Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
III.
Az oderbergi vasut vonatainak ma már közvetetten összeköttetése van a kassai gyorsvonattal: annak is, a mely Poprád, s annak is, a mely Eperjes felé visz.
Ha ma felülök a reggeli egy negyed nyolczkor Kassa felé induló vonatra, délután háromkor Jablonkán vagyok.
Akkor nem így volt.
Csak három óra tájban indultunk el Kassáról, s hat óra felé járt az idő, a mikor Jablonkára értem.
A jablonkai állomás közelében igen lassan halad a vonat, hegynek fel, egyre feljebb.
Következésképpen már messziről láthattam a vasuti őrházat, s az őrház mögött egy urasági hintót.
Az a hintó engem vár.
Egyebet aztán nem is láthattam, akármelyik oldalra néztem.
Egy nagy darab kopár terület, a melyen az őrházon túl fedél nem látszik... valahol messze egy kecske legel, az isten tudja mit... a távolban hegyek... a közelben kanyargó, hosszu sinpár... és ennek a kopasz térnek még nevet adnak!
Mikor a vonat megállt, kinéztem a vagon ajtaján, hogy valakit hívjak, a ki a kocsihoz vigye a podgyászomat.
Nem láttam senkit, csak az őrt, a ki nem hallgatott a kiáltásaimra, hanem előre rohant, a lokomotiv irányába.
Beláttam, hogy itt ugyan nem kapok segítséget, s ha nem akarom itt hagyni a holmimat: »magad uram, ha szolgád nincsen.«
Sebaj.
Kiczipeltem bőrládáimat, leraktam a podgyászt a vonat mellé a földre, s körülnéztem, hogy vajjon jön -e már az őr?
Nem jött biz az, mert épp abban fáradt, hogy más valakinek a podgyászát emelgette ki az egyik legelső kocsiból.
Hogyan?
Más is jön ide, a hol a madár se jár?
Ki az ördög lehet az?
S a földre rakott kalapskatulyák olyan ismerősöknek tetszettek ! ...
És csakugyan, a szép asszony szállt ki az őr után.
No lám!
Pedig azt hittem, hogy azóta Bártfa felé kocsizik, ha ugyan nem indult Kassáról a másik irányba.
Az első érzésem nem a bosszuság volt, hogy: akár akarom, akár nem, ujra meg ujra találkoznom kell vele, hanem: a részvét.
Szegény asszony!
Mit fog ez itt csinálni kocsi nélkül?
Egy kicsit örültem, hogy felajánlhatom neki a szolgálataimat; egy kicsit csodálkoztam, hogy ő is Jablonkán száll le; megállapítottam magamban, hogy alighanem abba a fürdőbe készül, a melyről a mester olyan nagy lelkesedéssel beszélt; a fürdőről eszembe jutott az ugyanakkor emlegetett elvált asszony, a ki csodaszép volna, mint ez... s ekközben a kocsi felé tartottam.
Az én vagonom éppen az őrház előtt állt meg.
Áthaladtam a »kijárat « -on, s megszólítottam a kocsist, a ki végre jónak látta leugrani a bakról:
- Jöjjön, hozza ki a podgyászomat.
Keserves csalódás várt rám.
- A bárónéval tetszett jönni? - kérdezte a kocsis.
- Miféle bárónéval?
Nem a bárónéval - feleltem.
- De magát a kastélyból küldték , ugy -e?
- Nem, kérem, én a fürdőből jövök, a bárónéért.
- Hát a kastélyból nem küldtek kocsit?
- Ha küldtek volna, itt volna.
A felelet oly logikus volt, hogy el kellett hallgatnom.
Szépen vagyunk.
Úgy látszik, elfelejtettek kocsit küldeni értem.
Lehet ugyan, hogy a kocsi csak késik, de hátha félreértés történt, s nem tudják, hogy ma érkezem?
Mit fogok csinálni itt, távol minden emberlakta helytől, egy vasúti őr meg egy kecske társaságában?
Nemsokára rám sötétedik, s hogy az őrházban kell töltenem az éjt, az még hagyján, de a vacsora!
- Nézze, barátom...
Azt akartam megkérdezni tőle, nem szólhatna -e be a kastélyba, ha a bárónét arra viszi, vagy nem kaphatnék -e kocsit a fürdőből?
Ha legalább késő éjszakára eljuthatnék a fürdőbe, minden meg volna mentve.
De a kocsis nem hallgatott rám.
Az őr kiabálni kezdett rá, hogy jöjjön már segíteni, s a kocsis ott hagyott a faképnél.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy a legokosabb volna visszaülni a vasúti kocsiba, s tovább utazni az első kisvárosig.
De lesz -e időm a podgyászomat is visszadobálni ?
Ezt az érdekes kisérletet nem tehettem meg, mert a vonat időközben megindult.
Nem maradt egyéb, mint kikérdezni az őrt; talán tud valamit.
Már jött; hozta az ismerős kalapskatulyákat.
De tudni nem tudott semmiről.
Azt tanácsolta, hogy várjak.
Ha a levél nem veszett el a postán, és a levélben határozottan benne volt a kocsi, akkor a kocsinak előbb vagy utóbb meg kell érkeznie.
Ezt is logikusnak találtam, és elhatároztam, hogy megfogadom a jó tanácsot .
Egyebet úgy se tehetek.
Sétálni kezdtem a csomagjaim mellett és várakoztam.
Egyszerre észrevettem, hogy a báróné, a ki már kocsijához ért, meg a másik két ember sűrűn tekintgetnek felém.
Látnivaló volt, hogy rólam értekeznek.
Kitalálhattam, hogy miről van szó, s megvallom, nem volt ellenemre, hogy a báróné kimentsen keserves helyzetemből.
Az ördög szivességét is elfogadtam volna, s ha a szivesség azzal jár, hogy ismét együtt lehetek a szép asszonynyal, annál jobb .
Aztán, végre is, ez a szivesség meglehetősen természetes.
Én is felajánlottam volna neki.
Azért nem lepett meg, csak megelégedéssel töltött el, mikor az őr jelentette, hogy a báróné beszélni kiván velem.
A fogadtatás azonban egy kissé lehűtött.
Nem azzal kezdte, hogy: »Önnek nincs kocsija; az én kocsimban van elég hely ; megférünk benne ketten« - hanem előbb megkérdezte, hogy ki vagyok.
- Ön az a festőművész, a kit a kastélyban várnak?
( E szerint tud róla, hogy a kastélyban kiket várnak?
Ismerős ott, de nem oda , hanem a fürdőbe készül?
Mintha már hallottam volna erről a hölgyről.)
Bemutattam magam.
- Valami tévedésnek kellett történnie - folytatta aztán - hogy nem küldtek önért kocsit.
Szerencsére itt az enyém, s nagyon örülök, hogy szivességet tehetek nekik .
A podgyászát ugyan nem vihetem el, mert magamnak is sok van, de az őr majd vigyáz rá, a míg érte küldhet.
( Ejha!
E szerint nekem nem tenné meg a szivességet; csak »nekik« teszi meg!
No de sebaj.
A fő az, hogy megteszi.
Egy kissé zord hozzám, de, úgy látszik, máskor se édeskés szavu.)
Egyszerüen megköszöntem a kegyességét.
- No hát üljön fel.
( Semmi esetre se sorol azok közé a nagy művészek közé, a kik a Faubourg - Saint - Germain - ben is otthon érezhetik magukat.
Alkalmasint sohase hallotta a nevemet.
De meglehet az is, hogy a művészekről egyáltalán nincs nagy véleménynyel.
Nem baj.
Azért, hogy elfogult, sőt talán előitéletes a művészekkel szemben, s azért, hogy a rendetlen életü emberek iránt leküzdhetetlen idegenkedést érez, még igen jó lélek lehet.)
Szót fogadtam, s vártam, míg ujra rám kerül a sor.
Mert egyelőre nem ért rá velem foglalkozni.
Utasításokat adott az őrnek, aztán utasításokkal látta el a kocsist .
Végre elindultunk.
Azt hittem, jó néven veszi, ha egy pár köszönő szóval kezdem.
- Engedje meg a báróné...
De mindjárt félbeszakított.
- Ne nevezzen bárónénak - szólt.
- Ez a czimzés nekem kellemetlen.
Először is , mert most már nem vagyok az.
( Tehát csakugyan az elvált hölgygyel utaztam!
Vajjon mit fog mondani a mester, ha elmesélem úti kalandjaimat ?)
Bocsánatot kértem, s elmondtam, a mibe belekezdtem.
Mintha nem is hallgatott volna rám.
Mégis azt képzeltem, hogy felelni fog egy pár szót.
Mért ne mondhatna ennyit:
- Szivesen teszem.
Az ember elbeszélget útközben.
Úgyis hosszu az út.
De ennyit se felelt; azt se mondta, hogy: »bikkmakk.«
S látni lehetett az arczán , hogy másutt jár az esze.
No, azért ne csüggedjünk.
Hangtalanul csak nem ülök mellette másfél vagy két órán át!
Az emberi ügyesség ma már beszédre bírja a siketnémákat is; és én ne tudnék egy szép asszonyt megszólaltatni?!
- Attól tartok - erőltettem a társalgást - hogy terhére vagyok a méltóságos asszonynak.
Ez annyival inkább bántana, mert, akaratom ellenére, már a vasúton...
Hirtelen a szavamba vágott.
- Nem, nincs terhemre - szólt.
- Ha terhemre volna, nem vinném magammal, hanem sorsára hagynám
Olyan szárazon mondta ezt, hogy szavainak igazi értelmét így kellett megállapítanom:
- Nekem mindegy, hogy ön itt van -e, vagy nincs itt.
Ne nyugtalankodjék; ön oly kevéssé foglalkoztat engem, mintha itt se volna.
De bár inkább bántóan, mint megnyugtatóan hangzott, a mit biztatásul mondott , azért még nem akartam megadni magamat.
Jól van, hagyjuk ezt; és ne emlegessük , hogy a vasúton már láttuk egymást, ha ez nem kellemes neki.
Beszélhetünk másról is.
Csak nem néz cselédnek, a kivel egyáltalán nincs miért beszélgetnie?
- Ha sorsomra hagy - szóltam - azt hiszem, nagyon rosszul jártam volna.
Az állomásról, akármerre néztem, még csak egy viskót se láttam.
Úgy látszik, még a falu is messze van az őrháztól.
- Nem, csak nem vette észre, mert a falut eltakarják a halmok.
Különben a falu mindössze tiz-húsz kunyhóból áll; szállást nem kapott volna benne.
- A méltóságos asszony ismeri ezt a vidéket?
- Igen.
Azt reméltem, elmondja, mi köti ide s mióta.
De nem tisztelt meg a részletekkel.
Egy kis szünet után ismét fölvettem a beszélgetés fonalát, a melyet nyilván készakarva ejtett el.
- Nem tesz kerülőt a kocsi, ha a kastélynak tart?
- Nem.
Ez a »nem« oly kemény és határozott volt, hogy valósággal fölingerelt.
- Zavarom a méltóságos asszonyt a kérdéseimmel?
- Szivesen felvilágosítom, ha valamit tudni óhajt.
Csakhogy oly ridegen fejezte ki szives készségét, hogy el kellett nyelnem, a mit kérdezni akartam.
Mindössze egy kis mentegetőzésre szorítkoztam, abban a reményben, hogy ez az utolsó kisérlet talán sikerülni fog.
- Nem fogom megbocsátani magamnak, ha be kell látnom, hogy untatom a méltóságos asszonyt.
A világért se akarnék alkalmatlan lenni, s ha bátor voltam kérdésekkel zaklatni, a mentségem az, hogy teljesen idegen vagyok ezen a vidéken, s mert hosszabb időt fogok itt tölteni, minden érdekel, a mit magam körül látok.
Rám nézett.
- Kérem - szólt, más hangon, mint előbb, s olyan tekintettel, mely elárulta, hogy egyszerre valami nem várt fölfedezésre jutott - én úgy veszem észre, hogy ön , viszonzásul, a miért elviszem a kastélyba, minden áron mulattatni akar engem .
Sohase erőltesse magát; nem vagyok beszédes természetü.
Éktelen düh fogott el.
Mi a mennykő?!
Hát ez a fél-mágnásasszony, a biliárdon háló Albert urfi elvált felesége, menye annak a Freiherrnek, a ki nem tudom minő »von und zu« névvel, meg egy örök békében pompázó kardbojttal vívta ki a megélhetéséhez szükséges hozományt, - ez a polgári házban született báróné, a kinek a mésalliance segítségével elkövetett kapaszkodását csak azért bocsátották meg, mert egykori férjeurát senkise tekinti komoly embernek - ez a szép kis néni, a ki tulajdonképpen kalandornő, mert az eszét és a szépségét felhasználva, olyan körökbe kívánkozott, a hová nem való, - ez a gőgös fellépésü, de alapjában vidám teremtés, a ki, ha látják, a márkizt játszsza, s ha nem látják, önfeledten csókolózik a vasuti kupéban, - ez a hölgyecske nem tartja a méltóságával összeegyeztethetőnek szóba állani velem, - velem, a ki nem kerestem az ő ismeretségét, s a ki csak véletlenül, az ő felszólítására kerültem melléje, - velem, a ki akármilyen kis helyet töltök be a világban, nem akarok más lenni, mint a minek születtem, mert akármilyen kis pont, de a magam ura vagyok!
Ejha!
Olyan nagy volna köztünk a társadalmi különbség, hogy akkor se szólhatna hozzám egy pár jelentéktelenül udvarias szót, a mikor minden illendőség ezt kivánja, még a legkezdetlegesebb illendőség is, a társaságon kivül találkozó művelteknek egymás irányában való, a hasonlóság és a viszonosság czimén joggal megvárható figyelme , az a köteles jóindulat, melylyel az ember embertársának tartozik?!
Vagy olyan alsóbbrendü alaknak talál, a kit megillet ugyan a jóindulat, de nem a figyelmesség?!
Úgy visz magával, a hogy a dadát vagy a zongorahangolót vinné?!
Nem vagyok túlságosan érzékeny, és szép asszonyoknak sokat meg tudok bocsátani, de ez egy kicsit sok volt a jóból.
- Nagyon sajnálom, méltóságos asszony - tört ki belőlem a jogos felháborodás - hogy visszaéltem a szivességével; mélyen sajnálom ezt, és bocsánatot kérek az ügyetlenségemért.
Bizonyára ostobaság volt, alkalmatlankodással hálálnom meg a kegyességét; s félek, hogy igen helytelenül cselekedtem, a mikor elfogadtam a jóságát, noha méltóságod biztosított róla, hogy ez a lekötelező szívesség nem az én csekély személyemnek szól, hanem azoknak, a kik vendégül fognak látni.
Most már nem tehetem jóvá a hibámat, de talán még kiérdemelhetem bocsánatát azzal, ha bebizonyítom, hogy, bár a látszat ellenem vall, a tolakodás szándéka nem volt meg bennem.
Ezekkel a jól kikerekített körmondatokkal, melyek híven fejezték ki a harag kívánta czerimóniás udvariasságot, igen meg voltam elégedve, s mikor elhallgattam , úgy éreztem, hogy némi - sovány - elégtételt szereztem magamnak.
Nem akartam lemondani erről a jóleső érzésről, annál kevésbbé, mert, mialatt beszéltem, úgy tett, mintha felelni akarna valamit.
De nem szólt közbe, s mire befejeztem, mást gondolt.
Elfordította tőlem a tekintetét, és nem szólt semmit.
Talán, mert nagyon sokat találtam mondani.
Önérzetem még sohase szenvedett ilyen súlyos vereséget.
Akkor se, a mikor a legvastagabb gorombaságokat írták a képeimről.
Nem tudom, mit adtam volna érte, ha nyomban ott hagyhatom, a hol van; de, sajnos , erről szó se lehetett.
Leszállani a kocsiról kész nevetség lett volna.
Azt mondjam neki: »Köszönöm a barátságot, de ha így bánik velem, akkor inkább megyek gyalog , torony iránt ?«
S meginduljak a sötétben, tudom is én merre, csak valahová az orrom után?
Világos, hogy a szemembe kaczag, s a kaland komikumát sohase heverem ki.
De mellette maradni is meglehetősen nevetséges volt.
Meghúzódni valakinek az oldalán, a ki szolga számba vesz bennünket, tovább is a szivességére szorulni egy hölgynek, a ki ily alaposan letárgyalta az embert - megalázó helyzet, még abban az esetben is, ha a krédóba került férfi minden hiúság nélkül való, a mit én nem mondhattam el magamról.
És mégis bele kellett törődnöm.
Mit tehettem volna?
Átkoztam a sorsot, mely oda kötött kiállhatatlan útitársamhoz, de meg kellett maradnom az átkozódásnál.
- Szép kilátások! - elégedetlenkedtem magamban, mialatt, némaságra kárhoztatva , gyűlölködő tekintettel nézegettem a sötétedő tájékot.
Vagy két óra hosszat ülni igy, a pellengéren, bizony keserves mulatság lesz!
És meglehet, nem az utolsó efféle mulatság.
Mert ha ilyen a tisztelt családnak a fiatalja, milyen lehet még az öregje!
Ha ennyi gőg szorult a jövevénybe, a kit az ősök arczképei lenéznek , mit várhatok a vén oligarchától?
De úgy kell nekem!
Mért ugrom bele minden őrültségbe!
Rossz sejtelmek kínoztak, s tisztán emlékszem, hogy e kellemetlen perczek alatt még bosszuságomat is elfojtotta egy határozott, erős előreérzés.
Az az érzés , hogy az ismeretlen helyen, a hová készülök, valami nagy, nagy megaláztatás vár rám.
Ennek a hatása alatt azon kezdtem tépelődni: nem volna -e mód kikerülni a kastélyt , eljutni valahogyan a fürdőbe, s onnan mindjárt visszautazni a nagyvárosba, mely nekem: az otthon, a magánosság és a nyugalom.
Egyszerre az úton valami világosságot vettem észre.
A világosság közelebb jött, s ez a fölfedezés olyan örömmel töltött el, mint a hajótörötteket a: »Föld!
Föld !«
Igen, az kocsilámpa!
És az a kocsi már csakugyan értem jön!
Ez egyszer nem csalódtam.
Mikor a szemközt jövő hintó a közelünkbe ért, a báróné rákiáltott az idegen kocsisra.
Amaz megállította a kocsiját; a miénk is megállott.
- A vasuthoz méssz, Gyurka? - kérdezte a báróné.
- Igenis, kezét csókolom.
- A pesti úrért?
- Igenis, azért.
- Aztán mért jössz ilyen későn?
- Kezét csókolom, csak most kaptam a parancsot.
- No hát fordulj meg, mert a pesti úr már itt van.
( Lám, lám, nem is lök ki a kocsijából!
Hanem én megyek.)
- De most jut eszembe - szólt aztán, felém fordulva - hogy a podgyászát az állomáson hagyta.
És meglehet, hogy még ma szüksége van rá.
- Hosszu utról jövök - feleltem - és azért szeretném, ha minél előbb hozzá juthatnék.
- Akkor hát jó éjt.
- Engedje meg a méltóságos asszony, hogy még egyszer megköszönjem a jóságát, és még egyszer bocsánatot kérjek.
- Nincs mért.
És a kezét nyujtotta.
Ez valamelyest kibékített vele.
De keztyüjének megérintése sokkal légiesebb élvezetet nyujtott, semhogy ez az érintés az emlékemben rekedt sok bosszuságot eloszlathatta volna.
Az út egy kicsit sokáig tartott... s a kicsinylés, melyben oly bőven részesített, egy kicsit tulságos volt... nem, nem tudtam neki megbocsátani.
- Megállj, szép asszony - fenyegetőztem magamban, mialatt Gyurka az állomás felé hajtott - megállj, még találkozunk!
És biztosíthatlak, hogy addig nem hagyod itt ezt az utálatos vidéket, míg elégtételt nem adsz nekem, teljes elégtételt, olyan elégtételt, a milyet csak szerelmes nő adhat! ...
Azt hiszem, a vasuti jelenet emléke hevítette fel ennyire a képzeletemet.
Annyi bizonyos, hogy okosabban cselekszem, ha más valamin töröm a fejem.
De nem tudtam elűzni magamtól a bosszu tetszetős gondolatát, s emlékezetem vissza-visszaszállt a bárónéhoz.
Úgy tetszett, mintha Gyurka kerülő úton vinne az állomásra.
A báróné társaságában mégis csak gyorsabban mult az idő, bár vele kevesebbet értekeztem, mint a barátságos Gyurkával.
A hosszu értekezésnek egyébként kevés volt a magja.
A báróné szokásairól Gyurka nem tudott sokkal többet, mint én; azt például, hogy mennyi időt szokott tölteni a fürdőn, nem sikerült kiszámítania.
Két nézet között ingadozott.
Az egyik véleménye az volt, hogy a báróné három hétnél tovább soha se marad a fürdőben, de ha másképpen tettem fel a kérdést, ahhoz a föltevéshez húzott, hogy bajosan megy el hamarább, mint három hónap mulva.
A vasutnál egy kis kellemetlenség ért.
Az őrt nem találtam az állomáson; utána kellett menni a faluba.
Ott ugyan könnyü volt ráakadnom, mert psychologiám egyenesen a kocsmába vezetett, de mégis időbe telt, míg a podgyászomat megkaptam.
Igy történt, hogy késő este lett, mire a kastélyba értem.
Mikor a hatalmas, sok tornyu épületnek az esti homályból kibontakozó sötét kőtömegét megpillantottam, az órám már majdnem tizet mutatott.
- Itt ugyan már senkit se találok ébren, a szolgákon kívül, de annál jobb - szóltam magamban.
Nagyon fáradt voltam, nem vágyódtam társaságra, s örültem, hogy nem kell átöltözködnöm csak azért, hogy egy csésze teát kapjak.
De a ki vendégül megy valahová: ne szőjjön terveket.
Ha kiléptél az otthonod négy fala közül, nem vagy többé a magad ura; nem azt teszed, a mit akarsz, hanem: a mit lehet.
És az az uj világ, a mely felé két szép fekete vitt, nem engedte meg, hogy pár percznyi mosakodás után nyugalomra hajthassam a fejem.
Még nem szállottam le a kocsiról, a mikor már gyanítottam, hogy baj van.
Azon a tájon, a hová Gyurka igyekezett, nagyon sok világosságot láttam, s nemsokára meggyőződhettem róla, hogy a kastélyban és környékén szép számmal vannak, a kik nem feküsznek le a tyúkokkal.
A közelben néhány nagy ház sötétlett: nyilván a gazdasági épületek.
De ezek körül is feltűnően sok árnyék mozgott.
S aztán lakóházak következtek: ezeknek már mindenikében égett a lámpa vagy pislogott a mécs.
- Teringettét, hisz ez Brüsszel! - dörmögtem olyan hangosan, hogy Gyurka hátrafordult.
- Mi az? - kérdeztem.
- Itt este nem szoktak lefeküdni az emberek?
Gyurka elértette, hogy hova vág a kérdésem.
- Hja, kérem, ennek így kell lennie, mert a kegyelmes úr nem tud aludni.
Mindenki sokáig marad szolgálatban; a méltóságos asszony nem érti a tréfát.
- Melyik méltóságos asszony?
- A főispánné méltósága.
( Értem.
A kormányzóról van szó.
A kis szürkéről, a ki mindenütt jelen van.)
- Aztán terhes a szolgálat?
- Bizony, kérem, itt nem úgy van, mint Késmárkon.
Itt dolgozni kell az embernek.
Pedig elég sok lélek állhatott a kegyelmes úr és tolószéke szolgálatára.
Mióta a jablonkai állomásról eljöttünk, három falut hagytunk magunk mögött, de ezekben mindössze se láttam annyi embert, a mennyit itt, a kastély közelében.
Valóságos telepen mentünk keresztül.
Gyárszerü, kéményes épületek meredeztek körülöttem; három, négy, Öt kéményt is számláltam.
Szeszfőzők, vagy mi a tatár.
A kegyelmes úr, úgy látszik, akármilyen feudális érzésü, ha pénzről van szó, halad a korral.
Közben a kastélyt szem elől vesztettük.
Most ismét felbukkant előttem, de láttam , hogy távolabb van, mint előbb képzeltem.
Még hozzá, jókora vargabetüt kellett csinálnunk, míg tornyait megközelíthettük .
Kőfallal kerített, óriási park zárta el az alsóbbrendüek világától, s ezt a parkot jó részben meg kellett kerülnünk.
Végre egy nyitott, nagy, vasrácsos kapu elé értünk, s Gyurka behajtott a százados fák közé.
Ezektől a hatalmas fáktól nem láthattam a kőtömeget egész kiterjedésében, de abból, hogy jó nagy távolságban mindenfelé világosságot láttam, kitalálhattam , hogy a kastélynak, azon az oldalon, a mely felé közeledtünk, két nagy épületszárnya van, s hogy a kocsi az egyik épületszárny felé tart .
Szemlélődésemből, mely egyelőre igen kevés eredménynyel járt, váratlan hang zavart fel: egy czifrán káromkodó férfinak a hangja.
- Hogy a mennydörgős mennykő üssön belétek!
Hát nem megmondtam, hogy jön!
Határozottan tiszteletet parancsoló hang volt, mely diadalmasan versenyzett volna bármely harsonával.
A káromkodásra senkise felelt, s hasztalan néztem körül, hogy honnan ered a szives fogadj Isten.
A harsona a sötétben, valahol a fák között szólalt meg.
De nem értem rá tanakodni, hogy vajjon kinek köszönhetem a furcsa vendéglátást , mert hirtelen nagy világosság csapott az arczomba, s a kocsi megállott.
A világosság egy nyitott ajtóból áradt ki, a melyhez öt-hat fokból álló kőlépcső és széles perron vezetett.
Ahogy oda tekintettem, a perronon két libériás inas jelent meg, a kik minden sietség nélkül, az előkelő helyen alkalmazott szolgák mértékletes szolgálatkészségével jöttek a podgyászomért.
Kiszálltam, s mialatt borravalót kerestem elő Gyurka számára, a park sötétje felől egy harmadik alak került elő, a ki már sokkal nagyobb ügybuzgósággal sietett üdvözlésemre, mint az inasok.
Ez az ügybuzgó harmadik egy deresedő szakállú , jóképü, feketesipkás úriember volt.
Hamarjában nem tudtam eldönteni, kit tiszteljek benne: családtagot -e, vagy valamely magasabb rangú gazdatisztet, de az nyomban kiderült, hogy az imént hallott harsonának ő a tulajdonosa.
- No brávó, a kutyafáját, csakhogy itt vagy! - harsogott.
- Ezek a marhák ...
Szervusz, kedves öcsém, isten hozott, én Sárossy vagyok!
( No lám, a főispán úr ő méltósága !)
Bemutattam magamat s megszorítottam a felém nyújtott kezet.
- Ezek a marhák megvárakoztattak, ugy -e? - folytatta a főispán, mialatt barátságosan megveregetvén a vállamat, feltuszkolt a lépcsőn.
- A lusta kutyák ! ...
Nem mozdulnak ezek, ha az ember nem hajtja őket, mint az állatot; mindig elkésnek, mindenünnen! ...
Hanem várj, mindjárt intézkedem, hogy legalább most már kényelembe tehessed magad!
De egyelőre nem igen tudott intézkedni, mert előbb meg kellett kérdeznie az egyik inast:
- Vilmos, hova kell vezetni a nagyságos urat?
Vilmos megmondta.
- Hát csak gyere utánam - biztatott - s azonnal intézkedem.
Mondtam, hogy a szolga is elvezet, s kár volna fáradnia.
De a világért se akart elereszteni.
- Ha magam nem ügyelek fel, ezek az állatok a legszükségesebbről se gondoskodnak !
Mindennek utána kell néznem; ezekre nem bízhatok semmit, éppen semmit, hogy a mennykő csapjon beléjük!
Végig mentünk egy hosszú folyosón, aztán fel az emeletre, mindenütt Vilmos nyomában.
A főispán ekközben elmagyarázta, hogy mért késett el a kocsi.
- Tudod, egy kis hiba történt.
A feleségem eltévesztette a napot.
Mindig azt mondta, hogy tizenhatodikán jössz és hogy tizenhatodikán kell érted küldeni a kocsit.
Mondtam neki, hogy jól van, majd intézkedem.
Persze, tizenötödikét kellett volna mondania, de rosszul emlékezett a leveledre.
- Bátyám téved; ma csakugyan tizenhatodika van, nem tizenötödike.
- Tizenhatodika?
No igen; tehát ha a feleségem nekem azt mondja, hogy te tizenhetedikén jössz, akkor én tizenhatodikán nem intézkedhetem, ugy -e?!
Elég az hozzá, mikor látja, hogy Gyurka még itthon van, akkor jut eszébe, hogy neked ma kell érkezned.
Persze, azonnal intézkedtem, de míg azt a lajhárt előkeritettem és ki tudtam kergetni a vasuthoz, no képzelheted!
Szóval, öcsém, az asszonyok szórakozottak, hanem azért bocsáss meg a feleségemnek...
- De kérem, bátyám...
- Tudod, öcsém, mit mond az orosz közmondás?
Azt mondja, hogy az asszony feje üres, mint egy tatárnak a pénzes tarsolya.
Ezt nem a feleségemre mondom, mert ő , szegény, nagyon szelid, jó asszony, de hát ő is csak asszony, és azt, hogy egy előre kijelölt napot megjegyezzen magának, ne várd tőle, mert hát neki is hosszú haja van...
Ejnye, hol van az az állat?
Vilmos eltünt előlünk, s az első emeleti folyosó egy elágazásához jutva, vezetőm nem tudta elhatározni, hogy jobbra vagy balra forduljunk -e?
- Nézd ezt a bivalyt! - mérgelődött a főispán - épp akkor nincs itt, a mikor szükség volna rá!
Elfelejtettem, hogy melyik szobát mondták, és ez a vadállat nem tartja itt az orrát!
Pedig az imént, a mikor nem kellett, itt lábatlankodott előttünk, hogy az ember majd a sarkára lépett.
De ne félj, majd rendet csinálok én ezek között!
Olyan éktelenül káromkodott, hogy azt hittem, az egész ház össze fog szaladni.
De a kastélyban már megszokhatták ezt a hangot, mert egy szolga, a ki szembe jött velünk, nyugodtan sétált el mellettünk és füle botját se mozdította.
- Nem láttad Vilmost? - rivallt rá a főispán.
- Vilmost?
Nem - felelt a szolga, és tovább ment.
- Agyonverem a gazembert - szólt hozzám a főispán.
Bár régi dolog, hogy az ugató kutya nem harap, s az igéretet különben se lehetett szó szerint venni, éppen mentegetni akartam Vilmost, mikor a keresett egyszerre csak megszólalt mögöttem:
- Erre méltóztassék.
A főispán egy rövid és minden kegyelet nélkül való megemlékezést hevenyészett Vilmos öregatyjáról, de Vilmos, mintha nem is hallotta volna ezeket a tartalmas megjegyzéseket, tovább is csak hozzám intézte a szót:
- A méltóságos asszony üdvözletét küldi és kérdezteti, hogy a nagyságos úr a szobájában parancsol -e vacsorát vagy át méltóztatik fáradni az ebédlőbe ?
Tizenegyig az uraságok fenn vannak.
Kértem a főispánt, hogy mentsen ki, mert mire illedelmes alakban jelentkezhetném a méltóságos asszony előtt, már oly kései lesz az óra, hogy a világért se merném zavarni, és így tovább.
Vilmos meghajolt, mintha neki szóltam volna.
Aztán bevezetett a szobámba, vagy jobban mondva: a termeimbe, melyek pontról pontra igazolták a mestert és igéreteit.
- Ha nem leszek terhedre - szólt a főispán - nálad maradok, míg a szivaromat elszívom.
A feleségem irtózik a füsttől, és én ugyan nem vagyok barátja az asszonyi szeszélyeknek, mert azt tartom, a mit az orosz közmondás...
Tudod, mit mond az orosz közmondás?
Azt mondja, hogy: »Szeresd a feleségedet, mint a lelkedet, és rázd meg, mint a gyümölcsfát.«
Nekem már ez az elvem, öcsém, s mondhatom, ha az én feleségem olyan volna, mint az asszonyok nagy része, én , barátom, összetörném a csontját.
Mert nagyon igaza van az orosz közmondásnak ... tudod -e, mit mond az orosz közmondás?
Azt mondja: »Minél többször vered meg a feleségedet, annál jobb lesz az ebéded.«
Ez szent igaz, s neked megvallhatom , öcsém, hogy én zord ember vagyok, a kitől rettegnek, mert kiméletlen erély lakik bennem, s kereken ki szoktam mondani a véleményemet... és bizony, barátom , beszéljenek nekem akármit lovagiasságról, gyöngédségről, és más efféle ostobaságot, engem nem bántana a lelkiismeret, ha félholtra vernék egy rossz asszonyt, mert: verd a bundát, és meleg lesz, verd az asszonyt, és hű lesz hozzád...
De az én feleségem szelid, csöndes asszony; meglátod, egészen az ellentétem.
Bennem sok a zsarnoki vonás, az akaratom vas, a karom kemény, a szavamjárása durva... ő, szegény, maga a gyöngeség.
Azért kimélem az egészségét, s ha vacsora után el akarok színi egy vagy két szivart, inkább kimegyek a parkba .
Ott maradjak az ebédlőben, szivar nélkül, egy sereg lány és asszony között?! ...
Örülök, ha nem látom őket.
A zsarnoknak szemmelláthatóan jól esett, hogy szelid, csöndes feleségétől távol , szabadon szivarozhat.
Őszintén megvallva, igen szerettem volna megszabadulni tőle, mert nagyon fáradt voltam.
De ezt csak itt vallom meg; neki egy kukkot se szóltam érzelmeimről.
Sőt ellenkezőleg.
A mikor hirtelen eszébe jutott, hogy: »De kedves öcsém, mondd meg őszintén, nem vagyok terhedre ?« - megesküdtem, minden szentekre, hogy a világért se tudnék aludni, s nélküle el kellene sorvadnom unalmamban.
Volt bennem annyi » élni tudás «, hogy nem ugrottam be mindenkinek, a ki az őszinteségemre hivatkozott.
Ismerem ezt a szólásformát, s tudom, mit jelent.
Ha félreérted, és csakugyan őszinte vagy: ugyanaz az ember, a ki előbb könyörgött a nyiltságodért , azt fogja mondani rólad, a hátad mögött, hogy kiállhatatlan fráter vagy, a kiben nincs egy garas ára illendőség-érzet.
Már pedig én nem akartam megharagítani a vendégemet.
Gyanítottam ugyan, hogy akármennyire szeret intézkedni s akármilyen hévvel játszsza a házigazdát - előkelő hivatala és lármás beszéde ellenére - igen keveset számít a családi tanácsban: de arra gondoltam, hogy senkit se jó kicsinyleni, s nem lehetetlen, hogy ebben az ismeretlen világban, nem tudom micsoda veszedelmek közepett, még szükségem lehet rá.
Azért letagadtam a csillagokat az égről, s marasztaltam, a míg csak maradt.
Egy jó darabig nem is mozdult mellőlem, de a mikor észrevette, hogy a második csésze tea után már nagyon laposakat pislantok, végre-valahára komolyan búcsúzni kezdett.
- De ideje, hogy menjek - szólt - mert a szegény asszony nem tudja, hová lettem.
( Az ember azt hitte volna, hogy a méltóságos asszony azóta izgatottan járkál a szobájában, aggódva pillant ki a sötétbe, s kétségbeesetten tördeli a kezét.)
- Akkor hát a viszontlátásra, kedves bátyám!
Megrázta a kezemet, és biztosított:
- Ne félj semmit, itt nem fogsz unatkozni.
Majd intézkedem, hogy jól érezd magad.
Ezzel aztán magamra hagyott.
Majdnem egy óráig volt nálam, és ez alatt az idő alatt megtöltötte a szobámat szivarfüsttel, a fejemet pedig orosz közmondással.
A szobát is, a fejemet is szellőztetni akartam egy kissé, s noha már erősen kívánkoztam a hálószobába, a honnan egy hatalmas sárgaréz-ágy hívogatóan kandikált ki, előbb kinyitottam az egyik ablakot.
Mialatt felhúztam a függönyt, s az ablakpárnát félre téve az egyik sarokba , kikapcsoltam a külső ablaktáblákat, még egyre az imént hallottak jártak a fejemben:
- Ha az orosz nép lelkivilágát csak azokból a közmondásokból lehetne megítélnem, a melyeket a rusznyákok főispánjától hallottam, azt kellene gondolnom, hogy a szlávoknál aggasztóan elharapózott a nőgyűlölet...
» Ha reggel megvered a feleségedet, ne feledd el délben ujra kezdeni a dolgot.«
Ez lehet czélszerü, de semmiesetre se lovagias...
» A hová az ördög nem tud eljutni, a fiatal feleségét küldi el.«
Ez inkább csak gúnyos czélzás, mint arany szabály, de a csúfolódó szándék itt se valami gyöngéd...
És hogyan egyeztessem össze ezt a közmondásokba fojtott nagy keserűséget azzal a sok széppel és jóval, a mit a főispánné ő méltósága csöndes szelidségéről hallottam?! ...
Attól tartok, hogy ez a káromkodó zsarnok, a kinek minden második szava: »százezer mennydörgős mennykő «, az a bizonyos »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád !« - s az előbb hallott élet-bölcseségben egy elnyomott lélek szubjektivitása rejtőzködik, megtörve s meglapulva.
De a nyitott ablakon betóduló májusi levegő másfelé terelte gondolataimat.
A langyos szellő felélénkitett, s mintha elfujta volna kábultságomat.
Már nem éreztem semmi törődöttséget.
Az éles, friss levegő ott tartott az ablaknál .
Visszatettem a párnát a helyére, rá könyököltem, s kiváncsian tekintgettem ki a sötétbe: merre vagyok? mi van a közelemben? láthatok -e valamit az éjszakában is?
A ki valaha késő éjjel érkezett meg egy uj, érdekes és egészen ismeretlen világba , bizonynyal ismeri ezt a kiváncsiságot.
Szemközt, alattam és fölöttem, jobbra, balra és mindenfelé, nagy, sötét ablakokat pillantottam meg.
Szobáimat a rengeteg épület egy másik részétől szűk udvar választotta el.
Kik szunnyadhatnak ezek mögött a nagy, sötét ablakok mögött?
Azok, a kik ilyenkor még nem tudnak aludni, a kastély más részében lehetnek.
Itt mély csöndesség ült mindenen.
A földszint se volt világos.
Némi tanakodás után annál a föltevésnél maradtam, hogy az épület egy lakatlan részét nézegetem .
Alighanem itt szokták elszállásolni, vendégjárás idején, a vadász urakat.
Vagy az unokatestvérek és más kisasszony-rokonok egy csapatját, mikor a szokottnál is többen jönnek össze.
De egyszerre zongorahang ütötte meg a fülemet, s ez a hang abból az irányból jött , a hová nézegettem.
Tehát mégis laknak odaát.
Valamelyik belsőbb szobában szólhatott a zongora, mert hangja kissé tompultan hatott el hozzám, s az ablakok sötétek maradtak.
Figyelni kezdtem a zongoraszóra.
Nini, hisz ez a »Fekete dominó «! ...
Igen , igen... ez Angela belépője, az első felvonásbeli románcz, mely így kezdődik:
- Tündér vagyok! ...
És mialatt, az ária ismétlődésében, másodszor hallgattam végig Angela kedves , kissé melankolikusan vidám bemutatkozását, eszembe jutottak a mester szavai : » Nem hiszed, hogy vannak tündérek?
Sajnállak ...«
Tessék, egy már jelentkezik!
Ha ugyan hihetek annak, a mit a zongora mond.
A zongora egyébként mindjárt elhallgatott, sajnálatomra.
Már egy cseppet se voltam álmos; fáradtságom eltünt, s a kiváncsiság egyre erősebben dolgozott bennem.
Még az a csekély életjel is érdekelt, a melyet az imént a zongora közvetített.
Végre is, a zenénél semmi se mond többet.
Mondd el sorra, melyek a zeneszámaid, s megmondom, ki vagy.
Határozottan megbántam, hogy nem mentem át az ebédlőbe .
Mindenesetre láttam volna egy pár leány-arczot, s kellemesen töltöttem volna az időt.
És most nem izgatna az érdeklődés.
A mint így méláztam és bámészkodtam, hirtelen úgy tetszett, mintha egy leányfejet látnék a velem szemközt levő sötét ablakban.
Eleinte azt hittem, hogy csak képzelődöm.
» Bolond vagyok! - szóltam magamban - leányokról álmodoztam, és ime , már mindenütt leányokat látok, mint a fáradt vándor, a ki a Hortobágyon mindenfelé falu-tornyokat lát.«
De nem értem rá sokáig kérdezgetni magamtól, hogy csakugyan képzelődöm -e, mert a sötét ablak kivilágosodott és megnyilt, a leány-arcz pedig megjelent a jól látható, a kétségtelen valóságban, és rám szólt:
- Jó estét.
Hogy, hogy nem, ebben a perczben elment az eszem.
Talán mert egyszerüen rám szólt , ismeretlenül, a késő éjszakában... igen, főképpen ez lehetett az oka, hogy az első pillanatban gyönyörü kis szobacziczának néztem.
De talán azért ment el az eszem , mert egy nagyon, nagyon bájos arcz mosolygott rám, s akármilyen késő éjszaka volt , előttem egyszerre földerült a világ.
Elég az hozzá, így feleltem:
- Jó estét, mennyország!
- Miért nevez mennyországnak? - kérdezte.
- Mert kék ruhája van - feleltem - és kék ruháján apró sárga csillagok vannak , mint az égen.
Nevetett, és nevetésének zengése engem arra a csilingelésre emlékeztetett, a mely régen, nagyon régen, tudtomra adta, hogy megnézhetem az első karácsonyfámat.
- A hasonlat nagyon megtisztelő - szólt, s komolykodva, de pajkosan bicczentve meg a fejét, mind a két karjával rátámaszkodott az ablakpárkányra - és köszönöm a bókot.
De attól félek, hogy téved, és hogy valami nagyon mélyen bele ne essék ebbe a tévedésbe, azt hiszem, jó lesz, ha bemutatkozom.
Maga engem szobalánynak néz , ugy -e?
- Én?! - kiáltottam fel, megbotránkozást tettetve, mert most már nem lehetett kétségem, hogy nagyot tévedtem.
- Én?!
De nagyon hirtelen mehettem át egyik hangból a másikba, vagy buzgóságomban a kellőnél magasabb hangot ütöttem meg - soha se szinészkedjék az, a kinek ez nem mestersége - szóval kiérzett a hangomból, hogy hazudom, s képmutatásomnak egy csepp sikere se volt.
- Ön!
Ön! - bizonykodott kétszer is, a hogy én előbb kétszer tagadtam meg magam.
- Ne is tagadja!
Nem szeretem, ha valaki hazudik, még ha tréfából teszi is.
Maga engem szobalánynak nézett, mert nagyon egyszerü ruhában lát, és mert nem vártam meg, míg annak rendje és módja szerint bemutatják.
No hát ez nem baj, de hogy hamarjában sokat ne találjon mondani, figyelmeztetnem kell, hogy nem vagyok szobalány, hanem höher, höher... mert én a Burgfräulein vagyok, urnője mindannak , a mit itt lát, vagy nem lát, s holnaptól fogva a maga kritikusa, szigorú kritikusa...
És ennek a különös bemutatkozásnak is nevetés volt a vége.
Ó, ez az édes, csengő, ifju nevetés!
Most, a mikor egyetlen örömöm az, hogy papirra teszem az emlékeimet, most, a mikor... de ne beszéljünk a jelenről... ó , milyen boldog volnék, ha csak még egyszer, egyetlen egyszer hallhatnám ezt a nevetést!
Akkor, emlékszem tisztán, hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki.
Először is megint hazudni akartam.
Hogy már azért se nézhettem szobalánynak, mert hallottam, hogy zongorázott.
De attól tartottam, hogy megint ostobaságot találok mondani.
Mert hátha nem ő zongorázott?!
Elnyeltem tehát az első ötletemet, s ő nem várta meg, míg ujat eszelek ki.
- Furcsának találja, ugy -e - folytatta - hogy a megismerkedésnek ezt a szokatlan módját választottam?
Tudja, a hogy a zongoraszobából egy pillanatra benyitottam ide, észrevettem, hogy maga még fenn van, kinéz az ablakon, és mereng, a hogy én szoktam.
Hopp, szóltam magamban, ez a megismerkedésre a legalkalmasabb pillanat !
Miért várnám meg, míg holnap reggel a nagypapa bemutatja: »No itt van, és most már hagyjatok békében !«
Megjegyzendő, hogy én nagyon elkényeztetett leány vagyok, és azt teszem, a mit akarok.
Nem tudnám megmondani, mért tetszett nekem ez a »megjegyzendő «, a nevelőnői stilusnak ez a szerény kerti virága.
Csak azt bizonyithatom, hogy én már ekkor el voltam ragadtatva.
Az előbb, mikor szobacziczának vagy nem tudom minő házikisasszonynak néztem , felvillanyozott a látása: »Ohé, itt nem fogok unatkozni !« - ujjongtam magamban .
Most egészen mást, valami csodálatos jólétet éreztem, a minek nem tudtam volna okát adni.
Folyton egy német verssor kóválygott a fejemben, Mirza Schaffy egy sora: »O, wenn es doch immer so bliebe !«
És mert egyszerüen el voltam ragadtatva, érthetetlenül és bután - világos, hogy legelsőbben a csúfolódás szólalt meg az ajkamon.
( Pedig, mily idegen volt tőlem , ebben a pillanatban !)
- No, azt látom.
- Rosszalja? - kérdezte megütközés és szemrehányás nélkül.
- Akkor hát el kell mondanom, hogy nagyon kiváncsi voltam magára.
Tudja maga, hogy én voltam az, a ki kezdettől a mellett kardoskodott, hogy magát kell meghívni?
- Nem, ezt nem tudtam.
- Pedig úgy van.
A nagypapa haragudott, mikor az öreg mester azt irta, hogy így meg úgy, ő már csak a köszvényénél marad, és egy másik öreghez akart fordulni .
Megjegyzendő, a nagypapa egy kicsit elfogult az uj emberekkel szemben, és semmi jót se vár a fiatalságtól.
De én bizonygattam, hogy a mesternek van egy nagyon tehetséges tanitványa, s a mester váratlanul segítségemre jött.
És ha már erről van szó, egy bizalmas vallomást kell tennem.
- Kérem.
- Tehát ne vegye rossz néven, de én csak a sokszorosításból ismerem a maga műveit , és mondhatom, hogy nekem nem mind tetszik, ó, éppen nem mind!
A tájképei hagyján , de a női arczképei... no tudja, nem értem, hogy ezeken a hölgyeken mi a lefesteni való.
A mythologiai képeiről nem is beszélek; van köztük egy... nem haragszik meg az őszinte kritikáért? ... az egyszerüen fuj!
- És mégis méltónak tart a pártfogására?
- Igen, mióta megláttam az arczképét a »Magyar Művészet « -ben.
Lássa, ez igen jó arczkép.
A hogy megláttam, azt mondtam magamban, a kinek ilyen jó arcza van, annak derék embernek és tehetséges művésznek kell lennie, bár néha méltatlan tárgyra pazarolja az ecsetet és a vásznat.
Képzelheti, milyen kiváncsi voltam, nem csalt -e meg az arczkép?
- Nos, nem csalta meg?
- Nem.
Ön tetszik nekem.
Olyan egyszerüen mondta ezt, hogy nem tulajdoníthattam a szavainak más értelmet , mint hogy: »Igen, ön tetszik nekem; persze ennek semmi jelentősége.«
De a hangjában annyi becsületesség csengett, hogy arra kellett gondolnom:
- Épp ilyen egyszerüen mondaná azt is, hogy: »Szeretlek.«
És, különös, mialatt elbeszélte, mit olvasott rólam a «Magyar Művészet « -ben , folyton egy kérdés járt az eszemben, egy olyan kérdés, mely azelőtt soha se foglalkoztatott, mert nem is tartottam kérdésnek, s eddig egy rövid »nem « -mel intéztem volna el az egészet.
Azt kérdeztem magamtól:
- Lehetséges -e, hogy egy férfi és egy leány megszeressék egymást mindjárt az első látásra?!
A hogy Rómeó és Júlia megszeretik egymást, s a hogy a régi regényekben ez minduntalan megtörténik?!
Vagy lehetséges -e, hogy akár csak az egyik is örökre rajta felejtse a szemét a másikon?!
Előfordul -e az életben is az a bizonyos » villámcsapás «, melyről a költők és a regényírók annyit tudnak mesélni?!
Nem, most sem hittem ebben a hagyományban.
De a velem beszélő kis leány hangjának a zenéje valami sajátságos vonzódást ébresztett fel bennem.
Ez a hang uj volt előttem, és mégis ismerősnek tetszett.
Hallatára megremegtek összes, régóta szunnyadó emlékeim, s csudálatosan édes érzés fogott el.
Mint a hogy a csipős hidegből a kandallóhoz eljutó utast átjárja a kellemes meleg, át meg átjárt a jólét valamely szokatlanul erős és tudatos érzése.
A szeretőim közelében soha se tapasztaltam effélét.
De ez a gyermekiesen üde, kedves hang, nem tudom minő titokzatos úton, azonnal beférkőzött a lelkem legmélyébe.
Esküt tettem volna rá , hogy minden helyes és jó, a mit csak gondol; szerettem volna segítségére lenni, ha valamire törekszik, szerettem volna gondját viselni, oltalmazni, örömet okozni neki; hálából a jólétért, melyet öntudatlanul szerzett nekem, hirtelen keletkezett barátságot éreztem iránta; és máris aggodalommal gondoltam rá, hogy lesz idő, a mikor ezt a kedves hangot nem fogom hallani többé.
Ez volna a »villámcsapás «?
A szerelem - első látásra?
Nem hittem.
De mit is beszélek: »első látásra «?! ...
Hisz nem is láthattam jól!
Mögöttem is , az ő szobájában is, két-két villamos-körte égett, de mind a ketten árnyékban voltunk, mert a szűk udvarból, mely elválasztott bennünket, sehonnan se sugárzott felénk világosság.
Alattunk és felettünk köröskörül mindenütt vak homály ült.
Hogy szeme csupa ragyogás, hogy mosolya elbájoló, s hogy arczocskája formás: azt így is láthattam.
De jól esett arra gondolnom, hogy a nappali világosság, az apró árnyalatokat is feltáró, teljes nyiltságával nem fogja lehűteni lelkesedésemet.
S mialatt csacsogott, már nem is tudom miről, szinte kinéztem a szememet, hogy jobban lássam.
Az ablak félhomálya nem engedte, hogy kedvemre kigyönyörködhessem magamat, de lassankint, a mint egy kissé megmozdult az ablakpárkányon, el-elfogtam arczának legfinomabb vonalait is, csak szinei kerülték ki vizsgálódó tekintetemet, és alakját nem láthattam eléggé.
Annyit azonban észrevehettem, hogy tizenhat esztendejéhez képest gyönyörüen fejlett kis teremtés, a ki holnap délelőtt nem fog kiábrándítani.
És a mint egyre jobban láttam, egyre erősebbé vált bennem egy uj s érthetetlen érzés, a melynek mását eddig sohase tapasztaltam.
Úgy tetszett, mintha ezt az édes arczot, ezt az egész kedves valóságot már rég ismertem volna.
Régesrég, a mikor ő talán még nem is volt a világon.
Hol láttam?
Álmomban?
A születésem előtt?
Most a mi szegény, púpos Jánosunkról beszélt, és azt mondta el, hogy látta Jánosnak egy képét, fájdalom, csak a »Magyar Művészet « -ben, a Madonnát a kis Jézussal, és hogy ő ennél szebb képet sohase látott; milyen kár, hogy a ki ezt festette, az a nagyszivü, nagytehetségű ember, nyomorék, szegény!
Aztán hirtelen azt kérdezte tőlem:
- Mondja, magas ember ön?
- Félek, hogy hórihorgasnak fog találni.
Miért kérdi?
- Kiváncsiságból.
Mindig csak a mellképét láttam, és ebből nem tudtam kitalálni , hogy magas -e, vagy alacsony.
Nem tudnám elmondani, hogy ezek a gyerekes szavak mért hatottak meg mélyen.
A kislányosan naiv kérdésnek nem lehetett semmi komoly jelentősége.
Ezt a kérdést bizonynyal az eszmetársitás szülte, s ily nyiltan nem mondathatta el más, csak az az ártatlan kiváncsiság, mely nem is sejti, hogy az efféle kérdések mögött mellékes gondolatok is lappanghatnak.
Asszony nem kérdezne ilyet; ha leány kérdi , ez azt jelenti, hogy nem tudja, mit lehet az ilyen kérdésbe belemagyarázni; hogy gyermek, a ki ártatlanságában nem fél az én gondolataimtól, s nem gyanítja, hogy ez után a kérdés után mit képzelhetek arról, hol kalandoznak az ő gondolatai.
És mégis - most már nem tartok attól, hogy nevetséges elbizakodottsággal fognak vádolni, a mi sohase volt a betegségem - megvallom, keresztülvillant a fejemen , hogy hátha ezt s, gyermeket, félig tudtán kívül, ugyanolyan gondolatok foglalkoztatják, a minők engemet?!
És erre a nem valószínű, de nem is lehetetlen föltevésre, mély megilletődés fogott el.
Valami ünnepies komolyság, a melybe bele borzongott a hátam.
Az ember néha érzi maga körül a végzet szárnycsapásait.
Ritkán bár, olykor keresztül fut rajtunk egy hideg sejtelem, hogy az örök ellenség kiterjesztette fölénk óriási, sötét denevérszárnyát.
Pedig verőfényen járunk.
Az apa gyermeke bölcsőjénél, a menyasszony a templom hajójában, a hajós a tökéletes szélcsendben egyszerre minden érthető ok nélkül összerázkódik.
Mert egy árnyék vonult el a szeme előtt.
Ilyen árnyék vonult el az én szemem előtt is; s az a hideg sejtelem futott rajtam végig.
És - mit tudom én, mért? - az ártatlan kiváncsiság gyerekes szavaira szivemben a kötelességérzet dobbant meg.
Mintha ez a kedves csacsogás valami nagy feladat elé állított volna.
A hős hazafi, a ki ünneplőbe öltözve megindul a templom felé, hogy átvegye a püspök kezéből a dicső elődök kardját, - mikor megkondulnak a székesegyház harangjai, s komor, mély zengésük elmondja, hogy neki ott kell maradnia a harczmezőn, a dicső elődök kardjával - nem érezhetett ünnepiesebb megilletődést.
Észrevehetett rajtam valamit, mert megkérdezte:
- Mért lett egyszerre olyan komoly?
Csak nem azért, mert folyton a mások képeit dicsérem?
Én azt hiszem, hogy maga nem hiú.
- Egy cseppet se vagyok az.
- Örülök, hogy nem tévedtem.
Én se vagyok az.
Pedig ha egy leány hiú, az még megbocsátható, ugy -e?
De a férfiban a hiúság már kiállhatatlan.
Nincs igazam?
- De mennyire igaza van!
- Azt hiszem, mi nagyon sokban egyetértünk.
E szerint bátran kritizálhatom a képeit, ugy -e?
- Hogyne!
Sőt, ha megengedi, segédkezni fogok, és olyan buzgalmat fejtek ki ezen a téren, hogy meg lesz elégedve velem.
Meg fogom mutatni azokat a hibákat is, a melyek talán elkerülték a figyelmét.
- Megbántottam?
- Dehogy bántott meg!
Én komolyan beszélek.
Igazán nincs bennem művészi hiúság .
Nagyon jól tudom, milyen gyönge dolgokat festettem.
De nagyon szeretnék valami szépet csinálni.
És ez a vágy ér bennem a legtöbbet.
- Hát a »Tavaszi reggel «?
- Az egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz.
- No, azt látom, hogy nincs elbizakodva.
De most jóéjszakát mondok.
- Engedje meg, hogy előbb megkérdezzek valamit.
Ki zongorázta az imént azt, hogy : » Tündér vagyok ...«
- Én zongoráztam.
A »Fekete dominó« volt az.
- Igen, Angéla bemutatkozó dala, mely így kezdődik: »Tündér vagyok ...«
- Úgy?
Azt nem tudtam.
De jó éjt.
- Jó éjt.
- Azaz, hogy a viszontlátásra, holnap, délelőtt!
- A viszontlátásra!
Visszahúzódott, s betette az ablakot.
Néhány másodpercz multán a két villamos körte elsötétedett, s egy darabig nem láttam semmit.
Majd ismét fényesség csapta meg a szemem; egy ajtó nyilt meg odaát, s a mint a sötét szobából átment a kivilágított belső terembe, egy pillanatra jól láthattam fiatalos, de szépen kifejlett alakját.
Én is betettem az ablakomat, s bár a látomás minden álmosságot kivert a fejemből , elhatároztam, hogy le fogok pihenni.
Bizony már jó késő volt.
Átmentem a hálószobába s lefeküdtem.
De sokáig nem tudtam elaludni.
Izgatott, rosszkedvü és elégedetlen voltam.
Reggel óta nagyon sok történt velem, s elmondhattam Titus császárral, hogy a napomat nem vesztettem el.
De mindaz, a mi történt, csak arra való volt, hogy nyugtalanná tegyen.
- Szép kilátások! - zsörtölődtem magamban, mialatt egyik oldalamról a másikra fordultam, hogy talán amott találom az álmot.
- Ha úgy folytatódik, a hogy kezdődött, csinos élmények várnak rám és szegény önérzetemre!
Először is az az asszony!
Határozottan úgy bánt velem, mintha egy konfidens cseléddel lett volna dolga.
Festő, vagy mázoló-legény, úgy látszik, mindegy neki.
No megállj!
Úgy fogsz vonaglani előttem, mint Derblayné ő nagysága az utolsó felvonásban! ...
De hát a többiek... mit várhatok a többiektől?!
A meztelen igazság az, hogy nem azért hívtak ide, mintha valami nagy véleménnyel volnának a képességeim felől, hanem mert a képes ujságban mutatósabb alak voltam, mint a púpos János! ...
Igaz, hogy az a bájos teremtés, a ki csak nemrég tünt el a szemem elől, mindennel kibékített... de éppen ez volt a legnagyobb aggodalmam!
Már világosodott, a mire elaludtam.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE