a gyertyafénynél nagy szóváltás, nagy csete-paté uralkodik.
Oh! melyiknek a részére fog az eldőlni.
Sietve felkapta a kosarat, - gyorsan az ajtóra került - és először életében igyekezett tettetni, - vig mosolygó lenni, midőn teste-lelke reszketett, s a szive ugy fájt, mint még soha.
Nem volt nagy szüksége erre; amint belépett, amit legelőször megpillantott , megörvendeztette...
Egy csomag ruha kendőbe burkolva a diván melletti széken.
S még könnyebb volt neki ezután magán uralkodni.
Mindenki nagyon nyájas és szives volt hozzá ma.
A néni és bácsi ebben is harczoltak egymással.
A néni még meg is csókolta ma este.
A bácsi csak nevette a nénit.
Reggel azután a bácsi rámutatott a kis batyura, kézbe vetette Klárikával, rábizta , hogy vigye fel a falu házához, de el ne veszitsen belőle valamit, s várja be ott , nemsokára utána jön ő is.
Most meg a néni nevette a bácsit.
Megkapta a Klárika fejét, és összevissza csókolta, de százszor, s szemeivel azt látszott mondani:
De hiszen visszajön ez énhozzám, akárhová viszed is.
Mondott eközben a nótárius uram Závár Mihály uramnak, amint kivánta, okosabbat , becsületesebbet.
Ezzel megmentheti, ha akarja, fele vagyonát.
Ennyiből áll az egész.
Most foly épen a telekkönyvezés, - miután a jobbágybirtokok azok tulajdonai, kiket a 48-iki törvények bennök találtak, a fele vagyon az asszonyé, irassa át ezt a fiára Istvánra meg Zsuzsikára.
A másik felét pedig vegye meg Farkas Márton mint a kiskoru Czank Klára gyámja 6000 frton.
Ezzel ki lesz egyenlitve, ki lesz törölve az öröksége.
Ki lehet azt csinálni, ki lehet arra nyerni a gyámhatósági engedélyt, mert a becsünél lehet segiteni a dolgon.
Závár Mihály erre azt mondta, hogy ezzel nemcsak az öröksége lenne kitörölve a leánynak, de a szeme is.
Amit a lánynak adna 6000 forintért, nem ér többet 2000 forintnál.
Az bün lenne, gonoszság lenne.
A nótárius ur nagyon megneheztelt.
Összeszidta Závár Mihály uramat, szidta az időket , háborut, forradalmat, németet, német törvényt, mindent, ugyhogy ha a zsandár hallotta volna, azonnal elvitte volna.
Midőn az embert, hogy maga-magát megmentse, óvja, védelmezze, - az emberi gonoszságok, istentelenségek - a végletekre hajtják.
Bün-e az?
Gonoszság-e az?
- Az! - felelte Závár Mihály.
S a nótárius ur erre azt mondta Závár Mihálynak, hogy sült bolond ő kegyelme, és sem földi, sem égi hatalom, sőt maga az ördög sem fog a baján segiteni.
- Értse meg különben, hogy az egész nem egyéb mint időnyerés.
A veszendő tőkéért folytatni fogja a keresetet, s a leányt akkor kártalanithatja...
S a mig igy magát s vagyonát is biztosithatja, a körülmények másfelé is fordulhatnak.
A birtok értékéből is kár neki ilyen nagy lelkiismeretet csinálni.
Az, amit a leánynak most ad, ahogy a birtok ára emelkedik, pár év mulva ugyis meg fogja érni azt a pénzt.
Závár Mihály gondolkozott, - és arcza lassan derülni kezdett.
Hátha igaza van a nótárius urnak...
S azután igazán nem is egyéb az egész mint időnyerés.
Mig a pör lefoly, azalatt a gonosz prókátor és az iratai is előkerülhetnek.
Nem ugy, mint Farkas Márton érté, - de mégis meghajolt.
Ugy érzé, hogy meg van mentve.
Ámde hadd maradjon mindez titoknak egész addig, mig minden hozzá való iratkelléket a nótárius ur nyélbe üt.
Farkas Márton is akkor tudja meg, mikor kész lesz minden.
- De vajjon rá áll-e Farkas Márton.
Hogyne, - még boldog is lesz, hogy ő segithet rajta s maga is kimenekül nehéz helyzetéből.
Azonnal sietett haza az anyjukhoz az örömhirt megvinni.
Klárika pedig vitte a batyucskát a falu házához s mikor befordult a sarkon, letette a földre, gondosan körültapogatta.
A szive feldobogott erősen.
A kis fekete táska ott volt.
- Megnézte a táskát belől is.
- Ott volt a szép kis kereszt.
Ugy megörült neki .
Ugy tele futott a szeme könynyel.
S olyan szép, olyan kedves volt az, nem állhatta meg, hogy meg ne csókolja.
Hanem nem tette többé vissza.
Elrejtette a kebelébe.
Farkas Márton uram azután, mikor még egy óra hosszáig czivódott volna Karolin nénivel s felment volna a falu házához, Klárikát nem találta ottan.
Nem tudott ott róla senki semmit.
Az este is eljött, a másik nap is, a harmadik nap is.
És Klárika még sem került elő.
S tudja isten, azok a krokodilus-emberek mégis ejtettek egy pár könyüt utána.
Megsiratták, de azért nem keresték, se nem kerestették.
Mikor azután Závár Mihály nagy örömével, boldog mentő horgonyával eljött Farkas Mártonhoz, ott azt tudta meg, hogy a leány nincs a hajlékban többé, nem lehet tudni hol van, de ha lehetne is, az sem érne többé semmit, mert Farkas Márton már személyesen beadta, beterjesztette gyámi lemondását.
Ismét lesüté a fejét szomoruan.
Nem segit semmi.
Nem akarja az isten!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE