Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Jön a hajnal
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
8
Bekezdés
1271
Mondat
3074
Szó
29001
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HARMADIK FEJEZET.
Lőrincz az illésházi park felé sietett, s nem gondolt édes apjával, a kinek akarata keresztbe akarta szegni az övét.
Izgatottságában azon az egy lázas gondolaton kivül, mely egész lényét betöltötte, semmi egyebet nem érezett .
Gyönyörűséges volt ez a gondolat, de sötétség gyakorta a szerelem izgalmas utja .
Elég bő és elég érdekes arra, hogy egy három kötetes pszichológiai műnek elegendő alkalmat nyujtson a benne levő érdekességnek alapos tönkretételére.
Az, hogy megbántotta édes apját, nem jutott eszébe mostan.
Miért állott az utjába ?
Vissza akarta tiltani.
Mitől?
Kérte.
Miért?
Kérés!
Mit ér a kérés!...
Hatalmasabb igézet lebeg az ember fölött, semhogy azt kéréssel vissza lehetne verni.
A mindent átfogó teremtés kél harczra földi akarattal és legyőzi diadalmasan a maga erejével, mely benne van a levegőben , vizben, földben, emberszivben, benne a hus szálaiban, a vérben, a csontokban, hogy reá kényszeritse a vergődő eszes férget arra az utra, melyen el lehet érni a földön az örökkévalóságot.
Gyenge fűszálak hajladoznak egymás fölé az erdő mélységében, s a törpe bokrokról vágyakozó madár hivja maga mellé társát.
Mi vár ezen az uton?
Nem kérdezzük.
Nagyon kicsi az ember és nagyon tehetetlen, a mikor erről a homályos utról van szó, melyen Lőrincz keresi most a benne fogamzó uj lélek számára a testet.
A mint közelebb érkezett az illésházi park százados tölgyfáihoz, lassabban ment .
Szándékosan lassitotta járását, hogy későbben érjen oda.
A lepke bolond csak.
Az egyszerre belerepül a lángba...
Lőrincz tudta, hogy Illésházi ma reggel megérkezett, jól tudta azonban azt is , hogy az apa és a leány között nem olyan tulságosan bizalmas a viszony, hogy Illésházi Blanka e miatt rendes reggeli sétáját elmulaszsza.
Ebben a föltevésében nem csalódott.
A leány husz éves.
Nem szép, csak érdekes.
Minden vonásában urhölgy.
Finom , előkelő, de csupa ideg, erő és érzékenység.
Lőrincz elmélyedve, áhitatos komolysággal nézte egy bokor mögül, a hová meghuzódott.
Nyulánk testének egy-egy fáradt mozdulatára forróság verte ki arczát .
Bámulta a sárga napernyőjét, rózsát a derekán, a csipkét a mellén; mindent szeretett és minden meghatotta.
A leány nem ügyelt rá.
Leült egy padra, a mely árnyékban volt, hátravetette gömbölyü, meleg karjait a karfán, s elkalandozott valahová szemeivel a messzeségbe.
Nedves, nagy szemei voltak és mélyek, tengermélyek...
Kiragyogott belőlük a lelke s valami heves, unszoló vágyakozás, a mely szomoruságot fakaszt abban, a ki nézi.
Azt gondolod magadban, hogy lehetetlenségről van szó.
Hogy azok a szivárványos álmok, melyeknek örökös rajzása fényesebb a keleti regék tündérvilágánál, melyről beszédet mondott egykor a dajkánk mesemondó ajka, nem egyebek bizony meddő sóhajtásnál.
Tán tul a fellegeken, az örök világban betelik egyszer, a mit idealant szappanbuboréknak nevez majd, asszonnyá válván, a leány...
Lőrincz e pillanatban előre lépett, s mélyen meghajtotta magát.
A leány reá emelte tekintetét és intett, hogy jőjjön közelebb.
- Félóra óta várom, - mondotta csendesen, - sürgős beszédem van önnel.
- Parancsoljon velem.
- Miért nem jött hamarabb?
Már nyolcz óra.
- Nem lehetett...
- Ah!
Az atyja?
- Igen.
- Kérem foglaljon helyet.
Ha hamarabb jött volna, hosszasabban mondhatnám el, a mit tudtára kell adnom.
Igy gyorsan végeznem kell.
Hová néz?
Sajátságos, hogy ön legnagyobb előszeretetet a temető iránt érez.
Most is oda néz.
- Szép hely... mormogta Lőrincz.
- Nem mindenkinek.
Ahhoz sok szenvedés kell...
Mi baja megint?
- Semmi.
- Semmi?
Mindene megvan, a mit akar, s ön mégis lázong.
Azt olvastam valahol, hogy az ön lelkiállapotával rokonszenvező emberek csinálják a forradalmakat...
Igaz ez?
- Meglehet, felelte Lőrincz, s hozzátette epésen: pedig mindenem megvan, a mit akarok.
Napjában háromszor kapok enni, ruhát is adnak, egy zugot is, a hol aludjam.
Mit is akarok én?
Lássa, vig élet ez az enyém, nincsen panaszra okom.
Ott hagytam a fővárost és idejöttem azután az álom után, melyet annak idején a magam privát mulatságára festettem meg.
- A városban? - kérdezte szigoruan a leány.
- Igen.
Ne tartson, kérem, semmitől, sohasem szerettem a "lágy tónusokat "...
Csak azt akarom mondani, hogy azért a haszontalan életért, melyet itten élek, többé már nem szégyenlem magam.
Egy darabig szégyeltem, de most már hozzá vagyok szokva.
Nem csinálok semmit, nézem a füvek növését, megjósolom másnapra az esőt, s ha szellemi élvezetek szükségét érzem, neki ülök a kalendáriumnak és azt olvasom.
Közönséges , érdes, lusta paraszttá változtam át; az a nevem -
- Mit beszél uram...
- Paraszt, paraszt, ismételte hevesen Lőrincz.
Bocsásson meg, hogy itt falun meg mertem szólitani.
A városban más volt...
Ott én is intelligens ifju ember számba mentem, a kiről csak azt tudták a társaságban, hogy nagyon gazdag.
Itt azonban más.
Itt olyan rettenetesen mély az a különbség, a mely az én pénzes-zsákomat az önök griffes czimerétől elválasztja, hogy még csak gondolni sem lehet reá.
A hölgy rosszkedvüen intett.
- Ma nagyon unalmas, barátom.
- Tudom.
Mindig... felelte Lőrincz és tenyerébe hajtotta fejét.
Azután letépett egy füszálat s egy kék hátu futoncz-bogarat ijesztgetett vele.
- Most egyébiránt nem arról van szó, hogy ön mit gondol magáról, hanem arról, hogy nehány nap mulva Stein báróék is leutaznak hozzánk, s megint itt maradnak nehány hétig.
Ez pedig azt jelenti, barátom, hogy a pásztoridilleknek vége; ezután már csak nagyon ritkán találkozhatunk...
Mondja meg atyjának, hogy béküljön ki velem egy kicsit; kénytelen vagyok önt neki átengedni.
- Atyám nem haragszik önre...
- Ah!
Azt hittem...
Azt képzeltem, hogy én mindent észreveszek.
- Rosszul gondolja...
- Rosszul... mondotta könnyedén a leány, s görbe vonalakat rajzolt napernyőjével a porba.
Meglehet, hogy önnek van igaza és én képzelődöm.
Ezt azonban nem lehet nekem rossz néven venni; az ember - tanitotta az intézetben Mater Eufémia - azokból a jelenségekből alkot magának értelmes fogalmakat, melyek a valószinüség jellegével tárulnak szemei elé.
Atyja rossz szemmel nézett reám, nem üdvözölt , elfordult, a midőn találkoztunk...
Kénytelen vagyok tehát azt hinni, hogy engem is gyülöl.
- Önt is?
- Engem és atyámat.
Ez régi dolog.
Atyám nem csinál belőle titkot.
Nos, barátom, menjen és biztositsa atyját, hogy én sokkal nyugodtabb fantáziával rendelkezem, semhogy tulbecsülném azokat az előnyöket, a melyekkel - soha sem dicsekedtem.
A hölgy kezét nyujtotta Lőrincznek.
- Isten vele! mondotta némi nyugtalansággal; ritkán fogunk találkozni, de én gondolni fogok önre.
- Köszönöm, mormogta az ifjú.
Bocsánat, ha olykor terhére voltam.
- Nem, nem!
Ez a hang szinpadias uram; ne csináljon drámát.
Megigérte, hogy nem lesz szentimentális...
Nevessen, nevessen!
Lássa, én olyan furcsának találom és nevetek rajta, hogy egy nő mindig egy férfi körül kering és megforditva...
Legyünk fatalisták; ha ugy tetszik, de ne csináljunk drámát.
Ez unalmas.
Beleegyezik?
Csak tréfát, sok tréfát, uram és mentűl kevesebbet a regényes mártásokból, - fejezte be élénken, felvidulva a leány.
Lőrincz habozott a válaszszal.
- Nem csinálok drámát.
- Inkább vigjátékot, barátom, valami mulatságos, könnyű, tréfás dolgot, a miben kevés a mélység, sok a franczli.
Manapság ugy is csupa szomorújáték a világ.
S a hölgy mosolyogva nézett a Lőrincz szeme közé.
- Mindenki Antónius akar lenni.
Nem tudom megérteni, hogy miért?
Lássa, ez furcsa !
Miért van az, hogy önök csak elkésve szoktak arra a bájos igazságra reá jönni , hogy minket egy Antónius csak akkor érdekel mélyebben, ha egyuttal Rómeó is?
- A Rómeók kivesznek lassan, pedig kár, mert egy szomoru Antóniusnál még akkor is többet érnek, ha egyik felüket nem a Rómeó ábrándos rajongása kormányozza, hanem a bohócz Pipin szélessége.
A leány elhagyta helyét, s kezét nyujtotta Lőrincznek.
- Viszontlátásra, uram!
Fatalista ön?
Lőrincz kipirult arczczal állt s röviden, hevesen felelte:
- Igen.
Hiszek önben...
- Bennem!
- Önben, kisasszony.
Tudom, hogy badarság volna, ha ebben az irányban czéljaim volnának a jövendőre.
Oh, nincsen semmi!
Gondoljon rólam, a mit akar, - de ne feledje, hogy én hiszek önben, a sorsban és a véletlenben, a melyre bizalommal várok.
Sokat, nagyon sokat akart még mondani, - az a könnyű, alig észrevehető árnyék azonban, mely a hölgy arczán e pillanatban megjelent, letiltotta ajakáról a melegebb hangot.
Elhallgatott, egy perczig habozva állt, azután szótlanul meghajtotta magát és elsietett.
Nem történt semmi.
Illésházi Blanka okos leány.
Annyi nyugalommal és annyi biztossággal nézett a távozó Rómeó után, mintha egy buta rabszolgáról lett volna szó, ki urnője számára egy pohár friss vizért siet.
Első emeleti lakosztályában Illésházi nem csengette be vén cselédjét.
Maga öltözködött, maga nyitotta ki a parkra nyiló ablakszárnyakat is.
Megpillantotta leányát is, amint a Bathó-fiuval beszélget, de nem mutatott különösebb meglepetést.
Visszafordult és tovább öltözködött.
S egy kicsit jól érezte magát .
Ebben a kékszinű teremben, melynek ódon butorai, nehéz függönyei és magas , faragott, antik tükre éppen tiz esztendővel vitték vissza a multba, talán el lehet majd felejteni, hogy nem ugy viselkedett, mint ahogy morális lényhez illő, hanem ugy, mint egy gondolkozó állat, amely nem akar ismerni semmiféle becsületes kényszert.
Ebben a teremben a tiz év előtti Illésházi Péter elevenedik meg szemei előtt, a ki akkoriban csak könnyelmű volt.
Hibákat is csinált, de sohasem tervszerűen, mindig az alkalomnak és a kinálkozó pillanatnak hatásai alatt, a nélkül, hogy a következményeket előre kiszámitotta volna.
Magára álló ember volt.
Neje hamar elhunyt.
Nem maradt senkije, csak a kis leánya, a kit egy előkelő fővárosi intézetben neveltetett: Ilyen »kedvező« körülmények között reá ért mindenre bőven , s nem kellett attól tartania, hogy szigoru családi kritikában leszen része.
És ezek a kedvező körülmények voltak egyuttal okai annak is, hogy a nemes ur lassankint azok közé az emberek közé lépett, a kikről azt szokás mondani, hogy nem érdekesek.
Stein báró szerint részint azért, mert semmi fogékonyságot nem tanusitanak a halászat felséges élvezetei iránt, részint meg azért, mert unos-untig csak a saját jól ismert tengelyük körül forognak az élet összes megnyilatkozásai között.
Ez az ut - mondogatta gyakorta a méltóságos ur - a nyárspolgári szintelenség utja, mely végeredményben a teljes elkopáshoz vezet .
Szellő Ignácz költő nem bátorkodott nyilt véleménynyel alkalmatlankodni a méltóságos urnak, titokban azonban azt gondolta, hogy »az élet álom« (mondá Calderon ).
Epicur szerint a rózsák az emberekért vannak s Macchiavelli szerint : alkalmas pillanatban lelegelendők.
Mindezek alapján a Potykák szerzője korántsem tartotta immorális lénynek a nemes urat, hanem olyan bölcsnek, a kinek az »élet álma« iránt erősen kifejlett érzéke van, s egy egész bibliothéka tudománynál többre becsül egy meleg női nyakat.
A dolog azonban mégis csak ugy állt, hogy Illésházit semmi kitüntető vonás nem emelte felül azokon az emberi numerusokon, akiket összes torzsalkodásaikban és cselekedeteikben vagy az asszonyok láza, vagy a mindennapi kenyér illata hajt.
Az , a ki valamennyire ismerte magánviszonyait is, könnyen és nyugodtan alkothatott magának biztos véleményt róla.
Kisebb-nagyobb erényekből és hibákból alkotta a teremtés, mint sok millió mást még rajta kivül, s az elkövetett hibákért nem a társadalom rosszalásával sujtotta meg , hanem közvetlen környezetének itéletével, mely mindig gonoszabb büntetés a társadalom szemérme által kimondott büntetésnél.
A világgal szemben, amelybe jó névvel, tekintélyes vagyonnal és sok testi előnynyel lépett, ezek a véletlen »birtokok« jól megvédték.
Annyira legalább mindig, hogy a rosszaló vélemények mellett, elég öblös hang akadt védelmére is s ez leszállitotta ama hibáinak sulyát, melyeket a társaság rendszerint az egyén és a látszat szerint mér föl.
A közvetlen környezet itélete ellen azonban senkit sem véd meg a név és a vagyon .
Nem védte meg őt sem.
A közelség megöli a látszatát, s kihámozza belőle a valót, a testet, a mely meztelen és a lelket, a mely üres.
A környezet a közel, - a világ a távol.
Közelről az egészen finom, az egészen perfid vonásokat is meg lehet látni s ismeretessé válnak azok a lelki, vagy állati okok is, melyek néha mindent megtipró erővel hajtanak előre a szemtelenség utján.
A távol!...
Az a társaság szinházi látcsöve, amely befolyásolható s az egyén szerint, akire szegezve van, válik bámulatos nyulékonysággal nagyitó üveggé vagy mikroskoppá.
A tömeg igenis kérlelhetetlen, ha bukott emberről, nyomorult férfiról, vagy elkoptatott nőről van szó.
A tömeg kárörvendő, gonosz és erőszakos.
A tömeg térdre borul egyetlen fanatikus, lelkesitő szóra és csákányokkal zuzza össze előbbi szent oltárait - egyetlen őrjöngő bestia rikácsolásaira.
A tömeg vérszomjas állat, a mely felöklel és agyon kinoz.
A tömeg rosszabb, mint az állat, mert nem öl meg egyszerre, hanem izekre szed és külön öli meg benned az élet jogát.
De a tömegnek nagylelküségi rohamai is vannak.
Bekötözi a sebet s a köteléket elfelejti megujitani.
Hust ad az éhezőnek s megfeledkezik a vizről.
Megvédi természetes gyermekétől az apát és elkergeti küszöbétől a vétkező asszonyt...
Dicsőség a magasságban istennek , békesség ide alant az embereknek, imhol minden tökéletes közöttünk és minden a vallás dogmái szerint való...
A látszatot, ezt a mindenki által szőtt fátyolt , mely a népek közösen teremtett hazugsága, névvel, vagyonnal könnyen meg lehet őrizni.
Illésházi bőven tapasztalta, hogy ennek az erős várnak a védelmére mindig akad ember s ez többnyire megnyugtatta, mert ő, a maga részéről legalább, ebben sok kiengesztelő és fölmentő vonást talált.
Midőn azonban most, hazaérkezése első napján, öltözködés közben kinézett az ablakon, s lenn a kertben leányát pillantotta meg, csodálatos véletlen folytán egynémely aggodalma is akadt.
Nem tudott magának számot adni arról, hogy miért éppen most és miért nem akkor, a midőn édesnek találta a templom-utczai Nro.
28-as fészket - a tényen azonban nem tudott változtatni.
Egy csomó meleg fény özönlött be a terem nyitott ablakain, ebben a pillanatban azonban semmit sem látott ebből a bőséges fényből, hanem az motoszkált szép, magas homloka mögött, hogy a közelség nemsokára veszélyessé válhat reá nézve leánya mellett.
Blanka - a méltóságos báróné Blanche huga - a haladó évekkel szélesebb látókört fog nyerni s ki fogja találni majd azt is, a miről most még látszólag nem tudott semmit.
Neki pedig majd tapasztalnia kell, hogy saját gyermeke mellett , aki fölött a természet jogát megszerezte, lassankint el fogja veszteni ezt a jogot és alárendelt helyzetbe sülyed.
A nemes úr érezte, hogy az a most még eléggé biztos talaj, melyen áll, abban a pillanatban, midőn leánya megsejti azt a magányos halmot, a mely alatt Bathó Mihály szegény kicsiny felesége, a boldogtalan Anna porladozik csendesen, meg fog indulni a lábai alatt és meg sem áll addig, amig vagy egy lealázó jövőbe, vagy a morális megsemmisülésbe nem zuhan alá.
- S ennek a legalább is kellemetlen érzelemnek a hatása alatt Illésházi ismételten is föltette magában, hogy leányának se arról a bolond kicsi asszonyról nem szabad megtudnia semmit, se pedig arról a vig és divaj tarantelláról, mely három esztendeig az örömök tündérházává avatta föl a Nro.
28-at.
Spuller Ilka nem fogja elárulni .
Kevélyebb, szebb és hiubb, - vagy ha ugy tetszik: becsületesebb, semhogy ilyen uton akarná visszaszerezni egy gyáva embernek a szivét.
El fog tünni a templom-utczai fészekből, magával viszi a gyermekét is, s legfölebb tiz esztendő mulva fogja majd ismét fölkeresni, ha életben marad s a gyermek neveltetésére pénz kell.
A gyermek, a gyermek....
Illésházinak elszorult kicsit a szive.
Megállt az ablak mellett, visszaidézte emlékezetébe azt a kis gyermeket, aki övé, s akit össze-vissza csak háromszor-négyszer látott.
Haszontalan csöppség az egész; nagy bámész szemei vannak, piczi szájacskája, tömzsi, kövér kis keze, olyan, mint egy rózsás piskóta...
S az övé, az övé...
Kutya nem hagyja el a kölykét, farkas agyonvereti magát előbb; ő elhagyta, eltitkolta, kilökte anyjával együtt a sokaság közé .
Illésházi Péter nemes ur alábbvaló a kutyánál, s a farkasnál gyávább...
Leánya kiérkezett a fák alól.
Tiz percz mulva itt lesz, reggelizni fognak ; miképpen nézzen a szeme közé és milyen hangon tiltsa meg neki, hogy ne álljon szóba a Bathó fiával többet?
- S a nemes ur magában mormogta rosszkedvüen:
- Ennek meg kell lenni; ennek okvetlen meg kell lenni...
Leült egy széles, puha karosszékbe az ablak mellé és várt.
Kiszinezte , kiszámitotta magának előre, hogy mit mond meg a leányának és mit hallgat el .
Ezután nagyon meggondolja, hogy mit emlitsen, mit ne.
Vigyázni kell.
Az árnyak nőnek...
A szembelevő falon drága flórenczi üvegre festve függött az ősrégi, sasos Illésházi-czimer, családjának e sok száz esztendős ékessége.
Isten tudja, mióta függ ott mozdulatlanul, - talán poros is már egy kicsit.
Vajjon lesz -e, aki ujra aranyozza, ha ő meghal?
Ő az utolsó férfi.
Ha becsapják utána a sirbolt vasajtaját, meg lehet forditani rajta a czimert.
Ő egyedül a mult és a jelen .
Utána nincsen jövő.
Volna egy fiucska, volna...
Egy gyenge ág, az ő hajtása, az ő szegény kicsi fia, - de mit mondana hozzá a kaszinó, a társaság, a méltóságos tante, - a látszat?
Ah! a látszat...
Illésházi nem arra gondol, hogy talán mégis csak igen nagy árt követel tettetett tájékozatlanságáért az illedelmes világ, hanem arra, hogy végső esetben, ha minden kötél szakad, van itt jobbkézt a tükör alatt egy bársony tok, s abban egy csontnyelű, finom pisztoly.
Eddig még csak tréfából nézett bele a csövébe, de mintha már akkor is csufolkodó ördögök guggoltak volna körbe a reczés szélein s a nyelvüket öltögették volna reá.
Meghalni könnyü.
Egy pár teuton bölcsész különben már abba is belemohosodott, hogy az élet nehézségeit bizonyitgatta a jóizlésü emberiségnek, amely természetesen nem hallgat rájuk.
S az, ha megforditják utána a griffes czimert, még a kisebbik baj.
Sokkal nagyobb baj volna, ha a saskörmöket egy parasztnak az ökle tördelné ki, még pedig a saját leánya beleegyezésével, a kinek sajátságos, heves, exczentrikus lénye még a földgömb legostobább mulatságával, a halászattal foglalkozó egészséges Stein bárónak is feltünt.
Ha férjhez lehetne adni, minden megváltoznék.
Egy jóravaló , eszes fiatal ember kellene, a ki le tudná igázni benne az egészségtelen hajlamokat.
Kellene, de honnan?
Egészségtelen hajlamok, »sajátságos« jelző, - miért?
Illésházi nem tudta okát , ezeket az előkelő hangzásu kifejezéseket azonban annyiszor hallotta a méltóságos rokonságtól, hogy végre maga is hinni kezdett bennük.
Leánya csakugyan exczentrikus teremtés, akire esetleg még igen nagy katasztrófák várnak.
Az ajtó e pillanatban kinyilt és belépett rajta a leány.
Szines volt és friss , mint a rózsa.
- Jó reggelt, atyám! kiáltotta mosolyogva.
A nemes ur felkelt, elébe sietett és megcsókolta gyöngéden az arczát.
- Jó reggelt, Blanka!
A kertből jösz?
- Igen!
Körülbelül másfél óra előtt már itt voltam egyszer, de akkor még aludtál .
El vagy fáradva?
- Nem vagyok.
Ki volt az, akivel beszélgettél?
- Nem ismered?
- Mintha már láttam volna valahol...
- Bathó Lőrincz, az öreg Bathó fia.
- Ugy?
- Nagyon derék fiatal ember - folytatta minden különösebb melegség nélkül a leány s leült atyja mellé a kerevetre - sokszor tánczoltam vele az egyleti bálon, igen jó tánczos volt.
Amikor aztán pár hét előtt kivánságodra elhagytam az intézetet s ide költöztünk - egyszer csak kit pillantok meg a faluban?
Bathó Lőrincz urat .
Igen bizony!
Ott hagyta a fővárost, s most állitólag atyjának segit a gazdaságban .
El kell, hogy higyjem.
Ha a troubadourok korában élnénk, akkor persze volna annyi hiuság bennem, hogy egyebet higyjek - igy azonban nem fizeti ki magát a romantika.
Illésházi egy cseppet sem találta nevetségesnek ezt a dolgot.
Szem előtt tartotta , hogy mennyit mondjon, - leányának félig őszinte, félig gunyolódó megjegyzéseit azonban nem hagyhatta válasz nélkül.
- Ez az idő talán nem egészen alkalmas, kedvesem, arra, hogy bizonyos dolgokat figyelmedbe ajánljak, annyit azonban már most is elárulhatok, hogy ez a fiatal ember nekem egy cseppet sem rokonszenves.
- Miért, atyám?
Természetes és egyszerű kérdés.
A nemes ur kitérőleg felelt reá:
- Majd elmondom később....
- Miért nem azonnal?
Meg lehetsz róla győződve, hogy ha kifogásaid csakugyan alaposak, tartózkodni fogok tőle, hogy ezekről a kifogásokról magam szerezzek meggyőződést.
- Elégedj meg egyelőre annyival, hogy nem hozzád való.
Majd megtudod a tante-tól , hogy miért.
- A tantika!
- Én nem magyarázhatom meg.
- Tehát a tante...
- Én csak annyit látok, hogy ez a fiatal ember tulságos érdeklődéssel van irántad , s ez kellemetlen.
- Neked.
- Neked is, Blanka, - felelt nyomatékkal a nemes ur; - én legalább fölteszem rólad, hogy igen.
Azt hiszem, hogy csak az unalom és természetes gyöngédséged birtak reá, hogy közeledését már első alkalommal nem utasitottad vissza.
Hanem talán elég is ebből ennyi.
Meg vagyok róla győződve , hogy sokkal nyugodtabban gondolkozol, semhogy azokat a korlátokat, melyeket mindnyájan tiszteletben kell, hogy tartsunk, figyelmen kivül akarnád hagyni.
- Nem atyám, nem!
S a hölgy mosolyogva ingatta fejét; légy egészen nyugodt...
A tante meg fogja látni, hogy tanitásait mélyen szivembe véstem s az embert nem belső értéke, hanem külsőségei, neve, ruhája és szinei után itélem meg.
- Nem ezt mondom...
- Tudom!
Nem is rólad van szó, hanem a tantikáról.
- Bizonyos dolgokban a tantinak mindig igaza van.
- Kivéve, ha férjről van szó...
- Főleg, ha férjről van szó, felelte még erősebb nyomatékkal Illésházi, mint az imént.
Sajnálom, hogy ezuttal nem terjeszkedhetem ebben a kérdésben a bizalmas természetű részletekre is, - eljön azonban ideje annak is, hogy ezeket a részleteket te magad fedezed föl.
- Soha, soha!
- Majd meglátod...
- De, atyám!
Ha számüzöm ezt az urat, nem fedezhetek föl semmit.
Illésházi megnyugodva hagyta reá, hogy igaz.
Jobban is szereti, ha ezek a fölfedezni való dolgok sohasem kerülnek sorra.
- Sokkal kellemesebb lesz, ha a kölcsönös magyarázatok elmaradnak, - felelte gyorsan és felállt.
- Ne bántsuk most ezt a kérdést, édesem.
Remélem, te se foglalkozol vele szivesen.
- Miért ne, atyám, - husz éves vagyok.
A nemes ur ezt a fordulatot se találta kellemesnek.
Egyhamarjában felelni se tudott reá.
Csak ugy félhangon dunnyogta:
- Az igaz... az igaz...
- Bizony igaz! kiáltotta tréfás pathoszszal a leány; husz év fellegei repülnek össze fejem fölött, s a virágnak megtiltani nem lehet...
Gyönyörű frázis!
Ah , atyám, ha ti ott a parlamentben egy fényes májusi nap délelőttjén egyszer ki mernétek mondani a nők teljes szabadságát, milyen más képet nyerne a világ !
Sohasem volna például reá szükség, hogy egy husz éves leány oly komoly gondokat okozzon atyjának, mint a milyeneket én okozok neked.
Rám háritanád a felelősséget és én nem tehetnék neked szemrehányást, hogy a »társaság« egy-egy illatos , selypitő, pipiskedő »r « -t kényesen kimondó gentlemanjéhez szeretnél férjhez adni.
Illésházi tiz percz mulva rájött, hogy ez a társalgás meglehetősen üres.
Nem is feszegette tovább a dolgot se aznap, se másnap, se harmadnap.
Délután kilovagolt , bejárta az uradalomhoz tartozó összes gazdasági tanyákat, s csak este felé jött megint vissza.
Régebben mindig némi megnyugvással tette meg ezt az utat.
A szántóföldeken sárguló vetés, mely lusta hullámzással mozgott a szélben, a munkások jókedvű dalolgatása, s a széles, hatalmas arányok a természet roppant háztartásában, kiengesztelő erővel hatottak reá.
A szineknek és a körvonalaknak e tökéletes harmóniája enyhe nyugalomba ringatta el ideig-óráig a lelkét.
Addig , mig künn tartózkodott az isten szabad ege alatt, hajdani én-jének vidám temperamentuma lopódzott be ismét a szivébe, s kiüzött onnan minden fekete pontot, minden önvádat, s a lelkiismeretnek azt a fel-felsivó hangját, melyet ezuttal nem tudott elhallgattatni a szándék.
A nemes ur érezte, hogy immorális ember, a ki e mellett még közönséges is.
Külső alakja fényes és előkelő, belső lénye kopott és mindennapi.
Egy csomó könnyelmű őrűltség a multban; hóbortok, szeretkezések, kalandok és fidéles hunczutságok : ezek a határtjelölő fák, s a megbánás ellen önkénytelenül tiltakozik benne a nagyuri konvenczió, hiába akarja magára erőszakolni néha, hogy képes volna reá .
Dehogy képes, dehogy képes!...
Nem bán meg semmit.
A hiba beismerése csak egyik oldalán jele a lelki erőnek, a másik oldalán megalázkodást jelent, s Illésházi csak erre a másik oldalra figyelt.
Hazaérkezése negyedik napján egész délutánja tönkre volt téve.
Szivarozott a kék teremben, s eközben megpillantotta az öreg Bathó fiát, a ki éppen abban az időben lovagolt ki az erdő felé.
Ez elég volt arra, hogy rosszkedvű legyen.
Leánya az ablak mellett ült, s valami kézimunkával bibelődött.
A méltóságos familiáról beszélgettek.
Az egészséges báróról, a ki egy ma érkezett levélben jelentette be, hogy ha csak valami közbe nem jön, két hét mulva leutaznak.
Illésházi beásta magát a székébe, kezébe vett egy ujságot, s látszólag azt olvasta.
Tekintete azonban minduntalan leányára tévedt.
Husz éves, husz éves ... gondolta nyugtalanul.
Ez a tudásnak és a benső szükségnek a kora, a mely czélokat keres, s természetes kielégités után vágyakozik.
Ez a női láz veszélyes ideje, a mely könnyen fokozható az eszméletlenségig.
- Blanka!
S a nemes ur lecsapta kezéből az ujságlapot.
A leány összerezzent.
Melle kidagadt a csipke alatt, s az ajaka mozgott.
Egy lehellet különben az egész.
Illésházi Blanka husz éves, okos leány, a ki azt teheti arczával, a mit akar.
Nyugalmat parancsol szemeinek, s a tekintet fénye ime már nem ragyog ugy, mint az imént.
- Parancsolsz, atyám?
- Semmit, édesem, - felelt hirtelen a nemes ur; - faluhelyen azonban minden érdekli az embert.
Nem volt itt a plébános?
Azt hallottam...
- Délelőtt tizenegy órakor itt volt.
- Sajnálom.
- Majd eljön holnap.
- Helyes!
Valami pletykáról is hallottam...
Az öreg Bathóról és a fiáról.
Hallom , hogy háború ütött ki köztük.
Lenn beszélte egy kertész az üvegházban, hogy Bathó ugy orditott a fiára, mintha egy huszár - eskadrone - t vezényelt volna.
Mulatságos ember...
Hallottad?
- Igen.
- Honnan?
- Ugyanabból a forrásból, a melyből te.
- Voltál az üvegházban?
Mikor?
- Nem az üvegházban, hanem az alsó pavillonban; ma reggel nyolcz órakor.
- Ilyen korán?
- Mindennap.
Rendes sétaidőm.
Az üvegházba csak akkor megyek be, ha esik az eső.
- Azzal az izé...
Lőrinczel is a pavillonban találkoztál?
- Igen.
Illésházi elhallgatott.
Magában azonban kimondotta arra a pavillonra a halálos itéletet.
El fog pusztulni a föld szinéről.
Nem őrzi meg a hozzáfüződő kegyelet se, a mely részben nagyatyja emlékéhez tapad.
Az ősz Illésházi István ebben az ódon stilű pavillonban tartózkodott élete vége felé legszivesebben.
Ott pipázgatott, ott szidta ispánjait, s annak a széles bőrdivánjain aludt délutánonként, a mig két nagy szürke agara az ajtó előtt feküdt.
- Illésházi Péter földig rontatja ezt a koppadt, zöld salukáteres pavillont...
Kelletlenül fészkelődött székében s élénken fordult az inas felé, ki éppen e perczben nyitott be alázatos képpel az ajtón.
- Mit akarsz?
- Egy ember kiván beszélni nagyságoddal.
- Kicsoda?
- Bathó Mihály.
- Ah!
Bathó...
Illésházi meglepetve ugrott fel a székről, de mielőtt szóhoz juthatott volna , leánya is felállt s parancsoló mozdulattal intett az inasnak.
- Elmehetsz.
Vezesd a kis szalónba azt az urat.
Az inas meghajtotta magát és elsietett.
Illésházi boszankodva fordult leányához, s kérdőleg nézett a szeme közé.
- Te akarod elfogadni azt az embert?
- Nem atyám; hanem te magad...
Illésházi legyőzte izgatottságát, s egykedvűen, elutasitólag felelt.
- Sajnálom; nem fogadom el.
- Az lehetetlen!
- Ugy ?...
Kérlek, kedves Blankám, én kétségkivül nagyon szeretem, ha teljes önállóságnak adod jelét, akkor azonban, midőn az én elhatározásomról van szó, nem volna talán felesleges, ha előbb az én véleményemet is megkérdeznéd.
- Bocsánat, atyám...
- Tudom, tudom!
Nem akartál megsérteni.
Ez, a mit mondtam, most már csak a jövőre vonatkozhat, - folytatta a nemes ur, s megjelent ajaka szélén az a hideg mosoly , a mely szép, tiszta arczán tiszteletet és tartózkodást parancsolt, - remélem különben, hogy ezeket nem lesz alkalmam még egyszer elmondani.
A leány kipirult arczczal, megszégyenülve állt.
Illésházi látta, de nem akarta látni.
Megfordult, betette szivarját a hamutartóba, közbevetőleg megjegyezte , hogy mindjárt vissza fog jönni, s azzal elhagyta a termet.
- Atyám...
Nem hallja senki.
A leány pillái megnedvesedtek, s lehajtott fővel, megzavarodva foglalta el ismét helyét az ablak mellett.
Megsértette atyját.
Bocsánatot fog tőle kérni.
A meglepetés hatása alatt gyöngédtelenségre ragadtatta magát, de jóvá fogja tenni mindjárt, még ebben az órában, a mint a vén ember eltávozik.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE