Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Két leány regénye : A Fráterek és a Grabowszkiak
Keletkezés ideje
1904
Fejezet
4
Bekezdés
1172
Mondat
2754
Szó
28603
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK FEJEZET.
I.
Kinos természetű félreértések elkerülése végett a Teendőink czimű jeles munkálat szerzője ezennel komolyan kijelenti, hogy a »szamárfül « használatával egyáltalában nem akarja karavánbeli kilátásait könnyelmüen koczkára tenni.
Az egész csak egy elsietett frázis, s a hiszékeny közönség használatára van szánva.
Ily körülmények között tehát mindenkit, aki neki e piramidálisan üres, de okvetlenül szükségesnek látszó kijelentését nem hiszi el, rágalmazónak nevez és a közmegvetésnek szolgáltat ki.
Grabowszki Ilka, szomszédos udvari borbélyom neje természetesen kivétetik a közönség köréből.
Személyes ellenségem lévén ez a hölgy, még ájtatos vasárnapi imáim őszinteségében is kételkedik, szó sem lehet tehát róla, hogy őt valaha meggyőzhessem.
Ecce, mulier!
A fanatikus végzet vaskövetkezetességével pattant elé ez a félelmes asszony a multnak homályából (irhatnám a memoirok velőtlen, puffogó nyelvén ), s helynek , időnek, alkalomnak megválogatása nélkül turbál engem abban a nagyfontosságú munkában, melytől a hazai tudósok sorába való belépésem, ünnepélyes eltemettetésem és parlamenti mandátumom függ.
Mit bánja ez a nő, hogy sólyomszárnyon repülök -e be a nagyságok Pantheon-jába, sikerült -e bekapaszkodnom a meleg akolba, részt kérendő a közös bégetésben, vagy lecsüggesztett szárnyakkal, mint egy ólmos esőtől vert otromba túzok a pusztán, vánszorogva a homokban, porban és dicstelen prózában, bukdácsolva vonszolom majd megfáradt csontjaimat a konczessziókkal , prezenczmarkokkal és egyéb kellemes konczocskákkal garnirozott sikernek kivánatos tartományai felé.
Neki mindegy.
Asszony »nem számít« ugyan, - de nem is számít soha, ha képzelt sérelmeiről van szó.
Jellemem tisztázása végett, s főleg azért, hogy a tájékozatlan közönség előtt jól domborítsak, e helyen okvetlen meg kell jegyeznem, hogy Grabowszki Ilkának , részemről sohasem adtam a kérlelhetetlen ellenségeskedésre okot.
Ellenkezőleg.
Sajátságos viszonyunk egész krónikájával be tudom bizonyítani, hogy erőmtől telhetőleg mindig azon fáradoztam, s mennyi izgalmas fáradtsággal, mennyi kitartással! hogy konok gyűlölködését valamely enyhe és szeretetteljes módon fokonként lehűtögessem.
A véletlen útja persze kitanulhatatlan.
Van miszticzizmus , s van egy »végzetes motivum« is, mely belenyúl az ember életébe s akkor vet hurkot a lábai elé, midőn tökéletes biztosságban képzeli magát.
Nem csoda, ha oroszlánsörényű Ibsen Henrik úrnak legőrültebb theóriáit is lelkesen megtapsoljuk...
Őseim sok mindenféle végzetes motívumon buktak keresztül, arról azonban nyilván fogalmuk sem volt, hogy a kései utód egykor a szerelem miszticzizmusának oly ingoványos mocsarai közé téved, melyekből összes fényes szellemi tehetségei árán sem leszen kiszabadulni képes.
Oh! nekik könnyű volt!
Fráter Theobaldus Franciscus, ki a XIII. században Anjou Károly 3-ik számú koronájának öntése táján vitézkedik vala Zách-Feliczián trencséni atyamester táborában, családi hagyományaink szerint nemes Bisterfeldi Adalgiza leányasszonynyal turbékolgatott egy gyékényen.
Amidőn pedig ezen szerelmetes nexust immáron elunta volna, Adalgiza leányasszonyt breviter extra dominium helyezvén, hazakergeté vala az ő apjának hajlékába.
Hiába kereskedék aztán szatiszfakczióért visegrádi nádorispány uram ő kegyelminél a megcsúfolt fehér cseléd, a miserabilis causa nem reparáltaték ő neki soha.
Manapság persze nem megy az ilyesmi többé.
Komolyan állítom azonban, hogy abban az időben, midőn e többször említett Grabowszki Ilka végső kétségbeesésében udvari borbélyomnak lett a felesége, még eszem ágában sem volt, hogy ez az a nő, aki életem végzetes motivuma lesz.
Igaz ugyan, hogy gonosz álmaim voltak s már akkor sejtettem, hogy a lelki szemeim elé tolakodó fantomoknak roppant jelentősége van , - de csak enyhén intézkedtem.
Magamhoz hívattam borbélyomat és tudtára adtam, hogy gonosz álmaim következtében ezután nem fogom többé szolgálatait igénybe venni.
Más borbélyt keresek .
Gondoskodjék tehát róla, hogy az én czímem alatt bevárható havi négy korona más czím alatt térüljön pénztárába.
A szegény, vékony emberke olyan sárga lett erre a kijelentésre, mint egy brabanti uborka.
- Nem értettem... - rebegte mélán s úgy reszketett, hogy azt hittem, mindjárt térdre esik és megüti a guta.
Lelkemre vegyem, ha esetleg meg talál szakadni a szíve?
Nem, nem!
Én megsajnáltam őt; személyemhez való ragaszkodása meghatott bensőségével és megdöbbentett nagyságával.
Lelkének e mély drámai megnyilatkozása megvesztegette elhatározásomat is s a vége az lett, hogy huszonöt percznyi kínos csend után keményen vállára ütöttem és megrázván őt, higgadtságra és férfias mérsékletre intém.
- Verba volant, scripta manent! - mondottam jelentőséggel.
Ez a latin czitátum ugyan egyáltalán nem talált ide, - szokás azonban, hogy a tekintély emelése végett latin czitátumokat is használjon az ember.
- Ha az ön hozzám való bizalma rendithetetlen, mint a sziklakő s fejét se vész, se villám meg nem tántorítja, ha önnek szent meggyőződése, hogy e pillanatban tökéletes gentleman-nel beszél, akkor ám legyen, állása nincs megingatva.
- Könyörgöm alázattal, - rebegte meghatottan a borbély - igenis értem...
- Helyes.
Gratulálok nősüléséhez, folytattam kemény hangon s rárivaltam: jegyezze meg tehát magának, hogy a közöttünk fennálló bizalmas összeköttetést én csak abban az esetben vagyok hajlandó fentartani, ha ön soha sem fog mélyen tisztelt neje rágalmainak hitelt adni.
Borbélyom fogadkozott és nyöszörögve felelte:
- Soha.
- Esküdjék meg a borotvafenő szíjra.
- Esküszöm... - suttogta áhitattal a kis ember s olyan mozdulatot tett, mintha borotvát fenne.
- Meg vagyok elégedve önnel, - mondottam jóakaró intéssel és zsebembe nyúlva ötven krajczárt ajándékoztam neki.
Miheztartás végett tudnia kell, hogy én az ön hitvesét soha életemben nem láttam ugyan, de azért nincs kizárva, hogy rágalmazni fog.
Jegyezze meg tehát magának, Flórián, hogy ön e rágalmaknak nem ad hitelt .
Isten vele!
Menjen ki.
Kezemet nyujtottam szegénynek és ő kiment.
Tánczoló, ruganyos léptekkel lendült le az utczára, ott megállt, megszámlálta ajándékomat, s átszellemült mosolylyal tűnt el a »Három királyok « -hoz czímzett korcsma ajtaja mögött.
Nemeslelkűségem az első pillanatokban jótékony melegséggel árasztott el .
Nyugodtnak és boldognak éreztem magam.
Ime, elcsaphattam volna ezt az embert ; elmehettem volna más borbélyhoz; fogadhattam volna a soroksári-utczából egyet, de én megtartottam Flóriánt, s ezzel nevezetes jótéteményt gyakoroltam.
Ily fölemelő lelki benyomások között bizonyára nagy művem részleteit is alaposabban fogom összeollózgatni, mint azt különben tehettem volna.
Nincs ugyan benne kétség, hogy családom rendkívüli szellemi tehetségei bennem is komprimált tömegekben állanak rendelkezésre, de jó, ha a talentum fűtőházában néha a nemes felindulás is részt követel magának a tüzelő anyagok között.
A helyzet bonyodalmas.
A legutóbbi politikai események forró ölelkezése a szocziális törekvések lenge hetaerájával nem maradt következmények nélkül...
A levegő miazmákkal, spórákkal és gyanus gombákkal van tele.
Mennyi megoldásra váró kérdés, mennyi nehézség, mennyi ellentét!
Mi lesz a tőke és a munka között folyó harcz végeredménye?
Hol van a fajok között levő surlódás kibontakozásának utja?
A szláv elem nyer -e, egészséges izmainak és termékenyítésre alkalmas, nyers erejének jogán omnipotencziát a földrajzi határok jövendő megszabásában, vagy a germán elem?
S be fogja -e látni, végre mi magyar fajunk, hogyha e két hatalmas népáradat eljövendő nagy összeroppanásában életben akar maradni, akkor ragaszkodnia kell ereje ős forrásához: a barázdához, amely az övé...
Mindezek oly sulyos kérdések, hogy Teendőink czímű könyvemben külön fejezetekben fogom tárgyalni őket.
Most kissé megzavarnak.
Nyugalmam és agyam velejének logikus rendjének helyreállítására tehát le fogok menni magam is a »Három királyok « korcsmába és magamhoz veszek tizenhat stamperli gabonapálinkát.
Meg is tettem.
A részletekre nem emlékszem most már világosan, csak az bizonyos , hogy másnap reggel szörnyű ingerültséget éreztem és nagy zajjal harangoztam be inasomat.
- Péter; Péterke!
A semmiházi gyanakvó pislogatással közeledett.
Magamhoz intettem őt.
- Mi ez, Péterke?
- Párna, amelyen uram aludt.
- Aludtam, gazember, de rosszul! - ordítottam reá s akként ütöttem ököllel a párnára, hogy kirepedt.
- Eltakarodj innen vigyorgó majom különben keresztül lövöm a koponyádat!
Péterke megrökönyödve hátrált s két iszonyú ugrással künn volt az ajtón .
Hallottam, hogy odakünn az előszobában akkorákat kaczagott a markába, csak úgy zúgott, zúgott...
Tovább azonban nem izgattam magam.
A dologban végre is csak az fontos, hogy újolag jelentkező gonosz álmaimnak bizonyára csak rosszul megvetett ágyam volt az oka.
Ez a fölfedezés némileg megnyugtatott.
Nervus sensuarius .
Ideg-duczok.
Nyakszirt csigolyák.
Rendetlen fekvés... nyomás...
Szívbillentyűk ...
Reflex vibratio az eltompult ideg-fibrovasaliákban...
Megvan a diagnózis.
Világos tehát, hogy kellemetlen álmaimnak én magam voltam oka.
Holnap másképp lesz.
Tábori ágyon alszom s lefekvés előtt ötven Hardingsohn-féle bukfenczet vetek.
A tizenhat stamperli pálinka utóhatása alól azonban ujabb tíz pohárka hazai konyak segélyével sem tudtam kivonni magam.
Föl- és lejártam termeimet, leültem dolgozó termemben, kinéztem a konyhaterembe, összevesztem stájer szakácsnémmal , fogpiszkálóért hajszoltam Péterkét, lekoppintottam hollandi tulipánom fejét...
De mind hiába!
A levegő nehéz volt fejem fölött, mint az ólom; órám harminczkilenczet ütött : czilinder-kalapom magától szökött le a pádimentumra, s forogni kezdett, hogy bottal kellett bevernem a tetejét.
Czipőm titokzatosan nyikorgott, jóllehet árával nem tartozom.
Igaz ugyan, hogy az a csizmadia, aki készítette, az illavai fegyházban halt meg, szabad ember korában azonban mindvégig tisztességes férfi hírében állott.
Nem valószínű tehát, hogy ebben a fülsértő nyikorgásban az ő álnok lelke vezekelte volna egykori vétkezését.
Bizonyos lett tehát, hogy borzasztó nyugtalanságomnak mégis csak Grabowszki Ilka az igazi oka.
Hüledezve gondoltam rá.
Grabowszki Ilka s jelenleg borbélyom neje, aki lángoló bosszúval tüzeli magát én ellenem.
Ah, ha tudná ez az izmos, veszélyes teremtés, hogy majdnem halluczinálok , ha neve eszembe jut.
Fügét mutatnak bizony a mult árnyai, s arczomba kaczagnak a szegletekből.
Tánczol, vihog, zsong, libben és fittyet hány szemeim előtt egy millió testetlen gnóm, és én nem tudom elkorbácsolni őket, mert maga Grabowszki Ilka is kilép a misztikus homályból, s szomorú, vádló, könybe lábbadt tekintettel mereszti rám a szemét.
- Eljöttem, drága hősöm, - lehelte suttogó hangon, hogy megint szeresselek.
- Ne szeress, asszony.
- Óh, szép Rómeom, meg tudnál feledkezni rólam, akinek hűséget esküdtél?
- Hazudtam, asszony.
- Úgy?
No hát vigyázz is magadra, silány ember, csak annyit mondok.
Nincsen homok a pusztában, mák a mozsárban, porzó a kalamárisodban, amely jobban össze volna törve, mint a hogy én össze fogom törni a csontjaidat, ha egyszer megcsíphetlek .
Fráter, komisz Fráter!
Én nem felejtek...
Szerencsére megjött a hajnal.
Üdvözlégy boszorkány kergető világosság, még két percz és a körülöttem vijjongó éjjeli rémek szétmarczangoltak volna.
Így is az ágy alatt ébredtem föl, s oly kábult voltam, hogy kétszer is nyakon kellett ütnöm magam a reggeli papucsommal, míg valamennyire magamhoz tértem.
De hát mit tehetek ezzel az asszonnyal?
Ami volt, elmult és vége.
A teremtésben nincs vesztes, csak én, de esküszöm, hogy az enyémhez hasonló kényes helyzetnek családom sok száz esztendős krónikájában csak egyszer akadt párja, s arról sem állhatok jót, hogy nem egyéb az egész : óriási hazugságnál.
Beismerem, hogy midőn külföldi utamról hazatérve, jelenlegi lakásomba hurczolkodtam, Grabowszki mama boltját az átelleni utczasarkon azonnal észrevettem.
Be kell ismernem azt is, hogy a rumot, czukrot, kávét, mandolát , fogkefét, apró szőlőt, pilseni sört, czérnát, kalendáriumot, vikszoló keféket és légyvesztő papírosokat Grabowszki mamától vásároltam, de ez semmit sem bizonyít .
Mindig készpénzzel fizettem.
Arról, hogy Ilka nyájas szemekkel tekintett rám, s ha a boltba jöttem, mindig ő maga kereste ki számomra a legjobban szelelő szivarokat , én nem tehetek.
Lovagiasan viseltem magamat: vonzalmáért habos kávékat és gyenge borjúsülteket fizettem, midőn Grabowszki mama társaságában sétálni mentünk.
Ilka fess, szőke leány volt, de erről meg ő nem tehetett.
Egy este a Hattyú fedélzetén, a Margit-szigetről hazajövet, egyszer csak elszédültem, s a sötétségben hevesen megcsókoltam...
- Szeretlek... - suttogtam a fülébe, s az Isten tudja, de csodálatosképpen úgy reszkettem, mint egy iskolásfiu.
- Esküdjék...
- Esküszöm Ilka, hogy csak önt szeretem.
- Lőrincz, édes Lőrincz... - lehelte elvörösödve, s vállamra hajtotta fejét .
Grabowszki Ilka vállamra hajtotta szép, szőke fejét s hallgatta esküimet.
Ah! és én esküdtem.
Szerettem...
Nagybátyám, Fráter Laurentius, akit pedig még a Bácskában is kifogástalan gavallérnak tartottak, halálos ágyán vallotta be, hogy megnősülése előtt összesen tizenkilencz jegyese volt s valamennyinek legalább is háromezerszer esküdött hűséget »a sírig.«
Csak ez 57.000 hűségeskü után vette el aztán nejét, aki elég ügyes leány volt arra, hogy a fülébe suttogott 1856-ik számú hűségeskü után fülön ragadta nagybátyámat és hosszas, elkeseredett dulakodás után az oltár elé hurczolván őt, arra kényszerítette, hogy az utolsó hites esküt ott mondja el.
Grabowszki Ilka nem volt ily óvatos.
Ő csak szeretett, a kedves, szőke gyermek...
Grabowszki mama pedig biztosra vette , hogy nőül fogom venni.
De nem úgy történt.
Július tizedikén valamivel érzelmesebben csókoltam meg Ilkát, mint július kilenczedikén, s tudtára adtam, hogy koppándi birtokomra kell utaznom, fölveendő Nathaniel bérlőmtől az árendát.
Elárultam -e gyalázatos szökési szándékomat, nem -e , fogalmam sincsen róla.
Kissé szórakozott voltam.
Nem vettem észre, hogy Ilka gyanakodva fogadta magyarázatomat, s nehányszor igen különös mosolylyal tekintett reám.
- Mikor jön vissza?
- Négy nap mulva, szivem.
- Lőrincz, nézzen a szemem közé...
Vakmerően a szemébe néztem.
- Nos, kicsi mókuska, azt hiszi, nem merek?
- Ah, igen... - felelte azzal a bizonyos különös mosolylyal a leány, - mondja , édes Lőrincz, nem mehetnénk az ön falusi birtokára... együtt...
- Hová gondol, Ilka, az istenért!
- Nem úgy, - mondotta gyorsan a leány, - velünk jönne a mama is.
Együtt mennénk...
- Lehetetlen szivem, lehetetlen!
Borzasztó rosszak az utak; higyje el, nem érdemes.
Négy nap mulva visszajövök s inkább kirándulunk a Margit-szigetre.
Aztán visszajövünk a Hattyún, a kedves Hattyún, amelyhez életem legbájosabb emlékei vannak kötve.
A viszontlátásra, édes Ilka, a viszontlátásra!
- Isten önnel! - felelte halkan a leány.
Eleven sugár villant elé nagy, meleg, kék szemeiből, keze biztosan szorította meg a kezemet, tökéletesen nyugodt voltam .
Fogalma sincsen a kedves gyermeknek róla, hogy meg fogok szökni.
Grabowszki mama húsos keze szeretettel simogatott.
Grabowszki papa megmozdult bevattázott, köszvényes lábával a székben, s szivélyes hangon motyogott búcsút .
Grabowszki mama ezalatt hol reám, hol leányára nézett.
- Isten óvja önt Lőrincz úr, siessen vissza.
- Repülni fogok, asszonyom.
- Ilka szereti önt...
- Oh, asszonyom...
- A Grabowszki-leányok, kedves fiam, semmitől sem riadnak vissza, ha szerelmükről van szó, - folytatta szigorúan, nagy nyomatékkal a mama s úgy keresztül nyilalt rajtam a tekintetével, hogy majdnem elszédültem, - vigyázzon tehát Ilkára, nagyon vigyázzon...
Különben nem állok jót semmiről...
Gyönyörű kilátások!
Kissé elkomolyodva hárítottam el vállamról a Grabowszki mama kövér kezét s még egyszer búcsút vettem.
De hiszen asszonyom, ha te nem állasz jót semmiről...
Ezt hasznos volt megtudni idejében.
Bánatos meghatottságot színlelve távoztam el, s otthon azonnal málhám becsomagolásához fogtam.
Péter inasomnak kiadtam rendeletben, hogy tartózkodási helyemet életveszélyes fenyegetésekre se árulja el.
Különösen akkor, ha a Grabowszkiak tudakozódnak majd utánam négy nap mulva.
- Menj Péter és hozz egy kupa szilvóriumot, - parancsoltam inasomnak, miközben lázas tevékenységgel szedtem össze nagy bőr utazótáskámba a legszükségesebb holmit.
Inasom tíz percz mulva visszajött.
Alattomos, ravasz mosoly ült ajaka szélén , sejtettem, hogy megtudott valamit.
- Láttál valamit, Petyó?
- Láttam uram, - felelte elfojtott röhögéssel, s leintett az utczára, - méltóztassék csak letekinteni az utczára, ott lesi nagyságodat a Grabowszkiék zsidó inasa: Adolf.
Bizonyosan azért küldték oda, hogy ispionkodjék uram után.
Mit tetszik már most csinálni?
Adolf ki fog szaladni nagyságod után az indóházba , meglesi, hogy hová szolgál az a biléta, amit váltani kegyeskedik, s hírt ad róla a kisasszonynak.
Dejszen uram, attól a szép kisasszonytól egykönnyen meg nem szökünk.
- Befogd a szádat, papagály!
- Csak azért mondom...
Milliom bomba, ennek a ficzkónak igaza lehet.
Lesnek reám.
Dehát miért is esküdtem meg, hogy ezt a Grabowszki leányt nőül veszem!
Kényszerítettek rá?
Senki .
Szeretem?
Csak tetszik, mert csinos gyerek.
Hol a patvarba járt az eszem!
Elhalasztottam az utazást estig.
Kilencz órakor hajtattam ki zárt kocsiban az indóházba, s miután pontos vizsgálódás után meggyőződtem, hogy az a semmirekellő szemfüles Dolfi inas nem mutatkozik, jegyet váltottam - Hamburg felé.
Kilencz óra húsz perczkor a vonat kirobogott az állomásról.
Megkönnyebbülve lélegzettem föl.
Szökésem a történtek után a legordinárébb dolgok közé tartozott, de azzal mentegettem magamat, hogy kitűnő kortársaim az efféle jellemtelenséget a legbámulatosabb nyugalommal szokták elkövetni, s eddigelé még nem volt reá eset, hogy a morális társadalom egyiket vagy másikat kiballotinírozta volna a tisztességes hírben álló emberek közül.
II.
Július tizenötödikén Hamburgban hajóra szálltam, s csak a Kanári-szigetek táján , az északi szélesség 38-ik foka alatt vettem borzasztó felindulással észre, hogy Grabowszki Ilka is a Capt.
Fracassán van, még pedig oly ijesztő közelségben hozzám ( én a 12. sz. kibitkában, ő a 13. számúban, oment est nomen, Nr.
13 ! ), hogy semmiféle hatalom ő tőle meg nem menthetett.
Méltóztassanak már most szavazni a fölött, hogy mit tehettem.
A tengerbe vessem magam?
Gondoltam erre, de a kapitány fölvilágosított, hogy ne tegyem, mert a matrózok éppen most lesnek szigonyokkal arra a czápa-királyra, mely már két napja kalózkodik a hajó körül, s okvetlen belém harapna, ha bele találnék vetemedni a vízbe.
Megeshetnék az is, hogy matrózai a czápa helyett véletlenül az én hátamba löknék bele a szigonyt, azt pedig nem állja ki az ember.
Elhatároztam tehát, hogy engedek a kapitány szakszerű fejtegetéseinek és másnap reggel követem el a tettet .
Ezzel bevonultam a Nro 12-be, bezártam az ajtót, kiraktam az asztalra egy csomó levélborítékot és megczímeztem őket.
Tizenhat újság neve díszlett a borítékokon .
Tizenhat hazai hírlap fogja halálom hírét nyilvánosságra hozni, még pedig azzal a nekrológgal, amit én magam írok.
Ki fogják adni mindnyájan: halott emberről lesz szó.
A bevezetés következőképpen hangzott:
...Őszinte részvéttel veszszük hírül, hogy a közélet egyik előkelő jelese, Fráter Lőrincz, váratlanul elhunyt.
Az Amerikába induló Capt.
Fracassa gőzös jelentette be táviratilag a gyászhírt, mely a hamburgi konzulátus útján csak ma érkezett hozzánk, s bizonyára fájdalmasan fogja érinteni nagytehetségű honfitársunk tisztelőit és barátait.
Így kezdtem; a folytatás és befejezés természetesen még zamatosabb frázisokkal bővelkedett.
S közben egy pillanatig se szégyeltem magam.
Ha divatos a művész-világban, hogy »kitűnő« festőnk, vagy hősszerelmesünk maga házalja végig egy kis lelkes dicséretért a lapokat; ha szokásban van a parlamentben, hogy a » szellemes« szónok maga spékeli tele elmondott beszédének hírlapi közlésre szánt kőnyomatait »zajos helyeslés jobbról «, »éljenzés a baloldalon « -féle megjegyzésekkel, melyekből rendszerint alig kapott a valóságban egy harmadot, vagy ennyit sem - ha divatban van, hogy még komoly, hírnévnek örvendő tudósok is sajátkezűleg dicsérik meg tulajdon munkáikat, - miért ne úsznék magam is az áramlattal?
Ahol annyian, s oly zseniális arczátlansággal hazudnak a saját kontójukra, ott meg sem érzik, hogy több -e egy kicsépelt kévével a szalma-kazal , vagy kevesebb.
Éjfél felé szépen bepecsételtem a leveleket, betettem őket a kofferembe, s kireteszelve kibitkám ajtaját, a fedélzetre mentem.
Gyönyörű nyári éjszaka volt.
Az aczélszürke homályba burkolódzó hatalmas Oczeán igen nagy hatással volt reám .
Milyen parányi semmiség a földnek fejedelme, ha szembe áll vele ez a roppant zöld víz és fövényes fenekére hívja...
Oda állottam a korlát mellé, lenéztem a habokra , melyek meg-meglocscsanva verődtek haragos tajtékokkal a hajó vasbordáihoz, s az járta a fejemet, hogy ime, egyebet se kellene tennem, csak egy - kettő - három plumsz ! bele fejjel a vízbe...
Mily felséges mulatság volna!
Megkapna a víznek bársonyos puhasága, s lefelé ringatna lágyan a tenger mélységes fenekére, ahonnan soha többé nem lenne feljövésem...
A hajó egészen sötét.
Lenn a kajüttökben bizonyára mindenki alszik.
A tat árboczra függesztett konvex-lámpa gyönge fényt vet az előrész felé, hol összecsavart kötél-óriások hevernek a födélzeten, s nehány fáradt hajóinas alszik .
Szegény gyerekek!
Ezek alusznak a földkerekségén legmélyebben.
Őrváltás lesz; valahol ajtót nyitnak.
Mintha ajtónyikorgást hallottam volna...
Egy sirály elrikoltotta magát a nagy árbocz valamelyik vitorla rúdján.
Pihent ott legalább ötven.
Hozzászoktak a gőzgépek tompa dübörgéséhez is, az öblös kéményből koronként kidülő kőszénfüsthöz is.
Szelidek és tolakodók lettek, mint a veréb , mely szereti közelségét az embereknek.
Megfordultam a tenger felé, rákönyököltem a korlátra.
Öt percznyi üres mélázás után, melyet a költők »hangulat « -nak szoktak hívni, rettegve vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, ott van oldalam mellett Grabowszki Ilka kisasszony is.
Csöpp híjja, hogy megdöbbenésem ez első pillanatában eszméletlenül nem rogytam össze.
- Én vagyok, Lőrincz, - súgta szemrehányó hangon a leány, s ajkára tette finom kis ujját - pszt!
Csendesen uram...
A föld alá sülyednék szégyenemben, ha észrevennék , hogy én és ön... és ebben az órában...
Könnyen beszélsz szép gyermek, gondoltam ingerülten, bizonyosan megmondta valaki , hogy az Oczeánnak ezen a pontján 2156 lábnyira kell előbb lemerülni a vízbe, hogy aztán a földre süllyedhessen az ember.
- Lássa, ennyire jutottam, - folytatta fájdalmas sóhajjal a leány, - engedtem , hogy elszöktessen.
- Édes Ilka, - feleltem gyorsan, - hogy mondhat olyat?
Hiszen nekem eszem ágában sem volt, hogy ön is - utazni készül.
- Hazudik!
- Bocsánatot kérek...
- Nem tudta?
Oh most már képes.
Beszélhet, amit akar.
Beismerheti, eltagadhatja , nem akadályozza meg senki.
Ne feledje azonban, hogy Isten hallotta az ön esküit.
- Az én esküim...
- Meri tagadni?
- Nem merem.
- Mit mondott nekem a Hattyú-n?
- Azt, hogy imádom, szép gyermekem, és öngyilkosságot fogok elkövetni, ha vészes szerelmemet visszautasítja.
- Mit mondott a Margit-szigeten?
- Mikor?
- Amikor borjúpecsenyét ettünk és sört ittunk; a mama nagy kávét, habbal .
Emlékszik?
Mit mondott?
- Azt, hogy örökké szeretni fogom és hogy ön az egyetlen, akivel egész életemre boldog leszek.
Bevallottam önnek, hogy szeretem édes, kék szemeit, ajkát, puha szőke haját, szeretem, ha jár, ha ül, ha alszik, ha ébren van, ha sír, ha nevet...
Oh drága szerelmem, ön a legszebb, ha selyem köntös csillog rajta és ön a legszebb, ha babos karton ruhácska simul testének finom, kerek formáin , melyeknél igézőbbet soha szobrász-véső az utókor elragadtatására nem alkotott.
- Mily jól emlékszik, hálátlan Fráter...
- Úgy van.
- S most mégis azt meri mondani, hogy nem ön az oka ennek a bajnak.
Uram!
Ha ön elég kedves rabló tudott lenni akkor, midőn még visszavonulhatott volna, legyen bátorsága most már ahhoz is, hogy megmentsen egy szerencsétlen teremtést a haláltól, amelyre el van szánva.
Megszökött... nyomorult... de én ön után szöktem ugyanazon a vonaton, ugyanazon a hajón és most el vagyok szánva a legrosszabbra ...
Oh mamám, mamám...
Ilka csendesen sírt.
Gyönyörü komédia!
Az éjjel, a csendesség, a holdvilág, a tenger, a pöfékelő kémény, - s a hajópárkány törpe korlátja mellett egy nyulánk, fiatal leány, aki sír és kétségbe van esve.
Ha azt mondom neki, hogy tántorogjon vissza a Nro 13-ba , New-Yorkból majd értesíteni fogjuk Grabowszki mamát, hogy nincs semmi baj, egy kis sajtóhiba az egész - bizonyos, hogy keresztül veti magát a korláton és én a legforróbb pokolba kerülök érte.
Ha pedig azzal biztatom, hogy ne féljen semmit , helyre fogjuk hozni a hibát s három hét múlva mint férj és hitves lépjük át Grabowszki mama krájzlerájának küszöbét, akkor hiába várja tőlem lázas türelmetlenséggel Teendőink czímű nagy alkotásomat a művelt magyar társadalom, nem lesz belőle semmi, mert egyéb teendőim fogják teremtő képességemet igénybe venni.
- Drága angyalkám, mondottam hizelgő nyájassággal, legyen szíves és gondolja meg a dolgot.
- És ugorjak a tengerbe?
- Isten őrizz!
- Szeretné ugy -e, ha most úgy hirtelenében egyszerre csak megbolondulna az ön angyalkája és a vízbe vetné magát.
Erre azonban hiába számít.
Itt maradok, drága barátom, itt maradok.
Itt és ott, akárhol, mindig ahol ön lesz.
Nem érti, hogy nem maradhattam otthon?
Azt akarja, hogy kimondjam...
- Ne mondja.
- Milyen nehezen ezt...
- Lehet.
Hallgasson ide édes és mondja meg most már kerülgetés nélkül, világosan , hogy mit akar tőlem?
Grabowszki Ilka csodálkozva, haraggal elvörösödve nézett reám.
Ki birtam venni a lámpafényben (a hold elbújt, nehogy tanúságtételre hívjuk ), mennyire felkorbácsolta vérét ez az ártatlannak látszó kérdés, melyet ravaszkodva, a számító ostobaság szokásos álarcza alatt koczkáztattam meg.
- Hogy mit akarok magától... mit akarok... ismételte ajkait harapdálva, remegő hangon.
Ahá!
Ez sokkal bizalmasabb így: az a »maga «.
Ha sejtelmem nem csal, öt percz múlva le fogjuk tegezni egymást.
Tudom praxisból.
A Grabowszki-családnak is megvannak a maga ötletei.
- Igenis Ilka, - kérdeztem - még egyszer tudni akarom, hogy mit kíván tőlem?
- Még kérdezi!
- Nem haragszik érte?
- Ne komédiázzunk, Lőrincz!
Esküszöm önnek, (ő is !) hogyha vonakodni talál...
- Mitől, édes Ila?
- Attól, hogy engem - hogy velem -
- Önnel?
- Hogy értem...
- Önért?
- Nem, Nem!
Azt akarom mondani... azt akarom...
Ilka e perczben fölvetette daczosan szép szőke fejét, s kicsit piros arczczal, de büszkén, követelő szilárd hangon mondta:
- Igazán nem is tudom, hogy miért csinálok veled annyi komédiát.
Elámítottál, de én nem tűröm, hogy az egész Ferenczváros az én esetem fölött gúnyolódjék !
Szerettelek...
Szeretlek, csak téged egyedül...
Csinálhatsz velem amit akarsz, de élve nem viszel vissza.
- Nem is akarlak.
- Mit nézel rajtam?
Nem maradhattam otthon, mert kiégette volna szememet a szégyen.
Föltettem tehát magamban, hogy utánad szököm.
Megtörtént.
Belopództam a mama szobájába s a fiókból kiloptam...
- Jézus Mária! - rikoltottam sápadtan, - megőrültél!
Meglopni a mamát.
- Pszt!...
Te kényszerítettél rá.
Úgy van, én kiloptam a mama fiókjából ötszáz forintot és követtelek.
- Loptál, szerencsétlen...
- Ki az oka?
- Becsuknak!
- Meglehet, de csak veled együtt, drága Lőrincz.
A mama bizonyosan azt fogja hinni, hogy te loptad meg, mert veled egyszerre tüntem el.
Ugy ám, édes...
- Az ördögbe is... de hát nem irtóztál a bűntől! - kiáltottam elszörnyedve.
- Hát te ?
Paff!
Ez a találó, metsző vágás úgy belehasított a szívembe, hogy lecsaptam magam egy hajóponyvára s mindenképpen azon voltam, hogy a fejem tetejére álljak .
Grabowszki Ilka azt hitte, hogy őrjöngök, holott pedig én csak tótágast álló gondolataimnak akartam kifejezést adni.
- Lőrincz, szünj meg... - könyörgött halk hangon a leány; - rémülök, ha nézlek.
- Nem szünök meg, - mormogtam sötét hangon, s két bukfenczet vetettem a piszkos ponyván, mely összemázolta galléromat, - te a lopás irtózatos gyanújába kevertél engem, boldogtalan gyermek, s ezt én nem tűrendem.
Isten bocsássa meg vétkezésedet, Ilka, én meghalandok.
Te voltál gyilko... gyilko... gyilkosom...
- Lőrincz térj magadhoz, nem vagyunk a Lipótmezőn.
- Meghalok.
- Kelj föl!
- Nem akarok.
- Parancsolom, kelj föl azonnal!
- Halottnak nem parancsolsz.
Grabowszki Ilka nem teketóriázott tovább velem, hanem összefogta szemérmesen a szoknyáját, leült mellém a ponyvára és forró két kezeivel hatalmasan a fülembe kapaszkodott.
Abban a pillanatban eszembe jutott nagybátyám, kit annak idején a tizenkilenczedik éppen így a fülénél fogva hurczolt az oltár elé.
A Capt .
Fracassán szerencsére nincsen oltár.
Pap volna ugyan, de ez a kegyes férfiú jelenleg gonosz tengeri betegségben hempereg ágyán, s a legszenzácziósabb istentelenségeket se átallja ajkára venni.
Éjfél után egy órakor különben sem esketnek senkit, s ez némileg megnyugtatott.
Lassú, ünnepélyes hangon kérdeztem:
- Mit akarsz velem, Ilka?
- Hallgass ide, - suttogta fülembe a szép gyermek, s oly közel hajolt arczomhoz , hogy csöpp híjján szinte megcsókoltam, - igérd meg, hogy ha New-Yorkba érkezünk , rögtön nőül veszel, különben a tengerbe ugrom.
- Kedves Ilka...
- Igéred?
- Ereszd el a fülemet; így nem tárgyalok.
- Legyen.
Nos?
Igéred, Igéred?
- Komolyan beszélsz?
- Lőrincz!
- Csendesen angyalkám, csendesen.
Föl talál ébredni valamelyik hajósinas s akkor vége a jó hírnévnek mindörökre.
Holnap reggel az egész utazó közönség tudni fogja , hogy mi egyedül voltunk itt a fedélzeten, még pedig szép, meleg nyári éjszakának az oltalmazó párázatában, a hold fehér világosságában, éjfél után egy órakor.
Ne csináljunk botrányt, ha lehet.
- Jól van; igéred?
S Ilka hirtelen ott hagyott a ponyván.
A másik perczben pedig már megkapta a hajópárkányt és ugrani készült.
Szilaj elszántság égett a szemeiben.
Ajkai reszkettek, gyöngéd, nőies melle hevesen emelkedett a csipke alatt.
Nincs benne kétség!
A boldogtalan gyermek rögtön bele csapja magát a vízbe.
- Megállj, czukkerli!
S oda ugrottam, hogy megragadjam.
A leány azonban ellökte a karomat és nem felelt addig, míg ünnepélyesen meg nem esküdtem, hogy nőül veszem.
Akkor eleresztette a korlátot és szemrehányó hangon, majdnem megvetéssel mondta:
- Máskor ne csinálj ostobaságot, Lőrincz, ezt hamarább is megmondhattad volna.
Nem akartam ingerelni, különben azonnal reflektáltam volna erre a megjegyzésre .
Beláttam azonban, hogy hallgatnom kell.
A pillanat végre is meg van nyerve .
Grabowszki Ilka lemondott az öngyilkosságról s gyanakodva ugyan, de sokkal nyugodtabban mondotta, hogy kísérjem le a hajó kajütbe; fáradtnak érzi magát , aludni fog.
Nagyon szívesen.
Magam is álmos vagyok.
Kibitkám, a Nr.
12. két lépésnyire van az övétől.
Mehetünk.
Karomat nyujtottam neki, s családom ismert udvariasságával vezettem le a hajó középre, ahol a kabinettek voltak.
A folyosó elején elbúcsúztunk.
Ilka jó éjt kívánt és előre futott.
Én meg beczammogtam lehorgasztott fővel, melancholikus hangulatban a kibitkába és szomorú voltam.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE