Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Utazás Németországba
Kiköltöztünk a szép házból és utazni mentünk.
Amit kis csacsi eszemmel, egy évvel azelőtt nem tudtam fölfogni, magamnak megmagyarázni, hogy mi lehet az a csúnya , füstös, fekete, prüszkölő, nagy lármát csináló, borzasztó füstöt okádó valami, amibe az asszonyka beleül – én az ölében – és csak úgy dobál bennünket jobbra-balra, – hát az egyszerűen a vasút.
Az visz bennünket idegen országokba.
Ezúttal elmentünk Németországba.
Hallottam, mikor beszélték, hogy ide még el lehet utazni a csúf háború daczára is, mert ez nem ellenséges ország, hanem szövetséges.
S a gazdámnak szüksége van arra, hogy ott valami kúrát végezzen.
Ha asszonykám mondja, hogy a németek nekünk nem ellenségeink, hát akkor én azt tartozom elhinni.
De bizony én nem értem föl ésszel, hogy ha mi velük barátságban vagy szövetségben vagyunk, akkor miért kínoztak meg bennünket annyira a határon , miért dobálták ki asszonykának szépen becsomagolt ruháit, czipőit, – miért vették el a legkisebb papirdarabkát is, akár volt ráírva valami, akár nem, akár ujság volt , akár tiszta levélpapiros.
Miért?
Nem akartam asszonykámat még jobban fölizgatni, láttam, hogy úgyis egészen idegessé tette ez a durva bánásmód, hát csendesen maradtam.
Ha nem vagyok őreá tekintettel , hát bizony beleharapok annak a csúf embernek a kezébe, aki a mi szépen, rendesen becsomagolt holminkat ilyen borzasztóan földúlta.
De roppantul igazat adtam asszonykámnak, mikor végre türelmét vesztve, azt kérdezte attól a durva embertől:
– Ha így bánnak a szövetségessel, – mit csinálnának az ellenséggel?
Mire ő azt felelte, hogy az egyáltalában nem jöhet ide.
Hát ez nem volt valami nagyon szellemes felelet, hanem elárult mégis valamit.
Az én kis agyamban legalább ilyen okoskodás alakult ki: Egy német embernek, pláne aki hivatalban van, s még inkább, haalacsony sorból került olyan sorba, ahol némi hatalma van, s ez meglátszott rajta, mindig kell valaki, akivel hatalmát éreztesse, akivel durván bánhat.
Ha nincs ellenség, jó erre a szövetséges is.
S ő most a szegény utasokon mutatja meg, hogy milyen nagyhatalmú úr ő, – hogy megkínozhatja azokat , akiket a sors elébe vezet.
No, gondoltam, szép kilátások!
Ilyen országba megyünk mi, ahol ilyenek az emberek?
De azután lassanként rájöttem, hogy gazdáimnak igazuk volt, mikor egymásközt tárgyalták e dolgot.
Daczára a nagy izgalomnak, amelyet ez a semmiesetre sem finom eljárás okozott – végül mégis odakonkludáltak, hogy egyes emberek neveletlensége vagy durvasága miatt nem kell, sőt nem szabad általánosítani s egy egész nemzetet elítélni.
Bizonyára vannak a németek között is finom, jómodorú emberek, aminthogy , sajnos, tagadhatatlan, hogy nálunk is van sok durva és neveletlen ember.
Az az idő, amit Németországban töltöttünk, meggyőzött szavaik igazságáról.
Bizony nekem legkevésbbé sem volt okom panaszra.
Fiatal és öreg, nő és férfi egyaránt kényeztetett, minden lehető módon.
De legfőképen úgy és ott, ahol a legkevésbbé vártam volna, s ahogy nekem – már bevallom – a legjobban esett!
Mikor a nagy izgalmak voltak a hurczolkodás előtt, mikor asszonyka annyira búsult , hogy a gazdám eladta azt a szép házat, – hát ő azzal vigasztalta asszonykát, hogy előreláthatólag néhány hónapon belül vége lesz e szörnyűséges háborúnak, s mi majd utazgatunk, odamegyünk, ahová asszonykám akarja.
Ha megelégelte egy helyen, hát megyünk tovább – s ha már jól kipihente magát, ha már alaposan megerősödött asszonykám, akkor azután építenek egy még szebb villát, megint azon a szép hegyen.
Ez az utóbbi kijelentés volt azután az egyetlen, ami asszonykámat egy kissé megnyugtatta.
Sokkal háziasabb természetű, sokkal jobban szerette az otthonát, sokkal nagyobb öröme telt a vendéglátásban, semhogy bele tudott volna törődni abba, hogy örökké vándor- és czigányéletet éljen.
Pihenésnek megjárja, – de azután legyen meg a szép, az ízléses otthona, ahol a szobáknak minden bútordarabja, minden kilincs az ajtón, minden szög a falon a saját egyéni ízlésének a dokumentuma.
S hogy gazdám olyan biztatón mondotta akkor, hogy a háború borzalmai pár hónap alatt véget fognak érni, annak oka igazán nem az volt, amit esetleg hinni lehetne, hogy asszonykát talán, Isten mentsen, be akarta volna csapni.
Óh nem!
De akkor volt a gorlicei nagy áttörés, az orosz hadseregre nézve a legsúlyosabb csapás.
Így tehát általános volt a vélemény, hogy ha ez a tömegben legrettenetesebb ellenségünk, még hozzá közvetlen szomszédunk, le lesz verve, akkor nemsokára hozzájutunk a győzedelmes békéhez .
Sajnos, nem így történt, azóta már majdnem két esztendő telt el s még ma is tart a háború.
Ez a háború – a legborzasztóbb, a legöldöklőbb a világ fennállása óta – nagy volt kezdettől fogva meglepetésekben, előre nem látott fordulatokban is.
Sehol és semmi nem úgy történt, mint ahogy azt emberi ésszel és logikával elképzelni, következtetni lehetett volna.
Mikor kitört, az volt a közvélemény, hogy az emberölő eszközöknek mai tökéletessége, raffináltsága mellett lehetetlen, hogy három hónapnál tovább tartson .
Ma – a negyedik esztendő közepénél tartunk!
Mikor a vad orosz hordák reánk törtek , mikor az emberek millióival le akartak tiporni, agyon akartak taposni bennünket , mikor már-már attól lehetett félni, hogy összeroppant bennünket ez a miénknél oly sokszorta nagyobb erő – kikergettük őket először az országból, később pedig épen Gorlicénél oly alaposan meg is vertük őket, hogy ezután már nem igen tudta összeszedni magát az orosz hadsereg.
És csak ma és ezekben a napokban, tehát majdnem két évvel később írtuk alá az orosz békeszerződést.
Hogy értse meg ezt a sok borzalmat, ezeknek a végnélküli pusztításoknak okát, czélját egy kis kutya, mikor még az emberek sem érik fel ésszel!
Jobb is, ha kis agyamat nem töröm annyit ennek a csúf háborúnak az eseményein , förtelmein, mert attól félek, hogy el találom veszíteni a respektust, amellyel , asszonykám szerint, az embereknek mint felsőbbrendű lényeknek tartozom.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE