Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
A „vén ördög”.
A Whip - poor - will madár hangja fájó, panaszos jajkiáltással harsan fel és reszket az őserdők homályában.
A horizont felé hajló hold, a feltámadó hüvös szellő az éjfél közeledtét hirdeti.
Már csak gyéren repkednek a lepkeforma lampyrisok, ez óriási világitó bogarak, mintha láthatatlan tündérkezek hajigálnának ide s tova ragyogó csillagokat; vagy mintha egynéhány lámpácskának szárnya kelne s ezek száguldoznának hullámos lebbenéssel, varázsos zöld fényt terjesztve maguk körül, az áthatolhatatlan sürü, virágözönnel hintett lombszövedék között.
Az ilyen csillaghullató, holdfényes éjszakákon tárják ki kelyheiket az őserdők járatlan labyrinthjaiba rejtett, apró, holdfényes tisztásokon a varázsszépségü yuccák, nephelisek, orchideák és diosmeák, a növényvilág és őserdők fejedelmei, ezek a rejtélyes éjvirágok, melyek nappal nem, hanem csakis a holdfénynél bontják ki ragyogón átlátszó, aetheri szirmaikat .
Nappal összeborult szirmokkal, a levelek alá rejtőzve, még az árnyékban sem nyilnak ki, mert reájuk az éltető napsugár legkisebb csókja is halál és fonnyadás s ezért csakis azon éjeken, mikor a holdfény ezüstje rezeg minden levélen, ágacskán s a csillagok villódzó, szikrázó fénye reszket a sötétkék égbolton, nyiladoznak ki egymásután, magasra emelve candeláber-, harang- , lepke- vagy madárforma virágfüzéreiket, a szinek minden árnyalatában ragyogva s ha egy-egy világitó fénybogár kelyhükbe telepszik, a tündérmesék ama csudavirágához hasonlitanak, mely minden száz évben egyszer nyilik , lángolva világit s a drágakövek minden szinü ragyogásával szórja sugarait.
Kis időre elcsendesül a lármázó hangchaos is s csak a szellő suhogása hallszik a végtelen lomb- és virágtenger között a folyó lassu morajába vegyülve...
Állat, növény kéjesen szivja be az üditő szellőt, mely felfrissiti az erdők szorult, melegtől átfült, nedvesen tikkasztó legét ... azután ujra kitör azon zürzavaros hangchaos és mozgás, mely az egyenlitő körüli erdők éjjeli életét jellemzi.
Az erdők mélyéből az apiaster jajgató kiáltásai visszhangoznak, mint egy-egy haldokló elnyujtott sikoltásai, a jaguárok félelmes nyávogása meg-megdörrenő mély orditásba csap át, ha a prédakeresésnél két him összetalálkozik; a bokrok közül, mintha páros gyertyácskákat hordoznának , villannak elő a ragadozók zöld fényben égő szemei, a százlábu scolopender pedig, mint valami kisértő lélek mászkál a mohon s a leveleken maga körül villódzó phosphorfényt terjesztve; a folyó csendes vizfelületén sistergő gyürüzet támad, nagy lomha testek közelednek a parti sásas felé, villódzó szemekkel, tátott állkapczákkal; róka nagyságu denevérek szállongnak , fekete rémekként a levegőben, mig az aequatorialis uhuk szemei izzó vérként világitanak elő az odvas fák üregeiből.
Minden ágrecscsenés, minden levélzörgéstől meg-megriadva, a félelem és sietségtől lihegve, tart a folyó melletti kis holdfényes tisztás felé egy néger nő.
Arcza fakó a félelemtől s minden tagjában reszketve, öleli át egy vasfa sima derekát s rémülve rázkódik össze, valahányszor meg-megdörren a jaguár éh- vagy dühorditása, vagy megzörren a folyamparti nádtömeg, nehéz testek csuszása alatt.
Először remegve, alig hallhatólag, majd kissé biztosabban utánozza a Whip - poor - will - madár kiáltását, mire az erdő felől hasonló hang felel, a cserjék és bokrok ropogásától követve s még el sem távozhatott a fától , máris előtte állott egy magas, herculesi alkatu, sötéttekintetü néger , vállán egy vastag vasrudat emelve.
- Itt vagyok, Nanny, - szólt mély, tompa hangon.
A nő szemei kétségbeesett fájdalommal voltak a szólóra függesztve, a nélkül , hogy ajka egy hangot birt volna adni.
- Nanny!
Fuldokló zokogás tört utat az asszony lihegő melléből:
- Menekülnöd kell, Saul, urunk a vérebekkel fog holnap reád vadászni s ha én a vadak prédája lettem volna - te nem menekülhetnél...
A néger szemei vad tüzben égtek:
- Elhoztad, a mit parancsoltam? - kérdé fenyegető hangon.
- Igen, itt van a kisasszony kedvencz ölebecskéje, ezzel egy zsákot emelt fel a földről, melyből panaszos, vonitó nyöszörgés tört elő s a szövet ránczai erősen mozogtak.
- Most jer utánam; napfelkeltekor már messze leszünk s gyermekünk meg lesz boszulva!
E szavakra a nő, mintha minden ereje elhagyta volna, egy kidőlt hyckory törzsre vetette magát kétségbeesett zokogással:
- Oh, gyermekem, gyermekem!
Te nem is láttad őt, Saul!
Ugy kelle eltemetnem lopva, rejtekben egy köny, egy panaszszó nélkül, meg se csókolhattad, el se bucsuzhattál tőle.
- És sirt, zokogott, fájdalmában fejét a hyckory törzs éles kérgébe verve, mig körülötte a rengeteg zugott, harsogott a pumák s jaguárok nyávogásától és orditásától.
- Igy fog sirni, jajgatni ő is s gyermekét még el sem temettetheti, - fenyegetődzött a néger s szemei szinte világitottak a bokrok homályában s melle, mint a négereknél, ha dühbe jönnek, pihegőn hörgött.
- Mondd, sokat szenvedtél, Nanny?
Ez felemelte könytől ázott arczát s az alászálló hold beezüstözte egy sugarával.
Fakó, beesett volt ez, megmerevedve a fájdalomtól, a kíntól.
- Mikor te a megkorbácsoltatás után megszöktél, urunk a forró napra köttetett ki gyermekünkkel, hogy sirásommal és jajgatásommal haza hivjalak .
Testemből patakzott a vér, agyvelőm forrott a hőségtől; de mi volt a darazsak és mosquitók marása, gyermekem szenvedéseihez képest!
Azt hittem , karjaimban hal meg; nem tudtam megvédeni a gyilkoló forróságtól, a mosquitók marásától...
Urunk az Istenre és a szentekre esküdött, hogy ha felfalnak is a mosquitók, meg a darazsak, ha megsülök is a forróságtól, addig el nem oldat, mig te haza nem jösz...
- Folytasd, Nanny, folytasd - dörmögé rekedten.
- Jajgatásaim- és sikoltozásaimra a kisasszony kegyelemért könyörgött, erre eloldoztak a czölöptől, de midőn urunk lábai elé borultam, hogy érted könyörögjek, káromkodva rugott fel lábaival... s a rugás gyermekünk gyenge fejecskéjét érte... és ott halt meg karjaimban - s itt ujra a törzsre vetette magát vad, kétségbeesett fájdalmában...
Kevés ideig némán, mozdulatlanul állt, mint érczből öntött szobor, setét tekintetét mereven nejére szegezve a férfi, azután megszólalt:
- Jer... napfelkeltekor már messze kell lennünk, tul a folyón...
Elől ment a férfi, nehéz vasdorongjával néha a bokrokat csapdosva... s majd egy órai menés után az erdő ritkulni kezdett s a már igen alant járó hold fénye a távolban szabályos rendbe ültetett kávé- és czukornád-ültetvényeket mutatott elmosódottan.
Majd pedig méhkas alaku kunyhók tüntek fel az ültetvények szomszédságában, de olyan messze, olyan csalóka derengésben , hogy csak az vehette ki, a ki tudta, hogy ott vannak.
A férfi egy nehéz sóhajt még sem tudott elfojtani, mire neje tört hangon rebegé: - Oda, oda temettem, az alá a fehérhaju tulipánfa alá a kunyhónk mögött...
- Hallgass - volt reá a rekedt, nyershangu felelet s gyorsitott léptekkel ujra az erdő felé tartottak...
Mindig közelebb, mindig közelebb hangzott az a lassu, sistergő moraj, mely a csendes folyásu nagy folyóvizek közellétét jelenti; az erdő ritkább , szaggatottabb lett, itt-ott egy-egy ében- vagy mahagonifa levágott törzsére akadtak s széles, a sürüségbe vágott csapák oszlottak a folyó felé minden irányban.
A hold fénye bevilágitott a megritkitott erdőrészbe s minthogy már nagyon alant járt, megezüstözte a folyó széles felszinét is.
...
E helyen a nagy és mély Rio-Negro két ágra szakadt s hosszu, keskeny , iszapos földnyelv nyulott be hosszan a két folyó közé, melynek keskenyebb ága még lassubb folyásu volt, mint a folyó, mely itt szokatlan szélesre terjedve, majdnem tószerü kinézést nyert csendes vizével; a parton álló vén fák egész boltozatot képeztek, még sötétebbé tették e tóöböl amugy is fekete vizét.
A földnyelv végén egy kezdetleges mivü, magas zsilip állott , felhuzható rekeszekkel.
- Hol vagyunk? - kérdé Nanny.
- Az uraság kertjénél, annál a kis tónál, melyben leánya minden reggel fürödni szokott.
E zsilipen át eresztenek friss vizet a tóba.
Eredj a partról - és ülj oda arra a levágott fatörzsre, nem jó hely ez itt se nekem , se neked!...
- Miért, Saul?
- Miért - mert itt lakik a "vén ördög ", - felelé Saul, egy sötét mosoly kiséretében.
- Mi az, miről beszélsz?
- Majd meglátod, - mondom már, eredj innen, nézd milyen nagy gyürüket vet a viz, de hagyd itt a zsákot...
Nanny engedelmesen hagyta ott a partot s leült egy vasfa törzsökére...
Ekkor Saul beleakasztva a vasrudat a zsilip lánczába, minden erejéből reánehézkedett.
Az óriási ember homlokán kidagadtak az erek, karjai megfeszültek, mint aczélrugók, de két-három rántás után, a zsilip rekesze felhuzódott s ezen keresztül látható lett a virágzó bokroktól köritett kis kerti tó, olvasztott ezüstként csillogó vizével...
Pár perczig lihegett még az óriási erőfeszitéstől, azután felvette és kioldozta a ficzkándozó, mozgolódó zsákot.
Nanny meredt tekintettel követé minden mozdulatát.
A zsákból egy nyöszörgő, hosszu selyemszőrü ebecskét emelt ki s megrázta erős karjaival nyakánál fogva, mire panaszos vonitás törte meg a folyó egyhangu moraját.
Lassu léptekkel és kettőzött figyelemmel haladt az öböl partján a földnyelv felé, fehér szemgolyói szinte világitottak a feszült vizsgálódásban , miközben az ebecske folyton viczkándozott és nyöszörgött, mert hol nyakát szorongatta, hol farka hegyét csipdeste a néger erős marka.
A tóöböl vize erre széles gyürüket vetett, s erősebben sistergett, s a hullámgyürük mindközelebb-mindközelebb verődtek a parthoz, s terjengtek nagy körökben a keskeny földnyelv felé, mintha valami óriási test sikamlana tova a viz alatt, a viz szinén pedig fel-felbukkant egy kétököl nagyságu , gömbölyded tárgy, s el-eltünve közeledett a mellékág felé.
A néger most a földnyelvre lépett, mire a partmelletti viz is erősen gyürüzni kezdett, s valahányszor a kinzott kutya erősebben felvisitott, annál erősebben rengett a viz felszine is, s fel-felbukkant egy széles, ripacsos hát, minő a vén, felrepedezett kérgü fák dereka, s ama gömbölyü tárgy pedig állandóan a viz felett maradt s uszott a néger után.
Közel a zsiliphez azonban ez is a viz alá merült.
De csak rövid időre!
A néger teljes erejéből szoritotta az ebecske farka végét, s ez kinosan, s még erősebben vonitott, mint annak előtte, s e vonitásra kiemelkedett a vizből egy rengeteg pikkelyes fő, zöldfényü, merev szemekkel, iszonyu fogakkal fegyverzett, tátott szájjal, s kiálló pánczélos háttal, előlábaival a földnyelvre kapaszkodva.
A kutyára irányzott vad, merev szemeiből dühös étvágy világolt, iszonyu állkapcsait össze-összecsattantva fontolgatta, átmenjen -e a mellékág vizébe ?...
A zsiliphez ért néger ekkor magasan feje fölé tartva, rázta a vonitó ebet!...
Ez győzött!
Az iszonyu szörnyeteg két és fél ölesnél jóval nagyobb teste egészen kiemelkedett a Rio-Negro feketés vizéből, mire átható pézsmaszag tölté be az egész környéket és átfutva a keskeny földnyelven, nagy süstörgéssel a mellékág vizébe veté magát... s tátott szájjal uszott a zsilip felé...
Erre Saul megcsóválva feje felett a kutyát, a zsilipen keresztül a kerti tó vizébe hajitá... mire az óriási vén alligátor, mint a nyil, sikamlott át a zsilipen a tavacska vizébe s a másik pillanatban már az ebecske rémes kinorditása - mely, mintha egyszerre kettévágták volna - megszünt , tanusitá, hogy a szörnyeteg egyetlen harapással összeroppantva, a viz alá rántotta...
Ekkor a néger is kirántotta a vasrudat, mire a zsilip nagy zuhanással esett vissza rekesztékébe s az alligátor ott rekedt a tavacska vizében.
A kielégitett boszu lángja villámlott most a néger sötét tekintetében.
Óriási alakja felmagasult, midőn kezében a vasruddal fenyegetett kinzója laka felé , mely a fák árnyas tömegébe volt elrejtve:
- Nanny, Nanny, gyermekünk meg lesz boszulva, reggel ő épp ugy fog sirni , jajgatni, mint sirtunk mi; te eltemetted gyermekünket virággal behintett gödörbe, az ő gyermekének sirja pedig a "vén ördög" büzös gyomra lesz!
Te pedig eredj, rólad majd megtudják, kinek a keze vezette a "vén ördögöt" a tóba, s ezzel megcsóválva a vasrudat, a zsilipen át a tó partjára hajitotta.
Bugva repült a nehéz vasdorong, s mintha beledöfték volna, maradt állva a tavacska szegélyén.
Ezzel a férj és nő nekiindultak annak a sikoltó, orditó, bömbölő rengetegnek , mely azon hegyeknek a lábáig terjedt, melyeknek ormai egészen beleolvadtak a távolság kék ködébe.
A tropicus zónák alatt nincs szürkület, nincs piros hajnal.
Egyszerre bukik le a nap s lesz éjszaka s egyszerre kel fel, alig jelezve keltét pár aranyos csikkal a láthatár szélén, minden átmenet nélkül.
De azért ott is ragyog a regg bübájos varázsa a tájon tündéri szépségében, ha nem mártja is a karmin rózsaszinébe s a korány fátyolos szürkületébe a napkelte a tájat!
Nagy égkék szin lepkék rengnek álmosan a passiflorák és gobeák tüzes szinü virágain, a virágzó dogwood-fák, a liánok ezer nemei nyiló virágözönbe boritják a lombokat, egyik virágból a másikba szivárványszikrákat lövellve , gurulnak a harmatcseppek s a virágok tündéri tarkasága közé a nap első aranyos sugaraival tarka tollu, égő szinü madarak, a szivárványszinü kajdácsok egész serege keveredik.
Mintha millió gyémántkövecske hullana alá a folyondárok szövedékeiből, ha egy-egy fürge majmocska suhan ágról-ágra; a gunyrigó csalogánydala felharsan, a hokkok és borsevők rikácsolása hallik s a kolibrik drágakő-tollazata szikrázik az első napsugárban, a mint donogva a virágok körül szálldogálnak.
A kis kerti tó habjai is gyengén fodrozódnak, s ringatják az Irupé óriási virágait, a liliomokat s a nymphaeák fehér szirmait, melyek sebesen fejtik szét éjjelre összeboruló szirmaikat az első napsugárra...
A virágos bokrok között - felrezzentve a drágakő ragyogásu szárnyu lepkéket - két fiatal leányka közeledik, a nagyvirágu facsoportok közé rejtett verandás lakóházból.
Az egyik magas, karcsu, gyengéd, halavány teremtés, mint ama Orchidea-csoport lenge virágai, melyek ama vén korhadt sycomorfa törzsén virulnak, a déli nőket jellemző bágyatag tartással, a másik pedig egy éjfekete haju , gazellaszemü, fiatal mulat-lányka.
Az első az ültetvényes leánya, kinek gyenge, ideges testalkata miatt, az orvosok tanácsára, hideg fürdőket kell vennie, a mulat-lányka pedig komornája és játszótársa.
Mind a két leányka - elragadtatva a regg és környezet szépségétől, - vigan enyelgett, csevegett egymással.
Kergették a lepkéket s az elsurranó kolibrikat, belekaczagtak, belekiabáltak a kajdácsok csacsogásába, s virágokat téptek, szaggattak, s találgatták , minő állat, minő madár hangja lehet az, mely az ébredő őserdő ezerhangu zsivajából ki-kihangzott?
Ügyes kézzel, fürge szökelléssel segitett fiatal urnőjének levetni halavány rózsaszin csalánszövetü ruháját, azután ő maga rázta le ruháit, oly könnyen, oly fürgén, mint a fiatal agami madár a fészek lágy pelyhét magáról.
A két fiatal leányka nem is vette észre, hogy daczára a teljes szélcsendnek , a tavacska vize erősen ringatózik s szélesen terjengő hullámgyürük verődnek a part felé.
- Nini, milyen nehéz vasdorong ez! - kiáltá a mulat-lányka a partba furódott vasdorongra mutatva.
- Ilyennel huzzák fel a zsilipet, - felelt rá úrnője - a tóba lépve, mely a part szélén alig fedte el szép lábfejecskéit s pár lépést tett befelé, hogy a mélyebb vizbe vesse magát.
De egyszerre a rémület kétségbeesett sikoltása lebbent el a két leányka ajkairól.
Mindketten észrevették, hogy az átlátszó vizü tavacska fenekén, a mélység homályából, egy óriási szörnyalak körvonalai bontakoznak elő, mely merev , zöld szemeit a két leánykára szegezve, siklott a sekélyes part felé.
- Meneküljön, urnőm, meneküljön, - rikácsolá a komorna kétségbeesetten, - egy jacare, egy jacare !
De a rémület annyira megzsibbasztotta urnője tagjait, hogy csak mozdulatlanul, tehetetlenül, tágra nyilt szemeiben a rémület iszonyával , meredt a közeledő szörnyre.
A mulat-leányka élesen sikoltozott segélyért, de a ház távol feküdt, az alligátor pedig gyorsan közeledett.
Már kiemelkedett zöldes szinü, pánczélos háta, ki rettentő feje.
A sekély vizben már nem is uszva, hanem magasra emelt fejjel, rettentő torkát kitátva, futva közeledett.
Széditő, fullasztó pézsmaszagot terjesztett maga körül e vén szörny, rettentő fogait össze-össze csappantva, s elébbi merev szemei most a dühös étvágytól zöld fényben égtek.
Az ültetvényes leánya már félig halva volt az iszonyattól és rémülettől , szemei elé sötét fátyol ereszkedett, se látott, se hallott, csak fülei zugtak a rohamosan lüktető vértől... s már-már megragadni készült őt a szörny, midőn a mulat-lányka - emberfeletti erővel rántva ki a vasrudat, - egy ugrással urnője elé szökött, s minden erejét összeszedve, döfte azt mélyen az alligátor tátott torkába.
Vad dühvel csapkodta össze a szörny állkapczáit, éles, kemény fogai csattogtak, pattogtak, a mint a vasrudat össze akarta morzsolni.
Dühében és fájdalmában, tompán bőgve, fetrengett s farkával olyan hullámhegyeket vert , hogy a tavacska kicsapott medréből s a két leányt egészen elboritotta, de a bátor leányka urnőjét öléibe ragadva, a partra szökött, nehogy a dühöngő szörnyeteg farkával lesujtsa őket, itt azonban már elhagyta ereje, mert néhány rémült sikoltás után, egy bokor tövébe rogyott.
E rémületes zajra végre az egész ház a tóhoz rohant, élén az ültetvényessel.
Vérfagyasztó látvány fogadta őket!
A tóparton a két halottnak látszó lányka , a sekélyes vizben pedig kinjaiban fetrengő szörny, mely véres habot okádva , farkával egész viz- és iszap-felhőket csapdosva, vonaglott, nem tudva a vasrudtól szabadulni; csak hosszas, veszélyes küzdelem után tudta három erőteljes néger, a már kifáradt s magával tehetetlen hüllőt szekerczékkel agyonverni.
A vasrudról és a zsilip körüli nyomokról reá jöttek, hogy kinek a keze müködött itt!
- Igen, uram, - mondá egy vén néger - ezt Saul tette.
Ő nagyon jól tudta , hogy a "vén ördög" az öbölben tartózkodik, hisz nem régen is két asszonyt ragadott el, kik kákát gyüjtöttek az öböl partján s nem hallgattak a figyelmeztetésre, hogy a fekete vizhez közel ne menjenek.
Ez már sok embert elpusztitott, azért nevezték el "vén ördögnek ", mert oly ravaszul tudott leskelődni, hogy mindig akadt áldozata.
Csak maga élt az öbölben, többi társait elmarta a környékről.
A megölt szörnyeteg egy roppant vén példány volt, majdnem három öl hosszu s maga körül átható pézsmaszagot terjesztett, mi ugy az alligátorok, mint a krokodilok természeti sajátsága, ugyannyira, hogy szélcsendes időben és éjjel tartózkodási helyeiket rendesen elárulja az átható, fojtó pézsmaszag a folyók, tavak és mocsarak környékén.
Szinezete felül setét olajzöld , széles fekete övekkel, oldalain barna foltok, mig alrésze világosas, zöld és szürkébe játszó sárgás.
Lábai erősek, zömökek, a hátulsók félig uszóhártyával benőttek s erős, kemény körmökkel ellátvák.
Vastag, izmos farka hosszabb testénél, s kissé összenyomott, félrészén fésü formán kiálló , fürészes pikkelyzettel; oldalait gömbölyded, szorosan egymáshoz álló pánczélzat fedi, hátát ellenben négyszögü kiálló, csontnál keményebb pánczél boritja, ugy, hogy a puskagolyó elsiklik és visszapattan róla, azért csakis a szemeken és a lágy részeken sebezhetők meg.
Ugy a krokodilok, mint az alligátorok két rettenetes fegyverrel birnak; az egyik iszonyu állkapczáikban levő hatalmas fogrendszerük és izomerejük, másik pedig a nehéz, vastag fark, melynek egy-egy csapása az áldozatot ledönti s vizbe vágja.
Mindkettő közel rokon egymáshoz s a pikkelyes hüllők (Amphibia squamalta) a gyikok (Sauria) rendjébe tartoznak s a pánczélos gyikok (Sauria loricata) osztályában a gyilok (Crocodiliane) családját alkotva, három fajra oszlanak, u. m.: krokodilok (Crocodilus ), kaimánok (Alligator) és gaviálok ( Gavialis ), melyek életmód, természetre nézve a legfőbb vonásokban hasonlitanak s a különbség közöttük csakis alkatuk egyes anatomiai változásában áll.
A főbb különbségek ezek: A krokodil-félék hátsó lábain az ujjak végéig nőnek az uszóhártyák, a fej hosszas, inkább nyult háromszöghöz hasonló, a pikkelyek nagyobbak s Afrika, Ázsia s Amerikában és ezek szigetvilágán élnek s jóval nagyobbakra nőnek a kaimánoknál; ezek feje lapos, széles, alkatuk karcsubb s kizárólag csakis Amerikában tartózkodnak; mig a Gavial-félék csakis Indiában élnek s alkatuk egészen a krokodilokéhoz hasonló, de alsó és felső állkapczájuk, mint egy óriási vastag, megnyult csőr, mely rakva van alul-felül éles fogakkal, végén nagy kiülő gümővel, nyulik ki a főből.
Már a régi egyptomiak korában egész Alsó- és Felső-Egyptomban ismert és tisztelt állat volt a krokodil, mely különben Afrikának minden folyója, tava és mocsaraiban meglehetős számban található.
Egyes vén példányok enormis nagyságot - 30-33 láb - is elérnek s mivel szerfelett lassan fejlődnek, igen nagy kort - 100-200, sőt 300 éves kort is elérnek; fejlődésük lassuságát eléggé bizonyitja azon adat, hogy minden 5-6 évben nőnek egy lábat s igy egy nyolcz lábnyi szörny legalább is 40-50 éves.
Az ősegyptomiak vallásában a nilusi krokodil (Crocodilus niloticus) symboluma volt Typhonnak, a szárazság és minden rossz szellemének, ki, hogy az általa megölt Osiris fiának, Horusnak boszujától megmeneküljön, krokodil alakba rejtőzött s ezért egyes templomokban - mint a thébai és saisiban is - a nép szentként tisztelt egyes vén óriási példányokat és mint Herodot is irja , ezeket a papok étették s orruk, nyakuk s derekuk köré arany pereczeket füztek s holtuk után bebalzsamozták, minek valóságát, a muzeumokban őrzött krokodil-mumiák is bizonyitják; de ez azért nem gátolta az ősegyptomiakat abban, hogy egy-egy vén szörnyeteget - mely egyszer emberhust izlelve , folyton arra vadászott - el ne pusztitsanak.
Egy felfujt disznóhólyagba volt rejtve a háromszakállu szigony; s ekkor egy visitó malaczczal a viz felszinére csalták s bevetették a hólyagot; a falánk szörny utána kapott , de egyuttal fogva is maradt s szárazra vonva, hamar elbántak vele.
E pánczélos hüllők valamennyi faja inkább éjjeli, mint nappali életet él.
A nap legnagyobb részében mozdulatlanul hevernek a partok és szigetek forró homokján, süttetve pánczélos hátukat a tropicus nap izzó sugaraitól; de rejtőznek a part hozzáférhetlen, iszapos talaju nádasai közé.
Hallásuk szerfelett éles, ugyannyira, hogy a viz alatt is meghallják még a távolról is, ha a parton állat vagy ember mozog és ha hangot ád; s ekkor lopva a viz alatt, gyors sikamlással - a nélkül, hogy a viz nagyobb hullámokat vetne - közeledik s a kedvező pillanatban villámgyorsan vagy farkának csapásával zuditja a vizbe áldozatát, vagy iszonyu fogaival megragadva, egy harapással összemorzsolva a megragadott tagot - oly pokoli gyorsasággal rántja a viz alá, hogy jóformán egy végső halálsikoltásra sem marad neki ideje - azután addig uszik vele a viz alatt, mig meg nem fullad, ekkor ujra a viz szinére emelkedik és ha a préda kicsiny, akkor elnyeli mindjárt; ha pedig nagyobb , minő egy ember, vagy tehén, ezt a partnak egy rejtett helyére hurczolja, hol iszonyu fogai és körmös előlábai segitségével, darabokra szaggatja és marczangolja, azután az est és éj folyamán darabonként felemészti.
Egyes vén szörnyek pedig, melyek maguk élnek egy öbölben, vagy folyótorkolatban, a nagyobb prédát a viz alatti gyökerek, vagy vizben megtorlódott ágak közé rejtik, s mikor már feloszlani kezd, szabdalják darabokra; az ilyen feloszlásba menő hulla kedvesebb nekik, mint a friss; de éhségükben mohón fogyasztják el ezt is.
Falánkságuk oly nagy, hogy megtámadnak minden élőt ; embert, állatot egyaránt, s oly vakmerők és vérszomjasak, kivált alkonyatkor és éjjel, hogy még az óriás alkatu vizilovat is megtámadják.
A vizben oly ügyesen és gyorsan mozognak, hogy egyetlen sikamlás és bukással elfogják a halakat, sőt az uszó és gázló madarakat is; farkuk egy-egy csapása öt-nyolcz ölnyire viszi őket viz ellen ugy, mint a folyás irányában, ekkép nincs biztonságban előlük semmi élő, ha vigyázatlanul a folyam vagy tóparthoz közeledik; a szárazföldön szintén nagy ügyességgel és elég gyorsan, de mindig egyenes irányban mozognak, mert fordulni lassan birnak, miután a kemény és merev pánczélzat, a hajlékonyságot akadályozza; a szárazon gyávák, mert a napon sütkérezve, már száz-kétszáz lépésnyire a vizbe rohannak, ha ember közeledik, de a vizben annál vakmerőbbek, mert nemcsak a partról, de a csónakok és talpakról is lerántják vagy felkapaszkodva ezekre , támadják meg a hajósokat.
Dühbe jöve, mély, tompán döngő bőgésben törnek ki, s farkukkal tajtékká korbácsolják a vizet; e bőgésük - kivált az éj csendjében - megrázón félelmetes s leggyakrabban a párzás idején hallható.
A párzás csakis éjjel történik, s ilyenkor a himek dühösen küzdenek egy-egy nőstényért, vad dühvel marczangolják egymást, farkuk tajtékká korbácsolja a vizet, - mely ugy hangzik, mint egy erős zuhatag rohanása s félelmes, tompa bőgésük messze elhallik az éjszakában.
A megölt ellenséget a győző feleszi s általában a vén krokodilok maguk a legszorgalmasabb pusztitói a fiataloknak.
Némely vidékeken, különösen ott, hol a folyó szerfölött haldús, s a vidék bő vadállománynyal bir, társaságban élnek, s társaságban vadásznak prédára, de azért egymás iránt is mindig ellenséges indulatuak .
Egyes vén, kinőtt krokodilok, kiválasztva egy-egy öblöt vagy nádast, hova sok vad vagy vizi madár szokott járni, elüzik maguk körül a gyöngébbeket ; azon vidékeken, hol erősen üldözik őket, mint például Nubiában , Nyugat-Afrikában - hol a négereknek husa kedvencz csemegéjük, zsirja pedig hatalmas gyógyszerük - igen elővigyázók lesznek, nehéz őket elejteni .
Európai iny e hust undoknak találja, mert erősen büzlik a pézsmaszagtól, de a négereknek épp ez tetszik, s leginkább moschus-mirigyeiért vadászszák , mely Tunisban, Maroccoban, mint hajkenőcs illatositó, a legkeresettebb czikkek egyike.
November és márczius közt van a tojásrakás ideje .
Valamennyi fajta átlagban 25-40, sőt 50-60 tojást is rak.
E tojások kemény héjuak, ludtojás, vagy ludtojásnál jóval nagyobbak és hosszas alakuak .
Kikeltésük a napra van bizva; mindannyian a vizhez közel, a part homokjába vájt gödrökbe helyezik el; de kivált az alligátor-félék tanusitanak nagy gondosságot a tojásrakásnál.
A nő egy szabályos köralaku széles és mély lyukat váj talpai és orrával a forró homokban, vagy a kiszáradt iszapban, s ebbe soronkint helyezi el a tojásokat, minden sor tojás fölé egy réteg száraz fű és falevél jő, mig csak a gödör meg nem telik.
A hol a talaj erre nem alkalmas, ott ugyane módon magas halmot emel tojásaiból és száraz levelekből; 3 hét mulva kelnek ki a fiatalok, melyek 15-18 cmtr. nagyok; ugy a kelés ideje alatt, mint a kikelés után 1-2 hóig anyjuk a leggondosabban őrzi és védi őket a szárazon; vigyáz reájuk, ételt szerez nekik, s csak mikor megerősödtek, szálnak a vizbe, hogy megkezdjék kétéltü életüket .
Bekövetkezvén az esős, vagy téli évszak, valamennyien téli álomba merülnek az iszapba ásva magukat s ilyenkor - kivált az alligátor-félék oly érzéketlenek, hogy mozdulatlanul türik el a legérzékenyebb sebzéseket és vágásokat is.
Hogy nagy szaporaságuk nem áll arányban kevesebb létszámukkal, erről a természet gondoskodott, mert ha petéik mind kikelnének és megmaradnának , ugy hazájukban nem lenne maradása semmi élő lénynek.
Legtöbb tojást elpusztit az ősegyptomiak által éppen ez okból szentként tisztelt Ichneumon ( Herpestes pharaonis) ezen nyulnagyságu négylábu, valamint a Nilusi intő ( Monitor niloticus) ezen 5 láb hosszu, barnásszinü gyikfaj, mely nemcsak a tojásokat, de magukat a fiatal krokodilokat is nagy számban falja fel ; továbbá a fiatalok nagy része zsákmányul esik maguknak a vén gyilok- és alligátoroknak, valamint több faj vizi- és gázló madárnak.
Afrikában több módja divik a krokodil-vadászatnak.
Vagy horoggal fogják, vagy pedig lesből lövik.
Legsajátságosabb azonban a lesvadászatnak a következő neme: Egyes szegényebb négerfalvakban az illető vadász néhány krajczár értékü holmiért, kibérel egy egy- vagy másféléves néger gyermeket apjától vagy anyjától.
E gyermeket derekán kötéllel átkötve, a folyó vagy tó partján levert czövekhez köti s egy vékony vesszővel a meztelen gyermeket megcsapkodva, hogy az torkaszakadtából bőgjön és orditson, maga pedig elrejtőzik.
A gyermeksirástól csalogatva, előjön a krokodil s a vadásznak kedvező esélye van a lövésre.
Néha azonban megtörténik, hogy a vadász elhibázza, s a krokodil egy rántással gyermeket, czöveket a vizbe vonszolja .
Ekkor a vadásznak kártéritési dijul a bérletárnak tizszeresét kell fizetni az "elkeseredett szülőknek ".
Többször megtörtént azonban már az is, hogy mig a vadász előre lesett, addig őt hátulról ragadta derékon egy krokodil s egyetlen harapással összeroppantva hurczolta a vizbe, s a kikötött gyermek meg áldozatul esett egy másiknak, a melyik bántatlanul vihette el a siró gyermeket.
A krokodilok közül a legveszélyesebb és legvakmerőbb fajták az Indiai krokodil (Crocodilus biporcatus) és az Orinoco folyó, St. Domingo és Martinique szigeteken élő Hegyesorru krokodil (Cr. acutus ).
Ezen két faj vakmerősége és vérszomja, kivált éjjel és alkonyatkor hallatlan.
1854-ben egy kisebbszerü halászbárkát az Orinoco közepén társaságban támadtak meg, s a kormányost egyik a vizbe vágta a farkával, mig kettő a fedélzetre kapaszkodva, két embert ragadott a hullámok közé; a bárka emberei kétségbeesetten védekeztek, de a harmadik támadásnál ujra egy ember esett áldozatul.
Végre is a "Ticonderoga" nevü kis gőzös szabaditotta meg őket , ágyulövésekkel üzve szét a vérszomjas szörnyeket.
India folyói és tavai különösen gazdagok e szörnyekben.
Majd annyi ember pusztul el évenként a krokodilok és gaviálok fogai alatt, mint a tigriseké alatt.
Az "East Indian World" 1864-1870-ig egy statisztikát állitott össze , melyben hiteles adatokkal igazolja, hogy 6 év alatt, majdnem 400,000 ember esett a krokodilok, tigrisek és mérges kigyók áldozatául.
Ha egyszer e szörnyek emberhust izleltek, dühös kitartással folyton ez után vetik magukat, s e vágyakozásukat különben maguk a bennszülöttek élesztik az által, hogy halottaik nagy részét vallásos kegyeletből a Ganges szent hullámai közé vetik, s e hullákat mind a krokodilok és gaviálok falják fel.
Ismerve e szörnyek éjjeli vakmerőségét, a benlakók még a legnagyobb szükségben sem igen mennek éjjel vagy este vizért a tó- vagy folyampartra , vagy szállnak csónakra és talpakra.
A kiket pedig az éj csónakon vagy bárkán lep meg a folyón, ezek a bárkával folyton a folyam közepén, az ár sodrában tartózkodnak, mert a krokodilok ilyenkor inkább a parthoz közel tartózkodnak, inni jövő állatok s emberekre leskelődve.
Daczára ezen óvszabályoknak, mégis a leghajmeresztőbb szerencsétlenségek érik egymást, melyekből egy cseppet sem okulnak, hanem a mohamedánok és buddhisták ismert resignatiójával belenyugosznak és elfeledik a dolgokat.
Egy könnyü gyümölcsszállitó csónakot lepett meg az éj a Kambodja folyón.
A nő, keblén egy 4 hónapos gyermekkel a kormánynál ült, a férj pedig evezett .
Egyszerre a csónak egy erős lökéstől ingadozni kezdett s a másik perczben egy nagy indiai krokodil kapaszkodott előlábaival a csónak szélébe, ugy , hogy ez majd felborult s a másik perczben már egyetlenegy rántással , mielőtt a nő csak sikoltani is birt volna, férjét a szörny a hullámokba rántotta és ugyane perczben még egy iszonyu csapás érte a csónakot ugy, hogy ez háromfelé szakadt s elmerült s a másik perczben pedig vérfagyasztó sikoltással a nő gyermekével együtt a hullámok alá rántatott.
E vértfagylaló szerencsétlenség oly gyorsan történt, hogy a hozzá nem messze horgonyzó nagyobb halászbárkáról még segélyére sem siethettek a szerencsétleneknek.
E szörnyek torkából a menekvés csakis csudával határos módon történhetik és ha megtörténik is csudaritkán azon eset, hogy megmenthető lesz a megragadott, ennek egyik vagy másik tagja ugy össze van marczangolva, hogy kevés időre reá sebeiben hal meg, mint a következő eset is illusztrálja:
Négy dayak testvér Borneo-szigetén egy délután halászni rándult a Lampur-tóra.
Egyikük a csónak orrán állva, a hálót vetette ki, midőn a vizből egy óriási krokodil merült fel s a szerencsétlent ballábánál megkapva, a vizbe rántotta.
Pár másodpercz mulva azonban a csónak hátuljánál ujra elmerült szájában az áldozattal, ki bár fuldokolva, de kétségbeesetten sikoltozott segitségért.
A testvérek legifjabbika, minden fontolgatás nélkül, felkapva yatagánját, a vizbe vetette magát s egyik kezével megragadva bátyja jobbkarját, oly iszonyu csapást mért a borotva élességü yatagánnal a krokodil tarkójára, hogy ez eleresztve áldozatát, a viz alá merült, mire a szabaditó a csónakhoz uszhatott megmentett bátyjával.
A megsebesült már alig pihegett, mert czombja annyira össze volt zuzva , roncsolva, hogy csak pár idegszálon csüngött az egész lábszár.
Még haza sem értek, midőn az áldozat már kiszenvedett.
A hinduk épp oly szent cselekvénynek tartják a Ganges szent habjaiban a fürdést, mint a törökök a Mekkába zarándoklást.
E fürdéseknél is gyakran megtörténik, hogy a fürdőzők egyike-másika vérfagyasztó sikoltással - mely mintha egyszerre kettévágták volna, megszünik, - villámgyorsan a viz alá rántatik s csak a vértől vöröslő viz mutatja a helyeit, hol eltünt.
Egy élelmes tolvaj - egy krokodilfejet szerezve álczának, igy rángatta viz alá az értékesebb ékszerü fürdőzőket s fosztogatta ki őket.
De csakhamar utólérte a nemezis, mert egy alkalommal, szintén vérfagylaló halálsikoltás rengette meg a levegőt s a véres hullámok felett egy kikészitett száraz krokodilfej uszkált, melynek koponyaüregeiben néhány ékszerdarab még akkor is rejtve volt.
A krokodilok családja négy válfajjal bir, mig az alligátoroké hatra oszlik , melyek kizárólag Amerikát és szigetvilágát lakják.
Az alligátorok közül legveszedelmesebbek, legvakmerőbbek: a Csukafejü alligátor (Alligátor lucius ), a Szemüveges kaiman (A. scelepros) és Kutyafejü kaiman (A. fissipes ), de még e három közül is kiválik vakmerősége, vérszomja , ravaszsága és falánksága által a Csukafejü kaiman, mely Észak-Amerikának 32° 30' északi szélességi foka alatti tavak, folyók, mocsarakban bőven található, valamint Brazilia és az Antillák folyói és tavaiban is.
E szörny másfél öl hosszuságnál már kifejlett ugyan, de éppen nem ritkák a 16-18-20 láb hosszuságuak sem, mint ezt Azara, Rüppel és Humboldt is bizonyitják.
E szörny jóval vakmerőbb, támadóbb a krokodiloknál s falánksága s öldöklési vágya is nagyobb ezekénél; e mellett oly dühös, ingerlékeny természetü, hogy még a ½-1 láb nagyságu fiókák is dühösen szembeszállnak és megmarják az embert, ha elébük áll, e mellett pokoli fürge, s különösen a támadásnál villámgyors.
A préda megejtésében a ravaszságból leczkét vehetne tőle akár a róka is; mert az iszapban, a folyók közepén, a nádas közt oly ügyesen huzza meg magát s burkolódzik az uszó növényzetbe, hogy lebegő, vagy megfeneklett fatörzshöz hasonlit, annyira, hogy még a szemes madarak is megcsalódnak , reászállnak, vagy a halász nyugodtan akarja tova lökni az evezővel, hogy csónakjához ne ütődjék, s a másik perczben villámgyorsan ragadja meg a madarat, embert, állatot.
Braziliában általában az alligátorokat Jacare-knak nevezik s a benlakók a folyók, tavak, mocsarak partjain a legnagyobb óvatossággal járnak.
A hol rendesen tartózkodni szoktak, ott a környéken - kivált alkonyatkor - erős pézsmaszag érezhető, mely valósággal fullasztó , ha az állat közelben van és a párosodás idején.
Ilyenkor a himek mindig ingerültek; rémesen tompa, vad orditásuk s a viz habzása és csapkodása - melyet farkukkal a veszekedés közben szinte gőzzé vernek - messze elhallszik az éjszakában.
Daczára falánkságuknak a szabadban, a fogságban és téli álmukban az élelmet fél évig, sőt tovább is nélkülözhetik.
1887 nyarán a hamburgi Hagenbeck állatkereskedő czégtől, két fiatal csukafejü alligátort vettem.
Az egyik egy-, a másik másfél láb hosszu volt.
E kis szörnyek egy szénával telt ládácskában jöttek.
A mint a ládát felbontottam, felbőszülve a fojtott melegtől s a zárt helytől, mint a csik , fürgén vágták ki magukat a széna közül s sebesen szaladgáltak szerteszét .
Meg akarva fogni az egyiket, egy vésőt - melylyel a ládát bontottam fel - tartottam eléje s a kis bestia, villogó szemekkel, nagyokat fujva, vágott hozzá s harapott bele dühösen többször.
A kemény vasvésőn fogai meglátszottak, oly aczél-kemények és hegyesek valának ezek ily kiskorukban is; fogaik nagysága és alakja egy nagyon kifejlett s duzzadt árpaszemmel egyezett.
Tartásuk és ápolásuk igen egyszerü volt, mert naponta 2 órán át langyos vizben fürödtek s ebbe kapták étkül a vágott nyers marhahust, a fürdő után pedig egy tágas, fenekén puha szénával bélelt négyszögletü aquariumban mozdulatlanul hevertek.
Ha érintve lettek, farkukkal csapkodva , villámgyorsan vágták ki magukat s ilyenkor merev, sárgás-zöld, vad tekintetü szemeik kiülők, villogók lettek s szájukat tátották s marni akartak.
A fürdőben még élénkebbek voltak.
Ilyenkor, ha csak közeledett is valaki , erősen, dühösen fujták ki a levegőt az orruk hegyén levő léglyukból s tátogtak, csattogtak s olyanokat vágtak fejükkel, farkukkal a pléh fürdőedény oldalához, csak ugy kongott.
Naponta mindegyik két, jó dió nagyságu vágott nyershust fogyasztott és ezt uszkálva nyelték - nem rágták - el egyszerre, ritkán kétszer.
Az érkezés utáni 12-ik napon, nagy csobogás és a pléhedény kongása csalt oda.
De már későn jöttem, mert a nagyobbik (a 1½ lábnyi) már akkorra megölte 1 lábnyi nagy társát.
Ennek hátsó ballágyéka annyira fel volt szaggatva, hogy belei kicsüngtek s hátsó ballába is össze volt marczangolva.
A gyilkos kis bestia mód nélkül dühös volt.
Tátott szájjal uszkált, össze-össze csappantva torkát, fenyegetett, vágott , csapdosott s ki-ki vágta magát a fürdőből.
Április végétől szeptember közepéig semmit nem evett s nagyon lusta volt, de azért könnyen fel lehetett ingerelni.
Semmi hizelgés, kedveskedés nem használt, dühös, harapni vágyó maradt mindenkihez.
Egy férficselédünk mutató ujját, ki vigyázatlanul markolta meg a fürdőben, annyira összemarta, hogy egy és háromnegyed hó alatt gyógyult be s kicsisége daczára ördögi látványt nyujtott e kis bestia véres, tátogó torkával, vadul villogó, dühös szemeivel.
Október közepén étvágya és virgonczsága tetőfokát érte el.
Ekkor történt egy eset, melyben ördögien gyors ügyességét bámulhattam.
Volt egy bubos-bankám (Upupa epops ) , mely oly szelid és kedves volt, hogy mindenhová utánam járt és követett.
Az alligátor a fürdőjében volt és én csendesen leülve, észleltem.
A szelid , gyanutalan banka ott futkosva az edény körül, végre ennek a peremére szállt .
Minden gyanu nélkül hagytam ott.
Az alligátor egészen a fenékre ereszkedett s vagy öt perczig onnan bámulta a bankát, majd lassan, alig észrevehetőleg előre csuszott.
Egyszerre - le nem irható gyorsasággal, felvágta magát - szemmel nem lehetett követni, oly gyorsan - a másik pillanatban már a banka a vizben vergődött, alá-alá rántva, fel-fel bukva.
Mire odaugrottam, már meg volt dögölve.
Jobb szárnya közepén átharapva lecsüngött s melle közepén összeroppantva és felszakitva volt.
Ezen apróság viselkedéséből, vadságából fogalmat alkothatni, hogy minő irtózatos ellenfél egy kinőtt 16-20 lábnyi szörny, minő dermesztő lehet sárgás-zöld szemeinek merev, sátánian vad pillantása, midőn éhsóváran áldozatára szegezi s hogy törnek, roppannak üvegként össze ember és állatnak legerősebb csontjai is, midőn az óriási izomerejü állkapczák közé kerülnek , melyeknek mindegyik 18-24 jóhüvelyk nagy, hegyes, aczélkemény foggal van felfegyverkezve s ezen borzasztó fegyverek mellé, még pokoli gyorsaság , erő és ravaszság sorakoznak.
Brazilia folyammenti óriási erdőségei - kivált az Amazon- és Rio - Negro - folyók mentén - ezek gyakori kiáradása miatt rendszerint vizenyős, süppedékes talajuak, s ezen csudás bujaságu erdőkben gyakoriak a kisebb-nagyobb , csalóka, süppedékes környékü tavak.
A mellékfolyók legtöbbje több ágra szakadozik, tavakat, mocsarakat, öblöket és deltákat képezve s ezeknek talaja olyan ingó, süppedékes, mint a szivacs és sokszor feneketlen mélységeket rejt magában.
Egyes folyók - ágyazatuk vastartalmu földje következtében, nagy darabon keresztül majdnem tintafekete vizüek - s ezen fekete vizek és rejtett erdei tavak legkedvenczebb tartózkodási helyei az alligátoroknak, mert könnyen elrejtőzhetnek, ilyen helyeken egész nagy társaságokban élnek s feltünő nagyságot érnek el és nem üldöztetve , vakmerőségük is nagyobb, a lakott vidékeken átvonuló folyókban lakóénál.
A legkimeritőbb és legmegbizhatóbb adatokat e szörnyek szabad életmódja és természetéről Hernandez y Zarras hires kutató és vadász feljegyzései szolgáltatják, ki benső barátja és utazótársa volt Audubon-nak, a hires természettudósnak.
E rettenthetetlen buvár többször forgott oly életveszélyekben, melyekből a menekvés valóban csak csuda által történhetett.
Egy ember sem pusztitott el annyi alligátort az életben, mint ő s a rio-janeiroi muzeumban levő 32 lábnyi csudanagyságu alligátor, mely eddig egyetlen a maga nemében, szintén az ő keze által esett el.
- Már ötödik hete, hogy a rengetegekben barangoltunk, midőn csónakunk a Rio-Negro egyik mocsaras mellékágába ért, hol tömérdek vizi szárnyas tartózkodott - beszéli Hernandez.
- Audubon a csónakban maradt, mert igen ki volt merülve, - én kutyámmal, e régi, hű bajtársammal, a süppedékes talajon az erdőbe mélyedtem.
Sohse láttam ily csalóka, veszélyes talajt.
A fák ritkásan álltak, s ha áttörtem egy-egy sürü folyondárszőnyegzeten, tavak és erekkel boritott, magas füvü tisztásokat találtam.
Egy kidőlt fára kapaszkodva körülnéztem vizsgálódva.
Mindenfelé csak mocsaras-tisztást láttam, temérdek madárral.
Le sem szálltam még a fáról, midőn a tó vize gyürüzni kezdett s egy hatalmas alligátor bukkant fel, s sietve tartott a part felé, hol kutyám dühösen ugatott.
Egy jól czélzott golyóval a balszemébe - a tóba teritettem, midőn már féltestével a szárazra kapaszkodott.
Most láttam csak, hogy e táj hemzseg e szörnyektől, mert midőn az alligátor rettentő vergődéssel a tóba visszaesett, tizenöt-husz más társa bukkant fel, s rohant reá, hogy felemészsze.
Ujra töltve, sietve hagytam el e helyet, tudva, hogy kutyám ugatása e szörnyek egész seregét csalja elő.
Egy alig 4-5 lábnyi széles folyócska partján haladtam felfelé; e folyócska egy jó nagy, fekete, iszapos vizü tóba szakadt.
Már közel voltam a tóhoz , midőn a talaj süppedékes kezdett lenni, s elhatároztam, hogy átugrom a tuloldalra, mely szép magas s sűrü fűvel volt benőve.
Vadászkésemet magasan, majdnem hónom alá kötöttem, hogy az ugrásban ne akadályozzon , könnyen szöktem át a tulpartra, de hangos szitkokban törtem ki, mert térdig süppedtem az iszapba.
Átkozva e csalárd, süppedékes talajt, iparkodtam egyik lábamat kihuzni, de annál mélyebben süppedtem belé a másikkal; mikor meg ezt akartam kihuzni, amaz sülyedt még mélyebbre, sőt ezen erőlködéseim következtében czombjaim közepén felül sülyedtem alá.
Gyorsan keresztbe fektettem puskámat a füvön, igy akarva kiemelkedni, de ez sem sikerült, mert ugy puskám, mint magam, minden mozdulatnál mélyebben, mélyebben sülyedtek alá, ugyannyira, hogy már csak vállaim és karjaim álltak ki az iszapból.
Nem mertem mozdulni, hisz minden mozdulatomnál rohamosan merültem lejebb-lejebb , s kezdtem kétségbeesni menekülésem felől, mert éreztem, hogy lábaim alatt egészen hig iszaptömeg mozog.
Lehetőleg csendesen maradva, karjaimat kiterjesztve, iparkodtam felülmaradni, de igy is éreztem, hogy lassan-lassan mindig lejebb sülyedek.
Minden menekülési módot megkiséreltem már, a füvet is a meddig csak elérhettem, mind kitéptem, a mint belekapaszkodva, szárazra vonni iparkodtam magamat - midőn kutyám ugatása rezzentett fel fájdalmas kétségbeesésemből.
Kutyám, e régi, hű állatom, egy igen nagy, erős, félkopó , fél oroszlán-kutya származék volt, igy remélhettem, hogy segitségével a szárazra vontathatom magamat.
Hozzám hiva, hizelgő és biztató szavakkal helyeztem fogai közé kaputom csücskét s az okos állat, egészen megértve, mit akarok, teljes erejével huzni kezdett; bár én is iparkodtam, még sem sikerült, mert lábai mélyen besüppedtek az iszapba neki is annyira, hogy félve, szűkölve eviczkelődött ki, s futott el a veszedelmes helyről és a tó partján siralmasan kezdett vonitani, fel-alá futkosva.
Vérem lüktetését már sarkaimban is éreztem; füleim és fejem erősen zugtak , szivem mindinkább erősebben, aggodalmasabban szorult össze, mintha valami nehéz, sulyos tárgy préselné össze; lélekzetem akadozott, el-elfulladtam , mert a mellemre nehezedő iszap gátolta a tüdők működését; szemeim kápráztak , s gondolataim kezdtek összezavarodni és folyton azon tépelődtem, minő mélyre fogok sülyedni az iszapban, s meddig fog haláltusám tartani, mig megfulok az iszap mélyében?
Időnként kiállhatatlan rothatag bűz széditett el, s a nap reám tüzött egyenesen...
Egyszerre egy elém rajzolódó árnyék rezzentett fel tompa kábultságomból .
Jobbra tőlem egy rettentő nagy alligátor fejét és előtestét pillantottam meg, mely lassan közeledett felém.
A forró, csöndes levegő tele lett széditő pézsmaszaggal, melyet e szörny árasztott maga körül.
Önkénytelenül is fegyverem után nyultam; iszapos volt ugyan, de a gyutacsok szárazon maradtak; vállamhoz emeltem és nyitott torkába czélozva lőttem, mire az utálatos hüllő gyorsan visszafordult, s vértokádó torokkal, nagy zuhanással vetette magát a tóba; de nekem is gyorsan le kellett vágnom puskámat, mert annyira sülyedni kezdtem, hogy az iszap már majd nyakamat érte.
Elém fektetett puskámba kapaszkodva, ujra vállig felküzdöttem magamat s láttam, a mint kutyám a tóparton fel s alá futkosva, borzolt szőrrel, villogó szemekkel dühösen ugatott; most jöttem rá, hogy kutyám csalta ki az alligátort is a szárazra, mert folyton körülöttem futkosva, nyöszörögve, a szörnyetegek figyelmét rám is felhivta.
Közelembe édesgettem, nehogy még jobban felébreszsze a szörnyetegek figyelmét; de mihelyt érezte a talaj süppedését, ujra vonitva szaladt el biztosabb talajra s ott futkosott fel s alá a tóparton.
Egyszerre dühös, szokatlanul panaszos vonitásba kezdett !
Én szivem mélyéig megremegtem!
Nem -e ujabb szörny közeledését jelenti -e e szokatlanul félő vonitás?
Csakugyan azt jelentette!
Kutyám behuzott farkkal , borzolt szőrrel, lassan hátrált, egy iszonyatos fő elől, mely a tóból emelkedett ki s a melyet rengeteg nagyságu test követett!
Ez még az elébbi szörnynél is nagyobb volt, lehetett 18-20 láb hosszu.
A mint a tóból a partra kapaszkodott, pár pillanatra megállt s rengeteg fejét majd felém , majd a dühösen ugató kutya felé forditá, aztán egyenesen felém közeledett .
Végső kétségbeesésemben - megforditva fegyveremet - agyával, minden erőmet összeszedve, sujtottam éppen jobb szeme fölé, midőn közelembe érkezett; de a fegyver agya eltört s csak a csonka cső maradt a kezemben.
Ez ütésre vagy egy ölnyire hátrább vonult.
Észrevettem, hogy a talaj ott, hol a szörny állott, nem oly süppedős, mert colossális testét egészen jól megbirta.
Most ujra közeledni kezdett, rettenetes állkapczáit csattogtatva s mikor én a fegyvercsővel feléje sujtottam, hű kutyám, hogy engem megmentsen, oldalt támadta meg.
Vad dühvel kapott csattogó állkapczáival a kutya után de ez ügyesen félre ugorva, felemelt farka alatt suhant át, hanem a másik pillanatban e rettentő erejü farok oly villámgyorsan csapott le a kutyára , hogy ez keserves vonitással, kettétört derékkal rogyott össze!
Erre a szörny sebesen megfordult, fogai közé kapva a kutyát, a, tóba rohant vele.
Még egy fájdalmas vonitását hallottam csak!
Erre megeredt szemeimből a köny!
Hű barátom volt e kutya, mely éveken át osztozott velem veszélyben ugy, mint a szerencsében, éberségével többször életemet menté meg s most is értem kelle elvesznie!
E küzdelem után ujra vállaim hegyéig merültem el az iszapba, a csonka puskacső, mit sem használt már.
Hű kutyám halála s jelen helyzetem keserü, kétségbeesett fájdalommal töltöttek el.
Lelkem mélyéből, sirva fohászkodtam Istenhez, hogy mentsen ki e rettenetes halálból!
Erős, izmos férfi létemre ily nyomorultul, ily undok halállal kell elvesznem , lassan, mindig mélyebbre süppedni alá a bűzös mocsárba: várni a halált, mig az iszap az álltól az ajakig, innen az orrba nyomulva, végre lezárja a szemeket s összecsap a fej felett s a test alásülyed, ki tudja meddig, hová s még buborék se jő fel utánna; csak eltünik nyomtalanul!
Ezen meresztő gondolatokból a tó felől jövő pocskolás riasztott fel!
Uram Istenem, megint egy uj szörny - még az utóbbi colossusnál is nagyobb , mászott a partra!
Leirhatatlan irtózás fogott el!
Inkább az iszapba fulni , csak ne e rettenetes fogak által elevenen szétmarczangoltatni!
Az irtózat és halálfélelem önkénytelenül egy kétségbeesett sikolyt csaltak ajkaimra.
E hangra felém forditá fejét.
Puskám csövét kerestem, de ez nem volt sehol , mert alámerült a mozgolódásom által meghigult iszapban!...
Ekkor a végveszély perczében egy mentő gondolatom támadt...
Ugy teszek, mint a néger krokodil-vadászok!
Ezek karjukat vastag bőrrel tekerve be, döfik késüket a krokodil torka mélyére!
Vadászkésem megvan, igy nem koczkáztatok semmit, mert vagy az iszapba fulok, vagy az alligátorok zsákmánya leszek ugyis, de legalább küzdelem nélkül nem adom oda életemet... sőt talán meg is menekülhetek... csak oda, arra a keményebb talajra juthassak ki, merről támadóim jöttek felém.
Szerencsére vadászkésem egészen hónom alá volt kötve, igy kevés vesződséggel elérhettem.
Hatalmas éles kés volt ez, hosszu szarvasszarv fogatékkal.
Egyik karommal már csak ügygyel-bajjal tarthattam fenn magamat az elsülyedéstől, a másikba a kést szoritva, lestem ellenfelemet.
Szinte óhajtva vártam, bárcsak már mellettem lenne, hogy mielébb vége lenne mindennek!
A keményebb talajon gyorsan haladt, de közelemben már az ő lábai is be-besüppedtek mélyen az iszapba, de hosszu teste fentartotta.
Ördögien vad és merev pillantással szegezte rám sárgás-zöld szemeit s tátott torkából rémesen fénylettek elő hüvelykujj nagyságu hegyes fogai, s az undoritó , fullasztó pézsmaszag széditően ömlött felém, mintha fujtatóból fujtak volna reám...
Még jobban eltátotta torkát, hogy megragadjon, s ebben a pillanatban - vad kiáltással, melybe undor, borzadás, irtózás vegyült, döftem késemet torka mélyére ugy, hogy az függélyesen állva maradt benne!
Rettentő erővel csapta össze állkapczáit, de karomat nem morzsolhatta szét, mert a függélyesen benn fészkelő kés, mintegy felpeczkelte állkapczáit!
Iszonyu , vad és tompa bődülésben tört ki; farkával oly rettentően csapkodott, hogy egész iszapzuhatagok hulltak rám, s majd elszéditettek, de én nem eresztettem el a kést, hanem egész erőmből tartottam.
Leirhatatlanul hánykolódott bősz dühe és fájdalmában, s akart menekülni.
E hátrálás és hánykolódásban azonban mindig kijebb huzott az iszapból; vérét fecskendőként fujta reám iszonyu erőlködéseiben, ... s végre egy ránditással egészen kihuzott az iszapból, de rögtön alásülyedtem megint, mert még mindig a lágy talajon hánykolódtunk.
Hátrálásában végre a kemény talajra ért!
Itt rohamosan huzott maga után a tó felé, mert oda akart, mint védő elemébe , menekülni!
Itt kifejthette egész erejét.
Oly erővel rázott, hogy el kellett eresztenem a kést... de hála Isten, kemény talajon voltam, mely megbirt , olyan zuhanással, mintha egy hegy omlott volna bele - vetette magát a tóba , vadászkésemet is magával vive torkában.
Én pedig halálosan kimerülve, tele iszappal és szenynyel vánszorogtam el csónakunkig, hol ujra könyezve adtam hálát a teremtőnek csudás megszabadulásomért.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE