Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tolnai Lajos
Az urak
Keletkezés ideje
1872
Fejezet
14
Bekezdés
1544
Mondat
3006
Szó
42883
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
III.
A jótékony álom sok sebet beköt, sok küzködő szívet megvigasztal, még a gonoszok lelkiismeretét is (ha van nekik) elaltatja; a tervezgető drága hálóit titkon édesen odább szövi; az öreg penzionatus, de azért különös jóétvágyú embernek fényes jövőt, a boldog hivatalnoknak pedig magas állást hoz.
Mily irigylendő boldogan alszik a tensasszonynyá lett Bokros Mihályné asszonyság .
Még lezárult szemhéjain keresztül is lehet látni, hogy apró, fekete szemei mint úsznak a dicsőség és igaz megtiszteltetés örömkönyűiben.
Mily kellemes mosolylyal nyugszik a főadószedő család, mind a penzionatus felekezet a hátulsó szobában, mind az uralkodó rész az első szoba hófehér dagadó párnáin.
Ki ne találná el, hogy az a gömbölyű mosoly a főadószedőné kövér orczáján, most is a finom sültek és aromás borok fölött édeleg, azon jó ebédek, ozsonnák és vacsorák fölött, melyek e gazdag paraszt hajlékban okvetlenül el fognak jőni.
A főadószedő úr is mosolyog, a mennyiben örökké komor (ő úgy hiszi, méltóságos ) arcza erre képes; nagy valószínűséggel ott ül valami ügyes sörházban barátjaival, s beszél a nélkül, hogy kevély felesége örökké belevágna szavaiba .
Alszik Vanda kisasszony is lebontott sűrű aranyhajjal, két fehér gömbölyű karjával - a fiatal leányok szokása szerint - átölelve tartván a vánkos titoktartó csücskét.
Sándor nem zúgolódik az uri vacsora miatt, mintha mi sem történt volna; alszik nyugodtan, fiatal szívének könnyen támadó s hamar eloszló érzésével .
Összeszorított vékony ajkairól nem lehetne eltalálni, mivel foglalkozik , boszuállással-e, vagy újabb szeretőkereséssel?
Bizonyosan meg fogják mutatni a következő napok.
Nem tehetem, hogy Andrást is meg ne nézzem.
Ott nyugszik az eresz alatt, közel kedves ökreihez, lovaihoz.
Lába fejénél egy nagy szürke komondor őrködik , vigyázva gazdájára s a gabonával rakott szekerekre.
E vigyázásban segítenek neki a fenn való tündöklő csillagok is, melyek sokkal jobb érzéssel vannak András iránt, mint akár anyja, akár öcscse.
Oh! mi sugaras arczczal szunnyad Vörös Gábor uram is; igen, szunnyad, mert ő a sok kellemes teendő miatt most a kerek világért se tudna becsületesen aludni .
Nem, nem, ő most dolgozik legjobban.
Keresi a főbiró úr kedvét jó borokkal, sőt még kölcsön adott tallérokkal és aranyakkal is; simogatja az urficskákat, vág nekik pálczát a kertben, s gyomrocskájukba tömi, a mi jó csak beléjük tömhető .
Hogy ne, hiszen máris úgy nézi őket, mint aranyos kis mostoha unokáit.
Vitt, oh! igen, vitt az édes álom nyugodalmat mindenüvé, egyedül Vörös Gábor uram leányáról, a szegény Zsuzsikáról feledkezett meg.
Boldogtalan leány, ő nem tudta belátni vékony falusi eszével ama ragyogó jövendőt, melyet apja oly munkás kezekkel készítget számára; elég gyenge sírni, zokogni egész éjen át olyan legényért, a ki pedig nem pingált szobában, bársony kanapén fogná ám vele tölteni az élet szebb napjait, hanem künn a mezőn: szénagyüjtve, kapálva , aratva, dolgozva, esőben, szélben, sárban, fagyban egyaránt.
De ha ő szegény , úgy volt meggyőződve szívében, hogy azért a legényért elmenne akár a világ végére is!
De íme hajnallik, pirkad az ég, nyiladoznak a kapuk, ajtók, megmozdul az utcza , ásó, kapa megcsörren, kerék megnyikkan, hajnali harangszó megcsendül, itt a munka ideje.
Nincs többé mit időznünk az alvókkal, vegyüljünk a munkások közé.
Ott mennek a Bokros András szekerei a szegvári országúton, csöndesen, de egyaránt.
András a leghátulsó szekéren ül, hogy szemmel tarthassa mindannyit .
Nyugodtan tekint végig a hajnal félsötétjében kifehérlő zsákokon; buzája, egyéb gabonája olyan, mint a kő, s tiszta, mint csak a valóságos kalácsnak való.
Nincs tehát ok félni, hogy valaki a sok gabona miatt rápirítson.
Szép a jármas jószág is, hogy gyönyörűség ránézni, András a világért meg nem ütött volna egyet is soha; az ő ostora a szép szó volt, biztató fegyvere egy-egy csöndes, lassú nóta.
Keze alatt olyan is a jószág, mint a regulában tartott jóravaló cseléd: erős is, dolgos is, jókedvű is.
- «Csákó» te, «Tündér», úgy, úgy! szólongatja a legény édes elgondolkozással ökreit.
S szemeit meghordozza azokon a szép urasági pusztákon, melyeknek díszes gazdasági épületei messziről kifehérlenek az országútra.
Az a szép vöröstetejű ház ott egy nőtlen öreg uré, a kinek senkije sincs talán; amaz ott beljebb a szőlők alatt a három Török kisasszonyé, kik közül mind a három túl van már a harminczötön; az volt a Zichy grófé, lentebb mellette az a széles major a Pál grófé.
Hej, ha valamelyiknek ő lehetne a gazdája, akkor most mindjárt meg lehetne mutatni, hogy a kártya az este hazudott-e, vagy igazat mondott.
- Ifju uram - kiált hátra egy béres nevetve - ugyancsak puffogtat ám ott a kapaszkodónál valaki a korbácscsal, s pedig alighanem Sándor biztatja a lovakat.
András föláll a szekérben, élesebben körültekint s látja, hogy a hidon túl a csavarodónál csakugyan Sándor méltatlankodik.
- Te, - kiált oda testvéréhez éles, átható hangon, - megbolondultál?
Szólj szépen annak az állatnak, ne félj, mert megteszi az a maga kötelességét.
S András leugrott a szekérről.
- A ki ura van, - válaszolt durván a legényke, - hát hiszen lónak vettem én azt az ostort, vagy mi?
S a tömött, erős lovak izzadva, prüszkölve ragadták a terhes szekeret fel a magas kapaszkodón, azután rohantak alá szinte vágtatva a völgynek, hogy néhány percz mulva a kocsi messze-messze hagyta maga mögött a terhes ökrös szekereket.
A porból, zajból egy-egy éles, rikoltva kiáltott káromkodó szó mégis odavetődött András szekereihez s tudtára adta bátyjának, hogy: beszélj, beszélj, hallom a szép szót, de ennyit adok rá, e!
Ez az «e» pedig nem volt más, mint egy jó kemény ujjcsettentés.
Látni való hogy a két testvér nem élt valami nagy szeretetben és egyetértésben egymással, a mint hogy nem is élhetett.
Mind véralkatban, mind erkölcsökkel teljességgel eltértek egymástól; úgy voltak, mintha csak mostoha testvérek lettek volna.
Sándort anyja nevelte, olyan kényeztetve, a hogy csak egy kevés műveltségű, dölyfös, nagyravágyó anya tud nevelni, András pedig nevelte önmagát , úgy a hogy tudta.
Nem igen járt semerre, mert hamar belátta, hogy cziczomás , dologtalan öcscsét többre nézik nálánál.
Dolgozott szorgalmasan, de kedv nélkül élt mindaddig, míg egy szép pünkösdi ünnepen a rektorné mellett meg nem látta azt a szőke kisasszonyt, a ki attól fogva édestitkos, senki által még csak nem is sejtett világa lett; legénykori barátai egyenkint mind megházasodtak, de ő azért soha sem gondolt a házasságra, jóllehet, azt a titkos gyalogútat, mely egy szeretett lélek ablaka alá visz, ő is ismerte.
Maradt magánosan, egyre inkább barát nélkül.
A miben enyhülést talált: az a munka volt, s a kedves jószágaira , mezeire fordított gond.
Eleintén csúfolták, különösen a miért örökké a templomot járta, azután gunyolták , hogy vén legény marad; később úgy emlegették, mint a ki már sem a legények, sem a feleséges emberek padjába nem tartozik.
Olybá vette az egész falu, mint egy idegen mesterlegényt, a kivel legfölebb a rektor vagy preceptor vált vagy egy szót.
Így élt András anyjának, öcscsének csúfjára, apjának szomoruságára.
Nem egyszer vette észre, hogy anyja kezdi őt bolondnak tartani, s olyannak, a kire nézve csupa istenáldás volna, ha holmi irgalmas kezek a szőlők alatt valami ó-kutba vetnék.
András nem törődött mindezzel; gyarapította a gazdaságot, jó karba helyezett mindent, s egyedüli büszkesége anyjával s öcscsével szemben az volt, ha egy-egy régi barátja vagy szomszédja ökreit, szekereit, gabonáját megdicsérte.
- Ifju uram - szólalt meg újra az első szekéren ülő béres - az ott a Jeges csárda mellett alighanem Sándor kocsija ám.
András fölemelkedett a zsákokról, s boszankodva csóválta meg fejét.
Sándor kocsija csakugyan ott állott a csárda előtt, a lovak azon hevülten , izzadtan, pokrócz nélkül.
A bátya leszállott a szekérről, megsimogatta a lovakat, füleiket meghuzogatta , végigterítette őket pokróczczal, s mintha vigasztalni akarta volna őket a méltatlan rossz bánás miatt, nyájas, hizelgő szavakat mondogatott nekik.
Azután csendesen odament a tornáczba, s betekintett a csárda ablakán.
Sándor ott ült egy kövér, fekete-barna arczu, borzas, loncsos fehérnép mellett.
A nap már kezdett kibujni és sugarai épen oda szöktek a legényke arczára.
A fiu , akármint bevallom is, hogy nem cselekedett illendően, szép volt; hosszas ábrázatu, mint atyja, kissé hajlottas sasorrú.
Piros-kicsinyes szája fölött sötétfekete bajusz serkedezett; hosszu, fekete haja széles vállaira omolt, kis pörge kanászkalapja feje tetején fityegett.
Bátyja szótlanul nézte egy pár perczig a mulató legényt, majd lassan megkoczogtatta az ablakot.
Sándor nem hallott, nem látott semmit, engedte, hogy a jó madár egész kedve szerint átölelje, s vállára boruljon.
- Hej, Vicza, Vicza! - ömlengett a legény, nagyokat csapkodván öklével a görcsös asztalra, hogy csak úgy tánczolt rajta az itczés üveg.
«Vad körtefa, vad almafa virága,
Most tettem szert egy kékszemű leányra;
Az termete ezer közül kiválik,
Boldog leszek, tudom, vele halálig.»
- Ugyan... ühüm! - morgolódék a fehérnép, odább huzódván a legénytől.
- De híres , vajjon kiféle, tán a dobogóból való?
- Nem a dobogóból való az, szolgám, mert az uri kisasszony.
- Hát akkor a szegvári sörházból került.
Én is voltam ott.
- No, ha te voltál, hát voltál: de az eddig csak a mennyországban volt .
Hallod?
- Lesz az még, úgy fordul, máshol is.
- Lesz ám, de nem ott, a hol a te lelked gondolja.
- Elszaggathatjuk még az ő lelkét is! - szólt a cselédlány, lesütve tekintetét.
- Vigyázunk arra, szolgám, mint szemem világára! - erősíté a legény, vidám mosolygással simogatván szép fekete haját.
- Aztán kik vigyáznak? sokan... sokan! - kiáltott fel hahotázva.
- A' nem a te gondod.
Eredj, hozz bort!
- Hiszen még egy csöppet sem ivott, mit akar?
Tele még az üveg.
- No, ha nem ittál még, s inni akarsz, igyál, - mordult a belépő bátya öcscsére , - mert a gabonapiacz nem itt van a csárda előtt.
- Ott van, a hol van, - felelt durván a fiu, - s akkor iszom, mikor akarok.
S még erősebben oda szögezte könyökét az asztalhoz.
Villogó szemei villámokat szórtak, széles homlokán kidagadtak az erek, s domboru melle mint a fuvó , emelkedett fölebb-alább.
Lehelete egyre forróbb lőn, a lábai reszkettek az indulattól.
Lehetett látni, hogy ha bátyja itt valami okosat nem gondol, rögtön ökölre , birokra kerül a dolog.
András leült, végig-végigtekintett öcscsén, ki sehogy sem akart találkozni bátyja tekintetével, s szelidebbre fogta a szót.
- Sándor, én nem bánom, tégy, a mit akarsz.
- Mert azt is teszem - vágott hirtelen szavába az öcscse, - tegye kend is a magáét!
- Te bánod azt meg, öcsém! - szólt fölegyenesedve a bátya, s egyet-kettőt köhintett abból a fajból, mely a legszilajabb indulat előjele szokott lenni.
- Hát most azt mondom, öcsém, - folytatá András, - hogy jóravaló ember a mátkájáról nem ilyen helyeken szokott beszélgetni.
- Még tegnap nem volt.
- Nem tudtam.
- No hát tudja meg!
- Jól van öcsém, akkor tied a világ, hanem csak majd a vásár után.
Most pedig menjünk.
- Megyek, mikor akarok.
András egy kissé megmozgatta ökleit, nézett-nézett, s aztán kiszólott az ablakon:
- János, felül kend a kocsira, induljon, majd mi megyünk a szekerekkel.
- Azt ugyan meg ne próbálja, ha kedves az élete!
- Csak induljon kend, János! - kiáltott ki parancsolólag András.
Az öcs az ajtó felé szökött, a bátya hátba kapta, s a kemény parasztkarok az elkényeztetett legényke lapoczkáit mint vaskapocs szorították rettentő erővel.
- Most én mondom, kedves öcsém, hogy eljösz velem az én szekeremen.
Már ha együtt indultunk, megyünk együtt.
Így lesz ez jól.
S néhány percz mulva mint valami megszelidített tigris, ott ült az öcs egy tömött zsákon bátyja mellett.
Egyik tekintett jobbra, a másik balra, hanem azért a szekér ballagott csöndesen.
Idején beérkeztek a vásárra.
Csak egy kis mezővárosi sokadalom is ezerfelé el tudja foglalni az ember figyelmét.
A vásárosok jönnek-mennek, kiabálnak, dulakodnak, alkusznak , nevetnek; az ismerősök köszöntgetnek egymásnak s nyujtogatják csutoráikat erre is, arra is.
Ilyen zajban, tolongásban, épen nincs mit csodálni, ha András teljesen megfeledkezett a csárdai összekoczczanásról, s ime a legbizodalmasabban szólongat át öcscséhez, ki most tőle alig egynehány lépésnyire álldogál egy hosszu, nyitott száju zsák mellett, mely épen a lőcshöz van támasztva.
A nap melegen süt, az idő tiszta, ott hullámzik föl s alá a sok ember a vásárban .
Itt egy-egy úri hintó huzódik nagy méltósággal végig a jövő-menők tömött , kiabáló sorain, amott egy falusi bőrüléses kocsiba van két hízott kövér pej ló fogva.
A hátulsó ülésben egy nagy kendőbe burkolt öreges asszony ül, mellette egy zöldkabátos vastag úr.
Kevélyen tekintenek alá az alsóbbrendű népségre, s magukban azt hiszik, hogy egy pusztai kasznár és felesége még abban a tulsó hintóban ülő uraságnál is fölebbvaló.
El is lehet hinni, legalább sok jóigyekezetű kasznár és ispán van, a ki ama zöldkabátos kasznár úr nézetét határozottan osztja.
Ehol koczog egy falusi ordináré szekér két rossz lóval s még roszabb szerszámokkal; kevés ember szeme akadna meg rajtuk, annyival is inkább, mert a hitványul készített szalmaülésben egy ősz szakállú, bajusztalan, fekete kabátos , magastetejű kalapos ember ül.
E kocsi találkozik a bőrülésű kocsival, az őszszakállú ember nagy tisztelettel köszön, hogy ülésében szinte fölemelkedik , a mellette haladó zöldkabátos kasznár urnak.
Oh! igen, még egy közönséges vásárban is megalázza magát a kicsi ember a nagy ember előtt, főkép ha ez a kicsi ember csak egy falusi református pap.
- Hova, hova, páter? - szól a kasznár ur orrán keresztül, csak félig fordulva a szegény pap felé, kinek ő egy pár véka buzával patrónusa.
Az öreg férfiú megállítja szekerét, s illő tisztelettel előadja jövetelének okát s czélját.
- Nem kelt el a leányka! - mormogá gunyosan a kasznárné asszonyság, odatekintve haladtában az öreg pap mellett ülő Klári kisasszonyra.
- Na persze, hát most vajjon hol próbál vele szerencsét a vén pap?
A kasznár ur jólelküleg nagyot nevet e találó megjegyzésen, és egyet sodorint vastag, kövér bajuszán.
A szegény vén pap pedig - kinek nem illő vizsgálni a gúnyos tekinteteket - lelkében hihetőleg örül, hogy a lelkes patrónus ur oly nyájas volt iránta.
Megy csendesen, s meglehet, egész hazáig e jó családdal foglalkoznék képzeletében, ha leánya oda nem köszöntgetne valami gabonás szekerek felé.
- Jó napot, jó napot, András bácsi! - szól nyájas mosolylyal a leány Bokros Andráshoz.
- Hát elkelt-e már a buza?
Pirulva emeli meg a legény kalapját, s nem tudja, kinek köszönjön nagyobb tisztelettel, a kisasszonynak-e, vagy a mellette ülő öreg embernek.
- Van még egy kicsi! - válaszol mély tisztelettel András.
- Milyen? - kérdi az öreg pap.
- Tiszta buza, parancsolatjára a tisztelendő urnak.
- Hó, megálljon csak, István, megnézem!
S az öreg férfiú néhány perczre leszáll a szekérről.
Mialatt a zsákokat tapogatja s a gabonát nézegeti, leánya suttogva odahajlik András felé s kérdi:
- Hát a tegnap esti kártya mutatott-e már valakit?
- Igen! - int szemével mosolyogva a legény.
- No lássa - szól némi megütődéssel a leány - ugy-e, mondtam, hogy annak igaza van?
- Barátom, ez pompás buza! - fordult az öreg pap a legényhez.
- Mikor jönnek be ismét?
Ebből szeretnék magam is venni.
- Aztán mennyi kellene? - kiált oda a harmadik szekérről egy mezőmihályi ember.
- Ugy-e, maga a benedeki árendás, a Salamon?
- Nem az vagyok én, édes fiam - válaszol szerényen az öreg ember - én az iszlai pap vagyok.
- Ugy-e? - felelt röstelkedve az atyafi.
- No lám!
Hát akkor nem sok kellene?
- Nem bizony.
Nem úgy vagyunk ám mi, mint a gazdag árendás urak.
Nekem legfölebb három-négy mérő kellene csak.
Az is inkább csak úgy őszszel, magnak.
- Úgy hát, András öcsém - folytatá a mihályi ember, ki hajlandó volt a más kezével egy kis szivességet tenni - ti átmehetnétek Iszlóra, nektek sok szekeretek van.
- Szivesen! - válaszolt igen nagy örömmel a legény.
- Úgy, úgy, András bácsi, jőjjön, ha jó buzát hoznak, lesz jó kalács meg hal! - biztatá nyájas mosolylyal Klári kisasszony a legényt.
- Hallod ezt, András? - szólt az előbbeni ember, midőn az öreg pap kocsija eltünt a sokadalomban.
- Bizony ha fiatalabb volnék, olyan szép kis leányhoz magam is örömest elhordanám a kerek föld minden buzáját.
András csak mosolygott, és mintha az egész dolog őt egyáltalában a legcsekélyebb mértékben sem érdekelné, hallgatott nagy bölcsen.
Azonban ettől fogva nem igen vette észre, hogy a gabonát veszik-e, nem veszik-e : lelke sebes futással követte az Iszló felé poroszkáló ordinánczos szekeret s szinte megfeledkezett róla, hogy ehol immár mindjárt csak maga lesz a vásáron.
Csakugyan az idő tizenkét óra felé járt, s mivel a hozott gabona tisztességes áron el is kelt, megindultak hazafelé.
Nem követelte most András, hogy öcscse vele menjen visszafelé is az ökrös szekéren, nem vigyázta, nem nézte, merre, hol van.
Mehetett a fiú, a mikor akart s arra a merre tetszett.
Sándor csakugyan a kocsira ült, s a két pej sebes vágtatva vitte hazafelé.
Otthon épen róla folyt a beszéd Bokorné s a nagysás asszony között, s pedig igen nagy szeretettel, mialatt az első szobában Vanda kisasszony nevetgélt , beszélgetett a legbizodalmasabban egy széles vállú, termetes, bajuszos, barnás arczú cseh hivatalnok úrral.
Az uraság igen jó ismerős, vagy talán épen rokon lehetett, mert a kisasszonyt többször megölelte s hevesen megcsókolta.
Vanda kisasszony ilyenkor, mint játékközben szokás, erőset sikoltott, nevetett, odább ugrott, hanem pár percz mulva megint csak egymás mellé kerültek.
Egymás társaságában így töltötték a kellemes időt, míg az apa, azaz a főadószedő úr a hivatalban ült, az anya pedig odaát a hátulsó lakosztályban Bokros Mihályné asszonyságot oktatta.
- Ne hallgasson senkire, kedves ténsasszony, - szólt jólelkűleg a főadószedőné egy kis friss parasztos, de jó sütemény mellett, - az emberek irigyek, örökké azok is voltak.
Miért kényszerítené fiát, hogy az paraszt legyen? ki követeli ezt?
Én látom tisztán, hogy az a fiú nem arra született, hogy kapáljon , kaszáljon s fuvarozzék.
De láttam is mindjárt.
Micsoda finom termete van, kis kezei, lábai, urias arcza, magatartása.
Leányomat meg kellett pirongatnom , annyira dicsérte.
Úgy van, annyira magasztalta.
Ma már háromszor-négyszer is kérdezte: hol lehet?
«Édes fiam bizonyosan kapál!» mondám.
- Az én Sándorom - vág a beszédbe egész megsértődéssel Bokrosné - nem kapál.
Van nekünk elég napszámosunk.
- Bizonyosan mezei munkát végez! - mondám.
- Azt a béreseink végzik.
- Azt mondom én is, kedves ténsasszony, kapáljon, a ki paraszt, a ki napszámos.
Ő másra született.
Egy kis jó nevelés azt a derék, szép fiút emberré, s úri emberré tenné.
Bokrosné asszonyság nagyot sóhajtott, és szemeit föl-fölmeregette.
- Igen is, úri emberré.
Volnék csak én az ő helyében, majd tudnám én, hogy mit csináljak.
- Ugyan mit no, galambom drága nagysás asszony? - kérdé alázatosan, örömtől remegő szívvel a fia jövendőjeért élő-haló anya.
- Mit?
S a nagysás asszony - mint a ki már érezte, hogy kezében a kulcs - élesen az asszonyra tekintett, egy perczig úgy tett, mintha gondolkoznék, s lassan , pontról-pontra, kimérten kezdte előadni a tanácsokat.
- Először is azt a parasztruhát ledobatnám róla.
- De...
- Úgy-e, azt akarja mondani, hogy megszólnák?
Hadd szólják, majd el is fogják hagyni.
Úgy van az mindennel.
A kinek magasabb czélja van, az ilyesmikkel ne törődjék.
Menjen bátran, azok fognak meghajolni előtte legelőbb, a kik legjobban kikaczagták.
Béreljen földeket.
- Hiszen nekünk, hála istennek, - mondá az anya sok kevélységgel, - van elég.
- Bérelni kell még hozzá, s akkor ő tartson egy ispánt vagy effélét, s maga úr lehet.
Élhet úgy, mint egy művelt ember.
Könnyű az.
- Ugyan?
S a ténsasszony már a jó tanácsra tiszta úri asszonynak képzelte magát, a ki csézán megy, mint a Muzsnay urak anyja, s a ki a templomban az első padba ül, az úri asszonyságok közé.
- Én megtanítom, mit csináljon, nekem vannak jó könyveim, én értek a gazdálkodáshoz.
- Oh! lelkem nagysás asszony, micsoda okos egy teremtés!
- Ezt a birtokot, a mi most a ténsasszonyéké...
- Csak az enyém, - szólt fölemelkedve helyéről Bokrosné, - uramnak édes kevés része van benne.
Bese-juss, Bese-birtok, anyai.
Földesúri rész.
- Nos tehát ténsasszony, én ezt a földesúri birtokot megkétszerezném, de sőt megháromszoroznám nehány év lefolyása alatt.
- Lehetetlen az, nagysás asszonyom! - szólt Bokrosné egyszerű, de természetes eszével, egy pillanatra kivetvén fejéből a nagyravágyás tücskét.
- Mi szorgalmatosak voltunk mindig, s mindeddig nem tudtuk megkétszerezni.
- Van-e pénzük? - intézé a kérdést a főadószedőné az egyszerre földmívesnővé változott asszonyhoz.
Bokrosné e merész kérdésre lesütötte szemeit s elpirult.
Érezte, hogy ez oly kérdés, a mit föltenni illetlen.
- Először is pénz kell - magyarázá a nagysás asszony némi gunymosolylyal - nehány ezer, de én tudok szerezni azt is.
A gazdaságot berendezzük tudományosan , veszünk gépeket, hozatunk egy művelt, okszerű gazdát s meg fogja látni, hogy a ténsasszony fia első gazda lesz a környéken, gazdag ember, úr.
Így történik ez Németországon is.
A kinek hat-hét hold földje van, meggazdagszik.
- No nekünk több van hatvannál is, de hetvennél.
- Az sok, az több, mint elég.
Tehát kezem alá vehetem a fiút?
Igen, igen, ne féljenek semmit, a mibe én fogtam, azt még mindig keresztül vittem.
A pénztől sincs miért megijedni.
- De van is, a mennyire szükségünk van! - tevé hozzá nyugodtabban a hiú, de nem pazarló asszony.
- Hát adósságuk van-e? - vetett oda egy kérdést újból a nagyságos asszony.
Bokrosné fölemelte fejét, s büszke méltósággal mondá:
- Hogy az adósság micsoda, azt én még, hála istennek, eddig nem ismerem.
Most nyílott ki a nagysás asszony szeme.
Mosolygott, s igyekezett kimutatni, hogy ő sem ismeri.
- Nagyon jól van, nagyon pompásan! - hajtogatá magát a főadószedőné, vastag ajkait nyelve hegyével meg-megérintve.
- Igy könnyű lesz a munkához fognunk.
A fiu tehát az enyém, belőle én fogok embert képezni.
- Úgy, úgy, - mondogatá megkönnyebbedett szívvel a nagyasszony, - csak vegye a keze alá.
(Ebbe már ő is készséggel beleegyezett, sőt épen azt akarta.)
- Verje ki belőle azt a parasztságot, - folytatá újra föltámadt hiúsággal s úri asszonykodással, - mert attól a paraszt apjától és bátyjától biz erre a szegény fiamra sok illetlen ráragadt.
- Majd társaságba viszszük.
- Mert eddig csak olyan ni - a többit a kezével mutatta - legényekkel barátkozott.
- Ezután másokkal fog.
- Itt a mi falunkban nem igen volt hozzá való ember.
- Lesz most már.
- Vegye is a pártfogása alá a nagysás asszony, igazgassa, oh! neki jó szíve van , de hát még feje!
Oh! lelkem, úri vér van ő benne, szakasztott olyan ő, mint a boldogult Bese László bácsi, a ki vármegye esküdtje volt.
Úgy, galambom, nem vagyunk mi olyan juhászból, parasztból lett micsodák.
E tételt bizonyosan tovább fejtegette volna még Bokros Mihályné, de a kocsizörgés megakasztotta.
Sándor jött meg a vásárról.
- Jőjjön csak, jőjjön csak - kiáltott ki Sándorhoz az ablakon a nagysás adószedőné - tudja-e, hogy maga az én tanítványom?
- Kié, mama? - ugrott ki Vanda kisasszony az első lakosztályból égő piros arczczal s egy kissé felbomlott fürtökkel.
Sándor hol a nagysás asszonyra, hol a kisasszonyra tekintgetett, s a nagy öröm és boldogság annyira betöltötte szívét, hogy alig tudta kifogni a lovakat.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE