Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A "pénzes molnár" románca
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
8
Bekezdés
683
Mondat
1205
Szó
20762
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
Midőn porig alázva elvánszorgott, nem záporként omló könyei, hanem azon óriási szégyenérzet, mely arczát piritá, fejét szédité, lábait roskadoztatá és szivét könyörtelenül facsarta, homályositotta el előtte a világot.
Mi történt vele?
Száz és száz szem volt függesztve reá, száz és száz szem előtt érzé kiégni szemeit, lábai alatt sülyedni a földet.
Mintha arczul ütötték volna nyilvánosan az egész világ előtt és becstelennek nevezték volna.
Zúgó füleiben a gúnykaczaj csengése tébolyitólag vegyült a visitó zenéhez.
Reszketett.
Majdnem összeomlott.
Oh! ha még csak ez történt volna vele!
Ezek, mint futó kisértetek, elröpülnek, de a szemekről, az ajkakról, melyek a boldogság mosolyával szoktak rá ragyogni, nem tünik el azon undok kifejezés, melyet látott.
Látott egy haragban gyúló arczot, villámot szóró szemeket, határtalan gyülöletet, megvetést, mely őt megsemmisitette; hallott ocsmány, titkos szavakat , melyek őt megbélyegezték, mint egy közönséges rossz leányt.
És ezt a lélekben belől nem a gúnyos arczok kétértelmü mosolya, nem a zene visitása hullámozza körül, hanem egy merev, mély, megdöbbentő csönd, kétségbeejtő, tébolyitó elmélkedés arról, hogy valóban mi történt itten.
Miért, mi okon történt mindez?
Majdnem fölsivalkodott hasgató fájdalmától, rémülve törlé verejtékes homlokát s ijedve nézett a nagy csöndbe, mely kérdéseire nem tudott megfelelni.
Olyan sötét, olyan rideg, olyan puszta volt az éj.
Fölpillantott és döbbenve , rázkódva hunyta be ujra szemeit.
Szegény Koldus Angyel, sohasem látott még ilyen félelmes, sötét éjt.
Pedig az nem volt olyan nagyon sötét, még nem is éj volt, csak késő este: borus volt csak az, de nem sötét, nem is volt rideg, néma; az enyhe őszi lég távoli zenét hordozott hozzá szárnyain, s a faluszélen levő nyárfák levelei suttogtak fölötte.
A szerelmes szivekbe még ez mind ábrándokat csal, csupán az elhagyottság találhatja meg benne azt a roppant ürességet, melyet semmi sem képes betölteni.
Koldus Angyel a legsilányabb féregnél nyomorultabbnak érezte magát.
Még a szilaj vad is átlépi a férget, mely utjába kerül.
Csak a koldus leánya, a szegény, rongyos koldusasszony leánya a legszerencsétlenebb, legboldogtalanabb féreg a világon, kit könyörtelenül tipor még az is, a ki szereti; kinek nem szabad boldognak lenni, nem szabad örülni; kinek folyvást emlékeznie kell arra, hogy koldus; kinek nemcsak testben, hanem lélekben is koldusnak kell maradnia a sirig.
Hát ki az, a ki az ártatlanság, jó szivek, föláldozás és szegénység igazságáról törvényt irt a földnek?
Ki az, a ki a szalmaszálat dobja a kerékvágás vizébe, hogy a fuladó hangyácska belekapaszkodjék végvonaglásaiban?
Van-e annak gondja a rongyra , melytől az emberek megvetőleg fordulnak el?
Vagy-e, te nagy valaki ezen a világon?
Letérdelt.
Összekulcsolva emelé kezeit az ég felé.
Rimánkodva néze föl és szét az égben, földön a végtelenség felé, és kereste az istent.
Ugy érzé, mintha saját énjében egy más valaki, nem ő, a kesergő, a kétségbeesett leány, a vergődő féreg, hanem egy emelkedő, okoskodó lélek magyarázni kezdené neki , hogy mi történt vele.
Ezen lélek az emlékezés ösvényén meghordozá őt, láttatá vele, mint mosolygott reá , mint esküdött neki örök szerelmet, mint füzte át ölelő karjával karcsu derekát: mig csábos nézése megigézte s átjárta szive vérét, elszenderité, elaléltatá, addig lelke a forró csókok alatt - boldogságban, üdvben az egekbe emelkedett.
A maga érzéséből következtetett és kérdezé: «Lehetnek-e ezen forró vallomások hazugságok?
Megczáfolhatja-e mindezeket egy pillanat?»
Többé nem a megvetés pillanatára gondolt, hanem sokkal fontosabbra: nem arra, hogy megszégyenitette, hanem arra, hogy azon ember kerülte őt.
Vajjon hazudott ez az ember?
Átkos hazugság volt-e minden szava?
Ömlengése undok csábitás, és nem szerelem?
Ha szeretné hiven, nem hivta volna-e be tánczolni, mint a hogy a többi legény mind elvitte a szeretőjét a lakodalomba?
Avagy nem akarja, hogy a világ tudja, mikép ő a szeretője?
S miért nem akarja?
Szégyenli ?...
Valósággal szégyenlené?
És miért? mert koldus leánya.
Az okoskodó lélek megtalálta, mi történt; minden meg volt fejtve előtte, a régi titkolózások, óvatosságok, elővigyázatra intés, minden meg volt fejtve.
Szégyenli a koldusleányt, szégyenli szerelmét nyiltan bevallani a világ előtt.
És a másikra nem is gondolt, a ki ezt a fátyolt lerántotta szemei előtt s megmutatta neki az embert, a gyarlót, a rosszat, a csábitót, az istentelent.
Nem gondolt arra, mint a hogy a kártyás nem gondol a rokonszenves nézőre, a ki óva elővigyázatra inti a hamis játékos ellenében, hanem a veszteségre s daczra, hogy a szerencsét megforditsa.
Nem gondolt arra, mint szivében nem, ugy lelkében sem létezett neki más, csak a min indult: szerencsétlenségének eszmemenete.
A kit szeret lelke rajongásával, szive forróságával, az szégyenli őt, szégyenli benne a koldusleányt.
Mit akar tehát?
Örökké titokban tartani szerelmét.
Tehát nem akarja, nem fogja feleségül venni.
Tenyerét emelte fejéhez e széditő gondolatnál.
- Ki ő akkor?
Mi ő akkor?
Szivéhez kapott és majdnem fölsikoltott.
A lélek, a mely vitte, haragra lázadt és szenvedélylyel bőszen kiáltott reá:
- Utáld meg!
Vesd meg!
Nem akarta hallani, lázasan tiltakozott, kinlódva, küzdve lökdösé el magától e tanácsot, mint egy rémet, melytől - azt hiszi - eszét vesziti, és ismét az istenhez kiáltott.
Pedig az ott volt, az sugdosá neki a mindenségbe áradó leheletével:
- Emeld föl fődet!
A ki elesett, én fölemelem, a kit lábbal tipornak, fölmagasztalom .
Légy bátor, légy büszke, légy erős!
Küzdd le szerencsétlenségedet!
A leány zokogva kulcsolá össze kezeit.
- Tudom, érzem, édes istenem, hogy meg kellene vetnem, utálnom; tudom, képes lennék gyülölni, de tudom azt is, hogy akkor megrepedne szivem, meghalnék.
Olyan szerencsétlen vagyok!
Fájdalommal nyögdelé:
- Én istenem, mint szerettem ez embert!
Szerettem, mint életem boldogságát.
Meghalok e boldogság nélkül.
Hirtelen egy ábrándos vigasz melege futotta át szivét, s annak borzalmára nem is eszmélt.
- Talán jobb is lenne meghalnom, talán boldogabb lennék...
És besülyedt a hálózó sötétségbe.
Az vitte, csalta.
Gondolkozott, ha lehet gondolkozni ily sötétségről, ha ezen sötétség szélén nem szünik meg az ész, a gondolat s mint egy örvénybe, nem csupán az őrület széditi az áldozatokat.
Gondolkozott, de arról, a mit ez a sötétség hagy maga után, ha őt elnyeli.
Az isten ismét ott volt.
Mintha hangot hallott volna, valami siró, esdeklő hangot.
Megrettent.
- Angyel!
Miért nem szólsz, Angyel?
Megdöbbenve tért magához, fölemelé fejét, megtörlé nedves homlokát, eszmélve néze szét, a sötétség helyett ujra a világot látta, habár szomoritó látvány volt is az, a mit látott, mégis elérzékenyedésében enyhülést adott e pillanatokban.
Nem is tudta , hogy ide ért; nem is tudta, hogyan ért ide; nem is tudta, hogy az egyetlen lénynek a közelében van, a ki könyeit szokta törleni, ki a jószivü emberek által könyörből engedett födél alatt, düledező, ajtótlan kamra zugában szalma-vaczkon nyomorog .
Odafutott, odaborult és megcsókolta lázasan, forrón annak aszott kezét.
A vak koldusasszony megsimitá a bánatban odahajlott főt, és siró hangján ujra szólt hozzá:
- Mi bajod, Angyel?
Az imént sivalkodtál.
- Álmodtad!
Éppen most jövök haza! - felelt Angyel elszorult kebellel.
- Oh!
Angyel, hiszen sirtál, zokogtál!
- Nem sirunk-e mi gyakran, mindig?
- Igazad van!
De én mégis megrettentem rajtad.
Te most nem sorsunkon sirtál.
Oh ! akkor egészen másként sirsz.
Teneked mélyebb, nagyobb bánatod volt.
- Tehát a vakok is látnak!
És ha az a szegény vak éppen a szülő édes anya, hogy ne látna a szivével?
- Vigasztalódjál, szegény, jó anyám, légy nyugodt, pihenj, aludjál, leányodnak semmi baja nincsen, hiszen itt vagy te, boldogsággá tenni neki az életet!
Angyel ugy érzé, hogy szemei ujra telefutnak könyel, könyei ismét záporként hullanak , de most nem a kétségbeesés könyei, hanem az elérzékenyülésé; lágymeleg könyek nem tépik, nem szakgatják, hanem könyitik a szivet.
Letérdelt a kamra előtt és forró, buzgó imára nyitá ajkait.
- Édes istenem, édes jó teremtő istenem, hivtalak, kerestelek, te ott voltál velem .
Légy velem, ne hagyj el ezután sem!
Erősitsd, bátoritsd szivemet!
Ne törjék meg sem a fájdalom, sem a gyalázat alatt.
Álljak ki mindent, hütlenséget, eltaszitást attól, a kiért üdvösségemet áldoztam; melyeket meg fogok érni, hadd viseljem békén a megvetést, gunyt, utálatot az emberektől.
Ne csüggedjek, távolitsd el a gondolatot , hogy magamat elveszitsem, engedd eszemben lenni mindig, nem feledni soha, hogy van miért élnem a földön, s kötelességem élni!
Az imádkozó körül egy bűvkör van vonva, melybe a sátán nem mer belépni.
A kevély molnárlegény is, kinek a kidobatás után azóta vére higgadt, vagy a ki talán még mindig igen élénken emlékezett a szép Angyelnak nem ugyan szerető hü szivére , hanem csókolni való piros ajkaira, midőn összeszedte magát, kifőzte, kitervelte magában, hogy saját érdekében meg fogja engesztelni a megbántott galambot.
- Egyet gondolt.
Az ördög mindig gondol valamit, s mindig akkor jelenik meg, midőn hatalma inogni kezd.
A teljes holdvilág kibujt a felhők mögül, és mint egy térdelő szentet, fénynyel ragyogta körül az imádkozó leányt.
Az ima bűvköre hatott, az áhitat látása hatalmas és erős; az ördög megállt.
Megállt és pár lépésről némán, magábafojtott lélekzettel bámulá; bámulá tartósan , hosszasan, és megérdemelte volna, hogy abban a pillanatban a haragvó ég villáma sujtsa le; az a gazember nem az áhitatszülte megilletődéssel szemlélte őt, hanem gyönyörködött megcsuszott ingvállain, hókarjain és gömbölyded, fehér vállain.
És ittas gyönyörrel rebegé felé:
- Angyel, én megbocsátok neked!
Angyel megdöbbent.
Az éjben kisértetek járnak, imádkozott tovább:
- De szabadits meg a gonosztól.
A kisértő epedve, nyájaskodva suttogá:
- Angyel, nem haragszom!
Angyel reszketett egész testében, és imádkozott lázasan rettegve; nem akart elszakadni, elválni a buzgó imától, és ugy huzta-vonta őt az imádságból egy láthatlan erő; szive erősen vert, fejében zavart gondolatok tódultak az ima helyébe s szoritották azt ki onnan.
Nem tudott, nem birt imádkozni s érezé, hogy ha fölpillant , elvesziti azt is, a mit eddig nyert az istentől.
Az elébb tudta, most már érezte, ki van ott közelében.
Már hatott, az ördög megtörte a bűvkört, melyet az ima vont.
Miután imádkozni nem tudott többé, futni, menekülni akart a szegény egyetlen biztos menedékéhez, az anyai kebelhez.
Késő volt.
Karcsu derekát egy kar övezte át, kezét a másik vaskéz fogta meg, forró és erős, keblénél lázas szivet érzett dobogni és csengő hang lehelete verdesett arczához.
Majdnem megsemmisült gyötrődésében, keserü, kinzó volt ez az ölelés neki.
- Tehát semmi, semmi erő sincs sem földön, sem égben, a mely megvédelmezzen tőle? - sirt, esdett a csüggedő leány.
- Nincs semmi erő, mely eltávolitsa tőlem e gúnyos megaláztatást?
Fölpillantott, s e fölpillantás, melytől félt, e fölpillantás adta vissza nem testének, hanem lelkének erejét.
Irtózat, gyötrelem, undor, megvetés, fenyités lehetett e fölpillantásban.
A féketépett lélek fenségét találta meg e pillantásban, a női büszkeség haraggal emelkedett s villámként szállt alá.
Parancsolt e tekintet.
Minden karnál erősebben lökte el onnan azt az embert.
Azt mondta az a tekintet:
- Nyomorult! még te akarsz nekem megbocsátani, te gonosztevő, a gyilkosnál bünösebb gonosztevő?!
A gazember megrettent, de nem lelkiismerete fenyegetésétől; nem a megbántott női büszkeség lángját látta azon a szép arczon, még mindig a csábos ördög sugdosott neki, a szép zsákmányt kezeiből siklani látta, s hogy ne hagyja, azt sugdosta neki:
- Angyel, ne neheztelj reám, bocsáss meg nekem!
Angyel keserüen hányá szemére:
- Mit tettél velem?
Az ember alázatosan közelgett, epedve a szerelem mély olvadásával, csábitásával emelte hozzá szemeit, lágy, engesztelő hangon szólott, nem szólott, hanem esdekelt:
- Angyel!
Elismerem, hogy megbántottalak, irtózatosan megsértettelek, de esküszöm , jóvá fogom hibámat tenni.
Ha meg nem bocsátasz, nem látsz többé soha, de más sem ezen a világon!
Látod, a bortól voltam fölhevülve; és azután éppen azzal készültél tánczolni, a kit gyülölök szivemből, lelkemből.
Bocsáss meg, Angyel!
Ha megbocsátasz , meglátod, egész életünkre boldogok leszünk.
Angyel keserüen nevetett, azután szigoru feddéssel nézett az emberre.
- Hogy érted ezt?
Hiszen te szégyelsz engemet a világ előtt!
Az ember elszörnyedést mutatott.
- Én?! - kérdé mély illetődéssel és csodálkozással, ugy hogy e hangon megingott a lány kétkedése.
- Én?!
Hogy gondolhatod, hogy mondhatod ezt, Angyel?
Ki mondta ezt neked?
Én tégedet szégyelni, én, a ki mindenekfölött legjobban szeretlek a világon, a ki meghalnék nélküled, s kétségbe esném bocsánatod nélkül?!
A leány hallgatta őt, nem birt távozni onnan; a miket most hallott, jól estek szivének; vigasztalás, elégtétel, a boldogság reménye volt azokban, miket hallott, a sziv fájdalmai lassan-lassacskán gyógyultak az irtól, csöndesedtek, és már csak saját magától, saját gyöngeségétől vált függővé.
- Ugy van!
Nem értesz-e még? - folytatá a sátán, a leány kezét ujra birtokába keritve s csábosan hizelegve.
- El foglak venni feleségül.
A leány arczát egyszerre derü futotta be; egy varázsilletésü szó lett elmondva, mely minden borut az arczról, minden bánatot a szivből tovaüzött.
Nem remegett többé, a megindulás szelid érzelmekbe ringatta, önkénytelenül közelebb-közelebb simult, mig végre a vigasztalódás könyeivel és örömével odaborult az ifju kebelére, az ismét megtalált boldogságra.
Meg volt neki bocsátva.
Az háladatos volt ezért, igéreteiben bőkezü, csókjaiban pazar.
A leány boldog volt ujra.
A szerelemnek egyetlen percze feledtetni, megbocsátani képes napok boldogtalanságát.
- Tehát elveszesz, feleséged leszek, jó sorsa lesz szegény anyámnak is?
Nem rettegsz , nem szégyenlesz a világtól? - mondogatá boldog ábránddal, érzékenyen és hálás megindulással.
- A világtól?!
Hát mit nekem a világ?
Nem te vagy-e az én világom egyedül?
- De hát mondd csak azt nekem, - folytatá azután a leány, de némi habozással, - mikor?
- Nem soká.
- Ugy-e, csak hamar, minél előbb! - szólt, s lesüté szemeit.
A legény ingerkedve, tréfásan kérdezé tőle:
- És te sürgeted, nem én?
A leány nem felelt, arczát élénk pir futotta be s égő szemeit elrejté az ifju kebelére; de azért boldog, boldog volt nagyon.
Az pedig megdöbbent e váratlanon.
Gyors változás állott be nála.
Karja lesiklott a leány derekáról, mintha megzsibbadt volna.
Mintha boldogságát egy futó gondolat zavarta volna meg, a leány elpirulásával titkos összefüggésben gyorsan elsápadt és folyvást sápadt maradt, folyvást döbbent maradt; szive nem lángolt forrón többé, és terhére volt, nehéz volt neki az a szegény féreg, a mint bizalmasan odahuzódott védszárnyai alá kebeléhez.
Borsódzott, fázott tőle.
És gondolkozott tompán, érzéketlenül, sötéten.
- Ha el nem veszem is, a világ mégis meg fog tudni mindent, s a gyalázat mégis rajtam marad.
- Te nem beszélsz?
Gondolkozol?
Miről gondolkozol?
Csak mintegy félig magánál felelt a legény:
- Megmondom holnap.
- Mit mondasz meg holnap?
Vontatva, lassan, szorongva felelt az ismét:
- Hogy mikor fog lenni esküvőnk!
Majd azután gyorsan, mintha most már kész lett volna, számolt volna gondolataival , sietve tevé utána:
- Holnap éjféltájban jőjj el a zugóhoz, ott mindent elhatározunk.
Ezzel még egyszer megölelte a leányt, még egyszer megcsókolta, elsietett... gyorsan , gyorsan, mintha üzték volna; a leány pedig édesen, boldogan nézett utána, mig csak látta a kis ösvényen, mely a réten keresztül a vizi malom töltéséhez vezetett.
- Angyel, Angyel! - szólt ismét a vak koldusasszony.
- Te beszélgettél valakivel .
Kivel beszéltél?
A leány oda ült a vak koldusasszony fejéhez, s áthatott hangon rebegé:
- Most már elmondok mindent, édes anyám!
A molnárlegény pedig ment sietve a kis ösvényen, gyorsabban, mint a holdvilág odafönn a felhők között; azonban azon a ponton, hol a kis ösvény a malom töltésére fut föl , hirtelen leszögeződtek lábai, mintha valaki megállitotta volna.
Nem volt ott senki, csupán saját gondolata állitotta meg.
Valami jutott eszébe.
Ezelőtt rövid idővel, nincs annak talán még fél éve sem, szintén éjjel volt, mint most, szintén sütött a holdvilág, mint most, éppen ezen a ponton a vállára nehezedett egy erőteljes kéz, ugyanaz a kéz, mely ma éjjel, s haragos, elszánt, elkeseredett hang dörgé fülébe:
- Hallod-e, ember?!
Én csak egy leányt szerettem életemben, én ur vagyok, az parasztleány volt, de abban az egyben mindent megtaláltam, a mit lelkem, szivem magának teremteni tudott, szépséget, észt, jó szivet tisztán, zsengén, rontatlanul, a természetesség virágporával, ugy, a mint az jön a teremtő és a természet szent kezéből.
Szerettem ezt a leányt; akkor, mikor az még csak piczinyke kis rongyos leányka volt, kiválasztottam magamnak, s mivel utáltam a nagy világ romlottságát , megfogadtam, hogy életem boldogságát fogom belőle teremteni.
Nem ugy lett.
A leány miattad nem fogadta el szerelmemet, mert tégedet szeretett meg.
Én kitértem utadból , jegyezd fel ezt jól magadnak!...
Ha e leányt boldoggá teended, nem fogok rád soha még rossz szemmel nézni sem; de ha ezen leány boldogtalan leend, kerülj engemet !
Tanácslom neked, sorsod ne hozzon utamba.
Hallod-e, ember, jegyezd föl ezt magadnak!
Ez jutott most eszébe.
- Eh! mindegy! - azt mondta most rá magában.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE