Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Házasságtörés
Keletkezés ideje
1922
Fejezet
7
Bekezdés
1174
Mondat
1882
Szó
22638
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
3
Isti ment, ment az utcán az esős szélben furcsa csámborgó lépteivel.
Behúzott nyakkal, előrehajtott fejjel, s szokása szerint önmagával vitatkozott.
"Az az egy bizonyos, hogy én ökör vagyok, s nem tudok élni.
Nem is hiszem, hogy még egy ilyen állat volna a világon.
De mért vagyok én ilyen, azt megérteni nem lehet: én egy olyan gonosz vagyok?
Hisz én nem csinálok semmit, én csak azt óhajtom, hogy minden simán, szépen történjék...
Négy forint miatt ilyen komédiát csapni...
Utóvégre én kerestem azt a pénzt, hát ha elköltöm, az olyan nagy vétek?"
Keserű szájjal, mert kimondhatatlan keserűség volt benne ilyenkor, egyáltalán, ha egészen magára maradt, fájdalom s életszomorúság volt az arcán, érezte a kalap alatt , hogy az arca sírós, mint egy kisfiúé, szerencsétlen élet, szerencsétlen sors : élni...
Ilyenkor jó az édesanya szoknyájába hajtani a fejet, jó az édes otthonba hazamenni , kisírni a bánatát, s csakugyan a Petőfi utca felé haladt egész önkéntelenül.
Ott laktak a szülei.
Az úton találkozott a segédjegyzővel.
- Szervusz - kiáltott rá egy hang, s ő szokás szerint nyitott szájjal, vaklárva nézett körül, mint akit álmából riasztanak fel, bár nem volt rövidlátó.
- Szervusz - köszönt a segédjegyzőnek, s még egyszer, de most már látszólag kitörő örömmel mondta:
- Szervusz, Franci.
Oda is ment hozzá, s kezet nyújtott, a kezei vörösek voltak a hideg szélben, s úgy szorította meg vele a segédjegyző kezét, mintha testi-lelki öröm volna ez neki.
- Sohase látunk - mondta -, mikor jössz már el hozzánk?
Szokása volt, hogy mindenkit folyton meghívott; ez abból az érzésből következett , hogy gazdagnak s boldognak akarta tudni magát, s ezt a gazdag boldogságot nem fösvénykedte el, hanem meg akarta osztani az egész világgal.
A segédjegyző hosszú német fiú volt, kicsit félszeg, egy olyan nagyon becsületes fiú , akire csak rá kell nézni, s az ember tűzbe teszi érte a kezét.
- Hát Istenem... - mondta habozva.
Isti csak nézett rá, nyitott vastag ajkaival, melegen s szeretettel:
- Igazán, ma este eljöhetnél, hát tudod, az nagyon kedves volna, ha ma este eljönnél ; a feleségem persze nagyon örvendene... most ugyan össze vagyunk veszve (ezt azért tette hozzá, mert a segédjegyzővel néhány igen kiadós vitája volt a házasságról, s ennek a kapcsán elmondta neki, hogy az asszonnyal hogy szokott összeveszni, de néhány óra múlva minden rendben van)...
A segédjegyző nevetett.
- Az semmi - mondta Isti különös arckifejezéssel -, tál, kanál sincs zördületlen , házasodj csak meg, majd meglátod, hogy az ember vagy minden percben összevesz, vagy magába fojtja a keserűséget, s akkor megőrül...
Hát én nem akarok megőrülni...
Kiadom a dühömet, s az asszony vonja le a konzekvenciát...
A szél még erősebb lett, mintha el akarta volna őket söpörni egymástól, s nincs is semmi értelme, hogy az ember az utcasarkon a legtitkosabb dolgait tárgyalja meg...
Kezet fogtak hát, s továbbindultak:
- Szóval este eljössz, szóval este eljössz, ugye, kedves barátom, eljössz, gyere el , az isten áldjon meg - s még soká rázogatta a segédjegyző kezét, aki nevetgéléssel s vállvonogatással búcsúzott, és semmi kötelező ígéretet nem tett.
(Remélhetőleg nem jön el.)
Mikor újra magában maradt, s továbbfolytatta az útját, hirtelen még sokkal sötétebb melankóliába merült:
"Mért mondtam én ennek, hogy eljöjjön, utálatos egy buta fráter, egy paraszt, nem is lehet vele mit beszélni, most aztán hozatni a bort, azt persze hajlandó meginni ...
Egyáltalán ezen az egész Kispesten nincs senki... csupa tehetségtelen, ostoba fráterek... félbemaradt egzisztenciák"...
Magára maradottnak érezte magát, szörnyű is, hogy az ember úgy keresi a barátot, s úgy vágyik az emberi szívek után, és mégis sehol senki, egészen magában kell leélni az életét...
Hogy mennyi üres ember van a világon...
De hát őket kielégíti ez az élet?... bor, kártya, szivar, politika, asszonyok, fecsegés: aki meg tudóskodó, az még utálatosabb, mert ott az ember folyton csak azt érzi, hogy ezt se tudja, azt se tudja, mindenben elmaradt...
Csüggedt s kétségbeesett szívvel ment tovább, felnézett egy házra, itt jól érezte magát néha, egy öreg pap lakott benne, aki pápai engedéllyel megházasodott (azt mondják), igen furcsa, bogaras ember volt, jól lehetett mulatni a beszédjén, az egész világot ismerte, igen cinikus volt, s ez jólesett, egy pap szájából kegyetlen s szellemes mondásokat hallani a legszentebb dolgokról...
De ez is... csak egy figura, mi köze hozzá a lelkének?...
Valami benső együttélésre vágyott, valami összeolvadásra, hogy két lélek teljesen egyformán érezzen meg valamit...
Ez Évivel lehetetlen, Évi egy olyan közönséges asszony: jól tud főzni, mosni, a házat rendben tartani, szekírozni... az nem egy lélektárs...
Istinek egy olyan feleség kellene, aki kielégíti... aki tudna mindent adni... tenni, megérteni... gyöngéd volna és figyelmes, és lesné az ura gondolatait s érzéseit, megértené, hogy milyen szépeket érez ő: hiszen ő senkihez se rossz, azt nem lehet kimondani, mi ő... ő nem akar elvenni senkitől semmit, de adni, adni!... ő nem fösvény, nem irigy, ő mindenkinek a boldogulását akarja, tiszta szívből örül neki, ha valakinek sikerül valami az életben, s milyen boldog tud lenni, ha valakinek tett valamit!...
De Évi ?... folyton fecseg, folyton pletykál, nevet a rosszon , kárörvendő, kicsinyes, fösvény, kapzsi...
Bizony isten, ha nem volna a felesége , akkor annyi rosszat tudna rá mondani...
Már be is nyitott a szülei kapuján.
Futva ment be, mint hajdan szokott, még tavaly, mikor itthon lakott, emlékszik, hogy a havat hogy szokta toporzékolással leverni a cipőjéről...
Nini, az idén még nincs is hó, pedig máskor halottak napján már szokott lenni...
- Kezit csókolom, édesanyám - nyitott be az üveges ajtón.
Ez az ajtó közvetlen a konyhába nyílt, s az anyja óriási gőzben állott a szobácska közepén, nagymosás volt, s a fehér ruhát egy botfélével emelte ki éppen az üstfazékból.
- Ma is dolgozik, édesanyám - s megcsókolta az anyja vastag, puha száját, amelyhez az övé félelmesen hasonlított, csak még az övé piros volt s kemény.
- Isten hozott, édes fiam, édes fiam - hagyta rajta a kezét az anyja a vállán, és soká nézte rossz szemeivel, melegen, odaadóan nézte, ahogy az ember a magáét, a vagyonát nézi, a bírlalás gyönyörével.
Már hetek óta nem volt idehaza, s ez idegessé teszi.
- Mért dolgozik máma, ünnep van.
- Micsoda ünnep?
- Halottak napja.
- Ó, az én halottaimnak mindennap ünnepe van, mikor eszembe jutnak.
De neked? csak nem ünnepeled ezeknek a bálványimádóknak az ünnepeit?
Isti elsötétedett, mert ez azt jelentette, hogy a felesége katolikus, s az anyja felteszi róla, hogy az asszonya kedvéért kitért a református vallás puritánságából ...
De viszont sértette a feltevés, egyrészt, mert nem volt semmi alapja, másrészt mert nem tűrte, hogy kritikát gyakoroljanak a lelki élete felett, s aztán ez az egy katolikus ünnep van, amelynek a becsességét, fontosságát, költészetét érezte : Halottak napja...
Nem szép ?...
- Ez bizony egy szép ünnep - mondta -, én nem tartom, de ha valaki tartja... mi ez , palacsinta ?...
Mindjárt bele is nyúlt a tányérba, amely a sparhert élén volt a rácsra téve, s kivett egy darabot, összegöngyölgette, s azonnal mohón majszolni kezdte, ahogy kisfiú korában megszokta.
Az anyja mosolyogva nézte, kevés lesz a palacsinta a többieknek, akik csak ezután jönnek haza, de majd valamit csinál nekik hirtelen, van tűz úgyis, hagyta, hogy a fia, a házas fia olyan jóízűen majszolja, istenem, ez az Isti, ez olyan, mint azelőtt, mintha csak most jött volna haza az iskolából, még az a télikabát is olyan toflán áll rajta...
- Mit főzött, édesanyám?
Bablevest?...
Nahát ilyen bablevest a világon senki se tud főzni... csak egy tányérral!
A ruhával sietni kellett, mert rögtön kihűl, s az anyja szapora mozdulataival nekilátott a mosásnak a nagy gőzben:
- Ott van a tányér a kredencen - mondta -, szedjél magadnak.
Ejnye, kiveszi azt az egy darab koloncot, ami a fazékban van, s amit az apjuknak tett el... hát persze, hogy kivette...
- Hagyjál abból apádnak - mondta tétován, hogy meg ne sértődjön a fia -, különben majd csinálok neki rántottát... bundás kenyeret... úgyse olyan ez a csont, mintha itthoniból volna...
Isti szerette volna visszatenni, mert tudta, hogy minden szabad, csak az apjáéhoz nyúlni nem... de olyan kívánatos volt, pláne nem is leves, de a babfőzelék disznócsonttal, s azon egy kis foszlós hús, hogy nem bírt ellenállani:
- Nem eszem meg - mondta -, csak nézem, nézni is jó...
Hangosan felnevetett, a régi adomára gondolt vissza, mikor kisgyerek korukban sorra kezet csókoltak az apjuknak vacsora után, s az még akkor valami ebédről maradt csirkedarabokat evett.
A kis inas, aki még nem ismerte a házirendet, látta, hogy a gyerekek sorra odamennek, s az apjuk kezén át beledugják az orrukat a tányér felé , bizonyára ő maga is hasonló étvágycsiklandó gondolatokkal volt tele, s megszólalt irigyen, csendesen: "Még megszagolni is jó!"
Ez azóta híres mondás a családban...
- No hát csak szagolgasd - mondta az anyja, azzal a büszke kis önteltséggel, hogy bizony az ő gyermekének más asszony nem is tud főzni... lehet az akármilyen kikiáltott gazdasszony... - majd apátoknak csinálok egy kis bundás kenyeret...
Isti egész komolyan úgy gondolta, hogy nem fogja megenni, de annyira ízlett, hogy lassan bizony leszedegette a húst a csontról.
- Aj, ez az én kutya feleségem - mondta egyszerre minden előkészület nélkül.
Az anyja keze megállott a teknőben, megdermedt.
- Most megint össze vagyunk veszve.
- Jaj, Istenem - sóhajtott nagyot az anyja.
Úgy elgyengült ettől a szótól, hogy nem bírt tovább mosni.
Isti azonban nyugodtan, sőt mérgesen evett, s tele szájjal, az egész ajka, sőt az álla, bajsza is mind zsíros volt, úgy mondta:
- Olyan, mint a kutya, marakodik, mindig meg van sértve.
Az anyja lassan mosogatni kezdett, lötyögtette a vizet a ruhán, s bágyadtan, gyengén várta gyenge kis testével a szörnyű híreket.
- Pénz... - mondta Isti -, mindig csak a pénz.
Csönd volt, csak az Isti csámcsogása hallatszott.
- Most is tessék elhinni, olyan borzasztó bajban vagyok...
Egy kollégám ... tüdőbajos... hátgerincsorvadásos, mindkét szemére megvakult... van négy gyerek ... aláírási ívet köröztek, hogy mindenki írjon alá... számtisztek öt forintot írtak, én csak négyet... nem akartam többet írni... utóvégre én is családos ember vagyok... ha már öt forintot ki akarok adni jószívűségből, inkább a kishúgomnak vennék rajta valamit...
De így zsarolnak...
Az anyja sóhajtott, már félt, hogy Isti el akarja venni itthonról, s nincs csak az a húsz forint, amit tegnap adott az apjuk, s hogy még nem volt kit küldeni a boltba , hogy a gyerekek oly korán elmentek hazulról az iskolába, valami ünnepélyre, a temetőbe, a legnagyobbik, az egyetemista beszél a Kerepesi temetőben a Jókai sírjánál...
- Ilyen jól nem tud főzni senki, mint édesanyám - kezdte a száját törülgetni Isti, s egyet köhintett: - úgy meg vagyok hűlve.
Az anyja ránézett, jó télikabátjára, amit már azóta vett, hogy elment a háztól .
Nagyszerű kabát, bolyhos, sötétkék.
- Nincsen cipőm - mondta Isti, s a cipőjét kezdte nézni...
- Hét forintért, nyolcért vehetnék egy pár nagyszerű cipőt, de hiányzik hozzá négy forint.
- Ez az első! azt vedd meg! - mondta az anyja s gyorsabban kezdett mosni, ingerült lett, hogy többet adnak a flancra, a nagy bundára, mint a jó cipőre.
- Évivel nem lehet - mondta Isti, s a szemét összehúzta -, azt mondta, ha most odaadtad a pénzedet a szegényeknek, hát járj lyukas cipőben.
Lehajtotta a fejét, s tettetett haraggal lépett le s fel egyet-kettőt, már amennyire meg lehetett mozdulni a szűk konyhában.
Kicsit mulattatta, hogy milyen könnyen megy a dolog, a fantáziája úgy dolgozott, s oly pontos színekkel tudta a nem igaz dolgokat feltálalni, hogy a szülőanyja megesküdött rá, hogy ez mind egy szóig igaz.
- Azért jöttem, hogy édesanyám adhatna nekem négy forintot.
- Eh, nincsen nekem.
Isti megharagudott.
- Jó, legalább meghűlök s megdöglök.
Az anyja kedvetlen lett.
- Ne vigyetek el innen pénzt, inkább hozzatok, az a szegény apátok már nem bírja azt a sok szájat...
Isti felvetette a fejét:
- Én nem sokat vittem el - mondta -, két gatyát vittem összesen, másnak egész stafírungot szoktak adni...
- Ej, mit hányod nekem, a húsomból szakítsam ki, hát vigyél, van még apádnak egy rossz ujjasa, vidd el...
Könny volt a szemében, s az lecsordult az arcára.
- Én nem panaszkodom, én mosok, dolgozok, mosóné nélkül ennyi férfire... s még az van hátra, hogy hazajárjatok kínozni...
Isti most nagyon bánta, amit tett, hallgatott, s mint a gyerek, akitől megtagadták a cukrot, morózusan, durcásan állott.
Most nem érezte jól magát, ebben a percben, a konyhagőzben kedvetlen volt, otthon a saját házában mégiscsak jobb, ott mindig ragyogó tisztaság, s ott valami úrias kedvesség... még ugyan nincs készen a lakás , de minden hónapban vesznek valamit, s mindig gazdagodnak egy kicsit...
A konyhába bevilágított a szobai üveges ajtó, szembe volt vele s benézett, a régi kopott bútorok, a sok hurcolkodásban elnyűtt vacakok, félországot bejárt mesterember ringy-rongyok: hiszen az az egy jó van csak az életben, hogy ettől kicsit menekült, s most már ő érzi a megtelepedett, megülepedett emberek boldogító, kövérítő érzését...
Mintha a kapu csapódott volna.
Az anyja felfigyelt, s mikor látta, hogy tévedett , hamar egyet gondolt, bement a szobába, s kihozott a sifonból négy forintot, míg haza nem jön valaki, hogy ne lássák, hogy a házas fiuk hazulról visz el...
Odalökte a kis konyhaszékre Isti elibe.
Nem szólt hozzá egy szót sem, újra nekilátott a mosásnak.
Isti, mint a gyerek, aki végre megkapta a cukrot, kitátotta a száját, mert leszámolt vele, hogy nem fogja megkapni, s nevetni kezdett:
- Nahát, édesanyám, azért ha baj, hát ne tessék ideadni.
- Ej...
- Kezét csókolom!... édesanyám a legjobb anya a világon, ez az egy fáj nekem, hogy az én feleségem sohase lesz ilyen jó anya... - s a szemében valóban könnyek gyűltek, míg a négy forintot zsebébe tette.
De az anyja most az egyszer nem szólt, nem tudta, hogy fogja pótolni a hiányt , mostanában az ura nagyon ingerült s igen sokallja már a mindennapi pénzkéréseket ...
Hát mit lehet tenni, ha ennyi a gyerek, s mindnek olyan sok kell, minden gyerekből csupa urat nevelni...
Isti darabig állott, de már nem volt türelme, szégyellte magát a rablásért, nem bírt tovább színeskedni, s a pénzzel a zsebében úgy érezte, valami hajtja, taszítja , kergeti, mint a kutya a lopott csonttal, s iszkolt.
- Csak attól félek, hogy egyszer abból a pólyából a fejére ejti azt a gyereket - mondta.
Az anyja erre se szólt.
- Én nem merem a kezembe venni, mert egyszer kiejtettem az ablakon.
- Kit?
- A kis Cicukát.
- Az istenért.
Az ablakon!...
Istinek mindig ilyen meglepő, megdöbbentő esetei voltak.
Nevetni kezdett:
- Igen, szerencsére kint állott a háziasszony, annak mutattam a gyereket, hogy repül , s az megkapta.
Én azóta nem merem ölbe venni.
Az anyja csak csóválta a fejét.
- Még ilyen se hallottam.
- De ő is addig ugrál vele, míg kiejti.
Két kisfiú rontott be nagy zsivajjal, kezét csókolom, jaj de éhes vagyok kiáltással.
- Nekem nem is köszöntök - kiáltott rájuk Isti.
- Jó van na, azért ne rángass - mondta az egyik kisfiú, aki egyáltalán nem respektálta a bátyját, pedig ez nagyon is számított erre.
- Neveletlen, benneteket is ki kellett volna ejteni az ablakon, mint én Cicukát!
A két kisfiú nagyot bámult:
- Kiejtetted Cicukát az ablakon?
Óriási kacagás lett, a két gyerek berohant a szobába, s úgy kacagott, csak úgy sikított, jobbra-balra hemperegtek:
- Isti kiejtette Cicukát az ablakon.
Isti darabig nevetett, de egyszer csak úgy érezte, hogy nagyon is alól került, az öccsei kinevetik.
- Ne nevess, mert megpofozlak!... - kiáltott rá pulykavörösen az öccseire - aztán csöndesen, mogorván: - Nekem sietni kell haza, mert a hivatalból sok munkát hoztam , délutáni munkát, s meg kell csinálnom reggelig.
Kezit csókolom.
Megcsókolta az anyja arcát, amelyen könnyet és a mosás páráját érezte meg, s sietve elment.
- Mikor jössz? - szólt utána fájó, fájdalmas nyöszörgéssel az anyja, az anyák fájdalmas mohóságával, a gyermekük után fájással, mindegy akármilyenek, csak itthon legyenek, ha gyengék, rosszak, még inkább ne lássa más, idegen, a hibát...
Isti azonban nagyon rossz érzéssel ment el hazulról.
Most megint az utcán volt, s hazafelé indult a saját otthona irányába, de egyre lassabban lépett, s egyre jobban lehajtotta a fejét, szinte fővel ment neki az utcai fáknak.
A villamos mellett balra kanyarodott, s egyszerűen elment egy barátjához , Füredihez.
Nagy meglepetéssel fogadták ilyen kora délután, Füredi sovány kis ember volt, mongol szemekkel, s csodálkozva ugrott fel a díványról, ahol délutáni alváshoz készült.
- Jó meleg van nálatok - mondta Isti.
- Fogy a fa, azt jelenti.
Nevettek.
Nem mondott semmit, hogy miért jött, csak állott télikabátjában, nem is kínálták , hogy tegye le.
Füredinek a felesége szívesen látta, de látszott azért rajta, hogy fél, hogy itt marad, s aztán bort hozatnak stb.
- Nézd, Füredi, tegnap a minisztériumban rád gondoltam, miért is nem vagy te bent minálunk.
Füredi nevetett, egyetlen vágya volt, hogy a minisztériumba bejusson.
- Most történt valami, azt hiszem, ha egy kicsit utánanéznél, be lehetne jutni , létszámszaporítás előtt állunk, az országgyűlés megszavazta a kölcsönt.
- Igazán, tedd le a kabátodat Istikám, megmelegszel, s akkor meghűlsz s meghalsz , mielőtt bejutnék.
Nevettek.
Az asszony azt mondta:
- Jobban szeretném, ha egy jó kereskedőhöz menne el, s pénzt keresne.
- Azt elhiszem, mert az asszonyok a férjükkel nem törődnek, csak éppen arra használják fel, hogy pénzt hozzon haza.
A többit bízzák őrájuk.
Nevettek ezen is, mert Istinek megvolt az a tehetsége, hogy a legsértőbb dolgot is oly ártatlanul s kedvesen tudta mondani, hogy egyszerűen tréfának számított.
Az asszonynak dolga volt, s kiment.
Isti utánanézett, szép, fiatal asszony volt , szőke, magas, ezek is egyéves házasok, de még nincsen semmi gyerek, igazán csodálatos, hogy ez a nyiszlett Füredi hogy tudott megkapni egy ilyen gyönyörű asszonyt.
- A legszebb asszony, akit ismertem valaha - mondta Isti, mikor kiment a fiatalasszony.
Füredi elhúzta a vállát.
- Szépség - mondta -, mi az a szépség, az a legkevesebb, minél szebb, annál többe kerül a karbantartási költség.
- No jó, de azért mégse vesz el senki egy förtelmes vén dögöt, csak azért, hogy ne kelljen neki ruhát venni.
- Azt nem, de a szép asszony, barátom, rendszerint unalmas.
Az nem gondol egyébre , csak a szépségére, az nem való nekünk, kispolgári embereknek.
Isti ellenségesen nézett a barátjára, nem tetszett neki, hogy az ma ilyen cinikusan beszél a feleségéről, az ő érzésében a családi szentély a legszentebb templom volt , amelyről csak kalapemelve s a legnagyobb áhítattal szabad beszélni.
Másnak...
Ő is úgy szokott, kivétel a segédjegyző, akivel állandóan a feleségével való veszekedéseiről beszél, de azt is csak azért, hogy izgassa, ugrassa az ipsét, s kívánatossá tegye neki a házasság ilyen örömeit.
- Ha nekem szép nő kell, veszek magamnak egy órára, különben pedig feleségre van szükségem.
- Van valami köztetek?
- Ki közt nincs? ti köztetek soha?
Isti gondolkodva nézett maga elé, s azt mondta:
- Soha.
Füredi vállat vont.
- Barátom, én nem akarlak megsérteni, de én úgy látom, hogy a férjek összeesküdtek , hogy nem mondják el...
Pedig mi van abba, nem igaz ?...
Én ugyan nem csinálok belőle titkot...
De egyre halkabban beszélt, mintha attól félne, hogy kihallatszik a szobából.
Isti szórakozottan hallgatta, egyre makacsabb s konokabb lett, nézegette a bútort , faragott tölgyfa bútor volt az, ónémet divat szerint, sokkal jobb minőségű bútor , mint az övék, de régi divat.
Az ebédlőszekrény olyan volt, mint egy oltár, fülkékkel , tornyocskákkal, s úgy állott esztergályozott lábain a felsőrész, csak az Isten őrizte, hogy össze nem dőlt.
Csipkekendő volt terítve márványlapjára, a székeken is mindenféle kis horgolások, a szék magas támlájú német szék, papírból utánzott bőrháttal s ülőkével, a dívány emeletes volt, magas hátú, zöld, nagy virágos plüssel behúzva.
Egy teljesen komplett bútorzat volt a szobában, a falon két kép, afféle színnyomat, két női fej, egy szomorkodó s egy nevető arc, egyik szőke, másik barna.
- Nézd, barátom - mondta Füredi -, az ember születik, játszik egy kicsit öntudatlanul, aztán iskolába adják, ott jár, amíg a szülőknek, illetve a társadalomnak tetszik, aztán leérettségiz vagy egyetemet végez, szóval na , megszabadult a második korszaktól, akkor valami állást kap, s megházasodik...
Úgy nézett Istire, mintha valami rendkívüli dolgot mondana.
- Hát nem butaság?
Mondd, nem butaság ?...
Igazi nyájélet.
Csak gondold meg!...
Hol az életem?...
Az enyém!...
Figyelj ide: először éltem az anyám akarata szerint mint gyerek.
Azután az apám akarata szerint mint diák, azután a főnököm akarata szerint mint hivatalnok, s itthon a feleségem akarata szerint mint férj.
- És a házasságtörés? - kérdezte Isti.
Füredi elhallgatott.
Valami nagyon dühöngött benne, hogy minden összefüggés nélkül a délutáni vendégének ily hamar kitálalta a legtitkosabb gondolatait.
Szivart keresett elő, jó vastag szivart, s levágta a végét.
Tudta, hogy Isti nem dohányoz, nem is kínálta.
- Nos! - kiáltott Isti, mint aki a bölcsek kövét fedezte fel.
A házasságtörés?!...
- Hát igen, az még talán segít...
Mert ha meggondolom, hogy az életemből mégis volt valami az enyém... s mi volt?... az volt, mikor megcsaltam az idegen akaratokat ... mint gyerek olyan játékokat végeztem, amit nem volt szabad, tiltva volt: macskát nyaggatni s más efféle...
Mikor diák voltam, annyit éltem, mikor elloptam a leckeidőből valamit; s mint hivatalnok, mikor kijátszom a főnök figyelmét...
Itt van a legnagyobb rabság, igazad van: az még segít...
- Házasságtörés - mondta Isti komolyan -, adj egy cigarettát.
Füredi hozzáfogott keresni.
Több fiókot kihúzott, de ő sovány kis cinege ember lévén , csak vastag szivarban lelt örömet, s nem tartott cigarettát, tudta, hogy a felesége vendégek számára dugdos, azt akarta megtalálni...
- Ha így a feleségem fiókjait huzigálom - mondta kesernyés nevetéssel -, az az érzésem, mint némely regényben van, hogy a férj rábukkan a felesége szerelmes leveleire...
Isti nevetett:
- Azt nem, az asszonynak nem szabad!...
Az asszonynak úgyis sok szabadsága van , legalább ez az egy meg van tiltva neki...
Legyen valami értelme, hogy mért áldozzuk fel magunkat!
Füredi nem talált cigarettát, bekiáltotta a kis cselédlányt, odaadott neki két hatost:
- Eredj, hozzál cigarettát.
- Milyet?
- Milyet, cigarettaformát.
Istinek imponált, hogy Füredinél pénz van, meg akarta mutatni, hogy ő sem olyan papucshős, akinek nincs, s szólt a lánynak:
- Nézze kérem, hozzon nekem is.
- Szó sincs róla - kiáltott bele Füredi.
- Engedd meg, kérlek, hadd hozzon nekem is.
- Jó, de nem fogsz belőle színi.
A lány elment.
- Milyen csinos lány - mondta Isti.
- Parasztlány.
- Paraszt... hát az a csinos...
Tudod, mikor én falusi tanító voltam, akkor szoktam rá a nőre, azóta nekem csak a parasztnő a csinos, isten bizony, még a feleségemet is néha, mikor ölelem, úgy gondolom, kasszírnő, ilyen frizurákat meg szűk szoknyát falun csak a kasszírnők viselnek.
Nevetgéltek.
Egész délután semmiségekkel telt el az idő, gyorsan besötétedett, s olyan füstöt csináltak, hogy késsel lehetett vágni.
Egyszer csak bejött Fürediné, s összecsapta a kezét.
- Jézus Máriám, maguk itt mit csináltak, kávéházat?
Füredi annyit beszélt ma délután az asszonyok ellen, hogy sértve érezte magát , nyersen vágott vissza:
- És ha azt?
- Kikérem magamnak.
- Jó vicc.
- Semmi vicc.
- Azt a kutya istenit - kiáltott Füredi, s az asztalra vágott -, az én lakásomban vagyok, vagy nem az én lakásomban vagyok!
- Itt az én lakásomban van, kérem.
- Hol?
- Ezek az én bútoraim, ezek az én szőnyegeim, ezek az én holmijaim, s a ház a Teitelbaum Frigyesé.
- Úgy!...
Hát hol vagyok én?...
Teitelbaum Frigyesnél vagyok én, vagy Sipircz Vilmánál vagyok én, vagy Füredi Antalnál vagyok én - ordított fel mint sebzett oroszlán Füredi, s amilyen kicsi volt, oly dühöngve kezdett csapkodni.
- Vegye tudomásul, hogy én magamnál vagyok!
És ha én magát elvettem, akkor maga nálam van, és ha én magát mindenestül elvettem, akkor itt minden az enyém, vagy sipirc!
Az asszony nem képzelte, hogy ilyen közel van a baj, s elképedve és felbőszülve bámult az urára.
- A fene egye meg ezt az életet, ha én a lábam ki akarom dugni az ablakon, akkor kidugom a lábam az ablakon, a fene egye meg! - toporzékolt Füredi.
Isti ijedten, megkushadva hallgatott, ha most Évi látta volna, meg lett volna elégedve vele, olyan jó kisfiú volt, s úgy szégyellte magát férjkollégájáért, aki ennyire elvesztette a fejét, mintha bizony ő tízig se tudna számolni.
Füredi hirtelen nyájasra fordította az arcát, de szempillátlan szeme égett:
- Istikém, ahogy megbeszéltük, megyünk Pestre.
Isti éppúgy csodálkozott, mint az asszony, aki azonban nem akarta komolyan venni az urát:
- Hova megy maga?
- Pestre, azt a süket mindenit!
Nem hallotta, hogy Pestre megyek!?
Az asszony szeme könnyben izzott, a hangját elfojtotta a könny, s gúnyosan kérdezte:
- S ugyan mért?
- Szép lányt keresni!...
Nem vagyok ideszerződtetve...
Felcsapta a kalapját, felvette a kabátját, s elment.
Isti lesütötte a fejét, s nem volt ereje Füredinek ellentmondani, bár halálosan szégyellte magát.
De az ajtóban visszafordult, s azt mondta dadogva:
- Kezét csókolom, nagyságos asszony... bízzon bennem... én majd ott leszek, s vigyázok, hogy... ne tessék félni, nagyságos asszony...
Füredi hallotta, hogy valamit motyog Isti a feleségének, de úgy csinálta, mintha nem hallott volna semmit.
Az utcai lámpák már égtek, kimentek a villamoshoz.
Mindketten fáztak, kedvetlenek voltak, s úgy gondolták, legjobb volna, ha egyszerűen mindenikük visszamenne, haza a kis feleséghez, aki most otthon, a jó meleg szobában ül és... sír...
De jött a villamos, és egymást udvariasan kelletve felléptek a magas lépcsőre , hallatlan, milyen alkalmatlanul vannak csinálva ezek a kültelki villamosok...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE